BibTeXTXT?

Margócsy István

A nyelvi nemzet államának építése (1820-1870)

A századközép évtizedeiben épült ki az irodalom modern intézményrendszere: megalakult az Akadémia, felépült a kulturális központnak számító Nemzeti Színház, különböző folyóiratok jelentek meg nagy számban, a könyvkiadás (az olvasás-kultúra átalakulásának következtében) rendkívül széles olvasóközönségre számíthatott, s modern értelemben véve is üzletté vált, az irodalmi kritika a társadalmi nyilvánosság fontos fórumává vált – s megteremtődött a „hivatásos” írók és újságírók rövid időn belül tömegessé növekedő rétege is.

A nemzetépítés egyszerre politikai és kulturális ideológiája szinte demiurgikus erővel hatott – az írói tevékenység és a az írói eredmények egyre látványosabb elismertségnek örvendhettek – a század közepére a nemzet szimbolikus képviseletét az irodalmárok (elsősorban a költők) vállalták el, s e vállalás a nemzeti közösség általános elismertségének örvendett. A z irodalom – a politikailag is megélénkült nyilvános élet keretein belül – a megelőző korokhoz képest jóval nagyobb politikai szerepet vállalt, s az aktuális politikai szerves részévé (is) vált: a jelentős írók és költők mind mint politikai tényezők is működtek és hatottak, s erőteljes elvárás alakult ki az irodalom „belső” átpolitizálása iránt is. Minek következtében a születő irodalom tematikája, az írók szerepvállalása, valamint az irodalom interpretációs stratégiája is nagy mértékben átalakult.

A nemzetépítő irodalmi szerepvállalás közösségi megalapozása azonban sok ellentmondáshoz is vezetett: a romantika Magyarországon is hódító egyéniség-kultusza, a modernség elidegendés-tapasztalatából származó individualizmus, a polgári viszonyok mindennapiságával való elégedetlenség igen magas fokú szubjektivitás-igényt ébresztett és tartott fenn az alkotók és befogadók széles körében, s ez a nagyszabású közösségi elvárásokkal dilemmatikus viszonyba került. A szélsőséges individualizmus és az elkötelezett közösségi, sokszor a prófétikusságig felnövesztett költő-szerep kettősségének együtt-léte folyamatos vitákat gerjesztett mind az egyes alkotók mind az interpretátorok beállítottságában: a századközép irodalmának legizgalmasabb mozzanata e két pólus egymáshoz való viszonyában ragadható meg.

Hasonló dilemmatikus viszony figyelhető meg az epika alakulástörténetében is: mivel az olvasóközönség nagymértékű bővülése a regények iránti igények növekedésében volt megragadható, s a kalandregények műfajának virágzásához vezetett, a közösségi elvárások a hősi epika primátusát hirdették és követelték meg: az eposzok és a regények vitája, mondhatnánk versenyfutása e korszakon belül mindvégig megfigyelhető, egészen a történelmi és a társadalmi (kalandos) regények hierarchiájának kanonizálásáig.

A kialakuló intézményrendszer fontos eleme volt az irodalom értelmezésének és a kanonizálási stratégiáknak a rögzítése is: Az Akadémiának, az irodalmi társaságoknak és a nyilvános fórumoknak elsődleges (hatalmi) kérdése volt, hogyan, milyen kategóriák között, milyen ideológiai premisszák érvényesítésével interpretálják a születő (és kanonizálásra váró) irodalmat. Az e korban kialakuló „irányzatos” irodalmiság, ami a nyilvános viták és pozíció-keresések eleddig nem ismeretes szenvedélyességében nyilvánult meg, egyszerre mutatta fel a születő irodalomnak többféle beállítottságát és többféle irányulását, s egyszerre vetette fel az irodalom „egységes”, központi megítélésének kérdését: akár a központi kanonizálás problematikájában, akár az egyes irányzatok kizárólagosságra való törekvésekben.

A kiegyezés előtti évtizedben ezért egyszerre láthatjuk az irodalom modern gépezetének teljes kiépülését, az irodalom termelésének és fogyasztásának eltömegesedését, s azt a törekvést, hogy ezt a tömegességet egységes és intézményes megítélés koordinálja: az Akadémia, az egyetem, a folyóiratok kritika-rovatai olyan (természetesen megvalósíthatatlan) ellenőrzést óhajtottak gyakorolni az irodalom teljessége felett, amilyen az intézményes kiépülés korszaka előtt teljesen elképzelhetetlen volt – e dilemma okozta e korszak rendkívül éles vitáit, s hatalmi harcait.

18.1.  Szajbély Mihály: Könyv- és lapkiadás a felvilágosodás idején és a reformkorban
1821 Megjelenik Kisfaludy Károly Aurora című évkönyvének első kötete

Az 1820-30-as években a magyar nyomtatott sajtó jelentős terjedelmi bővülést mutatott fel – napilapok, politikai hírlapok, folyóiratok szaporodtak el, mind általános kulturális tartalommal, mind pedig – először csekély számban – szakmai megoszlásban is. A könyvkiadás, mind tudományos, mind szépirodalmi vonatkozásban hatalmas növekedést mutatott: az olvasáskultúra – természetesen az iskoláztatás jelentős bővülésének következtében is – alapjaiban alakult át, s kialakult az elsődlegesen szórakoztatást szolgáló irodalmi termelés is. Mindennek következtében az „irodalmi élet” is átalakult, s az egyes írócsoportok önálló irodalmi fórumokat is ki tudtak építeni, a sajtóban csoportok közötti elvi és gyakorlati viták kezdtek folyni: a modern irodalom gépezete el kezdett működésbe jönni. Az irodalmi zsebkönyvek között lappangó vagy nyílt konkurencia-harc folyt, a folyóiratok állandó vitában álltak egymással: az egységesnek tekintett irodalom el kezdett nemcsak csoport-érdekek mentén, hanem irodalmi irányzatok mentés is tagozódni.

18.2.  Benkő Krisztián: Intermedialitás, irónia, szinesztézia
1821 Megjelenik Kisfaludy Károly Aurora című évkönyvének első kötete

A 19. század első évtizedeiben válik szét véglegesen az irodalom tudományos és szépirodalmi szemlélete: míg az első irodalomtörténeti összefoglalások (magyar nyelven: Pápay Sámuel: A magyar Literatura Esmérete, 1808) még az osztatlan literatura-felfogást képviselik, azaz a tudományos, politikai és költői alkotásokat egymás mellé rendelve tárgyalják, addig Kazinczynak összefoglalása a magyar nyelv fejlődéséről (Tübingai pályamű, 1808) más kizárólag a szépirodalmi, költészeti alkotásokat méltatja említésre méltóként. E szétválást látványosan képviseli az az eseménysorozat, melynek során a Tudományos Gyűjtemény c. folyóirat 1817-es megjelenését követően szinte azonnal megjelentek a tisztán szépirodalmat tartalmazó, általában évenként megjelenő zsebkönyvek (Aurora, Hébe stb.), amelyek azáltal is kitűntek, hogy közleményeiket képekkel (metszetekkel) illusztrálták, s gondot fordítottak arra is, hogy a könyv mint műtárgy is szép, azaz művészi legyen (Kazinczy az egyik Aurora-bírálatában ki is jelenti, hogy a metszetek jobban tetszettek neki, mint a költemények). Az igényes, a tudományosságot már minden elemében mellőző szépirodalom iránti igény erőteljes jelenlétét mutatja, hogy az Aurora szerkesztője, Kisfaludy Károly már azt remélhette, hogy a zsebkönyv kiadása piaci sikert is elérhet, s anyagi jövedelmet is biztosíthat.

18.3.  Kósa László: A „Kis-Európa”-gondolat a magyar néprajzban
1822 Megjelenik Csaplovics János etnográfiai értekezése

A magyar nemzeteszme egyre erőteljesebb térnyerésének köszönhetően a történeti kutatások mellett nagy szerepet kaptak a néprajzi, nemzetkarakterológiai vizsgálatok is, aminek következtében a felvilágosodáskori államleírások statisztikai módszerét felváltotta a néprajzi-etnológiai felmérés és leírás. A módszertani váltás magával hozta (természetesen) az ideológiai váltást is: a leírásokban egyre erőteljesebbé vált a magyar etnikum kitüntetett helyzetének és zerepének hangsúlyozása – ami rögtön feszültségek is gerjesztett az ország nem-magyar anyanyelvű értelmiségeinek körében. Az a nagy elképzelés, amelyet Csaplovics János a „Kis-Európa” koncepcióban felvázolt, rögtön ellenérzéseket is kiváltott, hiszen Csaplovics, bár magyar nemes volt, s magyarul (természetesen) kitűnően tudott, szlovák származását és szlovák preferenciáit nyíltan képviselte, s a 18. századból örökölt hungarus-tudat képviselőjeként nyilatkozott, amivel a magyar nyelvre és etnikumra koncentráló kultúrkoncepciót képviselő magyar értelmiségieket szinte provokálta – akik (Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály) az ő vállalkozását épp ezért folyamatosan és nagyon keményen bírálták. A magyar dominanciát és primátust hirdető nemzet-koncepció aztán a század folyamán végig állandóan roppant éles viták kereszttüzében állott , míg a száazd utolsó harmadában a kocepciók vitája politikai szembenállásokká ment át.

18.4.  Csorba László: Széchenyi István és a modern politikai irodalom kezdetei
1825 A Magyar Tudományos Akadémia megalapítása

Az 1830-ban megjelent Széchenyi-mű, a Hitel, nem csak politikai-társadalomtörténeti fontossága miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert a kor értelmiségi befogadása irodalmi műként is fogadta és értelmezte, s romantikus stílusa, valamint csapongó gondolatmenete, fanyar iróniája révén a szubjektivista elmélkedések mintapéldájaként (is) interpretálta. Széchenyi a maga provokatív indulatával tulajdonképpen elmozdította a társadalmi gondolkodás addig elfogadott műfaji kereteit, s azáltal, hogy az eddig uralkodó szigorú traktátus retorikáját a szenvedélyes, vallomásos „esszé” műfajával váltotta fel, gondolatainak tartalmiságán messze túlmutató kulturális-irodalmi hatást váltott ki; bizonyára ő az első, de valószínűleg ő az egyetlen olyan jelentős társadalmi gondolkodó a magyar eszmetörténetben, aki nemcsak gondolataival, hanem retorikájával is képes volt korszakformáló figurává válni.

18.5.  Milbacher Róbert: „A felébredt nemzet ebben az énekben magára lelt”
(A Hymnus „nemzetiesítésének” folyamatáról)

Bár a 18. század vége óta a lírai költészetben széles körben elterjedt a nemzethez szóló, a nemzetet megszólító, a nemzet képviseletében megszólaló óda műfaja (vö. Rájnis József, Virág Benedek, Berzsenyi Dániel és mások verseit), a nemzeti (állami) himnusz megteremtésének vagy elfogadásának ötlete, elsősorban politikai okokból (a nemzetállami függetlenség hiánya, a felekezeti megosztottság) még sokáig váratott magára. Kölcsey verse sem politikai értelemben célozza meg a himnusz műfaját – a nemzetről és a nemzet érdekében való fohászkodás archaikus beszédet idéző szerepverse elsődlegesen nem közösségi használatra készült; közösségi tisztelete és elfogadása (megzenésítése) csak a megjelenést követő évtizedekben szilárdult meg (akkor is versengvén a néhány évvel később keletkezett Vörösmarty-verssel, a Szózattal). S hogy milyen lassan vált Kölcsey verse érinthetetlen, szent, rituális szöveggé, szépen bizonyítja, hogy az 1840-es években még paródia is születhetett róla, a blaszfémia vélelmének teljes mellőzésével, amely még gimnáziumi tankönyvben is helyet kaphatott (Riskó Ignác paródiája Tatay István Költészeti és szónoklati remekek c. gimnáziumi szöveggyűjteményében, 1847). Kölcsey versének „nemzetiesítése” szinte allegorizálhatja a magyar költészetnek (irodalomnak) 19. századi nemzetiesítési folyamatát: amint egy archaizáló szerepversből közösségi ima válhatott, annak mintájára interpretálódhatott minden és mindenféle szépirodalmi megnyilatkozás nemzetképviseleti aktussá.

18.6.  Gere Zsolt: Nemzettörténet és mitológia határpontjain
1825 Vörösmarty Mihály: Zalán futása

A 18-19. század fordulója körül erősödött meg a magyar irodalom igénye egy történeti eposz megfogalmazása iránt: egyrészt a magyar irodalom történetéből hiányzó hősi epikának mintegy pótlásául (a magyar irodalom „teljessége elérése céljából), másrészt azért, mert a klasszicizmusból örökölt, s még sokáig nagy hatással működő műfajhierarchia az eposz helyezte a költészet csúcsára. Igen sok kísérlet történt arra, hogy megörökítsék (megelevenítsék) a magyar történelem gócpontjaiként tekintett történeti eseményeket, elsősorban a honfoglalást, ám a kísérletek javarészt sikertelenek maradtak: még a legnagyobb költők (Vörösmarty, Czuczor) teljesítményei sem nyertek sohasem teljes elismerést és elfogadást. Ennek oka alighanem a magyar verses epika hagyományának leértékelése volt (Zrínyi kívül a régiségből senkinek művét nem övezte általános elismerés), másrészt pedig az eposz-írás megoldhatatlannak bizonyult alapkövetelménye: a mitológiai apparátus előállítása. A magyar ősvallás emlékeinek és nyomainak szinte teljes hiánya a költőket vagy általános mítosz-imitációkra vezette, vagy pedig arra késztette, hogy saját költői fantáziájukból (romantikus szabadsággal) kreáljanak ősmagyar mítoszokat. Az eredmény pedig az lett, hogy ezek közül egyik változat sem elégítette ki már a szinkron, eposz-hívő értelmezőket sem; ám mindez nem csökkentette az általános eposz-igénynek folyamatos mozgósítását: ha jelentős visszhang nélkül is, ha elismerés nélkül is, az eposz-termelés egészen a huszadik század elejéig teljes virágjában működött: szép példáját nyújtva az előzetes műfaj-igényeknek az olvasás-kultúrával való össze nem illésének.

18.7.  Fórizs Gergely: A kétszemű küklopsz. A Zalán futása ősmagyar mitológiájának igazolási kísérlete

A nemzeti-történeti eposzok alapvető problémája volt, hogy míg az isteni beavatkozások antik eredetű követelményének meg kellett felelni, addig a nemzeti tematika nem tudta biztosította a kellő és elhihető mitológiai hátteret (hiszen az „eredeti” nemzeti vallásról a szerzőknek és olvasóknak nem lehetett tudomásuk); a keresztény mitológia alkalmazása viszont folyamatosan felvetette a blaszfémia lehetőségének gyanúját is, s ezért kerülendő volt (vagy pedig jövőre utaló jóslás keretében krisztianizálta a pogányságot). A 19. századi magyar eposzok ezért vagy antikizáltak az isteni beavatkozások esetében, vagy pedig szabad teret engedtek fantáziájuknak, s önálló mitológiát, vallást és istent (isteneket) koholtak. Voltak, akik a mitológiát történeti alapokból próbálták meg kifejteni, voltak, akik ázsiai népek mitológiájának párhuzamaira támaszkodtak, voltak, akik népmesei elemekből fabrikáltak vallási rendszert, s voltak, akik a nyelvhasználat sajátos magyar elemeiből eredeztettek hiedelemvilágot. A legjelesebb eposzíró, Vörösmarty Mihály sajátos elegyet teremtett történeti ismereteiből és korlátlan fantáziájából – aminek következményeként a megteremtődő csodálatos világ egyrészt nagy elismerést szerzett neki, másrészt azonban rögtön kihívta a kritikus bírálatokat is (Erdélyi János vagy Arany János részéről).

18.8.  Zákány Tóth Péter: Elkülönülő irodalmunk kezdetei
1826 Megjelenik az Élet és Literatúra

Az Élet és Literatúra c. kiadvány, amely tulajdonképpen egy nagyon kicsiny csoportnak, Kölcsey Ferenc szűk baráti társaságának kiadványa volt, látványosan felmondta a korban uralkodó irodalmi rendszabályokat, s akár avantgárdnak is nevezhető irodalomszemlélettel provokálta a közönséget: nem tett hierarchikus különbséget a műfajok között, lemondott a szerzői név azonosításának garanciáiról, s minden szempontból szembeszegült az irodalom bármilyen értelmű didaktikus értelmezésével. Rövid fennállása alatt jelentős befolyást természetesen nem tudott teremteni – de kihívó gesztusa sokáig a radikálisan újat akaró irodalmárok szemében szimbolikusan is értelmeződött.

18.9.  Vaderna Gábor: A Pyrker-pör értelmezési lehetőségei

Az 1830-as évek elején (a megerősödő ellenzéki politizálástól nem függetlenül) az irodalmi vitákban is súlyos hangot kapott a nemzeti elköteleződés igénye: az irodalmi művek értelmezésében és értékelésben egyre erősebben tört előre hazafiúi hovatartozás kinyilvánítása, elsősorban a nyelvi nacionalizmus retorikus igényében. A Toldy Ferenc, Bajza József, Vörösmarty Mihály triásza által vezetett irodalmár-csoport elsődlegesnek tekintette a nemzethez fúződő nyelvi-történeti kötődés érzelmileg magas fokon való képviseletét – s akinél e tulajdonságokat nem, vagy csekélyebb mértékben vélték felfedezehtőnek, azokkal szemben igen éles, kizárólgosságra törekvő bírálattal éltek. E nemzedék ily szempontok alapján helyezte szembe magát Kazinczyval (és nemzedékével): kifogásolták, hogy jozefinus elkötelezettsége egykor megengedte számára a német nyelvtörvénynek is elfogadását, nehezményezték, hogy nem rajongott a „párducos Árpád” magasztalásáért, s legfőbb kifogásként azt hangsúlyozták, hogy nemcsak elfogadta egy német anyanyelvű magyar főpap (Pyrker János) német nyelvű irodalmiságát, hanem azáltal, hogy a művet lefordította, az ily gesztust legitimálta is. A reformkori politizálás nemzeti ideológiája így radikálisan átalakította az irodalmi értékrendet is: az irodalomban való részvétel tulajdonképpen hazafiúi vállalást kellett hogy jelentsen. E vita kizárólagossági igénye mélyen befolyásolta a következő évtizedeknek irodalmi szerepvállalási lehetőségeit is – nyilván ennek (is) volt köszönhető, hogy az újabb nemzedékek irodalmi kezdeményezései mindig nagyon közel álltak a politikai mozgásokhoz, s nagyon sokszor tökéletesen át is fedték egymást.

18.10.  Zentai Mária: Álmok hármas útján
1831 Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

Vörösmarty drámai életműve – ha persze színvonalában meghaladja is a kor termésének átlagát – belesimul a kor dramturgiai elvárásainak nagy rendjébe – egy kivétellel, a Csongor és Tündével, amely mind műfajválasztásával, mind megszólalási regisztereinek provokatív gazdagságával, mint filozofikus mélységeivel rendkívüli mértékben elüt a drámával szemben támasztott elvárásokkal: olyannyira, hogy nemcsak az mondható el róla, hogy nem adták elő, hanem az is, hogy a nagyon gazdag szinkron Vörösmarty-recepció szinte tökéletesen hallgatott róla, nemhogy értelmezés, de még csak említés sem esik róla egészen Gyulai Pál életrajzáig (1866), ám itt is csak stilisztikai érdemei nyernek elismerést. Vörösmarty szélsőséges romantikája – amit a szinkron recepció amúgyis vagy elhallgatott, vagy megpróbált megszelidíteni – e műben, mondhatnánk, teljesedett ki; e mű kanonizációjának nagyon nagy történeti késése a magyar romantika egészének recepciójára is kihatott. Ama nagy teóriák, amelyek a magyar realizmust vagy a magyar nemzeti klasszicizmust preferálták bármily romantikus gesztusnak ellenében, a Csongor és Tünde próbakövén buknak meg: hiszen e romantikus mű bizonyára maradandóbb hatást tett a későbbi magyar irodalomra, mint bármely más kortárs mű.

18.11.  Kerényi Ferenc: Katona József dilemmái
1833 A Bánk bán kassai ősbemutatója

Katona József nagyon egyenetlen életművéből (s a korszak drámai próbálkozásai közül) messze kiemelkedik a Bánk bán, de e mű kanonizálása is csak sok évtized múlva következett be (Arany János és Gyulai Pál értelmezéseinek következtében). A művet keletkezésekor csak kinyomtatták – bemutatója majd két évtizedet késett, s a negyvenes évekbeni sikere alighanem a dráma függetlenségi tendenciájának politikai túlértelmezése miatt következett be (mindennek határköve az 1848. március 15-i előadás volt, amikor a drámát mintegy a forradalom szimbólumaként játszották és fogadták). A mű végleges kanonizációja a 19. század végén következett be, elsősorban annak az igénynek beteljesítéseként, hogy a már teljessé kiépült magyar irodalom épületében egy tragédia is helyet kaphasson – ám még ekkor is sok kifogás érte a darab jópár dramaturgiai botlatóját, s elsősorban nyelvének különös archaizmusát; ennek köszönhető, hogy a dráma nem kevés átírást is el kellett, hogy szenvedjen (Illyés Gyula „átigazította” a darabot, hogy színpadon jobban játszható legyen); de ennek köszönehtő az is, hogy bár a dráma százötven éve része a gimnáziumi tananyagnak, s állandóan jelen van a színházakban, mégsem tekinthető a kánon teljes népszerűséget élvező darabjának.

18.12.  Hites Sándor: A magyar regénytörténet „megalapítása”
1836 Jósika Miklós: Abafi

A 18. század utolsó harmadától kezdődően meglepően magas számban jelentek meg magyar nyelven is regények, természetesen nagy részben német művek fordításaként; ám abban az időben, mint ahogy Bessenyei fogalmazott: „a fordító és szerző” között nem tettek különbséget, s a műveket magyar művekként forgatták és értelmezték. S bár a regényeknek sok erkölcsi kifogással (és ebből következően cenzurális tiltással) kellett szembenézniük, a prózai műfajok, ha elsősorban a szórakozató regiszterben is, hatalmas előretörést tettek – ám esztétikai elfogadásuk és legitimációjuk a 30-as évekig váratott magára (Bajza József úttörő tanulmánya A román-költésről 1833-ban jelent meg). Jósika művének azért tulajdonítottak kitüntetett pozíciót, mert az ő művében a magyar történelem színes megjelenítése és apológiája dominált, s ily értelmű eredetisége biztosította számára nemcsak a korszerűség dicséretét, hanem az „úttörő” szerepét is. E kanonizálási stratégia, mely a történelem prezentációját tekintette a regény elsődleges funkciójának, a továbbiakban nagyon érdekes pályát futott be: egyrészt elhanyagolni hagyta Jósikának nagyszámú nem-történelmi regényét, másrészt a következő generációk számára is szinte előírásként közvetítette a történelem primátusát – a történelmi regények kanonizációját ugyanis mind Kemény Zsigmond, mind Jókai esetében megfigyelhetjük, az ő „társadalmi regényeiknek” a rovására.

18.13.  Imre Zoltán: (Nemzeti) Színház és (nemzeti) identitás
1837 A Pesti Magyar Színház megnyitása

A Nemzeti Színház alapításának javaslata már az 1790-es országgyűléseken is felvetődött – annak az ideologikus meggyőződésnek következtében, miszerint a színház – nyelvi-morális hatóereje révén – erőteljes befolyással bírhat a közösségi befogadói érzületre, és emiatt a nemzeti összetartozás tudatának megerősítésére is szolgálhat. Az ideológiai egyetértés mellett azonban a színház iránti érdeklődés a kívántnál jóval csekélyebb mértékben érvényesült; sőt a társadalom befolyásos rétegeinek nagy része magát a színjátékot, szokatlansága és talán túlzott fikcionalitása miatt, nem igényelte; s a színészettel szemben erőteljes előítéletekkel is élt – emiatt a célkitűzés nagyon sokáig hátráltatásokba ütközött, s végül is jórészt adakozásból jött létre, nem pedig állami-nemzeti intézmény-alapításként. A pesti színháznak nemzeti jellegét azért kellett hangsúlyoznia, mert a pesti német színház működése sikeresnek volt mondható, s a birodalmon belül is általános elismertségnek örvendett. A színház megnyitásakor és az utána következő időkben azonban rögtön felmerültek olyan műsor-összeállítási problémák, amilyenekre a filantróp alapítók nem gondoltak: a magyar nyelvű drámairodalom szúkössége, valamint a sikeres daraboknak (valamint a közkedvelt énekes műfakonak, operáknak) kevéssé „nemzeti” jellege miatt a színház jópár évtizedig még állandó dilemmák közöt vergődött, s csak nagyon későn tudta kialakítani sajátos játékrendjét és músor-stratégiáját.

A színház játékrendjének legnagyobb problémája a „magas” esztétikai igényeknek és a „szórakoztató” funkciónak egyeztetéséből (illetve egyeztethetetlenségéből) fakadt: a nemzeti ideológiának megfeleltetett darabok közönségsikere csekély volt és maradt, míg a vígjátékok, bohózatok megítélése a vezető kritikus értelmiség részéről folyamatosan negatív volt. Az operáknak „külföldies” jellegét sok bírálat érte, s nemcsak azért, mert az operák majdnem száz százalékig „idegen” eredetűek, témájúak és nyelvűek volt, hanem azért is, mert volt olyan komolyan megfogalmazott nézet is, hogy a magyar történelem hősi szemlélete nem fér össze az énekelhetőséggel – emiatt „háború” is tört ki a színházban az operák hívei és ellenzői között (amely viszály csak fél évszázad múltán, az önálló Operaház alapításakor ért véget), S hasonlóan éles vita kísérte a nagyon magas esztétikai színvonalat igénylő Shakespeare-játszást is: míg a korabeli magyar irodalomban Shakespeare tekintélye rendkívül erőteljesen érvényesült, a színházban még olyan jeles kritikusok is, mint Bajza József, oly álláspontot képviselt, hogy Shakespeare, a maga bonyolultságában is időnkénti durvaságában még nem játszható az „éretlen” magyar közönségnek.

18.14.  Milbacher Róbert: A népnemzeti program elméleti alapvetése
1842 Erdélyi János: Népköltészetről

Az 1820-as évektől egyre erőteljesebb lett az az irodalom-alkotói teória, amely a sajátosan magyarnak tekintett irodalmat a „nép” közösségének lelki-kulturális egységének és egységességének elképzelése szerint óhajtotta „kiszabadítani” a külföldi példák korlátozónak tekintett tekintélye alól. A nagy herderi vízió szerint egy nép, egy nemzet közösségének legsajátosabb kifejeződése az anyanyelvi kultúrában manifesztálódik – egy nép, a régiségben, az univerzális civilizáció által még nem befolyásolva, egységes nyelvi-lelki karakterisztikát tudott kidolgozni, amely karakterisztika társadalmi kategóriák által nem rétegződött, hanem mint egy „családi” hagyomány, egységesen és autarch módon tudott kibontakozni. A 18. század vége óta folyt a régi nyelvi-irodalmi hagyomány keresése és archiválása, amely egyszerre képviselte a régiség iránti érdeklődésnek és a naiv népiességnek jegyeit is: hiszen, mint Kölcsey is rögzítette, a magyar nyelvi-irodalmi hagyomány oly szegényes volt, hogy rekonstruálása csak az aktuálisan létezőnek tekintett népköltészet bevonásával volt elképzelhető. Az irodalom sajátos nemzetiességét ezért az arisztokratikus regiszternek vagy korlátozásával vagy népiesítésével vélték felmutathatónak: ezért törekedtek oly intenzíven a népiességnek teoretikus kifejtésére is, amelynek legnagyobb – az európai trendekkel párhuzamosan kialakított – mesterműve Erdélyi Jánosnak nagy tanulmánya a nemzet és az irodalom „családéletéről”.

18.15.  Csörsz Rumen István: A magyar közköltészet történeti poétikai alapjai

A „népköltészet” ebben az időben oly gyakran alkalmazott kategóriája nem volt azonos azzal az irodalmi halmazzal, amelyet később folklórnak neveztek – amit népiesnek tekintettek, lényegében a közköltészeti hagyománnyal volt azonos: amit a kulturált nemesi réteg és értelmiség költészetnek, általában énekelt költészetnek tekintett, az keveredett össze a sokszor valóban paraszti kultúra vers- és dalhagyományával. A nép e tekintetben nem volt azonos a paraszti társadalommal – a kategória a társadalmi civilizáció által kevéssé érintett, egyszerűnek és természetesnek vélt életformát vivő, társadalmilag „alsó” réteg megnevezésére szolgált. Ez az ideologikusan elképzelt csoport, amely naivitásában és tiszta erkölcsiségében ideálisan kellett volna hogy megjelenjen, az ez időben kialakított nemzetkarakterológia –felfogásokban a nemzet eredeti tulajdonságait hordozta volna – ezért rendkívül erőteljesen kellett hogy szerepeljen az erkölcsi példák sugalmazására is törő irodalmiságban – s oly esetekben is megidéződik, amelyekben ma már nem érződik az összeillés normalitása (pl. Jókai bűn- vagy rémregényében, a Hétköznapokban minden fejezet elején népdal-mottót találunk).

18.16.  Kerényi Ferenc: A magyar népszínmű
1843 Szigligeti Ede: Szökött katona

A népies ideológia műfajteremtő ereje leglátványosabban a népszínműben ragadható meg: a szórakoztató vígjáték műfaja „csak” az által vált a kor ideológiája számára elfogadhatóvá, ha a vígjátéki szituációkat „eredeti” nép helyszíneken játszatták, „eredeti” népi figurák felléptetésével – a „népi” erkölcs régiségének és tisztaságának hitelesítő erejét mozgósítván. A szórakoztató színház ez esetben megengedte, sőt természetesnek vette a „népi”énekkultúra mozgósítását – népdalokkal helyettesítve az osztrák Singspiel bevett fogásait. A népies ideológia erőteljes korlátait mutatja azonban, hogy a népszínmű mindig is (igen hosszú élete során) megmaardt vígjátéki műfajnak, s a „komoly2, netán tragikus színjátékok népies irányba való elmozdítási kísérletei mind nagyszabású kudarcba fulladtak.

18.17.  Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor kötetei
1844 A Versek 1842–1844 című kötet megjelenése

Az 1840-es évek elején feltűnő Petőfi Sándor feltehetően azért tudott rendkívül rövid idő alatt hallatlan ismertségre és népszerűségre szert tenni, mert rögtön pályakezdésekor egyesíteni tudta a romantikus egyéniség-kultuszt a népies irányzat ízlésvilágával – korai dalköltészete, amely a közköltészeti hagyományt rendkívül erősen magában foglalta, a megfogalmazás leegyszerűsített volta révén szinte automatikusan népiesnek minősült, amihez természetesen roppant mértékben hozzájárult a felmutatott életanyag, a bemutatott figurák, helyszínek népies preformáltsága. Költészetének e „tartalmi” meghatározottsága, amelyet nem egyszer a történeti romantikával szemben mutatott fel (A helység kalapácsa, János vitéz) azonnal a megjelenéskor irányzatos vitát provokált – amelynek során Petőfi (és baráti köre) egyszerre képviselte a népiességnek és a radikális romantikának igényét az aktuálisan uralkodó irodalmi intézményrendszernek és ízlésvilágnak átalakítására.

18.18.  S. Varga Pál: Petőfi szerepei: dilemma vagy metamorfózis?

A népies ideológia radikális meghaladására tett kísérletként lehet értelmezni Petőfinek politikai költészetét is: míg a népies költészettől távol állt a népképviselet politikai megformálása, a politikai népiesség szinte magától értetődően mondott le a népiességnek formai kritériumairól – mikor Petőfi váteszként, prófétaként, apostolként határozza meg költői szerepét, tökéletesen eltávolodik a népies költő naiv szerepjátszásától, s a költészetnek romantikus omnipotenciáját hirdeti meg: Politikai költészete ezért egyrészt megőrzi a megszólalás egyéni hangütését is, ugyanakkor azonban az aktuális politikai mozzanatokat is azonnal a romantika univerzalitásával emeli meg: ettől alkalmazza politizáló verseinek hatalmas többsége az apokaliptikus vízióknak messze a politika felett érvényesülő mitizáló látomásosságát

18.19.  Margócsy István: A szerelem országa
Petőfi Sándor szerelmi költészetéről

Petőfi lírai költészetének újdonsága a legerőteljesebben abban nyilvánult meg, hogy az uralkodó költészeti szerepminták és beszédmódok mellőzésével oly magánemberi beszéd-szituációkat prezentált, oly egyszer, mindennapi jeleneteket elevenített meg, amelyek a megelőző költészetekben nem voltak fellelhetők, s mindehhez a beszédmódnak oly közvetlenségét, oly „személyességét” társította, amely radikálisan leegyszerűsítette a nagy romantikának fenséges modalitását, s dezavuálta a biedermeier költészetnek túldíszítettségét. A megszólaló figura közvetlen mindennapisága és kézzel fogható, konkrétumokkal operáló aktivitása természetesen öszeütközött a népies költészet líraiságának általánosságra törekvő igényével – ebből következtek Petőfi fogadtatásának szenvedélyes vitái és váltásai is. Ugyanakkor Petőfi költészetét mind témaválasztásaiban, mind megszólalási módjaiban, mind beszélő figuráinak szerepvariációiban oly sokféleség és az uralkodó konvenciókhoz képest oly variabilitás jellemezte, amely minden elemében kihívásként is hatott – s a romantikus költő e kihívást (a „korlátlanságnak” jegyében) büszkén elfogadta, s a kritikákkal szemben nem egyszer provokációval is élt. S hogy a sokféleséget a költészet alapmozzanataként értelmezte, azt talán legerőteljesebben a Dalaim c. versének „ars poeticája” mutatja fel.

18.20.  Szilágyi Márton: Üdvtörténeti távlat vagy társadalmi utópia? (Petőfi és a „forradalmi látomásköltészet”)

Furcsa ellentmondása a magyar költészet recepciójának, hogy míg a magyar irodalmi köztudatban Petőfinek épp forradalmi-politikai versei tűnnek a legismertebbeknek és így feltehetően a legfontosabbaknak is (nyilván az iskolai oktatás és a százötven éve folyamatosan zajló politikai propaganda sulykolása nyomán), addig a szakirodalmi és költői megítélés Gyulai Páltól Horváth Jánoson át Babits Mihályig és Nemes Nagy Ágnesig e verseket jobbára elítélőleg említi, s poétikailag másodosztályúnak minősíti. E recepciós szakadás bizonyára összefügg azzal, hogy Petőfi esetében már a 19. században összekeveredett a betöltött történeti-politikai szerepnek és a költői teljesítménynek interpretálása, s oly interpretációs hagyomány is hamar kiépült, amely e két szféra megkülönböztethetetlenségét hirdette (e hagyomány legerőteljesebben a marxista elemzésekben érvényesült, amelyekben, feledve a költői alkotás autonómiáját, jelentéseinek sokértelműségét, a politika és a költészet összeolvadt, s a költészet egyértelműen politikai igazság-képviseletre szoríttatott). Épp ezért különösen fontos e verseknek újrainterpretálása, a történeti-politikai indíttatásnak és a mitologizáló látásmódnak együttes láttatása: a forradalomnak mint költői víziónak a bemutatása.

18.21.  Hansági Ágnes: Tévelygések az irónia irányába
1845 Eötvös József: A falu jegyzője

A regényirodalom sokszínűségébe beletartozott az irányregény igénye is, és annak kritikája: az irónia is. A romantikus irónia – amit a nemzeti klasszicizmus nevében eg évszázadon keresztül elhallgattak – a regényeknek mind narrációjában, mind cselekményvezetésében sokoldalúan érvényesült: Eötvös ugyanúgy alkalmazta, mint Kemény Zsigmond – csak éppen más arányban keverték narrációjuk modalitását. Az irónia mint a romantika egyik központi kategóriája Kölcsey óta jelen volt a magyar irodalomban, mind lírai gesztusokban (Vanitatum vanitas), mind az történet elbeszélésének narrativ opponálásában (Petőfi: Az apostol), mind pedig a regények jelentésének relativizálásában (Kemény: Ködképek a kedély láthatárán). Ám a realizmus-központú intertretációk (pl. Gyulai Pál írásaiban) az iróniát egyszerűen mellőzhetőnek vélték – még akkor is, ha pl. Gyulai legjobb regényének (Egy régi udvarház utolsó gazdája) központi kategóriájaként érvényesült.

18.22.  Tolcsvai Nagy Gábor: Az irodalmi nyelv
1846 Megjelenik az első akadémiai nyelvtan, A’ magyar nyelv’ rendszere

A nyelvújítási harcok elülte után a nyelv standardizációjának intézményes rögzítése következett be – az irodalmi művekre nézvést elsőrendű követelményként írták elő a nyelvi szabatosságot – amit még az oly szabálysértő költő, mint Petőfi Sándor is betartott, s az irodalmi kritka egyik legfontosabb feladatának a nyelvi korrektség betartását követelte meg, aminek következtében az egyes, poétikailag indokolt nyelvi szabálytalanságok súlyos kifogások alá estek, s a mű esztétikai megítélését is nagymértékben befolyásolták (pl. Erdélyi János kritikájában, amelyet Arany János költeményei fölött mondott). A nyelv akadémikus rögzítettségének ideálja egészen a századfordulóig uralkodónak volt tekintendő – az 1870-es éveknek nagy Nyelvőr-vitája épp a szabálykövető és az esztétikai igazolású szabálytalanságok körül forgott.

18.23.  Szilágyi Márton: Bűnbeesés és megtisztulás
1846 Arany János: Toldi

A népies irodalomkoncepció sokoldalúan támogatta a verses epika kibontakozását, mivel ama történeti vízió, amelyet a népiesség alapvetéséül szolgált, azaz az a koncepció, amely a más irodalmakban hagyományozódott hősi énekek és hősköltemények (pl. a nagyon népszerű és olvasott Osszián-ű, vagy a szerb hősi epika, amelyből már az 1830-as években megjelent egy bő válogatás Székács József fordításában) nyomán kívánt nemzetileg „hiteles” és költőileg „eredeti” irodalmat teremteni, számos alkotó számára termékenynek bizonyult: a század közepén, második felében hatalmas terjedelemben bontakozott ki az elbeszélő költemény műfaja (amelyet sokszor eposzként kívántak feltüntetni). Arany nagysikerű Toldi-ja lett a műfaj alappéldája a nép-nemzeti irodalmi kánonban – jóllehet a mű sokrétegűsége egészen mástípusú értelmezéseket is megenged.

18.24.  Szilágyi Márton: A Toldi sikere, s a trilógiává formálás mint életre szóló program

A Toldi-trilógiáról már több mint száz éve él az irodalmi közvéleményben és az iskolai oktatásban az a beállítás, miszerint az egységes Toldi lenne Aranynak nemcsak főműve, hanem egész életművének központja, amely műből érthető meg és levezethető Arany sok más vállalkozása – és töredéke (ennek a feltételezett egységességnek persze ellene mond, hogy mind a közvéleményben, mind a szakirodalomban eltérő értékelések születtek meg a három rész egyenértékűségével szemben). E vélekedés, relatív jogossága ellenére (hiszen Arany valóban nem nyugodott addig, míg a harmadik részt is tető alá ne hozta volna – ellentétben pl. a hun trilógiával) is revízióra szorul, elsősorban amiatt, hogy a három résznek közös és együttes interpretációja, az irodalomtörténet tanúsága szerint, eddig mindig problematikusra sikerült. A három rész olyannyira másféle történet-, irodalom- és nyelvszemléletet tükröz, hogy mindegyik rész mintegy önálló „új” vállalkozásként kellene, hogy feltűnjön, s a trilógia együttese épp a (keletkezéstől függően korhoz kötött) poétikai változásoknak kellene, hogy tükröt tartson: Arany költészetének végtelen gazdagsága és változatossága épp a három rész háromfélesége révén válik látványossá.

18.25.  Peremiczky Szilvia: „Árpád és Ábrahám földiek voltak”
1848 Megjelenik az Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik szökőévre

A 19. század első felében indult meg a nem-magyar anyanyelvű magyarországi állampolgárok asszimilációja a magyar nyelvű államiséghoz, magyar nyelvű kultúrához, magyar nemzeti identitáshoz: a korszak vezető értelmiségiei között számosan voltak, akik nem magyar anyanyelvűként születtek, de akkulturácójuk, továbbá a liberális magyar nemzetfelfogás következtében személyiség- és identitáskonfliktus nélkül vállalhatták a magyar kultúra képviseletét (Toldy Ferenc, Petőfi Sándor, Henszlmann Imre, Ballagi Mór és még sokan mások). E folyamattal párhuzamosan zajlott a magyarországi zsidóság magyarosodása is és társadalmi befogadása is (a vallás elhagyása vagy megtartása mellett is): a század közepére már jelentős számú zsidó származású író, művész, újságíró tevékenykedett (Zerffi Gusztáv, Hugó Károly, Falk Miksa), akiknek javarésze elfogadta a magyar nemzeti ideológiát és képviseletét is – olyannyira, hogy a század végére a nép-nemzeti iskola egyik legjelelntősebb költője, aki erőteljesen nyitott a modernség felé is, a zsidó származású Kiss József lett.

18.26.  Ritoók Zsigmond: Ókortudomány
1850 A klasszika-filológia önálló tanszéket kap a pesti egyetem bölcsészettudományi karán

A 19. század közepén erősödik fel a magyar tudományosságban az egyes szaktudományoknak specializációja, az egyes tudományszakoknak önállósodása: míg a század elején a Tudományos Gyűjteményben minden tudományágból közölt tanulmányokat, míg a természettudományok általános „fizika” megnevezés alatt működtek, míg a bölcsészettudományok többsége osztatlanul, mai szóval általános kultúratudományként funkcionált, a század közepén már ez az archaikusabb tudós szemlélet sem tartalmilag, sem intézményesen nem volt tartható: ezért válik lassan ketté az irodalom és a nyelv szakmai megközelítése, ezért válik az esztétika önálló tudománnyá, ezért születik meg az önálló művészettörténet i kutatások igénye – s ezért alakul meg az önálló ókortudományi intézet is. Az ókortudomány önállósága a hazai lateiner-kultúra számára elsődleges fontosságú volt – s épp ezért volt fontos a genuin ókorkutatásnak elkülönítése a hazai latinság hagyományának ápolásától és tiszteletétől.

18.27.  Szajbély Mihály: Programok és kánonok az 1850-es években

A 19. század közepére az irodalom és a sajtó, az olvasáskultúra kiszélesedésével és a sajtó üzletté válásával olyannyira kiterjedt és eltömegesedett, hogy sem méreteiben, sem jellegében nem hasonlított már a század első felének irodalmi működésére. A szabadságharc bukása utáni politikai elnyomás és szigorú cenzurális ellenőrzés ellenére az újság-, folyóirat- és könyvkiadás rendkívüli mértékben működött és hatott, ami visszahatott a nyilvános véleményformálás módszereire, az irodlmi termelésre és az irodalmi kritika elvi és gyakorlati tevékenységére is. Az irodalmon belül kiélesedett a konkurenciaharc, ami azonban elsősorban az esztétikai ítéletformálás jegyében zajlott: az irodalom vezető intézményei és képviselőik az eltömegesedést ízléshiánnyal vagy ízlésromlással magyarázták, s igyekeztek fenntartatni egy olyan „magas” esztétikai normát, amelynek alkotói képviseletét azonban nem tudták biztosítani: míg a század végéig fenn maradt az a norma, miszerint az Arany János-i ideált kellene megkövetelni a születő irodalomtól, a gyakorlat azt mutatta, hogy Arany János után nem alakult ki nagyhatású őt követő irodalom – ami pedig működött és hatott, az a hivatalossá vált kánon részéről elutasításban részesült.

18.28.  Milbacher Róbert: Elhunyt daloknak lelke?
Az 1850-es évek Arany-lírájának néhány vonásáról

A romantika által kínált költői szerepek súlyos konfliktusban álltak egymással – kivált akkor, amikor egy szerző többféle szerepben is fellépett: a vátesz-szerep szemben állt a népies költészet „természetes” naivitásával, a szélsőséges szubjektivitás, amely a szenvedélyes szélsőségektől kezdve a mindennapiság közvetlenségéig is nyitott volt, mindkét más szereppel szemben állt: ettől ingadozott több jelentős költő recepciója és kanonizációja is: amit Petőfi „líraisága” esetében a kánon elfogadott, azt Arany János esetében nem – így alakult ki, Arany nagyszabású lírai termésének ellenére is, az „epikus” Arany ideologikus koncepciója.

18.29.  Szilágyi Márton: Arany János lírája az 1850-es években

A szabadságharc bukása utáni években a erőteljes indulatokat tapasztalhatunk a lírával szemben: a vezető irodalmárok (Arany, Gyulai, Kemény Zsigmond) elutasítják az ún. Petőfi-epigonok költészetét (s ezzel sokszor Petőfire nézvést is hibáztató véleményt mondanak), a lírai megszólalást valamiképpen úgy mutatják be, mintha a költő a „könnyebbnek” látszó utat választotta volna, s teóriájukban az epikus költészet felé próbálják terelni az irodalom fejlődésmenetét; s nem is sikertelenül, hiszen az ötvenes-hatvanas években rendkívül nagyszámú verses epikai alkotás születik meg. Arany esete épp azért különösen érdekes, mivel ő, a líraellenes teóriák képviselőinek egyike, az epikai preferenciák egyik kitüntetettje, épp ezekben az években nagyszabású lírai produkciót mutat fel: ez a líra, amely valóban erőteljesen elkülönbözik a Petőfi-költészet poétikájától, épp azért lesz érdekes, mert azáltal, hogy kétségbe vonja a korlátlannak képzelt szubjektum önkifejezési igényét, s a lírai alany önreflexióit is bevonja a megszólalás tartományába, a modern szubjektum lélektani váltságát is feltételezi és prezentálja.

18.30.  Fábri Anna: Az értelmezés változatai és nehézségei
1850 Jókai elbeszélései a szabadságharc és az összeomlás hónapjairól

A szabadságharc utáni politikai-ideológia zűrzavarban igen sokféle próbálkozás történt az épp elmúlt korszak felidézésére – a romantikus Jókai – kortársai közül elsőként, s egy ideig egyetlenként a megtörténtek tényszerű-történeti (és politikától, társadalmi kérdésektől megtisztított) bemutatására és ugyanakkor az események mitikus felnagyítására tört, s ezzel egyrészt a maga korában egyedülálló írói bátorágról tett tanúbizonyságot, másrészt azonban megteremtette azt a hagyományt, amely az elmúlt eseményeknek csak függetlenségi harcos, mitikus hősiességre koncentráló interpretációját engedte meg. Míg a politikai kérdéseknek a politikai diskurzusban – amennyire a cenzúra engedte – többféle prezentációja is felmerült (pl. Kemény Zsigmond röpirataiban), addig az epikus irodalom még évtizedeken keresztül e mitikus felidézési hagyományt őrizte és fejlesztette oly nagyságrendre, hogy a századvégi történeti propaganda is átvette, s csak ezt közvetítette szélesebb társadalmi közvélemény elé.

18.31.  Kappanyos András: Egy romantikus főmű késedelmes kanonizációja
1853–1854 (?) Vörösmarty Mihály: Előszó

A szabadságharc bukása többféle értelemben is átrendezte a lírai megszólalás szereplehetőségeit, ami egyrészt ahhoz vezetett, hogy a vátesz-költői megszólalás az aktuális és konkrét politikai diskurzust jóformán teljes mértékben kizárta, s az univerzális diskurzusba váltott át, metafizikus irányba nyitva ki a költői mindentlátásnak és a költői szó omnipotenciájának romantikus elképzelését (ebből következett Vörösmarty kései verseinek radikális szólamváltása – ami a korabeli recepciót és kanonizálást megoldhatatlan dilemmák elé állította; másrészt elsősorban a (politika-mentes) dalköltészet kivirágzásának kedvezett (ezt nehezményezte a korabeli kritika, Gyulai és Arany súlyosan elítélő, dalellenes megnyilatkozásaiban), harmadrészt pedig a szélsőséges szubjektivitás önkorlátizását, majdhogynem teljes kiiktatását eredményezte, amelynek következtében Arany ekkori költészete is egyértelműen az elégikus modalitás irányába tolódott el.

18.32.  Gángó Gábor: Evangéliumi erkölcs és egyéni szabadság
1854 Eötvös József: A 19. század uralkodó eszméinek befolyása az államra

A szabadságharc bukása, amely átrendezte a hagyományos magyar (alkotmányos) közjogi rendet, s amely egészen új társadalmi rend kialakulásába torkollott (mivel az 1848-as feudalizmus-ellenes törvények többségét nem vonták vissza), ami új helyzet elé állította a magyar értelmiséget: újra kellett gondolni a birodalomhoz való viszony alapkérdéseit, s az új, egyszerre elnyomó s egyszerre sok szabadságjogot biztosító rendszer ember- és polgárjogi következményeit. A politikai diskurzusban kiemelkedőek voltak azok az írások, amelyek magyar helyzetet összeurópai kontextusban tárgyalták, mint Kemény Zsigmond erősen forradalomellenes röpiratai, vagy amelyek Magyarország birodalmon belüli különállásának új megközelítését ígérték (mint Eötvös német nyelvű tanulmányai), vagy amelyek az új helyzet politikai-jogi tisztázatlanságára vad romantikus szatírával válaszoltak (mint Széchenyi döblingi írásai). E rendszerelvű gondolkodás legnagyobb teljesítménye Eötvösnek filozófiai traktátusa volt, amely a 19. századi liberális antropológiát és társadalmi eszmerendszert együttesen prezentálta, s a magyar társadalomelméleti gondolkodásnak sok évtizedre érvényes hagyományát teremtette meg.

18.33.  Mester Béla: Filozófia és nyelv – a filozófia nyelve
Két reformkori magyar filozófus nyelvszemlélete (Erdélyi János és Szontagh Gusztáv)

A 19. századi magyar kultúra nemzetiesítésének jelentős kísérlete volt a filozófiának nemzetiesítése – ami egyszerre jelentette a kultúra felfogásának bölcseleti igényének kiépülését, ugyanakkor elszakítási kísérletét az univerzális filozofálás európai hagyományától. A magyar „egyezményes” filozófia egyszerre akarta eliminálni a magyarság filozófia-ellenességének tévhitét, s ugyanakkor a filozófiai tájékozódást szorosan hozzákötötte a magyar nemzetkarakterológia hagyományához, s lehetőnek vélte a nemzeti gondolkodás stratégiájának és módszertanának kidolgozását is. A jelentős viták során kialakult bölcseleti álláspontok egészen a század végéig nem mozdultak el, s tisztázó lezárásuk sem történt meg; ám eredményüknek tekinthető, hogy a nemzet fogalmának metafizikai megközelítése is a diskurzus része lett – s elszakadt bármiféle vallási meghatározottságtól. A bölcseletileg felfogott nemzet ugyanis vallások fellett valónak állította magát – ennek köszönhető, hogy a század magyar irodalmában viszonylag nagyon csekély szerepet játszik a vallás kérdése.

18.34.  Margócsy István: Bálványosvár – avagy Jókai és a vallás

A 19. századi magyar nemzetfejlődés ideológiájának szembe kellett néznie azzal a nagy kérdéssel, hogy a nemzet vallásilag erősen megosztott: a protestantizmus és katolicizmus évszázadokon át, hol békés, hol békétlen egymás mellett élésben, úgy állt szemben egymással, hogy vallási szempontjaikat a nemzeti összetartozás elképzelése és tapasztalata fölé emelték. A 19. magyar történelme és kultúrája, mind katolikus, mind protestáns részről, mindvégig fájlalja, hogy a „visszavonás” megtörtént, s a hit princípiuma az ország lakosságának egységét széttörte, s ezzel elveszett annak lehetősége, hogy a nyelvi-kulturális nemzet egységét és erejét a nemzet egészére kiterjedő vallás és hitvilág is felmutathassa illetve garantálja. Jelentős gondolkodói kísérletek születtek a vallások újraegyesítése érdekében (igaz, elsősorban katolikus részről), s jelentős alkotások mutatják be úgy a magyar nemzet és társadalom életét, valamint a magyar történelem „zivataros századait” oly (ideális vagy utópikus) keretek között, amelyekben a vallási megosztottság vagy nem játszik jelentős szerepet, vagy pedig teret enged a nemzeti egység nagy ideáljának. Alighanem ennek a valláson és hitvallásokon felülemelkedő nemzetelképzelésnek következményeként értelmezhető az a nem magától értetődő tulajdonsága a magyar költészetnek (s elsősorban a lírának), hogy a mély vallási és metafizikai kérdések felvetését csak még a személyesen elkötelezett vallásos költők esetében is csak nagyon ritkán engedi meg magának.

18.35.  S. Varga Pál: A nemes magyar nemzet szépliteratúrája
1854 Toldy Ferenc: A magyar költészet története

A 19. magyar nemzeteszmének legfontosabb összetevője, mondhatni demiurgikus erőt feltételező origója és garanciája a magyar kultúra, azon belül is kitüntetett szerepben az irodalom volt: a széles körben elterjedt feltételezés szerint a magyar nemzet és a magyar irodalom identikusan egymással, s a magyar nemzet önidentifikációja az irodalomban manifesztálódik. Ezért jutott a nemzeti tudományok vezető pozíciója az irodalomtörténetene – ezért lehetett a magyar irodalom leírásából a magyar nemzet kialakulás-történetét kihozni (Dávidházi Péter magyarázata szerint az óhajtott nemzeti eposz a magyar irodalomtörténet eposz-jellegű, üdvtörténeti kifejtésében nyerte el teloszát). A magyar kulturális-irodalmi hagyomány többféle megközelítései közül ezért vált uralkodóvá Beöthy Zsolt felmérhetetlen hatású irodalom-koncepciójában, s ezért tapasztalható máig terjedő hatással az eredetközösségi hagyománytörténés preferálása.

18.36.  Tarjányi Eszter: Az értelmezésmódok ütközőpontjában: a ballada, az allegória és a palinódia
1856 Megszületik a Szondi két apródja

A nemzeti klasszicizmus legpreferáltabb műfaja az epikát a lírával vegyítő ballada lett (korabeli, pontatlan meghatároása: tragédia, dalban elbeszélve), amely a történetmesélést szenvedélyes, szaggatott (lírainak tekintett) narrációval oldotta fel: egyszerre prezentálván a történet „ismertetését”, és a hozzá fűződő, elvárt érzelmi ráhangolódást. A történeti témát feldolgozó balladák a hősi énekek archaikusságát modern szubjektivitással próbálták enyhíteni, ezáltal sokszor magát a történeti témát is inkább lélektani problémák megoldandó rejtélyeként mutatták fel – jóllehet korabeli (s hagyományozódott) kommentárok általában megelégedtek azzal, hogy az erkölcsi-hazafias helytállás dicsőítéseként olvassák a sokszor nagyon bonyolult szövegeket. Azok a balladák pedig, amelyek nem a hősi énekek tematikáját írták újra (az ún. „népi” balladák), általában titokzatos lélektani szituációk rejtélyeit problematizálták, ám az interpretációkban az ő esetükben is sokszor a történeti balladáknál bevett példázatosság nyert előjogot.

18.37.  Milbacher Róbert: Lantos eposz vagy drámai dal?
Az Arany-ballada olvasásának szokásrendjéről

A nemzeti klasszicizmus legpreferáltabb műfaja az epikát a lírával vegyítő ballada lett (korabeli, pontatlan meghatároása: tragédia, dalban elbeszélve), amely a történetmesélést szenvedélyes, szaggatott (lírainak tekintett) narrációval oldotta fel: egyszerre prezentálván a történet „ismertetését”, és a hozzá fűződő, elvárt érzelmi ráhangolódást. A történeti témát feldolgozó balladák a hősi énekek archaikusságát modern szubjektivitással próbálták enyhíteni, ezáltal sokszor magát a történeti témát is inkább lélektani problémák megoldandó rejtélyeként mutatták fel – jóllehet korabeli (s hagyományozódott) kommentárok általában megelégedtek azzal, hogy az erkölcsi-hazafias helytállás dicsőítéseként olvassák a sokszor nagyon bonyolult szövegeket. Azok a balladák pedig, amelyek nem a hősi énekek tematikáját írták újra (az ún. „népi” balladák), általában titokzatos lélektani szituációk rejtélyeit problematizálták, ám az interpretációkban az ő esetükben is sokszor a történeti balladáknál bevett példázatosság nyert előjogot.

18.38.  Kappanyos András: Ballada és románc
1857 Arany János: A walesi bárdok

A nemzeti klasszicizmus legpreferáltabb műfaja az epikát a lírával vegyítő ballada lett (korabeli, pontatlan meghatároása: tragédia, dalban elbeszélve), amely a történetmesélést szenvedélyes, szaggatott (lírainak tekintett) narrációval oldotta fel: egyszerre prezentálván a történet „ismertetését”, és a hozzá fűződő, elvárt érzelmi ráhangolódást. A történeti témát feldolgozó balladák a hősi énekek archaikusságát modern szubjektivitással próbálták enyhíteni, ezáltal sokszor magát a történeti témát is inkább lélektani problémák megoldandó rejtélyeként mutatták fel – jóllehet korabeli (s hagyományozódott) kommentárok általában megelégedtek azzal, hogy az erkölcsi-hazafias helytállás dicsőítéseként olvassák a sokszor nagyon bonyolult szövegeket. Azok a balladák pedig, amelyek nem a hősi énekek tematikáját írták újra (az ún. „népi” balladák), általában titokzatos lélektani szituációk rejtélyeit problematizálták, ám az interpretációkban az ő esetükben is sokszor a történeti balladáknál bevett példázatosság nyert előjogot.

18.39.  Eisemann György: Népiesség és klasszicitás
1857 Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája

A nép-nemzeti irodalomfelfogás a regényirodalomban alig tudott komoly tekintélyre szert tenni – a történeti regények a témából következően nem-nép jellegűek voltak, a társadalmi regények a modern kor erlöcsi-lélektani kérdéseivel foglalkoztak, azok a regények pedig, amelyek a népi tematikát vegyítették a regények kalandregényes vonatkozásaival, általában a didaktikus példázatosság szintjén maradtak, mint a korban népszerű Abonyi Lajos,akit hiába propagált a nép-nemzeti iskola ideologikus kritikája, rendkívül hamar kiesett az élő irodalom szemhatárából. Az egyetlen regény, amely megpróbálta a modernség igényeit és a nép-nemzeti ideológiát egyesíteni, azaz Gyulai Régi udvarháza, ugyanakkor bonyolult narrációjának, valamint szemléletének ironikus beállítása révén, minden kiválósága ellenére sem válhatott az iskola mintadarabjává.

18.40.  Tarjányi Eszter: A szerepkényszer dilemmái
Gyulai Pál A vén színész című elbeszélése mint A hóhér kötelének átírása

A század közepén nagyon erős romantika-ellenes indulatok léptek fel az irodalom értelmezésében: a romantika szélsőségeit vagy megpróbálták megszelídíteni (a kiegyenlítődés esztétikai követelményeit érvényesítvén), vagy egyszerűn figyelmen kívül hagyták a romantikus műveket. Így maradt ki a magas irodalmi kánonból sok jelentős mű (pl. Jósika ifjúkori regényei, Kemény Zsigmond Gyulai Pál c. regénye, Vajda Péter életműve), ezért bírálták folyamatosan a „megszelídíthetetlen” Jókai regényeit, s e tendencia jegyében próbálták Petőfi életművéből is kiiktatni, vagy kevésbé jelentősnek feltüntetni a szélsőségesnek ítélt megnyilatkozásokat. A realizmus igézetében a regényektől a mindennapi, a tapasztalati valósághoz ragaszkodó élet ábrázolását várták el, és lélektanilag (azaz a korabeli pszichológia értelmében működő) hiteles jellemalakításokat követeltek meg – s e normákat érvényesítették a kanonizáció működtetése során. Gyulai Pál, aki íróként is, esztétaként is e tendencia híve volt, ezért írta felül Petőfinek a korban népszerű és olvasott regényét: kiiktatván a romantika szélsőségeit, „hihető” mindennapiságba helyezte át a romantikára jellemző bosszú mozzanatát: a nagyratörő individuum gátlástalan eltökéltsége helyére a szerencsétlen kétségbeesés szánalomra méltó tévcselekvését illesztvén – ráadásul a bűnbánó narráció alkalmazásával a cselekedet súlyát is eljelentéktelenítvén. A romantika ily típusú eliminálása a század folyamán aztán mindvégig érvényesült – egészen a huszadik századig éreztetvén hatását.

18.41.  Hajdu Péter: Az anekdota mint a magyar élet tükre
1860 Jókai Mór megtartja akadémiai székfoglalóját

A 19. század társasági (szóbeli) műfajai közül elterjedtségét tekintve messze kiemelkedik az anekdota műfaja – számtalan anekdotagyűjtemény jelent meg (Jókai is szerkesztett több kötetnyit, Gracza György Nevető Magyarországa hatalmas példányszámban fogyott el, s a századvégen hatalmas összefoglaló mű is megjelent A magyar anekdotakincs címmel, Tóth Béla gyűjtése alapján). Jókai, mikor akadémiai székfoglalóját épp az anekdotának szentelte, szándékosan provokálta a népnemzeti iskola intézményes irodalomfelfogását: elfogadhatónak tartotta a mikrotörténetek irodalmi alkalmazását is, s – a magyar irodalomelméletben elsőként legitimálta humort mint irodalmi megnyilvánulási lehetőséget

18.42.  Filep Tamás Gusztáv: Nemzetfölfogások
1860–1861 Kemény Zsigmond: A nemzetiség kérdése

A magyar társadalomnak (és államnak) talán legsúlyosabb problémája a nemzetiségi kérdés volt -- a magyar ország lakosainak még felét sem tette ki a magyar anyanyelvűek aránya. Ezért mind állampolitikailag, mind kulturálisan égető kérdés volt a nemzetiségekkel szemben kialakított viszony elméleti tisztázása és gyakorlati kezelése – emiatt a korszak értelmiségi diskurzusában minden szinten találkozunk vele: Kemény és Eötvös elméleti alapvetése szolgált a kiegyezés utáni liberális törvényi szabályozás legfontosabb forrásául; a törvény impozáns liberalizmussal adta meg az egyéni és közösségi jogokat a nemzetiségek számára, csak az önálló politikai nemzet kategóriáját vonta meg tőlük, de a gyakorlati alkalmazásban a nemes liberális elvek jóval kevésbé érvényesültek. Ennek lecsapódásaként értékelhető az is, hogy a szépirodalomban a nemzetiségi kérdés jóval csekélyebb súllyal szerepelt, mint a publicisztikában, s az oly liberális nemzetiségszemlélet, mint a Jókaié, vagy később Mikszáthé, kivételként tartható számon.

18.43.  S. Varga Pál: „Népies-nemzeti”, „nemzeti klasszicizmus” – a nemzeti irodalom hagyományközösségi szemlélete
1860 Arany János: Naiv eposzunk

A magyar nemzeti kultúra „hagyománykeresése” a 18. század vége óta folyamatosan zajlott – Révai Miklós, Kölcsey Ferenc, Erdélyi János (és mások) kezdeményezései után Arany János fogalmazta meg azt az irodalomteremtési stratégiát, miszerint a most keletkező irodalmat csak a már meglévő vagy rekonstruált hagyomány alapján érdemes vagy szabad működtetni: mert a befogadó közönség, e vélekedés szerint, csak azt tekint magáénak, ami annak folytatásaként hat, amit már eddig is birtokolt és ismert. E hagyományközösségi felfogás a kultúra impozáns kibővülését eredményezte, hiszen a népi kultúrából addig a „magas” kultúrában ismeretlen mozzanatokat is mozgósítani tudott, azonban szűkülést is hozott magával: hiszen a hagyomány szűkössége mellett nem nyitott utat új, nem-hagyományos kulturális mozzanatok felé. A hagyományközösségi felfogás kultúrpolitikai alkalmazására pedig azért nem kerül(hetet) t sor, mert túlságosan erőteljesen kötődött a magas kultúra esztétikai kizárólagosságához, s ezért politikai manipulációra kevésbé volt alkalmas, mint a kultúra eredetközösségi interpretációja.

18.44.  Margócsy István: Naiv eposz

Arany János naiv-eposz-felfogása (és egész hagyomány-teóriája) az egész 19. századra nézvést meghatározó erővel hatott – a költészet hivatalos kanonizálásában elsőrendű helyet kaptak a történeti (nemzeti történeti) témát feldolgozó epikus művek, kivált azok, amelyek valamely meglévő történeti-irodalmi feldolgozás révén hagyományozódott történetet vagy mondát választottak feldolgozandó témául. Ennek következtében a 19. század második felében eluralkodtak a verses történeti elbeszélések (amelyeket többnyire eposznak is tekintettek), s háttérbe szorultak azok a művek, amelyek vagy nem-történeti témát választottak, vagy pedig a történetiségből csak az esetleges erkölcsi problematikát emelték ki. A magyar történelem sorsfordítóként interpretált eseményei hatalmas mennyiségben tárgyaltattak, olyannyira, hogy a iskolai oktatásban is azok az irodalmi művek nyertek preferenciát, amelyek a (többnyire hősiként prezentált) hazai történelem múltjával foglalkoztak – a történelemnek köztudatban kialakított általános képe éppen ezért az irodalmi művekben felrajzolt sémák nyomán rögzült. E tendencia a verses költészet határain is túlnőtt, s a regényirodalom fejlődését s recepcióját is meghatározta: a 19. századi magyar regények túlnyomó többsége történelmi témákat dolgoz fel, eposzi igénnyel s eposzi módszereknek alkalmazásával – s a „realizmushoz” közelítő társadalmi regényeknek elismertsége a történelmiekhez képest jóval alacsonyabb szintet ért el.

18.45.  S. Varga Pál: Történelem és irónia
1861 Madách Imre: Az ember tragédiája

A történelem célelvűségének vagy körforgásának nagy kérdése igen sokszor megfogalmazódott a 19. század magyar költészetében (Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi és mások műveiben), mind univerzális általánosságában, mind pedig a magyar nemzet történeti fejlődésének, esetleg nemzethalálána aktuális interpretálásában; s e kérdéseket általában úgy tárgyalták, hogy szoros kapcsolatba hozták az ember és az állampolgár erkölcsi kötelességeinek kérdésével, az emberi-polgári cselekvések értelmének vagy értelmetlenségének dilemmájával. A lehetséges válaszok sokféleségéből egyetemes ighényét illetően kiemelkedik Madách Tragédiája – mivel ő e művében a történelemnek és az emberi cselekvésnek mind üdvtörténeti horizontját, mind tökéletes kudarcra ítéltségét felvázolta, s iróniájával mind a pozitív, mind a negatív értelmezéseknek kétértelműségét prezentálta. Madách kérdésfelvetésének nagy újítása a dramatikus forma dialogikus jellegéből fakad – mivel a két főhős vitája mindvégig eldöntetlen marad, még a befejező isteni szózat is kétértelmű interpretációra tarthat igényt. A 19. századon végig hol felbukkanó, hol lappangó, de állandón megújuló ironikus állásfoglalás zért e múben éri el legimpozánsabb magyar megfogalmazódását.

18.46.  Szegedy-Maszák Mihály: Megfordított időrend
1862 Könyv alakban megjelenik Kemény Zsigmond Zord idő című regénye

A történelmi regényeknek a történelemhez való viszonya a 19. századi irodalom egyik legfontosabb kérdése volt: a kor regényírói egészen különböző válaszokat adtak rá. Kemény Zsigmond a történelem kiszámíthatatlanságát és egyénektől való függetlenségét vélte megírandónak, Jósika Miklós színes kalandok hátteréül vázolta csak fel a históriát, Eötvös az egyedi történelmi eseménynek nem erkölcsi, hanem történetfilozófiai példázattá emelését célozta meg a Dózsa-regényben, míg Jókai Mór a maga sok és sokféle történelmi elbeszélésében az egyén akarati és cselekvési szabadságának mintegy terepéül rajzolta meg (csak) a történelem kontextusát. A kortársi megítélés hol az egyik, hol a másik megoldást preferálta – a későbbi irodalmi fejlődés, hol az egyik, hol a másik típust imitálván, pedig mind a négy megoldás életképességét bizonyította

18.47.  Margócsy István: Kalandorok és szirének. Jókai jellemábrázolásáról.

A 19. század közepének legjelentősebb regényírója, Jókai Mór olyan (egyesek szerint „románc”-típusú ) regénytípust dolgozott ki , amely ugyan hatalmas népszerűséggel élt az olvasóközönség körében, de nem nyerhette el a nép-nemzeti iskola legitimációját: nem-realista, szubjektum-központú narrációja és ábrázolástechnikája, jellemábrázolásának a korabeli „realista” pszichológiától eltérő „szabadsága” a korabeli intézményes kritika össztüzét vonta magára, ábrázolási hibákat mint hiteltelességet vetvén a szerző szemére -- holott Jókai csak más emberfelfogás, s már irodalomkoncepció alapján dolgozta ki regénytipológiáját. Jókai a magyar elbeszélő hagyományban mélyen élő anekdotikus elbeszélő stratégiát alkalmazta – olyan önkényes és szabad hős- és szereplő-ábrázolási módszertannal, amely feszültséget rajtett magában az anekdotikus fiBálványosvár – avagy Jókai és a vallásguraábrázolás általánosságával szemben; alighanem ez a feszültség okozta, hogy nagy népszerűsége és elismertsége ellenére sem teremtett narrációs hagyományt.

18.48.  Bényei Péter: „Vetkőzd le az új embert, s öltsd fel a régit”, Interszubjektivitás és individualizáció az Enyém, tied, övé című Jókai-regényben

Jókai egyik kései regénye (Utazás egy sírdomb körül) e mondattal kezdődik: «…Futottam önmagam elől. „Ő” üldözött: az „Én”», ami arra kellene, hogy intse a Jókai-recepciót, hogy határozottabban utasítsa el a Gyulai Pál óta több mint száz éve élő interpretációs hagyományt, amely Jókainak úgymond lélektani érzéketlenségét, sőt lélektani hamisságát kívánta prezentálni és propagálni. Jókai finom lélektani megfigyeléseire különös módon épp egy szélsőségekre is nagyon érzékeny, a 20. század eleji modern pszichológiával mélyen ismerős Csáth Géza hívta fel a figyelmet – ami ismét arra utal, hogy valaki nem fogadja el a 19. század közepi realizmusnak lélektan-felfogását s lélektan-ábrázolási gyakorlatát, akkor fogékony lehet Jókai személyiség- és jellemfelfogására is, s azt is elfogadhatja, hogy Gyulaiék kiegyenlítődés-esztétikájával szemben, a jellem önkibékítésének eszményével szemben a válságos vagy meghasonlott személyiség felmutatása is érvényes lehet. S alighanem ez a lélektani érzékenység hathatott oda, hogy a századforduló táján a megújuló magyar elbeszélő irodalom (Mikszáth, Krúdy) sokkal erőteljesebben követte a Jókai-féle narratívákat, mintsem a Gyulaiék által preferált Kemény Zsigmondét.

18.49.  Szajbély Mihály: Társas élet, társadalom és nemzet viszonya Gyulainál

A nép-nemzeti ideológia az 1860-as évekre uralkodó pozícióba került: legfontosabb képviselői a már nagyon erősen kiépült intézményrendszernek vezetőiként dolgozhattak, s nagyon komoly társadalmi elismertséggel és sajtóbefolyással is rendelkeztek. Gyulai Pál akadémikus volt, az egyetemen az irodalom professzora, a Kisfaludy Társaság elnöke, több újságnak rendszeres kritikusa s a Budapesti Szemlének főszerkesztője lett (később főrendi házi tag is) – így hatalmi pozícióból (is) hirdethette meggyőződését, amely teória és gyakorlat a kiegyezés utáni hivatalos kultúrpolitikának is alapvetésként szolgált. A születő irodalom irányítása azonban nem volt intézményesen szabályozható, s így a század utolsó harmadában már komoly irodlaom- és kultúrpolitikai viták is zajlottak az újabb nemzedékek „ellenzéki” igényeinek lecsapódásaként.

18.50.  Kállay Géza: „Nem mintha már teljesen elégült volnék dolgommal”
1866 Arany János Hamlet-fordítása

A magyar romantika (úgy, mint mintája, a német romantika) Shakespeare jegyében vizionálta a világirodalom teljességét, s atökélets műalkotás ideáltípusát – emiatt a Shakespeare-korpusz lefordítása elsőrendű nemzeti ügyként kezelődött: a legnagyobb írók vállakoztak a magyarításra – akkor is, ha köztudott volt, hogy a Shakespeare-kultusz elismertsége ellenére a darabok színházi népszerűsége nem volt széleskörű. A fordítás-kultúra kiszélesedése azonban, amely Kazinczy fél évszázaddal korábbi célkitűzéseivel szemben nem imitálandó példadarabok felmutatására tört, hanem a művelt polgár világirodalmi tájékozottságának kulturális igényeit óhajtotta kielégíteni, rendkívüli mértékben szélesítette ki a művelt olvasóközönség ismereteit és olvasmányélményeit, de – néhány kivételtől, mint pl. Arany Hamlet-fordítása, eltekintve – nem termékenyítette meg a keletkező magyar irodalmat, legfeljebb az összehasonlítási lehetőségek számára nyitott új terepet.

18.51.  Török Zsuzsa: „Legtermékenyebb összes női iróink között”
Beniczkyné Bajza Lenke és a könyvipar a 19. század második felében*

Az olvasóközönség bővülése a leglátványosabban a női olvasók és szerzők arányának növekedésével szemléltethető: a nők írás-olvasástudásának aránya az iskolakötelezettség következtében a század végére már megközelítette a férfilakosságét; s habár a nők társadalmi szerepe szélesebb körökben még kevéssé tette lehetővé a szabadidős olvasás elterjedését, a női irodalom kibontakozás nagy lépésekben haladt: nők számára nők által szerkesztett folyóiratok, irodalmat is közlő divatlapok, antológiák és regénysorozatok jelentek meg. Ez az irodalom, mely elsősorban „szórakoztató”műveket közölt, az európai Trivialliteratur és a limonádé-regények sorába kapcsolódott be, s emiatt a hivatalos elismerése (nemcsak a nők iránti előítéletesség okán) nagyon csekély mértékű volt: a Kisfaludy-Társaság pl. női írót semmilyen indoklás alapján nem vett tagjai közé.

Fejezetek