Laczházi Gyula, Orlovszky Géza

Főúri költészet
(részlet)

Megjelent: Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek) 251–265.

A főúri költészet nem annyira társadalmi csoporthoz tartozást fejez ki, bár művelői többnyire valóban a nemesség felső rétegéből kerültek ki. Inkább egy költészeti hagyományhoz való kapcsolódást, költői attitűdöt jelent. A főúri költészet művelői – akár nyomtatásban adják közre műveiket, akár csak szűkebb környezetük ítéletére bocsátják őket – szerzői tudatossággal tevékenykednek, költészetükben felismerhetőek az arcadás és arcformálás alakzatai, nem egyedi verseket írnak, hanem nagyobb formákban: versciklusban, életműben gondolkodnak. A főúri költészet művelői jelentős műveltséganyagot képesek működtetni, jellegzetes kompozíciós technikájuk a barokk imitáció; a költői hagyományhoz való kapcsolódásukra – explicit vagy implicit formában – szövegeikben reflektálnak.

Balassa Bálint még a megelőző korszakban kezdett versírással foglalkozni, de költészetének karaktere inkább a század utolsó harmadának költőihez köti. (RMKT XVII, 12., 1987, 60–82. sz.) „Második Balassának” vagy gróf Balassa Bálintnak nevezte az irodalomtörténet, míg 16. századi nagy költőelődje és rokona elnevezésében meg nem honosodott a családnév egy másik névváltozataként a „Balassi”. Nem egyenes ági leszármazott, az első Bálint nagyapjának nagybátyja volt; a csavaros eszű, folyton terveket, pénzszerző ügyleteket forraló Balassi András a dédapja. Életének dokumentumait, verseinek kéziratait egy harmadik Balassa, a 19. század első felében élt Antal gyűjtötte össze a család levéltárából. Kékkő várában született, édesanyja, Bakos Mária kevéssel születése után elhalt, és mostohája, Szunyogh Ilona mindent elkövetett, hogy pokollá tegye a kis árva életét. Legalábbis felserdült korában Balassa így ír egy panaszlevelében Nógrád megye rendjeihez: „Csudálkozásra és szánalomra méltó árvai állapatom; az én atyám, mostohaanyám kedvéért mint tartott; vagyon Kegyelmetek közt oly bíró, ki azt nyilván tudja, nem egy, nem kettő. Egyszer talám esztendeig eleget nem adtak ennem, úgyannyira, hogy ha Balassi Imréné asszonyom rendén elvolt jobbágyok és egyebek is hun zab s hun pohánka kenyeret nem adtak volna, talám éhhel is meg kellett volna halnom, mert a kulcsár fejére nem mert volna egy cipót adni, sem egy italt. Csaknem mezítelen jártam, lábombeli gyakrabban nem volt, csaknem az féreg ett meg […], inget egy esztendeig sem adtak […], utoljára még tanítani sem akartak; az atyámtól el kellett jönnöm, mert Kékkőben is egy boltban rekesztvén egyedül magamat csupa padimentumon [a csupasz padlón] hálattak, holott csaknem desperáltam [végső elkeseredésre jutottam], mint gyermek félvén éjszakának idején.” A Móricz-novellába illő nehéz gyermekkor, a megalázó mostohasorban eltöltött évek soha be nem gyógyuló sebet ejtettek rajta. Első verses próbálkozásaiban is ott a megalázottság, az örömtelen gyermekkor megnyomorító élménye:

Látnék, ha láthatnék, jószívvel oly árvát,
Kinek úgy, mint nekem, kitépték a szárnyát.
Mert eddig mind búban éltem,
Szívem víg napját nem értem,
S több eséstől féltem.

Az identitáskeresés a szülői szeretetből való kirekesztettség következményeként (mint majd József Attilánál) a saját nevéhez tapadó névmágiában nyilvánult meg: szinte minden fennmaradt költeményének elengedhetetlen tartozéka a versfőkbe gondosan beleszőtt BALASSA BÁLINTH akrosztichon.

Tizenhét esztendős korában elszökik otthonról, a nagyszombati jezsuiták fogadják be. Hálából áttér a katolikus hitre; vallásához élete végéig őszinte buzgalommal ragaszkodik. A nagyszombati kollégiumban – egyedülálló módon – szabályos iskoladrámát ír viszontagságos gyermekéveiről. Saját magát Genius néven szerepelteti benne; szülőanyján (Armia), apján (Radenas) és mostohaanyján (Nolia) kívül allegorikus és mitológiai alakok népesítik be az önéletrajzi kulcsdráma képzeletbeli színpadát.

A bécsi egyetem filozófiai fakultásán 1646-ban szerzett baccalaureusi fokozatot. Mint tizenkét évvel korábban Zrínyi Miklós is, Szent László királyt dicsőítő latin orációt mondott a bécsi Stephans-dómban. Tanulóéveiben már gyámja is akadt, az önös érdekektől korántsem mentes nagybácsi, Balassi Ferenc személyében. Ő láthatta el jogi tanácsokkal az anyai örökség megszerzésére indított pereskedésben. A bosszú régen várt időpontja 1649-ben jött el: meghal édesapja, Bálint rögtön a birtokon terem, hogy haladéktalanul kiűzze az örökségből gyűlölt mostoháját és féltestvéreit. A féltestvérek közötti viszály azonban végeérhetetlen. Balassa időközben Hont megyei főispán, majd gróf lesz. A magas kitüntetést a felföldi protestánsok elleni kíméletlen fellépésével érdemelhette ki. Az 1663-ban meginduló törökellenes háború alkalmából áhítatos himnuszban ajánlja fel életét Istennek, cserébe a haza felszabadulásáért:

Hadd érjem hazánknak megszabadulását,
De ha most lelkemnek testtül elválását
Fegyverrel rendelted, add vigasztalását,
Színed előtt mennyben szentekkel szállását!

Költészetében nagy elődje a példakép, önéletrajzi drámája végén az ő követésére buzdítják jezsuita nevelői: „Ki hasonló nevet viselt nemzetedben, … / Annak kéjét látom lenni személyedben, / Successora [örököse] leszel, de nem csak nevedben, / Kövessed két jóban egész életedben, / Szerelmet ne bocsáss de jó erkölcsödben”. Talán Balassit kívánja követni abban is, hogy verseit megkomponált verseskötetbe rendezi. A prelúdiumként a dráma élére helyezett Bujaságnak senki versemet ne vélje… kezdetű vers Balassa Bálint összeállított, de eredeti formájában ránk nem maradt verseskönyvének tematikai beosztását árulja el: az első részben „szerelmes verseim nem képemben [értsd: nem saját személyéről szólva] vadnak”. A második részben panaszversek találhatók: „Így írtam második részben panaszimat – ezek is szerelmes versek, de illedelmesek, házasság a céljuk”. Majd: „Talál az, ki tekint utolsó rendemre, / Sok istenfélőt is és mást is nevemre” – vagyis istenes és más, nem szerelmi témájú versekkel végződik a kötet.

A Zrínyi-strófa és a Balassi-versszak egyeduralmát elhozó korban meglepő Balassa verseinek formai gazdagsága. Ritmusérzéke kitűnő, egy-egy önkéntelen anapesztusos sorát akár Faludi is írhatta volna: „Bátorságom indítója, / Mars, hadaknak istene, / Lévén erősek rontója, / Jobb karomnak mindene.” A könnyedebb, szinte a rokokó játékosságát megelőző verselésre Zrínyi madrigálversének példája bátoríthatta:

Állandó nincs,
Se örök kincs
Az királyságban,
Vagy fösvények
Vagy irigyek
Nem hagyják abban,
Szél magasra talál,
Szerencse meg nem áll
Nagy méltóságban.

Nevezetes átokverse elöl csonka, a meglévő strófák versfőit Varga Imre a következőképpen egészíti ki: [BALASSA BÁLINT HÚSV]ÉTI AJÁNDÉK HELET VISSZAVALO ÁLDÁSA. A „visszavaló” (fordított) áldás feleletként készült 1662-ben egy Balassát megtámadó országgyűlési paszkvillusra, melyet talán egyik vele perben álló rokona írt/íratott. Balassa versében a paszkvillus műfaji kereteit szinte szétveti a szerző elemi erejű indulata. Miután kimeríti a barokk költészet szokásos kínkatalógusát (Titius, Herodes, Cerberus stb.), ijesztő leleményességgel tobzódik az egyre naturálisabb, szinte szürreálisan bizarr átkok kiötlésében:

Denevér és bagoly éjjel kiáltsanak,
Álmot szemeidre ne is bocsássonak,
Ez ország bolhái veled nyugodjanak,
Nyugodnod patkányok éjjel se hagyjonak.

Éppen mennyi ártány országunkban vagyon,
Sábelliában is, azt mind üssék agyon,
Valakinek héja lészen, minden hagyjon,
De sok kenésedtől semmi se maradjon.

Kurva feleséged oly fattyakat szüljön,
Kik közül az egyik lábaidra dőljön,
Másik kezed fogva az nyakadra üljön,
Harmadik pátcázzon, csak hogy meg ne öljön.

Balassa Bálint költészete figyelemre méltó kezdeményezéseivel nem nagyon hatott kortársaira. Versei kéziratban maradtak, jó részük elveszett, mások, mint a Bár ne tudtam volna, mi légyen a szeretet…, az utókor tudatában hosszú időre összekeveredtek Balassi verseivel.

(…)

Talán Koháry István lenne legméltóbb a magyar metafizikus költő címének elnyerésére. (Verseinek kritikai kiadása: RMKT XVII, 16., 2000, 15–100. sz.) „Mint füst, mint pára, mint elenyésző árnyék, mint por és hamu, mint lekaszált fű, töredéken nádszál, avagy mint leszakasztott virág, levágott ág, mint elromlandó üveg, mint sebesen forgó szél, jégen épített ház, víznek buborékja, embernek éppen ollyan világon élete: enyészik, fogy, múlik, oszol, elfújatik, szárad, fonnyad, hervad, törik, romlik, elfut, eldől, elfoly és nagyhamar, szaporán, hirtelen, sokképpen, nagykönnyen, óránként, naponként, szüntelen, sok ízben véletlen, igen gyakorta reméletlen, száma nélkül ugyan szemeink láttára úntalan semmivé válik.” Szinte összegzése költészetének ez a tautológiákkal túlzsúfolt mondat. Nem olyan bombasztikus, mint Nyéki Vörös Mátyás, számára az emberi élet mulandósága nem a hívők ijesztgetésére, elkápráztatására szolgáló inventio, hanem bölcseleti axiómává sűrűsödött létélmény.

1649-ben született Csábrág várában, anyai ágon a Balassák rokona. A jezsuiták nagyszombati kollégiumában tanult, de nem elégedett meg főnemesi társaihoz hasonlóan a középfokú végzettséggel, 1662-ben beiratkozott a bécsi egyetemre. Egy évvel később, amikor Zrínyi Miklós meglátogatta az akadémiát, Koháry volt az, aki a hallgatók nevében latin beszéddel üdvözölte. Az egyetemen egyébként is kitűnt tehetségével, a bölcsészeti baccalaureatus megszerzése után a teológiai karon folytatta tanulmányait. Buzgó katolicizmusát, rendíthetetlen udvarhűségét a jezsuitáktól kapta útravalóul; a kötelességteljesítés és szolgálat katonai ethoszát Zrínyi eposzából tanulta. Kedvelt unokaöccse számára lemásolta a szigetvári hősnek fiához intézett szavait; az V. énekből vett verssort: „Minékünk meghalnunk kell ebben az helyben” jelmondatként használta.

1667-ben befejezte az egyetemet, és átvette a füleki várkapitányságot. Ebben a tisztében is kitűnt lelkiismeretességével és udvarhűségével. A várat több ízben is megvédte a portyázó kurucoktól. 1682-ben azonban Thököly török segítséggel beveszi a várat, és Koháryt fogságba veti. Ez a közel három évig tartó rabság a költői énformálás műveletének központi motívuma. Egy levelében így emlékezett vissza rá: „[Thököly] engemet mindenütt s mindenkor magányosan, rekesztetve tartatott, […] egy kőfolyosó alatt olly szurdékban, mellynek ablakja nem csak vas rostéllyal, hanem kő fallal is be volt csinálva éjjel nappal szüntelenül, […] majd éppen két egész esztendeigh egyedül bezárva raboskodtam, s nem is volt senkivel szabados beszéllenem, söt senkit nem is láthattam.” A mártírommá nemesülő fogság irodalmi mitizálásának következő állomását Gyöngyösi István Rózsakoszorújának Koháryhoz címzett előszavában találjuk meg: „[E]sztendőknél tovább terjedő holnapok alatt, minden társaságtúl magányosan rekesztő, konyhai mosadékra hozatott zavaros vízzel, lovászok praebendájára süttetett száraz kenyérrel sanyargató; az mindenek szolgálatjára teremtetett Nap fényének világosságátúl elfogó, sovány ebédét és tisztuló szükségét egy helyben végezte. A levegő égnek tikkanó rekedtségéből a régi szemétnek nedves penészéből származott dohossággal szédelegtető és ugyanabból szaporán tenyésző szőke és barna hangyáknak gyakor serkengetésekkel nyughatatlanító, végre majd halálos betegséget nemző és másféle nyomorúságokkal teljes rabságokban tárták.” (Gyöngyösi 2002, 54.) A mitológia tovább formálódó részletei szerint magányos rabságában Koháry versek szerzésével és memorizálásával töltötte idejét. Ha hihetünk beszámolójának, a jó kötetnyi verset később, kiszabadulása után emlékezetből vetette papírra. Koháryt ugyanúgy a fizikai bezártság élménye vezette el az élet álomszerűségének megtapasztalásához, mint Calderón drámájának hősét, a börtönbe zárt lengyel királyfit, Segismundót.

Koháry költészetét két poétikai különcség jellemzi: az akrosztichon és a kronosztichon. Az elsőnek minden bizonnyal mnemotechnikai szerepe volt. A tömlöcben papír és írószer nélkül, fejben alkotta meg verseit és azokat memorizálta, megtanulta addig, amíg alkalma nem nyílott őket lejegyezni. A memorizálást segítő eljárás, hogy a sorok kezdőbetűi függőlegesen összeolvasva értelmes szöveget adnak. Ha ezt a szöveget jól megjegyezte, akkor az már emlékeztetőül szolgált ahhoz, hogy az egyes sorok milyen betűvel kezdődnek, és a kulcsszöveg a kompozíció terjedelmét is egyértelműen kijelölte. (A 16. században ezt az eljárást a szerzői copyright rögzítésére használták, vagyis a szerző a saját nevét, esetleg a szerzés körülményeit rejtette el a versfőkben.)

A kronosztichon olyan felirat, amelyben a számértékkel rendelkező római számokat összeadva egy bizonyos összeg, többnyire a dátumot megadó évszám az eredmény. Egy példa: „HoL egYszer s hoL Másszor kIfaragott s öszVeszeDett, rongYábUL LeIrt fŰzfaVersek”: L + Y + L + M + I + V + D + Y + V + L + L + I + V + V = 1726. (Koháry egy kis trükköt alkalmaz: az Y-t két I-nek fogja fel, és 2 értékkel szerepelteti. Az 5 értékű V-vel egyenértékű az U és ékezetes verziói [ÚÜŰ] is. Fontos szabály, hogy a szövegben minden számértékkel rendelkező karakter számít.)

A melankólia, a bánat, a szomorúság leküzdéséért folytatott küzdelem, a lelki nyugalom keresése meghatározó szerepet játszik Koháry börtönköltészetében. Jelenits István Koháry-tanulmányában Kempis Tamás Krisztus követéséről írt könyvének egy mondatával világított rá arra, hogy a versekben megjelenő bánat univerzális jellegű, az emberi lét alapvető jellemzője (Jelenits 1979, 354). A lélek nyugalmát megrontó negatív érzéseket Koháry sokszor, az általuk okozott fizikai tünetekre figyelemmel, a testi egészségre is veszélyes lelki állapotokként írja le: „szárad búsulásban az feje veleje, „az bú terhe alatt csak nem meg is fúlok, / elbágyat voltomban majdan el-ájulok”; „A’ búnak özöne borittya szivemet, / veszélyes örvényben sillyeszti kedvemet, / lankat bágyatságra jutattya testemet, kesergem szüntelen bánatban estemet”; „Nem sietek oda, akárki hogy kérjen, / öröm helyet az-bú hól szívemre térjen, / ott akarok lennem, hol olly öröm érjen, / melyhez gutta ütés, se bánat ne férjen” stb. A tétlenségre kárhoztatott, a lelket vidító külső mulatságokról lemondani kényszerült rab képzelete segítségével, költészetébe vetítve jelenítette meg mindazokat a lehetőségeket, amelyek egy korabeli főúr számára rendelkezésre álltak a bánat elűzésére, a jó kedély és az egészség megőrzésére. Többször említi a vadászat elmét vidámító hatását: „Nyúlászat, vadászat, fürészet [fürjészet] s-halászat embert mulatattya, / elménket s kedvünket, szivünket s-éltünket megis vidámittya, / helytelen gondokrúl, az búrúl s-bánatrúl sokszor el fordittya.” A vadászatról Koháry egy egész, igen hosszú verset is írt, melynek címében kimondottan azt hangsúlyozza, hogy a vadászat hasznos, mert ezáltal jó egészséget lehet szerezni, s „minden embernek maga egéssége és tisztessége elnyerésében és megtartásában nagy méltán illik fáradni”. A vadászat mellett külső vidámító eszközként említi a szép kerteket, a társaságot, a beszélgetést, a tréfát is: „Most mások örömben virágzó kertekben kedvekre sétálnak, / jártokban beszélve s-nyájassan trécsélve egy mással mulatnak, / nevetnek, kacagnak, semmin sem búsúlnak, s-nagy frissen vigadnak.” A gondűző mulatságok képzeletbeli számbavétele a raboskodó költő számára olyan szellemi tevékenység lehetett, mely önmagában is alkalmasnak tűnhetett az elme vidámítására, testi-lelki egészségének megőrzésére. A képzelet segítségével felidézett gondűző mulatságok példája az Embernek ételében mértékletesnek kell lenni című versben nagy részletező kedvvel és megelevenítő erővel leírt lakoma is. Itt a szemet-szájat gyönyörködtető kulináris élvezetek és a társasági élet keltette derű mellett a zene lelket vidámító hatása is fontos szerepet kap:

Nem kel felejtkeznem, s kel már rendelkeznem az musikásokrúl,
kedvünket ujicsák, s-örömre fordicsák a szomorúságrúl,
nagy szép vigasságra, hozzák mulatságra terhes gongyainkról. […]

Ülő helyeikre s az magok rendire lantosnak, hárfásnak,
nevellyék kedvünket, s enyhítsék szivünket az lantnak s hárfának
kegyes zengésével s ékes pengésével lassú muzikának.

Nótájokat addig el se hadgyák, meddig nekik nem intenek,
ékessen Zengésben s-kegyessen pengésben sokan gyönyörködnek,
keserves bánatrúl és az búsúlásrúl fris örömre térnek.

Jó énekeseknek, fö hegedüsöknek s-finum virginásnak,
szépen meg-egyező s-halkán lengedező musikálásoknak
óránként az hangja fülünket el fogja, vesztére az búnak.

A vers végén a sanyarú valóssággal való szembesítésben lelepleződik mindezen örömök illuzórikus volta, elkerülhetetlenné téve a belátást, hogy a vidámság képzeletbeli felidézése nem vagy legalábbis csak rövid időre alkalmas a bánat elűzésére. Hasonlóképpen a farsangi vigasságokat képzeletben felidéző, a bánatot a farsangi zene, tánc és lakoma emlékével kiüldözni akaró versben: „Versemet végezem, az bánat, jól érzem, hozzám visza tére” (Haj ki bánat, elöl jüt az farsang, majd vigan lakjunk mostan már kedvünkre). Az igazi enyhülést Kohárynak végül nem is a külső mulatságok, a derű képzelet általi felidézése adja, hanem sztoikus színezetű vallásossága, a filozófiai vigasztalás és az Istenben való megnyugvás. (Részletesebben lásd Laczházi 2009, 219–222.)

Nem véletlen, hogy a vizuális elemek, a descriptio és a műtárgyleírás (ekphrasis) olyan nagy szerepet kaptak költészetében. Koháry jól ismerte a barokk művészet allegorikus kifejezési eszközeit. 1666-ban, disputációja alkalmából az uralkodónak maga által tervezett és rajzoltatott barokk emblémát adott át, melyben I. Lipót és Margarita infánsnő házasságkötését ünnepelte (Varga 1973, 502). Mecénásként, építtetőként gyakran dolgozott tervrajzokkal; szentantali kastélyát úgy terveztette meg, hogy annak építészeti elemei szimbolikus jelentést hordozzanak. A négy évszaknak megfelelően négy bejárata, az év napjaira, heteire és hónapjaira utalva 365 ablaka, 52 terme, 12 kéménye, 7 árkádja volt – ezzel az épület mintegy az idő allegóriájává vált. Még érdekesebb az a kastély kápolnájában elhelyezett festett falikép, amelyen a költő önmagát is egy bonyolult vizuális szimbólumrendszer részeként ábrázoltatta. Hogy a kép ikonográfiai programja magától Kohárytól származik, bizonyítják a kompozíció alatt tekergőző szalagra festett sorok: „Midőn közelgetnék s csúszva-mászva mennék az én halálomhoz, / S midőn sorsom vonná s igen-igen húzná a halál magához, / Kezdtem vénségemben s unalmas éltemben e kép íratáshoz.” A festmény „középterében a kaszás Halál karjaival egy kivetett háló köteleit húzza maga felé. Benne ég felé emelt szemekkel Koháry térdel, szétfeszített karjaival a háló összevonódását törekszik megakadályozni. A halál mögött egy fekete ördög ül tárogatósípot fújva, alatta egy szalagon a következő felírás: In malignitate Daemon decipit [A gonoszságban az ördög csábít]. Vele szemben, a kép jobb sarkában az ifjúság, szépség, gazdagság, bőség istennője, jobbjában pálmagally és aranykulcs; fején korona, előtte a vígság eszközei: hegedű, koboz, tárogató, mellette a bőségszaru, arannyal telt zacskók, aranyserlegek, virágok. Alatta futó szalagon: In vanitate mundus deficit [A hiábavalóságban a világ elfogy]. Koháry képe alatt zöld pázsiton a szerelem istennője ül kezében lanttal; előtte Ámor férfi-álarcot tartva. Az alattuk levő szalagon felírás: In voluptate caro inficit. [Az érzékiségben a test megfertőződik.]” (Varga 1973, 503.)

Bár az 1680-as évek közepén, fogságában kezdett verset írni, különös módon csak közel negyven év múlva, nyugdíjba vonulása után kezdett foglalkozni művei kiadatásával. Ironikus módon ekkor sem volt képes saját kezével lejegyezni verseit, egy Eger melletti ütközetben szerzett sebe megbénította jobb karját, a hivatalos iratokat is csak a nyakában hordott kis pecsételővel tudja hitelesíteni, az írnivalót titkárának diktálja.

Első verseskönyve a körülmények közlését a címbe emelve a fogság alatt írott verseit tartalmazza: Sok óhajtás közben, ínség viselésben, éhség szenvedésben, keserves rabságban, Munkács kővárában szerzett versek (hely nélkül, 1720). 1726-ig még négy további füzet követte. Ezekben részben korábbi verseit, részben öregkori költeményeit adta közzé. Ezeket szerénykedő módon „fűzfaverseknek” nevezte, a versszerzésre használt kedvelt szava, a „koholás” szójáték saját nevével (kohol = ’kovácsol’). Beszédes, kronosztichonos kötetcímek: Sokféle keresztteL eLkesereDett eMbernek kIkohoLt Verse; ELVénüLt eMbernek bÚsULó gondoLatI VagY hogY Inkább éLetének VégérŰL eLMéLkedésI. Az idős Koháry rigolyás, szigorú agglegény lehetett. Tetemes vagyonából számos egyházi intézményt alapított és támogatott. 82 évig élt, szinte az összes rokonát túlélte. Végrendeletében majdnem egész vagyonát, egymillió aranyforintot, kegyes célokra hagyta.

Koháryhoz hasonló társadalmi közegből indult Amade Antal, ő is a jezsuitáknál tanult Pozsonyban, majd a nagyszombati egyetemen. (Legjobb kiadása: Várkonyi Báró Amade 1937.) Aranysarkantyús vitéz, vallásos kongregációk tagja, az egyház mecénása. A kuruc időkben végig hű marad a Habsburg uralkodóhoz, azonban ő nem katonás alkat, a szabadságharc alatt a császári helyőrséggel jól megerősített győri vár oltalmába húzódik. Mivel sokadik fiúgyermek, kevés vagyont örököl, folytonosan zilált birtokügyekkel, zálogokkal, a gazdálkodás apró-cseprő ügyeivel kell foglalatoskodnia. Életének nagy keresztje rossz házassága, mely elmérgesedő vitákhoz, veszekedésekhez, végül tartós különéléshez vezetett. Felesége a csillogóbb környezethez, a nagyúri társaság szórakozásaihoz vonzódott, míg a praktikus gondolkodású, takarékos férj mindezt nem nézte jó szemmel. Az ellentétes személyiségükből eredő konfliktusok sora Amade verseinek egyik fő ihletője. A Pánt olvass magadban, lépj házasságodban című, feleségéhez intézett töredékes kompozíció furcsa, könnyes bocsánatkérésekkel tarkított udvarlás, amelyben mintha az udvari költészet engedelmes nőalakjainak magatartását kérné számon feleségén:

Megfogtál engemet, bánjál mint Raboddal,
Kalitkában zárott s fogott Madaraddal,
S-kalitkádnak kulcsát oltalmazd Magaddal,
De mégis jól banjál szelíd Galamboddal.

Még ezek nem lesznek, egyre kínszerítlek,
Egy leszen ezután köztünk Test és Lélek,
Mert ha ez nem lészen, bizony igen félek,
S azután mind holtig veled halok s élek.

A Mint páva jártam… kezdetű helyzetdalában egy asszony siratja el fényes leányságát: „Mint páva jártam, nótán táncoltam, / Mikor akartam, akkor vigadtam, / Bízvást sétáltam; ha megfáradtam, / Szűz ágyocskámban bátron nyugodtam.” Mintha a prosopopoeia alakzatával a másik fél szemszögéből láttatná magát:

Hozzád, Domokos, mentem nem okos,
Gondoltam, tudós, avagy lísz módos,
Látom, somfánál nyőltél parasztnak,
Botos juhásznál csákós kanásznak.

Cserepes bőröd, fekete ördög,
Mint medvekölyök, melleden szőrök,
Már ki szeretne, s ki kedvellene,
Nyertes a’ lenne, ki kerülhetne.

Tizenkét év házasság után a tűz és a víz metaforájával jellemzi kettejük természetét: „A tűz tüzet szeret; a vizet utálja, / Ifjú ifjat kedvel, a vínet kárpálja, / Nincsen oly krízis, mely ellen erőt állja, / Mely órán föllobban: napjait számlálja”. A vers végén rezignált oximoronnal ismeri be, hogy a barokk poétika eszköztára elégtelen az ellentétek feloldásához:

Esküszöm, könyörgök, esem térdeimre,
Sírok, lankadozom: szálljon kezeimre
Ez kegyetlen szemíly; nem hajt kérésimre,
Nem fordul meg esdő s kegyes nézésimre.

Tizenkét esztendőt foglalnak magokban,
Ilyen hosszú üdők így folynak azonban,
Kár fűtöznyi néki s nékem hómalomban,
Gondoknak habjai haladnak hajómban.

Ezután mit tegyek? oly okos nem vagyok,
Adj ezért tanácsot: tanácsodra vágyok,
Életem, halálom: mindent reád hagyok,
Most már a tűz mellett egíszlen megfagyok.

Amade költészetének mintája Balassi, Zrínyi lírája, Nyéki Vörös, Beniczky Péter, Koháry, de mindenekfölött Gyöngyösi István. Verselése azonban mindegyiküknél zeneibb, könnyedebb. Még az olyan nehézkes metrumot is, mint a négyes rímű tizenkettes, képes táncritmusra hangolni:

Tudod édes Thysbem, Drága gyöngyöm, tudod,
Lölkömnek más fele, édes szívem, tudod,
Sírtam, könyörögtem, fohászkodtam, tudod
Mód hamarabb nem volt, magad is jól tudod.

Vallásos költészetének hangütése is könnyedebb, játékosabb. A négy végső dologról írva sem esik nagy túlzásokba; a kínok leírásában távolságtartó, nem merül el a rémületet keltő jelenetek részletezésében. Az „utolsó ítíletnek rettenetes napjárul” megemlékezve azt emeli ki, hogy a hölgyeknek majd nélkülözniük kell a drága divatholmikat: „Drágo kenettel, Szagló eszközzel / Asszonyok nem futkoznak. / Köves függőket, Röszkető tűket / Hajokban nem dugdosnak. // Mondva cipellőt, elvesztő szeplőt, / Mestert s orvost Párizsbúl, / Laiblis szoknyákat, Módi vállakot / Az ottvaló bótokbúl; / Trádort, tradoránt, caffét, badiánt / Nem hoz Spanyolországbúl.” A pokol nála inkább csak kényelmetlen, túlzsúfolt szobának tűnik:

Nagy vak sötítség, iszonyú mélysíg
Ez helyen uralkodik,
Öszveszorulva, mint hering, nyomva
Prősölt test nyomorkodik,
Ki nem gondolhadd, s meg nem fontolhadd,
Szegíny lélek kínlódik.

A világ mulandóságáról való elmélkedés (A világ csak hívság, ippen csak múlandóság) arra ad alkalmat, hogy karakterképeket rajzoljon a kor társadalmának jellegzetes alakjairól: a drága portéka után négy világrészt körbefutkosó kalmárról („Megcsal ezerszer, és hazud többszer, / Árát viszi nagyobbra; Esküszik, vette, s mely drágán szedte, / Lölkét ejti pokolra”), a hadakozó, ölő, prédáló vitézről („Deli termeti, uránál hiti, / Várjo, mint parancsolnak, … Örül prédának, más halálának, / Békét hágy imádságnak”) és a praktikáló, hazudozó, alattomos parasztról:

A szegíny paraszt, előtte haraszt,
Fejsze fütyög válloin,
A gyomra korog, hasa is morog,
Alig állhot inain,
Ruhájo csak folt, fűkíppen ha tót,
Mégis táncol láboin.

Amade költészetének karaktere, finomodó, cizelláltan zenei verselése az irodalmi beszédmód lassú változásáról árulkodik. A heroikus nagy narratívumok helyett a lélek apró rezdülései, az élet kellemességei, a szép tárgyak kerülnek előtérbe. Megverseli barátjának finom mívű, Londonban gyártott zsebóráját (Lelovics László uram órácskája leábrázolása). A bonyolult óraszerkezet leírása közben kedvtelve nézegeti az óra fedelére metszett erotikus miniatűrt: „Csakhamar fordítom ugyanazon munkát: / Hát ott egy valaki markássza a Zsuzskát, / Noha nemigen szép: visel kabátocskát, / Choridon mint tudja, commendálja magát.”

A nőalakok leírásánál nem feledkezik meg a testi vonatkozások, a hullámzó keblek, lábacskák szemrevételezéséről. A szerelemről beszélve is elsősorban a „kézzelfogható” kellemességek foglalkoztatják: „Apró tapogatás mit hoz a konyhára? / Azzal ifjúságnak meg nem nyílik zára, / Másképp is két csóknak drága volna ára, / Reméllem többet ád szerencse továbbra.”

Élete utolsó szakaszában Amade elmagányosodva élt győri házában. A világiasodó, anyagiasodó új világban – az erdélyi Apor Péterhez hasonlóan – nem érezte már otthon magát. Sokat vesződött könnyelmű, adósságokba keveredő László fiával, akitől azt várta, hogy mindazt megvalósítsa, amit neki nem sikerült elérnie. Amade László végül költőként is apja nyomdokaiba lépett, költészete azonban már egy új korszak ízlésében fogant.

Hivatkozások

Gyöngyösi István: Rózsakoszorú. S. a. r. és jegyz. Jankovics József. Bp., Balassi Kiadó, 2002.

Jelenits István (1979) Koháry István: Ez világot senki által nem élte, sem kedvére mindenkor, bú nélkül nem élte = A régi magyar vers. Szerk. Komlovszki Tibor. Bp., Akadémiai, 351–364.

Laczházi Gyula (2009) Hősi szenvedélyek. A heroizmus és a szenvedélyek a XVII. századi epikus költészetben. Bp. ELTE Régi Magyar Irodalom Tanszék.

RMKT XVII, 12., Madách Gáspár, Egy névtelen, Beniczky Péter, gróf Balassa Bálint, Listius László, Esterházy Pál és Fráter István versei. Kiad. Varga Imre, Cs. Havas Ágnes, Stoll Béla, 1987.

RMKT XVII, 16., Rozsnyai Dávid, Koháry István, Petrőczy Kata Szidónia és Kőszeghy Pál versei. Kiad. Komlovszki Tibor, S. Sárdi Margit. Bp., Balassi, 2000.

Várkonyi Báró Amade Antal versei. Kiad. Gálos Rezső, MTA, 1937.

Varga Imre (1973) A magyar barokk költészet egy változata. Koháry István börtön-költészete. Irodalomtörténeti Közlemények, 501–513.