Balázs Mihály

Költői életművek a 16. században és a 17. század elején

Vizsgálódásunkat a megkezdett keretek között folytatva, Balassi Bálint, Rimay János és kisebb jelentőségű társaik esetében sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az eddig figyelt intézmények (udvar, egyetem, akadémia, felekezeti szerveződések) milyen szerepet játszottak életművük alakulásában és fogadtatásában. Helyzetünket megkönnyíti, hogy a magyar nyelvű világi költészet élvonalának ilyen megközelítése hosszabb ideje bevett dolognak számít, sőt számottevő új megfontolások is napvilágot láttak az utóbbi években.

Míg Balassi külföldi (nürnbergi) tanulmányai esetében megfelelő források híján meg kell elégednünk a körülmények hiányos ismeretével, a korábbinál jóval erősebb hangsúlyt kapott a bécsi udvar szerepe. Kiss Farkas Gábor a korai évekről egyenesen úgy nyilatkozott, hogy Balassink már „Báthory István gyulafehérvári és krakkói udvara előtt is olyan környezetben nevelkedett, melyben közel kerülhetett az olasz udvari kultúrához: a manierizmus korának egyik vezető itáliai udvara, Ferrara pedig szinte házhoz jött… (…) A család a kor minden elérhető udvari fesztiválján képviseltette magát, a magyar főnemesi családok között egyedülállóan.” (Kiss 2004, 115.) Kiemeli azt is, hogy a gyermekkórus vezetőjeként ismert Jakob Regnarton keresztül az itteni énekkultúra is nyomot hagyott költészetében. Visszafogottabb a kép Gyulafehérvár szerepét illetően. Kőszeghy Péter egy Giovanni Michele Bruto-idézettel is megtámogatva joggal óv attól, hogy a Báthory Zsigmond uralkodása csúcspontján kialakult olaszos módit visszavetítsük az 1570-es évek derekára, s mivel nem tudjuk, mihez férhetett hozzá itt a költő, azt sem bizonyítható, hogy a János Zsigmondnak ajánlott Dionigi Atanagi-kötet (De le rime diversi nobili poeti toscani) meghatározó jelentőségű lett volna életműve alakulásában (Kőszeghy 2008, 136–166, különösen: 154–155). A számba vett motívumegyezések Vadai szerint sem a közvetlen hatás bizonyítékai, hanem arról tanúskodnak, hogy Balassi versei párhuzamba állíthatók azzal a neolatin petrarkista költészettel, amelynek alaposabb tanulmányozását nagyon erősen hiányolja (Vadai 2015, 839).

Mielőtt tovább kísérnénk költőnket Lengyelországba, érdemes tudatosítanunk, hogy a század dereka táján létrejött gyulafehérvári fejedelmi udvar vagy a magyarországi világi és egyházi méltóságok udvarai nem csupán a reprezentáció színhelyei voltak, hanem a hazai akadémiai kezdeményezések történetében számon tartott tömörüléseknek is helyet adtak. Kőszeghy tehát joggal gondolt például arra, hogy az 1574–75-ben a királyi fő ajtónállóként Bécsben élő apa mellett ott tartózkodhatott Bálint is, ám az alábbi folytatás már nem biztos, hogy minden elemében védhető: „A valószínűsíthető bécsi tartózkodás idején Balassi Bálint például Philip Sidney társaságát élvezhette, vagy Zsámboky Jánosét, vagy a pásztori költészetet is művelő Istvánffyét.” (Kőszeghy 2008, 136.) Vagyis Kőszeghy annak a közösségnek a tagjait hozza elő, akik Radéczy István legendás pozsonyi kertjében is találkoztak, s amelyről az újabb akadémiai kézikönyvben Kiss Farkas Gábortól azt olvashatjuk, hogy talán ez jelentette az első olyan fórumot Magyarországon „ahol az irodalom önértékkel bírt” (Kiss 2010, 158).

Úgy tűnik azonban, a magyar nyelven megszólaló Balassi indulása nem köthető ehhez a körhöz, minthogy az erdélyi tartózkodás során sem alakult ki szorosabb együttműködés a Báthory István környezetében – megválasztása első pillanatától – roppant erősen képviselt „pádovásoknak” nevezett eruditus humanisták és Balassi között. Ne feledjük, hogy a rövid ideig még Erdélyben tartózkodó Forgách Ferenc mellett a királyi Magyarországról frissen beérkezettek – Berzeviczy Mártontól Kovacsóczy Farkasig – egytől-egyig a páduai egyetemet megjárt humanisták voltak, s mint Pirnát Antalnak egy tanulmánya részletesen bemutatta, innen táplálkozó szoros összetartozásukat még az eltérő politikai táborokhoz sodródás sem törte szét. Ennek talán leglátványosabb példája Dudith András, aki a pécsi püspöki cím és a követi státusz elvesztése után sem szűnt meg a Habsburgok híve lenni, s akit a lengyelországi interregnum idején újra elő is vettek, s aki ennek ellenére sem szakította meg az erdélyi humanistákhoz fűződő szakmai kapcsolatait (Pirnát 2018, 103–113).

Az ő személye a lehető legtermészetesebb módon vezet át bennünket Lengyelországba, hiszen több más humanista mellett ő 1557–58-ban együtt tanult a lengyel reneszánsz legnagyobb költőjének tartott Jan Kochanowskival, sőt segítségére volt a lengyel költő párizsi útjának megszervezésében is. (Kochanowski később két latin nyelvű epigrammát és egy elégiát is írt köszöntésére, amelyek közül az utóbbi a Platón Lakomájából ismert androgün-történetet mondja el a férfi és a női nem keletkezésének magyarázataként Dudith nősülése alkalmából.) Dudith tehát szinte együtt élt Lengyelországban az ottani „pádovások” képviselőivel, azaz a királyi Magyarországról és Erdélyből is vezettek volna szálak a Páduát megjárt lengyelekhez, azokhoz, akik az 1550-es években Francesco Robortello és Bernardino Tomitano retorikai és poétikai előadásait hallgatva alakították ki a latint és az anyanyelvet egyaránt szóhoz jutni engedő irodalmi programjukat. A legjelentősebb közülük kétségtelenül a „lengyel Horatiusként” is emlegetett Kochanowski volt. Semmi jele azonban annak, hogy Balassi szakmai kapcsolatot alakított volna ki e társaság bármelyik tagjával, s a fent említett Sidney is csak úgy kerül elő a forrásokban, mint aki tud arról, hogy Balassi János fiáról az hírlik, hogy török kézre került.

Ha meggondoljuk, hasonlóról árulkodnak magának a költőnek a nyilatkozatai is. Mint ismeretes, 1576-ban a „mansuetus” Báthory István lengyelországi udvarát dicsőíti, míg 1590-ben egy jóval válságosabb helyzetben idézi meg a hazai kilátástalanság ellentéteként a lengyelországi urakkal és hercegekkel való nyájas időtöltést. Több kutató tiszteletreméltó nyomozómunkája ellenére nem sikerült adatokat fellelni a szellemi élet említett, meghatározó csoportjaihoz fűződő kapcsolatairól. Beszédesnek vélem, hogy a század második felének lengyelországi politikai és kulturális életében meghatározó szerepet játszó Jan Zamoyski levelezésében a magyar reneszánsz legnagyobb költője csupán egy népes csapatot összetoborozni képes zsoldosvezérként szerepel. Összhangban áll ez azzal, hogy Szentmártoni Szabó Géza meggyőző érvelése szerint a Katonaének megszületésében egy népszerű, nagyon széles körben elterjedt lengyel költemény megismerésének is szerepe volt. Kifejezetten a „mansuetus fejedelem”, azaz Báthory István és udvara jelentett számára tehát menekülést, mint ahogy már a király halála után született s a Balassi Ferencnek szánt híres sorokban sem irodalmi találkozásokról vagy közösségről van szó, hanem a legszélesebb értelemben vett társasági életről.

Ez nem jelenti azt, hogy Szerb Antalhoz hasonlóan a műveletlen Balassit legfeljebb a közköltészet egyes darabjait ismerő rablólovagnak tartanám, de az meggondolkodtató s az elmondottakkal összefüggésbe hozható, hogy a csak anyanyelvén verselő költőnknél nincs nyoma a studia humanitatis olyan művelésének, amelyben a költői programok megalapozása és a többnyire latin és anyanyelvű verses szövegek párhuzamosan futó írása összekapcsolódott az antik szöveghagyomány sokrétű elemzésével, esetenként filológiai magyarázatával és programos aktualizálásával. Mondanom sem kell, hogy ennek figyelembevételével még inkább utólagosan megcsinált lesz a Rimay által megalkotott kép, amelyről a legnagyobb nyomatékkal Ács Pál hangsúlyozta, hogy nem sok köze van a valós történésekhez, hiszen az újabb csoportosulás, a „Pallastól származó nagyságos és nemes urak” bölcseleti és államtudományi témák iránt érdeklődő közössége nem látszik osztozni a Balassi-életmű fontosságának felismerésében (Rimay 1992, 271–272).

Jóval nagyobb létjogosultsága lenne egy a szerelmi költészet meghonosításában közösséget vállaló költői csoportosulás, „költői akadémia” (Ács Pál terminusa) feltételezésének, amelyhez Rimaynak verses és prózai nyilatkozatai mellett egy Balassi-vers is alapot szolgáltat. A költő Nyolc ifjú legén… kezdetű verséről van szó, amely egy megtörtént költői verseny megörökítésének is tekinthető. A szakembereknek ugyan nagy gondot okoz a szereplők azonosítása, ám egy ilyen vers megléte akkor is figyelemre méltó, ha részben vagy egészben fiktív elemekkel dolgozik. (A résztvevők azonosítása során fölmerült a „ki társaság közt másik” gyanánt Rimay, a Madách–Rimay-kódexek között szereplő, Éva nevű múzsához írott versek szerzője, továbbá Dobó Jakab, Széchy Tamás, Illyefalvi István, ám az is igaz, hogy minden szóba hozott név esetében ellenérvek is felvethetők.) Ezek részletezését nem tekinthetem feladatomnak, vállalkozásunk csupán a legtöbb vitát kiváltó szöveg, „Telegdi Kata verses levelének” bemutatására vállalkozik, amelyről Font Zsuzsa készített az eltérő álláspontokat tárgyilagosan bemutató tanulmányt. Fontosnak tartjuk viszont a Bálint, nevezetben/nemzetedben ki voltál Balássa… kezdetű vers Apollón- és Amphión-utalásairól az Ács Pál által elmondottakat (Rimay 1992, 273–275). A mitikus költőősök ilyen emlegetése valóban rokoníthatónak látszik azzal a platonikus gondolati hagyománnyal, amely Sidneynek a költészet védelmében írott szövegében nagyon szuggesztív megfogalmazást kap, s a Pléiade analógiaként való emlegetése még akkor is jogos, ha Rimay a franciák közül csak Bézát említi. Egy ilyen költői iskola szerepének meghatározásakor persze súlyosan esik latba, hogy miképpen vélekedünk az Eurialus és Lucretia széphistória szerzőségéről. Ha Vadai István minden korábbinál erősebb érveket felvonultató dolgozatát együtt olvassuk Kiss Farkas Gábor megfigyeléseivel, akkor Balassi kezdeményező és meghatározó szerepe még nagyobb hangsúlyt kap (Kiss 2010, 159–162; Vadai 2016, 683–708).

Legfontosabb programnyilatkozatából, a Szép magyar komédia ajánlásából, prológusából és néhány leveléből is az derül ki, hogy inkább újító törekvései követőiről, mint társairól tud, és semmiképpen sem tekintette magát egy költői csoportosulás szószólójának. Nem utal a magyar nyelv gazdagítását célzó program bármilyen előzményeire sem, hiszen a Péter pap, azaz Bornemisza kísértetekről írt könyvére vonatkozó megjegyzés bizony inkább a vállalkozás lesajnálásának tekinthető. Nem okozott tehát nehézséget az irodalomtörténészek számára annak dokumentálása, hogy a szellemi életet meghatározó egyházi és világi intézmények világában idegen test maradt az életmű tekintélyes része, s kézenfekvő volt ezzel magyarázni azt is, hogy szerelmes versei nem jutottak el a kinyomtatásig. A legszemléletesebben talán Kőszeghy Péter fogalmazta meg ugyanakkor, milyen rejtélyes próbatételt jelent az értelmezők számára, hogy a Szép magyar komédia egy Debrecenben megjelent töredékét kezünkben tarthatjuk s a 17. század elejéről számolhatunk talán két további kiadással is (Kőszeghy 2009, 211–236). Ez még akkor is igaz, ha a töredék alapján a terjedelemre vonatkozó számítások nagyon valószínűnek láttatják, hogy a debreceni kiadás is tartalmazott ajánlást és prológust, hiszen a megközelítően azonos terjedelem nem garantálja, hogy ugyanazt a szöveget helyezték a kiadvány élére. E kivételek ellenére is fenntarthatónak gondolom azt az állítást, hogy szerelmes versei az irodalompolitika formálóinak idegenkedése miatt nem jelentek meg nyomtatásban, s nem azért, mert a költő a magas fokú individualitás és a legszemélyesebb bensőségesség jegyében nem is akarta megjelentetni azokat (Kőszeghy Péter nagyon szellemes felvetése) (Kőszeghy 2009, 229–230). Az erdélyi asszonyoknak tett ígéretek mellett a prológusnak a szép versek mások számára is példát és tanulságot adni tudó képességéről és a szerelemnek az embert magasabb régiókba emelni tudó erejéről írott fennkölt sorai ugyanis a közlés erős elszántságáról tanúskodnak.

Az intézmények közül nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyházakat sem. Érdemes a felekezeti érdek által nem motivált dokumentumokból kiindulnunk. Megállapíthatjuk tehát, hogy a protestáns családban született férfiú 1572-ben Krakkóban Beteg lelkeknek való füves kertecske címmel szülei vigasztalására is egy olyan protestáns szellemű elmélkedő könyvecskét jelentetett meg, amelynek forrása Michael Bock német nyelvű prózai munkája volt. Mint ismeretes, családja 1570 áprilisa és 1572 júniusa között az összeesküvéssel vádolt apa családjával együtt – kisebb megszakításokkal – a lengyelországi Krosno környékén megvásárolt birtokain élt. A legutóbbi időkig a szakirodalom erre az időszakra datálta ezt a művet. Kőszeghy Péter újabb elképzelése korábbra helyezné a fordítás megkezdését s szívesen tekintené „a teológus-tanító Bornemisza és a(z) (…) ifjú Balassi Bálint, a tanítvány összemunkálkodása” eredményének a szöveget (Kőszeghy 2009, 45). Mivel Michael Bock számottevő lengyelországi jelenlétéről nincs adatunk, ez az elképzelés nem is valószínűtlen, jóllehet minden jel arra mutat, hogy költőnk ebben az időszakban elsősorban a kis-lengyelországi nemesek ekkor még protestáns világában forgolódott. A következő fontos időpont 1585, amikor Balassi katolizált. Elég logikus, s a kutatók többsége által elfogadott elképzelés szerint ez érdek dominálta lépés volt, a házassága rendezését remélte a befolyásos katolikus személyiségektől.

1590-ből az ismét Lengyelországban tartózkodó költő braunsbergi felbukkanásáról van adatunk. Eckhardt Sándor (Eckhardt 1972) és Gömöri György (Gömöri 1999) tanulmányai meggyőző dokumentumokat sorakoztatnak föl arra nézvést, hogy a warmiai püspök, Balassi András által támogatott magyarok egyikeként kerülhetett a jezsuiták itteni kollégiumába. Mivel Kőszeghy meggyőző érvelése szerint 1591 tavaszán már Magyarországon tartózkodott, csupán néhány hónapos időzésről lehet itt szó, ám az ennek ellenére nagyon valószínűnek látszik, hogy innen eredeztessük utolsó prózai munkájának, a Campianus-fordításnak a megszületését. A népszerű jezsuita Decem rationes (Tíz okok) könyvéből a szövegeket tanulmányozók szerint a hetedik ok magyarításáig jutott el. Bár az 1606-ban megjelent kiadvány előszavában olvashatókat a kutatók többsége fenntartásokkal kezeli, abban szinte egyetértés látszik lenni, hogy az igaz katolikus hit védelmében írott mű lefordítása a rend és a katolikus egyház iránti elkötelezettségről tanúskodik. Törekvés tapasztalható arra is, hogy a késői vagy később átiratban ránk maradt versekben a katolikus eszmeiséget fedezzék fel. A legmesszebbre talán Szentmártoni Szabó Géza megy el, aki a Kegyelmes Isten… kezdetű vers kolofonjában olvasható („a tenger partján, Oceanum mellett”) kifejezést az Atlanti-óceánra vonatkoztatja s így aztán egyéb mozzanatokra is támaszkodva költőnket egészen Composteláig zarándokoltatja el (Szentmártoni Szabó 2004, 20–25; Szentmártoni Szabó 2005, 32–33).

Másfelől azonban az is kétségbevonhatatlan, hogy istenes versei lényegében azonos szöveggel jelentek meg „a bécsi katolikus kiadványban és bártfai, váradi, lőcsei, kassai, kolozsvári protestáns kiadóknál.” (Kőszeghy 2009, 284.) A zsoltárok parafrázisaként vagy azokkal rokonítható retorikai-poétikai eljárásokkal megfogalmazott istenes versei egyáltalán nem reflektálnak a kortárs felekezeti küzdelmekre. Ez különösen izgalmasan ragadható meg egy korai vers esetében. Az Áldj meg minket, Úristen, az te jóvoltodból... kezdetűről régóta tudjuk, hogy Jakób Lubelczyk 1558-ban megjelent zsoltárkönyvéből való, az ott olvasható lengyel szöveg magyarítása.

Most is adjuk a lengyel szöveget, de műfordítás hiányában Waldapfel József prózai fordítását helyezzük mellé (Waldapfel 1941, 310–318, különösen 311).

Błogosław nas nasz Panie z milosierdzia twego,
Oświeciwszy światłością oblicza swojego,
Aby chmy tu na ziemi znali drogie twoje,
Okaź nam to przed ludźmi milosierdzie swoje.

Niechaj je wyznawają wszystcy narodowie,
A stąd się rozradują i niewiernikowie,
Kiedy Ty swoje wierne w łasce będziesz rządził,
Strzegąc, aby na stronę żaden nie zabłądził.

Wysławiajcież już Pana, wysławiajcie, ludzie,
Bo widzicie, jak z ziemie wam pożytek pojdzie.
Ty nas błogosław, Panie, a Twe święte imię
Niech po wszystkich narodach wielkim strachem słynie.

Áldj meg minket, Úristen, az te jóvoltodból,
Világosíts meg minket irgalmasságodból
Orcád világosságával, lelked ajándékával,
Hogy éltünkben ez földön járjunk igazsággal!

Engedd meg ezt minékünk, kegyelmes Istenünk,
Hogy mindnyájan tégedet igazán esmérjünk,
Hadd az kicsiny hitűkkel együtt örvendezzünk,
Mikor megítélsz, Uram, kegyelmezz meg nékünk!

Ne tántorodjunk mi el soha, Uram, tőled,
Ne kételkedhessünk is többé már felőled,
Nyughassék meg mi lelkünk igaz hittel benned,
Vallhassunk mindenekben urunknak csak téged.

No, azért dicsérjük most felszóval az Urot,
Mert lám, csak ő viseli mindenütt gondunkot,
Uram, az te nevedben áldd meg szolgáidot,
Kiért viszontag mi is dicsérjük Fiadot.

(Áldj meg minket, Urunk, a te irgalmasságodból, megvilágosítván orcád világosságával, hogy itt a földön ismerjük a te utaidat, mutasd meg az emberek előtt irgalmasságodat! Ismerje el minden nép, és örvendjenek azon a hitetlenek is, midőn Te híveidet kegyelemben fogod kormányozni, vigyázva, hogy egy se tántorodjék el (tévedjen félre)! Dicsérjétek már az Urat, emberek, mert látjátok, hogy a földből hasznotok származik. Te áldj meg minket, Uram, a te szent neved pedig minden nép közt félve és ismert legyen!)

Az átdolgozás során a költemény ugyan egy strófával hosszabb lett, de még így sem tartozik a terjengős darabok közé. Eckhardt véleményétől eltérően a verselést sem tartjuk kezdetlegesnek (Balassi 1951, 163), de nem ebben tévedett a nagy filológus, hanem abban, hogy nem vett észre egy nagy különbséget: míg a lengyel költemény kis túlzással a hitet kifelé terjeszteni akaró missziós versnek tekinthető, addig a magyar a spiritualitás belső tartományaira összpontosít. A minden nép üdvössége feletti aggodalom az eredeti vers ötödik és utolsó sorában egyértelművé teszi ezt a kifelé fordulást, s ebben az összefüggésben az is természetes, hogy a lengyelben a megtért hitetlenekkel való együttes örvendezés kerüljön a középpontba. Eckhardt azonban tévedett, amikor a lengyel vers hitetlenjeit azonosította a magyarban szereplő kicsiny hitűekkel, hiszen ez utóbbiaknak magukkal kell megküzdeniök. Ez is áll a magyar vers középpontjában, s ehhez a belső küzdelemhez, a kételkedés legyőzéséhez vár segítséget. Így míg a lengyel vers nyolcadik sora a zabłądzić ige használatával a nyájtól való eltévelyedésre látszik utalni (Waldapfel fordítása ezen az egy helyen nem pontos), a magyar szöveg eltántorodásról beszél, vagyis olyasmiről, amiről később is szól költőnk, amikor arra panaszkodik, hogy megfoghatatlanná, megragadhatatlanná vált számára az isteni gondviselés. Úgy látjuk tehát, hogy bár többes szám első személyben szól a beszélő, tehát egy közösség tagjaként szólal meg, olyan belső problémákról szól, amellyel kinek-kinek magának kell megküzdenie, s ebben az értelemben a felekezeti szempont határozott mellőzése figyelhető meg.

Hajlamosak vagyunk e határozott távolságtartás programos kinyilvánításának tekinteni a Szép magyar komédia fentebb emlegetett prológusában olvashatókat. Itt azoknak válaszolva, akik szerint nem a szerelem dolgáról kellett volna írnia, a következőket mondja: „Kiknek azt felelem, hogy históriát nem írhattam, mert egyik az: vagyon, ki írja, másik az penig, hogy talám énnékem arra nem volna annyi mivoltom is; szent írást sem, mert arrúl is mindkét felől eleget írtanak s írnak is…”

A szakirodalomban ellentétes vélemények olvashatók arról, hogy ez a felekezeti megosztottságot távolságtartóan kezelő hangoltság felöleli-e a radikális vallásújítás képviselőivel való érintkezést is. Horváth Iván szerint igen (Horváth 200, 238), s kulcsmozzanatnak tekinti, hogy az egyik legmerészebb szellemi utakon járó gondolkodó, Christian Francken saját bevallása szerint is alkotó időszakot élt át 1589-ben annak a Szokoli Miklósnak a kisvárdai várkastélyában, akit Rimay Pallas ivadékainak egyikeként emleget. A Balassi esetleges költői körét és az államtudomány iránt érdeklődő Pallas-ivadékok csoportosulását határozottan elkülönítő Ács ugyanakkor ezt tagadja, s kifejezetten beszédesnek tartja, hogy Szokolinak csak „holmi szőlők miatt támadt dolga Balassival” (Rimay 1992, 271). Mondanom sem kell, hogy Ács a mítoszteremtés fontos mozzanatának tartja. Rimay szavai szerint ő és Darholcz Kristóf közösen jutottak arra a következtetésre, hogy a minden tudományban ékes Balassiak volnának hivatva a magyar haza régi dicsőségének helyreállítására: „Nagyon fontosak ebből a szempontból a tendenciózusan megválogatott Balassi-dokumentumok is, melyeknek célja nemcsak Rimay szerepének kidomborítása a költő Balassi életében, hanem éppígy rendeltetésük a politikai gondolkodó Balassi mítoszának terjesztése, függetlenül attól, hogy egy bizonyos Machiavelli-kontramachiavelli-kötetet Balassi valóban elküldött Rimaynak.” (Rimay 1992, 272.) Ács itt arra a Rimay kivonatában ránk maradt levélre utal, amelyet Balassi 1591-ben Braunsbergből küldött el neki, s amelynek elején a következőt olvashatjuk: „Kegyelmednek új esztendőbeli kedveskedő ajándékom emlékezetire küldtem két könyvet is. Elolvasván mindvégig Kegyelmed, kérem Kegyelmedet, írja meg felőlök való tetszését és opinióját. Igazán írhatom Kegyelmednek, hogy semmi írás-olvasásból efféle politikai tiszteknek igazgatása módjában annyit én nem okoskodtam, mint ez egymással ellenkező két autornak írásából.” (Balassi 1951, 381.)

A szakirodalom természetesen sokat foglalkozott az idézetben foglaltakkal, ám még maradt megfontolni való. Mivel az egyik, sajnos mára végleg elpusztult könyvből példány is előkerült, rögzült a szakirodalomban az a megállapítás, hogy Machiavelli Disputatio de republica Romanorum című művéről van szó. Ilyen címen azonban nem tartanak számon művet a bibliográfiák, ez a címváltozat csupán Herepei János emlékezetében élt, aki egy dolgozatot is készült írni a Szepsiszentgyörgyön őrzött kötetről, de a példánnyal együtt ez is elpusztult. Vissza tudott azonban emlékezni arra, hogy a könyv tartalmazta Balassi Bálint Rimaynak szóló dedikációját, valamint Rimay ezt hangsúlyozni kívánó megjegyzését. Eckhardt Sándor a kritikai kiadásban ezek alapján közölni tudta a pontos címet is. Mivel ez a cím tartalmaz olyan információkat, amelyeket nem mindig vesz figyelembe az újabb szakirodalom, nem tűnik fölöslegesnek ide másolnunk: Nicolai Machiavelli Florentini Disputationes de Republica, quas Discursus nuncupavit, Libri III. Quomodo in Respub[lica] ad Antiquorum Romanorum imitationem actiones bene maleve instituantur. Ex italico latini facti. Ad generosum et magnificum D[ominum] Ioannem Osmolski de Prauidniki, Polonum. Mompelgarti, Per Iacobum Foilletum Typographum Mompelgantensem. 1591. (Balassi 1951, 381–382.) Eckhardt Sándor kézbe is vette a könyv 1591-es kiadásának egy olyan példányát, amely a budapesti egyetemi könyvtárban található, s a rendelkezésére álló bibliográfiák alapján már akkor megállapította, hogy van a műnek egy 1588-as kiadása is, amely megegyezik az 1591-sel. (A bibliográfiák számon tartanak egy 1589-est is.) Nem foglalkozott viszont az ajánlás címzettjének személyével, jóllehet megkockáztatta, hogy Balassi talán tőle kapta a példányt. (Ezt az állítást átvette Kaposi Márton monográfiája is [Kaposi 2015, 94].). Eckhardt nem tudta megfejteni az ajánlást csupán nevének kezdőbetűivel szignáló személy nevét sem. Ma már tudjuk, hogy Nicolaus Stupanusról, a bázeli egyetem professzoráról van szó.

Célszerű talán itt megállni. Egy korábbi publikációnkban (Jan Kochanowski és Balassi Bálint [Balázs Mihály 2012, 1–16]) már jeleztük az ajánlás címzettjének fontosságát. Jan Osmólskit ugyanis a lengyel szakirodalom a 16. századi szellemi élet egyik nagyon egyedi pályát bejáró fontos személyiségének tartja. Lublin környéki birtokokkal rendelkező, a köznemesség felső rétegéhez tartozó fontos személyiségről van szó, aki részt vett az állam megjavítására szerveződő nemesi mozgalomban s annak vezető személyiségei zöméhez hasonlóan csatlakozott a reformáció helvét ágához. Az említett tanulmányban azt ecseteltem, hogy tagja volt annak a kis-lengyelországi protestáns csoportosulásnak, amely irodalmi ambíciókat is táplált, s az irodalmi életet legalábbis követő igyekezetéről egy nagy becsben tartott, fontos műveket tartalmazó kéziratos kolligátuma is tanúskodik. Bár Balassival való kapcsolatára nincsenek adatok, az egészen bizonyos, hogy abban a kis-lengyelországi közegben élt, amelyben Balassi János és családja forgolódhatott. Egyedivé a pályát az teszi, hogy nemes ember létére Báthory István királlyá választása után elhagyta Lengyelországot s ettől kezdve külföldön, Bázelben, majd Nürnbergben élt. Matematikai és biológiai tanulmányokat is folytatott, a lengyel peregrinusok nagy támogatójává vált, nagy kertes háza Bázelben a szellemi élet fontos színhelye lett, Theodor Zwingertől Johann Jakob Grynaeuson át élete végig sokakkal ápolt szoros kapcsolatokat, jóllehet az utolsó éveit Nürnbergen töltötte. Csak rövid időre látogatott haza, sajnos olyan időpontokban, amikor Balassi jelenlegi tudásunk szerint nem tartózkodott Lengyelországban. Utoljára 1591 tavasza táján jött haza s aztán betegsége miatt már nem is tudott visszatérni nyugatra s az egyik birtokán halt meg 1594-ben.

A szándékosan kiemelt évszámokból is világos, hogy Balassival nem találkozhatott s egészen bizonyosan nem tőle kapta a könyvet. Azt azonban nem tartom kizártnak, hogy a magyar költő régebbi és/vagy újabb kis-lengyelországi ismerősein keresztül jutott hozzá a kötethez. Ezzel kapcsolatban hadd hívjam fel a figyelmet Kőszeghy Péternek arra a fontos észrevételére, hogy Herepei János emlékezete szerint legalábbis a könyvküldeményt Balassi Krakkóból, tehát nem a braunsbergi jezsuita kollégiumból postázta (Kőszeghy 2008, 291–292). Mint látni fogjuk, egyáltalán nem bizonyos, hogy ezt a művet már a jezsuitáknál is kézbe vehette. Ezen nem kell csodálkoznunk, hiszen a pár esztendővel korábban Bázelben, Pietro Perna nyomdájában megjelent Il principe-kiadás gondozóit komolyan felelősségre vonták. Márpedig az a kiadás a vallás dolgait illetően korántsem tartalmazott olyan nehezen tolerálható megállapításokat, mint a szúrópróbaszerű vizsgálataim alapján a leginkább aktualizáló helyeken megcenzúrázott 1531-es első kiadástól eltérően teljesnek tekinthető Balassi kezében járt edíció, amelynek csupán az első könyv 12. fejezete mellőz ahhoz hasonlóan egy a római egyházra vonatkozó részletet. Ez még akkor is figyelemre méltó, ha maga az ajánlás inkább tompítja, mint élezi a mű üzenetét. Stupanus arról beszél, hogy az iskolában is tanított módon az emberi megismerő tevékenység az ellentétes dolgok észlelésén és tudatosításán alapszik. Ha tapintunk, érdes és puha dolgokat érzékelünk, ha látunk, fehéret és feketét, ha a morált tanulmányozzuk, virtus és vétek párosával találkozunk. Ezért nem kell korholnunk azokat, akik az állam irányításáról írván nem csupán azt közlik, hogy mi történik jó, kegyes, barátságos és bölcs uralkodók alatt, hanem az ezzel ellenkező intézkedések mozgatóit is feltárják s megmutatják a rossz, istentelen, ellenséges és ostoba cselekedeteket is. Ezt figyelembe véve Machiavellinek az államról írott könyvei felülmúlják a régieket, és hasznosabbak, mint az isteni Platón vagy Arisztotelész munkái, hiszen ezekből nem csupán a jó, hanem a rossz és ravasz cselekedetek mögötti megfontolásokat is megtanulhatjuk. Persze nem azért, hogy éljünk is ezekkel, hanem azért, hogy fel tudjuk velük venni a harcot, mert ha tudatlanok maradunk, nagyon hamar csapdájukba eshetünk. Az ajánlás címzettje, aki az isteni és emberi dolgok nagy ismerője, persze tudja ezt, de azért ajánlja neki, hogy tekintélye által többen eljussanak a dolgok ilyen változatos voltának megismeréséhez. Az ügyes megszelídítő kommentár ellenére a könyvet nem volt tanácsos a merész szövegeket egyre kevésbé toleráló Bázelben megjelentetni, s így került sor kinyomtatására a Würtenberg-ház fennhatósága alatti Mömpelgard (Montbéliard) városában.

A Rimayhoz eljuttatott másik könyv esetében valószínűbbnek tarthatjuk, hogy a braunsbergi jezsuitáknál jutott hozzá, s természetesen elsősorban jezsuita vagy legalábbis katolikus cáfoló iratokra gondolhatnánk. Bár Machiavelli európai karrierje műveinek a század 60-as éveiben elkészült latin fordítása után teljesedett ki, a recepciójával foglakozó szakirodalom már ezt megelőzően is tud olyan katolikus szerzőkről, akik kéziratban is terjedő szövegeire reagáltak. De bármily meglepő, a kifejezetten ellene írott nagy jezsuita művek csak a század legvégén látták meg a napvilágot. Ilyen volt Antonio Possevino Judicium de Nuae, Joannis Bodini, Philippi Mornae et Machiavelli scriptis című könyve, amely először 1592-ben Rómában, három évvel később pedig Lyonban látta meg a napvilágot, továbbá a nem kevésbé híres spanyol jezsuita, Pedro de Ribadeneyra Tratado de la religion … contra lo que Nicolas Maquiavelo… című kötete, amelyet először spanyolul tettek közzé 1595-ben, majd természetesen megjelent többször latin fordításban is (Princeps christianus adversus Nicolaum Machiavellum…). Mivel ezeket, a Machiavellivel már a címükben is vitázó műveket Balassi nem olvashatta, a hasonló címűek között felfigyeltünk a Commentariorum de regno aut quovis principatu recte et tranquille administrando, libri tres. In quibus ordine agitur de Consilio, Religione et Politia, quas princepes quilibet in ditione sua tueri et observare debet. Adversus Nicolaum Machiavellum Florentinum kötetre, amelyet a hely feltüntetése nélkül Jakob Stoer genfi nyomdájában nyomtattak ki először 1577-ben. A következő évben újra közzétett, majd később nagyon sok kiadást megélt szövegről megállapítható, hogy Innocent Gentillet Discours sur les moyens de bien gouverner et soutenir en bonne paix un royaume ou autre principauté – contre Machiavel című művének fordítása. A németre és angolra is lefordított s a későbbiekben a felsorolt nyelvek mindegyikén több kiadást is megélt műnek nagy utóélete és ennek megfelelően folyton gyarapodó szakirodalma van, amelyet most teljesen mellőzünk. Csupán azt említjük meg, hogy a mű világosan áttekinthető felépítése megfelel annak, amit Balassinál olvasunk. A három nagy fejezet élén Theorema alcímek alatt előbb pontokban szedett összegzést olvashatunk a fejedelem államvezetési módszereiről, elsősorban a tanácsadóira koncentrálva, majd a valláshoz való viszonya kerül terítékre, végül politikája formálásának általános elvei következnek. Mindez persze nem lenne elég ahhoz, hogy gyanúba keverjük, s kifejezetten ellene szólna, hogy francia hugenotta szerzőről van szó, aki a Szent Bertalan éj borzalmai után Genfbe menekült, majd Grenoble városában volt lelkész, hogy aztán élete utolsó éveire visszatérjen Genfbe. Bár a latin kiadás nem tünteti fel a fordítót, a szakirodalomban többen azon a véleményen vannak, hogy a latin szöveg elkészítője a francia protestantizmus első nemzedékének egy jelentős alakja, a több fontos teológiai művet is jegyző Lambert Daneau volt. Nem lenne tehát tanácsos arra gondolnunk, hogy Balassi ezt a könyvet vette kezébe a jezsuiták kollégiumában, ha nem olvasnánk a szakirodalomban azt is, hogy ez a munka volt Possevino fent említett nagy művének forrása, amelyről aztán magunk is meggyőződtünk. Possevino műve ugyanis inkább a címben feltüntette szerzők ellen írott művekből összeállított antológiának tűnik, mintsem önálló értekezésnek, s így járt el a De Nicolao Machiavello et libro cui nomen Antmachiavelli est című alfejezetben is. A bevezetésből kiderül, hogy Possevino a szerző és a fordító nevét ugyan nem ismerte, de annak leszögezése ellenére, hogy a római vallást is gyalázó szöveg szerinte nem ellenszer Machiavelli ellen, hanem annak védelmezője, valójában nagymértékben támaszkodik a protestáns kiadványra, olyannyira, hogy a kérdéskör egyik kutatója (Sidney Anglo) szerint egyáltalán nem bizonyos, hogy Possevino magát Machiavellit is olvasta. (Valószínűleg ezt az összefüggést nem ismerve, továbbá a Rimay fentebb említett mítoszteremtő törekvéseit figyelmen kívül hagyva gondol Kaposi Márton arra, hogy Lipsius politikája lehetett a Balassi által elküldött másik mű [Kaposi 2015, 94]. Rimay híres Lipsiushoz intézett levele szerint azonban őt nem Balassi, hanem Melith István ismertette meg a nagy németalföldi mindkét korszakos művével, s a Politika pedig semmiképpen sem tekinthető Machiavelli programos cáfolatának.) Ha figyelembe vesszük azt a közismert tényt, hogy a nagy diplomáciai küldetéseket teljesítő jezsuita szívügyének tekintette az északi jezsuita kollégiumok és a rájuk épült pápai szemináriumok folyamatos támogatását is, egyáltalán nem tartjuk kizártnak, hogy valójában ebből a nagyon is felhasználhatónak tartott műből is beszereztetett példányokat. (Mint Kőszeghy Pétertől tudható, sajnos továbblépésre nincs lehetőség, mivel a braunsbergi könyvanyagot a svédek elhurcolták és szétszóródott.)

Egyéb megnyilatkozások híján persze nem állapíthatjuk meg, hogy Balassi mennyire vált ilyen és esetleg további hasonló olvasmányok alapján a politikum szakértőjévé, s hogyan kívánta hasznosítani az olvasottakat. A művek ismeretében viszont még inkább figyelemre méltónak tarthatjuk a Rimaynak köszönhetően ránk maradt sorok érveket és ellenérveket mérlegelő szemléletét. Mostani szempontunkból különösen fontos, hogy mivel a művek egészének elolvasására biztatja barátját, meggondolásra javasolja a vallás dolgairól írottakat is, márpedig a francia hugenotta nagyon tömény kivonatot ad arról, hogy miképpen körvonalazódik Machiavellinél a vallás teljesen instrumentális, kifejezetten a politikai felhasználhatóság felőli szemlélete, ahol az igazság vagy hamisság kérdése föl sem vethető, ahol Mózes kizárólag a fegyvereinek köszönhetően fogadtatta el törvényeit, Róma hajdani dicsőségének pedig Numa Pompilius elmésen kitalált vallása volt a záloga. Semmi alapunk sincs persze azt föltételezni, hogy Balassi ezek bármelyikét elfogadta volna, de ebben az összefüggésben már az átkozódás elmaradása is figyelemre méltó.

Joggal fölvethető persze, hogy ez a mérlegelő álláspont távol áll a jezsuiták mártírjának tekintett Campianus művének a katolicizmust védelmező szemléletétől. Az utolsó évek sok bizonytalansága tudatában ugyanakkor nem fölösleges talán emlékeztetni arra, hogy a késő reneszánsz időszakában egyáltalán nem példátlan, hogy valaki egy mérlegelő-kereső álláspontról jusson el valamely felekezetnek a kétkedő bizonytalanság helyett magabiztosságot sugárzó üzenetéhez, s hogy e tekintetben a jezsuiták komoly sikereket mondhattak maguknak. Egyetlen példaként csak arra utalnék, hogy élete végén az európai hírű nagy kereső, Dudith András is elismeréssel nyilatkozott teljesítményükről. Az persze továbbra is kérdés marad, hogy megragadható-e ez, s ha igen, miben az utolsó évek istenes verseiben. Azok persze aligha tévednek, akik valami ilyesmire gondolnak a csendességért könyörgő nagy verset olvasván. De hogy a szorosabban vett filológiánál maradjunk, a fenti megfontolások alapján a Mennyei seregek… kezdetű törölhetőnek látszik a braunsbergi ihletésű szövegek közül.

Az intézményekhez és csoportosulásokhoz való viszonyulás áttekintéséből nem maradhatnak ki a végek sem, hiszen a szakemberek számítása szerint életéből négy és fél esztendőt mégiscsak a megénekelt vitézek között töltött el. Erről persze nehéz beszélni, hiszen művön kívüli reflexióként csak arra hivatkozhatunk, hogy életének egyik nagyon nehéz időszakában egyedül a tatai vagy palotai kapitányságot tekintette olyan kilábalási lehetőségnek, „ahol kínkíntelen distrahálnom kellene az elmémet az virtus gyakorlására”. Ennek a nyilatkozatnak a fényében persze nehéz elfogadni, hogy a Katonaének mondandója kimerülne a ciklus verssorozata tételszerűen is megfogalmazható üzenetében: Júlia és szerelme igenis szebb dolog a végeknél. Ahogy roppant erőszakolt az az értelmezés is, amely a végek életéről, a portyázásokról, a végvári közösségek zsákmányszerzésre utaltságáról feltárt dokumentumokat elegánsan figyelmen kívül hagyva anakronisztikusnak tekinti a versben megjelenített történéseket és csak a megszépített múltra való elégikus emlékezésnek tudja tekinteni a híres költeményt. S persze az sem makulátlan eljárás, ha a hazájától elköszönő költeménynek a sok vitézlő legényre vonatkozó konkrétumaiban csak a búcsúzó elérzékenyülés felbuzgását látjuk. A népies és osztályharcos szemlélet ideologikus leegyszerűsítéseitől magunkat nem zavartatva, el tudjuk tehát képzelni, hogy ez a származására és tanultságára büszke főúr (Kőszeghy Péter szerint rossz katona), aki a források szerint a végvári élet kevéssé emelkedett mozzanatait is megélte, osztozni tudott legényeinek az életben maradáshoz elengedhetetlen értékrendjében is, amely oly személetesen jelenik meg az ebben a közösségben keletkezett Cantio de militibus pulchrában, s amely az éles helyzetekben legalábbis a bajtársiasságot, ha tetszik emberséget mindennél fontosabbnak tartotta, s költőnk ennek vállalásával tekinthette magát egyben Krisztus katonájának. (Az ilyen közösségek mindennapjairól egyébként tárgyszerű összefoglalás: Kőszeghy 2009, 10–15.)

Rimay Jánossal nem kell részletesen foglalkoznunk, hiszen Balassi esetében is az egyik fontos forrásunk lévén már szóltunk róla, másfelől Ötvös Péter tanulmánya kitér az intézményekhez való viszonyára is. Friss szakirodalomra is támaszkodhatott, hiszen az utóbbi évek publikációi részletesen feltárták, hogy milyen invenciózusan kötötte össze Balassi apoteózisát saját művelődés- és irodalomtörténeti helyének kijelölésével. A Balassit saját képére hasonító nagy igyekezet ugyanakkor el is fed lényeges hasonlóságokat és különbségeket. Az előbbiek közül említésre méltó, hogy jelenlegi tudásunk szerint ő sem folytatott rendszeres egyetemi tanulmányokat s Balassiét hajazni látszó erudícióját minden bizonnyal sok olvasással alapozta meg, később pedig kiterjedt kapcsolatrendszerét hasznosította. Az elitkultúra kialakulásának korábbi személyhez kötöttsége tehát nála is megragadható, s így persze még inkább érthetővé válik törekvése a csoportos fellépés bizonygatására. Bene Sándornak a Lipsiushoz írott levél új és korrektebb fordítását közlő tanulmánya a szöveg bonyolult utalásrendszerének felfejtésével meggyőzően tárja fel, hogy a mondandó annak a sztoikus barátság-eszménynek a felmutatása, amely a magyarországi követők érzelmi és intellektuális egységét biztosítja (Bene 2012, 139–188). Ilyen magaslatokon járva legfeljebb mellékesen utal a csoportosulás működésének gyakorlati oldalára, s ez tulajdonképpen a gyülekezetet (nostra turba) Pallas ivadékainak (proles palladias) elnevező Darholcz Kristófhoz írt ajánlólevélben sem történik meg. Ennek ellenére itt tényleg jogos valamiféle késő-humanista akadémiai kezdeményről beszélni, hiszen – amint Klaniczay Tibor megfigyelte – Rimay utal bizonyos összejövetelekre is, s a tagok többségének Sáros megyéhez tartozása ezt nem is teszi kizárhatóvá. Ez a közösséget megszervezni akaró igyekezet ugyanakkor megkülönbözteti őt Balassitól. Ezzel is összefüggésben lehet az irodalmi program szélesebb dimenziókban való elhelyezése. A magyar nyelvű szerelmi költészet jogosultságának hangsúlyozása már ott van Balassinál is, de most eruditusabb, nagy világirodalmi összefüggéseket felvillantó megalapozást kap s a középkori magyar nyelvű írásbeliség egy emlékének felidézésével mélyebbre nyúl a magyar irodalmi hagyományba is.

A Lipsiushoz intézett levél új kiadása ösztönzést jelent a Rimay és az akadémiai kör tagjai interkonfesszionalizmusáról kialakult korábbi kép módosítására is. Nem teljesen új ez az igény, hiszen a kör néhány fontos személyisége, elsősorban Ecsedi Báthory István esetében már régebb óta problematikussá vált az ilyen besorolás. (Erre Keserű Bálint már nagyon korán figyelmeztetett [Keserű 1966, 3–21].) Most viszont magánál Rimaynál láthatjuk, hogy mennyire fontos számára a saját felekezete igazsága és annak szabad gyakorlása. A magyar késő reneszánsznak ez a jelentős költője megingás nélkül éli le tehát életét annak az evangélikus egyháznak a keretei között, amelybe beleszületett, s amelynek dogmatikáját összhangban lévőnek látja Isten igéjével. Természetesen kiépíthet személyes és politikai kapcsolatokat más felekezethez tartozó emberekkel, egy katolikus asszony kérésére a bibliai Magnificat parafrázisaként még verset is írhat Szűz Máriáról, de az igaz hit keresése nála nincs napirenden. Ebből a szempontból is különbözik Balassitól, akinél az ismert forráshelyzet miatti hézagos ismereteink meg a hivatalos katolizálás talán gyakorlati megfontolásokból bekövetkező volta ellenére mégiscsak kitapintható a keresés mozzanata is.

Már szinte fölösleges is megemlíteni, mennyire másképp viszonylik az udvarok világához Rimay, mint az a Balassi, aki az udvarokban az elmét legfeljebb „vékony törődés”-re késztető, az „urakkal és hercegekkel” eltöltendő nyájas időtöltésre alkalmat adó fórumnak tekinti. Emez szinte fárasztó hosszadalmassággal tudja lefesteni és elmarasztalni a nem udvari udvariságot, jóllehet élete fontos éveit fejedelmi és főúri udvarok szolgálatában töltötte el. Úgy gondolom, ezeket a feszültségeket is megjelenítik a nagy életműveket és környezetüket bemutató alábbi tanulmányok. A Balassi költészetének elemzésére vállalkozó írások a kontextus sokat vitatott kérdésének két aspektusát (Sudár Balázs és Font Zsuzsa) mutatják be, míg a nagy költő utóéletével foglakozó három tanulmány egyben természetesen Rimay János életművének értelmezését is adja. Ezek közül kettő a nyomtatott változatban is olvasható. Ezek keretezik azt az új Rimay-pályaképet, amelyet Ötvös Péter készített el.

HIVATKOZÁSOK

Balassi Bálint Összes művei I, összeállította Eckhardt Sándort, Bp., Akadémiai, 1951.

Balázs Mihály, Jan Kochanowski és Balassi Bálint, Tiszatáj, 135(2012/6), 1–16.

Bene Sándor, Rimay vindicatus (Rimay János Justus Lipsiushoz írott leveléről) = Filológia és textológia a régi magyar irodalomban, szerkesztette Kecskeméti Gábor, Tasi Réka, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK, Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, 2012, 139–188.

Eckhardt Sándor, Balassi Bálint az Oceanum mellett = E. S., Balassi-tanulmányok, a kötetet összeállította és sajtó alá rendezte Komlovszki Tibor, Bp., Akadémiai, 1972 (Irodalomtörténeti Könyvtár 27.), 97–104.

Gömöri György, Balassi János és Bálint lengyel kapcsolatairól = G. GY., A bujdosó Balassitól a meggyászolt Zrínyi Miklósig: Tanulmányok, Bp., Argumentum, 1999, 36–48.

Horváth Iván, A magyar vers a reneszánsz és a reformáció korában = A magyar irodalom történetei: A kezedetektől 1800-ig, a kötet szerkesztői Jankovits László, Orlovszky Géza, a szerkesztők munkatársai Jeney Éva, Józan Ildikó, Bp., Gondolat, 2007, 239–249.

Kaposi Márton, Machiavelli Magyarországon, Argumentum, 2015.

Keserű Bálint, A magyar protestáns-polgári későhumanizmus néhány problémája, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 6(1966), 3–21.

Kiss Farkas Gábor, A Ragyogó Mágus, avagy a Balassák az udvari ünnepélyeken = Balassi Bálint és a reneszánsz kultúra: Fiatal kutatók Balassi-konferenciája, szerkesztette Kiss Farkas Gábor, Bp., 2004 (Traditio Renovata I.), 89–119.

Kiss Farkas Gábor, Balassi Bálint és az udvari irodalom = Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek), 157–159.

Kiss Farkas Gábor, Eurialusnak és Lucretiának széphistóriája és az udvari szerelem = Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek), 159–162.

Kőszeghy Péter, Balassi Bálint (1554–1594), Pozsony, Kalligram, 2009 (Magyarok Emlékezete).

Kőszeghy Péter, Balassi Bálint: Magyar Alkibiadész, Bp., Balassi, 2008.

Pirnát Antal, Egy humanista kör kialakulása: Forgách Ferenc és barátai = P. A., Kiadatlan tanulmányok, szerkesztette Ács Pál, az előszót írta Balázs Mihály, olvasószerkesztő Székely Júlia, Bp., reciti, 2018, 103–113.

Rimay János Írásai, a kötetet összeállította, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Ács Pál, Bp., Balassi, 1992 (Régi Magyar Könyvtár: Források 1.).

Szentmártoni Szabó Géza, Balassi az Oceanum-tenger partján, Magyar Napló, 16(2004/9), 20–25.

Szentmártoni Szabó Géza, Megjegyzések Gömöri György Merre bujdosott Balassi? című írásához, Magyar Napló, 19(2005/1), 32–33.

Vadai István, Lucretia hálójában: A széphistória szöveghagyományáról és szerzőjéről, ItK, 120(2016/6), 683–708.

Vadai István, Párhuzamos életrajzok, ItK, 119(2015/6), 820–858.

Waldapfel József, Balassi lengyel kapcsolataihoz, Egyetem Philologiai Közlöny, 1941, 310–318.

11.1.  Horváth Iván: Balassi Bálint verseinek fragmentumi

Nagy léptékű dolgozat, amely a Maga kezével írott könyvről 2007-ben megjelent tanulmányt elmélyíti és világosabb argumentációval fejti ki. Fontos tudománytörténeti megállapításokkal kezd, amelyek nagyon szemléletesen mutatják be, milyen küzdelmek során honosodott meg a mű- és ciklusközpontú szemlélet a magyarországi irodalmi tudományosságban s azon belül a Balassi-filológiában. Legfontosabb, a gondolatmenet egészét meghatározó kiindulópontja annak az ősmásolónak a kiiktatása a kódex szövegtörténetéből, akinek meglétét Varjas Béla óta mindenki elfogadja. Elképzelése szerint tehát a költő egy saját kezével írott vagy íródeákjával összemásoltatott kódex jutott el az 1610 körüli ősmásoló vagy inkább szerkesztő kezébe, aki semmit nem változtatott a korpuszon, csak rendkívül értő reflexiókat fogalmazott meg, vagyis „A Balassa-kódex Balassi-része, abban az alakban, ahogy az 1610 körüli előzményt Klaniczay (1957) nyomán rekonstruálni szoktuk, lényegében úgy jó, ahogy van”. (Majd a gyűjtemény következő lemásolója lesz az, aki a nyomtatásban is megjelent istenes verseknek üres helyet fog hagyni.) Az elemzés szerint a gyűjtemény egyszerre tükrözi egy valamikori nagy terv meglétét egy százverses kompozícióról, valamint ennek a nagy tervnek az összeomlását. A verssorozat az eredeti költői szándék kudarcát gondosan kimunkált töredékességgel jeleníti meg. A költői kudarc oka a lírai hős bűnössége, amelynek elkerülhetetlen következménye az elkárhozás. A végletes bűntudat a Jézusra hagyatkozás nyitja. Mindennek teológiai foglalataként – egy reformátori, már Luthernél jelen levő megigazulástani paradoxon, illetőleg az annak megoldására való törekvés is kimutatható a kompozícióban. A nagy kompozíció bukása, a terv kudarcába való beletörődés után a lírai hős maga sem veszi észre, hogy mégis megalkotta a 100 versből álló szövegkatedrálist.

Az alakulástörténet dokumentálása céljából indokolt a szerző dolgozata korábbi változatának (Balassi könyve – 1590: Elkészül Balassi „Maga kezével írt könyve”) megtartása is, hiszen az életrajz, az önreflexió és sok más téma tekintetében sok olyan részletet is tartalmaz, amelyet most nem érintett.

11.2.  Horváth Iván: Balassi könyve
1590: Elkészül Balassi „Maga kezével írt könyve”

A Balassi-filológia és szövegértelmezés történetének legfontosabb állomásait is adó teljes pályakép. Kimutatja a lovagi eszmény intenzív jelenlétét az életműben. Erre támaszkodva erős érveket sorakoztat fel a versek hagyománnyá vált tematikus (szerelmi, vitézi, istenes) csoportosítása és besorolása ellenében. Balassi magyar nyelven először dolgozott ki és képviselt – konfliktusokat is vállalva – merész, a szabad nyelvhasználatra épülő irodalmi programot. Versei olyan irodalmat képviseltek, amely elfogadhatatlan volt a korabeli magyarországi intézmények mindegyike számára. Ilyen előzmények nélkül újítást jelentett az a múlékony cikluselvű kompozíció is, amely vitathatatlanul felismerhető a Balassa-kódexben. E Balassi verseinek zömét tartalmazó kódexet illetően a szerző megismétli, illetőleg a korábbinál részletesebb argumentumokkal támogatja meg azt az elképzelést, amely szakít az 1982-es (2004-ben újra kiadott) monográfiában olvashatóval. Az új felfogás lényege, hogy szerinte a 17. századi másolat lényegében változtatás nélkül hozza a költő elképzelését versei kompozícióját illetően. Tartalmazza tehát azokat a ciklusokat, amelyeket a költő alakított ki, s annak is van jelentősége, hogy a versek száma 99-et vagy százat tesz ki.

11.3.  Kiss Farkas Gábor: Balassi Bálint és az udvari irodalom

A több alfejezetből álló írás először a középkorra visszatekintve ad képet az udvari kultúra alakulásáról. Újszerűen hangsúlyozza a bécsi udvar jelentőségét és azt, hogy a Balassi család a 16. század derekával kezdődően részt vett életében. Kitér az esztergomi érseki udvar fontosságára is az 1570-es években. A második fejezet a szerzőség körüli vitákat nem részletezve az első olyan magyar nyelvű szövegként méltatja az Eurialus és Lucretia széphistóriát, amely nem teljesen elutasítóan beszél a szerelemről. A szerelem csillapíthatatlan erejének ábrázolása, a szerelmesek közötti lélekcsere, továbbá a rab és szolga viszony megjelenítése szinte azonos módon történik a széphistóriában és Balassinál. A Balassi költészetét bemutató alfejezet megállapítja, hogy istenes verseiben egyéni hangvétellel újította meg a zsoltáros hagyományt, megemlíti metrikai újításait is, de a derekas rész a szerelmi költészetre koncentrál. Kifejti, hogy a költő korai verseiben a népszerű dalköltészet darabjait használja fel. Később sem magát Petrarcát vagy a neoplatonikus szerelemképet alkalmazó verseket imitálja s nem is egyetlen nőt versel meg. Ez rokonítja a 16. századi európai szerelmi költészettel, s Ronsardhoz hasonlóan ő is az antológiák által terjesztett latin humanista petrarkizmus követője lesz. Ezt néhány motívum (szerelem és bosszúság, lángoló szerelem, méz és méreg a szerelemben) hasonló felhasználásával igazolja. Az európai tendenciákkal megegyezőnek tartja azt is, hogy Balassinál is a concettók átvétele kerül a középpontba. Az alfejezet s befejező része egy Marullus vers latin (Scaliger) és francia (Ronsard) imitációjával olvassa együtt Balassi egyik költeményét azzal a céllal, hogy a magyar költő verstechnikáját a 16. századi európai gyakorlat hátterén mutassa be.

11.4.  Sudár Balázs: Madzsari türki
1588–1589: Lejegyzésre kerül a Palatics-kódex, benne egy török–magyar verssel

Tanító szándékú bevezető után jelenti ki, hogy a Balassi-strófát nem lehet levezetni a török költészetből, majd következik az egyedül lehetséges út, a motívumok kutatása lenyűgözően gazdag példatárral.

11.5.  Font Zsuzsa: Megjegyzések Telegdi Kata verses levele értelmezéséhez

Az egyetemi szemináriumi munkából kinőtt dolgozat bemutatja a kutatástörténetet Lukcsics Pál felfedezésétől a kritikai kiadásig, illetőleg Jankovics József és Kőszeghy Péter publikációiig. Kifejti, hogy a legvalószínűbb címzett Telegdiné Várdai Kata. Elismeréssel szól a legfrissebb tanulmányok új adatairól, a levél néhány homályosnak tartott mozzanatának felfejtéséről, például az orosz poétával kapcsolatban említett települések azonosításáról. Nem tartja viszont meggyőzőnek a Szokoli Miklós szerzősége melletti érvelést. A metrikai javaslatok közül Horváth Ivánét fogadja el. Az indoklás kitér arra is, hogy Jankovicsék túlságosan lazán kezelik a ritmikus próza fogalmát, pedig annak szigorú szabályai vannak.

11.6.  Ács Pál: Balassi Bálint apoteózisa Rimay János Epicédiumában
1596: Megjelenik a Balassi-epicédium

A tanulmány a mondandót egy helyütt tételszerűen is megfogalmazza: a Balassi-epicédium felfogható egy sírkőszoborból és a köröttük csoportosuló figurákból, mennybeli szcénákból, csatajelenetekből és más halotti jelképekből megkomponált reneszánsz mauzóleum bemutatásaként. Nem ekphrasisról, műtárgyleírásról van tehát szó, hanem egy fiktív mauzóleumról, amelynek egyes részei ugyanakkor megtalálhatók Rimay által ismert metszeteken. Így Zsámboki János emblémás könyvében is szerepel olyan metszet, ahol a szarkofágon a Múzsákat jelképező nőalak található. A versfüzér ilyen megközelítését nem csupán az antik és reneszánsz síremlékköltészet széleskörű elterjedtségével, hanem az emblémaköltészet alapos ismeretével és költői gyakorlatába beépítésével is indokolja. A versciklus allegóriái ily módon sugallják azt, hogy a költő tovább él szövegeiben, valamint tanítványa, Rimay János írásaiban.

11.7.  Ötvös Péter: Rimay János költészete és a magyar későreneszánsz

A teljes életmű áttekintésére vállalkozó dolgozatban az egyéni megfigyelések színvonalasan társulnak az újabb kutatási eredmények értő bemutatásával. A dolgozat eleje meggyőzően mutatja ki, hogy miképpen munkál a szerzőben a színleléssel és rejtőzködéssel egybekötött önmitizálási szándék, amikor a puer senex toposz alkalmazásával beszél ifjú- és gyermekkoráról. Új megfontolásokat kapunk az Epicédium megjelenéséről is, majd a Balassi emlékének szentelt Bálint, nevezetben… kezdetű vers formaérzékeny elemzése bontja ki, hogy a késő reneszánszban honos concetto legnagyobb haza mestereként hogyan teszi meg Balassit a nemzet ékkövének, önmagát pedig az ékkő legnagyobb csiszolójának. A megközelítési nehézségeket pontosan bemutatva szól a szerelmes versek sorozatának természetéről, az Ovidius- és Balassi-imitációk együttes jelenlétéről és az Én édes Ilonámban Bene Sándor által megfigyelt Odüsszeia-allúzióról. Ugyanilyen értő elemzések készültek a híres bölcseleti költeményekről, melyek a szakirodalomban olvashatókat minden esetben egyéni megfigyelések gazdagítják. A befejezés a prózaíró Rimayról ad színvonalas összefoglalást.

11.8.  Szilasi László: Balassi Bálint költészetének utóélete a 17. század elején
1632: Solvirogram Pannonius Istenes-énekek-kiadása

A tanulmány a kezdetekig nyúl vissza, s a Maga kezével írott könyvet is tárgyalva sorolja fel azokat a korai kéziratos gyűjteményeket, amelyek Balassi-verseket tartalmaznak. Fontos megfigyelésekkel módosítja azt a képet, hogy a nagy költő csak a 17. század első felében s elsősorban szerelmi költészetével gyakorolt volna hatást. Szerinte ez már a 16. század utolsó évtizedében is kimutatható, s a megtermékenyítő hatás kitart a 18. századig. Másfelől a vallásos versek hatása sem csak a címben is jelzett és a tanulmányban részletesen bemutatott rendezetlen (Rimay- és Balassi-verseket elkülönítés nélkül tartalmazó) és rendezett (az elkülönítést végrehajtó) kiadásokkal kezdődik, hanem – ezt Hevesi Andrea azóta megjelent monográfiája szépen dokumentálja – jóval korábban. A tanulmány második és terjedelmesebb része azzal foglalkozik, hogy meddig és miképpen jelentett ez a költészet követésre és egyben versengésre késztető kihívást, s mikor váltotta fel ezt a hagyományban egyéniségét elvesztő allegorikus közhelyszótárként való működés. Szigeti Csaba eredményeire is támaszkodva ezt a váltást a 17. század derekára teszi, ekkortól lesz Balassi „éppen olyan kollektív költő (…), mint Homérosz”. A tanulmány terjedelmes része ennek a még kihívást jelentő költőnek a jelenlétét bizonyítja Rimay istenes verseinek, köztük a Balassiéra nyilvánvalóan rájátszó 50. zsoltárparafrázisnak az elmélyült elemzésével.

11.9.  Orlovszky Géza: Balassi-követők

Jól egészíti ki Szilasi nagyobb távlatokat átfogó írását. Az olyan korai kéziratos énekeskönyveket veszi sorra, amelyek tartalmaznak Balassi szerelmes versei vonzásában született költeményeket. E szövegek működésének logikáját előbb két versen keresztül mutatja be. (A Sötét ködbül alig tisztult vala szép hajnal… kezdetű a Fanchali Jób-kódexben maradt ránk, míg a Balassa János éneke solymocskájárúl címűt Madách Gáspár kéziratos hagyatéka őrizte meg.) A befejező részben Wathay Ferenc verses könyvének tömör elemzését olvashatjuk. A középpontban mindig az áll, hogy milyen módon gazdálkodik a szöveg Balassi poétikai eljárásaival, illetőleg hol tapasztalható e hagyomány tüntető figyelmen kívül hagyása.