Balázs Mihály

Az önéletíró irodalom változatai

Nagy és szívós hagyománya van annak, hogy kitüntetett jelentőséget tulajdonítsanak ennek a korban csupán a kéziratos nyilvánosságban elérhető szövegkorpusznak. Főleg a tágabb összefüggésekben vizsgálódók tollán gyakran megfogalmazódott, hogy a magyar irodalom történetében a 17–18. században hiányzó regény funkcióját töltötte be, nemegyszer odáig elmenve, hogy az ezekben a művekben leírt események tragikus kalandossága képes volt kielégíteni a fikciós szövegek iránti igényt. Mivel zömmel erdélyi szerzőkről van szó, a fikciót ily módon kiváltó elképzelést valamiféle korai transzilvanizmus jegyében gyakran összekötik a különös sorsok megélésével. Az ilyen megközelítésekről is higgadtan és kiegyensúlyozottan szól Laczházi Gyula összeállításunkban első helyre helyezett tanulmánya, amely tömören, de annál alaposabban és a nemzetközi tendenciákra is figyelve értekezik ezen írástípus megközelítésének elméleti és módszertani kérdéseiről is. Alkalmas tehát arra, hogy sokoldalú vizsgálódásra ösztönözzön.

A témával foglakozó kutatóknak azonban az elemi kérdések vizsgálatát is napirenden kell tartaniok. Itt szólni kell a kulcsfontosságúnak tartott korai darabok súlyos szöveghagyományozódási és hitelességi kérdéseiről. Ilyenek korábban csupán a legmívesebb 16. századi emlékirat, Mindszenti Gábor műve esetében merültek fel. Újabban azonban világossá vált, hogy az eddiginél alaposabb vizsgálatra szorul a Kemény József által kiadott szövegek mindegyike.

Az önéletírás szakkifejezés felbukkanásánál kezdve, a Magyar emlékírók kötetben olvashatók alapján azt gondolhatnánk, hogy az ehhez legközelebb álló önéletirat önmegjelölés attól a Gálffy Jánostól származik, aki 1593-ban Báthory Zsigmond börtönében halála előtt írta meg művét, s akit Sárdi Margit még Kemény János mintájának tekintett (S. Sárdi 2002, 71–73). Maczelka Csaba alapos vizsgálatai (Maczelka 2007, 481–493) azonban nemcsak azt derítették ki, hogy ez a cím bizonyosan nem származik Gálffytól, hanem azt is, hogy – ha egyáltalán hitelesnek tekinthető – az általunk ismert szöveg bizonyosan korábban keletkezett s egy kortárs eseményeket elmondó történeti munka része lehetett. Jelenlegi tudásunk szerint tehát minden valószínűséggel Hidvégi Mikó Ferenc került a legközelebb ehhez az önmeghatározáshoz (Históriája a maga életében történt erdélyi dolgokról), s ez megnöveli annak a Kemény Jánosnak a jelentőségét, akit a nyomtatott kötetben – mint alább olvasható – Nagy Levente meglehetősen lekezelő módon mutat be. Az igaz ugyan, hogy az önéletírás műfajmegjelölés nála is később került a kézirat élére, ám az általa adott cím a befejező rész kissé suta hozzátoldottsága ellenére méltóságot sugall: Ez boldogtalansággal teljes világra származásomnak, abban töltött nyomorúságos életemnek, és annak nehéz folyása alatt forgott némely nevezetes dolgoknak, tatár rabságában lételemnek sanyarú alkalmatosságában lött szomorú, de igazságos leírása, kedves atyámfiainak és gyermekimnek emlékezetül hagyásra, melyben jűnek bé némely én értem avagy időm előtt történt, de valóságos relatiókból tanult holmi dolgok is.

Másfelől az autobiográfiai hagyományban való jártasságáról tanúskodik, hogy ő tagolja először egyszerre tematikusan és időrendet követve szövegét. Az ábécé betűi jelölik ki a négy nagyobb egységet: előbb egy genealógiát ad, majd a fogantatás és születés körülményeiről szól, ezt követi a neveltetés bemutatása, s azután beszél egy befejezetlenül hagyott, a többinél kétségtelenül jóval terjedelmesebb egységben az ezt követő eseményekről. (Laczházi rámutat arra, hogy ez a szerkezet a reneszánsz életrajzokban jelenik meg Petrarcánál és Boccacciónál, de mivel később nagyon széles körben elterjedtté vált, alkalmazását nagyon helyesen nem köti az ő ismeretükhöz.) Ehhez társulnak még azok a reflexiók, amelyek világossá teszik, hogy elkülöníti a magáét a történetírók szerepétől.

Széles Ágnes finom észrevételekben gazdag tanulmánya ugyanakkor ösztönzést jelenthetne egy olyan vizsgálat számára is, amely az eddigiektől eltérő helyet jelölne ki Kemény számára az anekdotizmus sokat vitatott történetében. Nem tudom itt felidézni ennek az izgalmas kérdéskörnek a gazdag szakirodalmát, napirendre kerülésének történetét s a lényegében mai napig is tartó vitákat, csupán azt hangsúlyoznám, hogy a régi irodalom tanulmányozóit is új felismerésekre ösztönözheti azoknak az íróknak a művekben és/vagy teoretikus szövegekben való megszólalása, akik felismerhetővé tettek egy olyan hagyományt, amely nem hagyja az anekdotát besorolni sem a kisrealizmus, sem a lelket melengető nemzeti jellemkedés világába, de nem is hajlandó azonnal dzsentris kedélyességet kiáltani egy-egy ilyen szöveggel találkozván. Talán nem tévedek akkor, amikor a különös sűrítettségű történetekben kedvét lelő Esterházy Péter, Háy János, Láng Zsolt és a teoretikusan talán legrészletesebben megnyilatkozó Márton László figyelmére is méltónak gondolom a Széles Ágnes dolgozatában Kemény anekdotahasználatáról elmondottakat. Különösen a Pellérdi Pétertől származó „tréfás illusió”-ra hívnám fel a figyelmet, amelyet lejegyzője szerint éppen nem „civilisnek”, de valósággal igaznak minősít. A történet súlyos mondandója akkor tárul fel igazán, ha tudjuk, hogy elsősorban azoknak a személyiségeknek volt igazuk, akiknek az összehordott kincsei fölött elhangzott, hiszen az erdélyi hivatalnok értelmiség azon több felekezethez tartozó, kivételesen művelt képviselőiről van szó, akik belátták, hogy kockázatos a hagyományos erdélyi politika feladása, bármily szépen hangzanak az új keresztes hadjárat jelszavai. Mert hát ezeket a „filozófus” vagy „törökös” urakat kellett legyilkolni ahhoz, hogy az uralkodó belépjen abba a tizenöt éves háborúba, amely mérhetetlen szenvedést és pusztítást zúdított a fejedelemségre.

Talán ez a példa is elég annak illusztrálására, hogy a szakirodalomban rögzült Kemény-kép felülvizsgálatra szorul, s vállalkozásunkban helyet kapnak az erre irányuló törekvések is. A korszakban járatos szakemberek mindig is fejcsóválással fogadták, hogy Szávai ezt a Pázmányról, Péchi Simonról, Mikó Ferencről, továbbá a felekezetek és a nagypolitika összefüggéseiről higgadtan és tárgyszerűen, a szombatos férfiak esetében is pontos részleteket feltárni tudóan nyilatkozó szerzőt a vallási kérdésekben járatlannak minősítette, ám ezt végképp tarthatatlanná tették azok az újabb tanulmányok, amelyek a rabtársai spirituális gondozásáért tett irodalmi erőfeszítéseit mutatják be. Az ezzel foglakozó írások közül a fontos filológiai részleteket is taglaló Pénzes Tiborc Szabolcs dolgozatát vettük fel.

A nemzetközi szakirodalomban megfigyelhető az a tendencia is, hogy az önéletírói törekvések 17. századi kiteljesedését már ne csupán a történetírás területén lezajlott folyamatokból vezessék le, hanem a kegyességi iratok élettörténeti eseményekkel való feldúsítása, illetőleg a konfessziók közötti útkeresés során született dokumentumokból is. Az előbbire nálunk példa lehetne a korábbi fejezetben már tárgyalt Ecsedi Báthory István, hiszen nem hiányoznak kéziratából az életének fontos eseményeire vonatkozó reflexiók, sőt nem egy esetben a bevezetésben meg is mondja, hogy milyen politikai vagy magánéleti események késztették megszólalásra. Sőt, a ránk maradt legjobb darabokban a narratív és meditatív funkció összekapcsolásával arra is képes, hogy az Istenhez forduló fohászkodásba beleszője az események – természetesen nem Istent, hanem a leendő olvasót tájékoztató – sorjázását is. (Ennek megoldása a nagy művek esetében is probléma, emlékeztetnék arra, hogy Ágoston a vallomásokban folytonosan a „de miért mondom én ezt neked Uram, aki mindent tudsz” formula beiktatásával küzdi le ezt a nehézséget.) Mivel azonban az ecsedi nagyúr szövege csak töredékesen maradt ránk, nem tudjuk megmondani, mennyire vált az élet eseményeit is feltüntető narratíva folyamatosan jelenlévő szövegszervező elvvé.

Másfelől egy-egy felekezet elhagyása s a másik dogmatikai igazságának felismerése nem csupán szerte Európában hozott létre konverzió-történeteket, megjelent ez a műfaj nálunk is. Legfontosabb darabja Veresmarti Mihály Megtérése históriája című műve lett. A szöveg irodalmi értékeinek megítélése végletek között mozgott. Nemeskürty István (Nemeskürty 1963, 227–259) és nyomában Bori Imre (Bori 1964) korszakos jelentőségűnek gondolta s az az első eredeti prózaalkotást ünnepelte benne, ezzel szemben mások (pl.: Bitskey István 1987, 61–89) a szöveg nagyobb hányadát kitevő dogmatikai fejtegetésekre hivatkozva hitvita és memoár határeseteként beszéltek róla. Új helyzetet teremtett, hogy Jankovics József és Nyerges Judit gondozásában megjelent a műnek olyan modern kiadása, amely tartalmazza a szerzői kézirat alapján a Debrecen város vezetőihez és az olvasóhoz intézett ajánlást is. Ezeket is hasznosítva készült el Baricz Ágnes tárgyszerű tanulmánya, amely analóg szövegként még akár közvetlen közelről is elővehetett volna markánsabb hasonlóságokat felmutató műveket, hogy csak a Balassihoz hasonlóan Campianust is lefordító Kasper Wilkowski megtérése okait címében is viselő (Przyczyny nawrócenia) művére utaljak. Másfelől talán kár volt említés nélkül hagynia a debrecenieknek szóló ajánlás kíméletlen szarkazmusát, hiszen azért mond köszönetet a város polgári és egyházi vezetőinek, hogy ráébresztették őt a református hit tarthatatlanságára. Így biztosítja őket, hogy nagyon jó helyre költi a város „szép ezüstit és sáraranyát”, amikor az ifjak külföldi tanulmányait támogatja.

A Kemény Jánoshoz hasonlóan imádságoskönyvét és élete történetét fogságban megíró Bethlen Miklós természetesen szerepelt már a felsorolt tanulmányok mindegyikében, hiszen csaknem mindenki az ő szövegeit tekintette zsinórmértéknek, amiben persze az is szerepet játszott, hogy mai napig sok fejtörést okozó filozofikus előszava, továbbá az irodalmi mintáira és művei céljára vonatkozó önreflexív sorai látszólag legalábbis jó kiindulópontot jelentettek az értelmezők számára. Örvendetes fejlemény, hogy az utóbbi években sok új eredményt hozó látványos megélénkülésről beszélhetünk. Ilyen körülmények között azt tartottuk leginkább célravezetőnek, hogy az új megközelítéseket is tárgyilagosan számba vevő dolgozat szerepeljen vállalkozásunkban, s ez mintaszerűen történt meg Förköli Gábor írásában.

Bethlen mellett a másik csúcspont kétségtelenül II. Rákóczi Ferenc, akinek latin és francia nyelven írott művei komoly feladatot jelentenek a hazai tudományosság számára. Összeállításunkban egy olyan fiatalember elemzi a Vallomásokat és az Emlékiratokat, aki a legfrissebb textológiai eredményekre támaszkodva ad kifinomult elemzést.

Az újabb megközelítésekben nekik szentelt kitüntetett figyelem okán is szólnunk kell a 18. századnak ebben a nemben jelentékeny két írójáról, Cserei Mihályról és Árva Bethlen Katáról. Az előbbi éppen nem a műfaji rokonítás eredményeképpen vált intenzív kutatómunka tárgyává, hanem mert szorgos vizsgálója szerint sok olyan szöveget produkált, amelyek nem azt az élettörténet-típust képviselik, amelyet az irodalomtörténet kanonizált, vagyis bennük nem az öregkorban vagy fogságban kontemplatív életvitelre ítélt személyiség szólal meg, s ez a megszólalás nem is egy erőteljesen fikcionalizált, klasszikus latin irodalmi mintákat követő narrációban történik meg. A publikációk egész sorozatával jelentkező Tóth Zsombor ugyanis ennél sokkal izgalmasabbnak találta azokat az alkalmi kalendáriumi bejegyzéseket, margináliákat és egyéb megnyilatkozásokat, amelyekkel életének különböző szakaszaiban Cserei reagált a vele és környezetével megtörténtekre, illetve olvasmányaira. Úgy találta, hogy ezek az általa szorgos munkával összegyűjtött, persze fikcionált, de nem az elsajátított poétikai minták szerint megformált, hanem az aktív életvitel során született szövegek megvallathatók, ha a történeti antropológia módszerével közelítünk a mögöttük munkáló íráshasználati habitusokhoz (írás- és olvasási szokásokhoz). A több ízben kifejtett program szerint megvallatásukhoz az íráshasználati kultúra olyan több szempontú tanulmányozására van szükség, amelyeknek a hagyományos irodalomtörténet-írás nincs birtokában. Vállalkozásunkba átvett tanulmánya tartalmazza ennek a megközelítésnek néhány fontos posztulátumát, ám ugyanakkor nagyon tárgyszerű áttekintést is ad azokról a legfontosabb narráció-típusokról, amelyekben Cserei életének különböző szakaszaiban megnyilatkozott.

Fazakas Gergely tanulmánya is elmélyült filológia munkálkodás alapján fogalmaz meg újszerű elképzelést arról az önéletíró Bethlen Katáról, akit Sárdi Margit csak megemlíteni tudott a női költészetről szólván. Felvételét a magyar irodalomtörténeti hagyományban játszott szerepe miatt ez is indokolja.

HIVATKOZÁSOK

Bitskey István, História, emlékirat, önvallomás = Irodalom és ideológia a 16–17. században, szerkesztette Varjas Béla, Bp., Akadémiai, 1987 (Memoria Saeculorum Hungariae 5.), 61–89.

Bori Imre, A magyar próza szabadságharca, Híd, 1964, 264–275.

Fazekas Sándor, Ki lehett Mindszenti Gábor? Az emlékirat keletkezésének problémája, ItK, 113(2009/6), 666–680.

Maczelka Csaba, Ön- vagy történetírás: javaslat Gálffy János művének újraértelmezésére = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban: A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszéke által szervezett nemzetközi konferencia előadásai, a kötetet szerkesztette Balázs Mihály és Gábor Csilla, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, 2007 (Egyetemi Füzetek 3.), 481–493.

Márton László, A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben =Az áhítatos embergép, Pécs, Jelenkor, 1999. 235-266.

Nemeskürty István, A magyar széppróza születése, Bp., Szépirodalmi, 1963.

S. Sárdi Margit, Kemény János önéletírásának műfaji mintáiról, Irodalomismeret, 12(2002/5–6), 71–73.

S. Sárdi Margit, Az önéletrajzi szelf és a 17–18. századi önéletírások = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban: A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszéke által szervezett nemzetközi konferencia előadásai, a kötetet szerkesztette Balázs Mihály és Gábor Csilla, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, 2007 (Egyetemi Füzetek 3.), 209–222.

Szávai János, Magyar emlékírók, Bp., Szépirodalmi, 1988.

14.1.  Laczházi Gyula: Önéletrajzi narratíva és emlékírás

Kísérlet a címben szereplő írástípusok művelődéstörténeti és bölcseleti alapjainak körvonalazására. Előbb elkülöníti a visszaemlékezés pozíciójából megírt szövegeken belül az erősebben introspektív önéletírást és az inkább külső eseményekre koncentráló emlékiratot, majd a korai magyar nyelvű művek (Kemény János, Bethlen Miklós) sajátosságaként regisztrálja, hogy náluk ez az elkülönítés nem valósítható meg, sőt a tanulmány befejező része a határok cseppfolyós voltának illusztrálásaként Szalárdi János, Cserei Mihály és Tótfalusi Kis Miklós műveinek erősen rokon vonásait is hangsúlyozza. Egyetemes narratológiai sajátosság viszont az elbeszélő és a főhős azonossága, valamint az elbeszélő azon törekvése, hogy az utókor számára megteremtse képmását. A műfaj kora újkori megjelenése (Burckhardt nyomán) kapcsolatba hozható az individualizmus fokozott kiteljesedésével, de szükséges hangsúlyozni, hogy itt még nem az egységes személyiség őszinte és átlátható feltárulkozása történik meg, mint a későbbi korokban, nem a legintimebb személyi kapcsolatok (barátság, szerelem) állnak a középpontban, hanem az egyén a különféle társadalmi relációkban és az Istenhez való viszonyában határozza meg magát. (Ez azt is jelenti, hogy ezek ismerete ajánlatos az ezzel az írástípussal foglalkozó értelmező számára is.) Általánosnak tekinthető az is, hogy az önigazoló vagy példaadó szándékkal megfogalmazott művek valamilyen sorsdöntő fontosságú eseményhez kapcsolódva íródnak meg. A korabeli recepcióról nem tudunk részleteket, jóllehet a jelentős számú kézirat arra utalhat, hogy népszerű olvasmányok voltak. (Újabban legalább Bethlen Miklós esetében ennél jóval konkrétabb képet tudott felvázolni Tóth Zsombor a ma elérhető kéziratok mindegyikének kézbevételével. A 22 kézirat alapján megállapítja, hogy kezdetben csak belső családi körben terjedt a szöveg s később is a családi kapcsolatok révén jutott el külsőnek tekinthető olvasókhoz, majd a könyvtáralapító Teleki Sándor után beszélhetünk szélesebb körű, de szinte teljesen Erdélyre korlátozódó recepcióról [Tóth Zsombor, Bethlen Miklós élettörténetének használata a kéziratos kultúrában, 1710–1858/60, Vázlat egy folyamatban lévő kutatás tanulságairól, ItK, 120(2016/3), 279–298.].) Az először a 19. században kiadott szövegekre sokáig történeti dokumentumként tekintettek, az utóbbi évtizedekben dominánssá vált a műben megjelenő én megformálásának mozzanata, amely a szépirodalomhoz közelítette ezeket a műveket. A magyar értelmezői hagyományban ennek Németh László és Szerb Antal voltak az úttörői.

14.2.  Nagy Levente: Az emlékirat-irodalom
1704: Bethlen Miklós Önéletírása

A tanulmány némileg fölöslegesen indít Philippe Lejeune koncepciójának felidézésével, hiszen ő programosan rekeszti ki a vizsgálatból a Rousseau előtti jelenségeket. Ezt követően a címben szereplő évszámhoz képest egy fél évszázadot visszaugorva Kemény Jánosról olvashatjuk Szávai János elmarasztaló ítéletének összegzését: a műveletlen, hamis pletykákat terjesztő író eltörpül Bethlen Miklós mellett. Bethlen méltatásakor Tóth Zsombort követve kiemeli az erudíciót, ám tőle eltérően kisebb jelentőségűnek s csak az Imádságoskönyvben érvényesülőnek látja a puritánus kegyességi törekvések szövegformáló szerepét. A Bethlen által felsorolt további elődök említésével jut el az elöljáró beszéd méltatásáig, amelynek elemzése azonban elmarad, illetőleg nem elég világos módon csak az egyén megkettőzöttségét látja itt demonstrálva, hogy aztán eljusson Mathieu-Castellani-tipológiájához, amelynek alkalmazásával visszakanyarodik ahhoz a felfogáshoz, hogy Bethlen szövege hiteles történeti forrásnak tekinthető.

14.3.  Széles Ágnes: Anekdota és referencialitás Kemény János önéletírásában

A dolgozat bevezető része az elmúlt évtizedek szakirodalmát tekinti át. Megállapítja, hogy Kemény önéletírása nem kap fontosságának megfelelő méltatást, ami összefügghet azzal, hogy sokan átveszik Szávai János vélekedését, aki Bethlen Miklós erényeit kéri számon Keményen s ezek hiányában fogalmaz meg negatív véleményt. Kemény művének szerkezetét felvázolva részletesen foglalkozik az első fejezetben olvasható genealógiával. Bene Sándor tipológiáját felhasználva jelöli ki az önéletírásban szereplő családfa helyét az ilyen típusú korai újkori kísérletekben. Rendkívül termékenynek minősül az önéletírásban szereplő változat szembesítése azzal, amit Szamosfalvi Mikola László állított össze jóval Kemény halála után, 1701-ben, és nyomtatásban is megjelentetett. Kiderül, hogy a művet történeti dokumentumként olvasva elhagyta azokat a mitizáló részeket, amelyeknek az író különleges jelentőséget tulajdonított, s így a család szerepét mitizáló részek elhagyásával a szöveg fontos sajátosságainak kitörlése következett be. Mikolához hasonlóan sok modern értelmező az elbeszélés folyamatosságát megszakító digressziók, anekdotikus betétek, „tréfás illusiók” sokértelmű üzenetei iránt bizonyult érzéketlennek. Velük vitatkozva a dolgozat szuggesztíven jeleníti meg Keményt az ezek sugallta második nyilvánosság megszólaltatójaként. Az egyes anekdotikus történetek hátterének vizsgálata alapján ugyanis megállapítja, hogy a politikailag legmerészebbek terjesztői az első nyilvánosságra szánt beszámolóikban és leveleikben éppen ellenkezőleg nyilatkoztak. Ezek közül a leghíresebb az a párbeszéd, amely Báthory Zsigmond fejedelem és Pellérdi Péter között zajlott le, akitől ránk maradt egy nyomtatásban is megjelent beszámoló, amely a fejedelemnek a török elleni háborúban elért nagyszerű sikereit méltatja. Az éppen az ellenkezőjét sugalló párbeszéd akkor zajlott le, amikor a fejdelem a tizenöt éves háborúba belépést ellenző s kegyetlenül kivégzett „törökös” vagy „filozófus” uraktól összeharácsolt kincseket mutogatta udvari embereinek. A történtekről megnyilatkozásra kényszerített Pellérdi a történet szerint azt felelte, hogy az erdélyi fejedelemség nem más, mint egy szúnyog a török császár fenekén, amely, míg a török nagyúr a dolgát végzi, szabadon mozgolódhat, de amelyet az azonnal agyoncsap, ha még akkor is kellemetlenkedik, amikor a dolgát elvégezte. További példák alapján a dolgozat írója arra a következtetésre jut, hogy az ezekhez fűzött kommentárok sokszínű volta s az így előálló nézőpontbillegtetés következménye az lesz, hogy a történetek nem válnak egy fölérendelt gondolat exemplumaivá, s ez megóvja a szöveget attól, hogy didaktikus legyen.

14.4.  Pénzes Tiborc Szabolcs: „Dicsérlec tégedet a poganyoc között Vram…”
A Gilead Balsamuma zsoltárainak helye és szerepe Kemény János életművében

A Kemény által kétszer is megírt mű keletkezéstörténetének az író levelezését is hasznosító rekonstrukciója. Az első változat gyors elkészülését az magyarázza, hogy az író jól ismerte Medgyesi Pál Abba Atya című munkáját. Célja egyrészt az előszónak megfelelően a tatár rabságban szenvedő vitézlő rendek kegyességi életének szolgálata volt, de a kétszeri (1657-es és 1659-es) kinyomtatás arra vall, hogy az alattvalók kegyességét is ápolni tudó vezetőként az itthoniaknak is üzenni akart. A vállalkozás, a 150 zsoltár tematikusan azonos részeinek egymás mellé rendezése mindenesetre elmélyült bibliaismeretről tanúskodik. Hasonló mondható el a kötet végén olvasható Raboknak buzgó imádsága című szövegről, amelyet Medgyesi Pál beemelt prédikációs kötetébe, s amely az egyéni és a kollektív spiritualitás egységét teremti meg.

14.5.  Baricz Ágnes: A konverzióelbeszélés mint élettörténet Veresmarti Mihály Megtérése históriájában

Az áttérést és a megtérést megkülönböztető fogalomtörténeti bevezetés után analóg szövegeket javasol: a németországi Gottfried Rabe egy a megtérése történetét magyar fordításban is elmesélő prédikációját, egy Pázmány Bizonyos okok című művébe felvett fiktív levelet egy tudós ember megtéréséről, valamint Batthyány Ádám kéziratban maradt Minemű gondolkodások indétottak a’ Luther hitről való kételkedésre és elállásáról című kéziratban maradt feljegyzését. Megállapítja továbbá, hogy az író már korábbi műveiben is foglalkozott megtérése történetével, melyek közül a legjelentősebb a Lessius-fordítás (Tanácskozás). Teológiai szempontból nagyon fontos, hogy míg az analógiaként felvett szövegek szinte kizárólag az isteni kegyelemnek tulajdonítják az igaz hit megtalálását, addig Veresmartinál jóval nagyobb hangsúlyt kap a saját erőfeszítés bemutatása. Így kap indoklást az egykori hitsorsosaival való viták megjelenítése. Az egykori debreceni támogatóinak címzett ajánlás idézett szövege szerint éppen e viták bátor vállalását tekinti legfőbb erényének. Az idézet szerint ebben Ágostont és a többi nagy embert is felülmúlja, hiszen ők nem szemtől szembe, hanem csak a közösségüket elhagyva folytattak vitát az eretnekekkel, köztük a manicheusokkal is. A Veresmarti korábbi műveiben szereplő megtérés-változatokkal szemben a mostani éppen az ajánlásokban foglalt reflexiók, továbbá a folyamat kezdetének minden korábbinál erősebb kijelölése (a főhős kérlelhetetlen dühös kálvinistaként jelenik meg a mű elején) teszi az ágostoni mintát mégiscsak megközelítővé, jóllehet a terjedelmes részek valóban inkább tekinthetők teológiai értekezéseknek.

14.6.  Förköli Gábor: Bethlen Miklós, az emlékíró

Az életmű mértékadó összefoglalása. Már a bevezetés színvonalasan old meg egy vitakérdést: a szigorú protestáns Bethlen erősen különbözik a szkepticista-epikureus Montaigne-től, de összeköti őket szövegeik szerteágazó, enciklopédikus jellege. Az Életrajz és életmű fejezet tárgyszerűen közli a legfontosabb adatokat, a szöveghagyományt, utalva a még elvégezetlen teendőkre. Az ezt követő négy fejezet tematikusan tagolt (diák és gondolkodó, politikus, magánember, vallásos ember), ám a szövegközelség megőrzésével az életmű újabb és újabb részletei tárulnak fel. Nagymértékben épít a legfrissebb szakirodalmi eredményekre, bemutatásuk azonban minden esetben egyéni észrevételekkel társul. Nagyon fontosak a korabeli fogalmak jelentését tömören és világosan összefoglaló, sokoldalú tájékozottságról tanúskodó magyarázatok. Kiemelésre kívánkozik a politikai pályaindulás látványos elhallgatásainak, továbbá a felekezetét építő vallásos embernek a korabeli irénikus, sőt szinkretikus törekvésektől sem idegenkedő megjelenítése. Ez színvonalasan hasznosítja Jankovics József nagy jelentőségű kéziratos tanulmányát, amelyet a millenarista mozzanat jelenlétével egészít ki.

14.7.  Ifj. Tóth-Barbalics István: Cum Deo
1719: A fejedelem (valószínűleg) befejezi a Confesssio írását: II. Rákóczi Ferenc Vallomása és Emlékiratai

Merészség lenne állítani, hogy a gondolatmenet minden mozzanata könnyen követhető lenne. Az ó- és újtestamentumi tipológia alkalmazása az Emlékiratokra, illetve a Vallomásokra nem minden tekintetben megvilágosító erejű. Az érvelés alapüzenete azonban világos: lényeges különbségek maradnak rejtve, ha a két szöveget egyaránt históriai forrásként kezeljük. Joggal helyteleníti tehát az 1979-es Magyar Remekírók-kiadás eljárását, amely a tárgyalás időrendjében haladva a Vallomás I. könyve után közli az Emlékiratokat, majd ezt követően adja a Vallomás II–III. könyvét. Ez ellen elsősorban nem a keletkezés időrendje szól, hiszen az bizonyos, hogy 1715 augusztusa után keletkeztek a művek, s komoly érvek szólnak amellett, hogy az Emlékiratok 1717 májusa és augusztusa között keletkeztek, ám a Vallomás befejezésének időpontjában egyáltalán nem biztos a kutatás. De a két szöveg között nem csupán az eltérő nyelv (a francia és a latin) kulturális betagoltsága jelent különbséget, hanem a megszólalás eltérő módja is. Ács Pál javaslatát követve az Emlékiratokét világinak és caesarinak nevezi, míg a másikét ágostoninak, vezeklőnek és üdvtörténetinek. Ezek körvonalazása világos és követhető, jóllehet az egyértelműbb megfogalmazás érdekében helyesebb lett volna tartózkodni a szöveget alkalmasint homályossá tevő metaforikus beszédmódtól. Néhány mozzanat utalásos elintézését is sokallhatjuk, szívesen vettünk volna legalább példákat a 16–17. századi újsztoicizmus birkózásáról a Machiavelli-oeuvre olyan interpretációjával, amely eliminálja „a politikum transzcendens szankcióját”. A leglényegesebb azonban az, hogy mindezek ellenére a két poétikai-eszmei törekvés még nem különül el egymástól mereven. Az erre felsorakoztatott példák meggyőzőek és nagyon lényeges az a megállapítása, hogy ez a két szint „a poeticitás emancipációjával, az irodalomnak szépirodalommá, a litteraenek literaturává alakulásával” történik meg az érett felvilágosodás időszakában. Ennek magyar- és világirodalmi összefüggéseiről hasznos lett volna valamivel részletesebben szólni.

14.8.  Tóth Zsombor: Cserei Mihály és élettörténetei
(Esettanulmány)

Az elméleti bevezető szerint az emlékirat-irodalom szakkifejezés reflektálatlan használata elfedi, hogy rendkívül heterogén funkciójú, terjedelmű és tartalmú szövegekről van szó. Ennek egyik folyománya az is, hogy ezeket a szövegeket sokan kizárólag történeti forrásként értelmezik. Az elméleti megfontolásokat alkalmazó rész előbb felsorolja keletkezésük sorrendjében a számba vett szövegtípusokat, majd ezek bemutatása következik. A legnagyobb szakmai újdonságot azok a kalendáriumi bejegyzések jelentik (8 ilyen példány maradt ránk), amelyek olyan speciális nézetét adják a szerző ifjúkorának, amely későbbi műveibe nem öröklődik át. Cserei História című műve jelenti a második s jóval ismertebb szövegtípust. Ez kortörténeti beszámolókat és élettörténeti elbeszéléseket egyaránt tartalmaz. Bár a szerző utal erre, részletesebb kifejtést is megérdemelne, hogy a történetíráshoz való viszonyára, illetőleg a megírás motivációjára vonatkozó megjegyzései összhangban vannak azzal, amit Kemény Jánosnál vagy Bethlen Miklósnál olvashatunk. A harmadik típus életének latin nyelvű, rövid leírása (Vera descriptio), amelyet egy birtokjogi vita során fogalmazott meg. Fő mondanivalója: életének megpróbáltatásait következetes császárhűsége miatt kellett átélnie. A negyedik típust az az öt jegyzőkönyv jelenti javairól, melyek egyike rövid élettörténetet is tartalmaz. Az utolsó a roppant jelentős Cserei Mihály Apológiája Anno 1747 10 augusti Aetatis suae Anno 80. A tanulmányírót Bethlen Miklós imádságoskönyvére emlékezteti, a megszólaló fiktív keretbe illeszti annak az atyjafiának, aki felrótta neki sikertelenségét a világi pályán. Teológiailag is kimunkált válasz, amelyet a tanulmányírónak az a felismerése tesz különösen izgalmassá, hogy egyik forrása a jezsuita Jeremias Drexel Gymnasium Patientiae című műve volt. Az értelmezés befejező része a megfigyeléseket összegezve fejti ki újra a bevezetésben elmondottakat.

14.9.  Fazakas Gergely Tamás: Árva Bethlen Kata önreprezentációi

Az életrajzi és az írónő környezetére vonatkozó korrekciós adatok és megfontolások egész sorát tartalmazó új megközelítés bázisa a kulcsfontosságú kolozsvári levéltár egykori vezetője, Markos András anyaggyűjtése, amelynek közzététele éppen a feltártak izgalmas s a közvélekedésnek lényeges pontokon ellentmondó jellege miatt nem nyerte el az illetékes világi és egyházi intézmények támogatását. Az életmű kritikai kiadásán dolgozó Fazakas és munkatársai e hatalmas jelentőségű hagyaték feldolgozásával tisztázták az önéletírással összefüggő Védelmező pajzs megjelenési körülményeit. Megnyugtató és tárgyszerűen dokumentálható képet alakíthattak ki arról is, hogy mi volt a nagyasszony környezetében élő prédikátorok, Bod Péter és Málnási László szerepe a mű létrejöttébe. Egészen bizonyossá vált, hogy a szöveg összeszerkesztése és szegmentálása a prédikátorok munkája volt, s az is, hogy a szerzőnő nem élete végéig (1759), hanem csak 1754 tájáig foglalkozott művével. Mindez lehetővé tette, hogy új értelmezés készüljön a mű sok kutató által már elkülöníthetőnek vélt rétegeiről s ezek egymáshoz való viszonyáról.