BibTeXTXT?

Balázs Mihály

Sodalitas és mecenatúra között a 15–16. század fordulóján

A 16. századdal foglalkozó írásokra áttérve, az egyik fő feladat annak vizsgálata, hogy mi lett a sorsa annak a megelőző század második felében észlelt és az újabb megközelítések által kivételesnek tartott szinkronitásnak, hogy tudniillik az itáliai humanizmusnak olykor a középkori szemlélettel merészen szakító latin nyelven megfogalmazódó törekvései és egy éppen kiteljesedő anyanyelvű kolostori irodalom együttesen vannak jelen Magyarországon. A kolostori irodalomról Bartók Zsófia tanulmányai szólnak, a jelenlegi áttekintés a humanista irodalomra koncentrál.

A tájékozódást megkönnyíti Jankovits Lászlónak A Mohács előtti humanista költészet szakaszairól szóló tanulmánya. Ez felidézi azt a magyar irodalomtörténeti hagyományt hosszan befolyásoló toposzt, hogy „Mátyás halálával az irodalom elhallgatott Magyarországon” (Jankovits 2007, 146), majd az ezt először cáfoló Fógel Józsefhez csatlakozva, bejelenti ennek tarthatatlanságát, nem kímélve a hajdani akadémiai irodalomtörténet Gerézdi Rabán által írott fejezetét sem. A cáfolat során előbb előveszi a Ritoókné Szalay Ágnes, Kulcsár Péter és Borsa Gedeon jóvoltából előkerült új szövegeket. Megállapítja, hogy valójában a magyarországi humanistáktól jóval kevesebb mű maradt ránk az 1470–1490 közötti időszakból, mint az azt megelőzőből és követőből. Ezt összefüggésbe hozza azzal, hogy Mátyás pártfogó tevékenysége mindig is a már nevet szerzett humanisták megjelenésének elősegítésére korlátozódott, s támogatási rendszere végképp beszűkült uralkodása utolsó két évtizedében, amikor jelentékeny humanista főpapokat állított félre. Jankovits a tények szenvtelen felsorolásával semmisíti meg a kultúrapártoló, humanistákat kedvelő és folyamatosan támogató nagy király mítoszát, s teszi nyilvánvalóvá, hogy a pályákat elindító nagy támogatók mindig is a főpapok voltak, akik közül jó néhányat kiiktatott a politikai életből. Nem csupán Vitéz Jánosról és Janus Pannoniusról van szó, hanem rajtuk kívül az 1484-ben vagyonától megfosztott Báthory Miklósról, illetőleg az ugyanebben az évben bebörtönzött Váradi Péterről is. De a történész Kubinyi András általánosabb törvényszerűséget észlel (Kubinyi 1999). Szerinte Mátyás uralkodásának második felében szisztematikusan törekedett a felső papság jövedelmeinek megcsapolására, amit összefüggésbe lehet hozni a központi reprezentáció fényesítésével, s a legutolsó időszakban azzal a megalomániával is, amiről a fentiekben szóltunk. Jankovits a tanulmány végén megfigyelései összegzéseként a Mohács előtti magyarországi költészet következő szakaszolására tesz javaslatot: „Az első szakasz, a Vitéz János pártfogolta humanisták költészetének ideje az 1470-es évek elejéig tart. Ezt követi egy átmeneti visszaesés, Mátyás király uralkodásának második szakasza, amely a király halála után is érezteti hatását. A magyarországi humanisták képzésének újjászervezése révén az 1510-es évektől kezdődik egy újabb szakasz, amelyben döntően a pártfogás lehetőségét visszanyert főpapok játszanak szerepet, s támogatják a költészetet egészen a katolikus egyházi hierarchia 1526-tal kezdődő széthullásáig.” (Jankovits 2007, 150.)

Jankovits e javaslat kimunkálása során a főpapok mecenatúrájának meghatározó szerepét hangsúlyozza s egyáltalán nem szól a Sodalitas Litteraria Danubianáról. Nem kapunk részletes bemutatást erről a közösségről a Szegedy-Maszák szerkesztette kötetben a kedvenc költőjéről, Jacobus Pisoról szóló, illetőleg versei némelyikét kifinomultan elemző tanulmányaiban sem. Az előbbiben csupán arról értesülünk, hogy Iacobus Pistoris de Medgasch, a bécsi egyetemre 1496 tavaszán beiratkozott medgyesi polgárfiú 1499-ben doctor Piso néven engedélyezi a Sempronius név viselését a Sziléziából érkezett Petrus Sandperg számára (Jankovits 2007, 268). A később tanulmányokban már értelmezi a Béccsel kapcsolatos dokumentumokat is (Jankovits 2016). Ezek megszületésének sorrendjében haladva az innsbrucki ún. Fuchsmagen-kódexben ránk maradt verseit kell említenünk. Az eredetileg kinyomtatásra szánt, de kéziratban maradt versgyűjtemény, amelynek összeállításában Klaniczay szerint Pisonak is része kellett hogy legyen, a bécsi humanizmus egyik legjelentősebb támogatóját, a Celtis-féle Sodalitas laikus vezetőjét ünnepli. A neki címzett epigrammából Jankovits nagyon szellemesen bontja ki, hogy a medgyesi fiatalember milyen karrierlehetőségeket látott maga előtt. Másrészt szerepel abban a Celtis szerelmi elégiáit és további verseit tartalmazó kötetben, amely a bécsi egyetem keretein belül önállóan működő Collegium poetarum et mathematicorum dokumentumait tartalmazza, s amely 1502-ben nyomtatásban is megjelent. Roppant figyelemre méltó, hogy Celtis a neki címzett vers szerint Germania tagjaként tartotta számon Pisót, olyan polgárként, aki a birodalom keleti határáról érkezett, amelyet ma is az alemann lakosok birtokolnak, jóllehet a pannon király undok igája nehezedik rájuk. Jankovits megjegyzése szerint Pisotól nem maradt ránk megnyilatkozás erről a felfogásról, „[a]z viszont, hogy pályáján többször a Magyar Királyságnál nagyobb, tartósabb integráció felé tájékozódott, arra utal, hogy nem volt tőle idegen ez a felfogás.” (Jankovits 2016, 28.) A pécsi tudós ezenkívül megállapítja még, hogy Pisót 1501 októbere és 1502 márciusa között az idő tájt egyetlen magyarországi humanistaként koszorús költővé avatták, majd idézi az ugyanezen év októberében Celtishez Budáról írt levelét, amelyben a nyomasztó kötelességekre való hivatkozás azt jelenheti, hogy karrierjét a bécsi közösségtől elszakadva próbálja kiteljesíteni.

A fenti mondat befejezését aligha igenelné az akadémiai gondolat és intézmény újabb szakaszáról írott tanulmányában Pisót a sodalitas és az akadémiai mozgalom legkitartóbb magyarországi tagjaként méltató Klaniczay, még ha hozzá teszi is, hogy „a szerepe (…) később, már a sodalitas felbomlása után vált igazán fontossá.” (Klaniczay 1993, 63.) A jelzett tanulmány a nemzetközi szakirodalom teljes ismeretében és a korábbi anyaggyűjtéseket újakkal kiegészítve mutatja be a Heidelbergből Ingolstadton át Bécsbe érkezett, de a 15. századi olaszországi kezdeményekhez is kapcsolódó németországi akadémiai mozgalom itteni kivirágzását. Fontos sajátosságként bontakozik ki előttünk, hogy az 1497–1510 között működő Sodalitas Litteraria Danubiana valójában helyi, de egymással kapcsolatokat ápoló csoportosulások tevékenységét jelenti. Tevékenységének középpontjában egymás műveinek kiadás előtti kölcsönös bírálata, továbbá színes kirándulások és vidámabb összejövetelek szervezése állt. Megtudjuk, hogy a bécsi központi szerveződés élén egyházi vonalon ifjú Vitéz János veszprémi püspök állott, s a legszükségesebbeket tartalmazó összegzés készült a budai contubernium tagjairól (Augustinus Olomucensis, Joannes Šlechta ze Vsehrd, Georgius Neydecker, Girolamo Balbi, Bohuslav Hasištejnský z Lobkovic, Julius Milius). A bemutatás során sok új részlet kerül elő a II. Ulászló alatti Buda szellemi életéről. Ezeket nem vehetem sorra, csupán azt a számunkra legfontosabbat említem meg, hogy Šlechta kezében egy olyan kódex is járt, amely Janus Pannonius epigrammáit tartalmazta. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a tanulmányíró nem vonja meg szigorúan a sodalitas határait, hanem hozzászámítja „a Jagelló-kori magyar humanizmus néhány prominens alakját is.” (Klaniczay 1993, 65.) Ez védhető eljárás, ha a korszak szellemi életét akarjuk megjeleníteni, s nagyon fontos például tudnunk, hogy Bohuslav Hasištejnský z Lobkovic szerint a magyar főpapi kar tagjai „gyakrabban beszélnek pénzről, mint az égről, többet emlegetik Nemesist és a Laisokat, mint Krisztust… jobban elmélyednek Plautusban és Vergiliusban, mint az evangéliumban, és tudósabbak Epikurosz tanainak, mint a pápai dekrétumoknak a kifejtésében.” (Hassensteinius 1980, 99–100.) Ám ha a szorosabban vett sodalitas működési mechanizmusa és a tagok életlehetőségeinek megteremtésében játszott szerepe érdekel bennünket, akkor ez a laza kezelés nem célravezető. Ezt figyelembe véve azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a budai contuberniumnak nem tudunk magyarországi tagjáról, hogy a felsoroltak közül az első három a királyi kancellárián dolgozott, hogy a később fényes karriert befutott Balbi Budán csak nagyon rövid ideig tartózkodott, hogy Bohuslav Hasištejnský z Lobkovic udvari költői feladatokat látott el.

Klaniczay szeretné minél inkább folytonosnak látni a magyarországi akadémiai mozgalmat, s ezért feltételezi, hogy az 1497-ben Budára látogató Celtis az itteni tapasztalatokra is kíváncsi volt sodalitasa megszervezésekor, ám kénytelen beismerni, hogy az olaszos tájékozódású régiek (Váradi Péter, Báthory Miklós, Garázda Péter) távol maradtak ettől a szerveződéstől, s a budai contubernium kisugárzásáról mondottak is csak akkor relevánsak, ha a szellemi élet egészére vonatkoztatjuk őket.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy ha nem is a budai, de a bécsi contubernium kitűnő nevelőiskola volt annak a Pisonak, akit már a kortársak is a Janus Pannonius utáni legnagyobbnak tartottak. Az a pályakép, amelyet immár a halála után 27 esztendővel megjelentetett, de a legutóbbi időkig csak hírből ismerhető Schedia kötet alapos ismeretében Jankovits László megrajzolt, ritka szemléletességgel mutatja be, hogy milyen szerepet játszott a legalább viszonylagos függetlenségre és autonómiára törekvő humanisták életében a sodalitasok teremtette szakmai közösség és a mecenatúra. A Bécsben – a sodalitason belül is – nagyon komoly szakmai közösségben (Collegium poetarum et mathematicorum) magas színvonalú képzést kapott, de nyilvánvalóan szerényebb anyagiakkal bíró molnár- vagy pékfiú ugyanis már 1501-ben arra kényszerült, hogy támogatót keressen s az egyetemet elhagyva egyházi vagy udvari szolgálatba lépjen. Jankovits szerint a hozzá hasonlóan alulról felfelé igyekező s később az esztergomi érsekségig vivő, de őt élete végéig támogató Szalkai László segítette hozzá egy ilyen lehetőséghez. Az ő közvetítésével jut el a Thurzó családhoz, majd Pietro Isvalies bíboroshoz, hogy aztán még tovább emelkedve Johann Goritz apostoli főjegyző szolgálatába álljon, aki mellett komoly diplomáciai feladatokat is ellátott, ám egyúttal lényegében egy újabb sodalitas tagjaként szellemiekben is gazdagodhatott. Az itt töltött idő látszik olyan évtizednek, amelyben a mecenatúra által megszabott feladatok és a felkínált lehetőségek összhangba kerültek. Nem olyan világi és egyházi kötöttségektől mentes életforma ez, mint Erasmusé, akivel ekkor tájtól kezdődően egy nagy kapcsolati szünet ellenére végig szellemi közösségben élt, s akivel osztozott abban a neki írt levelében kissé talán patetikusan megfogalmazott értékrendben is, hogy nagyszerű dolog ugyan a gazdagság, de még nagyszerűbb a szabadság. A szakirodalom egyöntetűen hangsúlyozza ennek a tíz esztendőnek a rendkívüli fontosságát erudíciója gazdagodása és költészete csiszolódása tekintetében, de úgy véli, legalább ennyire fontos, hogy itt kóstolhatott bele abba a szabadság-élménybe, amely alkalmassá tette azoknak a kifinomultan bonyolult, reflexiókban gazdag, a kritikai szellemet minden irányba megőrző verseknek a megírására, amilyenek a Schedia-kötetben maradtak ránk. Jankovits László tanulmánya nagyon felkészülten bontja ki ennek a költészetnek a korban egészen szokatlan eszmei és poétikai merészségét, ám az is világos, hogy a szerencsés körülmények ellenére (a versek olyan személyek, Újlaki Ferenc helytartó és Georg Wernher kezébe kerültek, akik már hivatalon kívüliek lévén nem tartották veszedelmesnek közzétételüket) nem a teljes anyagot s nem is az eredeti elrendezésben olvashatjuk: a kötet kiadói, a pajzán versekből például csak mutatványt hagyva, megválogatták a birtokukba került kézirat tartalmát.

Elmerenghetünk tehát azon, hogy a sodalitasok csak viszonylagos függetlenséget, a mecenatúrák viszont kiszolgáltatottságot teremtettek, ám másfelől az is igaz, hogy a Jagelló-kor költészetéről szóló áttekintések szinte mindegyike még a mecénások hiányát is fölemlegeti. A Szörényi-Jankovits szerzőpáros szerint a világi patrónusok Jacobus Piso által is felpanaszolt hiánya lehetett az oka annak, hogy további eposzi kísérletekről nem tudunk a korszakból (Szörényi–Jankovits 2007).

Az alábbi három tanulmány ennek ellenére meggyőzően demonstrálja egy a nyomtatás lehetőségével is élő s a Mátyás-koriénál mindenképpen szélesebb körű kultúra folyamatos jelenlétét, amelynek – mint Gerézdi adatgazdag írása már régen kimutatta – fontos eleme volt a nemzeti öntudat vastagítása a Janus Pannonius-kultusz folyamatos felhasználásával, ám egyáltalán nem szorítkozott csupán arra, fontos hozadéka volt az itthon latin nyelven megszólalók retorikai-poétikai eszköztárának gazdagítása is. E kultúra erejét és viszonylagos sokszínűségét egyébként éppen a Kiss Farkas Gábor által feltárt további adatok is bizonyítják. Egy azóta megjelent tanulmányában ugyanis eddig figyelmen kívül hagyott nyomtatványok és kéziratok átvizsgálása alapján olyan magasabb rangra nem jutó és protestánssá sem vált katolikus személyiségek életútját mutatta be, akik közül hárman is merítettek Erasmus életművéből. A Csáktornyán Ernuszt Gáspár papjaként szolgáló Stephanus Thomasius, az ő parafrázisait felhasználva, írt egy Miatyánk-magyarázatot, s Kiss Farkas Gábor összegzése szerint „meggyőződéssel próbálta terjeszteni a hit erasmusi felfogását és hivatkozott a görög evangéliumszöveg alapján történő forráskritikára még a török delik és az őket példaképnek tekintő magyar-horvát végvári vitézek között is.” (Kiss Farkas 2018, 59.) A ferences Nádasdi Bálint kéziratos kolligátuma Erasmus De conscribendis epistolisa a keresztény-kabbalista Francesco Zorzi, továbbá a nagy francia ciceroniánus Étienne Dolet szövegei, illetve Marsilio Ficino és Pico della Mirandola leveleinek társaságában olvasható, s bár ezeket az indíttatásokat nem hasznosította itthoni tevékenysége során, széleskörű tájékozottsága mindenképpen figyelemre méltó. A krakkói erazmiánus légkörben nevelkedő s az 1560-as években váradi kanonokként tevékenykedő Mindszenti András esetében pedig azt figyelhetjük meg, hogy Erasmus Újtestamentum-kiadásának görög szövegéből, illetőleg a Lukács evangéliumhoz írott parafrázisából használt fel részleteket. Másfelől további, már ismert szerzőknél is figyelmeztet Erasmus egy-egy művének jelenlétére: ez kimutatható Eck Bálintnál és néhány további bártfai keletkezésű műben; eposza előszavában Taurinus szerinte az Adagia egy helyéből építkezik, s a németalföldi humanista ihletését véli felfedezni Piso Jakab Schurila epigrammájában is. A nyomtatott változat sorrendjének megbontásával a szakaszokat kijelölő dolgozat után célszerűnek látszott az esztétikai szempontból is legizgalmasabbat, a Piso Jakab költészetéről szólót elővenni.

HIVATKOZÁSOK

Hassensteinii a Lobkovicz, Bohvslai epistvlae, edidervnt Jan Martínek et Dana Martínkova, II, Leipzig, BSB B. G. Teubner Verlagsgesellschaft, 1980 (Bibliotheca Scriptorvm Graecorvm et Romanorvm Teubneriana).

Jankovits László, A Mohács előtti humanista költészet szakaszai – 1490: Meghalt Mátyás király = A magyar irodalom történetei I.: A kezdetektől 1800-ig, főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály, a kötet szerkesztői Jankovits László, Orlovszky Géza, a szerkesztők munkatársai Jeney Éva, Józan Ildikó, Bp., Gondolat, 2007, 146–152.

Jankovits László, Jacobus Piso kapcsolatkeresései a Lajtán innen és túl = Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások 2., szerkesztette Biró Annamária, Boka László, Nagyvárad–Budapest, Partium–reciti, 2016, 27–36.

Jankovits László, Jacobus Piso Schediája – 1534: Jacobus Piso verseskötete = A magyar irodalom történetei I.: A kezdetektől 1800-ig, főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály, a kötet szerkesztői Jankovits László, Orlovszky Géza, a szerkesztők munkatársai Jeney Éva, Józan Ildikó, Bp., Gondolat, 2007, 266–273.

Kiss Farkas Gábor, A katolikus peregrináció lehetőségei és következményei a 16. század közepén (1530–1580), Gerundium 8(2017/1), 51–70.

Klaniczay Tibor, A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete, Bp., Balassi, 1993 (Humanizmus és Reformáció 20).

Kubinyi András, Mátyás király és a magyar püspökök = K. A., Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon, Bp., Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 1999 (METEM Könyvek 22.), 69–86.

Szörényi László–Jankovits László, A megíratlan és a megírt magyar tárgyú eposz – 1519: Megjelenik Stephanus Taurinus Stauromachiája = A magyar irodalom történetei I.: A kezdetektől 1800-ig, főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály, a kötet szerkesztői Jankovits László, Orlovszky Géza, a szerkesztők munkatársai Jeney Éva, Józan Ildikó, Bp., Gondolat, 2007, 195–203.

4.1.  Jankovits László: A Mohács előtti humanista költészet szakaszai
1490: Meghalt Mátyás király

A tanulmány hatásosan idézi a Mátyás halála után az irodalom elhallgatásáról szóló toposzt, majd számba veszi a Ritoókné Szalay Ágnes, Kulcsár Péter és Borsa Gedeon jóvoltából előkerült új szövegeket. Megállapítja, hogy valójában a magyarországi humanistáktól jóval kevesebb mű maradt ránk az 1470–1490 közötti időszakból, mint az azt megelőzőből és követőből. Ezt összefüggésbe hozza azzal, hogy Mátyás pártfogó tevékenysége mindig is a már nevet szerzett humanisták megjelenésének elősegítésére korlátozódott, s a támogatási rendszere végképp beszűkült uralkodása utolsó két évitizedében, amikor jelentékeny humanista főpapokat állított félre. Jankovits a tények szenvtelen felsorolásával semmisíti meg a kultúrapártoló és a humanistákat kedvelő és folyamatosan támogató nagy király mítoszát, s teszi nyilvánvalóvá, hogy a pályákat elindító nagy támogatók mindig is a főpapok voltak, s éppen ez biztosította az 1490 utáni folytonosságot is. Mondandója a tanulmány végén a Mohács előtti magyarországi költészet következő szakaszolására tesz javaslatot: „Az első szakasz, a Vitéz János pártfogolta humanisták költészetének ideje az 1470-es évek elejéig tart. Ezt követi egy átmeneti visszaesés, Mátyás király uralkodásának második szakasza, amely a király halála után is érezteti hatását. A magyarországi humanisták képzésének újjászervezése révén az 1510-es évektől kezdődik egy újabb szakasz, amelyben döntően a pártfogás lehetőségét visszanyert főpapok játszanak szerepet, s támogatják a költészetet egészen a katolikus egyházi hierarchia 1526-tal kezdődő széthullásáig.”

4.2.  Jankovits László: Jacobus Piso Schediája
1534: Jacobus Piso verseskötete

A róla azóta további verselemzéseket közzétevő Jankovits, érthetően, az 1527-ben elhunyt költő 1554-ben Georg Wernher által megjelentett kötetét állítja a középpontba. Felvázolja az Újlaki Ferenc egri püspök megőrizte gyűjtemény fennmaradásának és megjelenésének körülményeit, majd tömör, de nagyon jól megválogatott részletekből építkező bemutatás következik. Az elemzésrészletekből egy allúziókban feltűnően gazdag, Martialist és Juvenalist eredeti invenciókkal imitáló szellemes költészet képe bontakozik ki, amelynek folytonosan visszatérő témája a szellemi függetlenség védelme, valamint a barbár környezet és a költészet folytonos konfliktusa.

4.3.  Jankovits László, Szörényi László: A megíratlan és a megírt magyar tárgyú eposz
1519: Megjelenik Stephanus Taurinus Stauromachiája

A kétszerzős tanulmány egy másik műfaj, a carmen heroicum s konkrétabban a magyar tárgyú eposz megírására tett kísérleteket veszi sorra. Pajorin Klára kutatásaira támaszkodva megállapítja, hogy Janus Pannonius minden bizonnyal csupán tervezett egy a szakirodalomban Hunyadi-eposzként emlegetett munkát a király apjának győzedelmes török elleni hadjáratáról, míg az 1514-es keresztes hadjáratról az erdélyi Adrianus Wolphardus által elkészített eposznak a kézirata nem került elő. Így aztán a figyelem az egyes sejtések szerint esetleg ebből a műből is merítő Stephanus Taurinus 1519-ben megjelent Stauromachiájára korlátozódik. Az elemzés nagy erénye, hogy határozottan és véglegesen leszámol a művet történeti forrásként kezelő megközelítésekkel. Ebben is fontos argumentum, de más szempontból is fontos, hogy a teljesség igényével veszi számba azokat a szerzőket, akiket Juhász Lászlótól Nagyillés Jánosig különböző kutatói nemzedékek képviselői kapcsolatba hoztak Taurinus szövegével. Így a Homérosznak tulajdonított Békaegérharc és Lucanus Pharsaliája mellett meggyőzően kerül szóba Ovidiustól az Átváltozások első éneke, Vergilius IV. eklogája vagy a kortárs Riccardo Bartolini törökellenes orációja. Az elemzés azt is érzékelteti, hogy az ebből adódó eklekticizmus mellett az is nyomot hagyott a mű szerkezetén, hogy nem csupán a megszakításokkal dolgozó szerző életkörülményei változtak meg a megírás mintegy öt esztendejében, hanem a történeti körülmények is.

4.4.  Kiss Farkas Gábor: Politikai retorika a törökellenes irodalomban
1523: Nagyszombati Márton buzdító verse

Tudunk viszont a törökellenes, későbbi epikus kompozíciók előzményének tekinthető buzdító költeményről (Opusculum ad proceres Hungariae), amelyet a humanizmustól bizonyosan megérintett bencés szerzetes, Nagyszombati Márton jelentetett meg 1523 őszén, s amelyet Kiss Farkas Gábor elemzett nagy erudícióval. Az eszmetörténeti szempontból rendkívül fontos bevezetés az Arisztotelész Politikáját hasznosító Petrarcáig, illetve Leonardo Bruniig nyomozza vissza a török elleni harcot civilitas és barbaries küzdelmeként értelmezett felfogást. Rendkívül érdekes az a megállapítása is, hogy a magyarországi humanizmus világában, legalábbis a reformáció és Mohács előtt konkrét vétségek (pl. a békességszegés a várnai csata előtt) isteni büntetéseként fogták fel a török előrenyomulást, s először külföldi humanisták, például Piccolomini beszéltek a belső viszályokban testet öltő romlásról. A Gerézdi által már méltatott mű legfontosabb mozzanata a beszélő személyességének méltatása, illetve a lehetséges kortárs források retorikatörténeti megállapításokban gazdag számbavétele. Taurinus, Rudolf Agricola, Bohuslav Hasištejnsky z Lobkovic mellett külön kiemelésre kívánkozik Erasmus De copia verborum et rerum című művének, illetve az ott leírt alkotói módszer felhasználásának roppant szemléletes, példákkal is illusztrált kimutatása.