BibTeXTXT?

Balázs Mihály

A történetmondás műhelyei a 16. században

A humanizmus irodalmának a fentiekben tapasztalt önálló kezelése szakít az 1964-es irodalomtörténet szemléletével. Emlékeztetünk arra, hogy ott az erazmistákat A reformáció évtizedeinek irodalma (kb. 1530–kb. 1570) című nagyobb fejezetben tárgyalták. Lehet azonban a 16. század kultúráját úgy is szemlélni, hogy az elrendezésben is hangsúlyt kapjon az a világiasabb, de a felekezetin mindenképpen túlmutató szemlélet, amely a nyelvi különbség ellenére inkább a humanista történetírókhoz közelíti őket. Pirnát Antal hagyatékának egy töredékes írása éppen ezt teszi: abban látja a 16. századi zömmel latin nyelvű, de alkalmanként magyarul is megszólaló történeti irodalom fontosságát, hogy a szerzők többsége távol tartja magát a felekezeti szempont kizárólagos érvényesítésétől. Minden ide sorolható szövegről ez talán nem mondható el, de beszédesnek tarthatjuk, hogy nálunk nem született olyan mű, mint Sleidan Commentarii de statu religionis et reipublicae című munkája, amely a protestantizmus németországi megjelenését és kibontakozását a humanista történetírásban meghonosodott módszerekkel tárja fel. Másik nagyon fontos sajátosság, hogy – a legszélesebb értelemben vett írásbeliség további típusaitól is eltérő módon – ezen a területen született a legtöbb elméleti reflexió. A 16. század negyvenes éveitől szinte évtizedenként fel tudunk mutatni ilyen rövidebb vagy terjedelmesebb megnyilatkozást. Brenner Márton (1543), Verancsics Antal (1548), Szikszai Fabricius Vazul (1565), Zsámboky János (1567), Gian Michele Bruto (1578), Szamosközy István (1594), Baranyai Decsi János (1593), Istvánffy Miklós (1608–1610), Bocatius János (1621), Révay Péter (1659) szövegeit a legfontosabb mozzanatok kiemelésével példás szakszerűséggel mutatja be Bene Sándor A Jövő története és az olvasók című tanulmánya, amely kimondatlanul is szerencsésen igazítja helyre a História, emlékezet, önvallomás című fejezet tévedéseit. Világosan kimutatja, hogy a magyarországi reflexiókban Cicerót követve a történetírás, a költészet és a filozófia viszonya áll a középpontban, s nincs nyoma annak a Francesco Patrizzi által felvetett s majd a modernitásban középpontba kerülő kérdésnek, hogy ha a történelem nyelvi konstrukció, akkor a benne megjelenő igazság is nyelvi konstrukcióvá válik. Kimutathatók ugyanakkor eddig figyelmen kívül hagyott egyéni megfontolások, mint például Brutónál a história platonikus felmagasztalása, amely szerint a történetírás az emberi viselkedés gazdag példatárának felmutatásával minden diszciplínánál hatékonyabban tanít meg bennünket a jó és a rossz megkülönböztetésére s így roppant szuggesztív módon képes emlékeztetni az embert égi eredetére. Külön is említésre érdemes két további mozzanat. Egyrészt az, hogy Bocatiusnál a Brutóéval rokonítható megfontolások a Bethlen Gábor környezetében körvonalazódó programban nagyon gyakorlatiasan az elvégzendő feladatok körvonalazásába mennek át, s hogy e tekintetben szándék mutatkozik a felekezeti határok átlépésére. De talán a legfontosabb újdonság a tanulmány második részében az, hogy kimutatja Jean Bodin híres Methodus ad facilem historiarum cognitionem című műve széles körű közvetlen vagy közvetett jelenlétét, amely a protestánsok között is lehetővé teszi az eltávolodást a wittenbergi történelemszemlélettől.

A keretekre vonatkozóan ugyanakkor föltétlenül említést kell tennünk arról a 16. század derekától versengővé váló küzdelemről, amely ezen a területen is kibontakozott a Habsburg-házból való magyar királyok és az erdélyi fejedelmek között a reprezentatív, a humanista elvárásokat kielégíteni tudó magyar történelem elkészítésére. Mindkét oldalon tudatában voltak ugyanis annak, hogy egy olyan nagy Magyarország-történet, amely megfelel a Bonfini képviselte retorikus humanista történetírás eszményeinek, az adott államalakulat politikai legitimitásának, nemzetközi politikai elfogadhatóságának megteremtésében alapvető fontosságú. Még az utak elválása előtt született művek közül Brodarics Istvánnak a mohácsi csatáról készült, nagy írásművészetről tanúskodó leírását, illettőleg Oláh Miklósnak a teljes magyar történelem újraírására vonatkozó elképzelését kell megemlítenünk, amelynek azonban csak két része készült el. Az első az elképzelt nagy léptékű vállalkozás megkerülhetetlen bevezetését, a helyszín leírását tartalmazza, s önállósodva Hungaria, a kezdeteket elbeszélő másik pedig Attila néven maradt ránk. Átállása után 1549-től már Ferdinánd oldalán fejtett ki nagy szervezőtevékenységet Verancsics Antal pécsi, majd egri püspök, aki szinte missziójának tekintette, hogy a vele kapcsolatba került írástudókat az átélt történeti események megörökítésére ösztönözze, így orvosolva az e tekintetben több évszázados lemaradásunkat s így munkálkodva egy megírandó új történeti összefoglalás megalapozásán. Néhány rövidebb saját, továbbá testvére, Mihály által írott latin nyelvű munka mellett több latin és magyar nyelvű szöveg is ránk maradt az így megírt dokumentumokból. A ránk maradtak közül a legfontosabbak: Szerémi György Epistola de perditione regni Hungarorum, Bornemisza Tamás Emléközet és Zay Ferenc Az Lándorfejírvár elveszésének oka e vót, és így esött címre hallgató szövegei (Bartoniek 1975, 44–87).

A bécsi udvarban a vállalkozás előmozdítására a legnagyobb lépést Zsámboky János udvari történetíróvá való kinevezése jelentette 1565-ben. A kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, jelentős szövegkiadásokat maga mögött tudó humanista azonban a Bonfini folytatására vonatkozó megbízatást nem tudta teljesíteni. Egyes kutatók szerint nagyarányú filológiai tevékenysége – köztük Janus Pannonius műveinek kiadása (1569) – volt az akadály, míg Pirnát Antalnál (Az ars historica és Forgách Ferenc) azt olvassuk, hogy az államhűség és az igazságérzet közötti konfliktus bénította meg tollát, s ezért jutott el csak odáig, hogy rövid, többnyire mások által írt alkalmi írásokkal, köztük Brodarics említett híres művével és Oláh Attilájával kiegészítve jelentesse meg Bonfini teljes szövegét. Az 1568-ban Bázelben, majd 1581-ben Frankfurtban megjelent kiadást a 17–18. században további öt latin és két német edíció is követte, s így a magyar történelem megismerésének egyik fontos forrása lett külföldön.

Korántsem kaptak ilyen nyilvánosságot a hullámzó voltuk ellenére egyes időszakokban legalábbis sokszínűbb és koncentráltabb erdélyi törekvések. A szakirodalom ezek kezdetét Báthory István uralkodásához köti, ám a korábbi időszakot mintha elrajzolta volna, hogy János Zsigmond esetében megszokottá vált a teológiai érdeklődés és a lantjáték együttes hangsúlyozása. Veress Endrénél vagy Szentmártoni Kálmánnál szerepel ugyan, hogy ifjú korától kezdődően nagy érdeklődést mutatott a történelem iránt, ám két elfeledett adat fényében talán többről is beszélhetünk, mint egyszerű történeti érdeklődésről. Egyfelől elfelejtődött, hogy a szebeni szász Michael Siegler a korban kéziratban maradt s majd csak Bél Mátyás által kiadott Chronologiae rerum Hungaricarum, Transsylvanicarum et vicinarum regionum libri duo című munkájának egy olyan változata is van, amelyet a szerző még nem Báthory István fejedelemnek ajánlott, hanem jóval korábban, 1563-ban II. János választott királynak. Az ajánlás befejező részében egy kis ars historica-értekezést olvashatunk arról, hogy szabályok és példák segítségével taníthatók meg az emberek a jó erkölcsökre, s a példákkal élő történetírás e tekintetben a leghatékonyabb. A szöveg úgy méltatja János Zsigmondot, mint aki csak Nagy Sándorhoz és Scipióhoz hasonlíthatóan jártas a történelemben, s ezért bizonyára kedvét leli az ő művecskéje tanulmányozásában is (Katona 2009, 48–50). Érdemes ezt együtt látnunk azzal, hogy a róla később kegyetlen sorokat leíró Forgách Ferenc sem volt mindig ádáz ellenfele, s hogy 1567-ben már kész történetírói elképzelések birtokában hagyta el Páduán keresztül Miksa császárt, hogy aztán a következő esztendőben megérkezzen János Zsigmond gyulafehérvári udvarába. Azt is tudjuk róla, hogy amikor egy esztendő múlva újra Itáliába ment, Raguzában lemásoltatta Tubero történeti munkáját és elküldte János Zsigmondnak. Később újra visszatért Erdélybe, s bár lehet, hogy ekkor már nagyon idegenkedett a fejedelmet körülvevő eretnek kompániától, ez úgy látszik, nem volt akadálya annak, hogy felújítsa korábbi tervét Gian Michele Bruto meghívására. 1571 márciusából van adatunk arra, hogy a Padovában tartózkodó Kovacsóczy Farkas segítségével megismételte a korábban még Magyarországra, most pedig immár Erdélybe szóló invitációt. Mint tudjuk, még újabb három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Bruto belekezdjen a feladatba, Bonfini művének befejezésébe, s így elfelejtődött: a meghívás előkészületei még János Zsigmond alatt történtek meg. Nem abszurd tehát arra gondolnunk, hogy már János Zsigmond erőfeszítéseket tett arra, hogy egy nagy műben mutassa be, hogy a dinasztiája, illetőleg a keleti országrész a középkori magyar királyság törvényes örököse és folytatója.

A korban tehát Siegler műve kéziratban maradt, mint ahogy ez lett a sorsa Forgách Ferenc Pirnát által ihletetten méltatott művének is. Pirnát nagyon szemléletesen mutatja be annak a Brutónak a kálváriáját is, aki a feladatát Báthory István szolgálatában ugyan teljesítette, de ő patrónusa halála után a kész mű átdolgozására készen állt át a másik oldalra, hogy aztán az eredeti változat kiadási tervének hírére Erdélybe rohanjon, ahol a kemény tél áldozata lett.

Igen beszédes történet ez a történetíró kiszolgáltatottságáról, amelyben ha nem is ilyen drámai következményekkel, de osztoztak erdélyi kollégái is. Az a ragyogó műveltségű Szamosközy István, aki szinte ars historicává fejlesztett elméleti igényességű véleményt írt Bruto művéről, s aki gyulafehérvári levéltárosként, majd különböző szolgálatokat végző udvari emberként, végül pedig Bocskay alatt hivatásos történtíróként is dolgozhatott, az erdélyi történelem legviharosabb esztendeiben élvén nem tudott eljutni a nagy összefoglalás befejezéséig. A kéziratokig és levéltári dokumentumokig visszanyúló, Bodin módszereit ismerő és alkalmazó, adatait és megfigyeléseit sokszor először anyanyelven rögzítő nagy humanista Magyarország és Erdély 16. századi történetének csak bizonyos periódusait tudta összefüggő narrációban bemutatni (Bartoniek 1975, 276–301). A saját és mások anyaggyűjtését is tartalmazó hagyatéka persze így is roppant fontos, hiszen szerencsés esetben a megírt narratív részek s az alapjául szolgáló feljegyzések és adatok ritka szembesítését is lehetővé teszi, s bár a kortársak nem olvashatták, a kulcsfontosságú eseményeket olykor egyedül megerősítő szövegrészletei később bekerültek Bethlen Farkas Historia de rebus Transylvanicis című művébe s így különösen annak 1792-es kiadása után áttételesen szélesebb körben is ismertté válhattak.

De volt a hagyományozódásnak egy másik, kevésbé ismert útja is. A sorozatos erdélyi hatalomváltások nyitányaként 1598-ban Erdély Rudolf császár és magyar király uralma alá került. Az új hatalmat képviselő egyik biztosként ekkor érkezett ide az az Istvánffy Miklós nádori helytartó is, akiről hamarosan mint a királypárti történetírás betetőzőjéről szólunk. Bartoniek Emma nagy jelentőséget tulajdonít ennek a megbízatásnak, mert Istvánffy egy későbbi nyilatkozata alapján az ennek során Szuhay István egri püspökkel lefolytatott beszélgetések állandó tárgya volt, hogy milyen sok torzítás és szándékos elhallgatás sújtja a magyarság régebbi és mostani történetét (Bartoniek 1975, 339–341). Az egri püspök volt tehát az első, aki arra ösztönözte őt, hogy vállalkozzék a kortárs magyar történelem feldolgozására és megírására. Istvánnffy megemlékezik erről műve bevezetésében, de sajnos az 1598 áprilisa és augusztusa között Gyulafehérváron és környékén eltöltött időszakról további részleteket nem közöl, s elhallgatja azt is, hogy leendő történetíróként más ösztönzést is kapott ezekben a hónapokban. Ekkor jutott ugyanis hozzá egy olyan kéziratos kolligátumhoz, amely Szamosközy említett ars historicája mellett Baranyai Decsi János történeti munkájának (Commentarii de rebus Ungaricis) az 1592–1595 közötti eseményeket elmondó részletei mellett további forrásszövegeket is tartalmazott (Berlász 1975, 215–243). Mivel a Baranyai Decsi-kéziratok autográfok, nem kizárt, hogy tőle magától szerezte meg őket. Azt bizony nehéz lenne eldönteni, hogy az új hatalom képviselője előtti behódolás gesztusának vagy a respublica litteraria tagjai közötti csereakció nemes megnyilvánulásának tekintsük-e, ha így történt. Valószínűbbnek tartjuk azonban, hogy az utóbbiról volt szó, hiszen később nagy tapasztalatú, tekintélyes és Erasmus műveiben összehasonlíthatatlan jártassággal rendelkező férfiúként említi egyszer a későbbiekben az erdélyi humanistát, s akit – mint Bartoniek Emma kimutatta, majd Tóth Gergely átfogóbban értelmezte – az 1590-es erdélyi események tárgyalásakor nagymértékben fel is használ (Bartoniek 1975, 339–341; Tóth 2018, 13–14). Eszmék is találkoztak itt, hiszen a páduai filozófus urakkal szimpatizáló s a keresztes hadjáratnak meghirdetett török elleni háborút fenntartásokkal szemlélő Szamosközytől eltérően a műveltségben tőle el nem maradó, a korszerű jogtörténeti irodalomban tájékozódó, Erasmus adagiáit mély reflexióval társítóan magyarító s a rovásírás iránt is szenvedélyen érdeklődő Baranyai Decsi János az erdélyi politikában a másik vonulat híve volt (Oborni 2011). Helyeselte a török elleni hadjáratot, amit nem csupán történeti művéből lehetett kihámozni, hiszen az Istvánffy kezébe került kolligátumban tőle egy olyan oráció is szerepel, amely a háború igenlése mellett a legszenvedélyesebben bírálja az ezt ellenző eretnekeket (Balázs–Monok–Varga–Tar 1990, 37–100). Nem csupán azt fontos tehát látnunk, hogy Istvánffy nagy vállalkozása erdélyi segítséggel jött létre, hanem azt is, hogy ennek hátterében ott volt a hagyományos erdélyi politika zárójelbe tétele is.

A Baranyai Decsi szemében legártalmasabb eretnekség, az unitárius teológiai elkötelezettség és a humanista történetírás elvei és módszerei együttes jelenlétét figyelhetjük meg egy kevésbé közismert szerző, az 1564 és 1638 között élt Somogyi Ambrus (Ambrosius Simigianus) művében. Ő nem volt teológus, nevével nem a papok, hanem a nemesek listáján találkozunk, a 17. század első évtizedeiben Belső-Szolnok megye jegyzőjeként emlegetik a források. Alacsonyabb rangú férfiú volt tehát, mint az imént felsoroltak, s Historia rerum Ungaricarum et Transylvanicarum ab anno 1604 usque ad annum 1606 quatuor libris comprehensa című művét akkor írta meg, amikor az erdélyi belháborúk közepette hivatali székhelyét, Dést elhagyni kényszerült s Besztercén töltött el egy esztendőt. Erről abból az ajánlásból értesülünk, amelyet az unitárius Kolozsvár két vezetőjéhez intézett. A korban kéziratban terjedt műnek (húsz 17–18. századi másolata maradt ránk) különösen az 1576–1612 közötti eseményeket feldolgozó része értékes, mivel itt jórészt önállóan dolgozik. Unitárius volta ellenére nem részletezi tehát szereplői felekezeti hovatartozását s egyáltalán nem foglalkozik egyháztörténeti eseményekkel, ám az ajánlás olyan koncepciót körvonalaz, amely a kortárs teológiai kínálat mély és átgondolt ismeretéről tanúskodik. Legfontosabb újdonsága az, hogy a megszokottól gyökeresen eltérően dolgozza fel a késő középkori és kora újkori magyar történeti reflexió egyik legelterjedtebb toposzát, a zsidó és a magyar történelem párhuzamba állítását. Jól ismert, hogy a wittenbergi történelemszemléletből merítő megszokott változat a zsidók Egyiptomból való kivonulását a magyarok Szkítiából való elindulásával, majd a babilóniai fogságot Magyarországnak a török hódoltság alá kerülésével állítja párhuzamba, természetesen megtérésre, azaz a reformáció elfogadására biztatva. Somogyinál azonban nem ezt tapasztaljuk, ő azt bizonygatja, hogy a hatalmas és jóságos Isten jóságát kezdetben az emberiség egészével megosztotta, ám ez az ősi természeti istenismeret (notitia naturalis) Ádám és Éva bűne miatt elhomályosult. Új megvilágosodás és kezdet következett be azonban akkor, amikor Isten elhívta Ábrahámot, majd őt és utódait saját népévé tette, s ígéretet tett arra, hogy ha parancsai szerint jár el, őt különféle testi és lelki javakban részesíti. Ennek jeleként arra is ígéretet tett, hogy beviszi a tejjel és mézzel folyó Kánaán földjébe, amelyet utódai számára is örök lakóhellyé tesz. Ez az isteni irgalmasság és jóság nyilvánult meg aztán akkor is, amikor Mózes által újból kivezette népét az egyiptomi fogságból. Isten pontosan így járt el velünk is, a hunok leszármazottaival, mondja Somogyi, akiknek őseit kihozta abból a terméketlen Szkítiából, ahol szinte állati módon éltek, s lehetővé tette, hogy a szinte Kánaánnak tekinthető Pannóniában lakjanak, s igaz szívvel az igazságot szolgálják, amelyet részint a természeti törvényből, részint a szomszédos keresztényektől ismerhettek meg, akiknek nagyobb részét uralmuk alá hajtották. Mivel azonban nem teljesítették kötelességüket, büntetés sújtotta őket és Attila halála után a legtöbben arra kényszerültek, hogy visszatérjenek Szkítiába. Az évkönyvek szerint 301 évig maradtak ott, hogy aztán Árpád, a mi Zorobábelünk (a zsidókat a babilóniai fogságból hazavezető vezérek egyike) vezetésével, mintegy kiszabadulva a káldeusok fogságából, visszatérjenek Pannóniába és Dáciába, ahol immár 858 esztendeje élnek, s ahol első királyuk, István alatt megismerték az igazságot és fölvették a kereszténységet. Következő párhuzamként aztán szövegünk a Salamon királlyal azonosított Corvin Mátyást említi meg, aki az égből kapott bölcsessége által sok templom és iskola alapításával olyan kiműveltté és csiszolttá tette az országot, hogy második Itáliának számított. Élete végén azonban ő is átadta magát a túlhajtott kíváncsiságnak, a babonának és a világi hívságoknak. Amint Salamon vétkeit Roboámban, úgy Mátyás vétkeit Isten II. Lajosban és az őt követő uralkodókban bosszúlta meg, s így következett be a nemzet széthúzása és elpuhulása következtében a Moháccsal elkezdődött nagy romlás, amely aztán elvezetett a kettős királyválasztáshoz s az ország széthullásához.

Mivel az ajánlás végén több másolatban szerepel egy olyan lista is, amely feltünteti a Somogyi által hasznosított szerzőket, s ezen a világi történetírók (Bonfini, Paolo Giovio, Nicolaus Olahus, Stephanus Brodaricius, Székely István, Johannes Sambucus) mellett szerepel Johann Carion és Jacobus Palaeologus neve is, nem volt nehéz felismernünk, hogy az imént ismertetett koncepció legfontosabb elemei tőle származnak. Ő az emberiség történetében fordulópontnak tekintette, hogy az igaz ismeretet feladó vagy azt elfelejtő sokféle embercsoport között Isten rátalált arra az Ábrahámra, aki a legnagyobb próbatételeket is kiállta, s akivel aztán egész népére érvényes szerződést kötött. Ez volt a kiindulópontja szinkretikus teológiai rendszerének, amint hogy tőle származnak Somogyi előszavának a zsidók, majd a hozzájuk társuló, illetőleg szerepüket átvevő pogány népek történetére vonatkozó további megállapítások is. Nem szó szerinti átvételről van ugyanakkor szó, s ez arra mutat, hogy Somogyi meggondolt, reflektált módon viszonyult az egykor a kolozsvári unitárius kollégiumban is tanító gondolkodó szövegeihez. Nála sem veszti el az ember Ádám és Éva bűne miatt Isten megismerésének képességét, csupán elhomályosult, kialudt és elszenderedett (obfuscata, extincta, sopita) tudásról beszél, amely képes volt arra, hogy megelevenedjen. Nem foglakozik ugyanakkor a Palaeologusnál felbukkanó további lehetőségekkel (az emberiség egésze nem egyetlen Ádámtól származik, a bűnbeesés történetét lehet metaforikusan értelmezni), hanem lehorgonyoz annál a megállapításnál, hogy az ember rendelkezhetett Ádám és Éva tette után is valamiféle természetes istenismerettel, amely bármikor aktivizálódhatott, így akkor is, amikor eleink Attila alatt először jöttek be Pannóniába, ahol – roppant figyelemre méltó megfogalmazás – az isteni igazságot vagy a természeti törvényből (ex lege naturae), vagy az itt lakó és leigázott keresztény szomszédoktól (a vicinis Christianis) ismerték meg. Érdemes ezt együtt látni azzal, hogy történetírónk hősei, így Mátyás király is, akkor cselekednek helyesen, ha a mindig dicséretre méltó okosság (prudentia semper laudenda) és az egészséges és józan ítélőképesség (sanum sobriumque judicium) vezérli tetteiket. Hogy ez mennyire fontos volt a felekezeti hovatartozását nyíltan ki nem mondó szerzőnek, az akkor válik nyilvánvalóvá, amikor immár a Báthory-korszakra térve a Báthory Zsigmond uralkodása alatti megpróbáltatásokat a következőkkel magyarázza: „Mindezeket pedig ránk a németek önzése, a jezsuiták átkozott és kétes hűsége, a nemesek kegyetlensége, az egészséges hitbeli sántikálás (in fide sana claudicatio) s az egész nép rosszakarata és hálátlansága hozta.” Az okok egyike tehát annak az egészséges és józan hitnek és ítélőképességnek az elvesztése, amely, mint a kis értekezés elején programszerűen leszögezi, alkalmassá tesz bennünket arra, hogy vallásos és világi szövegekről egyaránt józan ítéletet mondjunk. Mivel sok kéziratos másolatáról tudunk, egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon, hogy Bethlen Farkason keresztül ennek a műnek is sok részlete ismertté vált a magyar történeti hagyományban, annak ellenére hogy nyomtatásban az ajánlást mellőző első kötete 1800-ban, a második pedig 1840-ben jelent meg.

Nem volt ilyen megpróbáltatásoknak kitéve a fentebb már említett Istvánffy Miklós Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV című műve, amelyet sokan a humanista történetírás betetőzésének tartanak. Ez abból a szempontból jogos, hogy az 1622-ben Kölnben megjelent mű a fentiekhez hasonlóan Bonfini folytatását tekintette céljának és különösen az 1550-ig terjedő első könyvekben nagymértékben támaszkodott a fentiekeben tárgyalt 16. századi elődeire, köztük az erdélyiekre, Forgáchra, Brutóra, Szamosközyre s persze a vele a török elleni szent háború dolgában egy véleményen levő Baranyai Decsire. Ehhez a tradícióhoz köti, hogy intenzíven alkalmazza a retorikus megformálás ott megszokott elveit, jól formált drámai jeleneteket konstruál, szívesen ad szónoklatokat hősei szájába, bár nem olyan vereteseket, mint Bonfini. Ebben az értelemben nem követi Pázmány tanácsát, aki a francia Philippe de Commynes-t (Philippus Cominaeus) éppen azért ajánlotta számára, mert ő nem a klasszikusok imitációjára törekedett, hanem a tények sallang nélküli bemutatására, ami megkönnyíti a fontos tanulságok levonását. Ezek a tanulságok persze nem maradnak el, s így a Magyarország 16. századi históriái közül külföldön leginkább forgatott mű egészének az az üzenete, hogy Hunyadi Mátyás eszményeinek nyomdokain járó, erős, fegyelmezett államot a Habsburg uralkodók vezetése alatt a régi vallási egység visszaállításával kell megteremteni, már távol került attól, amit Zsámboky, Forgách vagy Bruto képviselt.

Mivel a felsorolt latinul író szerzők mindegyike használta a történeti eseményeket feldolgozó magyar prózai vagy verses szövegeket, logikusnak látszott, hogy Kulcsár Péter, Bene Sándor és Pirnát Antal átfogó igényű tanulmányai után a meghatározó jelentőségű verses szövegeket bemutató írások következzenek. A 15–16. század fordulóján született alkalmi epikus énekek értelmezésében továbbra is Gerézdi Rabánra hagyatkozunk, felvettük viszont összeállításunkba Bognár Péter és Horváth Iván dolgozatát a legizgalmasabbnak látszó Szabács viadaláról (Gerézdi 1962). Ez a tanulmány ugyanis teljesen újszerűen nyúl ahhoz a műhöz, melynek korábban nehezen kontextualizálható fejlett formakultúrája sok tudóst aggodalmaskodó megállásra késztetett. Vadai Istvánnak, Tinódi életműve legjobb ismerőjének a nyomtatott kötetbe szereplő dolgozata mellé felvettük a Cronica-kötet szerkezetéről Kolozsvárott tartott előadásának dolgozattá fejlesztett változatát, amely újabb részleteket árul el az elképzelés geneziséről. Logikusnak látszik az is, hogy ebbe az egységbe kerüljön be a nyomtatott kötetből Orlovszky Géza históriás énekekről írt tanulmánya, jóllehet az sokat foglalkozik a szerelmi tárgyú szövegekkel is. (Ezek kiegészítő bemutatására később kerül majd sor.) Úgy gondoltuk, az elmondottak föltétlen kiegészítésre szorulnak egy olyan dolgozattal, amely a Heltai-műhelyben megjelent nagy vállalkozást együtt láttatja a nagy író életművének további darabjaival. Ezért nyúltunk Kulcsár Péter klasszikusnak tekinthető írásához. Az egységet a csak kéziratban ránk maradt és besorolhatatlan Cantio de militibus pulchra elemzése zárja, amely minden eddigi megközelítésnél meggyőzőbbnek látszik. A legvégére helyeztük Nagy Levente csupán néhány tekintetben informatív, átfogó igényű dolgozatát.

HIVATKOZÁSOK

„A magyar történet folytatója”: Tanulmányok Istvánffy Miklósról, szerkesztette Ács Pál, Tóth Gergely, Bp., MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2018 (Magyar Történelmi Emlékek: Értekezések).

Balázs Mihály, Radikális heterodoxia és történetírás Erdélyben a 16–17. században = B. M., Hitújítás és egyházalapítás között: Tanulmányok az erdélyi unitarizmus 16–17. századi történetéről, Kolozsvár, Magyar Unitárius Egyház, 2016 (A Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 8.), 231–240.

Balázs Mihály–Monok István–Varga András–Tar Ibolya, Baranyai Decsi Jánosnak a török elleni háborúra buzdító beszéde 1598-ból, Lymbus: Művelődéstörténeti Tár, 2(1990), 37–100.

Balázs Mihály–Monok István, Történetírók Báthory Zsigmond udvarában (Szamosközy István és Baranyai Decsi János kiadatlan műveiről) = Magyar reneszánsz udvari kultúra, szerkesztette és az előszót írta R. Várkonyi Ágnes, Bp., Gondolat, 1987, 249–262.

Balázs Mihály–Monok István–Tar Ibolya, Az első magyar ars historica: Szamosközy István Giovanni Michaele Bruto történetírói módszeréről (1594–1598), Lymbus: Művelődéstörténeti Tár, 4(1992), 49–86.

Bartoniek Emma, Fejezetek a XVI‑XVII. századi magyarországi történetírás történetéből, Bp., A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1975.

Bene Sándor, The „ars historica” debate in Hungary and Transylvania = Az értelem bátorsága: Tanulmányok Perjés Géza emlékére, szerkesztette Hausner Gábor, Bp., Argumentum, 2005, 75–90.

Berlász Jenő, Újabb információk Istvánffy Miklós tékájáról: Erdélyi analekták 1598-ból – A zágrábi Corvin-kódex, Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve: 1972, 11(1975), 215–244.

Clio inter arma: Tanulmányok a 16–18. századi magyarországi történetírásról, szerkesztette Tóth Gergely, Bp., MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2014 (Magyra Történelmi Emlékek: Értekezések).

Csorba Dávid, Szerémi György emlékezete: Emlékezeti rétegek egy Mohács körüli történetben = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban: A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtudományi Tanszéke által szervezett nemzetközi konferencia előadásai: 2006. május 24–27., Kolozsvár, a kötetet szerkesztette Balázs Mihály és Gábor Csilla, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, 2007 (Egyetemi Füzetek 3.), 447–456.

Gerézdi Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Bp., Akadémiai, 1962, 60–118.

Kasza Péter, Egy korszakváltás szemtanúja: Brodarics István pályaképe, Pécs–Bp., Kronosz–Magyar Történelmi Társulat, 2015.

Katona Tünde, „Considerare Imperiorum ordinem et mutationes”: Über Michael Sieglers kaum gekanntes historisches Werk = Humanismus und Europäische Identität, herausgegeben von Günter Frank, Heidelbetg, 2009 (Fragmenta Melanchthonian 4.), 45–56.

Oborni Teréz, „…quem historiae Transilvanicae patrem merito dixeris…”: Az erdélyi történetírás atyja: Szamosköy István, Korunk 22(2011/5), 16–21.

Pirnát Antal, Egy humanista kör kialakulása: Forgách Ferenc és barátai= P. Á., Kiadatlan tanulmányok, Bp., reciti, 2018,103–113.

Szabó György, Somogyi Ambrus nézetei a történetírásról, Erdélyi Múzeum 62(2000/1–2), 68–71.

Tóth Gergely, A Historiae ismeretlen tájai: Néhány lépéssel közelebb Istvánffy Miklós életének és munkásságának feltárásában = „ A magyar történet folytatója”, 7–33.

Tóth Gergely, Szent István, Szent Korona, államalapítás a protestáns történetírásban (1618. század), Bp., MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2016.

6.1.  Kulcsár Péter: Humanista történetírás Magyarországon

Az átfogó tanulmány a történetírás legfontosabb késő középkori műfajainak áttekintésével indít. A világkrónika és a helyi krónikák középpontba állításával vázolja fel azt a helyzetet, amelyben a humanista történetírás Firenzében és Velencében megjelent. Ezekben a városokban ment végbe a helyi krónikákba beemelt ismereteknek fontos változásokat megérlelő gazdagodása. A másik feltétel az alkotó ember középpontba állítása volt, amelyről világosan tanúskodik az erényes embereket, köztük az uralkodókat bemutató életrajzok megszaporodása. A humanista antropológia a fejlettebb régiókban elvezetett az emberi gondolat teremtő erejének felismeréséhez. Mivel a humanizmus egyik legfontosabb irányzata a beszédben, az írásban az ember teremtő erejének eszközét, istenségének kifejeződését látta, a történetírásban is olyan nyelvi eszmény vált uralkodóvá, amely megfelelt a klasszikus latin nyelv normáinak. Ez a retorikus történetírás az elokvencia külső formáját tekintve az első időszakban Liviust tekintette mintájának. Livius nyelvi eleganciáját követve fogalmazták át a középkori hagyományt, s a nyelvi fantázia burjánzása vezetett el a lehetőleg Rómáig visszavezethető eredet etimológiákkal való megteremtéséig is. A tanulmány ebben a keretben helyezi el a nyelvezetében mindenképpen középkorinak tartott Thuróczyra támaszkodó feldolgozásokat a magyar történelemről vagy annak bizonyos szakaszairól, amelyek közül mind az erudíció kiterjedtségében, mind a megfogalmazás művességében Bonfinit tartja a legjelentősebbnek. Az ő bemutatása után arról szól, hogy a kelet-közép-európai térségben ez a fajta latin nyelvű történetírás hosszabban maradt virulens, mint az anyanyelvre gyorsabban átváltó Nyugaton, amit az elmaradottsággal és a nemzetközi figyelem sok történelmi vészhelyzet okozta folytonos fenntartásának szükségességével magyaráz. A tanulmány befejező része a reformáció hozadékát mutatja be a diszciplína területén. Ezt az ember közösségi lény voltának, továbbá közösségei fentiekre és lentiekre tagoltságának minden korábbinál intenzívebb felismerésében véli felismerni. Az ebből adódó kötelességtudat eszkatalógikus feszültséggel társult megfogalmazása szerinte a reformáció jegyében született magyar nyelvű verses és történeti művek legfőbb mondandója.

6.2.  Bene Sándor: A jövő története és az olvasók
1653: Zrínyi befejezi a Vitéz hadnagyot

A beiktatást az is indokolja, hogy a címtől és az alább következő tanulmánytól eltérően itt csak a bevezetésben és a befejezésben szerepel a Vitéz hadnagy. Az első esetben azt illusztrálandó, hogy a 16. századi reformátoroktól eltérően benne már kétségek munkáltak a történelem elbeszélhetőségét illetően, a második esetben immár egy híres, még pesszimistább levelére is utalva a nagy költőt a 19–20. században a történések mögötti transzcendenciát elvesztők előfutáraként kezelve. Közben nagyon fontos bemutatását kapjuk a 16–17. századi magyarországi ars historica-irodalomnak, illetőleg a történetírás lehetőségeiről megfogalmazott reflexióknak. Az első részben tárgyaltak (Brenner Márton, Verancsics Antal, Szikszai Fabricius Vazul, Zsámboky János, Gian Michele Bruto, Szamosközy István, Baranyai Decsi János, Istvánffy Miklós, Bocatius János, Révay Péter) talán ismertebbek Kulcsár Péter publikációiból s előkerülnek Nagy Levente kötetünkben is szereplő dolgozatában is (História, emlékezet, önvallomás), míg a második egy másutt nem olvasható alapos áttekintés a melanchthoniánus történetszemlélettel szakító s a történelemben érvényesülő törvényszerűségeket az eseményekből induktív módon feltárni akaró Jean Bodin felfogásának hazai recepciójáról. A tanulmányíró végső soron e felfogás kiteljesedésének tekinti a Zrínyinél tapasztaltakat.

6.3.  Pirnát Antal: Az ars historica és Forgách Ferenc

Pirnát Antal Forgách Ferencről szóló dolgozata nem csupán azért fontos, mert Forgách a 16. századi történetírás nyelvben és szemléltetőerőben legerősebb szövegét alkotta meg, hanem műfajelméleti szempontból is jelentékeny. Arról van szó, hogy a felsorolt történetírók mindegyike próbált beszerezni kortárs szemtanúktól vagy érintettektől olyan szövegeket, amelyek egy-egy esemény leírására vállalkoznak, hogy aztán ezeket beépítse a nagy szintézisbe. Pirnát meggyőző érvelése szerint Forgách is ilyen beszállítónak tekintette magát, az általa Erdélybe becsalogatott Gian Michele Bruto beszállítójának. Ő azonban átlényegítette feladatát, foglalkoztatottja olasz lévén nem magyarul írt, hanem latinul, s megtalálta a szerepéhez méltó és személyiségéhez illő műfajt is: Julius Caesarhoz hasonlóan kommentároknak nevezte művét.

6.4.  Bognár Péter, Horváth Iván: Szabács viadala
(Országos Széchényi Könyvtár, MNy 2)

A forrás pontos leírását és a szövegben tárgyalt téma ismertetését a kutatási helyzet ismertetése követi: a történészek és a nyelvészek hitelesnek tartják, az irodalomtörténészek a versforma és a műfaj szokatlansága miatt gyanakodnak. Az elemzés kiindulópontja Horváth János megjegyzése arról, hogy a műben „szinte magyartalan szólások” vannak. A szerzők előbb a nyelvhasználatban mutatnak ki ilyen elemeket, majd a műfaj megfelelőjét sejtik meg a német irodalomban elterjedt Reimchronikban. A verselésben megfelel ennek a párrím és a metszet nélküli sorok használata. Más korai magyar emlékek is vannak írástudó németek közegéből.

6.5.  Vadai István: A tudósító ének műfaja
1554: Megjelenik Tinódi Sebestyén Cronicája

A tanulmány bevezető része a történeti énekekre korábban alkalmazott tipológiai rendszereket tekinti át. Megállapítja, hogy Tinódi szerzett ugyan bibliai tárgyú s régebbi, világi történeteket elmondó énekeket is, az életmű fő műfaja mégis kortárs történeti eseményeket mond el. A régi tipológiák ezt nem tudatosították, nem tettek különbséget írott szöveg fordítása és egy esemény elmondása között, a tudósító ének-terminus alkalmas erre a különbségtételre. Ennek jegyében tekinti át az életművet, amelynek már a kezdetén születhettek ilyen típusú veszedeleménekek, de ezek nem maradtak ránk. Pályája későbbi szakaszában kilépett ebből a keretből s országos jelentőségű események megéneklőjévé vált. Művei azonban azért maradtak fenn, mert a korábbi kéziratos és szóban előadott szövegekből nyomtatványt szerkesztett. A nótajelzésekkel foglalkozó rész megállapítja, hogy a költő hatása az őt követő fél évszázadban igen jelentősnek mondható. A szerző pontosítja annak a bírálatnak a jelentését, amellyel Szenci Molnár Albert illette a históriás énekek metrikáját. Szerinte Szenci azt kifogásolta, hogy az egymás után következő versszakok teljesen egyformán rímelnek, ami korántsem volt mulatságos a zenekíséret melletti előadásban. Bár Szenci nem említi Tinódi nevét, nagy kultuszát bizonyítja, hogy reprezentatív költőként a bírálatot elsősorban vele hozták kapcsolatba. A befejező rész idézi Gyöngyösi István elmarasztaló véleményét s ellentételezésként néhány nyelvileg erős szövegrészletet idéz.

6.6.  Vadai István: Kolozsvárott kötetet komponálni

Az előző tanulmányban már érintett kérdéskör részletesebb kifejtése. A bevezetés megállapítja, hogy a Dézsi által használt elnevezések (udvari lantos, vándorlantos, hivatásos énekszerző, fő lantos, magyar királyi lantos) nem egészen felelnek meg a költő helyzetében bekövetkezett változásoknak, mivel az 1553-ban elnyert nemességet már a Chronica előtt megkapta. Az 1554-ben megjelent kötet mindkét része kronologikus elvű, jóllehet megállapítható, hogy a Ferdinánd-párti Hoffgreff először a második részt nyomtatta ki. Az első részben az időrend érvényesítéséhez a nyomtatás megkezdésekor még dolgozni kellett a Budai Ali basa históriája és az Ördög Mátyás veszedelme szövegén. A Terek János vitézsége személyes hangvétele miatt kerülhetett az időrend megbontásával az első rész végére. A második rész 3–4. darabjától nem sérül az időrend, ha a bibliai históriákat a Tinódi által ismert világkrónikákban szereplő évszámok szerint datáljuk. Az időrendet nem történetet mondó művek (Hadnagyoknak tanúság, Sokféle részögösről, Az udvabírákról és kulcsárokról) szakítják meg. Nyilvánaló az is, hogy a Károl császár hada Saxóniába (benne V. Károlynak a magyar huszárokhoz intézett beszédével), valamint a Szitnya, Léva, Csábrág és Murán várának megvevése Ferdinánd-pártiságának igazolására került a második rész élére.

6.7.  Orlovszky Géza: A históriás ének
1574: Megjelenik a Cancionale

A Cancionale megjelenési körülményeinek körvonalazása után vitatja Varjas Bélának azt a tézisét, hogy a 16. században kinyomtatott verses históriák csak töredékét jelentették a kéziratban maradottaknak. Ezután korabeli reflexiók gyűjteményével találkozunk a szerelmi témákat megverselőkről, majd ezeket a darabokat elhelyezi a korpusz egészének rendszerében. (Ezek kiegészítő bemutatására a későbbekben kerül majd sor.) A szerző úgy látja, hogy a sokszínű 16. századi anyagból válogató Hoffgreff kiadási koncepciója alkalmazkodott a Tinódi Chronicájában sikerre vitt elképzeléshez. A kissé kusza gondolatmenetben ezután közelebb lépünk Heltai Cancionaléjához, amely a korábban közzétett füzetekből állt össze. Orlovszky szerint nem biztos, hogy sikeres ötlet volt egy drága kiadványban való összegyűjtésük, s életképesebbnek látszik Komlós András elképzelése, aki kitartott az önálló füzetek mellett. A korpusz legsikeresebb darabjainak bemutatása következik, köztük olyanoké is (Cantio de militibus pulchra), amelyekről önálló elemzés is olvasható vállalkozásunkban. Nagyon hasznos Baranyai Decsi Jánostól a Török császárok históriájának elővétele, hiszen itt egy nagyon híres (ebben a fejezetben már tárgyalt) humanista történetíró által írott szövegről van szó.

6.8.  Kulcsár Péter: A történetíró Heltai
(Kiadás- és szövegtörténeti áttekintés)

Heltainál a világi témák iránti érdeklődés folytonos volt, ezért téves az az elképzelés, hogy csak Báthory István cenzúrarendelete következtében fordult ilyen irányba kiadói tevékenysége. Ugyanilyen folytonos volt a történelmi témák kedvelése, lett légyen szó világiakról avagy egyháziakról. Ez életművében három kiemelkedő fontosságú művet szült: Bonfini nagy műve negyedik tizede Csáky Mihály könyvtárából előkerülő latin szövegének kiadását, egy antológiát a magyar történelem eseményeiről születtet históriás énekekből s egy Mátyás királyról írott életrajzot Bonfini és mások alapján. A latin kiadásban a mérsékelten protestáns és a vállalkozásba tanítványait is bevonó, velük köszöntő verseket írató Szikszai Fabricius Vazul előszava a ciklikus elméletet igyekszik harmonizálni a protestáns történelemszemlélettel. Heltai irányzatossága jóval erőteljesebb s a főpapi címeket tótágast álló betűkkel való kiszedésében s a pápákat keményen elmarasztaló margináliáiban nyilvánul meg. A Cancionale, azaz az antológia láthatóan a teljes magyar történelem megjelenítésére vállalkozott, s megőrzött olyan darabokat is, amelyek máshol nem maradtak ránk. Heltai belenyúlt a szövegekbe, a püspökök és szentek csodás cselekedeteit kiiktatta, erősen bíráló strófákat szúrt be a pápák és a protestánsokat üldöző erdélyiek, főleg Fráter György ellenében. A csúcspontot Mátyás életrajza jelentette, ahol Bonfini szövegét főleg Székely István világtörténetéből egészítette ki. Másfelől Thuróczyra támaszkodva sok középkori elemet hoz vissza az önálló hangoltságú műben, amelyben Mátyás elogiumában csak a pápáknak való időnkénti engedelmesség, a fölös fényűzés meg a csehek elleni háború szerepel negatívumként.

6.9.  Jankovits László: A szóbeli kultúra és a Cantio de militibus pulchra

A korabeli kánonból ugyancsak kilógó, csak kéziratban ránk maradt szöveg invenciózus elemzése. Tárgyszerűen mutatja be az eddigi megközelítéseket, már itt sejteti, hogy elődei közül kiknek az eredményeire épít elsősorban. Számba veszi a legfontosabb sajátosságokat (ismétlődő és variálódó szövegelemek, a műfaj többi darabjára emlékeztető didaktikus tanító szándék mellőzése, a referencialitás hiánya), s olyan koncepciót fogalmaz meg, amely megszünteti a korábbi elemzések ellentmondásait. A legfontosabb új mozzanat az, hogy a nagyszerű költemény szövege eredetileg egy emlékező közösség közegében készülhetett és élhetett: „A Gyuláról hallott történet a közelmúlt emlékezetes eseménye lehetett a hallgatóság számára, mivel saját normáinak igazolását hallhatta benne. Ezt a hallgatóságot a nagyrészt írástudatlan végvári katonaság körében sejthetjük.” Így élt tehát a költemény addig, amíg óriási szerencsénkre Nagy Miklós, a Csáky család udvarbírája valamilyen okból be nem másolta a Kuun-kódexbe.

6.10.  Nagy Levente: História, emlékezet, önvallomás
1593: Az erdélyi magyar történeti- és emlékirat-irodalom a 16–18. században

A fejezet derakas részében érintett kérdéskörök árnyaltabb bemutatást kapnak az újonnan felvett tanulmányokban és Bene Sándor A jövő története és az olvasók című dolgozatában. A transzilvanizmus és törökpártiság alfejezetben elmondottak közül Nadányi János Florus Hungaricus című művének figyelembevétele termékenynek látszik.