BibTeXTXT?

Balázs Mihály

Intézmény és irodalom a korai humanizmus időszakában

A 15. század második felével foglalkozó történészek és irodalomtörténészek egyet látszanak érteni abban, hogy a korszak legfontosabb magyarországi sajátossága az egyre erőteljesebben magyar nyelvre váltó kolostori kultúra és írásbeliség, valamint a korai humanizmus együttes megjelenése, majd kibontakozása Corvin Mátyás uralkodása idején. Az utóbbi irodalmi programjával, a benne munkáló kulturális és nyelvi ideával, illetőleg ennek megvalósulásával a magyarországiak esztétikai szempontból is magas rendű írásművészetében (benne Janus Pannonius költészetével) az alábbiakban elmélyült tanulmányokkal találkozik az olvasó. Bár ezekben gyakran esik szó az intézményeket megteremtő európai politikai fejleményekről, nem látszik fölöslegesnek, s vállalkozásunk koncepciójából is következik, hogy felvezetésképpen szóljunk néhány meghatározó fontosságú intézmény megjelenésének és működésének magyarországi sajátosságáról.

Mint közismert, a 13. század első évtizedeiben megjelent európai egyetemi hálózatot az az igény hozta létre, hogy az egyre gyarapodó tudásanyagot szervezett formában jutassák el az egyházi és világi intézmények tagjaihoz. Az első hullámban Nyugat-Európa nagy centrumaiban (Bologna, Pádua, Párizs, Montpellier, Oxford), majd az újabb hullámok egyikében Kelet-Közép-Európában is – Prága (1347), Krakkó (1364), Bécs (1365) – létrejött egyetemek hosszú időn keresztül képesek voltak ennek a küldetésnek megfelelően működni. A 15. század elején azonban válságba kerültek, s bár egyáltalán nem voltak egyöntetűen merev intézmények, önmaguk nem voltak képesek a megújulásra. Ez a megújulási kényszer kívülről érkezett annak az akadémiai mozgalomnak a formájában, amely a 15. század első évtizedeiben jelent meg Itáliában, majd Európa csaknem minden országában. Kezdeményezői az egyetemi formalitások világát megvető baráti közösségek voltak. Tagjai önmagukat többnyire grammatikusoknak nevező, esetleg az állami vagy az egyházi életben betöltött funkciók ellátásából megélő, olykor módos patrícius családoktól származó vagy éppen bőkezű mecénásra akadó fiatalemberek voltak, s ezekben a baráti közösségekben az újonnan felfedezett, igazinak tartott antikvitás által ösztönözve egy új műveltségeszmény letéteményesei lettek. Elképzeléseiket programosan az egyetemekkel szembehelyezkedve fogalmazták meg. Ha ott az előadások diktálása volt a kommunikáció alapvető formája, ők a dialógust, a folytonos kérdést és válaszolást tekintették eszményüknek. Ha a középkori egyetemeken Arisztotelész nagy rendszereit próbálták utolérni és alkalmazni, akkor ők a már-már kultikus tisztelettel övezett Platónt írták zászlajukra. Tevékenységeik középpontjában a középkori összefoglalásokba csak önkényesen megválogatott részletek formájában bekerült antik szöveganyag teljességre törő feltárása állt, s ennek érdekében egyre több rendszeres munkára is vállalkozó közösség jött lére, melyek közül a leghíresebb a 15. században a Marsilio Ficino körül megszerveződött Academia Platonica lett. Ezek az Itália szinte minden nagyobb városában létrejött közösségek tekinthetők tehát a reneszánszkori humanizmus legfőbb bázisainak, amelyek tevékenységét a már bevett nagy és tekintélyesnek látszó egyetemek a legnagyobb bizalmatlansággal szemlélték. A bizalmatlanságot csak fokozta, hogy egyes közösségeknél egy újmódi pogányság nagyon látványos jelei is felbukkantak (Platón születésnapjának megünneplése, egymás „salus in Platone” formával való köszöntése stb.), jóllehet a firenzei akadémia tevékenységének középpontjában a kereszténység és a platonikus filozófia összhangjának kimunkálása állt.

Közismert, hogy Magyarországon a középkorban nem sikerült tartósan működő egyetemet alapítani, a humanizmus magyarországi megjelenése előtt pár esztendőt meghaladó ideig csak a pécsi egyetem működött. A Luxemburgi Zsigmond idejében lezajlott három további kísérletet (1395, 1405, 1410) lényegében sikertelennek tekinthetjük, illetőleg az utolsót nagyon is sikeresnek, ha igaz Klaniczay Tibornak az a hipotézise, hogy az alapításokat szívügyüknek egyáltalán nem tekintő uralkodók szűk látókörű politikai prakticizmusának betetőzéseként Zsigmondnak csak azért kellett a teológiai karral is bíró egyetem, hogy biztosítsa a konstanzi zsinaton a Husz János máglyára küldéséhez szükséges professzori szavazatokat.

Számunkra azonban a fentiekből most az a legfontosabb, hogy a hazai akadémiai mozgalom nem olyan háttéren bontakozott ki, mint Itáliában. Nem egy régi intézmény ellenében vagy annak legalább megkerülésére alakult ki, mint az itáliai contubernium, cenacolo, coetus, sodalitas vagy sodalitium névre hallgató társaságok, hanem a hazai művelődési törekvéseknek legalább valamiféle szervezettséget és rendszerességet kölcsönző kereteként. Ugyanakkor ha meggondoljuk, hogy a szakirodalom szerint „academia” néven először 1427-ben Poggio Bracciolini nevezte meg az egyik baráti közösséget, akkor azt kell mondanunk, hogy mindez zavarba ejtően korán történt. Különösen akkor, ha elfogadjuk az ebben a témakörben végig alapvető forrásként használt Klaniczay-monográfiának azt a javaslatát, hogy már Vitéz János budai házában az 1440-es évek elején lezajlottak az első összejövetelek, amelyek aztán folytatódtak Váradon és Esztergomban. Bár az ott történtek későbbi elbeszélő leírása tartalmaz topikus elemeket, nincs jogunk kétségbe vonni, hogy a néhány olaszt (köztük az akkor már idős Pier Paolo Vergeriót) és néhány lengyel és magyar humanistát is felölő közösségben – a Szánoki Gergely által leírt módon – költői és szónoki versengések folytak, s hogy ezen kívül a tudós disputációk töltötték ki az időt.

Több hipotetikus elemet tartalmaz a Budán működő platonista akadémiára vonatkozó elképzelés. Ezt Klaniczay is érzékeli, óv attól, hogy az udvari reprezentációs-kulturális pezsgés egészét akadémiai jellegűnek tekintsük. Nyilvánvalóan ezért is tesz kérdőjelet tanulmánya végére. Mértéktartó akkor is, amikor lényegében Huszti álláspontját megismételve egy kialakulóban lévő akadémiáról, illetőleg platonista csoportosulásról, valamiféle coetusról beszél, „még ha teljes kifejlődésére, a firenzei akadémiáéhoz hasonló elnevezések, rítusok, kellékek létrejöttére a király halála miatt nem vagy csak alig kerülhetett is sor.” (Klaniczay 1993, 49.) Másfelől azonban legalábbis potenciális tagokat vesz számba, jóllehet elismeri, hogy a felsoroltak nem voltak mindig egyidejűleg jelen Budán. Elismeri azt is, hogy hiányzott a csoportosulásból a vezető filozófus tekintély, majd mégis leszögezi, hogy „az olasz Bandini mellett alighanem Báthory Miklóst kell tekintenünk a magyarországi platonisták, a formálódóban lévő akadémia vezető személyiségének.” (Klaniczay 1993, 45.)

Még nyilvánvalóbbá lesznek a különleges helyzetből adódó értelmezési nehézségek, ha megfogalmazzuk Klaniczay egy másik, a Mátyás-kori egyetemmel foglakozó tanulmányának néhány tanulságát is. Kardinális jelentőségű írásról van szó, amely egy sor korábban tisztázatlan kérdésben új forrásokkal alátámasztható megoldásra jut. Tisztázza, hogy a pozsonyi egyetem az uralkodó és Vitéz János egyeztetett elképzelése jegyében jött létre, ám a szervezési munkálatok irányítása már teljes egészében Vitéz kezében volt, tehát „a pozsonyi egyetem elsősorban az érsekkancellár műve, aki azt személyes ügyének tekintette” (Klaniczay 1990, 580). Egyetértően idézi Borsa Gedeon kutatási eredményeit, amelyek szerint az Andreas Hess-féle nyomda is, amelyet hosszabb távon az egyetem szolgálatába akartak állítani, Vitéz János támogatásával állt fel. Megállapítja, hogy az artes fakultáson kívül a három felsőbb közül csupán a teológiairól tudjuk biztosan, hogy működött, a legvalószínűbb tehát az, hogy kétkarú egyetem volt, amelynek egyre visszafogottabb működése is legfeljebb az 1470-es évek derekáig tolható ki. Új adatokkal alátámasztva jut arra a következtetésre, hogy az új egyetemet nem csupán kisnemesek, „hanem az ország társadalmi elitjének fiai is siettek felkeresni.” (Klaniczay 1990, 593.) A legterjedelmesebb fejezet a teljesség igényével, tömör szellemi életrajzot is adva veszi számba az intézmény tanárait. Itt sem kevés azonban az olyan személy, köztük Galeotto Marzio is, akiről nem tudjuk biztosan, hogy akár vendégtanárként is oktatott az intézményben, vagy olyan, mint Joannes Argyropulos, akit a nagy erőfeszítések ellenére sem sikerült idehozni. A legfontosabb azonban az, hogy az egyetemen – ha rövid ideig is – valóban tanítókat (Giovanni Gatti, Marcin Bylica z Ilkusza, Johannes Regiomontanus) Klaniczay kénytelen számon tartani Vitéz akadémiájának tagjaiként is. Kifejezetten egyedinek számít az egyetem megnyitására várva Vitéz környezetében Esztergomban tartott összejövetel, amelyen Galeotto Marzio szerint Janus Pannonius és a király is részt vett, s amelyet ő esztergomi symposionnak nevez. Ugyanakkor ez az összejövetel Klaniczaynál egyben az egyetem sorsáról és jellegéről döntő tanévnyitó értekezlet is lesz. Ez az eljárás önmagában nem kifogásolható, ám az megemlítendő, hogy nagyon láthatóan cseppfolyós volt a határ a különböző intézmények között. Nálunk ugyanis nem arról volt szó, mint Itáliában, hogy az időközben egyre fontosabbá váló humanisták elfoglalták az egyetemek artes fakultásait, hanem a kezdet, az intézményalapítás káderhiányból is adódó súlyos nehézségeiről, amelyhez hozzátartozott a visszautasítás elkönyvelése is a legjelentősebb személyiségek részéről.

„Ha Gatti, Ilkusz, Regiomontanus, s talán Marzio mellett Carbone, Fontius, Argyropulos, Trapezuntius és netán Ugoleto is az Universitas Istropolitana tanárai lettek volna, akkor Vitéz egyeteme az Alpoktól Északra az egyik legfényesebb tanári karral dicsekedhetett volna.” – írja Klaniczay, akinél a kirajzolódó lehetőség káprázata talán a híres kritikai érzéket is elhomályosította (Klaniczay 1990, 585). Talán ezzel magyarázható, hogy hangsúlyozza ugyan: Mátyás utolsó éveiben a tervek már nem voltak mentesek a megalomániától, ám a végső mondat az artes fakultás épületének tervére reagálva mégis a következő: „Ha ez utóbbi megépült, s az új egyetem létrejött volna, a XV. század végén Magyarország egy Európában egyedülálló kulturális létesítménnyel büszkélkedhetett volna.” (Klaniczay 1990, 607.) Ismeretes, hogy az épület tervéről sokáig csak Heltai Gáspár krónikájában olvashattunk, s a szakemberek többsége kételkedve fogadta az ott leírtakat. Klaniczay számára megnövelte a leírtak hitelességét, hogy Kulcsár Péter az Egyetemi Könyvtár Kaprinay-gyűjteményében megtalálta a leírás egy késői latin változatát, és elképzelhetővé vált, hogy valami hasonló járhatott az ilyesmire hivatkozó Brodarics kezében. Ám nem hallgathatjuk el kétségeinket e dokumentumot illetően, amelyben az áll, hogy negyvenezer diáknak egyszerre lakhatást és ellátást biztosítani (Kulcsár 1971, 5–7).

A középkornak és a korai humanizmusnak a mostani fejezet élén említett együttes jelenléte mintaszerűen bontakozik ki viszont a tanulmány Skolasztikus, vagy humanista egyetem? alfejezetében. Ha nem is sikerült megszerezni a célba vett nagyságok többségét, tagadhatatlan, hogy a humanizmustól megérintett itáliai egyetemekhez hasonlóan, ha szerényebb erőkkel is, az artes fakultáson a studia humanitatis jegyében folyt az oktatás. Mint kiderül, Vitéz több módon is megpróbálkozott az elérhető legjobb domonkos intézmények és tanárok bevonásával, ami nagyobb mértékben sikerült, mint az artes fakultás magas színvonalának hosszabb távú biztosítása. De nagyon meggyőzően tulajdonít nagy jelentőséget annak is, hogy ha rövidebb ideig is, de tanított itt az a Giovanni Gatti, aki a humanista képzettségű teológusoknak ahhoz a Bessarion bíboros körül szerveződő csoportjához tartozott, amely elmélyülten foglalkozott a pietas és a studia humanitatis egységének megteremtésével. Ferrarai korszakáról egyébként részletesen szól Bene Sándor a korábban vagy a humanizmushoz, vagy a középkorhoz sorolt Andreas Pannoniusról írott terjedelmes tanulmányában (Bene 2007, 118–132). Bene szerint a Janus Pannoniushoz közel álló Andreas az Énekek éneke-kommentárjában, illetőleg a Mátyás királynak és a ferrarai hercegnek ajánlott királytükreiben nem csupán Kelet-Közép-Európára jellemzően valósítja meg ezt a kettősséget.

Az intézményalapításról elmondottakat látva – összegzés gyanánt – talán annyi megkockáztatható, hogy a közismert politikai konfliktusokon túl ezek a kultúrát közvetlenebb módon érintő nehézségek is szerepet játszhattak annak a magányosság-élménynek a kialakulásában, amelyről Janus Pannonius beszél.

Az európai és magyarországi kontextus finomabb összefüggéseit Ritoókné Szalay Ágnes, Kiss Farkas Gábor, Bene Sándor, Kulcsár Péter, Horváth Iván, Jankovits László és Csehy Zoltán tanulmányai bontják ki.

Hivatkozások

Bene Sándor, Középkor és reneszánsz határán: teológia és politika – 1476/1471: Megszületnek Andreas Pannonius királytükrei = A magyar irodalom történetei I.: A kezdetektől 1800-ig, főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály, a kötet szerkesztői Jankovits László, Orlovszky Géza, a szerkesztők munkatársai Jeney Éva, Józan Ildikó, Bp., Gondolat, 2007, 118–132.

Klaniczay Tibor, Egyetem Magyarországon Mátyás korában, ItK, 94(1990/5–6), 575–612.

Klaniczay Tibor, A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete, Bp., Balassi, 1993 (Humanizmus és Reformáció 20).

Az óbudai egyetem Heltai Gáspár Krónikájában, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 10–11(1971), 5–7.

3.1.  Ritoókné Szalay Ágnes: A humanisták közös Európája
1499 (?): Az ókori Róma szava a szkíta vidéken

A legkorábbi és Mátyás alatti humanizmus kérdéskörét Ritoókné Szalay Ágnes A humanisták közös Európája című tanulmánya klasszikusokhoz méltó módon vezeti be. Kivételesen tömör és szemléletes képet kapunk a latinitásnak Lorenzo Valla életművében megfogalmazódó eszményéről, nagy hatású, politikát és kultúrát egyaránt felölelő programjáról, de arról is, hogy a magyar kultúra tradicionálisabb, a latin nyelvet anyanyelvvel kevésbé kontamináló jellege is megkönnyíthette a magyarországiak s így Janus Pannonius csatlakozását is ehhez a programhoz.

3.2.  Kiss Farkas Gábor: A reneszánsz humanizmus

A tanulmány egyfelől a Petrarcához köthető genezisről közöl új részleteket, illetőleg a felidézett nagyságoktól tanuló Aeneas Sylvius Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) esetében különösen markánsan megragadható politikai háttér felrajzolásával gazdagítja a képet, majd arról beszél, hogy miképpen jelenik meg a humanizmus kelet-közép-európai meghonosításának programja Pier Paolo Vergerio munkásságban.

3.3.  Kiss Farkas Gábor: Vitéz János

A Vitéz János-portré a kezdeményezés nehézségeit az írásművészet területén mutatja be tárgyszerűen: az érsekkancellár a leveleskönyvében terjedelmes részleteket emel át Aquileiai Ruffinustól vagy Piccolominitől, stílusának időnkénti nehézkessége „jól tükrözi a retorikai gazdagságában és az antik kultúrában történt hirtelen megmerítkezést.” Cicero mellett a kisebb jelentőségű későantik rétorok nyelvi és bölcseleti hagyatékának felhasználása ugyanakkor önálló arculatot is kölcsönöz az autodidakta kancellárnak, akit a fejezet az első eleven magyarországi íróegyéniségként méltat. Hiánypótlónak tekinthetjük ezt a részt, hiszen a nyomtatott változatban csak a jóval kisebb jelentőségű Váradi Péterről szerepel tanulmány.

3.4.  Bene Sándor: Középkor és reneszánsz határán: Teológia és politika
1467/1471: Megszületnek Andreas Pannonius királytükrei

A szakirodalmi áttekintés kifejti, hogy Andreas Pannoniusnak (1420?–1472?), az Itáliában élt karthauzi szerzetesnek a műveit a 19. században fedezték fel, de csak az utóbbi időben váltak alaposabb elemzések tárgyává. A nevét humanista alakban használó, de kolostori közösségben élő teológus sok műve közül egy Énekek énekéhez fűzött kommentár s két királytükör maradt ránk. Az utóbbiak közül az első, Mátyás királynak ajánlott (De regiis virtutibus ad Matthiam Hungariae regem) a királyi erényekről szól. A másik (Ad D. Herculem Ducem…) Ercole d’Este fejedelemnek címzett pedig biztatás a török elleni háborúra. A művek közös mozzanata az elmélyült kegyes spiritualitás társítása a humanista erudícióval és az antikvitás bölcseleti tradíciója iránti fogékonysággal. Az Énekek éneke-kommentár így egyszerre lesz az isteni és emberi lényeg egyesülésének misztériumát és a szeplőtelen fogantatás dogmájának igazolását tartalmazó szöveg. A Mátyásnak címzett királytükör rendező elve teljes mértékben középkori, a három teológiai és a négy sarkalatos erény további követésére biztatja az uralkodót, ám a katolikus klérus tagjai világiasan, politikai tanácsadóként szerepelnek. A világi szférába helyezi a hadviselés miértjét is, hiszen ily szempontból méltatja azt is, hogy a háború célja a nép és az uralkodó üdvözülése. Ehhez hasonlóan a ferrarai fejdelemnél is a földi Jeruzsálem meghódítása kerül előtérbe. Mélyebb teológiai és bölcseleti szinten ez a cselekvésre ösztönző politikai erények és a szemlélődésből táplálkozó teológiai-elmélyülési törekvések közötti analógia kidolgozását jelenti, amit a karthauzi szerzetes nagy erudícióval végez el, a tanulmány írója pedig feltárja ennek legfontosabb forrásait. A dolgozat befejező része általánosító igénnyel vonja le a tanulságot: teológia és politikai filozófia együttes jelenléte a korai humanizmusban általános jelenség, „régiónk politikai nyelveinek erős teológiai kötöttsége nem magyar jellegzetesség, hanem (…) itáliai import; (…) Bessarion köréből és a ferrarai szellemi műhelyből származó humanista örökség”.

A Mátyás-kori humanizmus további kulcsfontosságú intézményei (akadémiai kezdeményezések, könyvtár, egyetemalapítási kísérletek) talán ismertebbek annál, hogy ezekről akár az új részleteket közlő tanulmányokból is felvegyünk. Ugyanez vonatkozik azokra az életük bizonyos periódusában legalábbis nagyon merész egyház- és valláskritikai elképzeléséknek is hódoló gondolkodókra, mint a római akadémia tagjaként pápaellenes összeesküvésbe is belekeveredő Callimachus Experiens vagy a Bonfini által végletes epikureistának bemutatott (s Janus Pannoniusnál majd még előkerülő) Galeotto Marzio, akik viszonylag rövid időt töltöttek itt, és semmiképpen sem gyakoroltak maradandó hatást.

3.5.  Kulcsár Péter: Az újplatonizmus Magyarországon

Bár néhány magyarországi humanistánál, így például Galeotto bizonyos műveiben kimutathatók platonista elemek, az újplatonista bölcselet csak nagyon keveseket érintett meg. A tanulmány arra is figyelmeztet, hogy Mátyás környezetében politikailag erősen motivált és gyakorlatias volt ennek recepciója, amely tehát még a kereszténység és a megszelídített platonizmus összhangját megteremtő Ficinót is a politikai üzengetés szolgálatába állította.

3.6.  Horváth Iván: A székely rovásírás és a latin–magyar ábécé
8–9. század: A 8–9. században kerülhetett a földbe a szarvasi késő avar kori tűtartó

3.7.  Csehy Zoltán: Vendégjáték a priapikus Parnasszuson
1426: Megjelenik Antonio Beccadelli Hermaphoriditusa

Ismeretes, hogy a Szegedy-Maszák főszerkesztette könyvet ért bírálatok közül még a tárgyszerűbbek is szóvá tették a Janus-portré egyoldalúságát. Ebben még akkor is van igazság, ha másfelől csak elismeréssel szólhatunk Csehy Zoltánnak a pajzán versekhez kontextust teremtő hézagpótló vállalkozásáról, s természetesen arról is, amit Janus Pannonius verseinek erről a csoportjáról ír.

A Hermaphroditus nagy divatot teremtő népszerűsége olyan értelmezéssel társult, amely a Priapeát, az ókor pornográf és ugyanakkor termékenységi kultuszt is kifejező verskorpuszát Vergiliusnak tulajdonította és nagyobb művekre való előkészületként, afféle előjátékként értelmezte. Meghonosodott az az elképzelés is, amely az Iliászt a női, az Odüsszeiát pedig a férfi nemi szervvel hozta kapcsolatba, míg az Aeneist ily módon monumentális Hermaphroditusnak tekintette. Míg a korábbi szakirodalom Beccadelli hatását csak a szemléleti bátorság megjelenésében vélte tetten érhetőnek, az utóbbi években Laura M. Dolby, Marianna D. Birnbaum és Török László dolgozatai mélyebb hatást állapítanak meg. Csehy Zoltán megközelítése ezekhez s a neolatin költészet nemzetközi kutatásának eredményeihez kapcsolódva jelentkezik új megfontolásokkal. Invenciózus és hatalmas anyagismeretről tanúskodó elemzéseinek legfontosabb újdonsága, hogy az eposzparodikus vonások több tematikus altartományt is felölelő rendszerét mutatja ki Janus Pannonius verseiben. A legjelentősebb talán az alvilágjárás és a hajótörés motívumainak Beccadellire és az antikivitás költészetének fontos darabjaira egyaránt rájátszó jelenlétének megfigyelésekben gazdag feltárása. Nem kevésbé jelentős a verissima lex mozzanata folytonos felbukkanásának felderítése, ami azt jelenti, hogy az ilyen tradícióra folytonosan játékosan utalva figyelmeztet a valós élet és a versbeli lét különbségére, amit az obszcenitást elmarasztaló, kritikusra való reflexió is hangsúlyoz. Csehy ily módon a korábbiakban Becadellivel még kapcsolatba nem hozott versek esetében is feltárja a Hermaphroditus természetesen más költőkével összefonódott jelenlétét. A befejező rész Girolamo Balbi verseiben mutatja ki Janus erotikus költészetének megtermékenyítő hatását.

Úgy gondolom azonban, hogy a kép tényleg kiegészítése szorul. Ezt két olyan szerző segítségével oldjuk meg, aki a magyarországi humanizmus kutatásában mértékadónak számítanak. Alapszövegnek azért volt logikus az akadémiai irodalomtörténetben olvashatóhoz nyúlni, mert itt Kiss Farkas Gábor Jankovits Lászlóra nagymértékben támaszkodva, ám természetesen egyéni megfigyelések egész sorozatát nyújtva ad nagyon szuggesztív összképet.

3.8.  Kiss Farkas Gábor: Janus Pannonius

Mintaszerű tömörséggel méltatja a Guarinót dicsőitő költeményt, ugyanakkor kulcshelyeken idézve mutatja be az itáliai éveket. Feltárja, hogy a vera nobilitas széles körben elterjedt elvének országunkra alkalmazásával bontható ki a Pannónia dicséretére írt nevezetes epigramma üzenete, s hogy a nagy versek rokon szerkezete (Búcsú Váradtól, Álomhoz, Saját lelkéhez) antik és középkori minták egybedolgozása során alakult ki. Nagyon fontos megállapítást tesz antik és keresztény mitológia párhuzamos jelenlétéről: „A mitologizálás Janus Pannonius költészetében nem érintkezik a keresztény hittételekkel. Egyfajta szinkretizmusra, a keresztény és az antik mitológiai elemek elegyítésére találunk példát az Árvízről írt versben, ahol Janus Deucalion és Pyrrha antik történelmének egyértelmű párhuzamaként kezeli a bibliai özönvizet és Isten azt követő ígéretét…” Érett elégiái alapvető mozzanataként méltatja szellemi függetlenségét, s ezzel magyarázza azt is, hogy megelőzően kevés olyan verse van, amely Magyarországot mint politikai entitást kezeli, s bár az a gondolat, hogy Magyarországot Isten bűneiért sújtja, megjelenik, a büntetés nála még nem a török lesz, hanem az árvíz.

3.9.  Jankovits László: A Búcsú Váradtól megközelítése

A megírás idejére vonatkozó elképzelések közül elveti a legkorábbit (1451), s ezt a későbbiekben a vers meghatározó mozzanata, a sokrétű antik hagyomány ismerete és ugyanakkor tüntető átértelmezése is igazolja. A két később időpont (1455 vagy 1459–1460) közötti döntést nem tartja lényegesnek és a vers poétikai jellemzőivel indokolhatónak. Megállapítja, hogy a költemény a syntaktikon műfajába tartozik, amelynek Menandrosz által kidolgozott szabályrendszerét Guarino iskolájában ismerhette meg. Ennek használata kétségtelenül nyomot hagyott a költeményben, ám a költő a kulcsfontosságú toposzokat jelentősen átértelmezi vagy éppen meghazudtolja. Ilyen tendencia ismerhető fel a kimutatott Vergilius- és Catullus-helyek többségében. Az átértelmezés legfontosabb mozzanata az északi tél tüntető dicsérete, ami összefüggésbe hozható a költő nevével is. Nagy erudíciót igényelt a költészet istenének a szkíták lakta helyen való szerepeltetése is.

3.10.  Jankovits László: A diadalmas mandulafa

Az Egy dunántúli mandufaláról írott elemzés új megvilágításba helyezi a vers beszélőjének önsorsára vonatkozó reflexióját. Érdemes az összegzést idézni: „Hagyományosan úgy szoktuk olvasni a verset, s ez alól a fordító sem kivétel, mint a társtalan költői sors romantikus jelképét, és az eddigi magyar fordítások is ehhez igazodnak. Elmarad belőlük az, hogy hosszan »a fagyos hónakon át« (per gelidos menses) virágzik a mandula, és a »nagy keservesen a tavasz rügyeit fakasztja a tél« (tristior veris germina fundit hiems) mondatot, ezt a hű fordításban is meghökkentő paradoxont a rügyek elfagyásának veszélyére búbánatosítják, egyszersmind egyszerűsítik. Pedig éppen ez a csodálatos a mandulafában, az, hogy merészsége a telet önnön természetével ellentétes munkára készteti. Ha a hazájában a Múzsákat elvezető humanista költő helyzetére magyarázzuk a verset, ez korántsem a korán jött tehetség kudarcának megjelenítése, inkább a költészet erejének megmutatása. Mind a vers csillogó szövete, mind a rejtett jelentés bizonyítja, hogy a tehetség csodákat tehet a pannon földön.”

3.11.  Jankovits László: Utóélet

Az Utóélet fejezetet nem csupán azért vesszük át Jankovits egy népszerűsítő könyvéből, mert a kéziratok sorsát is bemutató távlatos áttekintést ad Janus olvasásának különböző korszakaiból, hanem azért is, mert bepillantást enged a műfordítás roppant nehézségeibe is, s látványos példákat hoz arra a modernizáló értelmezésre, amit a legjobban a Nemo religiosus et poeta est „mert hívő ember költő nem lehet”-ként való magyarítása illusztrál a Galeotto Marziohoz írott epigrammában.