BibTeXTXT?

Horváth Iván

A székely rovásírás és a latin–magyar ábécé
8–9. század: A 8–9. században kerülhetett a földbe a szarvasi késő avar kori tűtartó

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 36–48.

Tanulmányom tökéletesen elavult. A megjelenése óta eltelt 13 év alatt a benne feltett kérdésekre többen megpróbáltak válaszolni, de egy részük továbbra is nyitva van. A korszakért felelős szerkesztő nyilván a tanulmány nyomában sarjadt, jelentékeny szakirodalom miatt tartja helyesnek újraközölni.

2010-ben tanítványaimmal megtaláltuk a Nikolsburgi ábécé pergamenjét egykor tartalmazó ősnyomtatványt, amely 1933 óta lappangott. Bár azzal a feltevéssel közelítettünk az ábécéhez, hogy legújabb kori hamisítvány, örömmel állapítottunk meg, hogy mégis hiteles, 15. századi nyelvemlék (Horváth et al. 2011). Tőlünk függetlenül, de velünk közel egy időben hasonló eredményre jutott Szelp Szabolcs (Szelp 2011).

Tanulmányom radikális kérdésfeltevései többeket válaszra késztettek. A rovásírás esetleges 16. századi megszerkesztésének feltevését Sándor Klára és Benkő Elek is több ízben elveti. Igazuk van. Ezt a túlzó feltevést a Nikolsburgi ábécé 15. század végi keltezésével már korábban visszavontam, pontosabban az emlék és a keltezés hitelességének bizonyításával tanítványaim és én, továbbá Szelp Szabolcs, megdöntöttük. Ők a rovásírás 15. századi eredeztetésének lehetőségét is kizárják (Sándor 2014a, 2014b; Benkő 2012, 2014a, 2014b, 2016). Legfőbb érvük az, hogy egyes feliratos emlékek minden kétséget kizáróan a 13–14. században keletkeztek. Erre hivatkozik az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportja által 2012-ben kiadott, a tudomány világában szokatlan műfajú Nyilatkozat is, amikor elutasítja a rovásírás humanista szerkesztésének lehetőségét (MTA BTK MŐT 2012).

Azt viszont, hogy a székely írásnak volnának biztosan 13–14. századi emlékei, Ferenczi Géza régésznek az 1990-es években megfogalmazott kritikájához csatlakozva Tubay Tiziano vitatja (Tubay 2015). A Ferenczi által felvetett problémák tisztázására természettudósok bevonásával Tubay kutatócsoportot szervezett, a vizsgálat eredményei pedig nem igazolják az emlékek korai datálásával kapcsolatos derűlátást. Ugyan az archeometriai vizsgálatok az emlékek korai keltezését továbbra sem zárják ki, de a korai keltezés melletti, perdöntőként bemutatott érveknek eddig egyike sem bizonyult helytállónak (Tubay 2018: 174–201, Tubay et al. 2020).

Pontosabbá vált a székely rovásírás művelődéstörténeti kontextusa, a hun-magyar rokonság toposzának 15. századi történetéről alkotott képünk is. Szörényi László, Janus Pannonius 1465-ben a II. Pál pápa előtt elmondott követi beszédének egy korábban figyelmen kívül hagyott részletét elemzi, rámutatva, hogy a hun-magyar azonosság Mátyás király diplomáciájában is hasznosult (Szörényi 2008, 2009). Pajorin Klára Szörényi példáit Janus költői műveiből gyarapítja (Pajorin 2015). Tubay a jelenség hátterét rajzolja meg, és Thuróczy egyik forrását, Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Piusz pápa Magyarországról és a magyarokról szóló írásait elemezi. Aeneas Sylvius a Magyar Királyság népei közül csak a székelyeket tartotta igazi magyaroknak, Tubay ebben látja a székelyek és a székelyek írása emlegetésének legfőbb motivációját Thuróczynál és Bonfininál. Mátyás történetírói a hun-magyar azonosság hangsúlyozásával dacolnak a nagy tekintélyű humanistával, aki határozottan tagadta, hogy a magyarok a hunok leszármazottai volnának (Tubay 2017). Ennyi tanulmányom szakirodalmi utóéletének szemléje. Ha megrendelést adhatnék a jövő kutatóinak, azt kívánnám, hogy az archeometriai munka mellett folytassák a székely írás 15. századi politikai környezetének feltárását is.

A székely írás története abba a nagy, nemzeti mozgalomba illeszkedik bele, amelynek az a célja, hogy országnak-világnak bebizonyítsa a magyarság, pontosabban a székelység Attila király óta folytonos jelenvoltát a Kárpát-medencében. Nem a 20. századi László Gyula kezdte a kettős honfoglalással, de még csak nem is a 19. századi Vámbéry Ármin a maga hasonló elméletével. A mozgalom a 15. századi nagypolitika igényeinek nyomán született meg.

A konstanzi zsinaton kialakult, hogy a főpapok nem elkeveredve, hanem egyháztartományonként (érsekségenként) egységesen szavaztak, ami államonkénti elkülönülésre vezetett. A következő, bázeli zsinaton, 1436-ban élesen felvetődött az ülésrend kérdése. Ezt az országok tekintélye határozta meg. A rangsorban nem a vitathatatlan régiségű császárság, hanem az újabb alapítású királyságok okoztak fejtörést. A Nagy Károly birodalmából származtatott, tehát elég kései, úgyszólván jöttment birodalmakkal szemben (aminő Franciaország) Spanyolországot a vizigótok 5. századi királyságára kell visszavezetni, érvelt Kasztília küldötte, Alfonso de Cartagena burgosi püspök, Svédország küldötte, Nils Ragvaldsson uppsalai érsek szerint viszont Svédország minden gótok őshazája, sőt a svédek maguk is gótok, tehát a svédek királya még Kasztíliánál is régebbi birodalmon uralkodik. Emiatt volt roppant kedvezőtlen, hogy Aeneas Sylvius Piccolomini, a zsinat kedvence, akinek itt ívelt fel pápasággal végződő pályafutása, Vitéz János barátja, Magyarország nagy híve, a törökellenes európai háború fáradhatatlan szervezője, nem ismerte el a hun-magyar azonosítást. Emiatt kellett a magyaroknak vitába bocsátkozniuk vele. A Thuróczy-krónika szerint a Székelyföldön széleskörű használatban maradt hun-szkíta ábécé világosan bizonyítja a hun folytonosságot, ugyanúgy, ahogy a svédek azzal érveltek, hogy a földjükön mindenfelé előforduló számtalan, rúnaírásos kő az ő gót örökségük bizonyítéka. A svéd-székely párhuzam kidolgozását Veress Dávid kutatásaitól és persze Tubay Tizianótól remélem.

Hivatkozások

Benkő Elek 2012: A „székely írás” emlékei = B. E., A középkori Székelyföld, I, Bp., MTA BTK Régészeti Intézet, 48–59.

Benkő Elek 2014a: A székely írás középkori és kora újkori emlékei. Régészeti és történeti megjegyzések, Korunk, 3. folyam, 25/8, 65–74.

Benkő Elek 2014b: A székely írás középkori és kora újkori emlékei Erdélyben. Régészeti és történeti jegyzetek = Magyar őstörténet – tudomány és hagyományőrzés, szerk. Szentpéteri József, Sudár Balázs, Bp., MTA BTK, 311–327.

Benkő Elek 2016: A székely írás emlékei = Székelyföld története, I, szerk. B. E., Oborni Teréz, Székelyudvarhely, MTA BTK, EME, HRM, 475–486.

Horváth et al. 2011: Horváth Iván, Harangozó Ádám, Németh Nikolett, Tubay Tiziano, A Nikolsburgi Ábécé hitelességének kérdése: Előzetes közlemény = Szöveg – Emlék – Kép, szerk. Boka László, P. Vásárhelyi Judit, Bp., OSZK–Gondolat, 76–90.

Leerssen, Joep 2006: National Thought in Europe. A Cultural History, Amsterdam, Amsterdam University Press.

MTA BTK MŐT 2012: MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport, Nyilatkozat, Bp., 2012. 06. 14. Elérhetőség: https://tti.btk.mta.hu/images/esemenyek/Nyilatkozat.pdf (letöltés: 2020. 09. 05.)

Sándor Klára 2014a: A székely írás eredetéről dióhéjban, Magyar Tudomány, 59/5, 572–575.

Sándor Klára 2014b: A székely írás nyomában, Bp., Typotex.

Szelp Szabolcs 2011: A Nikolsburgi ábécé szerzősége és keletkezési ideje. Művelődéstörténeti megjegyzésekkel, Magyar Nyelv, 107/4, 407–428.

Szörényi, László 2008: Attila strumento di diplomazia – Janus Pannonius ambasciatore di Mattia a Roma, Nuova Corvina. Rivista di Italianistica, 20/4, 16–29.

Szörényi László 2009: A diplomáciailag felhasznált Attila – Janus Pannonius Mátyás követeként Rómában = Thomka-symposion. Ünnepi kötet Thomka Beáta köszöntésére, szerk. Kisantal Tamás, Mekis D. János, P. Müller Péter, Szolláth Dávid, Pozsony, Kalligram, 475–484.

Pajorin Klára 2015: Janus Pannonius és a hun–magyar rokonság (Hozzászólás Szörényi László Janus Pannonius követi beszédéről írt cikkéhez), hálózati közlés, elérhető: https://iti.btk.mta.hu/images/szorenyi/irasok/PajorinKlara_Szorenyi70.pdf (letöltés: 2020. 09. 05.)

Tubay Tiziano 2015: Titokzatos örökség: A székely írás kutatásának nehézségei = kultúrjav: Írásbeliség és szóbeliség irodalma – újrahasznosítva. Fiatalok Konferenciája 2014, szerk. Bartók Zsófia Ágnes, Fajt Anita, Görög Dániel, Maróthy Szilvia, Bp., reciti (Arianna könyvek, 9), 183–196.

Tubay Tiziano 2017: Tubay Tiziano, Adalékok a Mátyás-kori Attila-kultuszhoz és a hun-toposz hátteréhez = Scientiarum miscellanea: Latin nyelvű tudományos irodalom Magyarországon a 15–18. században, szerk. Kasza Péter, Kiss Farkas Gábor, Molnár Dávid, Szeged, Lazi (Convivia Neolatina Hungarica, 2), 17–27.

Tubay Tiziano 2018: Székely írás és humanizmus, Bp., Eötvös Loránd Tudományegyetem (Doktori disszertáció). DOI: 10.15476/ELTE.2018.011

Tubay Tiziano et al. 2020: Tubay Tiziano, Mozgai Viktória, Fórizs István, Sipos György, Páll Dávid Gergely, Filyó Dávid, Tóth Mária, Korai székely írásos feliratok (Homoródkarácsonyfalva, Vargyas, Székelyderzs, Székelyudvarhely) archeometriai vizsgálata: Előzetes közlemény, Archeometriai Műhely, sajtó alatt.

*

„Üngür iszi nek imij ßasu

(Ősmagyar verskezdet – Vékony 2004, 162).

A székely rovásírás keltezésének kérdése

A könyvesboltokat járó emberben az a benyomás alakul ki, hogy a legkorábbi, úgynevezett „ómagyar” irodalmi emlékek – a 12. század végére keltezhető Halotti beszéd vagy a száz évvel későbbi Mária-siralom – kisebb érdeklődést gerjesztenek, mint az irodalmi szempontból jelentéktelen, ám állítólag még a 10. századnál is régebbi, úgynevezett „ősmagyar” előzményekre visszatekintő rovásírás.

Ezt az eredetileg nem lúdtollal s nem puha anyagra (papírra, pergamenre), hanem kemény felületre (fára, kőre) késsel rótt, karcolt vagy vésett s ennek megfelelően egyszerű, mértanias jelekből álló írást állítólag a szkíta eredetű hun néptől örököltük. A régiek szkíta, hun vagy székely írásnak nevezték, mivel a középkori történeti hagyomány szerint a székelyek nemcsak rokon népei a hunoknak, miként a magyarok, hanem ők maguk is hunok. Ők közvetítették a szkíta-hun ábécét. Ebben a fejezetben a szakirodalom túlnyomó részét követve a „székely rovásírás” kifejezést használom, jóllehet azok a kései humanisták, akik a 16. század végén a rovásírás köré sikeres mozgalmat szerveztek, Baranyai Decsi János és Telegdy (Telegdi) János, nem voltak székelyek, és a rovásírás használatát az egész magyarság körében akarták elterjeszteni.

De vajon csakugyan régebbi-e a rovásírás, mint a Halotti beszéd? A hozzáértők túlnyomó többsége szerint a válasz igen.

Nemcsak azok a tudományos intézményektől távoli, önjelölt szakszerzők vélekednek így, akik bizonyításra nem szoruló, kétségbevonhatatlan aranyigazságnak tekintik, hogy a magyarok beláthatatlan idők óta ősi bölcsességek birtokában vannak (Kiszely 2000). A tudományos környezetben tevékenykedő tudósok is többségükben így gondolják. A magyar Kelet-kutatás nagyjai – Harmatta János, Ligeti Lajos, Németh Gyula és mások – s nyomukban a magyar nyelvtörténet kutatói rég megegyeztek abban, hogy a „türk eredetű rovásírás” ismeretét a honfoglaló magyarok már magukkal hozták (Bárczi 1967, 506). A „kettős honfoglalás” – legalább a 13. századig visszakövethető – hagyományához kapcsolódó mai régészek szerint a magyarok már jóval a honfoglalás előtt jelen voltak a Kárpát-medencében, számottevő művelődési kincs és saját írásrendszer birtokában (Vékony 2004).

Vannak visszafogottabb álláspontok is. Róna-Tas András a honfoglaló magyarságról szóló összefoglaló művének utolsó fejezetében (Róna-Tas 1996, 335) nem vonakodva, de nem is a végleges meggyőződés hangján tárgyalja a székely rovásírást. Sándor Klára elvileg nem zárkóznék el a székely rovásírás ótörök előzményeiben kételkedő álláspontok megvitatásától sem (Sándor 1992, 90–91). A magyar nyelvtörténet új egyetemi tankönyve szerint a székely rovásírás ma ismert rendszere „legkorábban a 9. században formálódhatott ki” (Korompay 2003, 104).

A teljes tagadás álláspontja kihalt. A 17–19. századi magyar nyelvészek közül sokan – Otrokocsi Fóris Ferenctől Hunfalvy Pálig (Sebestyén 1915, 11–13) – késői koholmánynak minősítették a szkíta-hun-székely ábécét. Ez a bizalmatlanság a 19–20. század fordulóján, az ótörök–székely megfelelések felismerésekor meggyengült, és a mai kutatók között immár senki sincs, aki kételkednék a székely betűk – közvetlen vagy közvetett – ősi eredetében. Mindenki elfogadja, hogy ez az eredet legalábbis ősmagyar, de inkább ótörök vagy avar, sőt egyesek még tovább is merészkednének.

A honfoglalók csakugyan ismerték már az (egykor, persze, részben más jelentésű) ír, betű, ró, szám szavakat, találkozhattak az írás és olvasás eseményével, sőt lehettek közöttük írástudók is – bár a jelenség még 600 évvel később sem lesz gyakori: „a XV. századi nemesség többsége nem érdeklődött az írás mestersége iránt” (Fügedi 1981, 457). Lehetett éppenséggel saját írásrendszerük is. Csakhogy van itt egy bökkenő.

A székely rovásírás legrégebbi hiteles emlékei „sem korábbiak a 15. század végénél”, sőt ezekből is az úgynevezett Nikolsburgi ábécét és a Bolognai Rovásemléket, továbbá az 1515-ös Konstantinápolyi feliratot „csak közvetve tudjuk datálni” (Róna-Tas 1985–1986, 174). Jól adatolható viszont a rovásírást fölkaroló 16. századi humanisták mozgalma – és ez további kérdéseket vet föl.

E humanisták (vagy 15. századi elődeik) nem módosították-e az ősmagyar rovásírás rendszerét? Püspöki Nagy Péter szerint az írás a Mátyás-korban gyökeres felújításon esett át (Püspöki Nagy 1984, 17). Róna-Tas szerint elképzelhető, hogy a Mátyás-korban „betűkészletét kiegészítették” (különösen Róna-Tas 1985–1986, de Róna-Tas 1996, 336 is). De akkor helyreállítható-e még a módosítatlan, ősmagyar vagy – Püspöki Nagy szerint – „avar” állapot? Egyáltalán volt-e valaha ilyen ősmagyar vagy avar állapot? Nem humanista csinálmány-e az egész székely rovásírás, úgy, ahogy van? Nem kellene-e visszatérnünk a 19. századi nyelvészet szkeptikus álláspontjához?

Humanista mozgalom a székely rovásírásért

A nyelvészek a 16. században ereszkedtek le a népnyelvhez, és sorra ismerték fel, hogy a népnyelveknek is van nyelvtanuk, éppúgy, mint a hébernek, görögnek, latinnak. (Az első magyar nyelvtan Sylvester Jánosé, 1539-ből.) Azonnal megindult a nyelvek nemzetközi vetélkedése (Sylvester glottomachiának nevezte): melyik a legkiválóbb, melyik esik legközelebb a szent nyelvekhez? Sylvester elbüszkélkedett a magyar névszóragozással, melyben több eset van, mint a latinban, és a névelővel, mely megvan nálunk és a görögben, de a latinból bezzeg hiányzik.

A 16. században általánosan elfogadott héber–magyar nyelvrokonítás törekvésébe tökéletesen beleillik Telegdy János Rudimentája.

Telegdy 1598 tavaszán készítette sajtó alá rovásírásos ábécéskönyvecskéjét (Sebestyén 1915, 91–117). A kis kiadványhoz Baranyai Decsi János írt előszót (Klaniczay 1982, 807–810). A műnek egyetlen nyomtatott példánya sem maradt fönn; talán meg sem jelent. A számos 17–18. századi hivatkozásból és kéziratos másolatból mégis bizonyosan tudjuk, hogy eljutott közönségéhez, és nagyon jelentős hatást fejtett ki.

Az előszó hangsúlyozza, hogy nem gyerekes célkitűzés a hun-szkíta írás megismertetése sem itthon – ahol nemcsak a gyermekeket, hanem az ifjakat és öregeket, férfiakat és asszonyokat, nemeseket és parasztokat, egyáltalán minden magyart meg kell tanítani a használatára –, sem pedig külföldön. A külföldiek előtt ez lesz a fő bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzet nagyon régi, a szkíták ivadéka. Az írás jobbról balra haladó iránya újabb bizonyíték az általánosan elismert héber–magyar nyelvrokonság mellett. További büszkeségünk, hogy roppant kevés az olyan nemzet, melynek saját betűi vannak – de a magyar ezek közé tartozik. Az olaszoknak, spanyoloknak, franciáknak, németeknek bezzeg nincsenek saját betűik. Tulajdonképpen még a görögök is a föníciaiaktól vették át betűkészletük legtöbb elemét. Mi közelebb állunk Isten kiválasztott népéhez, a zsidókhoz, mint a görögök, mert az írás tudományát a mi szkíta őseink előbb vették át tőlük.

Baranyai Decsi szerint a hun-szkíta betűvetést könnyebb megtanulni, mint a németet, franciát vagy spanyolt. Talán a rovásírás szigorúan fonemikus jellegére gondolt, amikor ezt írta – mindenesetre a székely rovásírásban a legtöbbször csakugyan egy-egy jel felel meg egy-egy fonémának.

A rovásírás-mozgalom magvait valószínűleg nem Telegdy és Baranyai Decsi vetette el, hanem talán már a 15. század második felének, Mátyás udvarának néhány humanistája (Róna-Tas 1985–1986, 177). Ha pedig a nem teljesen megbízható vagy nem nagyon meggyőzően keltezhető 15. századi emlékektől el akarunk tekinteni, gondolhatunk akár az 1553–1555-ös konstantinápolyi követjárás humanistáira is. A II. Szulejmán udvarába küldött követek, Verancsics Antal és Zay Ferenc, illetve a beosztott Dernschwam János (Johann Dernschwam; Joannes Dernschwam de Hradiczin), majd a követség később megérkezett vezetője, Ogier Ghiselin de Busbecq, valami módon mind összekapcsolódnak a rejtélyes Konstantinápolyi felirat ügyével (Sebestyén 1915, 69–81).

A felirat maga nincs meg, csak Dernschwam másolata. A felfedező nem egyedül ő volt, hanem a követség más tagjai is. „Reperimus” (találtuk), jegyzi meg naplójában a jól lerajzolható, ámde számára érthetetlen jelekkel feljegyzett szövegről (Sebestyén 1915, 71). Ha a többiek is másolatot vettek, és feljegyzéseket készítettek a kőről, az ő példányaik elvesztek.

Joggal feltételezhető, hogy a követség tagjai közül nem a naplóíró foglalkozott a titokzatos szöveggel. Ebben a különös konstantinápolyi küldöttségben ugyanis nem kevesebb mint három megszállott feliratvadász humanista akadt. Dernschwamtól fennmaradt egy latin feliratgyűjtemény, amelynek anyagát 1520 és 1530 között Erdélyben szedte össze, és amelyet az ókortudomány mindmáig nagyra értékel (Sebestyén 1915, 70). Busbecq fedezte föl az Augustus politikai végrendeletének tekintett Ankarai feliratot (Monumentum Ancyranum). Verancsics pedig történetíró volt, aki különösen szívesen foglalkozott történeti források feltárásával, köztük feliratokéval is; neki tulajdonítják például a híres Arundel-márványtáblák (Marmora Arundeliana) felfedezését (Bartoniek 1975, 37). Verancsics emellett a székely rovásírás iránt is érdeklődött. Egyik történelmi művében (Verancsics 1857, I: 145–146) ő is felmondja a Kézai Simon óta számos krónikás által elismételt helyet – hogy tudniillik a rovásírás öröksége állítólag a hunokról maradt a székelyekre –, és miként majd Baranyai Decsi, fölhívja a figyelmet arra a körülményre, hogy e székely rovásírás, akárcsak a zsidóké, egyiptomiaké és törököké, jobbról bal felé halad. Verancsics ugyanakkor azon nagyon ritka történetírók közé tartozik, akik általában bizalmatlanok voltak a hunok idejéről szállongó mendemondák igazságértékével kapcsolatban (Bartoniek 1975, 40).

A Dernschwam naplójában rögzített szöveg elolvasására csak a 20. század elején került sor, miután felhívták rá Vilhelm Thomsennek – az úgynevezett ótörök rovásírás akkor már világhírű megfejtőjének – figyelmét. A dán mester azonnal fölismerte, hogy a jelek viszonylag jól olvashatók a Telegdy Rudimentájában közölt hun-szkíta ábécével, és magyar szöveget adnak ki. A szöveg ráadásul olyan üzenet, amely, ha valakinek, hát leginkább épp a megtalálóknak, a Verancsics–Busbecq-féle követségnek szólt. Afféle palackposta az előző magyar követségtől, amelyet Bélay Borbás (Barlabás) vezetett: Ezer ötszáz tizenöt esztendőben írták ezt. László király öt kevetét váratták itt. Bílaji Barlabás kettő esztendeig itt volt stb.

Itt lép be a történetbe a második követség negyedik tagja, Verancsics barátja, Zay Ferenc, akinek olyan magyar nyelvű történeti munka szerzőségét tulajdonítják, amely a török háború okait ismertetve elsőként éppen Bélay Borbás konstantinápolyi, illetve két török csaus budai követjárását elemezte (Zay 1980, 6–9). A történetben így valamelyest Zay is érintve van.

Semmi jogunk nincs kétségbe vonni, hogy a konstantinápolyi felirat hiteles, hogy valóban Bélay Borbás segélykiáltása – de azért kicsit sok a jóból, hogy a négy jelentékeny írásgyűjtőből és történetíróból álló küldöttség egy leginkább épp őhozzájuk szóló feliratot fedezzen föl. A célhoz érő palackposta mindig gyanús. Elképzelhető, hogy akár maga Verancsics, a későbbi rovásírás-szakértő helyezte el az érthetetlen jelekből álló üzenetet a követségi szállás istállójának külső falán, s a megfejtéssel – és egyáltalán a hun-szkíta-székely ábécével – csak magyar hazájába visszatérve, később hozakodott elő. Elképzelhető, hogy Telegdy mozgalmának előzményét – sőt, esetleg a székely rovásírás megalkotását – az 1553–1555-ös követség körül kellene keresnünk. Közismert, hogy a középkorban roppant gyakori volt mind a hosszabb szövegek, mind az oklevelek hamisítása. A reneszánsz idején jelentek meg a hamisítványok leleplezésének filológiai eszközei – a hírhedt Constantinusi adománylevél hiteltelenségét Lorenzo Valla bizonyította be –, és egyúttal az ókori szövegek hamisítása is nagyon szakszerűvé vált. A korszak legeredményesebb hamisítója, a Domonkos-rendi Giovanni Nanni feliratokat is gyártott (Grafton 1993, 38). Gondot fordított a megfelelő betűkre, és evégett elkészített egy ál-iónábécét (Grafton 1993, 64). A 16. századból magyar példák is akadnak: az erdélyi Jacobus Palaeologus egy döntő ponton (János 1,1) az elismerttől eltérő szöveget közlő Biblia-példányt mutatott be egy hitvitán (Balázs 1998, 90), Dudith András pedig megköltött egy egész Themisztiosz-beszédet, amelynek hitelességét az ókortudománynak csak az újabb időkben sikerült megcáfolnia (Costil 1935, 423–428).

A hamisításnak – ha csakugyan az történt volna – oka a történetírói hagyományban keresendő, hiszen, láttuk, Kézaitól Verancsicsig a legtöbb történetíró felmondja, hogy a székelyek a hun-szkíta írásbeliség örökösei és továbbhagyományozói. A székely rovásírás létrehozása egy 16. századi hamisító szemében ezért csupán újrateremtésnek számított volna. Valami olyan dolog helyreállításának, amely egykor megvolt, és amelynek még most is meg kellene lennie.

A történetírók tanúságának igazságértéke

A rovásírás szakirodalma meglehetősen elhanyagolja a Kézai óta ismétlődő szöveghely forráskritikáját, pedig anélkül meg sem vizsgálható a hely esetleges igazságtartalma. Mintha a mai történetírók készpénznek vennék, amit középkori elődeik állítottak, hogy tudniillik a székelyek – akik ugyebár a hunok utódai – átvették a szkíták írását, és azt továbbra is gyakorolják. Mintha a régi történetírók mindannyian külön-külön, személyesen megtapasztalták volna a székely rovásírás szokását, nem pedig más, korábbi történetírók művei nyomán tudnának róla. A legragyogóbb tudósok is belesétálnak ebbe a csapdába: „Hogy a régi magyarok ismertek és használtak egy fajta rovásírást, azt először Kézai Simon említi a 13. század második felében, s úgy beszél róla, mint a székelyek sajátos írásáról. A 15–16. században történetíróink – Thuróczi, Bonfini, Oláh Miklós, Verancsics úgy – emlékeznek meg róla, mint szkíta vagy hun írásról, amelyet a székelyek még az ő idejükben is használtak, mégpedig úgy, hogy nem papírra írták, hanem fapálcákra, botokra rótták. A latin írásbeliség térhódításával azonban a rovásírás ismerete és használata a székelyek közt is egyre gyengült. Szerencsére 1598-ban Telegdi János rövid munkájában (Rudimenta…) még össze tudta foglalni (…) azt, amit a székely rovásírásról akkor még tudni lehetett” (Györffy–Harmatta 1997, 150–151).

Nem vizsgálják, hogy a régi történetírók egybehangzó állítása netán nem olyan, általuk személyesen megtapasztalt tényen (a székely rovásírás köznapi gyakorlatán) alapult, amelyhez mesés előzményt koholtak (a szkíták és hunok írásának mondáját), hanem esetleg fordítva, a szkíták és hunok történetíróktól hagyományozott írástudásának általánosan elfogadott tételéhez próbálták hozzáilleszteni a székelyek kitalált népszokását. Két példa – Aethicus Isteré és Olaus Magnusé – meg fogja mutatni, hogy a szöveghely forráskutatását nem takaríthatjuk meg. Mert ahogy nincs nyoma annak, hogy a 15–16. század előtt – a gyakorlatban – létezett volna a székely rovásírás, annak igenis van nyoma, hogy a történetírás – az elmélet – tudott szkíta és hun betűkről.

Nehéz megállapítani, hogy az itt idézendő két szerző mire alapozott. Talán – végső soron – Menandrosz Protiktór ma gyakran idézett 6. századi megfigyelésére a „szkíták” írásáról? A módszeres forráskutatásnak épp erre a kérdésre kell majd megfelelnie.

Aethicus Ister hőse és állítólagos szerzője egy talán 8. századi, latin nyelvű Cosmographiának, amely a világ földrajzának és a szerző csodálatos utazásainak adja leírását, és amelyet a szerző hamis beállítása szerint maga Szent Jeromos fordított görögből latinra. Mármost a mű ismertet egy olyan ábécét, amelyet a szerző talált fel (adinvenit), és amely egyes mai kutatókat az ószláv glagolita írásra emlékeztet, másokat pedig ama rovásjelekre, amelyekkel a honfoglalás előtti Kárpát-medence – állítólag részben magyar, részben török, részben egyéb – népelemei éltek (Vékony 2004, 231–242). Az ábécé tartalmi vizsgálatát most mellőzve irányítsuk figyelmünket a mű koholt szerzőjének nevére és származására. Az Ister név jelentése Duna. A mű zárómondata a lipcsei kéziratban (Aethicus 1991, 85) pedig így hangzik: Itt végződik a nemesi családból származó, szkíta nemzetiségű bölcselő és földrajztudós Aethicus könyve („Explicit liber Aethici phylosophi cosmographi natione Schitica nobile prosapia parentum”).

A „szkíta” földrajztudós műve rendkívül népszerű lett; ábécéje egyaránt hatott Hrabanus Maurusra és John (Jean de) Mandeville-re. Nos íme egy általánosan ismert kora középkori forrás, amely közvetve vagy közvetlenül bizonyára eljutott a 13–16. század magyar történetíróihoz, és amely a szkítákat saját írással rendelkező népként mutatja be. A felfedezések korában Aethicus Ister jelentősége és népszerűsége csökkent, de teljesen nem vált ismeretlenné. Magyarországon sem. Josias Simler zürichi teológus és földrajztudós rendezte sajtó alá Aethicus megtisztogatott, a képzeletbeli utazásoktól (és a szkíta ábécétől) megszabadított, tudományossá tett szövegét (Aethicus 1575). A kiadvány Balassa Jánosnak, Balassi Bálint apjának támogatásával és neki szóló ajánlással jelent meg.

A második példa Ioannes Magnus egy 1554-ben megjelent könyve a gótok történetéről, amely távolról sem úgy számol be a hunok eredetéről, mint ahogy Jordanes Geticája nyomán Magyarországon általánosan ismert. A kora középkori kútfő szerint Filimér gót király száműzte birodalmából a boszorkányokat, akiket gót nyelven (patrio sermone) haliurunnáknak (Haliurunnas) neveztek, majd ezeknek a boszorkányoknak, valamint a rossz szellemeknek nászából születtek a hunok (Jordanes 1882, XXIV). A 16. századi szerzőnél a történetben megjelenik az írás mozzanata is. Filimér király, mivel új birodalmában meg akarta szilárdítani az erkölcsöket, összeszedette és – hogy ne szaporodhassanak, és ne adhassák tovább mesterségük titkait – férfiaktól távoli helyre száműzte a boszorkányokat (magas mulieres), akiket gót nyelven adelrunáknak (Adelrunas) neveztek. „A gót Runa szó ugyanis tudományt (artem) vagy olykor varázslatot (magiam) jelent. Innen van, hogy Gótföldön még ma is rúnakőnek (Runasten) nevezik azt a sok követ, amelyen a gótok betűivel készült feliratok vannak” (Magnus 1554, 221). A hunok őszerinte e száműzött boszorkányoknak szkíta férfiakkal való nászából származtak.

Ioannes Magnus művében tehát az ógermán rúnaírás (rovásírás) közvetlenül össze van kapcsolva a hunok eredetével. Egyelőre nem érdemes azon tűnődni, hogy római tartózkodása során Verancsics vajon megismerkedett-e a művét 1540-ben (Magnus 1554, 782) befejező szerzővel vagy még inkább a művet átdolgozó és sajtó alá rendező Olaus Magnusszal (e főpap-történetírók személyes találkozása nem zárható ki), mivel – forráskutatások nélkül – egyáltalán nem bizonyos, hogy Ioannes Magnus elsőként kötötte össze a rovásírást a hunok eredetével. Lehet, hogy ő is átvette valahonnan.

Annyit megállapíthatunk, hogy a középkori kútfőktől a 16. századiakig a magyar történetírók nem feltétlenül az indukció útját járták. Nem feltétlenül egy általuk személyesen megfigyelt jelenséget (a székelyeknek van ábécéjük) magyaráztak mesével (a szkítáknak, illetve a hunoknak volt ábécéjük). Az is lehet, hogy deduktívan jártak el. Lehet, hogy az ő forrásaikban is szerepelt a szkíták, illetve a hunok ábécéje, és ebből vezették le, hogy ha a hunoknak volt ábécéje, akkor a hun ivadék székelyeknek is kell lennie.

A kétféle (deduktív és induktív) szempont összeütközése már a magyar nyelvtanát 1609-ben bevégző Szenci Molnár Albertnek nehézséget okozott. Természetesen ő is nagyon örvendetesnek tartotta, hogy a történetírás megemlékezik a székelyek szkíta betűiről, hiszen ezek annak bizonyítékai, hogy a magyarok nem Nagy Károly idején, hanem már a hunokkal megjelentek Pannóniában (Szenci Molnár 1866, 125). Mégis zavarta az a körülmény, hogy a székely betűket „sohasem láttam, és nem is ismertem senkit, aki látta volna őket” („nunquam vidi, neque hominem novi, qui eas viderit”, 114).

A székely rovásírás nyelvtörténeti helyzete

Láttuk: a székely rovásírás legkorábbi, feltétlenül hiteles, közvetlenül keltezhető emlékei a 16. századból, közvetetten keltezhető emlékei a 15. század végéről származnak, vagyis nyelvtörténeti szempontból az ómagyar és még inkább a középmagyar kor jellegzetességeit várhatjuk el tőle.

Magyar nyelvtörténeti szempontból ez a keltezés kifogástalan eredményt ad.

A rovásírás már jelöli azokat a fonémákat, amelyek az ősmagyar korban még nem alakultak ki, vagy nem terjedtek el. Ilyen a gy, ny, ty és a zs. Nincs külön graféma viszont a gy ősmagyar előzményére (dzs). A magánhangzó-jelölést ugyanúgy egy-egy jellel oldja meg, mint a 15. századi mellékjeles, úgynevezett „huszita” helyesírás óta napjainkig szokás, nem pedig analitikusan, miként a korábbi „kancelláriai” rendszer tette.

A székely rovásírás megalkotója jártas volt a korszak latin betűs magyar helyesírásában. Ugyanazzal az írásjellel jelölte az i és a j fonémát, ugyanazzal az u~ú-t és a v-t. A k fonéma jelölésére viszont – miként a 16. századi magyar nyomtatványokban a c és a k betű – két írásjele volt (Molnár 1963, 282–325). Használt a latin betűs írásokban szokásos összeszövéseket (ligatúrákat). Ez az eljárás gyakori volt a karoling kor latinjában (Püspöki Nagy 1977, 310–312), sőt általában a középkorban (Róna-Tas 1996, 338). Elvétve még ma is előfordul: ilyen az æ vagy a ß. A székely rovásírás betű-összeszövési eljárását Püspöki Nagy Péter pontosan azonosította a főleg nevek és címek írásában alkalmazott latin nagyligatúrával, amelynek virágkora a 11–13. század volt (Püspöki Nagy 1977, 309), de a reneszánsz névligatúrák sem ritkák.

A latin betűs írásban való jártasságát leplezni próbálta. Ha két, egyszerű rajzolatú betűkből álló, többé-kevésbé fonémajelölő ábécét összehasonlítunk, akár még véletlenül is lelhetünk közöttük funkcionális hasonlóságokat (ilyenkor hasonló alakú betűk hasonló fonémákat jelölnek). Találtak ilyen párhuzamokat a székely rovásírás és az ótörök rovásírás, a glagolita betűk, továbbá Aethicus Ister ábécéje között – viszont a székely rovásírás és a latin betűk között egyetlenegy megfelelést sem mutattak ki. Ez persze teljességgel elfogadhatatlan lenne, ha a székely rovásírás csakugyan sok száz évig, egészen 15–16. századi újrafelfedezéséig a latin betűs írás mellett, azzal kölcsönhatásban létezett volna.

Szembeötlő viszont a két héber párhuzam: a jobbról balra haladó betűvetési irány, továbbá a magánhangzók gyakori elhagyása (a magyarban ez persze csak nagyon korlátozottan lehetséges). E kirívó, de felszíni hebraizmus kiválóan beleillik a 16. századi magyar nyelvtudomány törekvéseiről alkotott képünkbe.

A székely rovásírás mindeme jellegzetességei a rendszert egyidősnek mutatják a legkorábbi, kétségbevonhatatlan hitelességű emlékek korával, nem alapozzák meg viszont az ősmagyar korból, netán még régebbről való eredeztetést.

Az ótörök rovásírásból való eredeztetés

A székely rovásbetűk nem emlékeztetnek latin megfelelőikre, viszont ószláv (glagolita és cirill) betűkre igen – ebben nincs semmi meglepő –, és emlékeztetnek – csodák csodája – a 800 évvel korábbi és 6000 kilométerrel távolabbi leletekből ismert ótörök rovásírásra. Ez a párhuzam bizonyítja, hogy a székely rovásírás eredete mélyen a honfoglalás előtti időkben keresendő (a glagolita és cirill réteg pedig a honfoglalással egy időben vagy akár később is rárakódhatott).

Voltaképpen már a jenyiszeji és orkhoni ótörök feliratok megfejtése előtt elkezdődött a székely rovásírással való rokonságba hozásuk, a megfejtés óta pedig funkcionális párhuzamok is adódtak. Az, hogy a két ábécé hasonló alakú betűi között olyanok is akadnak, amelyek azonos vagy hasonló fonémákat jelölnek, a kutatók szemében kétségtelenné tette a két írásrendszer szoros kapcsolatát (Sebestyén 1909, 167–170). Sebestyén Gyula 22 ótörök, illetve székely betű között állapítja meg, hogy a betűpár „egymással rokon” (Sebestyén 1915, 157). Németh Gyula négy székely jel esetében (n, s, sz, ë) tökéletes egyezést figyel meg, de kétségtelennek látja, hogy „nagyjában a többi egyeztetés is helyes” (Németh 1934, 28). Ernst Doblhofer 14 betűpárt rokonítana egymással (Doblhofer 1962, 313). Sándor Klára a négy tökéletes egyezés mellett az írásszabályozó elvek („graphotactics”) részleges párhuzamosságára figyelmeztet (Sándor 1990, 297). Róna-Tas András legújabban még tovább csökkenti a párhuzamot: „A keleti türk rovásírással kifogástalanul csak két igen egyszerű betű (az sz és az n) egyeztethető” (Róna-Tas 1996, 338).

Annak idején az ótörök rovásírás megfejtője, Vilhelm Thomsen nem tartotta meggyőzőeknek a két írás kapcsolata mellett felhozott érveket (Róna-Tas 1985–1986, 173). Ma két gondolatmenet is alkalmasnak látszik arra, hogy kételyeket ébresszen a rokonítási kísérlettel szemben.

Püspöki Nagy Péter mindenekelőtt föltárja a székely rovásírás „betűelemeinek szerkezeti rendszerét”. Megfigyeli, hogy a betűkészlet legnagyobb része alaktanilag jól elrendezhető mindössze néhány sorozatban. Egy-egy roppant egyszerű, mértanias alap – például egyenes szakasz vagy félkör vagy éppen két, egymással hegyesszöget bezáró egyenes szakasz – szabályszerű továbbalakítása, variálása olyan műveletsort ad ki, amellyel létre lehet hozni a székely betűkincs legtöbb elemét. Ő maga – tények hiányában – szívesen föltételezné, hogy a székely rovásírás megalkotója a valóságban is így hozta létre művét. A bizonyíték a betűk alaktani rokonságát ábrázoló táblázat.

Mármost azokat a betűket, amelyek Püspöki Nagy elemzésében szerkezetileg egymással a legszorosabb kapcsolatban állnak, a más írásokkal való egyeztetések hívei hol az ótörök rovásjelekből, hol a görög, hol a glagolita ábécéből szokták eredeztetni. E felszíni egyezéseknek Püspöki Nagy azért nem tulajdonít jelentőséget, mert a különböző ábécékkel rokonságba hozott betűk szerkezetileg (a székely rovásírás rendszerén belül) egyazon rokonsági sorozatba tartoznak. Íme a módszer (Püspöki Nagy 1977, 305): „Vizsgáljuk meg például a magyar írás [ő így nevezi a székely rovásírást] n-t, o-t és f-et ábrázoló jelének szerkezeti rendszerét. Az első jelről az átvételi hipotézis védelmezői azt állítják, hogy türk, a másodikról, hogy ószláv, a harmadikról pedig, hogy görög eredetű. A kérdéses három betű alaktani szemszögből közös alapból differenciált betűk sorához tartozik (hangérték szerint ny, n, o, ly, f, ü). (…) Már az első pillantásra tapasztalhatjuk, hogy a magyar írás itt felsorolt hat betűje alaktani szemszögből az n hang jelének megfelelő ívelő vonal szabatos és fokozatos továbbképzésével végrehajtott tudatos és tervszerű differenciálással megalkotott eleme. A hat – szerkezeti szemszögből határozott összefüggést mutató – betűjel felének, vagyis három betűnek más ábécékből (türk, görög, ószláv) való származtatása ezáltal szertefoszlik.”

Egy másik ellenvetés is elképzelhető. Ennek kiindulópontja az a nyilvánvaló igazság, hogy a mértanilag tulajdonképpen elég egyszerű jeleket alkalmazó írásrendszerek között véletlen egybeesések is előfordulhatnak. Ahogy Püspöki Nagy mondja: „A magyar és a türk írás éppen úgy mint a többi főníciai eredetű írás nagybetűi, például a régebbi latin nagybetűs írás is alkotóelemeinek bizonysága szerint a lineáris írások nagy családjának kapitális típusú ágához tartozik. A lineáris írásokat a függőleges és dőlt egyenes vonalakhoz csatolt további kisebb egyenesek és körívek jellemzik. Szinte valamennyi lineáris írásban kisebb-nagyobb számban találunk teljes, gyakran pedig részleges alaki egyezéseket. Ezek az egyezések, melyek az azonos alkotóelemek felhasználásának következményei, még nem jelentenek közelebbi kapcsolatot két ilyen írásrendszer között” (Püspöki Nagy 1984, 14). A rokonságba hozott jelek mértani egyszerűségéről képet alkothatunk, ha megtekintjük Doblhofer táblázatát (Doblhofer 1962, 313). Róna-Tas András is nyilván azért hangsúlyozza a két kifogástalanul egyeztethető betű grafikai képének „igen egyszerű” jellegét, hogy óvatosságra intsen. (Egy fordított C-re emlékeztető félkörről, illetve egy I-hez hasonló függőleges szakaszról van szó.)

Tovább növeli a véletlen egybeesések valószínűségét az a körülmény, hogy minden írásmegfejtő – szükségképpen – nagyfokú türelmet tanúsít, amikor két írásrendszer között megfeleléseket állapít meg. A jelek alakját illetően azért helyes a nagyvonalúság, mert – bár az írások legtöbbje, ha ugyan nem mindegyike, céltudatos tevékenység eredményeképpen jött létre – a jelek sorsa aztán magától halad tovább, hiszen az írást gyakorlók minduntalan és önkéntelen tovább alakítják. A hangtani megfeleltetésekben is türelmeseknek kell lennünk: olykor meg kell elégednünk a fonémák rokonságával, és nem kell tökéletes azonosságukhoz ragaszkodnunk. Amikor arról értesülünk, hogy a székely és az ótörök rovásírás közötti rokonság egyik bizonyítéka (például Sándor 1990, 297) az, hogy két hasonló jel ugyanazt az ë fonémát jelöli, akkor, tekintettel a két írás és két nyelv közötti hatalmas földrajzi távolságra és 800 évnyi időhézagra, némelyek úgy is érezhetik, hogy ez az egybeesés már-már túl szép. A mássalhangzók egybevetésekor nem is vagyunk ilyen aggályosak, hanem tekintetbe vesszük, hogy az ótörök rovásírás félúton van a szótagírás és betűírás között, a székely viszont – eltekintve a latinos összeszövésektől – az utóbbi csoportba tartozik. Vagyis az egybeesések fölismerése úgy történik, hogy a kutató nem egy bizonyos fonémával, hanem hasonló képzésű fonémák csoportjával dolgozik, és nem egy bizonyos írásjellel, hanem írásjelváltozatok családjával, amelybe olyan grafémákat oszt be, amelyek többé-kevésbé hasonlítanak egymásra.

Mármost ha mértani alakjukat tekintve eleve egyszerűek a jelek, és nem is jelekkel, hanem rugalmasan jelcsaládokkal dolgozunk, akkor 2 betűírásos ábécé (ez 20-30 jelből álló készletet jelent) összehasonlításakor elég nagy lesz a véletlen egybeesések valószínűsége. Emiatt – ha a szóban forgó két nyelv fonémakészlete is hasonló – a funkcionális párhuzamok véletlen előfordulása sem lesz valószínűtlen. Érdemes elvégezni a következő kísérletet. Feleltessünk meg 20 fonémacsaládot véletlenszerűen 20 jelcsaládnak! (Más szóval: hozzunk létre egy ábécét.) Hajtsuk végre újra meg újra a feladatot! (Vagyis hozzunk létre egy másik ábécét, az előbbihez hasonló jelekkel – azonos jelcsaládokkal – és az előbbivel azonos fonémakészlettel.) Ha néhány tucatnyi próbát elvégeztünk (vagyis néhány tucatnyi ábécét létrehoztunk), akkor bizonyára úgy fogjuk találni, hogy elég ritka az olyan eset, hogy két megfeleltetéssorozat (két ábécé) között egyáltalán ne mutatkozzék funkcionális párhuzam (egyazon jelcsaládnak egyazon fonémával való összekapcsolása), aminthogy az sem lesz gyakori, hogy két megfeleltetéssorozat (két ábécé) között nagyon sok, mondjuk 5-nél több funkcionális párhuzam mutatkozzék.

A megadott föltételek között várható véletlen találatok aránylag nagy száma matematikailag is bizonyítható.

A kutatók örömteli csodálkozása tehát nem volt egészen indokolt: „a székely rovásírás, amelyet már Dernschwam sem értett, bár több mint ötven esztendeig élt Magyarországon, és teljesen ismeretlen betűkként jellemzett, minden kétséget kizáróan az ótürk rúnákra vezethető vissza! A két írás közti hasonlóság, amelyet a korábbi emlékek alapján már 1890-ben felismertek, valóban oly megdöbbentő, hogy senki sem vitathatja” (Doblhofer 1962, 312).

Valójában az ótörök rovásírással, illetve a görög-glagolita-cirill ábécékkel való összevetések nagyon is kérdésesek, egyrészt Püspöki Nagy szerkezeti érve, másrészt a véletlen találatok túl nagy valószínűsége miatt.

A kelet-európai rovásírások

A kelet-európai térségben – többek között a Kárpát-medencében – a nagyszentmiklósi aranykincs részben bilingvisnek tekinthető feliratai óta is számos népvándorlás kori rovásírásos emlék került elő (Györffy–Harmatta 1997, 155). Azok, akik elfogadják az ótörök és a székely rovásírás kapcsolatát, vagyis a kutatók majdnem mindegyike különös figyelmet fordít ezekre a leletekre, mert bennük kellene megtalálni az ótörök és a székely rovásírás közötti „hiányzó láncszemeket” (Sándor 1990, 296). A Kárpát-medencei leletek feliratai általában török vagy magyar megfejtést kapnak, ezek azonban a roppant erőfeszítések ellenére is kétségesek.

Van, hogy magának a leletegyüttesnek a régészeti értelmezése sem meggyőző. Az odalátogató turista számára nem világos például, hogy a somogyfajszi vaskohó hirtelen elhagyása miért a 10. század közepén történt, és miért nem 50 évvel korábban, épp a honfoglalók rajtaütése folytán. Csak nem azért, hogy az onnan előkerült néhány rovásírásos betűt magyarul kelljen olvasni?

Van, hogy a lelet kontextussal együtt kerül elő, és viszonylag jól keltezhető, de olvasása mégsem megnyugtató. A szarvasi tűtartót Róna-Tas András törökül, Harmatta János és Vékony Gábor magyarul olvasná (Györffy–Harmatta 1997, 154). Az utóbbi egyenesen honfoglalás előtti magyar költeménynek, amelyről az Új Írás című folyóirat az 1980-as években verselemzést is közölt (Szili 2005, 24–56). A megfejtő mai magyar fordításában (Vékony 2004, 162):

Üngür démon ellen ím e vas;
tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)!
(ki) szétfejtesz, egybeölt[esz…]
Üngür ne egyen (meg engem), űzd, emészd (el) őt, én istenem!

Az első sor eredeti ősmagyar nyelven:

Üngür iszi nek imij ßasu

A sor tővéghangzó nélküli -nek névutója máris elbizonytalanítja az olvasót. Nem valami neki-szerű alaknak kellene itt állnia? (Az emlék jelöli az i fonémát.) De más nehézségek is jelentkeznek, mindenekelőtt a Popper-elv, amelyet nemcsak a természettudományban, hanem a filológiában is szem előtt szoktunk tartani akkor, amikor egy elméletet bizonyítani akarunk.

Tudjuk, Karl Popper a tudományban be nem vált verifikációs követelmény helyére a sikertelen falszifikáció követelményét állítja. Bizonyítás helyett megelégszik az elmélet alátámasztásával („corroborating evidence”), de ehhez a legkisebb követelményhez ragaszkodik. Csak az fogadható el alátámasztott tudományos elmélet gyanánt, aminek „megcáfolására komoly, de sikertelen kísérlet” történt (Popper 1963, 33–39).

Amikor Champollion a „Ptolemaiosz” név kibetűzése után nekilátott a „Kleopatra” névnek, az akkor még kimondatlan, de mégis tiszteletben tartott Popper-elvet alkalmazta. Az l, p, t fonémák hieroglifái az első név elolvasása után már azonosítva voltak. Ha a „Kleopatra” szóban nem ugyanezek a hieroglifák jelölték volna ugyanezeket a fonémákat, az első név megfejtése hibás lett volna. De mivel az l, p, t fonémákat csakugyan az elmélet által megjósolt hieroglifák jelölték, a cáfolat sikertelen maradt, Champolliont pedig az óegyiptomi írás megfejtőjének tekintjük.

A kelet-európai rovásírások megfejtői nehéz helyzetben vannak. Lényegében nincs bilingvisünk, és nincs terjedelmes szövegemlékünk. Ezért van, hogy a legszellemesebb megfejtésekre sem lehet a Popper-elvet alkalmazni. Mivel az ellenőrzésről – hosszú szövegek híján – kénytelenek vagyunk lemondani, egyelőre inkább ötleteknek, semmint megfejtéseknek kell tekintenünk ezeket a tanulmányokat. Tudományos értékükről ma még nem lehet felelős véleményt alkotni.

A székely rovásírásos emlékek forrásértéke

A székely rovásírásos emlékek legtöbbjének közös vonása, hogy eredeti kontextusukból kimozdították őket. A feliratos kövek és téglák nincsenek eredeti helyükön, a Marsigli-féle Bolognai Rovásemléket botokról papírra másolták át, a Nikolsburgi ábécét tartalmazó ősnyomtatvány megvásárlásáról lemondott a Nemzeti Múzeum.

A régészek jó okkal vonakodnak attól, hogy eredeti kontextusukból kimozdított tárgyakat megvizsgáljanak. Épp ez a körülmény az, ami napirendre tűzi a rovásírás emlékeinek átfogó régészeti vizsgálatát. Magyarázatot kell találni arra, hogy a székely rovásírás tárgyi emlékei között miért ilyen gyakori jelenség a kontextus elhagyása.

A könyvtörténészek ugyanolyan jó okkal, mint a régészek, szintén ragaszkodnak a kontextushoz, és ezért a könyvtörténeti vizsgálat is elvégzendő. Elemzendő, hogy a Bolognai Rovásemlék botjai miért nincsenek meg a Marsigli-hagyatékban. Mikor készültek a papírmásolatok? Nem hozhatók-e összefüggésbe – Sándor Klára ötlete nyomán – Kájoni János rovásmozgalmár tevékenységével? Nem lehet-e, hogy Kájoni idején másoltak le rovásírással egy 1500 körüli, latin betűs naptárt?

Megvizsgálandó, hogy miért vesztette el kontextusát a Nikolsburgi ábécé. Összefüggött vagy nem az őt hordozó ősnyomtatvánnyal? A példányt a Széchényi Könyvtár számára megszerző Jakubovich Emil miért mond ellent önmagának (Jakubovich 1935, 3–4)? „Mivel azonban a hercegi család jogtanácsosa az ősnyomtatványért az árverésen elérhető maximális árat, a kikiáltási ár többszörösét követelte megbízottunktól, több napi alkudozás után, kedvünk ellenére kénytelenek voltunk távirati úton hozzájárulni ahhoz, hogy a bennünket elsősorban érdeklő, rovásábécével beírt hártya-védőlevél a vele semmiféle tárgyi összefüggésben nem lévő ősnyomtatványtól különválasztassék és a rendelkezésünkre álló összegért megvétessék. Az ősnyomtatvány megszerzésére is újabb megbízást adtunk az árverező cégnek, de az – sajnos – a luzerni árverésen részünkről (svájci frankban) megfizethetetlen áron idegen kezekbe került.” Ha az ábécé csakugyan „semmiféle tárgyi összefüggésben” nem állt az ősnyomtatvánnyal, akkor miért adott a könyvtár „újabb megbízást” az ősnyomtatvány megvételére? És mit jelentenek az ábécé kontextusáról följegyzett alábbi, rejtelmes szavak? „Két helyen lyukak és rozsdás szegek nyomai meg egy függőlegesen levonuló gyűrődés világosan mutatják, hogy a pergamentlap, mielőtt az ősnyomtatvány hátsó védőleveléül alkalmazták, már egy korábbi könyv, nyilván kódex, első táblájának belső borítólapja volt” (Jakubovich 1935, 5). Ha az ábécé esetleg nem hiteles emlék, amelyet utólag helyeztek az ősnyomtatványba, mikor készült? A 16–17. vagy a 20. században?

Összefoglalás

1. Az ótörök rovásírásnak a székely rovásírással való összefüggése egyelőre nem tekinthető bizonyítottnak.

2. Lehetséges, hogy a Kelet-Európában és a Kárpát-medencében előkerült, népvándorlás kori rovásírásos leletek némelyike magyarul olvasandó, lehetséges, hogy a – talán több hullámban érkező – honfoglaló magyaroknak volt valamilyen írásuk, ám e feliratok olvasása kétséges. Összefüggésük a székely rovásírással egyelőre nem tekinthető bizonyítottnak.

3. A székely rovásírás legkorábbi hiteles emlékei a reneszánszból származnak, és jól értelmezhetők az egykorú szellemi áramlatok összefüggésében. Egyelőre nincs kétségtelen nyoma annak, hogy a székely rovásírást a reneszánsz előtt is használták volna.

Hivatkozások

Aethicus, Ister (1575) [Ethici] Cosmographia, Basileae: Simler, Josias.

Aethicus, Istricus (1991) Cosmographia, Wuttke, Heinrich (Hrsg.), Hildesheim–Zürich–New York: Olms.

Balázs Mihály (1998) Teológia és irodalom. Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei, Budapest: Balassi.

Bárczi Géza (1967) „A magyar nyelvtörténet összefoglaló áttekintése”, in Bárczi Géza–Benkő Loránd–Berrár Jolán A magyar nyelv története, Budapest: Tankönyvkiadó, 487–578.

Bartoniek Emma (1975) Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből, Budapest: MTA Irodalomtudományi Intézete–Akadémiai.

Costil, Pierre (1935) André Dudith, humaniste hongrois, Paris: Les Belles Lettres.

Doblhofer, Ernst (1962) Jelek és csodák. Letűnt írások és nyelvek megfejtése, Borzsák István (ford.), Budapest: Gondolat.

Fügedi Erik (1981) Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról, Budapest: Magvető.

Grafton, Anthony (1993) Faussaires et critiques, Paris: Les Belles Lettres.

Györffy György–Harmatta János (1997) „Rovásírásunk az eurázsiai írásfejlődés tükrében”, in Kovács László–Veszprémy László (szerk.) Honfoglalás és nyelvészet, Budapest: Balassi, 145–162.

Jakubovich Emil (1935) A székely rovásírás legrégibb ábécéi, Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Jordanes (1882) De origine actibusque Getarum, Mommsen, Th. (ed.), Berlin: Weidmann.

Kiszely István (2000) A magyarok eredete és ősi kultúrája, I–II, Budapest: Püski.

Klaniczay Tibor (szerk.) (1982) Magyarországi humanisták, Budapest: Szépirodalmi.

Korompay Klára (2003) „A székely rovásírás”, in Kiss Jenő–Pusztai Ferenc (szerk.) Magyar nyelvtörténet, Budapest: Osiris, 102–105.

Magnus, Ioannes (1554) Historia… de omnibus Gothorum Sueonumque regibus, Magnus, Olaus (ed.), Romae: Ioannes Maria de Viottis.

Molnár József (1963) A könyvnyomtatás hatása a magyar irodalmi nyelv kialakulására 1527–1576 között, Budapest: Akadémiai.

Németh Gyula (1934) A magyar rovásírás, Budapest: Akadémiai.

Popper Karl (1963) Conjectures and Refutations, London: Routledge and Kegan Paul.

Püspöki Nagy Péter (1977) „A magyar rovásírás eredetéről”, Magyar Nyelv 73: 303–313.

Püspöki Nagy Péter (1984) „A »rovásírás« írástani helye és szerepe a magyar művelődés történetében”, in Kállay, István (szerk.) A magyar hivatali írásbeliség fejlődése 1181–1981. Magyar Herold. Forrásközlő, családtörténeti és címertani évkönyv, I, Budapest: ELTE Sokszorosítóüzem, 9–22.

Róna-Tas András (1985–1986) „A magyar rovásírás és a Mátyás-kori humanizmus”, Néprajz és Nyelvtudomány 29–30: 173–179.

Róna-Tas András (1996) A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe, Budapest: Balassi.

Sándor Klára (1990) „Some Graphotactical Correspondences of the Székely and Eastern Turkic runic script”, in Bethlenfalvy Géza et al. (eds.) Altaic Religious Beliefs and Practices. Proceedings of the 33rd Meeting of the Permanent International Altaic Conference, Budapest, June 24–29, 1990, Budapest: [s. n.], 295–299.

Sándor Klára (1992) „A székely rovásírás átvételének lehetséges útjai”, in Sándor Klára (szerk.) Rovásírás a Kárpát-medencében, Szeged: A József Attila Tudományegyetem Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja, 79–91.

Sebestyén Gyula (1909) Rovás és rovásírás, Budapest: Magyar Néprajzi Társaság.

Sebestyén Gyula (1915) A magyar rovásírás hiteles emlékei, Budapest: Akadémiai.

Szenci Molnár Albert (1866) [1610] „Novae grammaticae Vngaricae libri duo”, in Toldy Ferenc (szerk.) Corpus Grammaticorum Linguae Hungaricae Veterum, Pest: Eggenberger Ferdinánd, 115–290.

Szili József (2005) Irodalomtudat-hasadás. Az irodalom interkulturális elmélete, Budapest: Balassi.

Verancsics Antal (1857) Összes munkái, I–II, Szalay László (kiad.), Budapest: Akadémiai.

Vékony Gábor (2004) A székely írás. Emlékei, kapcsolatai, története, Budapest: Nap Kiadó.

Zay Ferenc (1980) A Landorfejérvár elveszésének oka e vót és így esett, Kovács István (szerk.), Budapest: Magyar Helikon.