Balázs Mihály

Intézmény és irodalom a korai humanizmus időszakában

A 15. század második felével foglalkozó történészek és irodalomtörténészek egyet látszanak érteni abban, hogy a korszak legfontosabb magyarországi sajátossága az egyre erőteljesebben magyar nyelvre váltó kolostori kultúra és írásbeliség, valamint a korai humanizmus együttes megjelenése, majd kibontakozása Corvin Mátyás uralkodása idején. Az utóbbi irodalmi programjával, a benne munkáló kulturális és nyelvi ideával, illetőleg ennek megvalósulásával a magyarországiak esztétikai szempontból is magas rendű írásművészetében (benne Janus Pannonius költészetével) az alábbiakban elmélyült tanulmányokkal találkozik az olvasó. Bár ezekben gyakran esik szó az intézményeket megteremtő európai politikai fejleményekről, nem látszik fölöslegesnek, s vállalkozásunk koncepciójából is következik, hogy felvezetésképpen szóljunk néhány meghatározó fontosságú intézmény megjelenésének és működésének magyarországi sajátosságáról.

Mint közismert, a 13. század első évtizedeiben megjelent európai egyetemi hálózatot az az igény hozta létre, hogy az egyre gyarapodó tudásanyagot szervezett formában jutassák el az egyházi és világi intézmények tagjaihoz. Az első hullámban Nyugat-Európa nagy centrumaiban (Bologna, Pádua, Párizs, Montpellier, Oxford), majd az újabb hullámok egyikében Kelet-Közép-Európában is – Prága (1347), Krakkó (1364), Bécs (1365) – létrejött egyetemek hosszú időn keresztül képesek voltak ennek a küldetésnek megfelelően működni. A 15. század elején azonban válságba kerültek, s bár egyáltalán nem voltak egyöntetűen merev intézmények, önmaguk nem voltak képesek a megújulásra. Ez a megújulási kényszer kívülről érkezett annak az akadémiai mozgalomnak a formájában, amely a 15. század első évtizedeiben jelent meg Itáliában, majd Európa csaknem minden országában. Kezdeményezői az egyetemi formalitások világát megvető baráti közösségek voltak. Tagjai önmagukat többnyire grammatikusoknak nevező, esetleg az állami vagy az egyházi életben betöltött funkciók ellátásából megélő, olykor módos patrícius családoktól származó vagy éppen bőkezű mecénásra akadó fiatalemberek voltak, s ezekben a baráti közösségekben az újonnan felfedezett, igazinak tartott antikvitás által ösztönözve egy új műveltségeszmény letéteményesei lettek. Elképzeléseiket programosan az egyetemekkel szembehelyezkedve fogalmazták meg. Ha ott az előadások diktálása volt a kommunikáció alapvető formája, ők a dialógust, a folytonos kérdést és válaszolást tekintették eszményüknek. Ha a középkori egyetemeken Arisztotelész nagy rendszereit próbálták utolérni és alkalmazni, akkor ők a már-már kultikus tisztelettel övezett Platónt írták zászlajukra. Tevékenységeik középpontjában a középkori összefoglalásokba csak önkényesen megválogatott részletek formájában bekerült antik szöveganyag teljességre törő feltárása állt, s ennek érdekében egyre több rendszeres munkára is vállalkozó közösség jött lére, melyek közül a leghíresebb a 15. században a Marsilio Ficino körül megszerveződött Academia Platonica lett. Ezek az Itália szinte minden nagyobb városában létrejött közösségek tekinthetők tehát a reneszánszkori humanizmus legfőbb bázisainak, amelyek tevékenységét a már bevett nagy és tekintélyesnek látszó egyetemek a legnagyobb bizalmatlansággal szemlélték. A bizalmatlanságot csak fokozta, hogy egyes közösségeknél egy újmódi pogányság nagyon látványos jelei is felbukkantak (Platón születésnapjának megünneplése, egymás „salus in Platone” formával való köszöntése stb.), jóllehet a firenzei akadémia tevékenységének középpontjában a kereszténység és a platonikus filozófia összhangjának kimunkálása állt.

Közismert, hogy Magyarországon a középkorban nem sikerült tartósan működő egyetemet alapítani, a humanizmus magyarországi megjelenése előtt pár esztendőt meghaladó ideig csak a pécsi egyetem működött. A Luxemburgi Zsigmond idejében lezajlott három további kísérletet (1395, 1405, 1410) lényegében sikertelennek tekinthetjük, illetőleg az utolsót nagyon is sikeresnek, ha igaz Klaniczay Tibornak az a hipotézise, hogy az alapításokat szívügyüknek egyáltalán nem tekintő uralkodók szűk látókörű politikai prakticizmusának betetőzéseként Zsigmondnak csak azért kellett a teológiai karral is bíró egyetem, hogy biztosítsa a konstanzi zsinaton a Husz János máglyára küldéséhez szükséges professzori szavazatokat.

Számunkra azonban a fentiekből most az a legfontosabb, hogy a hazai akadémiai mozgalom nem olyan háttéren bontakozott ki, mint Itáliában. Nem egy régi intézmény ellenében vagy annak legalább megkerülésére alakult ki, mint az itáliai contubernium, cenacolo, coetus, sodalitas vagy sodalitium névre hallgató társaságok, hanem a hazai művelődési törekvéseknek legalább valamiféle szervezettséget és rendszerességet kölcsönző kereteként. Ugyanakkor ha meggondoljuk, hogy a szakirodalom szerint „academia” néven először 1427-ben Poggio Bracciolini nevezte meg az egyik baráti közösséget, akkor azt kell mondanunk, hogy mindez zavarba ejtően korán történt. Különösen akkor, ha elfogadjuk az ebben a témakörben végig alapvető forrásként használt Klaniczay-monográfiának azt a javaslatát, hogy már Vitéz János budai házában az 1440-es évek elején lezajlottak az első összejövetelek, amelyek aztán folytatódtak Váradon és Esztergomban. Bár az ott történtek későbbi elbeszélő leírása tartalmaz topikus elemeket, nincs jogunk kétségbe vonni, hogy a néhány olaszt (köztük az akkor már idős Pier Paolo Vergeriót) és néhány lengyel és magyar humanistát is felölő közösségben – a Szánoki Gergely által leírt módon – költői és szónoki versengések folytak, s hogy ezen kívül a tudós disputációk töltötték ki az időt.

Több hipotetikus elemet tartalmaz a Budán működő platonista akadémiára vonatkozó elképzelés. Ezt Klaniczay is érzékeli, óv attól, hogy az udvari reprezentációs-kulturális pezsgés egészét akadémiai jellegűnek tekintsük. Nyilvánvalóan ezért is tesz kérdőjelet tanulmánya végére. Mértéktartó akkor is, amikor lényegében Huszti álláspontját megismételve egy kialakulóban lévő akadémiáról, illetőleg platonista csoportosulásról, valamiféle coetusról beszél, „még ha teljes kifejlődésére, a firenzei akadémiáéhoz hasonló elnevezések, rítusok, kellékek létrejöttére a király halála miatt nem vagy csak alig kerülhetett is sor.” (Klaniczay 1993, 49.) Másfelől azonban legalábbis potenciális tagokat vesz számba, jóllehet elismeri, hogy a felsoroltak nem voltak mindig egyidejűleg jelen Budán. Elismeri azt is, hogy hiányzott a csoportosulásból a vezető filozófus tekintély, majd mégis leszögezi, hogy „az olasz Bandini mellett alighanem Báthory Miklóst kell tekintenünk a magyarországi platonisták, a formálódóban lévő akadémia vezető személyiségének.” (Klaniczay 1993, 45.)

Még nyilvánvalóbbá lesznek a különleges helyzetből adódó értelmezési nehézségek, ha megfogalmazzuk Klaniczay egy másik, a Mátyás-kori egyetemmel foglakozó tanulmányának néhány tanulságát is. Kardinális jelentőségű írásról van szó, amely egy sor korábban tisztázatlan kérdésben új forrásokkal alátámasztható megoldásra jut. Tisztázza, hogy a pozsonyi egyetem az uralkodó és Vitéz János egyeztetett elképzelése jegyében jött létre, ám a szervezési munkálatok irányítása már teljes egészében Vitéz kezében volt, tehát „a pozsonyi egyetem elsősorban az érsekkancellár műve, aki azt személyes ügyének tekintette” (Klaniczay 1990, 580). Egyetértően idézi Borsa Gedeon kutatási eredményeit, amelyek szerint az Andreas Hess-féle nyomda is, amelyet hosszabb távon az egyetem szolgálatába akartak állítani, Vitéz János támogatásával állt fel. Megállapítja, hogy az artes fakultáson kívül a három felsőbb közül csupán a teológiairól tudjuk biztosan, hogy működött, a legvalószínűbb tehát az, hogy kétkarú egyetem volt, amelynek egyre visszafogottabb működése is legfeljebb az 1470-es évek derekáig tolható ki. Új adatokkal alátámasztva jut arra a következtetésre, hogy az új egyetemet nem csupán kisnemesek, „hanem az ország társadalmi elitjének fiai is siettek felkeresni.” (Klaniczay 1990, 593.) A legterjedelmesebb fejezet a teljesség igényével, tömör szellemi életrajzot is adva veszi számba az intézmény tanárait. Itt sem kevés azonban az olyan személy, köztük Galeotto Marzio is, akiről nem tudjuk biztosan, hogy akár vendégtanárként is oktatott az intézményben, vagy olyan, mint Joannes Argyropulos, akit a nagy erőfeszítések ellenére sem sikerült idehozni. A legfontosabb azonban az, hogy az egyetemen – ha rövid ideig is – valóban tanítókat (Giovanni Gatti, Marcin Bylica z Ilkusza, Johannes Regiomontanus) Klaniczay kénytelen számon tartani Vitéz akadémiájának tagjaiként is. Kifejezetten egyedinek számít az egyetem megnyitására várva Vitéz környezetében Esztergomban tartott összejövetel, amelyen Galeotto Marzio szerint Janus Pannonius és a király is részt vett, s amelyet ő esztergomi symposionnak nevez. Ugyanakkor ez az összejövetel Klaniczaynál egyben az egyetem sorsáról és jellegéről döntő tanévnyitó értekezlet is lesz. Ez az eljárás önmagában nem kifogásolható, ám az megemlítendő, hogy nagyon láthatóan cseppfolyós volt a határ a különböző intézmények között. Nálunk ugyanis nem arról volt szó, mint Itáliában, hogy az időközben egyre fontosabbá váló humanisták elfoglalták az egyetemek artes fakultásait, hanem a kezdet, az intézményalapítás káderhiányból is adódó súlyos nehézségeiről, amelyhez hozzátartozott a visszautasítás elkönyvelése is a legjelentősebb személyiségek részéről.

„Ha Gatti, Ilkusz, Regiomontanus, s talán Marzio mellett Carbone, Fontius, Argyropulos, Trapezuntius és netán Ugoleto is az Universitas Istropolitana tanárai lettek volna, akkor Vitéz egyeteme az Alpoktól Északra az egyik legfényesebb tanári karral dicsekedhetett volna.” – írja Klaniczay, akinél a kirajzolódó lehetőség káprázata talán a híres kritikai érzéket is elhomályosította (Klaniczay 1990, 585). Talán ezzel magyarázható, hogy hangsúlyozza ugyan: Mátyás utolsó éveiben a tervek már nem voltak mentesek a megalomániától, ám a végső mondat az artes fakultás épületének tervére reagálva mégis a következő: „Ha ez utóbbi megépült, s az új egyetem létrejött volna, a XV. század végén Magyarország egy Európában egyedülálló kulturális létesítménnyel büszkélkedhetett volna.” (Klaniczay 1990, 607.) Ismeretes, hogy az épület tervéről sokáig csak Heltai Gáspár krónikájában olvashattunk, s a szakemberek többsége kételkedve fogadta az ott leírtakat. Klaniczay számára megnövelte a leírtak hitelességét, hogy Kulcsár Péter az Egyetemi Könyvtár Kaprinay-gyűjteményében megtalálta a leírás egy késői latin változatát, és elképzelhetővé vált, hogy valami hasonló járhatott az ilyesmire hivatkozó Brodarics kezében. Ám nem hallgathatjuk el kétségeinket e dokumentumot illetően, amelyben az áll, hogy negyvenezer diáknak egyszerre lakhatást és ellátást biztosítani (Kulcsár 1971, 5–7).

A középkornak és a korai humanizmusnak a mostani fejezet élén említett együttes jelenléte mintaszerűen bontakozik ki viszont a tanulmány Skolasztikus, vagy humanista egyetem? alfejezetében. Ha nem is sikerült megszerezni a célba vett nagyságok többségét, tagadhatatlan, hogy a humanizmustól megérintett itáliai egyetemekhez hasonlóan, ha szerényebb erőkkel is, az artes fakultáson a studia humanitatis jegyében folyt az oktatás. Mint kiderül, Vitéz több módon is megpróbálkozott az elérhető legjobb domonkos intézmények és tanárok bevonásával, ami nagyobb mértékben sikerült, mint az artes fakultás magas színvonalának hosszabb távú biztosítása. De nagyon meggyőzően tulajdonít nagy jelentőséget annak is, hogy ha rövidebb ideig is, de tanított itt az a Giovanni Gatti, aki a humanista képzettségű teológusoknak ahhoz a Bessarion bíboros körül szerveződő csoportjához tartozott, amely elmélyülten foglalkozott a pietas és a studia humanitatis egységének megteremtésével. Ferrarai korszakáról egyébként részletesen szól Bene Sándor a korábban vagy a humanizmushoz, vagy a középkorhoz sorolt Andreas Pannoniusról írott terjedelmes tanulmányában (Bene 2007, 118–132). Bene szerint a Janus Pannoniushoz közel álló Andreas az Énekek éneke-kommentárjában, illetőleg a Mátyás királynak és a ferrarai hercegnek ajánlott királytükreiben nem csupán Kelet-Közép-Európára jellemzően valósítja meg ezt a kettősséget.

Az intézményalapításról elmondottakat látva – összegzés gyanánt – talán annyi megkockáztatható, hogy a közismert politikai konfliktusokon túl ezek a kultúrát közvetlenebb módon érintő nehézségek is szerepet játszhattak annak a magányosság-élménynek a kialakulásában, amelyről Janus Pannonius beszél.

Az európai és magyarországi kontextus finomabb összefüggéseit Ritoókné Szalay Ágnes, Kiss Farkas Gábor, Bene Sándor, Kulcsár Péter, Horváth Iván, Jankovits László és Csehy Zoltán tanulmányai bontják ki.

Hivatkozások

Bene Sándor, Középkor és reneszánsz határán: teológia és politika – 1476/1471: Megszületnek Andreas Pannonius királytükrei = A magyar irodalom történetei I.: A kezdetektől 1800-ig, főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály, a kötet szerkesztői Jankovits László, Orlovszky Géza, a szerkesztők munkatársai Jeney Éva, Józan Ildikó, Bp., Gondolat, 2007, 118–132.

Klaniczay Tibor, Egyetem Magyarországon Mátyás korában, ItK, 94(1990/5–6), 575–612.

Klaniczay Tibor, A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete, Bp., Balassi, 1993 (Humanizmus és Reformáció 20).

Az óbudai egyetem Heltai Gáspár Krónikájában, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 10–11(1971), 5–7.

3.1.  Ritoókné Szalay Ágnes: A humanisták közös Európája
1499 (?): Az ókori Róma szava a szkíta vidéken

A legkorábbi és Mátyás alatti humanizmus kérdéskörét Ritoókné Szalay Ágnes A humanisták közös Európája című tanulmánya klasszikusokhoz méltó módon vezeti be. Kivételesen tömör és szemléletes képet kapunk a latinitásnak Lorenzo Valla életművében megfogalmazódó eszményéről, nagy hatású, politikát és kultúrát egyaránt felölelő programjáról, de arról is, hogy a magyar kultúra tradicionálisabb, a latin nyelvet anyanyelvvel kevésbé kontamináló jellege is megkönnyíthette a magyarországiak s így Janus Pannonius csatlakozását is ehhez a programhoz.

3.2.  Kiss Farkas Gábor: A reneszánsz humanizmus

A tanulmány egyfelől a Petrarcához köthető genezisről közöl új részleteket, illetőleg a felidézett nagyságoktól tanuló Aeneas Sylvius Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) esetében különösen markánsan megragadható politikai háttér felrajzolásával gazdagítja a képet, majd arról beszél, hogy miképpen jelenik meg a humanizmus kelet-közép-európai meghonosításának programja Pier Paolo Vergerio munkásságban.

3.3.  Kiss Farkas Gábor: Vitéz János

A Vitéz János-portré a kezdeményezés nehézségeit az írásművészet területén mutatja be tárgyszerűen: az érsekkancellár a leveleskönyvében terjedelmes részleteket emel át Aquileiai Ruffinustól vagy Piccolominitől, stílusának időnkénti nehézkessége „jól tükrözi a retorikai gazdagságában és az antik kultúrában történt hirtelen megmerítkezést.” Cicero mellett a kisebb jelentőségű későantik rétorok nyelvi és bölcseleti hagyatékának felhasználása ugyanakkor önálló arculatot is kölcsönöz az autodidakta kancellárnak, akit a fejezet az első eleven magyarországi íróegyéniségként méltat. Hiánypótlónak tekinthetjük ezt a részt, hiszen a nyomtatott változatban csak a jóval kisebb jelentőségű Váradi Péterről szerepel tanulmány.

3.4.  Bene Sándor: Középkor és reneszánsz határán: Teológia és politika
1467/1471: Megszületnek Andreas Pannonius királytükrei

A szakirodalmi áttekintés kifejti, hogy Andreas Pannoniusnak (1420?–1472?), az Itáliában élt karthauzi szerzetesnek a műveit a 19. században fedezték fel, de csak az utóbbi időben váltak alaposabb elemzések tárgyává. A nevét humanista alakban használó, de kolostori közösségben élő teológus sok műve közül egy Énekek énekéhez fűzött kommentár s két királytükör maradt ránk. Az utóbbiak közül az első, Mátyás királynak ajánlott (De regiis virtutibus ad Matthiam Hungariae regem) a királyi erényekről szól. A másik (Ad D. Herculem Ducem…) Ercole d’Este fejedelemnek címzett pedig biztatás a török elleni háborúra. A művek közös mozzanata az elmélyült kegyes spiritualitás társítása a humanista erudícióval és az antikvitás bölcseleti tradíciója iránti fogékonysággal. Az Énekek éneke-kommentár így egyszerre lesz az isteni és emberi lényeg egyesülésének misztériumát és a szeplőtelen fogantatás dogmájának igazolását tartalmazó szöveg. A Mátyásnak címzett királytükör rendező elve teljes mértékben középkori, a három teológiai és a négy sarkalatos erény további követésére biztatja az uralkodót, ám a katolikus klérus tagjai világiasan, politikai tanácsadóként szerepelnek. A világi szférába helyezi a hadviselés miértjét is, hiszen ily szempontból méltatja azt is, hogy a háború célja a nép és az uralkodó üdvözülése. Ehhez hasonlóan a ferrarai fejdelemnél is a földi Jeruzsálem meghódítása kerül előtérbe. Mélyebb teológiai és bölcseleti szinten ez a cselekvésre ösztönző politikai erények és a szemlélődésből táplálkozó teológiai-elmélyülési törekvések közötti analógia kidolgozását jelenti, amit a karthauzi szerzetes nagy erudícióval végez el, a tanulmány írója pedig feltárja ennek legfontosabb forrásait. A dolgozat befejező része általánosító igénnyel vonja le a tanulságot: teológia és politikai filozófia együttes jelenléte a korai humanizmusban általános jelenség, „régiónk politikai nyelveinek erős teológiai kötöttsége nem magyar jellegzetesség, hanem (…) itáliai import; (…) Bessarion köréből és a ferrarai szellemi műhelyből származó humanista örökség”.

A Mátyás-kori humanizmus további kulcsfontosságú intézményei (akadémiai kezdeményezések, könyvtár, egyetemalapítási kísérletek) talán ismertebbek annál, hogy ezekről akár az új részleteket közlő tanulmányokból is felvegyünk. Ugyanez vonatkozik azokra az életük bizonyos periódusában legalábbis nagyon merész egyház- és valláskritikai elképzeléséknek is hódoló gondolkodókra, mint a római akadémia tagjaként pápaellenes összeesküvésbe is belekeveredő Callimachus Experiens vagy a Bonfini által végletes epikureistának bemutatott (s Janus Pannoniusnál majd még előkerülő) Galeotto Marzio, akik viszonylag rövid időt töltöttek itt, és semmiképpen sem gyakoroltak maradandó hatást.

3.5.  Kulcsár Péter: Az újplatonizmus Magyarországon

Bár néhány magyarországi humanistánál, így például Galeotto bizonyos műveiben kimutathatók platonista elemek, az újplatonista bölcselet csak nagyon keveseket érintett meg. A tanulmány arra is figyelmeztet, hogy Mátyás környezetében politikailag erősen motivált és gyakorlatias volt ennek recepciója, amely tehát még a kereszténység és a megszelídített platonizmus összhangját megteremtő Ficinót is a politikai üzengetés szolgálatába állította.

3.6.  Horváth Iván: A székely rovásírás és a latin–magyar ábécé
8–9. század: A 8–9. században kerülhetett a földbe a szarvasi késő avar kori tűtartó

Tanulmányom tökéletesen elavult. A megjelenése óta eltelt 13 év alatt a benne feltett kérdésekre többen megpróbáltak válaszolni, de egy részük továbbra is nyitva van. A korszakért felelős szerkesztő nyilván a tanulmány nyomában sarjadt, jelentékeny szakirodalom miatt tartja helyesnek újraközölni. 2010-ben tanítványaimmal megtaláltuk a Nikolsburgi ábécé pergamenjét egykor tartalmazó ősnyomtatványt, amely 1933 óta lappangott. Bár azzal a feltevéssel közelítettünk az ábécéhez, hogy legújabb kori hamisítvány, örömmel állapítottunk meg, hogy mégis hiteles, 15. századi nyelvemlék (Horváth et al. 2011). Tőlünk függetlenül, de velünk közel egy időben hasonló eredményre jutott Szelp Szabolcs (Szelp 2011). Tanulmányom radikális kérdésfeltevései többeket válaszra késztettek. A rovásírás esetleges 16. századi megszerkesztésének feltevését Sándor Klára és Benkő Elek is több ízben elveti. Igazuk van. Ezt a túlzó feltevést a Nikolsburgi ábécé 15. század végi keltezésével már korábban visszavontam, pontosabban az emlék és a keltezés hitelességének bizonyításával tanítványaim és én, továbbá Szelp Szabolcs, megdöntöttük. Ők a rovásírás 15. századi eredeztetésének lehetőségét is kizárják (Sándor 2014a, 2014b; Benkő 2012, 2014a, 2014b, 2016). Legfőbb érvük az, hogy egyes feliratos emlékek minden kétséget kizáróan a 13–14. században keletkeztek. Erre hivatkozik az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportja által 2012-ben kiadott, a tudomány világában szokatlan műfajú Nyilatkozat is, amikor elutasítja a rovásírás humanista szerkesztésének lehetőségét (MTA BTK MŐT 2012). Azt viszont, hogy a székely írásnak volnának biztosan 13–14. századi emlékei, Ferenczi Géza régésznek az 1990-es években megfogalmazott kritikájához csatlakozva Tubay Tiziano vitatja (Tubay 2015). A Ferenczi által felvetett problémák tisztázására természettudósok bevonásával Tubay kutatócsoportot szervezett, a vizsgálat eredményei pedig nem igazolják az emlékek korai datálásával kapcsolatos derűlátást. Ugyan az archeometriai vizsgálatok az emlékek korai keltezését továbbra sem zárják ki, de a korai keltezés melletti, perdöntőként bemutatott érveknek eddig egyike sem bizonyult helytállónak (Tubay 2018: 174–201, Tubay et al. 2020). Pontosabbá vált a székely rovásírás művelődéstörténeti kontextusa, a hun-magyar rokonság toposzának 15. századi történetéről alkotott képünk is. Szörényi László, Janus Pannonius 1465-ben a II. Pál pápa előtt elmondott követi beszédének egy korábban figyelmen kívül hagyott részletét elemzi, rámutatva, hogy a hun-magyar azonosság Mátyás király diplomáciájában is hasznosult (Szörényi 2008, 2009). Pajorin Klára Szörényi példáit Janus költői műveiből gyarapítja (Pajorin 2015). Tubay a jelenség hátterét rajzolja meg, és Thuróczy egyik forrását, Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Piusz pápa Magyarországról és a magyarokról szóló írásait elemezi. Aeneas Sylvius a Magyar Királyság népei közül csak a székelyeket tartotta igazi magyaroknak, Tubay ebben látja a székelyek és a székelyek írása emlegetésének legfőbb motivációját Thuróczynál és Bonfininál. Mátyás történetírói a hun-magyar azonosság hangsúlyozásával dacolnak a nagy tekintélyű humanistával, aki határozottan tagadta, hogy a magyarok a hunok leszármazottai volnának (Tubay 2017). Ennyi tanulmányom szakirodalmi utóéletének szemléje. Ha megrendelést adhatnék a jövő kutatóinak, azt kívánnám, hogy az archeometriai munka mellett folytassák a székely írás 15. századi politikai környezetének feltárását is. A székely írás története abba a nagy, nemzeti mozgalomba illeszkedik bele, amelynek az a célja, hogy országnak-világnak bebizonyítsa a magyarság, pontosabban a székelység Attila király óta folytonos jelenvoltát a Kárpát-medencében. Nem a 20. századi László Gyula kezdte a kettős honfoglalással, de még csak nem is a 19. századi Vámbéry Ármin a maga hasonló elméletével. A mozgalom a 15. századi nagypolitika igényeinek nyomán született meg. A konstanzi zsinaton kialakult, hogy a főpapok nem elkeveredve, hanem egyháztartományonként (érsekségenként) egységesen szavaztak, ami államonkénti elkülönülésre vezetett. A következő, bázeli zsinaton, 1436-ban élesen felvetődött az ülésrend kérdése. Ezt az országok tekintélye határozta meg. A rangsorban nem a vitathatatlan régiségű császárság, hanem az újabb alapítású királyságok okoztak fejtörést. A Nagy Károly birodalmából származtatott, tehát elég kései, úgyszólván jöttment birodalmakkal szemben (aminő Franciaország) Spanyolországot a vizigótok 5. századi királyságára kell visszavezetni, érvelt Kasztília küldötte, Alfonso de Cartagena burgosi püspök, Svédország küldötte, Nils Ragvaldsson uppsalai érsek szerint viszont Svédország minden gótok őshazája, sőt a svédek maguk is gótok, tehát a svédek királya még Kasztíliánál is régebbi birodalmon uralkodik. Emiatt volt roppant kedvezőtlen, hogy Aeneas Sylvius Piccolomini, a zsinat kedvence, akinek itt ívelt fel pápasággal végződő pályafutása, Vitéz János barátja, Magyarország nagy híve, a törökellenes európai háború fáradhatatlan szervezője, nem ismerte el a hun-magyar azonosítást. Emiatt kellett a magyaroknak vitába bocsátkozniuk vele. A Thuróczy-krónika szerint a Székelyföldön széleskörű használatban maradt hun-szkíta ábécé világosan bizonyítja a hun folytonosságot, ugyanúgy, ahogy a svédek azzal érveltek, hogy a földjükön mindenfelé előforduló számtalan, rúnaírásos kő az ő gót örökségük bizonyítéka. A svéd-székely párhuzam kidolgozását Veress Dávid kutatásaitól és persze Tubay Tizianótól remélem.

Hivatkozások

Benkő Elek 2012: A „székely írás” emlékei = B. E., A középkori Székelyföld, I, Bp., MTA BTK Régészeti Intézet, 48–59. Benkő Elek 2014a: A székely írás középkori és kora újkori emlékei. Régészeti és történeti megjegyzések, Korunk, 3. folyam, 25/8, 65–74. Benkő Elek 2014b: A székely írás középkori és kora újkori emlékei Erdélyben. Régészeti és történeti jegyzetek = Magyar őstörténet – tudomány és hagyományőrzés, szerk. Szentpéteri József, Sudár Balázs, Bp., MTA BTK, 311–327. Benkő Elek 2016: A székely írás emlékei = Székelyföld története, I, szerk. B. E., Oborni Teréz, Székelyudvarhely, MTA BTK, EME, HRM, 475–486. Horváth et al. 2011: Horváth Iván, Harangozó Ádám, Németh Nikolett, Tubay Tiziano, A Nikolsburgi Ábécé hitelességének kérdése: Előzetes közlemény = Szöveg – Emlék – Kép, szerk. Boka László, P. Vásárhelyi Judit, Bp., OSZK–Gondolat, 76–90. Leerssen, Joep 2006: National Thought in Europe. A Cultural History, Amsterdam, Amsterdam University Press. MTA BTK MŐT 2012: MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport, Nyilatkozat, Bp., 2012. 06. 14. Elérhetőség: https://tti.btk.mta.hu/images/esemenyek/Nyilatkozat.pdf (letöltés: 2020. 09. 05.) Sándor Klára 2014a: A székely írás eredetéről dióhéjban, Magyar Tudomány, 59/5, 572–575. Sándor Klára 2014b: A székely írás nyomában, Bp., Typotex. Szelp Szabolcs 2011: A Nikolsburgi ábécé szerzősége és keletkezési ideje. Művelődéstörténeti megjegyzésekkel, Magyar Nyelv, 107/4, 407–428. Szörényi, László 2008: Attila strumento di diplomazia – Janus Pannonius ambasciatore di Mattia a Roma, Nuova Corvina. Rivista di Italianistica, 20/4, 16–29. Szörényi László 2009: A diplomáciailag felhasznált Attila – Janus Pannonius Mátyás követeként Rómában = Thomka-symposion. Ünnepi kötet Thomka Beáta köszöntésére, szerk. Kisantal Tamás, Mekis D. János, P. Müller Péter, Szolláth Dávid, Pozsony, Kalligram, 475–484. Pajorin Klára 2015: Janus Pannonius és a hun–magyar rokonság (Hozzászólás Szörényi László Janus Pannonius követi beszédéről írt cikkéhez), hálózati közlés, elérhető: https://iti.btk.mta.hu/images/szorenyi/irasok/PajorinKlara_Szorenyi70.pdf (letöltés: 2020. 09. 05.) Tubay Tiziano 2015: Titokzatos örökség: A székely írás kutatásának nehézségei = kultúrjav: Írásbeliség és szóbeliség irodalma – újrahasznosítva. Fiatalok Konferenciája 2014, szerk. Bartók Zsófia Ágnes, Fajt Anita, Görög Dániel, Maróthy Szilvia, Bp., reciti (Arianna könyvek, 9), 183–196. Tubay Tiziano 2017: Tubay Tiziano, Adalékok a Mátyás-kori Attila-kultuszhoz és a hun-toposz hátteréhez = Scientiarum miscellanea: Latin nyelvű tudományos irodalom Magyarországon a 15–18. században, szerk. Kasza Péter, Kiss Farkas Gábor, Molnár Dávid, Szeged, Lazi (Convivia Neolatina Hungarica, 2), 17–27. Tubay Tiziano 2018: Székely írás és humanizmus, Bp., Eötvös Loránd Tudományegyetem (Doktori disszertáció). DOI: 10.15476/ELTE.2018.011 Tubay Tiziano et al. 2020: Tubay Tiziano, Mozgai Viktória, Fórizs István, Sipos György, Páll Dávid Gergely, Filyó Dávid, Tóth Mária, Korai székely írásos feliratok (Homoródkarácsonyfalva, Vargyas, Székelyderzs, Székelyudvarhely) archeometriai vizsgálata: Előzetes közlemény, Archeometriai Műhely, sajtó alatt.

3.7.  Csehy Zoltán: Vendégjáték a priapikus Parnasszuson
1426: Megjelenik Antonio Beccadelli Hermaphoriditusa

Ismeretes, hogy a Szegedy-Maszák főszerkesztette könyvet ért bírálatok közül még a tárgyszerűbbek is szóvá tették a Janus-portré egyoldalúságát. Ebben még akkor is van igazság, ha másfelől csak elismeréssel szólhatunk Csehy Zoltánnak a pajzán versekhez kontextust teremtő hézagpótló vállalkozásáról, s természetesen arról is, amit Janus Pannonius verseinek erről a csoportjáról ír.

A Hermaphroditus nagy divatot teremtő népszerűsége olyan értelmezéssel társult, amely a Priapeát, az ókor pornográf és ugyanakkor termékenységi kultuszt is kifejező verskorpuszát Vergiliusnak tulajdonította és nagyobb művekre való előkészületként, afféle előjátékként értelmezte. Meghonosodott az az elképzelés is, amely az Iliászt a női, az Odüsszeiát pedig a férfi nemi szervvel hozta kapcsolatba, míg az Aeneist ily módon monumentális Hermaphroditusnak tekintette. Míg a korábbi szakirodalom Beccadelli hatását csak a szemléleti bátorság megjelenésében vélte tetten érhetőnek, az utóbbi években Laura M. Dolby, Marianna D. Birnbaum és Török László dolgozatai mélyebb hatást állapítanak meg. Csehy Zoltán megközelítése ezekhez s a neolatin költészet nemzetközi kutatásának eredményeihez kapcsolódva jelentkezik új megfontolásokkal. Invenciózus és hatalmas anyagismeretről tanúskodó elemzéseinek legfontosabb újdonsága, hogy az eposzparodikus vonások több tematikus altartományt is felölelő rendszerét mutatja ki Janus Pannonius verseiben. A legjelentősebb talán az alvilágjárás és a hajótörés motívumainak Beccadellire és az antikivitás költészetének fontos darabjaira egyaránt rájátszó jelenlétének megfigyelésekben gazdag feltárása. Nem kevésbé jelentős a verissima lex mozzanata folytonos felbukkanásának felderítése, ami azt jelenti, hogy az ilyen tradícióra folytonosan játékosan utalva figyelmeztet a valós élet és a versbeli lét különbségére, amit az obszcenitást elmarasztaló, kritikusra való reflexió is hangsúlyoz. Csehy ily módon a korábbiakban Becadellivel még kapcsolatba nem hozott versek esetében is feltárja a Hermaphroditus természetesen más költőkével összefonódott jelenlétét. A befejező rész Girolamo Balbi verseiben mutatja ki Janus erotikus költészetének megtermékenyítő hatását.

Úgy gondolom azonban, hogy a kép tényleg kiegészítése szorul. Ezt két olyan szerző segítségével oldjuk meg, aki a magyarországi humanizmus kutatásában mértékadónak számítanak. Alapszövegnek azért volt logikus az akadémiai irodalomtörténetben olvashatóhoz nyúlni, mert itt Kiss Farkas Gábor Jankovits Lászlóra nagymértékben támaszkodva, ám természetesen egyéni megfigyelések egész sorozatát nyújtva ad nagyon szuggesztív összképet.

3.8.  Kiss Farkas Gábor: Janus Pannonius

Mintaszerű tömörséggel méltatja a Guarinót dicsőitő költeményt, ugyanakkor kulcshelyeken idézve mutatja be az itáliai éveket. Feltárja, hogy a vera nobilitas széles körben elterjedt elvének országunkra alkalmazásával bontható ki a Pannónia dicséretére írt nevezetes epigramma üzenete, s hogy a nagy versek rokon szerkezete (Búcsú Váradtól, Álomhoz, Saját lelkéhez) antik és középkori minták egybedolgozása során alakult ki. Nagyon fontos megállapítást tesz antik és keresztény mitológia párhuzamos jelenlétéről: „A mitologizálás Janus Pannonius költészetében nem érintkezik a keresztény hittételekkel. Egyfajta szinkretizmusra, a keresztény és az antik mitológiai elemek elegyítésére találunk példát az Árvízről írt versben, ahol Janus Deucalion és Pyrrha antik történelmének egyértelmű párhuzamaként kezeli a bibliai özönvizet és Isten azt követő ígéretét…” Érett elégiái alapvető mozzanataként méltatja szellemi függetlenségét, s ezzel magyarázza azt is, hogy megelőzően kevés olyan verse van, amely Magyarországot mint politikai entitást kezeli, s bár az a gondolat, hogy Magyarországot Isten bűneiért sújtja, megjelenik, a büntetés nála még nem a török lesz, hanem az árvíz.

3.9.  Jankovits László: A Búcsú Váradtól megközelítése

A megírás idejére vonatkozó elképzelések közül elveti a legkorábbit (1451), s ezt a későbbiekben a vers meghatározó mozzanata, a sokrétű antik hagyomány ismerete és ugyanakkor tüntető átértelmezése is igazolja. A két később időpont (1455 vagy 1459–1460) közötti döntést nem tartja lényegesnek és a vers poétikai jellemzőivel indokolhatónak. Megállapítja, hogy a költemény a syntaktikon műfajába tartozik, amelynek Menandrosz által kidolgozott szabályrendszerét Guarino iskolájában ismerhette meg. Ennek használata kétségtelenül nyomot hagyott a költeményben, ám a költő a kulcsfontosságú toposzokat jelentősen átértelmezi vagy éppen meghazudtolja. Ilyen tendencia ismerhető fel a kimutatott Vergilius- és Catullus-helyek többségében. Az átértelmezés legfontosabb mozzanata az északi tél tüntető dicsérete, ami összefüggésbe hozható a költő nevével is. Nagy erudíciót igényelt a költészet istenének a szkíták lakta helyen való szerepeltetése is.

3.10.  Jankovits László: A diadalmas mandulafa

Az Egy dunántúli mandufaláról írott elemzés új megvilágításba helyezi a vers beszélőjének önsorsára vonatkozó reflexióját. Érdemes az összegzést idézni: „Hagyományosan úgy szoktuk olvasni a verset, s ez alól a fordító sem kivétel, mint a társtalan költői sors romantikus jelképét, és az eddigi magyar fordítások is ehhez igazodnak. Elmarad belőlük az, hogy hosszan »a fagyos hónakon át« (per gelidos menses) virágzik a mandula, és a »nagy keservesen a tavasz rügyeit fakasztja a tél« (tristior veris germina fundit hiems) mondatot, ezt a hű fordításban is meghökkentő paradoxont a rügyek elfagyásának veszélyére búbánatosítják, egyszersmind egyszerűsítik. Pedig éppen ez a csodálatos a mandulafában, az, hogy merészsége a telet önnön természetével ellentétes munkára készteti. Ha a hazájában a Múzsákat elvezető humanista költő helyzetére magyarázzuk a verset, ez korántsem a korán jött tehetség kudarcának megjelenítése, inkább a költészet erejének megmutatása. Mind a vers csillogó szövete, mind a rejtett jelentés bizonyítja, hogy a tehetség csodákat tehet a pannon földön.”

3.11.  Jankovits László: Utóélet

Az Utóélet fejezetet nem csupán azért vesszük át Jankovits egy népszerűsítő könyvéből, mert a kéziratok sorsát is bemutató távlatos áttekintést ad Janus olvasásának különböző korszakaiból, hanem azért is, mert bepillantást enged a műfordítás roppant nehézségeibe is, s látványos példákat hoz arra a modernizáló értelmezésre, amit a legjobban a Nemo religiosus et poeta est „mert hívő ember költő nem lehet”-ként való magyarítása illusztrál a Galeotto Marziohoz írott epigrammában.