Kiss Farkas Gábor

Vitéz János

Megjelent: Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek) 60–63.

Az itáliai humanista műveltség közép-európai terjedését Vergerio mellett elsősorban Aeneas Sylvius Piccolomini, III. Frigyes császár tanácsosa és diplomatája mozdította elő, de már Giovanni de Dominis, Vitéz János olasz származású elődje a váradi püspöki székben is szoros kapcsolatot ápolt a kor leghíresebb itáliai humanistáival, Ambrogio Traversarival vagy Geórgiosz Trapezuntiosszal. Aeneas Sylvius körül III. Frigyes kancelláriáján gyorsan kialakult egy kisebb német humanista kör, akik megpróbálták utánozni mesterüket és az itáliai humanizmus kedvelt műfajait (pl. a dialógust). Ehhez hasonló lehetett részben a magyarokkal állandó kapcsolatban álló Aeneas Sylvius, részben pedig a magyarországi itáliaiak (Vergerio és De Dominis) szerepe a humanizmus itthoni indulásában. Vitéz János (1408 k. – 1472; saját korában általában csak Zrednai Jánosnak nevezték), mint Zsigmond király kancelláriáján dolgozó jegyző, majd I. Albert alatt immár főjegyző, bizonyosan kapcsolatba került a nemzetközi kapcsolatokat szervező és bonyolító olasz humanistákkal, az általuk terjesztett és megkövetelt stílusideálok pedig kényszerítő mintaként hathattak Vitézre. I. Ulászló uralkodása alatt már ő fogalmazta a pápához és a többi keresztény uralkodóhoz írt propagandaleveleket, melyek Hunyadi János harctéri sikereiről számoltak be, és hogy ezek ne váljanak az itáliai humanisták gúnyolódásának martalékává, egyértelműen szükség volt arra, hogy a királyi főjegyző megpróbálja utánozni az új szónoki és levélstílust. (Műveit magyar fordításban lásd Vitéz 1987.)

Vitéz művelt családból származott, már apja is magisteri fokozatot szerzett, s maga Vitéz is járt a bécsi egyetemre 1434-ben, azonban ott csak az ars dictaminisszel és a Poetria novával ismerkedhetett meg, a reneszánsz humanizmus lényegében egészen a 15. század végéig hatástalan maradt a bécsi univerzitáson. Valószínűleg autodidakta módon sajátította el a humanista latinság külsőségeit, és ezt igyekezett volna fejleszteni később két alkalommal is életében, amikor egyetemi tanulmányok céljából fel akarta keresni Itáliát, de először a horvát bán nem engedte tovább 1444 táján, másodjára pedig hiába kért és kapott itáliai tanulmányaihoz pápai engedélyt, ideje nem volt már rá. Vitéz elzártsága, távolmaradása Itáliától jelentősen befolyásolta műveinek fogadtatását is. Egyetlen megszerkesztett művét, 1445 és 1451 között írt nagyrészt diplomáciai, kisebb részt magánjellegű leveleinek gyűjteményét alárendeltje, Ivanics Pál gyűjtötte össze 1451-ben. Vitéz leveleit Pál kancelláriai jegyző kérésére kezdte el gyűjteni Ivanics, és ez mutatja azt is, hogy mire szánták őket: egyfajta mintalevél-gyűjtemény lett volna a kancellária jegyzői számára. Ivanics maga oktató célú jegyzeteket is fűzött a szöveghez, illetve iskolás módon megadta az egyes szavak szinonimáit, ami azon túl, hogy az olvasó szókincsét bővíthette, később a levél át- és újrafogalmazásában is segíthetett. Gyakran maga Vitéz is hasonló módon járt el a levelek írásánál. Episztolái és szónoklatai is azt mutatják, hogy nagy előszeretettel utánzott klasszikus és nem klasszikus szerzőket egyaránt: előfordul, hogy egy teljes levél Livius-idézetekből áll, máshol a késő antik keresztény egyházi történetírótól, Aquileiai Rufinustól emeli át egész levelének sémáját, megfeleltetve a keresztény Magyarország küzdelmét az eretnekekkel szembeni harcnak; a török harcok elmúlt ötven évét bemutató drámai leírását pedig Aeneas Sylviustól emeli át. Levélideálja még nem a cicerói baráti levél, amelyet az itáliai humanisták követtek példaként: az egymást a rangtól függetlenül tegeződve megszólító, a társadalmi ranglétra helyett a szellem világában uralkodó egyenlőséget hangsúlyozó levélminta idegen lett volna az Itálián kívüli diplomáciában (bár Aeneas Sylvius tett kísérletet a meghonosítására). Vitéz tegeződik ugyan a gyűjteményt bevezető baráti levélben, ahol szellemesen próbál szabadkozni Pál kancelláriai jegyzőnél, gyűjteménye összeállíttatatójánál amiatt, hogy levelei ilyen parlagiasak, de a rangkülönbséget megőrzi az apa-fiúi szereposztás. Vitéz élvezettel merül el a szöveg bonyolultságában: stílusának nehézsége és a gyakran igen nehezen követhető szöveg gondolati összetettsége jól tükrözi a retorika gazdagságában és az antik kultúrában történt hirtelen megmerítkezést. „Egyébiránt ha te is hajlandó vagy szemügyre venni és megfontolni a jelen idők állását, hamar fölhagysz a nógatással, hogy épp most siessek beavatni számodra szemérmességem mindmostanig érintetlen hajfürtjeit, amelyeket csak akkor, vagy legalábbis főként akkor tudtam biztonságban, ha házam szentélyében elrejtve kerülik el a külvilág piacának mindennemű cséphadaróját” – írja Pálnak 1445-ben. Itt és ezt követő levelében is a metaforikus gazdagság (copia) kedvéért több módon is kiaknázza azt az ötletet, hogy Pál és ő maga egy kölcsönszerződés résztvevői, ahol Vitéz kénytelen megadni – szinte uzsorakamattal – a már rég beígért levélgyűjteményt. Ezek a merész képzettársítások, a levelekben idézett számtalan paradoxon, az alliterációk, a szójátékok a stílus klasszikus, cicerói letisztultsága helyett inkább a késő ókori rétortanárok – és középkori követőik – mesterkedő episztoláit idézik. Nem meglepő, hogy a tragédiaíró Seneca és az eposzíró Lucanus, a római irodalom legösszetettebb nyelvű szerzői, Vitéz kedvenc olvasmányai közé tartoztak, sokszor idéz tőlük. Szónoklataiban, valószínűleg tekintettel a közönségre, sokkal kevésbé fitogtatja retorikai jártasságát, inkább a meggyőzés hatékonyságára helyezi a hangsúlyt. Igyekezetének komolyságát könyvtárának fennmaradt kötetei közül leginkább azok tanúsítják, amelyeket személyesen végigjegyzetelt, illetve korrigált, mint Nagy Szent Leó homíliái, Tacitus történeti művei, Plinius és Jeromos levelei, Tertullianus-kötete, Macrobius Saturnáliái. Különös figyelmet szentelt a klasszikusok és az egyházatyák asztrológiával kapcsolatos kijelentéseinek. Leveleinek és szónoklatainak forrásai (Cicero mellett az ezüstkori és késő antik-patrisztikus szerzők) és könyvtára, könyvjegyzeteinek fő érdeklődési iránya (az ókori Pannónia, az antik történelem és az asztrológia) az első eleven magyarországi íróegyéniségnek mutatják Vitézt, aki számára a stílus nem iskolai tananyag, hanem személyes választás eredménye.

Bár a Vitéz köré szerveződő akadémia jellegű társaságról, amely még az 1440-es években Váradon gyűlt össze, csak egy negyven évvel későbbi, a krakkói érseket, Sanoki Gergelyt magasztaló életrajzból értesülünk, és az is elképzelhető, hogy az azokon részt vevő János váradi püspök még nem Vitéz, hanem elődje, Giovanni de Dominis, de a fennmaradt adatok arról, hogy barátainak ókori és kortárs humanista szövegeket tartalmazó kéziratokat kölcsönzött, Firenzében illuminált kéziratokat másoltatott, és humanista dedikációkat kapott mind Itáliából, mind Németországból, arra utalnak, hogy maga körül már megpróbált megvalósítani egy itáliai jellegű conviviumot, ahol a jelenlevők klasszikus szövegeket magyaráztak vagy filozófiai problémákat vitattak meg. Egyetem híján nem volt komoly tudományos centrum Magyarországon, ahová külföldiek is szívesen eljöttek volna: ennek pótlására kezdte el szervezni a pozsonyi Academia Istropolitanát, amely – szemben a korábbi magyarországi egyetemindulásokkal – földrajzi helyzete folytán nemcsak magyarországi tanulókkal számolt, hanem a közeli, a Mátyással ellenséges III. Frigyes uralma alatt álló Bécs egyetemének is konkurenciája próbált lenni. Az 1465-ben II. Pál pápától kapott bulla engedélyt adott Vitéz számára, hogy bolognai mintájú studium generálét nyisson, és 1467-ben el is kezdődött az oktatás, amely különösen erősnek mutatkozott asztrológiai-asztronómiai (Johannes Regiomontanus, Olkuszi/Ilkus Bylica Márton – ő készítette el az egyetem alapításának ma is fennmaradt horoszkópját) és humanista irányban (Galeotto Marzio, Aurelio Lippo Brandolini). Legkésőbbi adatunk az egyetem működésére 1474-ből származik: Vitéz célkitűzése tartós uralkodói támogatás hiányában kudarcot vallott, ahogy minden más akadémiai terv Pázmány nagyszombati alapításáig (Klaniczay 1993).

Vitéz ugyan sosem jutott el itáliai egyetemre, arról azonban gondoskodott, hogy tehetséges rokonai közül ketten is, Janus Pannonius – lánytestvérének, Borbálának a fia – és ifjabb Vitéz János – fiútestvérének a fia, a későbbi veszprémi püspök – is a legjobb iskolákba járhasson. Rajtuk kívül mások is felbukkannak Vitéz kancelláriáján, akik támogatásával itáliai iskolákat végeztek, mint Barius Miklós és Kosztolányi (Polycarpus) György. Ifjabb Vitéz János (megh. 1499 k.) veszprémi püspökként, majd bécsi püspöki kormányzóként Conrad Celtisszel, a német humanizmus mozgalommá alakítójával kerül szoros barátságba, és dunai akadémiájának (sodalitas Danubiana) elnöke lesz (1497), Barius és Kosztolányi pedig diplomataként írnak humanista szónoklatokat. Janus Pannoniushoz hasonló teljesítményt egyikük sem tudott felmutatni, de kialakult egy olyan szellemi közösség Magyarországon, amely természetesnek vette a klasszikusok olvasását. Egy Vitéznek tulajdonított kódexben maradt fenn a bejegyzés kölcsönadott könyvekről: „[Euryalus és] Lukrécia Pálóczinál, Vergilius Drágffynál, Albertus Magnus nálam, Jeromos levelei nálam, Tibullus Budán, Poggio Szellemes történetei Budán, Sallustius Budán, Aeneas Silvius a kancellárnál, Cicero kötelességekről szóló műve Budán” (Fraknói 1881, 30). A könyvek már kézről kézre jártak, de Janus Pannonius előtt senki nem kezdett a klasszikusok hű követésébe.

Hivatkozások

Fraknói Vilmos (1881) Egy érdekes zágrábi kézirat. Magyar Könyvszemle, 26–30.

Klaniczay Tibor (1993) A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete. Bp., Balassi.

Vitéz János levelei és politikai beszédei. Szerk. Boronkai Iván. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987.