Magyar irodalomtörténet

Fejezetek

Pillanatnyilag 224 fejezet. Terjedelmük átlagosan 1 szerzői ív. 93 közülük azonos a Szegedy-Maszák Mihály irányítása mellett, Jankovits László, Orlovszky Géza, Szegedy-Maszák Mihály és Veres András korszak-szerkesztésében elkészült, A magyar irodalom történeteinek fejezeteivel. 131 vagy eleve ide készült, felkérésre, vagy már nyomtatásban megjelent és általunk elkért szöveg. Bevezető szövegüket a korszakszerkesztő írta. A régi fejezetek felfrissítése a hozzájuk tartozó bevezetőkben szükség szerint megtörtént.

Szerkezet

Az irodalomtörténeti narratívát a korszakszerkesztők mondják el, rövid terjedelemben. A narratívához kapcsolódnak az egyes fejezeteket felkonferáló, kis bevezető szövegek.

Újdonságok

1. A szabad nyelvhasználatként felfogott irodalom összekapcsolása az intézménytörténettel.

2. Ugyanaz a fogalmi keret érvényes a magyar irodalom egészére.

3. A fogalmi keret kedvez az esztétikai értéknek, a jól olvasható műveknek. A kézikönyv talán a felső-, sőt középfokú képzésben sem lesz hasznavehetetlen.

4. Az irodalomtörténet-írás gazdaságos módszere. Meglévő fejezetek is, bizonyos gondozás után, beilleszthetők egy új narratívába. A narratíva megalkotása az irodalomtörténet-írás lényege.

5. A mű megszerkesztése a nyilvánosság előtt fejeződik be.

6. Idővel további átszerkesztésekre is sor kerülhet.

Előszó

Horváth Iván

Az irodalom fogalma

Az irodalom legelső (i. e. 8. sz.) meghatározását vesszük alapul. Hésziodosz Múzsái így énekelnek:

Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,
tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk!
(Trencsényi-Waldapfel Imre ford.)

Az irodalom nem igazságköteles. Nem kell igazat mondania, noha bármikor megteheti. Az irodalom szabad nyelvhasználat.

Államában már Platón rámutatott, hogy a költők hazudozása elfogadhatatlan. A társadalom Platón tanácsát követve külön, irodalmi intézményt hozott létre az ilyen beszédek számára: kiadókat, folyóiratokat, könyvesboltokat, könyvtárakat, testületeket, díjakat.

Az irodalom tehát belülről: szabad nyelvhasználat, kívülről: társadalmi intézmény. E kettő kijelöli a korszakokat. A korszakhatárok kb. megfelelnek a 18. századi, első magyar irodalomtörténész, Wallaszky Pál rendszerének (1785).

Korszakok

1. A magyar irodalom előzményei: a 15. század közepéig nyelvi szempontból nincs nyoma nem igazságköteles írásműveknek, társadalmi szempontból pedig nincs nyoma irodalmi intézménynek.

2. A magyar irodalom kezdetei: a 15. század közepétől a 18. század 2. feléig olykor előfordul szabad nyelvhasználat, és olykor megpróbálkoznak az irodalmi intézmény létrehozásával.

3. A működő magyar irodalom: a 18. század végétől folyvást létrehoznak nem igazságköteles szövegeket, miközben állandósul, sőt szüntelenül gazdagodik az irodalmi intézmény.

Fejlődés

Az irodalom története happy ending fejlődéstörténet. Ami régen nem volt vagy alig volt (szabad nyelvhasználat és hozzátartozó irodalmi intézmény), az kibontakozott a 18. század végén, és ma virul. Sokkal több irodalmi mű sokkal több műfajban áll a rendelkezésünkre, mint a Halotti beszéd korában, a 12. században.

A fejlődés persze mennyiségi kérdés, nem minőségi. A művek esztétikai értéke – ez az olvasói tapasztalat – Homérosz óta semmit nem nőtt.

Irodalom az irodalmi intézményen kívül

Értékes, szabad nyelvhasználatra akkor is sor kerülhetett Magyarországon, amikor még nem létezett külön irodalmi intézmény. Olykor az irodalmi intézményen kívüli szövegtermelő helyeken, az egyházi és politikai intézményben is előfordult merész nyelvi magatartás. Meglepő módon nemcsak az eretnekek, a másként gondolkodók, a marginálisok, a protestáló ellenzék műveiben, hanem az intézményalapítókéiban is, akik az esztergomi liturgia 11. századi megformálóitól Pázmányig afféle „zöldmezős beruházásként” (Földváry Miklós István kifejezése, 2017: 9) maguk létesítették azt, ami később merevült hagyománnyá. Ezekben a nagyon eltérő esetekben az egyházi és politikai intézmény szövegein is nyomot hagyott a viszonylag szabad nyelvhasználat. Az intézményi rutin puszta követése vagy akár a szorgalmas megfelelni vágyás, a termékeny stréberség persze reménytelen.

Az irodalmi intézmény elkülönülése

Az öntörvényű irodalmat (amelyre csakis saját intézményi szabályai vonatkoznak), Janus Pannonius honosította meg Magyarországon. A változás jelentőségével ő is, az őt követő írók is tökéletesen tisztában voltak. Ő („ille ego”) volt az első, aki Magyarországnak irodalmi dicsőséget szerzett (Janus Pannonius 1972: 36). Sírjára azt kell felvésni, hogy elsőként ő vezette a babérkoszorús Múzsákat a hazai Dunához (1972: 360). Én pedig a testvére vagyok annak a Janusnak (tényleg a rokona volt), aki elsőként vezette a babérkoszorús Múzsákat, stb., mondja máig fennmaradt síremlékén (Mikó 1983: 52) Garázda Péter, a második humanista költő, csak a legszükségesebb mértékben módosítva Janus Pannonius sorain. Harmadikként csatlakozik hozzájuk – ő is verses sírfeliratán (Mikó 1983: 60) – a szintén rokon Megyericsei János, pontosan ugyanezeket a babérkoszorús verssorokat idézve, de Janus Pannonius mellett már Garázdát is megnevezve. Garázda és Megyericsei nyilvános önértékelése a legszorosabban kapcsolódik Janus Pannoniuséhoz. Ezt fejezik ki az idézetek, ezért kerül szóba a rokoni kapcsolat. Janus mindhárom önértékelésben „primus”: ő az első író – de Garázda és Megyericsei sem akárkik. Műveik nem maradtak fönn, de az irodalomtörténészek tudnak róluk, és számon tartják, hogy Janus Pannonius első követői közé tartoztak (Horváth J. 1935: 173–176). A közös verssorok, a hangsúlyozott rokonság: védjegyek, az egyazon irányzathoz tartozás jelképei. Íme az irodalmi intézmény.

Janus Pannonius több műve elhatárolja az irodalmi intézményt a külvilágtól.

Híres epigrammáját (1972: 114), mely a Rómába zarándokló Galeotto Marzióval évődik, vallásellenesnek tartják (Gerézdi 1968: 22–23), de talán csak egyházellenes, sőt, talán csak kifejezetten irodalmi szempontból az.

„Hívő ember költő nem lehet” (Geréb László fordítása), mondja az utolsó sor. Az epigramma nem magában áll. A verssorozat szerint az a meghirdetett szentév egyetlen értelme, hogy a hiszékenység vámszedői, a kocsmárosoktól egészen a pápáig, megtömhessék a zsebüket. A költeményben megnevezett két ferences prédikátor csak az érzelmekre hat, főleg a nők érzelmeire. De a követendő példákként felhozott ókori bölcselők, akik az istenekről kétellyel vagy elutasítással szóltak, nem a keresztények Istenéről nyilatkoztak. A híres, utolsó sorban („Nemo religiosus et poeta est”) hitről vagy hívőről nincs szó. A „poeta”, ahogy Gerézdi mondja, itt nyilván ’humanista’. A „religiosus” kemény dió; talán szabad ’az egyházi intézményhez kapcsolódó személy’ jelentést adni neki, nem megfeledkezve arról a körülményről, hogy a halmazba a világi turistáktól világosan megkülönböztetett zarándokok is beletartoztak. Egy dolog az irodalmi intézmény, más dolog az egyház. A humanista nem pécsi püspök. Az utóbbi egyetlen sort sem írt, egyetlen Janus-vers sem kapcsolódik a keresztény vallásgyakorláshoz (Horváth J. 1935: 82).

A világi, politikai intézménytől is elhatárolódott az irodalom. Abban az időben a főurakkal együtt a főpapoknak is ki kellett venniük a részüket a hadjáratokból, köztük a pécsi püspöknek is. A költőnek azonban, szögezi le Janus (1972: 194), nincs helye a csatatéren. Az ütközetben ő maga is eleshetnék, mondja, s akkor mi lesz veletek, „belligeri proceres” (’hadviselő főurak’)? Hősi halálotokat ki fogja megénekelni?

Hasonló elhatárolások később is rendre bekövetkeztek. Balassi a Szép magyar komédia Prológusának szövegében a – leginkább a politikai intézmény közelében űzött – történetírással, illetve a katolikus és protestáns egyházak épületes irományaival állítja szembe a komédiaszerzést.

Az elhatárolódás viszonylagos. Az irodalom boldogan sajátítja ki a szabad nyelvhasználat más intézményekben képződött termékeit. Az Amor sanctus műfordítója kizárólag egyházi anyagból dolgozott, de a világi magyar irodalomban valósította meg – mondjunk egy példát – Hildebert de Lavardin örvénylő kombinatorikáját. Az egyházak (János 3:8 alapján) eleve bárhonnan meríthetnek. A szegedi Piarista Gimnázium honlapján ott van Berzsenyi Isten! kezdetű ódája (Fohászkodás), bár a szövegen nemigen hagyott nyomot a kereszténység. Teljesen elvont, szabadkőműves jellegű ez az istenfogalom, úgyszólván „a világegyetem nagy építőmestere”. A kereszténység (a Jézus-élmény) felől érkező olvasónak ugyan miféle kételyére válaszolna a költemény azzal a gondolattal, hogy „nem lehet az gonosz”, nem nyújthat túlvilági örök kínt az, aki a makro- és mikrokozmoszt létrehozta, és azóta is folyvást fenntartja ezt a tökélyt?

Horzsolódások az irodalmi intézményen belül

Nemcsak az egyházi és politikai intézményen belül fordulnak elő horzsolódások az intézmény szabadon fogalmazó tagja és az intézményi elvárások között. A 250 éve tartó boldog időszak, amikor immár van a szabad nyelvhasználatot lehetővé tevő, elkülönülő, irodalmi intézményünk, nem hozott megnyugvást. A politikai intézmény alig tud mit kezdeni azzal, hogy az irodalmi intézmény öntörvényű. Befolyást akar szerezni benne. Eszköze a börtön és a lakáskiutalás, a cenzúra és a szerkesztői megbízás, a megfélemlítés és a kitüntetés, az állástalanság és a kiemelkedő javadalmazás, a kultuszból és a tankönyvi kánonból való kiűzetés, illetve az abba való befoglalás. Az irodalom se rest. Elfoglalná a politikai intézményt („Talpra magyar, hí a haza!” [Petőfi], „Vers, eredj, légy osztályharcos!” [József Attila]). Ebben a harcban némely írók nem a határtalan nyelvteremtésben, hanem a csúszás-mászásban versengenek: melyikük tud egyáltalán nem szabadon, hanem vezércikk-előírások szerint énekelni. Az irodalmi intézményben olykor nem a szabad nyelvhasználat honol, hanem az ellenkezője. Az, hogy valaki, mondjuk, az Írószövetség elnöke, önmagában nem garantálja a szabad nyelvhasználatot, és így az irodalomtörténetbe való bejutást sem.

Mitől magyar egy irodalomtörténet?

Előttünk áll két, állami irodalomtörténet példája.

Beöthy Zsolt a magyar ethnikum – vagyis a magyarul beszélők – ősi, törzsi jellemvonásaiból vezette le a majdani magyar irodalmat a Halotti beszédtől Ágai Adolfig: „Az ősidők homályából egy lovas ember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a Volga melléki pusztán nyugodtan áll és figyel. Hegyes kalpagjában, párduc kacagányában, izmos dereka mintha oda volna nőve apró lovához. Sas-szemeivel végigtekint a végtelennek tetsző síkon, melynek minden részletét élesen megvilágítja a nap fényes korongja. Nyugodt; nem fél és nem képzelődik; csak az tartozik rá, amit lát, s a pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat. Tegze vállára vetve; perzsa kardja oldalán: lesi az ellenséget. Ha csak egypáran lesznek, szembeszáll velük; ha csapatostul jönnek, hírt visz a többieknek. Ezekért, a többiekért vigyáz és el van szánva mindenre” (1896: 1). „A Volga pusztáinak végtelenén szerető ámulattal csüggö vitéz szemei: a bihari rónán s a Tisza síkján gyönyörködő Petőfinek és Aranynak szemei, melyeknek tekintetét fajunk ős fejlődése élesítette ki s legnyájasabb melegök és legtüzesebb szikráik is e faj tulajdonaiból és szeretetéböl áradnak” (1896: 181).

1956. október 23-án Gerő Ernő pártfőtitkár esti rádióbeszéde nacionalista, soviniszta, antiszemita elemeknek nevezte, és ezzel felbőszítette a tüntető ifjúságot. Az „ellenforradalom” okainak hivatalos magyarázata még évekig az ő nyomdokain haladt. Az irodalom- és történettudomány fő feladata a nacionalizmus elleni harc lett. Ennek jegyében zajlott le az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében 1958 őszén a népi irodalom nacionalizmusáról és osztálybázisáról szóló tanácskozás (Horváth I. 2015: 10), amelyet a burzsoá nacionalizmusról kiadott, 1959-es párthatározat és az 1960-ban, az Akadémián megkezdett, évekig tartó „történészvita” követett. Bevezetőjében Molnár Erik rámutatott, hogy – bár a párthatározat elsősorban az újabb korok nacionalizmusáról vár anyagot a történészektől, fontos a 16–18. századi múltra vonatkozó nézeteinket is megtisztítanunk a nacionalista torzításoktól és maradványoktól (Lackó 2008: 1555). Íme a Spenót becenevű, hatkötetes, irodalomtörténeti kézikönyv (Sőtér 1964–1966) eszmetörténeti környezete. A baljós előzményekkel dacolva a kézikönyv sikert aratott, a magyar nemzet fogalmának történetéről pedig ragyogó kutatási eredmények születtek (Klaniczay 1973, Szűcs 1974).

Az akadémiai kézikönyv nemzetformulájának lényege, hogy a 18. század vége óta kibontakozott magyar irodalom anyanyelvi követelményét ne terjesszük ki a korábbi világra: „létezik egy magyarországi irodalom, mely közös produktuma a régi Magyarországon élt népeknek, közös elődje, kulturális öröksége az egykori állam területén kisarjadó nemzeti irodalmaknak”, mondja az első két kötet szerkesztője, Klaniczay Tibor, majd figyelmeztet a közös latin nyelvre, „melyen bár különböző nemzetiségű írók írtak, az e nyelven született alkotások mégis ugyanazt a magyar állami, rendi, hungarus tudatot képviselték” (Sőtér 1964–1966, I, 6–7). Hungarus = magyar? A fogalom feltalálója, Molnár Erik pontosan így gondolta: „A nemesi haza gondolata mellett kialakult a Hungarica natio fogalma. A Hungarica natio a magyar állami közösség, leginkább a külföld felé vetített képében. Ebbe már mindenki beletartozik, s ebben az értelemben magyar, Hungarus, aki az államközösség tagja, rendi és nemzetiségi különbség nélkül, a szlovák jobbágy éppúgy, mint a német polgár, vagy a horvát úr. Ez lényegében a mai állampolgárság feudális formája” (Molnár 1961: 268). Más esetben Klaniczay (1973: 150) épp azt hangsúlyozta, hogy a Hungarus szó jelentése nem ʼmagyarʼ, hanem ʼmagyarországiʼ: „Ennek a ’magyarországi’ irodalomnak nemcsak a nyelve volt egységes a latinnak a révén, de a különböző nemzetiségű írók ugyanazt az állami, rendi hungarus (nem magyar!) tudatot is képviselték”. A formula időtállónak bizonyult. Oborni Teréznek (2012: 12–13) a „hungarus-tudatról” szóló tanulmánya szerint a Hungarusok mai fogalmaink szerint „nem a nemzetiségi hovatartozást, hanem az állampolgárságot határozták meg így, magyarországinak, másként fogalmazva a magyar Szent Korona alattvalójának vallva magukat”.

A függetlenség visszaszerzése óta elkészült nemzeti irodalomtörténetek sem Beöthyhez, sem az ethnicizmust korlátozó hagyományhoz nem kapcsolódnak. A Szegedy-Maszák Mihály vezetésével elkészült irodalomtörténet (2007) válogatás nélkül, minden történelmi konstrukciót, „nagy történetet” elutasít. A Gintli Tibor főszerkesztette kézikönyv (2010) többféle módszert követ. Saját fejezeteiben irodalmon kívüli világ mintha nem is lenne: „ő a történeti folyamatok nyílt tárgyalásának mellőzésével” mutatja be a maga korszakát (Margócsy 2011). Hasonló az a német nyelvű, magyar irodalomtörténet is, amely Kulcsár Szabó Ernő vezetésével készült (2013a), és amelyet ő maga így ajánl: „A kötet főként azoknak az olvasónak az érdeklődésére tart számot, akik a művekben nem eszméket vagy politikai programokat keresnek, hanem az irodalom elsődleges valóságára kíváncsiak” (2013b).

A politikát, sőt bármely egységes történelmi narratívát látványosan elutasító Szegedy-Maszákot szokatlanul éles hangnemben, politikailag támadták. A fő vád a nemzetietlenség volt. Nem érdemes csodálkozni ezen. A mi irodalomtörténetünk is az öntörvényű irodalmi intézményhez tartozik, az olvasókhoz, az írókhoz és az irodalom terjesztőihez szól, és persze a tőlük érkező bírálatokra vagyunk a legkíváncsibbak, de ha egyszer nemzeti irodalomtörténettel álltunk elő, akkor szükségképpen áthágtuk az intézményközi határokat.

A Spenót nemzetfogalmával az a fő baj, hogy egyirányú fejlődést mutat. Kezdetben vala a Hungarus-tudat, aztán lőn az ethnicizmus. Az állampolgárságon alapuló nemzetfelfogás kora a diadalmas ethnicizmusnak csak előzménye. A reformkor óta a szerző főleg magyarul olvas, és kizárólag magyarul ír. Már az is vétkezik, jelentették ki a Kritikai Lapokban, aki magyar szerző idegen nyelvű művét hajlandó magyarra fordítani. Kazinczyval megesett ez a szégyen, amikor (egy kis pénzecskéért) lefordította Pyrker László egri pátriárka-érsek német verseskönyvét, amiből nagy botrány kerekedett. Szerb Antal (1971: 683) nem zárná ki, de Margócsy István tájékoztatása szerint teljesen bizonyítatlan és nagyon valószínűtlen, hogy Kaziczyról, öreg kollégájáról mondta volna Vörösmarty: „te nekünk nem kellesz, nagynevü író”. Kazinczy szerencsére úgyis meghalt, mire az epigramma megjelent a Kritikai Lapok következő számában. A távoli utód nem tud egyértelműen örülni az ethnicista álláspont diadalának. Nem könnyű Kazinczy és Vörösmarty kölcsönös idegenkedésében a fiatal költőóriás pártjára állni. Miskolczy Ambrus (2012) részletesen feltárja a régi, állampolgári Hungarus-tudat és az új ethnicizmus harcát, amely Széchenyi és Kossuth 1842-es vitájával és Széchenyi vereségével zárult. Ma már, a két világháborút lezáró, Párizs környéki békék után megállapítható, hogy Széchenyinek volt igaza. Az ethnicista politika következményeként elszenvedett terület- és lakosságvesztés visszafordíthatatlan, de a legfontosabb utódállamoktól elválasztó határok eltűnőben vannak, a magyar állampolgárok pedig a választási ciklusok ütemében háborítatlanul gyakorolják a politikai főhatalmat. Az állampolgárok nemzeti közössége – a köztársaság – ténylegesen működik.

Igaz, hogy szélsőséges ethnicisták még a magyar anyanyelvűek között is, még a II. világháború után is különbséget tesznek. Volt olyan bírálója A magyar irodalom történeteinek, aki szerint a kézikönyv Németh László ama megállapítását igazolja, hogy a magyar irodalom mellett létezik egy magyar nyelvű, de mégsem magyar irodalom is. A magyar szó köznapi használata szintén tanúsítja a magyar ethnikumon belüli, származási különbségtételt. A Magyar Dolgozók Pártja egyes, zsidó származású vezetői a nem zsidó származású vezetőket „magyar” elvtársaknak nevezték (Horváth B. 2019; a keresztény szó nem jött szóba ateista közegben.) Házassági hirdetésekben a magyar valószínűleg a ʼnem cigányʼ származásra utal. Ám örvendetes módon megjelent a magyar merőben újfajta használata is. A politika közegében untig hangoztatott magyar emberek jelzős kifejezés jelentése immár mindig egyértelműen: ʼállampolgárokʼ.

Az állampolgári nemzeteszme jelenkori, de történelmi jelentőségű fölértékelődését az irodalomtörténetben is érvényesítjük. Aránylag nagyobb terjedelemben foglalkozunk az irodalmi ethnicizmus előtti korszakkal. Nagy figyelmet szentelünk a 18. századnak, amikor sokan mertek változtatni örökölt önazonosságaikon. Előfordult, hogy a különböző felekezetekhez tartozó hívők hitvallásbeli különbségét áthidalta ethnikai egységük tudata. De az is előfordult, hogy különböző nyelvű, egyazon felekezethez tartozó hívők összefogtak, leküzdve a nyelvi akadályokat (Csepregi 2011). A nemzeteszme átalakulásának szempontjából fontos, záró évtizedeket a két, érintkező korszak szerkesztője, Balázs Mihály és Margócsy István párhuzamosan mutatja be.

Ha el tudjuk engedni azt, hogy a magyar szóhoz minden esetben okvetlenül és kizárólag ethnicizmust ragasszunk, visszakapjuk a ʼmagyarʼ jelentésű Hungarust, amelyet többé nem kellene kegyes csalással, az utódállamok iránti tapintattal ʼmagyarországinakʼ (az inkább hungaricus lenne, pl. Rerum hungaricarum decades) fordítanunk. Ha a Hungarusnak nem ’magyarʼ, hanem ’magyarországi’ jelentést akarnánk adni, akkor miként fordítanók le Anonymus honfoglalásról szóló művének címét, a Gesta Hungarorumot? „A magyarországiak viselt dolgai”? Hiszen épp az a honfoglalásról szóló mű lényege, hogy az illetők nem voltak magyarországiak. (Bár a történet végére csakugyan azok lettek belőlük.) A Hungarus ʼmagyarʼ fordításával végre honfitársunkká, nemzetünk tagjává avatjuk Wallaszky Pált, az első magyar irodalomtörténet (1785) szerzőjét, akitől azt az ötletet vettük át, hogy az irodalomtörténetet az intézménytörténettel állítsuk párhuzamba, és aki civilben szlovák lelkész volt. Nagy műve ifjúkori előmunkálatának címlapján (1769: 1) így nevezte meg magát: „auctore Paullo Wallaszky e montanis Hungaro”, vagyis „szerzője Wallaszky Pál, a bányavárosiak közül való magyar”. A régieknek is bőségesen voltak ethnikai ellentéteik, de a nemzeti hovatartozás szempontjából, mint Klaniczay Tibor (1973) rámutat, nem az ethnikum játszotta a fő szerepet.

Mitől korszerű?

Nyilván attól, hogy az irodalomtörténet is kiveszi a részét a jelenkori információs forradalomból. Félig-meddig már A magyar irodalom történetei teljesítette ezt a követelményt, ha nem hagyjuk figyelmen kívül a mű dinamikáját. Bojtár Endre (2008) nehezményezte, hogy a történelmi narratíva nélküli mű nemhogy több történettel nem szolgál, hanem eggyel sem. A bírálat lapszélén Szilágyi Ákos megjegyezte, hogy ez csak a papírkiadásra vonatkozik, de hát lesz hálózati változat is: „Egy klikk, ha mondom, segít a gondon!” A különböző irodalomtörténeti felfogásokkal szemben türelmes, a hagyományos történelmi narratívákkal szemben bizalmatlan főszerkesztő nem ellenezte, hanem támogatta, hogy a háromkötetes kézikönyvet egy vödör legónak tekintsük. A szerződésekbe befoglaltatta, hogy a fejezetek szerzői hozzájárulnak műveik ingyenes, hálózati felhasználásához. A Villanyspenót-szeminárium hallgatója, Tóth Czifra Júlia (2008) szerint a narratívátlan Történetek nem kizárja, hanem éppen elősegíti az önálló történetszerkesztés lehetőségét. A főszerkesztőt a szeminárium ceglédi vitanapján (2008) ugyan nem sikerült rávennünk arra, hogy részt vegyen a narratíva-készítésben, de erkölcsi támogatása rendíthetetlen maradt. A hallgatók ingyenmunkájával elkészített több hálózati próbakiadásban megpróbáltuk egy bizonyos narratíva szerint elrendezni az anyagot, de még felkészületlenek voltunk erre a feladatra. A hallgatók puskákat (letölthető kivonatokat) készítettek minden fejezethez, hogy megkönnyítsék a vizsgára való felkészülést, de a Történetek anyaga a vártnál kevésbé került be a felsőoktatás gépezetébe.

A hálózaton hozzáférhető, de narratívává össze nem állt anyag akkor kelt új életre, amikor az Országos Széchényi Könyvtár (és más fontos gyűjtemények) teljes anyagának gyors digitalizálása napirendre került. A Könyvtár egyik vezetőjének, Herner Jánosnak javaslatára elkezdődött a névtér felépítése. A névtér – meghatározását most hadd mellőzzük (Szakadát 2017) – olyan eszköz, amely többek között azt is lehetővé teszi, hogy egy irodalomtörténet (az egykori szakkatalógus helyére lépve) nem a könyvtári példányhoz, hanem – a mai távolvasó várakozásának megfelelően – közvetlenül a digitalizált szövegekhez vezesse el a felhasználót. Ennek a feltételezett igénynek kielégítésére, a Könyvtár bátorítása nyomán, de nem a Könyvtár megrendelésére láttunk hozzá a hálózati változat gyökeres felfrissítéséhez.

Szegedy-Maszák Mihálynak már a diákok működtette Villanyspenót idején szembesülnie kellett azzal, hogy a próba-narratívába nem mindegyik fejezet volt beilleszthető, illetve a hiányok pótlására vagy új felismerések nyomán új fejezeteket kellett írnunk. A mostani szerkesztőség munkája nyomán a pillanatnyilag olvasható 224 fejezetből már csak 93 olyan, hogy megvolt a papírváltozatban is. Ahogy lassan egyre távolabb kerülünk a háromkötetes kiadványtól, annál inkább kötelességünk leszögezni, hogy munkánk azon alapul: a Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében, Jankovits László, Orlovszky Géza, Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztésében elkészült, A magyar irodalom történetei című kiadványon. Azért is hálával tartozunk a Történeteknek, hogy lesöpörte az asztalról a hagyományos irodalomtörténeti narratívákat (Horváth I. 2009), utat nyitva az újaknak. Még szabadságunk is a főszerkesztő szándékának felel meg, aki mindhárom kötet 2. lapjain kifejezte, hogy önállóan szerkesztett hálózati változatot óhajt.

A Történetek hálózati folytatói vagyunk, de ez a körülmény csak félig-meddig jelent korszerűséget. Talán megpróbálhatunk – vita magistra historiae – a most lezajlott információs forradalom felől rápillantani tárgyunkra. Hiszen előttünk áll a magyar irodalom információtörténete. Információs forradalommal (az írásbeliség kezdetével) kezdődött az egész. Információs forradalommal (a magyar olvasóközönség megjelenésével, egyúttal a mozgóbetűs nyomtatás elterjedésével) esett egybe első korszakunk lezárulása, az első Wallaszky-határvonal. A második Wallaszky-határvonallal, az irodalmi intézmény 18. század végi állandósulásával párhuzamosan kezdődött meg az újságok és folyóiratok hatalmas térhódításának a 20. század elején tetőző információtörténeti hulláma. Vagy menjünk visszafelé, a vendégszövegek korába: ott is minden csupa párhuzam. A vendégszöveg nem talált másolóra, mert csak az tudott róla, aki bejegyezte, meg az a néhány személy, aki ugyanazt a kódexet maga is munkaeszközként használta: egy szerzetesi közösség vagy egy káptalan, esetleg egy nagyobb plébánia papja. Ezt nevezzük helyi hálózatnak (local area network). Népnyelvű szövegek áramlására (lemásolására) akkor került sor, amikor a hálózatok maguk is összekapcsolódtak, amikor hálózatközi hálózat (internet) is kialakult. A nyomtatásnak majd a peer to peer hálózatépítés felel meg.

A Halotti beszéd és a Halotti könyörgés kétféleképpen fordítja magyarra a lelkipásztori tevékenység során gyakran használt szakszót, a fratres megszólítást: „feleim”, ill. „szerelmes brátim”. Szentgyörgyi Rudolf (2019: 107) „a feltehető korabeli liturgikus szakterminológia” elemének tartja az elsőt, újításnak a másodikat. Az, hogy a két szöveg erre a pasztoráció során igen sokat koptatott kifejezésre eltérő fordítást ad, mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy ebben a népnyelvű szövegek áramlását megelőző korszakban még nem létezett népnyelvű „liturgikus szakterminológia”. A helyi hálózatok, rítusközösségek között jobbára csak latin szövegek teremtettek kapcsolatot, a népnyelv alig. Azért látjuk ilyen világosan a vendégszövegek korát, mert a szemünk előtt zajlott le, mert magunk is megéltünk hasonlót. Ma roppant ritka az a számítógép, amelyet számítások elvégzésére használnak, de az első évtizedekben a legtöbb computer ezt csinálta. A számítóközpontok egy-egy gép köré szerveződtek, a kis szobácskákban programozó matematikusok osztoztak a drága gépidőn. És akkor egyszer csak megjelent egy vendégszöveg. Az egyik programozó matematikus üzent valamit egy másik szobába, egy másiknak. Ebből lett a villanylevél, ebből a világkönyvtár, ebből a gépi uszítás, a világmozi, az e-kereskedelem, minden. A forradalom olyan gyorsan zajlott le, hogy kezdetei még ma is láthatók. Az Apple vállalat 2020-ban bevezetett Big Sur operációs rendszere az 1969-es Unix családba tartozik, őrzi annak parancsait. Terminál-üzemmódban adjuk ki a who parancsot. Ilyenkor az 1969-es számítógép körülnézett a helyi hálózaton, az épületben elhelyezett termináljain: kik azok a programozók, akik éppen be vannak jelentkezve? Az Apple noteszgép is körülnéz, de csak egy felhasználót talál. Csak a mi nevünket írja ki. Csak magunknak tudunk üzenetet küldeni. Adjuk ki a következő, szabványos Unix parancsot: write [a címzett felhasználóneve, tehát a mi nevünk], majd gépeljük be: Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid sincsen? Ekkor a noteszgép, mivel csak egy felhasználója van bejelentkezve, a mi képernyőnkre írja ki ezt a sort. Jobb híján mi kaptuk meg üzenetünket.

A számítógép irodalomtudományi alkalmazása általában nagy, nehezen áttekinthető adattömeg gépi feldolgozását jelenti, de az internetes adatbázis-építés tapasztalata már önmagában is gyümölcsöző lehet. Az ilyen számítógép-alkalmazáshoz voltaképpen nem elsősorban számítógép kell, hanem hálózati észjárás. Bartók Zsófia Ágnest ez segítette hozzá annak megállapításához, hogy a félszáz, állítólag „középkori” nyelvemlék-kódex általában, az Érdy-kódex különösen sokkal korszerűbb jelenség, mint a korábbi összefoglalások vélték. Az információtörténet arra is jó, hogy hidat képezzen a szabad nyelvhasználat és az intézmények között. Megfigyelhető, tulajdonképpen nyilvánvaló is, hogy egy szöveg műfaja (irodalom) szükségszerűen együttjár az őt megőrző textológiai környezettel, egykori kommunikációs csatornával (intézmény). A 16. századi világi drámafordítások java (Szophoklész, Euripidész, Castelletti) annak idején megjelent nyomtatásban, de valószínűleg csak egyszer, kis példányszámú magánkiadásban, szemben a tucatnyiszor kinyomtatott gyülekezeti énekekkel. Amikor egy gyülekezeti éneknek – például Kecskeméti Vég Mihály ma már világhírű zsoltárának – kiadói pályafutása nehezen indult, annak oka lehetett. Szabad nyelvhasználat és intézmény között ott az információtörténeti poétika.

Köszönetnyilvánítás

Nemcsak az irodalomtörténet, hanem az előszó sincs, távolról sincs teljesen kész. Köszönetnyilvánítások nélkül azonban ideiglenesen sem tudom letenni a, hm, tollat. Tehát: köszönet!

Szegedy-Maszák Zsuzsannának egy elkészítendő videó-összeállításért, Szemerkényi Ágnesnek a barátságért.

Bartók Istvánnak, Pomázi Gyöngyinek és Szegedy-Maszák Mihálynak, akik irodalomtörténészi feladatokkal bíztak meg.

Hegedűs Bélának egy jó gondolatért.

Bátori Annának, Nyerges Gábor Ádámnak, Szabó "Ditte" Editnek, Tóth-Czifra Júliának, Tarcsay Zoltánnak, Zólyomi Kristófnak, továbbá az egykori Villanyspenót-szeminárium név szerint nem említett, minden egyes tagjának.

Tarcsay Zoltánnak a Villanyspenót első és második programozásáért, Simon Zsoltnak a harmadikért.

Szerb Antalnak a címért.


Hivatkozások

Beöthy Zsolt 1896: A magyar irodalom kis-tükre, Budapest: Athenaeum.

Bojtár Endre 2007: „Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) / A magyar irodalom történetei” = 2000, 2007, 9. sz., http://ketezer.hu/2007/11/a-magyar-irodalom-tortenetei/ (2020. dec. 10.)

Csepregi Zoltán 2011: „Négynyelvű reformáció a Kárpát-medencében” = Keresztyén Igazság, 92/4, 9–19.

Földváry Miklós István 2017: Egy úzus születése. A Chartvirgus-pontifikále és a magyarországi liturgia megalkotása a XI. században, I, Budapest: Argumentum – ELTE BTK Vallástudományi Központ Liturgiatörténeti Kutatócsoport

Gintli Tibor (főszerk.) 2010: Magyar irodalom, Budapest: Akadémiai Kiadó.

Horváth Iván 2009: „Magyar irodalomtörténet” = Élet és Irodalom, 53, 11. sz.

Horváth Iván 2015: „Stoll” = Írásbeliség és szóbeliség irodalma – újrahasznosítva, szerk. Bartók Zsófia Ágnes, Fajt Anita, Görög Dániel, Maróthy Szilvia, Budapest: reciti, 7–20.

Horváth János 1935: Az irodalmi műveltség megoszlása, Budapest: Magyar Szemle.

Klaniczay Tibor 1973: „Az írók nemzeti hovatartozása” = ItK, 77, 148–153.

Kulcsár Szabó Ernő (hrsg.) 2013a: Geschichte de ungarischen Literatur, Berlin: De Gruyter.

Kulcsár Szabó Ernő 2013b: [Nyilatkozat] = Az MTA hírei, 2013. ápr. 10.; http://netrix.mta.nsd.sztaki.hu/mta_hirei/az-irodalom-elsodleges-valosaga-a-magyar-irodalom-tortenete-nemet-nyelven-131673/ (2020. dec. 10.)

Lackó Miklós 2008: „Molnár Erik és a 60-as évek történész-vitája” = Századok, 142, 1483–1536.

Margócsy István 2011: „Legyen irodalom-történet!” = Élet és Irodalom, 55/4, (január 28); https://www.es.hu/cikk/2011-01-30/margocsy-istvan/legyen-irodalom-tortenet.html (2020. dec. 10.)

Mikó Árpád 1983: „Két világ határán (Janus Pannonius, Garázda Péter és Megyericsei János síremléke)” = Ars Hungarica, 11, 49–75.

Miskolczy Ambrus 2012: „A ’Hungarus-tudat’ a polgári-nemzeti átalakulás sodrában” = Magyar Kisebbség Nemzetpolitikai Szemle, Új sorozat, XVII, 56–66 (3–4). sz., 163–204.

Molnár Erik 1961: „Ideológiai kérdések a feudalizmusban. A nemzeti kérdéshez. A „haza” fogalma a feudalizmus korszakában” = Történelmi Szemle, 3. sz. 261–278.

Oborni Teréz 2012: „Rendi nemzetek, nemzetiségek együttélése a kora újkori Kárpát-medencében” = Ujváry Gábor (szerk.), A közös haza konfliktusai. A Kárpát-medence népei és kelet-közép-európai kapcsolataik, Székesfehérvár[?]: Kodolányi János Főiskola, 7–30.

Sőtér István (főszerk.) 1964–1966: A magyar irodalom története, I–VI, Budapest: Akadémiai Kiadó.

Szakadát István (2017): A névtér fogalmának értelmezése, http://clara.nytud.hu/~kk120/2017/szakadat/szakadat.pdf (2020. dec. 10.)

Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.) 2007: A magyar irodalom történetei, I–III, Budapest: Gondolat.

Szentgyörgyi Rudolf 2019: „A Halotti beszéd és a Halotti könyörgés” = Bartók Zsófia Ágnes, Horváth Balázs (szerk.), Írások a Pray-kódexről, Budapest: Argumentum Kiadó – ELTE BTK Vallástudományi Központ, Liturgiatörténeti Kutatócsoport (Műhelytanulmányok 5).

Szerb Antal 1971: Gondolatok a könyvtárban, Budapest: Magvető Könyvkiadó.

Szűcs Jenő 1974: Nemzet és történelem, Budapest: Gondolat.

Tóth Czifra Júlia 2008: „Kánonképző kalauz” = Kritika, 9. sz., https://irodalom.oszk.hu/villanyspenot/#!/fejezetek/Mslu3bj2RDGxMfWrHhVDsg (2020. dec. 10.)

Wallaszky, Paullus 1769: Tentamen historiae litterarum […], Lipsiae: Officina Sommeria.

Wallaszky, Paullus 1785: Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria, Posonii – Lipsiae: Antonius Loewe.

Ajánlás

Szegedy-Maszák Mihály emlékének

Munkánk a Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében, Jankovits László, Orlovszky Géza, Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztésében elkészült, A magyar irodalom történetei című kiadványon alapul (Budapest: Gondolat Kiadó, 2007), de sok mindenben eltér tőle. Szegedy-Maszák Mihály sem kollégáitól, sem tanítványaitól nem várta el, hogy módszereik az övéire hasonlítsanak, hogy az irodalmat úgy vizsgálják, ahogy ő. Örömmel töltené el, ha mennél távolabbra jutnánk az általa megkezdett úton. A folyamatosságot mindig előnyben részesítette a megszakítottsággal szemben. Olyan emlékművet emeltünk neki, amelyben munkája tovább folytatódik. Olyan emlékművet, amelyben él.