BibTeXTXT?

Balázs Mihály

Udvari kultúra és anyanyelvű költészet a 17. században

Míg az előző fejezetben elemzett eszmei és irodalmi törekvések intézményi háttere – bár felekezetenként is eltérő mértékben – a három részre szakadt ország minden részében kimutatható, hiszen még a hódoltság területéről is komoly színvonalat képviselő iskolákról tudunk, korántsem ez a helyzet a kultúra udvarokhoz kötődő szegmenseiben. E tekintetben a királyi Magyarország az idő előrehaladtával egyre növekvő előnyre tett szert. Ez részint a megelőző évszázadok öröksége volt, hiszen a történelmi Erdély területén hagyományosan jóval kisebb birtokokkal és anyagiakkal rendelkeztek még az országrész politikai életében jelentős szerepet játszó családok is, mint a nyugati területeken. Így a 16. század hetvenes éveire megszilárdult új országban legfeljebb arról lehetett szó, hogy egy-egy főúr birtokainak központja egy rövid időszakra otthont adjon a szellemi élet egy-egy képviselőjének (mint a Kendi-testvérek, a Kornis-testvérek vagy éppen Gerendi János), ám valóságos és hosszabb ideig működő udvari kultúra létrehozására egyedül Gyulafehérvárott kerülhetett sor (Trócsányi 1987). Közismert az is, hogy Pallas magyar ivadékainak az előző fejezetekben említett központjai sem a történelmi Erdély területén, hanem a Partiumban, illetőleg a hét vármegye területén formálódtak ki. A századforduló, illetőleg a 17. század elejének nagy politikai megrázkódtatásai jelentékeny módon meggyengítették ezeket a centrumokat is, gazdáik közül többen természetes vagy erőszakos halál áldozatai lettek. A Bethlen Gábor fejedelemsége alatti hatalmi koncentráció csak megerősítette Gyulafehérvár dominanciáját, s ez folytatódott akkor is, amikor a húszas évekig még jelentékeny önálló mecenatúrát is gyakorló, hatalmas birtokokkal rendelkező család képviseletében a kívülről érkező I. Rákóczi György került Erdély trónjára (Klaniczay 1985).

Ezzel szemben a királyi Magyarország nagy arisztokrata családjainak a korszerű ízlés követelményeihez alkalmazkodó udvarai a kulturális élet komoly központjaivá váltak. Jól ismert, hogy a korszerűség egyre inkább a katolikus egyházhoz csatlakozást jelentette, s hogy nem kis részben a Pázmány környezetében kidolgozott jezsuita térítési program eredményeképpen a főúri családok nagy része a régi-új felekezet híve lett. Ez nem csupán azt jelentette, hogy jelentős további támogatást kapott az a katolikus spiritualitás terjesztésére hivatott hitvédelmi és kegyességi írásbeliség, amelyről korábban szóltunk, hanem az irodalom egészére is döntő befolyással volt. Ezt az tette különösen eredményessé, hogy a gyermekeik nevelését előbb jezsuita házitanítók, majd e rend kezében lévő oktatási intézmények kezébe adó családok a legszorosabban együttműködtek a nagy vonzerőt jelentő egyházi intézményekkel, ami a kultúra egészét is átformálta (Idővel paloták… 2005).

Mindez nyomot hagyott az anyanyelvű magyar irodalom második nagy klasszikusának, az e kereteket persze folyamatosan feszegető Zrínyi Miklósnak az életművében is, aki Istvánffy Miklós nagy történeti művének margójára írott „Hej szegény Balassi Bálint” felsóhajtásával reflektált is eltérő helyzetükre. Zrínyi a nagy előd irodalmi törekvéseiről a korban kivételes módon a miénkhez közelítő információkkal rendelkezett, hiszen az istenes versek és a Balassi-epicédium mellett megvolt könyvtárában az Eurialus és Lucretia széphistória és a „fajtalan énekek”-et tartalmazó kézirat is. Tisztában lehetett tehát a veszteség nagyságával, de mint mondottuk, a híres nyilatkozat arra a hatalmas különbségre is figyelmeztethet bennünket, ami a két férfiú társadalmi helyzete és a korabeli intézményekhez való viszonya tekintetében annak ellenére állott fenn, hogy mindketten nagy múltú, főúri család sarjai voltak. Míg azonban Balassi a gyermek- és koraifjúkori harmónia után a hazai hivatalos világ peremére került, s a nagy múlt ellenére élete utolsó szakaszában legfeljebb a lengyelországi udvarok valamelyikében nyílott lehetősége az urakkal és hercegekkel való nyájaskodásra, s idehaza még egy várkapitányi megbízatásért is hiába ácsingózott, addig Zrínyi csáktornyai udvara maga volt a legkifinomultabb magyarországi udvariság, ő maga pedig még akkor is fényes karriert mondhatott magáénak, ha nem is került olyan pozícióba, hogy nagy politikai terveit megvalósítsa.

Mivel Balassitól eltérően kimunkált politikai elképzelésekkel fellépő politikai szereplővé is vált, gazdag forrásanyag vallatható meg tevékenységéről, amelynek feltárásában és értelmezésében számottevő új eredmények születtek. Ezek példásan tömör és újszerű összefoglalását adják Bene Sándor alább olvasható tanulmányai, amelyek közül az elsőt az életrajz és a művek legfontosabb adatainak sorjázása vezeti be. Nem csupán a tájékozódás megkönnyítése okán hasznos ez, hiszen az életrajz tényeinek puszta áttekintése is erős benyomást tesz az olvasóra. Azt sugallja, hogy minden konfliktus és kudarc ellenére Zrínyi szinte kora ifjúságától – az életének keretet adó intézmények világának üzeneteit rendíthetetlen szuverenitással kezelve – formálta életét és életművét. Kora ifjúságától kezdve, mondottam, mert a kései fejlemények felől hajlamos az ember szimbolikusnak tekinteni, hogy Kulcsár Péter már a 14 éves korában Szent László születésnapján a bécsi Szent István székesegyházban elmondott beszédében is a későbbi műveiben visszaköszönő egyedi vonásokat vélt felfedezni (Zrínyi 2004, 45–47). Ezt persze lehet vitatni, az viszont igen beszédes, hogy hiába szervezték meg a legnagyobb gonddal az egyházi méltóságok itáliai útját, abba beiktatta Velencét is, s ha esetleg a beiktatás az ő engedélyükkel történt is, az egészen bizonyos, hogy az ottani szellemi és művészeti élet egyházi szempontból bizonyosan nem kívánatos tendenciáival való megismerkedés az ő egyéni tájékozódásának eredménye volt. A most közölt tanulmányok a korábbiakat új mozzanatokkal kiegészítve nagyon meggyőzően tárták fel ennek folyamatosan érvényesülő hatását az életmű egészének alakulására. A szorosabban vett politikai program legfontosabb mozzanata az, hogy bár az uralkodóházhoz lojális, Esterházy Miklós vezette csoportosuláshoz tartozva folyamatosan emelkedett a ranglétrán, a 40-es évek dereka tájától egyre kevésbé értett egyet az ebben a körben Pázmány Péter örökségeként is ápolt valláspolitikai elképzelésekkel. Azt persze inkább csak sejtik a kutatók, hogy ebben esetleg szerepe lehetett annak is, hogy az annak idején árván maradt Zrínyi gyermekek az akkor még evangélikus Batthyány-udvarba kerültek, de tény, hogy az eposzban már látványosan mutathatók ki a felekezeti szemponton felülemelkedni tudás mozzanatai.

Tisztünk itt csupán csak annyi lehet, hogy felhívjuk a figyelmet az első Bene-dolgozat e tekintetben is kivételes fontosságára, amelyet nagyon hasznosan egészítenek ki Szörényi Lászlónak a kötet kompozíciójára vonatkozó megfigyelései, Kiss Farkas Gábornak az imitáció kérdését tágabb összefüggésbe helyező megállapításai, illetőleg Ács Pálnak egy epizód fontosságát bemutató megfontolásai.

Bene következő tanulmánya a már említett dolgozatának a folytatása. Az eposszal szinte egy időben elkezdett prózai munkálkodás alakulástörténetét az aprólékos filológiai munkára támaszkodva mutatja be s erre alapozza a fontos eszmetörténeti következtetéseket is.

Zrínyi meghatározó szerepét recepciójának a 17. századi írásbeliség különböző regisztereiben nyomot hagyó gazdagsága is alátámasztja. Ebben a fejezetben előbb azokat a szerzőket és szövegeket vesszük sorra, akik/amelyek legalábbis kísérletet tettek a nagy költő poétikai programjának követésére. A kérdéskörnek természetesen nagy szakirodalma van, de úgy találtuk, hogy a mondott poétikai kérdések iránt a legnagyobb érzékenységet Orlovszky Gézának az újabb akadémiai összefoglalásban Zrínyi követői című tanulmánya tudja felmutatni.

E jól sikerült fejezet a finom megfigyelések mellett főleg az ún. Rákóczi-eposz értelmezésekor vitára ösztönző, merész hipotézisek megfogalmazására is vállalkozik. Mivel ezekről csak informális, szóbeli viták alakultak ki, nem látszott fölöslegesnek Szigeti Molnár Dávid régóta érlelődő, de végleges megfogalmazásig csak most eljutó dolgozatának közlése. A megfontolandó érvelés figyelmessé tehet bennünket a Zrínyi-életmű recepciójának kardinális kérdéseire is. Szigeti Molnárnak az a javaslata, miszerint az Erdélyben született művet ne tekintsük Zrínyi-imitációnak, erős figyelmeztetés azoknak a nehézségeknek a tudatosítására, amelyekkel a nagy mű hátterében ott lévő protestáns források és a felekezeti határokat átlépő mozzanatok ellenére az erdélyi és kelet-magyarországi protestáns közegnek meg kellett küzdenie a szembesülés során. A múzsai szerepben fellépő Szűzanya mellett természetesen a középkori szent királyok szerepeltetésére gondolok, ami közismerten nagy nehézséget okozott a protestáns történelemszemlélet kidolgozóinak, s amiben nem is született egységes megoldás. Hogy csak a legismertebbre emlékeztessek, Heltai úgy mentegeti István királyt, hogy az általa alapított kolostorokból protestáns skólákat csinál, míg a papos László tetteit legszívesebben elhallgatná, a Kálvin Institutióját Bethlen Gábornak ajánló Szenci Molnár Albert pedig roppant sajnálatosnak tartja, hogy eleink csak „az sok babonaságnak mintegy sűrű köde és temérdek fellyege által” elhomályosított istenismeretig jutottak el, s hogy az akkori papok „eleinket inkább igazították az Bódog anyának, Sz. István királynak, Szűz Sz. Imre királynak, Szent Lászlónak, Sz. Erzsébetnek, Sz. Benedek apát úrnak, Kozmás Demjénnek (…) búcsús, vioszgyertyás és olvasós tiszteletekre, hogy nem az Jézus Krisztussal hit által való egyesülésre és az idvösségnek ez egy igaz útára tanították volna.” (Szenci 1976, 392.) Ne feledjük azt sem, hogy az erdélyi fejedelemség 16. század végi meggyengülése azzal a következménnyel is járt, hogy a történetírás területén elvesztették azt a nyilvánosságért folyó küzdelmet, amelyről A történetmondás műhelyei a 16. században című fejezetben korábban szóltunk. Mint ismeretes, a 16. századi eseményeket az erdélyi fejedelemség szemszögéből értékelő történetírók művei kéziratban maradtak s nem jutottak el a Bonfinit kiegészítő nagy összefoglalásig, így a hazai és az európai közvélemény formálásában Istvánffy Miklós nagy műve jutott meghatározó szerephez. Az erdélyi uralkodók legitimitásán munkálkodó történetíróknak ehhez a helyzethez kellett alkalmazkodniok, s a kontraproduktív polémiát kerülő legjobb megoldást azok találták meg, akik az isteni kiválasztottság bibliai analógiákat is felmutatni tudó érvkészletéhez fordultak. Ennek első és roppant szuggesztív felbuzgását látjuk a hajdúprédikátorok Bocskait új Mózesként és Gedeonként köszöntő verseiben, és – amint ezt Heltai János kimutatta – ezt munkálják majd ki tudósabb és részletesebb teológiai argumentációval Bethlent már inkább új Dávidként vagy Jósiásként ünneplő Milotai Nyilas István vagy Pataki Füsüs János prózai munkái (Heltai 1994, 155–161, különösen: 159). Ebben az érvelésben nem a szent királyok adják meg az uralkodás legitimitását, s bár az Attilától való származtatás toposza felbukkan, szinte kivételnek számít az a Háportoni Forró Pál, akinél persze a magyarságot sújtó isteni büntetés-sorozat egyik mozzanata az lesz, hogy leszármazottjai, „a maga véréből való királyok” kitörültetvén közülük idegen fejedelmek uralma alá kerültek. Ebben a kontextusban tehát a középkori királyok csupán némelyike kerül elő aktualizálható érdemei szerint. Pontosan ezt az érdemekre néző példázatosságot figyelhetjük meg a Rákóczi-eposzban is, ahol előbb a Szigeti Molnár tanulmányában látott szinkretizmus jegyében megszólaló Malaszt beszél arról, hogy miért tart ki a magyarok mellett (Ismeretlen szerző 1988):

Inkább nem futok el keresztény magyartól,
Csak ne távozzanak régi példájoktól,
Tütüket segítlek Hunyadi Mátyásról,
Gondolkodván Lászlók, István királyokról.

Másutt konkretizálja is az exemplum mibenlétét, így a mű beszélőjének szavai Moldova végleges meghódításának lehetetlenségére, vagyis lehetőségeinek határaira (meddig mehetsz el) Mátyás király példájával próbálja meg ráébreszteni Kemény Jánost:

Két tengerig vetett határt Mátyás király,
Erre szert tenni volt mégis nagy akadály,
Kit meg nem sérthetett német, török császár,
Itt vitézi teste seb miatt vérben áll.

Utoljára aztán Mátyás a versnek a túlzás retorikai eszközét már-már az irónia határát súroló felfokozott mondataiban jön elő, ahol azt olvassuk, hogy a fejedelem halála Erdélyen kívül Érsekújvártól a Kréta szigeti Kandia városán át Olaszországig egész Európa sorsára hatással lesz, s persze a magyarságnak még nagyobb kártól kell tartania, mint II. Lajos vagy Mátyás halálakor:

Méltán sirathatod romlott magyar nemzet,
Ha jól meggondolod, mire jutott ügyed,
Mikor Lajos király Mohácsnál elesett,
Vagy nagy Mátyás király utolsó búcsút tett.

A nyilvánvalóan katolikus, de a kereszténységen belüli hovatartozását programosan nem hangsúlyozó szerző ugyanakkor nem habozik elismerni a protestáns fejedelmek érdemeit sem. Így a második részben a negyven esztendős béke magasztalása Erdély életében kimondatlanul is Bethlen Gábor apoteózisa, de Bocskait meg is nevezi azt is állítván, hogy békeszeretetét az ellenfelei is becsülték (149–152. sor), sőt az idősebb Rákóczi György esetében is kimondatlan erény, hogy fiától eltérően megelégedett az élete végére összegyűjtött kincsheggyel (153–156. sor). Ezeket a szakirodalomban sokat idézett strófákat célszerű szövegösszefüggésükben szemlélnünk, s nem árt figyelembe vennünk azt is, hogy a hazáért való vérontás nyilvánvalóan topikussá vált a 17. század derekára, sőt a Varga Imre, majd Kovács Sándor Iván által felhasznált Vitnyédi-levél szerint 1660 júliusában Sopronban is úgy tudták, hogy a török sereget meglátva II. Rákóczi György kijelentette: kész arra, hogy vérével egy darab földet megfessen. Ezeket a körülményeket is figyelembe véve egyáltalán nem bizonyos, hogy a 3512–3515. sorok közötti strófát

(Rákóczi vérétől ó megfestett mező,
Gyalú s Fenes között sok nyavalyát szerző,
Soha magyaroktól el nem felejethető
Hogy lehettén ilyen búval gyümölcsöző?)

föltétlenül kapcsolatba kell hozni a radnótfáji Syrena-kötettel s Zrínyi-imitációnak kell tekintenünk (Nagy 2003, 160–177). Természetesen azt nem állíthatjuk, hogy az eposz szerzője nem tudott Zrínyiről, még azt sem, hogy a felekezeti határokat túllépő szemlélete független a nagy költő környezetében tapasztalhatóktól. Ezt már azért sem tehetjük, mert a magyar nemzethez szóló nagy siralom mintha a Rákóczi halála okozta kozmikus veszteség részének tekintené mindkét Zrínyi, vagyis Miklós és Péter halálát is. A Magyarországhoz intézett nagy sirám elején ugyanis a következő, kissé rejtélyes strófákat olvassuk (3777–3784.):

Te légy tanú, bár ki Rákóczit gyűlölted,
Életénél tovább, ha fénylett nemzeted,
Valaki titkon is reád irigykedett,
Holta után mindjárt mint köszörült fegyvert.

Ehhez nem szól senki közelb Nádasdinál,
És amaz megavult nemzet Frangepánnál,
Mely hamar Rákóczit követ Zrínyi halál,
Rákóczi halálát bánta sok ilyen j kár.

E sorok szerint tehát Magyarországon, vagyis a királyi Magyaroszágon sokan gyűlölték Rákóczit, s ezek közül életében sokan csak irigykedtek rá, ám halála után mindjárt fegyver köszörültek ellene, illetőleg hívei ellen. Erről senki nem tudhatott többet Nádasdy Ferencnél és Frangepán Ferencnél, e család utolsó tagjánál, de a Zrínyiek halála is összefügg az ő elhunytával. Nagyon komoly politikai együvé tartozásra utalnak tehát e strófák, s annál beszédesebb az eszmei s különösen a poétikai program különbsége.

Balassinak, továbbá a 17. század elejének, majd Zrínyi Miklósnak a költészete az udvari közeghez kapcsolódó további életművekre is nagy hatással volt. Már régebben is külön kezelte az irodalomtörténeti hagyomány ezek közül azokat, akik nem epikus, hanem rövidebb költemények írására vállalkoztak, ám a Zrínyiéhez hasonló öntudattal rendelkeztek. Ez a költői tudatosság részint (alkalmasint az öniróniát sem nélkülöző) reflexióikban érhető tetten, részint abban, hogy terjesszék bár műveiket kéziratban és/vagy nyomtatásban, ezeket ciklusokba vagy kötetekbe rendezték. Úgy találtuk, hogy e csoportosulás legfontosabb jellemzőit Laczházi Gyula és Orlovszky Géza közös dolgozata ragadta meg, s ezért ezt vettük át az akadémiai kézikönyvből.

Az összeállítást régebbi irodalmunk másik nagy epikusával, Gyöngyösi Istvánnal foglakozó tanulmányok zárják. Fazekas Sándor és Labádi Gergely az életmű egy korai darabjának korabeli recepcióját mentalitástörténeti szempontok érvényesítésével tárja fel. Ezt követi Jankovics József a hagyománytörténet kulcsfontosságú mozzanatait tárgyszerűen és árnyaltan bemutató, a különféle megközelítéseket történeti kontextusba helyező nagy léptékű írása. A nyitottságot sugalló pályakép szellemiségéhez jól illeszkedik Latzkovits Miklós tanulmánya. Ez egyrészt összegzi a nagy hatású költő életrajzának kutatásában Jankovics József ösztönzésére Tusor Péter, majd Szabó András Péter által megfogalmazott kardinális jelentőségű új eredményeket (Szabó 2018; Tusor 2017). Másrészt cáfolja azt a kutatók többsége által osztott elképzelést, hogy a nyomtatott kiadások a szövegeket saját ízlésük szerint továbbíró vagy meghamisító imposztorok által elrontott szövegeket tartalmaznak. Latzkovits az önidézés folyamatos jelenlétét demonstráló finom megfigyelések sorozatára támaszkodva jelent be megalapozott ellenvéleményt. Ez alapvető befolyással lehet az életmű egészének értelmezésére.

HIVATKOZÁSOK

Idővel paloták…: Magyar udvari kultúra a 16 – 17. században, szerkesztette G. Etényi Nóra, Horn Ildikó, Bp., Balassi, 2005.

Heltai János, Alvinczi Péter és a heidelbergi peregrinusok, Bp., Balassi, 1994 (Humanizmus és Reformáció 21.).

Ismeretlen szerző, Rákóczi-eposz, sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta, a jegyzeteket és a mutatókat összeállította Szigeti Csaba, az utószót írta és a képeket válogatta Keserű Gizella, a kötetet szakmai szempontból Klaniczay Tibor és Péter Katalin nézte át, Bp., Európa, 1988 (Bibliotheca Historica).

Klaniczay Tibor, Udvar és társadalom szembenállása Közép-Európában (Az erdélyi udvar a XVI. század végén) = K. T., Pallas magyar ivadékai, Bp., Szépirodalmi, 1985, 104–123.

Nagy Levente, Zrínyi és Erdély: A költő Zrínyi Miklós irodalmi és politikai kapcsolatai Erdéllyel, Bp., Argumentum, 2003 (Irodalomtörténeti Füzetek 154.)

Szabó András Péter, A költő három élete – gondolatok Gyöngyösi István leveleinek és iratainak kiadása kapcsán, ItK, 122(2018/5), 649–678.

Szenci Molnár Albert válogatott művei, Tolnai Gábor irányításával sajtó alá rendezte Vásárhelyi Judit, a bevezetést írta Tolnai Gábor, fordította Borzsák István, Déri Tibor, Gombáné Lábas Olga, Kenéz Győző, Kurcz Ágnes, Szabó András, Tandori, Uray Piroska, a latinból fordított szövegeket ellenőrizte Borzsák István, Bp., Magvető, 1976.

Trócsányi Zsolt, Hatalmi struktúra és udvari kultúra a Báthoryak Erdélyében = Magyar reneszánsz udvari kultúra, szerkesztette és az előszót írt R. Várkonyi Ágnes, Bp., Gondolat, 1987, 129–134.

Tusor Péter, A gömöri prókátor és az ungi fiskális: Megoldott problémák Gyöngyösi István életrajzában?, ItK, 121(2017/1), 85–98.

13.1.  Bene Sándor: Zrínyi Miklós (1620–1664)
Énteremtés a költői művekben

A bevezetésben a legfontosabb életrajzi adatokat is közlő tanulmány a korábbiakat nagymértékben hasznosító, de teljesen új értelmezését adja a Syrena-kötetnek. Ezt az teszi lehetővé, hogy minden eddiginél alaposabban tanulmányozta a kortárs európai, elsősorban az olasz költészetet. Így nem csupán azt állíthatja megalapozottan, hogy az eposzt lírai költeményekkel keresztező s ily módon a valójában egy lírai kompozíció részévé tevő megoldás teljesen egyedi a kortárs európai költészetben. A centrumba helyezett s a 15 énekes szerkezetben az Átváltozásokat imitáló eposz tekintetében ez azt jelenti, hogy ennek költője a filozófust és a történetírót egyesítő magas rendű tudás letéteményese lesz. A kötet egészének koncepciójában a kulcsmozzanat az a felismerés volt, hogy a munka válasz arra a költői programra, amelyet VIII. Orbánnak az a kötete tartalmazott, amit 1636-ben átnyújtott az audiencián fogadott ifjú arisztokratának. Ez valójában hadüzenet volt az olasz költészetben uralkodóvá vált marinizmusnak. Bene nagy érzékenységgel bontja ki, hogy a magyar költő csak részben engedelmeskedett. Egyfelől a lírai darabokban (például idillek) és az eposzban is sok a Marino-imitáció, másfelől nála az ezt a költészetet jelképező Orpheusz nem pusztul el teljesen. Ugyanakkor roppant fontos üzenet, hogy nem kis mértékben Francis Bacon hatására mégiscsak a magasabb rendű istenes költészet zárja le a kompozíciót. Az alkotó integritása legmarkánsabb kifejezésének azonban azt tekinti, hogy a címlapon nem Orpheusz vagy más mitológiai személy szerepel, hanem a költő Zrínyi Miklós.

13.2.  Szörényi László: A szerkesztett verseskötet mint a szerző ifjúkori önarcképe
1651: Adriai tengernek Syrenaia: Groff Zrini Miklós

A tanulmányt Weöres Sándor a Zrínyit nagyobb egyéniségnek, mint költőnek tartó nyilatkozata keretezi, a vele való vitatkozással nyit és a meggyőzés reményében zár. A Weörest is tévútra vivő értelmezések közül az első a Syrena-kötet dedikációjának abból a kijelentéséből indul ki, hogy az ő professziója nagyobb, mint a poézis. Szörényi érvelése szerint ezt azonban a könyvben olvasható további nyilatkozatokkal együtt kell értelmezni, s a költő célja nem is volt más, mint biztatás az egész mű olvasására. A második félreértés a költő verselési hiányosságait illeti. Szörényi Ráday Gedeon, Arany János és Kanyaró Ferenc észrevételeire támaszkodva fejti ki azt az elképzelést, hogy a fogyatkozásaira hivatkozva Zrínyi a csonka sorokra gondolt, amelyeket Vergiliust imitálva hagyott meg szövegében. A csonkaságra hivatkozás egyébként több római költőnél is kimutatható, de a tanulmányíró szerint Ovidius Tristia című elégiagyűjteménye játszott itt döntő szerepet, s további motívumok egyezésével véli igazolva lenni, hogy az eposz ennek a műnek az imitációja. A befejező rész a Syrena-kötet egészének üzenetét bontja ki a költő életrajzának és a magyarság tragikus sorsára vonatkozó reflexióinak párhuzamba állításával.

13.3.  Kiss Farkas Gábor: Az imitatio elmélete és gyakorlata a Szigeti veszedelemben
1651: Megjelenik az Adriai tengernek Syrenaia

A tanulmány roppant alapos, tankönyvbe illő elméleti bevezetés után tér át az eposz tárgyalására. Nem ejti el ugyanakkor az elmélet fonalát sem, hiszen a modern szakirodalomban nagyra értékelt Bartolomeo Ricci (a 16. század dereka) csoportosítását követve tárgyalja az imitáció különböző típusait. Föltétlenül említésre méltó, hogy folyamatosan utal a kora újkori és a modern megközelítés különbségeire, figyelmeztetve például arra, hogy a korabeli aemulatio nem azonos az intertextualitással. A példatár lenyűgöző, a tanulmány felkészült elődök által már bejárt terepen jelentkezik új megfigyelések és megfontolások sorozatával. A legtermészetesebb módon fejti fel a nagy régiek és modernek (Marino, Tasso) együttes jelenlétét Zrínyi szövegiben. Példásan iktatja be a megközelítésbe azt a szempontot is, hogy mit észlelhettek mindebből a kortárs olvasók különböző típusai.

13.4.  Ács Pál: A „helyettes áldozat” allegóriái a Zrínyiász kilencedik énekében
1651: Megjelenik a Szigeti veszedelem

A dolgozat azt mutatja be, hogy az eposz Radivojról és Juranicsról szóló kilencedik éneke nem csupán epizód, hanem az egész mű mondandójának összefoglalása. Ezt alátámasztja az is, hogy az eposz allegorikus értelmezését nyújtó epigrammaciklusban is szerephez jutnak, amelyben világosan megfogalmazódik, hogy az Aeneis kilencedik részében szereplőktől eltérően ők urukért, azaz Zrínyiért vállalták a halált. Ez a dolgozat íróját elvezeti a helyettes áldozat kérdésköréhez. A dolgozat második része azt fejti ki, hogy ennek a korabeli teológiai és filozófiai vitákban szereplő fogalomnak a nagy költő egyedi értelmezését adja.

13.5.  Bene Sándor: Zrínyi Miklós (1620–1664)
„A világi scéna” – énformálás a nyilvános térben

A fényes karriert befutó, de elképzelései megvalósítására lehetőséget mégsem kapó politikus koncepciójának bemutatása három nagyon fontos vezérelv (vallási tolerancia, rendi nemzeti állam, föderatív államszerkezet) köré összpontosul. Ezt az előbb a Vitéz hadnagyot, majd a Mátyás-elmélkedéseket is feleölelő kiadási tervek és meghiúsulásuk újszerű bemutatása követi, amely a szöveghagyomány pontos felrajzolásával zárul. Ezután a három nagy prózai mű (a felsoroltakhoz kapcsolódik az „Áfium” is) eszmei és poétikai sajátosságainak közös elemzését kapjuk. Kimutatja az ellipszisekben, aforizmákban és aposztrophékban gazdag tacitista stíluseszmény legfőbb olasz és francia forrásait s példákkal bizonyítja egyéni invenciókban gazdag alkalmazását. Ennek eszmei hátterét az antikokból és a kortárs nagyságokból (Lipsius, Bacon) egyaránt merítő sztoicizmus jelenti. Azt is világossá teszi ugyanakkor, hogy nagyon egyéni sztoicizmus ez, olyan, amely magába foglalja a végszükség lélektani helyzetében a cselekvés indokoltságát is. Különösen az „Áfium” és az utolsó levelek teszik világossá, hogy Zrínyi számára „az irracionális hősiesség nem esztelen áldozat – az erő és elszántság biztosította lélektani fölény fölülírja a hadtudományi matematikát”. A cselekvést indokló gondolatmenet egy helyütt visszanyúl a hazai hagyományokhoz is: a Rimay Epicédiumában olvasható Balassi-monológot idézi.

13.6.  Orlovszky Géza: Zrínyi követői

Arany János véleményétől eltérően Zrínyi költészete kortársaira is hatott. Színvonalát persze nem érték el követői, s ez különösen igaz Liszti Lászlóra (1628–1662), aki gátlástalanul lemásolta poétikai koncepcióját. Magyar Márs kötetében a mohácsi csatavesztésről szóló eposzt lírai darabok veszik körül. Szerelmes versek állnak a kötet élén, a végén pedig hatversszakos epigrammák szólnak a magyar uralkodókról, Attilától IV. Ferdinándig, hogy aztán egy Mária-himnusz zárja az összeállítást. Az epikus mű nélkülözi mind a művészi koncepciót lehetővé tevő fikciót, mind az eposzi kellékeket, valójában Brodarics István latin nyelvű Mohács-emlékiratát feldolgozó verses história Balassi-strófákban elmesélve. A hosszadalmas kitérők többnyire közhelyes exemplumok vagy elmélkedések. Az invenciótlan költészet éles ellentétben áll a kivégzéssel végződő kalandos élettel.

Sokkal koncepciózusabb az ún. Rákóczi-eposz, amely bár valójában nem eposz, több ilyen elemet átvesz Zrínyi művéből. A II. Rákóczi György erdélyi fejedelem életének 1653–1658 között szakaszát a középpontban állító mű egy nagyravágyásban vétkes, de bukásában felmagasztalt személyiség megjelenítése, akinek sorsa Erdély tragédiáját is előrevetíti. Az 1670 körül keletkezett szöveg legvalószínűbb szerzője Kornis Gáspár katolikus főúr. A 32 strófás előhang Zrínyihez hasonlóan az ifjú és érett kori költészet ellentétét idézi fel, s a megszólalni vonakodó beszélő egyszerre tetszeleg Akhilleusz és Delimán szerepében, majd Plutó, Klothó, Proserpina Rákóczit az isteni büntetés jegyében a lengyelországi hadjáratra biztatja. A negyedik ének függeléknek tekinthető, ez mártírrá értelmezi át a fejedelem alakját. A Zrínyi-imitáció a közjátékok és a szerelmi szál beiktatásában is tetten érhető. A mű rezignált hangnemben jeleníti meg a bukás pátoszát.

A Zrínyi bűvöletében felnőtt Esterházy Pál (1635–1713) a család két ágát fiatalkori házassággal egyesítette s részt vett Zrínyi téli hadjáratában. Később Habsburg-hű nádor lett, aki a magyar rendekkel a török kiűzésének reményében elfogadtatta a Habsburgok örökös királyságát. Korai műve egy eposzkísérlet (Egy csudálatos ének), amely az eposz műfaj dekonstruálásának tekinthető. Az fülemile énekének magyarázatja Arianna és Cumilla, Az Arianna sírása és keserves halála Zrínyi hasonló című versét írja újra. Mindez a posztmodern vendégszöveg-technikára emlékeztet, s nem a centora, mint sok irodalomtörténész gondolja. Vallásos és a természetet leíró ún. katalógusversei Nyéki Vörös Mátyás, Beniczky Péter verseire emlékeztetnek. Könnyed szerelmes verseket is írt, az egyik ezek közül a kötetünk nyomtatott változatában költőként is méltatott Rákóczi Erzsébet szövegének imitációja.

13.7.  Szigeti Molnár Dávid: A félreértett ismeretlen
Frissítő szempontok a Rákóczi-eposz értelmezéséhez

A szöveg az eddigi szakirodalom néhány tételéhez fűzött helyesbítést tartalmaz: keletkezését 1572 utánra teszi, a műben olvasható reflexiók miatt a szerző nem lehet sem Felvinczi György, sem Kornis Gáspár, a leghelyesebb névtelennek tekinteni. A vers kezdete valóban Zrínyihez hasonlóan állítja szembe az ifjú- és a felnőttkor költészetét, de ez az eljárás topikusnak tekinthető, s a gondolatmenet a továbbiakban el is kanyarodik ettől. A verskezdet kulcsmozzanata, hogy a Pallasz Athénéként és Minervaként egyaránt szereplő istenasszony minden eddigi szövegkiadásban a margón Malaszt megjelölést kap. Orlovszky Géza és Lukács Katalin ezt a legutolsó szövegkiadásban Pallaszra cseréli. Szigeti Molnár nem fogadja el ezt a megoldást. Azt javasolja, hogy a vers kezdő szituációját ne invokációként, hanem a mitológiai szereplő epifániájaként értelmezzük. Nincs tehát fohászkodás, hanem Pallasz Athénének a mitológiai hagyományból ismert egyik megjelenési formájával találkozunk, amely olyan malasztot, isteni kegyelmet is megjeleníthet, amely fölrázza a poétát és ars poétikája megfogalmazására ösztönzi. E megfigyelések értelmében a Rákóczi-eposz egy Zrínyijétől eltérő hagyomány követője.

13.8.  Laczházi Gyula, Orlovszky Géza: Főúri költészet
(részlet)

Balassa Bálint (1626–1684) a 16. századi nagy költő nagybátyjának, Andrásnak a dédunokája, versei kéziratban maradtak fenn. Anyja elvesztése után minden tekintetben mostoha gyermekkorát József Attiláéval az identitást őrző névmágia is rokonítja. Jezsuiták felnevelte kíméletlen katolikus, Hont megyei főispán, majd gróf lesz. Eredeti formájában nem maradt ránk verses könyve, de több más módon is Balassi- és Zrínyi-imitációkat ír. Formailag gazdag szövegei kitűnő ritmusérzékről tanúskodnak. Egy ellene írott országgyűlési paszkvillusra válaszoló átokverse „ijesztő leleményességgel tobzódik az egyre naturálisabb, szinte szürreálisan bizarr átkok kiötlésében”.

A tanulmány S. Sárdi Margit alapvető írására támaszkodva bemutatja Petrőczi Kata Szidónia költészetét is, de mivel éppen egy S. Sárdi tollából származó portré szerepel vállalkozásunkban is, ennek átvételétől eltekintünk.

Koháry István (1649–1731) a szerzőpáros szerint a leginkább lehetne méltó a „magyar metafizikus költő” címre, amit egy túlzsúfolt, de egyben „axiomává sűrűsödött létélmény”-t kifejező mondat idézésével is alátámasztanak. A jezsuitáknál nagy műveltséget szerzett udvarhű és buzgó katolikus, egyben Zrínyi nagy olvasója és idézője. Meghatározó élménye az 1682–1685 között a Thököly által bevett Fülek várában eltöltött fogsága. Versei előszeretettel alkalmaznak akrosztichonokat és kronosztichonokat, s ez összefügghet azzal, hogy a csak 1720-ban megjelent szövegek zömét fogságában szerezte. A melankólia és bánat alapvető létélményként van jelen költészetében. Jelenits István ezt Kempis Tamás Krisztus követéséről írott műve egyik helyéből vezeti le. Nagy képzelőerővel szól a tárasági élet elérhetetlen örömeiről. Jól ismerte a barokk embléma-költészetet, több versének ez a kulcsa. Ironikus önreflexiói (a költészet koholás,versei fűzfaversek) feszültségben állnak költészete míves voltával.

Amade Antal (1674–1737) a jezsuiták tanítványa, aranysarkantyús vitéz, a kuruc időkben is hű Habsburg-alattvaló. Nagyúri társasághoz vonzódó feleségével zajló konfliktusa versei egyik ihletője. Balassi-, Zrínyi-, Nyéki Vörös Mátyás-, Beniczky Péter-reminiszcenciákkal teli versei kitűnő formaérzékenységről tanúskodnak. Bizonyos könnyedség jellemzi még a négy végső dologról írott vallásos verseit is.

13.9.  Fazekas Sándor, Labádi Gergely: „Sok festékkel kelle az dolgot színlelni”
1664: Meghal Zrínyi Miklós, színre lép Gyöngyösi

A tanulmány talányos módon a cím által sugallt egymásutániság cáfolatával kezdődik: Gyöngyösi népszerűsége csak a 18. században bontakozott ki, Zrínyi kanonizálása pedig a 18–19. század fordulójára tehető. Gyöngyösi népszerűségének okait keresve megállapítja, hogy az itt elemzett mű világképe megfelel a Gracián Oraculo Manualjában a simulatio-dissimulatio normáit taglaló szentenciákénak. Ez a Gyöngyösinél teológiai és metafizikai megalapozást is kapó eszmény határozza meg a mű retorikai-poétikai szerkezetét. Mély megalapozottságról beszélhetünk, hiszen a műben több helyütt olvashatjuk, hogy a felséges Isten is elrejti titkait az emberek elől, tehát nemcsak eredményes, hanem Isten által is ajánlott a tisztes színlelés. A költő népszerűsége tehát azzal magyarázható, hogy érzékletes nyelven fejezte ki azt az életérzést, amelyben a jelek hagyományos értelmezhetősége felbomlik. Ez a megkopás akkor következik be, amikor ez az udvari életben alapvető problematika elveszíti aktualitását.

13.10.  Jankovics József: A magyar verses regény kezdetei, avagy a kánonból kiiktatott barokk költő
1664: Megjelenik a Márssal társolkodó Murányi Vénus

A költőt nagy európai alkotók (Tasso, Opitz, Voltaire) sorába emelő Batsányi-idézettel indító írás teljességre törekedve mutatja be a hatástörténetet, hangsúlyozva, hogy ez a 19. század végéig rossz kiadásokra épülve bontakozott ki. A csúcspontot a 18. század derekára elérő sikertörténet alapját a szórakoztatás iránti igény felerősödésében és abban látja, hogy a költő egyéni megoldások alkalmazásával tudott ráépülni az akkor még közismert antik műfajokra. Ugyanakkor éppen az antik kultúrában jártas Ráday Gedeon, Kazinczy és Kölcsey iktatja ki őt a kánonból, s ez a neoklasszicizmus intellektualizmusával, majd pedig a romantika eredetiség-igényével hozható összefüggésbe. A tanulmány szerzője a hagyomány alakulásában alapvetőnek tartja Arany János 1863-as tárgyilagosságra törekvő, a költő erényeit és hiányosságait egyaránt számba vevő írását. Nála körvonalazódik az, hogy a Zrínyi–Gyöngyösi szembeállítás valójában két eltérő költői program, a Vergilius–Tasso–Zrínyi és az Ovidius–Marino–Gyöngyösi különbségét tükrözte. Itt meg is szakad a recepciótörténet kronologikus számbavétele, s a poétikai-retorikai program főbb vonásainak bemutatását kapjuk. Megállapítja, hogy Gyöngyösi az alkotástechnikai kérdésekről legtöbbet nyilatkozó régi magyar szerző, majd számba veszi, hogy az antik auktorokon kívül milyen régi magyar alkotókat ismer Tinóditól a széphistóriákon keresztül Szenci Molnár Albertig, azt a hipotézist is megkockáztatva, hogy nem csupán a nyomtatásban megjelent Balassi-szövegek jártak a kezében, hanem a szerelmes és istenes verseinek teljes gyűjteménye is. Kitér a közel kortárs világirodalomra, igenlően idézi Turóczi-Trostler véleményét: felhasználta a John Barclay-féle, Argenis-típusú lovagregény szövegeket. Az életmű retorikai-poétikai sajátosságainak felismerésében kulcsfontosságúnak tartja a költőt a kánonba visszaemelő s a korabeli retorikai eszmény megvalósulását meggyőzően kimutató Kibédi Varga Áron-tanulmányt, amelyet elmélyített Bartók Istvánnak az a dolgozata, amely Julius Scaliger poétikájának jelenlétét mutatta ki. A gondolatmenet itt visszatér a recepciótörténethez, s az alkotónak az 1980-as években bekövetkező rehabilitációját körvonalazza, amelyet korábbi filológiai teljesítmények, így Badics Ferenc kritikai igényű kiadása is megalapozott. Agárdi Péter monográfiáját félreérthetetlen bírálatban részesítve, Kibédi Varga megfigyeléseit újakkal gazdagítva tárja fel a költői program megvalósulását a Murányi Vénuszban és a Kemény János emlékezetére írott versben. A história és a fabulás mitológiai apparátus programos vegyítését kimutató elemzés terminológiai hozadéka az először Toldy Ferenc által használt verses regény terminus felújítása, amelyet több modern szerző (Nagy Levente, Jolanta Jastrzębska) is alkalmazhatónak tart. Reflexió tárgya lehetne, hogy az eposztól eltérő sajátosságok elegendők-e egy terminológiai újítás bevezetéséhez, s bizonyosan jobb lett volna eltekinteni Turóczi-Trostlernek attól a súlyos műfajtörténeti problémákat megkerülő tézisétől, hogy Gyöngyösi szövegei a nálunk csak késéssel megszületett világi regényt pótolják. A dolgozat befejező része a Czobor Mihály befejezetlenül hagyott Chariclia-históriáját kiegészítő Gyöngyösit méltatja Kőszeghy Péter kutatásaira támaszkodva. Kiemeli, hogy a befejezéssel két korábbi műalkotás feltámasztása volt a célja, ám ez a korban szokatlan modernséggel a kedvetlenséget elűző mulattatás, azaz a szórakoztatás igényével társult.

13.11.  Latzkovits Miklós: A hiteles Gyöngyösi hitelessége

Az életút és az életmű egészének újraértelmezését javasló dolgozat. Az életrajz tekintetében Tusor Péter és Szabó András Péter egymással érintkező, de nem minden szempontból összhangban lévő eredményeit ismerteti. Tusor új dokumentumokra támaszkodva választja le a költő életrajzáról az Ung megyében született református nemesre vonatkozókat, s így jut el a katolikus családban született Gyöngyösihez, aki 1561–1562-ben a nagyszombati egyetem hallgatója s Esterházy Pál iskolatársa lehetett. Szabó András Péter egy újabb hasonló nevű ember adatait is leválasztva azt állítja, hogy a költő nem volt a füleki vár seregbírója sem. Szerinte egyáltalán nem biztos, hogy 75 évesen hunyt el, s több megfontolás (de elsősorban az a Jankovics József által feltárt adat, hogy 1670-ben 33 évesnek mondta magát) szól amellett, hogy 1637-ben született. Ebben az esetben valószínűtlenné válik a nagyszombati iskolatársi viszony is Esterházy Pállal. Szabó határozottan úgy látja, hogy a legelső valós adat életéről a Murányi Vénusz ajánlásában olvasható, s eszerint a nádor és felesége szolgálatában állt, s ott is maradt 1671-ig. Később is nagyurak szolgálatában élt, 1671 után Andrássy Miklóséban, aki egy idő után gömöri főispán lett, s az ő támogatásával csinált karriert a vármegyében a költő is. Ennek ellenére Csetneken és Krasznahorkán élt, s valószínű katolikus voltával is összefügg, hogy nem tudott itt birtokot szerezni, s halála után nincs nyoma a családnak Gömörben.

Latzkovits ezt követően az életmű egyes darabjaival kapcsolatban felmerült hitelességi problémákat mutatja be. Az életmű hagyományozódásának legfontosabb szakaszait áttekintve megállapítja, hogy határainak kijelölésekor az anonim forrásokban ránk maradt szövegek esetében kezdettől fogva nagyfokú szubjektivitás érvényesül. Javaslata szerint ez úgy csökkenthető, ha az eddigieknél következtesebben s konkrét vizsgálatokra is támaszkodva számolunk az önidézés gyakorlatával. Eddig fel nem ismert esetek sorozatával demonstrálja ennek intenzív jelenlétét a Murányi Vénusz, a Csalárd Cupidó és a Florentina esetében. A mondott művek mindhárom esetben ránk maradtak kéziratos forrásokban és nyomtatványokban is. A Badics Ferenc óta legalábbis a kutatók többsége által osztott elképzelés szerint a nyomtatott kiadások a szövegeket saját ízlésük szerint továbbíró vagy meghamisító imposztorok által elrontott szövegeket tartalmaznak. Latzkovits finom megfigyelésekben gazdag ellenvéleményt jelent be. Érvelésében roppant erős közös mozzanat, hogy a Badics által kanonizált szövegek minden esetben a szerző egyéb műveiből származó s csak általa hozzáférhető részleteket tartalmaznak. Szerinte ez perdöntő mozzanat, s ehhez képest minden további mellékes, így az is, hogy a Murányi Vénusz 1702-es kolozsvári kiadása sok értelemzavaró hibával terhelt szöveget ad, hiszen ez lehet a nyomdai korrektor vétke is. Már a Murányi Vénusz esetében is felmerült az ízléstelenség vádja a Badics által Gyöngyösitől megtagadott strófák esetében, s a szexuális prüdantéria lesz a fő motívum az ugyancsak önidézeteket tartalmazó Csalárd Cupido és a jóval bonyolultabban hagyományozódó, ezért sokak által kétes hitelességűnek tartott Florentina-dráma esetében is. Itt különösen izgalmas folyamat figyelhető meg: a Csalárd Cupido írásakor idézeteket vett át a drámából, majd a dráma átírásakor már a Csalárd Cupidóból vett át olyan helyeket, amelyek első megfogalmazása a dráma első változatában történt meg. A dolgozat befejező és összegző része nem tartja elképzelhetetlennek, hogy a művek folyamatos átdolgozásában egy a korábbitól eltérő, új költői ideál megteremtése vezette a költő tollát.