Mester Béla

Filozófia és nyelv – a filozófia nyelve
Két reformkori magyar filozófus nyelvszemlélete (Erdélyi János és Szontagh Gusztáv)

Megjelent: Fórum. Társadalomtudományi szemle: a szlovákiai magyar tudományos műhelyek folyóirata. 2020: 3. 35-53.

Bevezetés: a nyelvhasználat teoretikus reflexiójának hangsúlyossá válása a reformkorban

Közhelynek számít annak kiemelése, hogy a magyar reformkor idején fölélénkült, sőt, középponti kérdésé vált az anyanyelv, a nyelvhasználat különböző színterei és változatai iránti érdeklődés. Másképpen fogalmazva, úgy tűnik, hogy a kor minden fontos témáját, legyen szó bár a színházi élet vagy a magyar regény esztétikai kérdéseiről, illetve politikai és gazdasági reformokról, a korabeli közbeszéd az adott szférában való nyelvhasználat vizsgálatán keresztül igyekszik megragadni. Az óhajtott magyar polgárosodás mértékévé válik, hogy az adott színtéren, legyen az a közigazgatás, a politika, az igazságszolgáltatás, vagy éppen a színház, illetve a kézműipar világa, mennyire képes dominánssá válni a magyar nyelv, főként a német és a latin rovására. Nem volt még olyan korszak a művelődéstörténetben, amikor a közbeszéd minden szereplője a reformkorihoz hasonló tudatos reflexióval viszonyult volna a nyelv és a nyelvhasználat kérdéseihez. Jóllehet mindez valóban közhely, ugyanakkor kevés szó esik arról, hogy milyen tipikus szemléletekkel közeledtek a korszak gondolkodói, elsősorban filozófusai a nyelvhez, és ez milyen következményekkel járt a magyar gondolkodás történetének későbbi korszakaira. (A korszak nyelv iránti érdeklődéséből létrejövő, majd felvirágzó nyelvtudományt, főként a történeti nyelvészetet részletesen elemezte a tudománytörténet és a művelődéstörténet; jelentőségét pontosan föl tudjuk mérni. Itt azonban nem ennek a szakdiszciplínának a születéséről kívánok szólni, hanem a nyelvi kifejezésre vonatkozó teoretikus reflexiókról vagy azok hiányáról.)

A filozófia nyelvhez való viszonyát alapjában határozta meg az a kommunikációs szerkezetváltás, amely a különböző európai filozófus-közösségekben hosszan, a 17. századtól egészen a 18–19. század fordulójáig zajlott le, nálunk azonban viszonylag gyorsan, és éppen a reformkort megelőző évtizedekben, a magyar Kant-vita (1792–1822) idején ment végbe. A kommunikációs fordulat kettős természetű volt, egyrészt a nyugati filozófia egyetemes latin filozófiai szaknyelvét váltották föl az egyes élő nemzeti nyelveken kialakult új terminológiák, másrészt az iskolafilozófia középkorból örökölt rendje adta át a helyét a filozófia újabb nyilvánosságtereinek, a szalonoknak, akadémiáknak, a filozófusok levelezői hálózatainak, végül a szintén nemzeti nyelven kiadott szakfolyóiratoknak. Annak a kettős helyzetnek a klasszikus leírására, amelybe egy a hagyományos egyetemi struktúrában is jelen levő, de az új nyilvánosságtérben is szerepet vállaló filozófus kerül akaratlanul is, Kant két jól ismert fogalompárja szolgál. A königsbergi bölcselő saját magára is gondol, amikor megkülönbözteti egymástól az ész nyilvános és magánhasználatát, szorgalmazva az új típusú nyilvánosságban megjelenő írásokban materializálódó észhasználat szabadságát; illetve amikor az iskolafilozófia és a világpolgári szemszögből értelmezett filozófia közötti különbséget, egyszersmind értékhierarchiát taglalja. Kant teoretikus reflexiója a szakmai nyilvánosság szerkezetváltására inkább az intézményrendszer átalakulását állítja a középpontba azokkal a következményekkel együtt, amelyek az új helyzetben gondolkodó és publikáló filozófus személyes magatartására nézve fölmerülnek; a publikációs nyelv megváltozása az ő reflexióiban némileg a háttérben marad, jóllehet ő is szembesül e nyelvváltás minden összefüggésével. (Az ő nemzedékének még minden hivatalosan benyújtott, tudományos fokozat vagy egyetemi pozíció elnyerése érdekében létrejött értekezését latinul kellett megírnia; ugyanakkor pontosan érzékelte, hogy németül írott fő műveinek lehetséges európai közönsége nyelvi okokból korlátozott, ezért belátta annak jelentőségét, hogy kritikai filozófiájának legfontosabb munkái még életében megjelentek latin fordításban is.) Az önmagát Kant terminusai szerint értelmezni kívánó korabeli magyar gondolkodó azonban akarva, akaratlanul, mindjárt szembesült kommunikációs helyzetének alapvető paradoxonjával; az iskolafilozófia világából kilépve, világpolgári szemszögből kívánja művelni a filozófiát, ez azonban összekapcsolódik a magyar nyelvű publikáció igényével és követelményével. A világpolgári szemszög eszménye és a magyar nyelvű publikáció valósága, amely az illúzióját is lehetetlenné teszi annak az önértelmezésnek, hogy a filozófus az egész emberiségnek ír, beszél, kiáltó ellentétben áll egymással, és óhatatlanul kiélezi azokat a vitákat, amelyek a nemzeti nyelvhasználat, nemzeti kulturális fejlődés és az emberiség egyetemes ügyeinek egymáshoz való viszonyáról folynak.

A nyelvhasználatra való tudatos reflexiót fokozta, ha a szerző többnemzetiségű vidéken, vagy az akkori regionális nyelvhatár valamelyik szélén nőtt fel, illetve iskolázódott. Jó példák erre az akkori észak-keleti vármegyékből, a mai Kelet-Szlovákiából származó Erdélyi János és Szontagh Gusztáv. Szontagh szülőhelye, a gömöri Csetnek már akkor is szlovák helynek számított, de néhány befolyásos németajkú család, nem utolsó sorban maguk a Szontaghok, fenn tudtak tartani egy élő német nyelvi közeget, és a helység közel fekszik a magyar nyelvhatárhoz is. Erdélyi szülőfaluja, az Ung megye nyugati végein fekvő Nagykapos ugyan magyar település, de itt sem kell messzire menni, hogy szlovák, ruszin vagy német nyelvi közegben találja magát az ember. Úgy fogalmazhatunk, hogy mindkét esetben a szlovák-magyar regionális nyelvhatáron, de annak két oldalán felnövő és szocializálódó értelmiségiről van szó. A nyelvhatár két oldala természetesen más nyelvhasználati, nyelvszemléleti mintákat nyújt. Kézenfekvő úgy tárgyalni a 19. századi magyar filozófia egyik meghatározó, sok tekintetben máig tartó hatású vitája két szereplőjének a személyét, mint egy jellegzetes nyelvi asszimilációs stratégia képviselőjének és egy homogén magyar közegben felnőtt szerzőnek az ellentétét, amely éppen a magyar nyelvhasználat és nyelvszemlélet kérdéseiben válik el egymástól. (Szontagh működésének az asszimilációs stratégia alapján való értelmezéséről lásd például: Pukánszky 2000, 48–49. p. Egyetértően idézi Dávidházi 2004, 932. p.) Szontagh, a polgárosult németajkú nemesi család sarjának esetében valóban van magyarázó ereje a kor sok német származású értelmiségijére jellemző asszimilációs stratégiának, de túlságos leegyszerűsítés lenne az életmű minden mozzanatát ennek keretében vizsgálni, csak ezt tekinteni a szerző értékválasztásai kulcsának. Ugyanilyen leegyszerűsítés lenne Erdélyi neveltetésének és ifjúkori tapasztalatainak nyelvi közegét azonosítani mondjuk Arany Jánoséval, nem véve tudomást korai idegen nyelvi tapasztalatairól. Mindkét szerző esetében árulkodóak azok az általuk csupán mellékes megjegyzésnek szánt megnyilatkozások, amelyekben szlovák nyelvtudásukról és a szlovák kultúrához, nyelvhez való viszonyukról számolnak be. Itt, mivel számukra nincs kifejtetten identitás-meghatározó tétje kijelentéseiknek, szabadabban, és ugyanakkor bizonyos naivitással beszélnek arról, hogy mit is jelent számukra maga a nyelv, a nyelvhasználat és a nyelvi norma. Egyfajta ismeretlen ismerősség ez. A szlovák mindenképpen idegen nyelv számukra, de nem azon a módon, mint valamely idegen ország nyelvórákon elsajátított nyelve, már csak azért sem, mert előbb találkoznak beszélt nyelvi formáival, tájnyelvi változataival, mint az írott, nyelvi standard kialakítására törekvő kommunikációs szinttel. Erdélyi és Szontagh szlovák nyelvhez való viszonyára később, írásom utolsó részében még visszatérek. Miután kitértem a két szerzőt elválasztó generációs korlátokra és miután bemutattam nagyon is eltérő, egymást lényegében kizáró nyelvfelfogásukat, a szlovák nyelvhez való, nagyon is hasonló viszonyukban kísérlem meg ugyanis megragadni az eltérő nyelvszemléletük mélyén rejlő közös elemeket.

Az asszimilálódott német és a törzsökös magyar szerzők ellentéte mellett kevés szó esik a szakirodalomban a kettőjük közötti nemzedéki különbségről, legalábbis abból a szempontból, hogy ez is az eltérő nyelvszemlélet egyik magyarázata lehet. A két nemzedék közötti különbség nem írható le egyszerűen generációs, biológiai eltérésként, a legkevésbé lényeges mozzanat, hogy Erdélyi a fia lehetne a 21 évvel idősebb Szontaghnak. Ebben az esetben is lényegesebb a határhelyzet, csakhogy itt nem földrajzi, nyelvterületi határokról van szó, hanem arról, hogy ugyanazt a folyamatot, a magyar nyelv elterjedését az intézményes kommunikáció és a magaskultúra különböző színterein és ugyanakkor standarddá válását ugyanannak a korszaknak a két oldaláról, a kezdetéről és a végéről látják. Szontagh szeme előtt alakul ki a modern magyar szépirodalom, tudomány annak intézményes hátterével, a folyóiratokkal, az akadémiával és a különféle más művészeti és tudományos társaságokkal, alapítványokkal együtt, első programadó írásainak egyike éppen ennek az új intézményrendszernek és nyilvánosságtérnek a kívánatos, kialakítandó szerkezetéről szól (Szontagh, 1827). Alapélménye, hogy a nyelvet, legalábbis a kultúra, a tudomány és a közélet magasabb szféráiban, tudatosan és intézményesen alakítjuk a kommunikáció kézhez álló eszközeként, a társadalmi cselekvés szolgálatában. Ezzel szemben Erdélyi ifjúkori szocializációja két évtizeddel később már egy lényegesen standardizáltabb magyar nyelvállapot, már alapjában kiépült intézményrendszer keretei között történik. A fiatal, de már az irodalmi életben forgolódó Szontagh még a latinisták komoly táborával találkozik, a gyermekkorból kinövő Erdélyi számára a pataki latinisták és Kazinczy ellentéte már inkább csak a helyi kulturális emlékezet toposza, mint valóságos, érett fejjel megért kortársi tapasztalat. Az a különbség tehát, amit a két szerző nyelvszemléletében látens módon vagy nyíltan az eredetileg németajkú Szontagh nyelvi asszimilációjának és a törzsökös magyar Erdélyi természetes nyelvhasználatának az eltéréseként szokás leírni, legalább akkora érvénnyel magyarázható nemzedéki különbségként is. E magyarázat szerint nem az lesz az igazán lényeges tényező, hogy Erdélyi magyar faluban született, (amelynek tágabb környezetében azonban jelen volt a szlovák, a ruszin és a német nyelv is), hanem inkább az, hogy ifjúkori szocializációjának idejére és azokon a helyeken, intézményekben, ahol huzamosabb ideig megfordult, már lényegében eldőlt a magyar nyelvhasználat erősödő dominanciájának és egyszersmind a nyelvújításnak az ügye. Nem a nagykaposi gyermekkor gyakorolja tehát nyelvszemléletére a döntő hatást, hanem a sárospataki iskoláztatás. Ugyanígy Szontagh nyelvszemléletében sem lehet mindent megmagyarázni a csetneki, miskolci és mezőberényi gyermekkorral, nagyobb figyelmet kell szentelni például annak a kulturális tapasztalatnak, amikor alkalma van közelről, résztvevőként megfigyelni a húszas években Pesten és Budán a nyilvánosság és a nyelv terének alapvető átalakulását.

A nyelv Erdélyi János és Szontagh Gusztáv filozófiai felfogásában

Ahhoz képest, amilyen nagy szerepet töltött be a nyelvre, a nyelvhasználatra való reflexió a korszak közbeszédében, és amilyen jelentősége volt a modern nyelvtudomány megjelenésének, a magyar filozófiában kevés nyomát találjuk a nyelvfilozófiai vizsgálódásoknak, legalábbis azoknak a klasszikus, leginkább a szemantikához kapcsolódó nyelvfilozófiai témáknak, amelyeket ma is a nyelvfilozófia részének tekintünk. Más nézőpontból viszont azt találjuk, hogy filozófiai íróink nagyon is érdeklődnek nyelvi kérdések és a nyelv általában vett megismerésbeli szerepe, illetve a (nemcsak) magyar filozófiai szaknyelv aktualitásai iránt, ám ezek a problémák életművüknek olyan pontjain bukkannak föl, ahol nem számítanánk nyelvfilozófiára. Az alábbiakban három szempontból vizsgálom meg a két szerző nyelvről alkotott filozófiai felfogását. Az egyik a filozófiai szaknyelvhez, a korabeli filozófiai nyelvhasználathoz való viszonyuk, beleértve terminusalkotó kísérleteiket és eredményeiket. Ezután megvizsgálom Erdélyi János érvelését A hazai bölcsészet jelenében a népszerű nyelvhasználat filozófiában való használata ellen és a filozófia sajátos szaknyelvének a védelmében. Mindezek után rátérek Szontagh Gusztáv írásainak azokra a kitételeire, amelyekben a nyelvi megismerés és kifejezés korlátait igyekszik meghatározni, kitérve az összefüggésekre Erdélyi és Szontagh filozófiai háttérelméleteivel.

A két szerzőnek a filozófia magyar szaknyelvéhez való viszonyát is alapvetően meghatározza a nemzedéki tapasztalatok eltérése. Ebből a szempontból szimbolikus választóvonalnak tekinthető az akadémia filozófiai műszótárának megjelenése (Philosophiai műszótár, 1834); ennek megjelenésekor Szontagh már két éve az akadémia levelező tagja, Erdélyi viszont húsz éves, pályája kezdetén álló értelmiségi, aki ekkor még kevés jelét adja a filozófia iránti elkötelezettségének. (Érdemes összehasonlítani akadémiai tagságuk kronológiáját. Szontagh 1832-ben lesz levelező tag, 1834-ben jelenik meg a műszótár, 1839 Erdélyi levelező tag, ugyanekkor Szontagh már rendes tag lesz, amit erdélyi csak 1858-ban, Szontagh halálának évében ér el.) Tudnivaló, hogy a filozófia modern magyar műnyelvének a kialakulása nem az akadémiai szótárral veszi kezdetét, hiszen a szótár szerkesztőinek deklarált célja éppen az, hogy eligazítsa a használóját az előző évtizedekben és a régiségben felhalmozódott magyar nyelvű filozófiai irodalom változatos terminológiájában, külön is hangsúlyozva a bevezetőben, hogy az egyes kifejezések fölvétele a szótárba nem jelenti azt, hogy ezeket az akadémia elfogadta vagy ajánlja. (Így válik lehetségessé, hogy egy latin vagy német terminus minden akkoriban használt magyar megfelelőjét összegyűjtsék, könnyen összevethetővé téve azokat, és felhívva a szótárhasználó figyelmét, hogy ugyanannak a terminusnak a magyar nyelvi változatairól van szó.) Szontagh ugyan nincs a szótár szerkesztői között, de alkalma van közelről megfigyelni a terminológiát áttekinthetővé tenni akaró törekvéseket, az egyes terminusokról folyó akadémiai vitákat. (Ebben az időben szokásos napirendi pontnak számított az osztályüléseken az egy-egy idegen eredetű szakszó magyar megfelelőjére tett javaslat megtárgyalása.) Erdélyi számára a magyar nyelvű, egyre inkább standardizálódó filozófiai terminológia már inkább adottságként jelenik meg; amelynek ugyan komoly hiányosságai vannak és meglehetősen kaotikus, de már magától értetődő, hogy létezik és ez a magyar filozófusközösség által használt szaknyelv. Szontagh az akadémiai szótár munkálatainak megfigyelésekor szerzett tapasztalatok után 1839–1840-ben kerül abba a helyzetbe, hogy kifejtett módon kelljen foglalkoznia a filozófiai terminológia kérdéseivel, két módon is. Az egyik oldalról saját könyvének, az úgynevezett első propylaeumnak (Szontagh, 1839) a megfogalmazása készteti saját terminológia-használatának reflektált használatára. E munkájában ugyanis Szontagh arra vállalkozik, hogy – természetesen idegen nyelvű források alapján – körképet adjon kora európai filozófiai életéről, majd az így megrajzolt térben értékelje a korabeli magyar filozófia helyzetét, közeljövőbeli lehetőségeit és fejlődésének kívánatos irányait. A vállalt feladat része, hogy egységes magyar terminológiával foglalja össze mindazt, amit a német, angol, francia és olasz nyelvű filozófiákról lényegesnek gondol, majd ugyanezt a szótárat használja a magyar filozófiára vonatkozó tervek ismertetésekor is. A terminológiai tudatosság, reflektáltság legfeltűnőbb jele a mű előszavába illesztett terminológiai szótár. Érdekes és jellemző, hogy a kötet egyik recenzense is nagy súllyal tárgyalja az európai filozófiai többnyelvűségből eredő terminológiai kérdéseket (Fogarasi, 1840). Alapjában dicséri a kötet nyelvezetét, nem hallgatva el kritikáját sem, mindjárt a címben szereplő latinosított görög kifejezéssel kapcsolatban, amely helyett annak bevett magyar tükörfordítását, az előcsarnokot ajánlja. (Szontagh nem fogadja meg a tanácsot; második könyvének a címében is a propylaeum kifejezést alkalmazza majd. Valószínűleg azért teszi ezt, mert ennek a latinosított görög kifejezésnek a korabeli értekező prózában már megrögzült az átvitt értelmű használata, gyakran neveztek így bevezetéseket valamely szakterületre. A magyar előcsarnokba ezt az értelmet bele lehet ugyan olvasni, de korántsem olyan megrögzült kifejezés, mint a propylaeum. Magyar megfelelője ebben az átvitt értelmében nem is a szó szerinti fordítás, az oszlopcsarnok, hanem a ma is szokásos bevezetés lett: Bevezetés a matematikába, Bevezetés a fizikába, Bevezetés a szépirodalomba. Szontagh idejében ezt a szót azonban még nem használták ebben az értelemben.) A recenzens érdeklődésének a középpontjában az elmefilozófia terminológiája áll, (ész, elme, lélek és hasonló kifejezések). Ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy az angol és francia terminológia nem ismeri a latin mens és az angol mind megfelelőjét, ezekre az esprit, illetve Geist terminusokat használja, amelyeknek viszont egészen más értelmük is van ezzel párhuzamosan. Ha a még képlékeny magyar terminológia vigyázatlanul szellemnek fordítja ezeket a kifejezéseket akkor is, amikor az adott összefüggésben elmét jelentenek, ezzel importálja és fokozott formában juttatja érvényre a francia és német fogalmi zavart ebben a kérdésben. A figyelmeztetés nem használt: a modern angolszász elmefilozófia magyar színtéren való megjelenésekor Altrichter Ferenc A szellem fogalma címen volt kénytelen lefordítani Gilbert Ryle: The Concept of Mind című alapművét, hiszen az elme ekkor még pszichológiai szakterminusnak számított, a német Geist magyar megfelelője viszont még őrizte pozícióit (Ryle, 1974). Mára persze már korrigálódott az ezzel kapcsolatos szóhasználat, de mint látjuk, esélyünk volt rá, hogy ez a terminológiai zavar ki se alakuljon. A másik oldalról konkrét döntési helyzetben szembesül a kor magyar filozófusközössége a nyelvhasználat és a terminológia változásának gyorsaságával és az ebből eredő kihívásokkal. Köteles Sámuelt, a jeles nagyenyedi kantiánus morálfilozófust halála előtt nem sokkal választják meg akadémiai taggá. (Bár a taggá választásáról szóló értesítésre írott válaszlevelében reményét fejezi ki, hogy megtarthatja székfoglaló előadását, a kor viszonyai között az utazásra mégsem vállalkozhat kora és egészségi állapota miatt.) Özvegye felajánlja az akadémia számára kiadásra egyik befejezett, de kéziratban maradt magyar nyelvű munkáját. (Köteles korábban még tartott latin nyelvű előadásokat is, ezek kéziratai megvannak a nagyenyedi kollégium archívumában, alkalmat kínálva a jövő kutatói számára ugyanazon szerző latin és magyar nyelvezetének összehasonlítására.) Az akadémia illetékesei azzal szembesülnek, hogy a kézirat tartalmilag színvonalas, témájában is beleillik a filozófiai osztály kiadási preferenciáiba, ámde formájában, terminológiájában és helyesírásában is annyira régies, a 18. századi szokásokat és nyelvállapotot idéző, hogy változatlan kiadása szóba sem jöhet. A régies forma az iskolai használatra szánt könyvekben kevéssel korábban még általános, ám a kiadás idején már új könyvekben elképzelhetetlen kérdés-felelet szerkezetet illeti. Ezt átfogalmazni folyó szöveggé a modern értekező próza normái szerint, ezzel párhuzamosan modernizálva a helyesírást, önmagában nem tűnik végrehajthatatlan feladatnak; a nehézség nyilvánvalóan a terminológia modernizálásában rejlik, ami, tekintve a mű témáját és a szerző filozófiai meggyőződését, szinte fölér egy magyar Kant-szótár fölvázolásával. A megjelent munka (Köteles, 1839) Schedel (később: Toldy) Ferenc akadémiai főtitkár alapos szerkesztőmunkájának a nyomát viseli magán, de Szontaghnak is jelentős része volt a kötet kiadásában és beemelésében a magyar filozófiai kánonba. Kállay Ferenc mellett ő volt a kézirat másik referense az akadémia kiadói döntéseit szokásosan megelőző eljárásban, és alighanem ő volt az kettejük közül, aki a szöveg alapos nyelvi revízióját szorgalmazta, részletes javaslatokat is megfogalmazva. Jóllehet Schedel a szöveggondozást egyedül jegyzi, feltehetően konzultált munkája során a terminológiai revízió kérdéséről Szontaghgal. (Annál is inkább, mert a filozófiai osztály néhai tagjának a kéziratát szerkesztette, az akadémia főtitkáraként ugyan, de más osztály tagjaként, így különösen indokolt lehetett kikérni a filozófiai osztály egyik tagjának a szakmai véleményét is.) A kéziratot már jól ismerő, sőt, annak végső állapotát valószínűleg befolyásoló Szontagh lesz a könyv recenzense az akadémiai szaksajtóban (Szontagh, 1840). Dicséri a kötet színvonalas tartalmát, kiemeli a téma aktualitását és a mű jó szerkesztését, megfogalmazását, amely alkalmassá teszi arra, hogy tankönyvként vagy kézikönyvként használják. Természetesen nagy súlyt helyez Schedel nyelvi korrekcióira, ezeken belül a terminológiai megoldásokra is. Különösen a kanti ismeretelmélet alapvető kifejezéseinek magyarítását emeli ki, dicsérve a szöveggondozó megoldásait: ész (Vernunft), értelem (Verstand), olyan változatokat, amelyeknek a kialakításában, elterjesztésében nagy valószínűséggel neki magának is volt szerepe. Legfontosabb kritikája kortársai általános szóhasználatát érinti, amellyel ezúttal Köteles, illetve Schedel (Toldy) is élt; az általános és egyetemi (ma egyetemest mondanánk) fogalmának keverése. Köteles Sámuel poszthumusz kötete egyrészt azért fontos példa, mert az akadémia reformkori kiadási tevékenysége során ez volt az egyetlen eset, amikor a félmúlt magyar szaknyelvi körülményei között létrejött filozófiai szöveg szaknyelvi modernizálása volt a feladat. (A régebben keletkezett magyar nyelvű filozófiai irodalom szövegeinek kiadására érdeklődés ugyan lett volna, de a kiadói, szerkesztői és anyagi kapacitás már többnyire hiányzott.) Schedel (Toldy) Ferenc szerkesztői bevezetőjéből világosan kitűnik, hogy a kortársak pontosan tisztában voltak a nyelvi szerkesztés feladatának sajátos jellegével és egyediségével; a bevezető azt emeli ki, hogy mennyit fejlődött az értekező próza nyelve a közelmúltban elhunyt Köteles Sámuel óta is, ugyanakkor Köteles magyar nyelvét is értékként, a saját kora kiművelt magyar (szak)nyelvéig vezető út fontos állomásaként értékeli. Köteles Sámuel munkájának másrészt sajátosan Szontagh filozófiai gondolkodásának a szempontjából is jelentősége van; Köteles lesz az egyik olyan szerző, akire hangsúlyosan hivatkozik majd későbbi korszakában mint saját magyar egyezményes filozófiájának fontos előzményére.

Erdélyitől nem ismerünk ilyen típusú részvételt a reformkori filozófiai élet kollektív nyelvteremtő munkájában, az ő terminológiai javaslatai később, a forradalom után, más módon és más közegben jelentkeztek. Itt csupán A hazai bölcsészet jelenében kifejtett terminológiai elképzeléseinek a jellemzőiről van terünk szót ejteni, amely azonban egyben a legkifejtettebb szövege ezen a téren (Erdélyi, 1981). A szöveg egésze általában is telített elszórt terminológiai javaslatokkal, amelyek minden különösebb bevezetés vagy indoklás nélkül bukkannak föl a szövegben, ezekhez a példákhoz hasonló módon: „a Ding (hogyan is nevezzük magyarul, legyen, mondjuk, dolog”; „a váladékos (eklektikus) bölcselet”. A mű IV. és V. része azonban egybefüggő fejtegetést tartalmaz a magyar filozófiai terminológiáról. Erdélyi gondolatmenete a bölcseleti nyelvészet sajátos elvén alapul, amelyről bevezetésként megtudjuk, hogy különbözik a korabeli nyelvtudomány álláspontjától, (Erdélyi Hunfalvy Pállal fennálló nézeteltérését említi erre példaként). Az elv kifejtése során világossá válik, hogy Erdélyi bölcseleti nyelvészete nem egyéb, mint a hegeli lételmélet nyelvi kifejezésmódjainak feltárása a magyar nyelvhasználatban, és javaslat megfogalmazása ennek alapján magyar hegeliánus terminológia megalkotására. (Egyéb filozófiai iskolák lehetséges magyar terminológiája nem kerül szóba, lévén, hogy Hegel már egyszer s mindenkorra megragadta az igazságot, és a hegelianizmussal elértünk a filozófiatörténet végéhez.) Mindenekelőtt annak a hegeli tételnek a kifejeződését keresi a magyar nyelvhasználatban, hogy a dolog lényege azonos annak történetével. Innen kezdve érdeklődésének előterében a létigék és származékaik állnak, azon belül is a múltra vonatkozóak:

„Nyelvünkben továbbá a volt szó főnévileg jelenti a lényeget, p. voltaképpen a dolog volta, mivolta, stb. Hogyan történhetik ez? Miért jelenthet egy múlt időféle igenév épen lényeget, azaz a dolgok belsejét? A szó ellen, úgy hiszem, nem tehetni kifogást sem józan ész, sem hazai nyelvszokás nézpontjából. Ezt minden magyar ember iskola nélkül is megérti, sőt épen az iskolátlan nép használja leggyakrabban, mert a tudományos nyelvben ez idő szerint inkább használtatik a lényeg. És mégis a volt szó a legmélyebb felfogás után valódi spekulatív szellemben van alkotva, minden egyszerűsége dacára.” (Erdélyi 1981, 40.)

Figyelemre méltó az a fejtegetése, amelynek során föleleveníti a már az ő korában is elhalványult, élőbeszédben ritkán, vagy talán már soha nem használt emik ige eredeti használatát. Ez az ige, amelynek eredeti jelentése ’szopik, táplálkozik’, ma már csak passzív tőként van jelen nyelvünkben, például ezekben a szavakban: emlő, csecsemő, emészt; a beszélők azonban már nem érzékelik, hogy ezek a szavak ugyanannak a ma már az önálló szóhasználatból kikopott igetőnek a származékai. Valójában azt sem tudjuk, és nehezen is tudnánk eldönteni, hogy vajon Erdélyi ténylegesen találkozott-e még az emik ige élőnyelvi használatával, vagy már ő is csupán rekonstruálja ezt az alakot régebbi írott források vagy nyelvtörténeti visszakövetkeztetés alapján. Mindenesetre ennek a fölelevenített régi magyar igének a származékaiból mindjárt megalkotja a hegeli terminológia egyik leggyakrabban emlegetett sajátos szakszavának a magyar változatát:

„Emészt a gyomor, midőn a bevett táplát semmivé teszi, úgy hogy a test javára felhasználja. Igy mondatunk megemészteni esztendeinket, p. a negyven éves magában hordozza, jelenleg is bírja, elmúlt ifjú korát. Hasonló értelemben használható az emik ige, például ily alakban: fölemni, azaz fölvenni, mint mikor valamely nép, név szerint a spanyol, fölemte a mór befolyást, a római a görögöt. Ilyen fölemett lét szerint van meg a virág a gyümölcsben, mert virágzás nélkül nincs termés. A virágzás nem szűnt meg végképen, hanem föl van emve a gyümölcsben. Hasonló észjárás, s mi különben a dolog maga, érvényesült a latin tollere (fölem, fölemel, nevel, megöl) és a német aufheben, szintén olyforma ellentétes szavakban.” (Erdélyi 1981, 38.)

Végül azonban visszatér az eredeti ötlethez, a létige múlt idejű alakjából képzett főnévvel javasolja kifejezni ugyanazt a hegeli fogalmat, mintegy szinonimákként tárgyalva a két kifejezést. Nem törődik azzal, hogy a létige csak birtokos személyjeles alakjában használatos abban az értelemben, amelyet ő tulajdonít neki; valaminek a volta, mivolta valóban a dolog lényegét jelenti, míg ’a volt’, mint főnév használatát akkor sem támasztotta alá a nyelvszokás, mint ahogyan most sem támasztja alá:

„[L]evél, virág, gyümölcs, amelyek már nincsenek a növényen közvetlenül, megvannak a növény magvában, lényegében közvetve; egyrészt mint elmúlt lények, tehát mint voltak vannak meg, másrészt a múlt, mint időbeli távolság, nem a közvetlen, közel levő, hanem a messzibb fekvő, érzékeink felett eső létet akarja kifejezni. Ez a volt szónak, melyet atyáink valóban mélyértelműleg, egyenesen a spekulatív bölcsészet javára teremtettek, lehető, alakot és értelmet összehozó magyarázata. Így a volt = fölemett lét (aufgehobenes Seyn). – Lényeg az, miben a külsőségek megszűntek önállókul mutatkozni; azaz visszatértek az alapba: a lét volttá tökélyesült, a volt: meglevő múlt.” (Erdélyi 1981, 41.)

Erdélyinek valójában egyik új filozófiai terminusa sem ment át a magyar filozófusközösség gyakorlatába. Ezt leginkább talán a ’fölemett lét’ terminus kapcsán sajnálhatjuk, amely ma furcsán hat ugyan, de csupán azért, mert nem terjedt el; nemhogy kikopott a nyelvhasználatból, de valójában bele sem került. A jóval későbbi Hegel-fordítások kapcsán meghonosodott ’megszüntetve megőrzött lét’ kifejezést megszoktuk ugyan az évtizedek során, de használata ennek ellenére még mindig körülményes, kényelmetlen, szinte csikorog a fogunk között. Nem a sikerületlenség az oka tehát annak, hogy Erdélyinek ez a terminusa sem terjedt el, hanem valami más. Feltételezésem szerint az ok a korabeli kontextusban, divatos terminussal fogalmazva az írásaktusok rendszerében rejlik. Föntebb, Szontagh és a filozófiai műnyelv kapcsolatának bemutatásakor bepillantottunk a reformkori filozófiai szakterminus-gyártás műhelyébe. Megjelenik egy mű, ennek kritikai visszhangja támad, aminek szerves és a kortársak által elvárt része a munka nyelvi kifejezésmódjának és terminusainak az értékelése. A kritika megdicsér és elmarasztal terminus-kísérleteket, szaknyelvi fordulatokat, ennek következtében a szakmai nyelvhasználat elmozdul valamilyen irányba, mindeközben a terminológia egyre következetesebb lesz, ugyanakkor a szakszókincs soha nem záródik le, mindig nyitott marad bizonyos mértékig az új szaknyelvi megoldások, kifejezések befogadására. Figyelemre méltó, hogy az ennek a gyakorlatnak a példázására említett filozófiai terminusok többsége ma is használatos, sok közülük, mint az ész és az értelem, a köznyelvi szókincs természetes eleme; a köznyelvi beszélők nyelvtudatában általában nem is jelenik meg, hogy filozófiai szakszavakról van szó.

Erdélyi esetében egészen más kommunikációs helyzetről van szó, és ebből következik az, hogy terminusai nem terjednek el. Hosszú, több részes cikksorozat részeként jelenik meg a terminológiai érvelés 1856-ban, (a következő évben önálló kötetként is kiadja), amely inkább deklaráció, kiáltvány, mint vitacikk, (vita csupán azért lesz belőle, mert a benne megbírált legfontosabb szerző, Szontagh Gusztáv, válaszol rá). Valójában monológról van szó, amelynek címzettje az a magyar hegeliánus filozófuscsoport lehetne, amely reformkori formájában, különösen élő, terminusteremtő és ápoló közösségként, már nem létezik. Magányos hang Erdélyié az 1850-es évek Hegeltől elforduló európai filozófiai gondolkodásában. A mű szövegösszefüggéseiből az is hamar világossá válik, hogy az egész gondolatmenet nem önmagáért van jelen, hanem valami ellen fogalmazódik meg. A saját terminológiája szerint bölcseleti nyelvészeti fejtegetések során egyszer csak kitűnik, hogy a terminológia-alkotás hátterében mindvégig ott van a megnevezetlen másik fél, amely arról ismerszik meg, hogy ellenérzései vannak az általa ajánlott, létigékből képzett, főnevesített filozófiai terminusokkal szemben:

„Ugy szintén más oldalról meg volna nyerve tudalmunknak a bölcsészetből kimaradhatlan lét és levés szó szerinti különbsége, mint értelmileg különbözők, melyek elsejére spekulatív íróink a van igét, de ami még nem főnév, használnák, ha kétségbe nem esnék a másik fél, mely minden van és vanságféle szótul világba megy.” (Erdélyi 1981, 42.)

Némi tájékozottság kell a reformkori magyar filozófiai vitákban ahhoz, hogy az olvasó fölfedezze, kikről is van szó. (Természetesen, amikor Erdélyi megjelentette munkáját az ötvenes évek derekán, még számíthatott arra, hogy a harmincas és negyvenes évek vitái közismertek olvasóközönsége szára.) A vanság (Seyn) ugyanis a reformkori magyar hegeliánusok gyakran használt, de a köznyelvben meghonosodni soha nem tudó terminusa volt, amelynek sikerületlenségét az anti-hegeliánus tábor képviselői, elsősorban Szontagh Gusztáv, mindig hangsúlyozták bírálataikban. Erdélyi fejtegetései a filozófia magyar szakterminológiájáról éppen ennek a reformkori hegeli pörnek a perújrafelvételébe illenek bele. Ennek során más szempontból is különös szerepe lesz érvelésében a szakterminológiának: ellenfelei, a magyar egyezményesek, elsősorban Szontagh törekvéseit a népszerű (vagyis közérthető) előadásmódra úgy magyarázza, mint a filozófia sajátos szaknyelve létjogosultságának a tagadását:

„Különösen valami aggodalmas félelmet látok az idealizmustóli óvakodásokban nyelvre, józan észre nézve. A tudománytól féltik a nyelvet. Elhiszem, hogy azon fokáig a haladásnak, meddig a mi keletben levő bölcsészeink feljutottak, nincs szükség a gondolat megjelölése végett szabatos nyelvre, s meg lehet elégedni a közbeszéd szolgálatával.” (Erdélyi 1981, 36.)

Ismerve Szontagh föntebb bemutatott szakterminológiai tudatosságát és munkásságát, első pillantásra meglepő, hogy Erdélyi éppen a szaknyelv mellőzésével vádolja ellenfelét. Az állításnak csak úgy lesz értelme, ha szabatos szaknyelvnek kizárólag azt tekintjük, amit ő kísérel meg ugyanebben az írásában megalapozni; vagyis a bölcseleti nyelvészet által kifejteni a magyar nyelvből a hegeli ontológia alapfogalmait, és a magyar nyelv logikájában eleve benne rejlő hegeli gondolkodásmód jellemző nyelvi kifejeződéseiből megalkotni a győzedelmes magyar hegelianizmus, mint a filozófia terminológiáját.

Az így értelmezett szaknyelvvel szemben Szontaghnak valóban erős fenntartásai vannak. A legerősebb kritikát Hegellel és különösen magyar követőivel szemben fogalmazza meg, de bírálatának tárgya tágabb körre terjed ki; mindazokra, akik összetévesztik a valóság nyelvi modelljét magával a tárgyi valósággal. Amikor tehát a hegeli terminológia öngeneráló természetét bírálja, jóval többre gondol, mint egy meghatározott filozófiai szaknyelv kritikája; mindig a nyelvi megismerés határairól és a nyelv világában való eltévedés, egyben a tárgyi valóságtól való elidegenedés veszélyéről van szó. A filozófia mellett más területeken, így az irodalomban és a politikában is megjelenik a magunk teremtette nyelvi világban való elidegenedés veszélye, amelyet általánosságban az alkotó értelmiség modern körülmények közötti életvilágára vezet vissza. A kultúripar masinériájában, kézirat-leadási határidők, szabott terjedelmek és szabványos hivatkozások világában szocializálódott értelmiségi számára a szavak világa valóban könnyen válhat elsődlegessé azzal a valósággal szemben, amelyet a szavaknak le kellene írniuk. Világos után Szontagh a legkarakteresebben a magyar őstörténet kérdésében kontroll nélkül elszabadult elképzelésekkel példázza a szavak világában való eltévelyedést. Érdemes összevetni az ebben a témában az 1849 ősze és 1851 tavasza között emlékiratai számára följegyzett gondolatait az ugyanakkor megfogalmazott, de a korabeli sajtónak szánt írásának párhuzamos részével. Az emlékiratokban általában beszél arról a tudóstípusról, amely hajlamos az effajta eltévelyedésre:

„Sok magyar tudós [...n]ekiesik valamely tudománynak, s ki nem műveli magában az embert; tudóssá lesz, de e tudomány ferde, mert nem válik általa művelt emberré. Ki akarván magát tudománya által tüntetni, örökké szobába ül, búvárkodik, elrongálja ülés és szobalevegő által testét, gyomra romlik, álma rossz, idegei elbetegülnek, végre a hypochondriába esik. És ezt teszi olykor oly búvárkodások végett, melyek célt nem érhetnek, mint p. o. a régi magyar történet felvilágosítása. Egész életét nyomorulttá, céltalanná tette, semmiért. A magyar keleti vér levén, általában tanulmányokba igen el tud merülni. Teljes elmerülés a gondolatba, ez úgyis keleti bölcseknél a bölcsesség fő kelléke.” (Szontagh 2017, 169.)

A vitacikkben ugyanez a tudóstípus a kiindulópont, amelynek tevékenysége alaptalan, és a nemzeti önismeretre, ennek következtében pedig a jövőbeli racionális politikai cselekvésre nézve káros őstörténeti legendák megalkotásához és terjesztéséhez vezet:

„Ha az ellenem felszólalt társak szenvedelmök s buzgóságuk mellett legtisztább akaratuk dacára az idealismus azaz a képzelgések örvényébe még el nem merültek, nem annyira tiszta akaratnak, mint velök született tagadhatlan életrevalóságuknak köszönhetik. De hogy a szobatudós tulajdona, a könyvekből és eszmevilágból ki nem vergődhetés, már rájok tapadni kezd, hogy, ha azon ösvényen mélyen elindultak azaz csupán lelkesedéstől vezettetve tovább haladtak, végre azon rejtélyes tündértájékokra juthatnak, hol Horvát István annyi magyart s Kollár annyi tótot fedeztek fel.” (Szontagh 1851, 667.)

A kor viszonyai között figyelemre méltó, hogy Horvát és Kollár magyar és szlovák őstörténeti legendái itt egy szinten szerepelnek, szó sincs arról, hogy az egyik jobb, vagy legalábbis menthetőbb, érthetőbb lenne a másiknál. A legtömörebb módon azonban az előző évben írott egyik recenziójában kapcsolja össze a nyelvi eltévelyedés filozófiai és magyar őstörténeti eseteit úgy, hogy közben a speciális magyar jelenséget összekapcsolja az európai szellemi életben tapasztalható hasonlóságokkal. (A hivatkozott recenzió hátteréről lásd: Mészáros, 2014; Szontagh szerepéről a magyar őstörténetről folytatott korabeli vitában bővebben lásd: Mester, 2014.)

„Smetana azért nem is kételkedhetik, hogy a tudás és létel öntudatunkban egy és ugyanaz, mert hiszen már a Bewustseyn német szava is oda mutat, hogy az a Wissen és Seyn-nak azonsága. Ily oknál fogva tartják talán néhány történetbúváraink is a húnokat és a kúnokat ugyanazoknak, mert magyar elnevezéseik hasonlók.” (Szontagh 1850, 156.)

Majd mindezt a magyar filozófia vele ellentétes szemléletű, nyilván hegeliánus művelőire vonatkoztatja, mintha csak előre látná erdélyi hat évvel később megfogalmazott gondolatmenetét:

„Szól ez azoknak is, kik a magyar philosophiát a magyar nyelvből akarják kifejteni; mert valóban, ha mindig csak betűkkel, szavakkal, eszmékkel és könyvekkel foglalkodunk, és soha sem a tárgyakkal a valóságban: akkor productív képzelődésünk szükségkép erőt vesz a reproductív képzeleten, tárgyilagos világszemléletünk egyénileg alanyivá változik át s oly képzeléseket teremtünk, miktől elfordúl az élet, s miknek szobabűzét alig tűri el az, kinek gyomra, idege és feje ép.” (Szontagh 1850, 157.)

Érdekes, hogy a nyelvi megismerés határainak a problémáját veti föl Szontagh első kötetének föntebb már idézett recenzense is, összhangban azzal, amit Szontagh is leginkább csak későbbi írásaiban részletez majd:

„a’ dús képzeletű egyedek az üres szók alatt is könnyen valóságot látnak, midőn a’ szűkebb körű elmék a’ valóságot sem birják a szavak alatt föltalálni, ’s így egyik fél a’ másikat kárhoztatja. Ezért véghetetlen nehezek voltak ’s lesznek mindig a’ philosophiai tudományok, egyes rendszerek futó fényként jelennek fel ’s tünnek el a’ tudományok’ világában, ’s még a’ legnagyobb elmék is inkább csak érzék az igazat, mint előterjeszteni, szavakban előadni tudák.” (Fogarasi 1840, 183.)

A magyar nyelvből kibontható metafizikára építő és a nyelvi megismerés korlátait szem előtt tartó, a gondolkodókat a nyelvi világban való elidegenedéstől óvó megközelítés, nyelvszemlélet hátterében két össze nem egyeztethető filozófiai álláspont húzódik meg, Erdélyi hegeliánus meggyőződése és Szontagh összetett, de leginkább a józan ész (common sense) skót iskolájának hagyományát követő gondolkodása. Erdélyi Hegel nyomán éppen a józan ész számára filozófián kívüli fogalmának a jogosulatlan filozófiai használatára vezeti vissza mindazt, amit kifogásol az egyezményesekben, így nyelvhasználatukat és a szaknyelvhez való állítólagos viszonyukat is. (Erdélyinek a józan ész fogalmának a használata ellen kifejtett gondolatmenetének ismertetését és elemzését, kitérve a hegeli forrásokra, bővebben lásd: Mester, 2018). A két filozófiai álláspont nem csupán a nyelvszemléletek különbségét hozza, sőt, a nyelvszemléletek különbsége csupán egyik, bár talán legfőbb következménye a megismerés céljáról vallott különböző tételeknek. Míg Erdélyi hegelianizmusában a megismerés önérték, Szontagh common sense-hagyományában csak az emberi cselekvésbe ágyazva értelmezhető. Ahogyan Erdélyinek írott válaszában megfogalmazza:

„A bölcselkedő nem gondolkodik pusztán hogy gondolkodjék, sőt inkább az ember gondolkodik és keresi az igazságot, hogy helyesen cselekedhessék” (Szontagh 1857, 217).

Erdélyi, Szontagh és a szlovák nyelv

Írásom bevezetőjében már szó esett arról, hogy a reformkor két jeles magyar filozófusa a nyelvhatárhoz közel, bár annak két oldalán, ugyanabban az alapjában négynyelvű közegben nőtt föl, amelyet saját szülőföldje leírásakor Szontagh így jellemez emlékirataiban:

„És amint Csetnek éghajlati tekintetben választóvonalat képez a melegebb vidéket kívánó növényekre nézve: úgy képez választó vonalat népességre és nyelvre is; éjszak felé tótok laknak, dél felé magyarok, Csetneken pedig a közbirtokosság négy nyelven beszél, latinul, tótul, németül és magyarul.” (Szontagh 2017, 24.)

E négy nyelv közül a magyarral, a némettel és a latinnal intézményes körülmények között, írott formában, a kultúraközvetítés és kultúrateremtés eszközeként is gyakran találkoztak, illetve használták azokat ilyen célokra. (Szontaghgal például apja pedagógiai célokból latinul levelezett fia diákkorában, katona korában, igazodva a felsőbbség kívánalmaihoz, németül, majd akadémiai levelező taggá választása után kizárólag magyarul.) A szlovák volt mindkettejük számára az a nyelv, amelyet bár elejtett szavaikból ítélve elég jól beszéltek és értettek, nem, vagy alig használtak a magaskultúrában. Nyelvhez való általában vett viszonyukról szólván érdekes lehet ezért összevetni, hogy hogyan viszonyulnak saját szlovák aktív és passzív nyelvhasználatukhoz. Szontagh esetében könnyebb helyzetünk van ennek megítélésében, hiszen ő megírta emlékiratait, sok személyes jellegű emléket megőrizve ezzel az utókor számára, korábban pedig többször hozzászólt a hivatalos nyelvvel kapcsolatos vitákhoz, amelyekben, köztudottan gömöri származású lévén, kötelességének tartotta a szlovákságról, a szlovák nyelvről alkotott vélekedéseit megosztani azokkal, akik nem voltak otthonosak a felső-magyarországi viszonyok között, vagyis a magyar közönség többségével. Erdélyinek nincsenek az előbbiekhez hasonló tárgyú és műfajú írásai, nála utazásairól készült naplójegyzeteiből tájékozódhatunk szlovák nyelvi tapasztalatairól. (A szempontunkból érdekes feljegyzések a Világos utáni hónapokban jönnek létre és majd csak 1871-ben, halála után látnak napvilágot az időszaki sajtóban.) Szontagh első fontos megjegyzése e tárgyban még a napóleoni háborúk utolsó éveiből való:

„Az ezred, melynél szolgáltam, tót ezred volt, s én voltam a századnál az egyedüli tiszt, ki a legénységgel anyanyelvükön beszélni tudott; a kapitány ennélfogva csata előtt engem használt a vitézek bátorítására, s még most is víg kedvre derülök, ha tót szónoklatom akkori remekei jutnak emlékezetembe.” (Szontagh 2017, 55.)

A helyzet komikuma Szontagh számára összetett. Egyrészt az a nyelv kerül hivatalos pozícióba, a csata előtti elöljárói buzdító beszéd funkciójába, amelyet nem ilyen szerepben tanult, illetve szokott meg használni. Ugyanakkor Szontagh maga is tisztában volt szlovák nyelvtudása korlátaival: valószínűleg kirívó németes, magyaros akcentussal, idegenes mondatszerkezetekkel, talán még nyelvtani hibákkal is beszélte a gömöri dialektust, ami nem biztos, hogy otthonosan csengett katonái fülében, hiszen nem tudjuk, hogy hová valósiak voltak. Ennek a fajta szlováknak a hivatalos polcra emelését még furcsább, komikusabb jelenségként élhette meg. (Arról, hogy a szlovák legénység hogyan fogadta mindezt, nem szól a fáma. Mindenesetre legyőzték Napóleont.) Segíthet megérteni a nyelvszociológiai helyzetet, ha ideidézzük Erdélyi egy későbbi megnyilatkozását, amelyben szintén középponti szerep jut a nyelvhasználati sajátságok leírásának. Erdélyi írásában éppen az ellenkező nyelvszociológiai helyzetről van szó: az általa leggyakrabban a kultúra és a tudomány standardizált nyelveként használt német kerül számára szokatlan pozícióba, amikor Pesten megfigyeli a város környéki sváb milimárik sajátos német dialektusát, miközben a városi polgárság reggelijéhez szállítják a napi tejet (Erdélyi, 1985). Összetettebb, ugyanakkor ellentmondásosabb képet mutat Szontagh későbbi munkájában, amikor a korabeli szlovák írásbeliség állapotára reflektál, azzal a konklúzióval, hogy nincs szlovák irodalmi nyelv:

„a tót nyelv nem irodalmi nyelv, hanem eddig csak dialectus, mellynek még grammaticája sincs meghatározva; a protestáns irók e tekintetben a cseh irásmódot követik, a catholicusok a sajátabb tót Bernolákfélét, minek következésében a tót Zora (Aurora) első évi kiadásában (a többit nem ismerem) ezen különböző egyházak iróinak dolgozatait egymástól el kellett választania” (Szontagh 1843, 173).

Nem csak beszél, hanem olvas is tehát szlovákul, és tájékozott az akkori írott szlovák nyelv két fő változatának eltéréseiben is. Mindezt azonban anomáliaként értékeli, a közéleti alkalmatlanság bizonyítékaként a magyar nyelvújítással való egyfajta versenyfutásban. Emlékirataiból tudjuk, hogy ifjúkorában még találkozott a magyar katolikus és protestáns helyesírás küzdelmének utolsó szakaszával, az ipszilon-háborúval (Szontagh 2017, 118). Itt nem tér ki ugyan rá, de valószínűleg úgy gondolhatta, hogy a szlovákok még olyasmivel küzdenek, amit a magyarok már régen és végérvényesen maguk mögött hagytak, azonban nem annyira régen, hogy ne értsék és érezzék a probléma súlyát. Néhol egy-egy szóval utal saját evangélikus egyháza jelentős német és szlovák etnikai hátterére, éppen ezzel a háttérrel asszociálva a már elavult, elhagyandó vallási szokásokat:

„[az evangélikus lelkészek] az úgynevezett Mózes tábláit pedig általjában mindnyájan elhagyhatnák, mert korunkban már igen furcsán ötlenek szembe, habár bennök még némelly Frauschwesterek és panyiszesztrák nem tudom melly üdvözítő talizmánt látnak.” (Szontagh 1843, 206.)

Pontosan értjük: nem az evangélikus egyház magyar hívei, hanem a németek és a szlovákok azok, kiváltképpen a nők, akik hajlamosak a babonaságra. A kívánatos lutheránus egyházi reformok további tárgyalása során ismét előkerül a szlovák nyelvállapot kérdése:

„Az isteni tiszteletet pedig altaljában rövidebbre kellene szabni, egy órára mint Poroszországban, s tót papjainknak becsületes tót nyelven predikálniok, nem csehen, mellyet híveik úgy sem értenek, minélfogva a nőnem a nyári hőségben kénytelen jókora nagyságú virágbokrétákat a templomba vinni, hogy a véget nem érő olvasott szónoklat alatt Morpheus jelentgetéseit magoktól távoztathassa.” (Szontagh 1843, 206.)

A korabeli nyelvállapotra tett két reflexiót összevetve persze fölmerül, hogy amennyiben a szlovák evangélikus papság föladja a biblikus cseh nyelv használatát és népnyelven kezd prédikálni, (valószínűleg követve ezt írásban és helyesírásban is), akkor megszűnik az írott nyelv kifogásolt kettőssége, és a szlovák mégiscsak irodalmi nyelvvé válik, (mint ahogyan nagy vonalakban így is történt). Ezt azonban Szontagh nem gondolja végig ilyen formában, vagy legalábbis nem hívja föl a lehetőségre az olvasó figyelmét.

Erdélyi más korszakban, közvetlenül Világos után, és egészen más beszédhelyzetben, népdalgyűjtő munkássága kapcsán fogalmazza meg a szlovák nyelvet érintő reflexióit. 1850. január 1-jén a zempléni Cselejben kelt naplójegyzetében így ír:

„Óhajtanám tudni s érteni grammatice az idevaló tót nyelvet. Ez azonban lehetlen, mivel az elüt a rendes, tudósok által elfogadott nyelvtől. Nevezetesen Kollar a cseh nyelvet pártolja s ezen ír; Štúr a népi tótot, de oly kiejtéssel, minő Liptóban van szokásban a népnél. E két út összeegyezhetlen; azért a két tudós egymással meghasonlott, noha Štúr tanítványa volt Kollárnak. A népdalok iránti vonzalom folyvást uralkodik bennem. Az idevaló nép jó dalos. Különösen van sok alkalmi dala, s egészen sajátságos szokása. Például mikor a házasulók összeeskettetnek, a pap udvarán, sőt midőn a lakodalmas háztól kiindulnak is, már foly a dal, nekieresztett teli torokból. Újév napján az egész falu daltól hangzik. A szolgálatot változtató legények korcsmában ülnek, isznak, majd az utcán végig ordítják búcsúdalukat. Ilyen már az itt következő:

Eljött az új esztendő

És az új vasárnap;

Asztalhoz ülök magamnak:

Fizess ki, asszonyom!

Éven át fizettél

Ördöggel, pokollal,

De mostan fizess ki

Fehér tallérokkal.

Akinek van apja,

Megyen az apjához,

Akinek van anyja,

Elmegyen anyjához.

De én, istenadta,

Nincs, akihez menjek stb.”

(Erdélyi 1961, 136–137.)

Erdélyi tehát érdeklődéssel fordul a szlovák nyelv, mint az őt mélyen érdeklő népdalok hordozója iránt, ismeri a nyelvet, hiszen még népdalfordításra is vállalkozik. Ugyanakkor valami hiányérzete, bizonytalanságérzete van; akkor lenne nyugodt, ha „grammatice” tudná az „idevaló tót nyelvet”, vagyis akadémiai normák szerinti standardizált állapotban szeretne tanulmányozni egy dialektust. Ebben persze nehézséget okoz, hogy standardizált változatból túl sok, (legalább kettő) áll a rendelkezésre. Ezek a bizonytalanságok azonban a gyakorlatban egyáltalán nem akadályozzák a szlovák népdalszövegek megértését, műfordítását és értelmezését. Mindössze egy héttel később ezt írja erről:

„Január 7. Mai naplómat nem gazdagíthatom jobbal, mint ha ide írom a következő tót népdalt, a nép ajka után (magyar fordításban):

Megzúgnak a hegyek,

Megzúgnak az erdők,

Hova mentek

Az én ifjú ideim?

Az én ifjú időm

Nem élte örömét,

Az én ifjú nyaram

Nem élte világát.

Ifjuság, én ifjuságom,

Semmibe mégy nekem.

És ez mind azért.

Az én nem bánásom miatt.

E népdalban föltűnő ez a kifejezés: „Nye uzsili szveta”: „Nem élte világát.” Minthogy a tót népdal a magyar faj szomszédságában van keletben, e frázist alkalmasint tőlünk vevé a szláv; különben is ezt más európai nyelv alig ismeri.

Újság jött nekem

A lasztóci malomból,

Hogy az én kedveskémet

Fekete föld borítja.

És ha őt befödte,

Magának tulajdonítsa;

Miért enyeleg ő

A garád alatt.

E népdalt egy tót leány költötte Kozmán vagy Kolbásán, ki mind a két szemére vak volt. Egy leányt agyonütött a kölyű vagy mi, és szeretője, a legény elment a vakhoz, hogy énekelné meg a leányt; s a vak dalnoknő a föntebbi népdalt rögtönözte.” (Erdélyi 1961, 140–141.)

* * *

Erdélyi és Szontagh szlovák nyelvre, saját szlovák nyelvtudásukra és nyelvhasználatukra való reflexiói meglepő összhangot mutatnak egymással annak ismeretében, hogy filozófiájuk és azon belül nyelvértelmezésük gyakorlatilag ellentétes. A legfőbb közös elem egyfajta bizonytalanság, a nyelvi standard mankóinak keresése, miközben a szövegértést, beszédértést, az ő egyes megjegyzéseik ellenére mégiscsak létező szlovák intézményesült magaskultúra történéseiben való tájékozódást a nyelvi standard általuk fölpanaszolt hiánya láthatóan nem befolyásolja. A rejtély nyitja bizonyára az ellentétes meggyőződések ellenére, azok mögött meghúzódó közös problémahagyomány. Így vagy úgy, de mindketten a lázas nyelvi standardkeresés elkötelezettjei, a magyar nyelvújítás gyermekei. Éppen ezt a problémahagyományt igyekeztem vizsgálni az eddigiekben a két bölcselőt mélyen, de más meggondolásból és más következményekkel megérintő filozófiai szakterminológia-alkotó folyamat tükrében. Úgy látszik, hogy azzal a nyelvállapottal, amely megítélésük szerint kívül esett az általuk a magyar közegben megszokott terminológiai és nyelvértelmezési viták keretein, már kevésbé tudtak mit kezdeni. Észreveszik ugyan az írott szlovák nyelv éppen a szemük előtt kibontakozó standardizálásának a folyamatát és e folyamat problémáit, azt azonban már képtelenek észrevenni, hogy a katolikus és a protestáns helyesírás összeegyeztetésének a magyar nyelvben már megoldott feladata hasonló azzal, amit a szlovákoknál jelen időben látnak. A ruszinokat, mint külön etnikumot és nyelvet pedig már észre sem veszik. Erdélyi Cselejben egy társaságban költi el az újévi vacsorát a helybeli „orosz pappal”, az viszont föl sem merül benne, hogy a helybeli szlávok nemcsak vallásukban, de szokásaikban, népdalaikban és nyelvükben is különbözhetnek. Könnyen elképzelhető pedig, hogy amikor a leírt lakodalmi szokás szerint „a pap udvarán” összegyűlnek a házasulandók és násznépük, más dalok más nyelvezettel voltak szokásban a görög és a római katolikus esküvők után. Alkalmasint ruszinok és szlovákok.

Irodalom

Dávidházi Péter 2004. Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. Budapest, Akadémiai Kiadó – Universitas Kiadó.

Erdélyi János 1961. Válogatott művei. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Lukácsy Sándor; a bevezetést írta Wéber Antal. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Erdélyi János 1981. A hazai bölcsészet jelene. In Erdélyi János: Filozófiai és esztétikai írások. sajtó alá rendezte T. Erdélyi Ilona; a jegyzeteket írta T. Erdélyi Ilona és Horkay Lászó. Budapest, Akadémiai Kiadó, 25–102.

Erdélyi János 1985. A tejárusnők. In Erdélyi János: Úti levelek, naplók. Válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta T. Erdélyi Ilona. Budapest, Gondolat, 31–34. p. [Az írás először 1842-ben jelent meg.]

Fogarasi János 1840. Szontagh Gusztáv: Propylaeumok a’ magyar philosophiához. Budán, a’ Magyar Kir. Egyetem’ betűivel, 1839. Figyelmező, 4. évf. 12. sz. 182–186. p.

Köteles Sámuel 1839. Philosophiai anthropologia. Kiadta a’ Magyar Tudós Társaság. Budán, a’ Magyar Kir. Egyetem’ betűivel.

Mester Béla 2014. Vita a magyarok őstörténetéről Világos után. In Sudár Balázs, Szentpéteri József, Petkes Zsolt, Lezsák Gabriella, Zsidai Zsuzsanna (szerk.): Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 349–359. p.

Mester Béla 2018. „Szellem” versus „józan ész”. A sensus communis fogalmának parasztossá tétele és elidegenítése a magaskultúrától a filozófia és a nemzeti kultúra viszonyáról folytatott 19. századi vitákban. In Laczkó Sándor (szerk.): Az idegen. (Lábjegyzetek Platónhoz, 16). Szeged, Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány – Magyar Filozófiai Társaság – Státus Kiadó, 229–246. p.

Mészáros András 2014. Augustin Smetana – magyar szemmel (Egy recenzió eszmei háttere). In Mészáros András: Széttartó párhuzamok. Esettanulmányok a magyar filozófia történetéből. Dunaszerdahely–Pozsony, 2014, 132–154. p.

Pukánszky Béla 2000. Német polgárság magyar földön. Budapest, Ludidus Kiadó. [Eredeti kiadás Franklin, 1940.]

Philosophiai műszótár 1834. Közre bocsátja a’ Magyar Tudós Társaság. Budán, a’ Magyar Kir. Egyetem’ betűivel.

Ryle, Gilbert 1974. A szellem fogalma. Fordította Altrichter Ferenc. Budapest, Gondolat.

[Az első angol kiadás 1949-ben jelent meg.]

Szontagh Gusztáv 1827. A Literaturai Kritikás folyóirásokról. Tudományos Gyűjtemény, 11. évf. 7. sz. 91–103. p.

Szontagh Gusztáv 1839. Propylaeumok a’ magyar philosophiához. Budán, a’ Magyar Kir. Egyetem’ betűivel.

Szontagh Gusztáv 1840. Köteles Sámuel: Philosophiai anthropologia. Kiadta a’ Magyar Tudós Társaság. Budán, a’ Magyar Kir. Egyetem’ betűivel, 1839. Figyelmező, 4. évf. 12. sz. 177–182. p.

Szontagh Gusztáv 1843. Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszonyaira. Budán, Emich Gusztáv könyvárus bizománya.

Szontagh Gusztáv 1850. Smetana s a philosophia közel kimenetele. Új Magyar Museum, 1. évf. 3. sz. 147–157. p.

Szontagh Gusztáv 1851. Eszmecsere Toldy Ferencz és Wenzel Gusztáv társaimmal. Új Magyar Museum, 1. évf. 12. sz. 663–695. p.

Szontagh Gusztáv 1857. Magyar Philosophia. Viszonzás Erdélyi János Munkájára: „A hazai bölcsészet jelene”. Uj Magyar Museum, 7. évf. 1. sz. 215–240. p.

Szontagh Gusztáv. 2017. Emlékezések életemből. Szerkesztette Mester Béla. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Filozófiai Intézet – Gondolat Kiadó.