A 15. század második felével foglalkozó történészek és irodalomtörténészek egyet látszanak érteni abban, hogy a korszak legfontosabb magyarországi sajátossága az egyre erőteljesebben magyar nyelvre váltó kolostori kultúra és írásbeliség, valamint a korai humanizmus együttes megjelenése, majd kibontakozása Corvin Mátyás uralkodása idején. Az utóbbi irodalmi programjával, a benne munkáló kulturális és nyelvi ideával, illetőleg ennek megvalósulásával a magyarországiak esztétikai szempontból is magas rendű írásművészetében (benne Janus Pannonius költészetével) az alábbiakban elmélyült tanulmányokkal találkozik az olvasó. Bár ezekben gyakran esik szó az intézményeket megteremtő európai politikai fejleményekről, nem látszik fölöslegesnek, s vállalkozásunk koncepciójából is következik, hogy felvezetésképpen szóljunk néhány meghatározó fontosságú intézmény megjelenésének és működésének magyarországi sajátosságáról.

Mint közismert, a 13. század első évtizedeiben megjelent európai egyetemi hálózatot az az igény hozta létre, hogy az egyre gyarapodó tudásanyagot szervezett formában jutassák el az egyházi és világi intézmények tagjaihoz. Az első hullámban Nyugat-Európa nagy centrumaiban (Bologna, Pádua, Párizs, Montpellier, Oxford), majd az újabb hullámok egyikében Kelet-Közép-Európában is – Prága (1347), Krakkó (1364), Bécs (1365) – létrejött egyetemek hosszú időn keresztül képesek voltak ennek a küldetésnek megfelelően működni. A 15. század elején azonban válságba kerültek, s bár egyáltalán nem voltak egyöntetűen merev intézmények, önmaguk nem voltak képesek a megújulásra. Ez a megújulási kényszer kívülről érkezett annak az akadémiai mozgalomnak a formájában, amely a 15. század első évtizedeiben jelent meg Itáliában, majd Európa csaknem minden országában. Kezdeményezői az egyetemi formalitások világát megvető baráti közösségek voltak. Tagjai önmagukat többnyire grammatikusoknak nevező, esetleg az állami vagy az egyházi életben betöltött funkciók ellátásából megélő, olykor módos patrícius családoktól származó vagy éppen bőkezű mecénásra akadó fiatalemberek voltak, s ezekben a baráti közösségekben az újonnan felfedezett, igazinak tartott antikvitás által ösztönözve egy új műveltségeszmény letéteményesei lettek. Elképzeléseiket programosan az egyetemekkel szembehelyezkedve fogalmazták meg. Ha ott az előadások diktálása volt a kommunikáció alapvető formája, ők a dialógust, a folytonos kérdést és válaszolást tekintették eszményüknek. Ha a középkori egyetemeken Arisztotelész nagy rendszereit próbálták utolérni és alkalmazni, akkor ők a már-már kultikus tisztelettel övezett Platónt írták zászlajukra. Tevékenységeik középpontjában a középkori összefoglalásokba csak önkényesen megválogatott részletek formájában bekerült antik szöveganyag teljességre törő feltárása állt, s ennek érdekében egyre több rendszeres munkára is vállalkozó közösség jött lére, melyek közül a leghíresebb a 15. században a Marsilio Ficino körül megszerveződött Academia Platonica lett. Ezek az Itália szinte minden nagyobb városában létrejött közösségek tekinthetők tehát a reneszánszkori humanizmus legfőbb bázisainak, amelyek tevékenységét a már bevett nagy és tekintélyesnek látszó egyetemek a legnagyobb bizalmatlansággal szemlélték. A bizalmatlanságot csak fokozta, hogy egyes közösségeknél egy újmódi pogányság nagyon látványos jelei is felbukkantak (Platón születésnapjának megünneplése, egymás „salus in Platone” formával való köszöntése stb.), jóllehet a firenzei akadémia tevékenységének középpontjában a kereszténység és a platonikus filozófia összhangjának kimunkálása állt.

Közismert, hogy Magyarországon a középkorban nem sikerült tartósan működő egyetemet alapítani, a humanizmus magyarországi megjelenése előtt pár esztendőt meghaladó ideig csak a pécsi egyetem működött. A Luxemburgi Zsigmond idejében lezajlott három további kísérletet (1395, 1405, 1410) lényegében sikertelennek tekinthetjük, illetőleg az utolsót nagyon is sikeresnek, ha igaz Klaniczay Tibornak az a hipotézise, hogy az alapításokat szívügyüknek egyáltalán nem tekintő uralkodók szűk látókörű politikai prakticizmusának betetőzéseként Zsigmondnak csak azért kellett a teológiai karral is bíró egyetem, hogy biztosítsa a konstanzi zsinaton a Husz János máglyára küldéséhez szükséges professzori szavazatokat.

Számunkra azonban a fentiekből most az a legfontosabb, hogy a hazai akadémiai mozgalom nem olyan háttéren bontakozott ki, mint Itáliában. Nem egy régi intézmény ellenében vagy annak legalább megkerülésére alakult ki, mint az itáliai contubernium, cenacolo, coetus, sodalitas vagy sodalitium névre hallgató társaságok, hanem a hazai művelődési törekvéseknek legalább valamiféle szervezettséget és rendszerességet kölcsönző kereteként. Ugyanakkor ha meggondoljuk, hogy a szakirodalom szerint „academia” néven először 1427-ben Poggio Bracciolini nevezte meg az egyik baráti közösséget, akkor azt kell mondanunk, hogy mindez zavarba ejtően korán történt. Különösen akkor, ha elfogadjuk az ebben a témakörben végig alapvető forrásként használt Klaniczay-monográfiának azt a javaslatát, hogy már Vitéz János budai házában az 1440-es évek elején lezajlottak az első összejövetelek, amelyek aztán folytatódtak Váradon és Esztergomban. Bár az ott történtek későbbi elbeszélő leírása tartalmaz topikus elemeket, nincs jogunk kétségbe vonni, hogy a néhány olaszt (köztük az akkor már idős Pier Paolo Vergeriót) és néhány lengyel és magyar humanistát is felölő közösségben – a Szánoki Gergely által leírt módon – költői és szónoki versengések folytak, s hogy ezen kívül a tudós disputációk töltötték ki az időt.

Több hipotetikus elemet tartalmaz a Budán működő platonista akadémiára vonatkozó elképzelés. Ezt Klaniczay is érzékeli, óv attól, hogy az udvari reprezentációs-kulturális pezsgés egészét akadémiai jellegűnek tekintsük. Nyilvánvalóan ezért is tesz kérdőjelet tanulmánya végére. Mértéktartó akkor is, amikor lényegében Huszti álláspontját megismételve egy kialakulóban lévő akadémiáról, illetőleg platonista csoportosulásról, valamiféle coetusról beszél, „még ha teljes kifejlődésére, a firenzei akadémiáéhoz hasonló elnevezések, rítusok, kellékek létrejöttére a király halála miatt nem vagy csak alig kerülhetett is sor.” (Klaniczay 1993, 49.) Másfelől azonban legalábbis potenciális tagokat vesz számba, jóllehet elismeri, hogy a felsoroltak nem voltak mindig egyidejűleg jelen Budán. Elismeri azt is, hogy hiányzott a csoportosulásból a vezető filozófus tekintély, majd mégis leszögezi, hogy „az olasz Bandini mellett alighanem Báthory Miklóst kell tekintenünk a magyarországi platonisták, a formálódóban lévő akadémia vezető személyiségének.” (Klaniczay 1993, 45.)

Még nyilvánvalóbbá lesznek a különleges helyzetből adódó értelmezési nehézségek, ha megfogalmazzuk Klaniczay egy másik, a Mátyás-kori egyetemmel foglakozó tanulmányának néhány tanulságát is. Kardinális jelentőségű írásról van szó, amely egy sor korábban tisztázatlan kérdésben új forrásokkal alátámasztható megoldásra jut. Tisztázza, hogy a pozsonyi egyetem az uralkodó és Vitéz János egyeztetett elképzelése jegyében jött létre, ám a szervezési munkálatok irányítása már teljes egészében Vitéz kezében volt, tehát „a pozsonyi egyetem elsősorban az érsekkancellár műve, aki azt személyes ügyének tekintette” (Klaniczay 1990, 580). Egyetértően idézi Borsa Gedeon kutatási eredményeit, amelyek szerint az Andreas Hess-féle nyomda is, amelyet hosszabb távon az egyetem szolgálatába akartak állítani, Vitéz János támogatásával állt fel. Megállapítja, hogy az artes fakultáson kívül a három felsőbb közül csupán a teológiairól tudjuk biztosan, hogy működött, a legvalószínűbb tehát az, hogy kétkarú egyetem volt, amelynek egyre visszafogottabb működése is legfeljebb az 1470-es évek derekáig tolható ki. Új adatokkal alátámasztva jut arra a következtetésre, hogy az új egyetemet nem csupán kisnemesek, „hanem az ország társadalmi elitjének fiai is siettek felkeresni.” (Klaniczay 1990, 593.) A legterjedelmesebb fejezet a teljesség igényével, tömör szellemi életrajzot is adva veszi számba az intézmény tanárait. Itt sem kevés azonban az olyan személy, köztük Galeotto Marzio is, akiről nem tudjuk biztosan, hogy akár vendégtanárként is oktatott az intézményben, vagy olyan, mint Joannes Argyropulos, akit a nagy erőfeszítések ellenére sem sikerült idehozni. A legfontosabb azonban az, hogy az egyetemen – ha rövid ideig is – valóban tanítókat (Giovanni Gatti, Marcin Bylica z Ilkusza, Johannes Regiomontanus) Klaniczay kénytelen számon tartani Vitéz akadémiájának tagjaiként is. Kifejezetten egyedinek számít az egyetem megnyitására várva Vitéz környezetében Esztergomban tartott összejövetel, amelyen Galeotto Marzio szerint Janus Pannonius és a király is részt vett, s amelyet ő esztergomi symposionnak nevez. Ugyanakkor ez az összejövetel Klaniczaynál egyben az egyetem sorsáról és jellegéről döntő tanévnyitó értekezlet is lesz. Ez az eljárás önmagában nem kifogásolható, ám az megemlítendő, hogy nagyon láthatóan cseppfolyós volt a határ a különböző intézmények között. Nálunk ugyanis nem arról volt szó, mint Itáliában, hogy az időközben egyre fontosabbá váló humanisták elfoglalták az egyetemek artes fakultásait, hanem a kezdet, az intézményalapítás káderhiányból is adódó súlyos nehézségeiről, amelyhez hozzátartozott a visszautasítás elkönyvelése is a legjelentősebb személyiségek részéről.

„Ha Gatti, Ilkusz, Regiomontanus, s talán Marzio mellett Carbone, Fontius, Argyropulos, Trapezuntius és netán Ugoleto is az Universitas Istropolitana tanárai lettek volna, akkor Vitéz egyeteme az Alpoktól Északra az egyik legfényesebb tanári karral dicsekedhetett volna.” – írja Klaniczay, akinél a kirajzolódó lehetőség káprázata talán a híres kritikai érzéket is elhomályosította (Klaniczay 1990, 585). Talán ezzel magyarázható, hogy hangsúlyozza ugyan: Mátyás utolsó éveiben a tervek már nem voltak mentesek a megalomániától, ám a végső mondat az artes fakultás épületének tervére reagálva mégis a következő: „Ha ez utóbbi megépült, s az új egyetem létrejött volna, a XV. század végén Magyarország egy Európában egyedülálló kulturális létesítménnyel büszkélkedhetett volna.” (Klaniczay 1990, 607.) Ismeretes, hogy az épület tervéről sokáig csak Heltai Gáspár krónikájában olvashattunk, s a szakemberek többsége kételkedve fogadta az ott leírtakat. Klaniczay számára megnövelte a leírtak hitelességét, hogy Kulcsár Péter az Egyetemi Könyvtár Kaprinay-gyűjteményében megtalálta a leírás egy késői latin változatát, és elképzelhetővé vált, hogy valami hasonló járhatott az ilyesmire hivatkozó Brodarics kezében. Ám nem hallgathatjuk el kétségeinket e dokumentumot illetően, amelyben az áll, hogy negyvenezer diáknak egyszerre lakhatást és ellátást biztosítani (Kulcsár 1971, 5–7).

A középkornak és a korai humanizmusnak a mostani fejezet élén említett együttes jelenléte mintaszerűen bontakozik ki viszont a tanulmány Skolasztikus, vagy humanista egyetem? alfejezetében. Ha nem is sikerült megszerezni a célba vett nagyságok többségét, tagadhatatlan, hogy a humanizmustól megérintett itáliai egyetemekhez hasonlóan, ha szerényebb erőkkel is, az artes fakultáson a studia humanitatis jegyében folyt az oktatás. Mint kiderül, Vitéz több módon is megpróbálkozott az elérhető legjobb domonkos intézmények és tanárok bevonásával, ami nagyobb mértékben sikerült, mint az artes fakultás magas színvonalának hosszabb távú biztosítása. De nagyon meggyőzően tulajdonít nagy jelentőséget annak is, hogy ha rövidebb ideig is, de tanított itt az a Giovanni Gatti, aki a humanista képzettségű teológusoknak ahhoz a Bessarion bíboros körül szerveződő csoportjához tartozott, amely elmélyülten foglalkozott a pietas és a studia humanitatis egységének megteremtésével. Ferrarai korszakáról egyébként részletesen szól Bene Sándor a korábban vagy a humanizmushoz, vagy a középkorhoz sorolt Andreas Pannoniusról írott terjedelmes tanulmányában (Bene 2007, 118–132). Bene szerint a Janus Pannoniushoz közel álló Andreas az Énekek éneke-kommentárjában, illetőleg a Mátyás királynak és a ferrarai hercegnek ajánlott királytükreiben nem csupán Kelet-Közép-Európára jellemzően valósítja meg ezt a kettősséget.

Az intézményalapításról elmondottakat látva – összegzés gyanánt – talán annyi megkockáztatható, hogy a közismert politikai konfliktusokon túl ezek a kultúrát közvetlenebb módon érintő nehézségek is szerepet játszhattak annak a magányosság-élménynek a kialakulásában, amelyről Janus Pannonius beszél.

Az európai és magyarországi kontextus finomabb összefüggéseit Ritoókné Szalay Ágnes, Kiss Farkas Gábor, Bene Sándor, Kulcsár Péter, Horváth Iván, Jankovits László és Csehy Zoltán tanulmányai bontják ki.

Hivatkozások

Bene Sándor, Középkor és reneszánsz határán: teológia és politika – 1476/1471: Megszületnek Andreas Pannonius királytükrei = A magyar irodalom történetei I.: A kezdetektől 1800-ig, főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály, a kötet szerkesztői Jankovits László, Orlovszky Géza, a szerkesztők munkatársai Jeney Éva, Józan Ildikó, Bp., Gondolat, 2007, 118–132.

Klaniczay Tibor, Egyetem Magyarországon Mátyás korában, ItK, 94(1990/5–6), 575–612.

Klaniczay Tibor, A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete, Bp., Balassi, 1993 (Humanizmus és Reformáció 20).

Az óbudai egyetem Heltai Gáspár Krónikájában, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 10–11(1971), 5–7.