Széles Ágnes

Anekdota és referencialitás Kemény János önéletírásában

Megjelent: Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 30(2011) 437–445.

Kemény János fejedelem fogságában készített önéletírásának az utóbbi időben nem sok figyelmet szenteltek az irodalomtörténészek. Magával a művel foglalkozó írások közt S. Sárdi Margitnak egy Irodalomismeretben megjelent dolgozatát tarthatjuk számon, melyben a szöveg műfaji előképére tesz javaslatot (S. Sárdi 2002, 71–73), valamint történészek olyan megközelítéseit, amelyekben az önéletírás történeti hitelességének kérdését boncolgatják (Deák 1886; Tóth 2006, 219–231). Mindez azért is meglepő, mivel mind az 1964-es irodalomtörténeti kézikönyv, mind pedig az emlékiratirodalmat áttekintő és rendszerező nagyobb összefoglalások a műfaj történetében határkőnek számító darabként regisztrálják (Kemény K. 1932; Bitskey 1987, 61–90). Ennek ellenére 2006-ban az Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban címmel megrendezett kolozsvári konferencián egyetlen előadás sem foglalkozott a művel (Emlékezet és… 2007). A Kemény-szöveg körüli hallgatás oka talán Szávai Jánosnak a Magyar emlékírók című monográfiája lehet, mely meglehetősen elmarasztaló véleménynek ad hangot a szöveggel kapcsolatban (Szávai 1988). Szávai koncepciójában kirajzolódik a műfaj nagyívű fejlődéstörténete, Kemény negatív megítélése az ebben betöltött előfutár-szerepének tudható be. A monográfia szerzője ugyanis folyamatosan Bethlen Miklós művének erényeit kéri rajta számon, az összehasonlítás eredményeként pedig megállapítja, hogy Kemény szövegét túlértékelte a szakirodalom (Szávai 1988, 75). A szöveg gyengéit Kemény neveltetésének felemás voltából eredezteti, melynek folytán, szerinte, szerzőnk világlátása kiforratlan, értékszempontjai nem egységesek s gyakran csak felületi jelenségekre korlátozódnak, a vallási háttér teljesen hiányzik nála, a nagyobb távlatok elsikkadnak, az előadott mozzanatokat nem képes hierarchizálni, logikai sorba állítani, a narráció lényege különféle udvari s egyéb intrikák gyakran nehezen követhető előadása (Szávai 1988, 76–77). Bár ezek mellett azt is megemlíti, hogy „tud Kemény jelenetet is írni”, és hogy „kitűnő megfigyelő, s így olykor olyan mozzanatokat idéz föl, amelyek látványosságuk mellett a szereplők figuráját is remekül megvilágítják” (Szávai 1988, 78), ezeknek a rövid epikus egységeknek az esztétikai hozadékával nem számol. Dolgozatomban az önéletírás narratológiai-poétikai vizsgálatára teszek kísérletet, az élettörténet elbeszélését gyakran megszakító rövid történetek szerepére, a mű egészébe illeszkedésükkel nyert jelentéseikre összpontosítva.

Kemény János négy részre tagolja önéletírását: az első (A-val jelzett) rész genealógiáját tartalmazza, a második (B) „fogantatása és születése” történetét és a közelmúlt erdélyi történéseit Báthori István halálától saját udvarba állásáig. A harmadik egység (C) neveltetéséről ad képet, a szöveg nagy részét kitevő D pedig a tulajdonképpeni élettörténet, melyben már ő is cselekvő részese az eseményeknek. Az első látásra mellékesnek tűnő történetek, jellemzések, különböző megjegyzések nemcsak az élettörténet nagy narratíváját, hanem a „ki vagyok én” megválaszolásának másik műfaját, a genealógiát is átszövik.

A nemesi önreprezentáció és önlegitimáció eme műfaja ekkorra már Magyarországon is igen népszerű. Bene Sándor a műfaj történetét is felölelő Zrínyi-tanulmányában mutat rá arra, hogy a genealógiának egyszerre van reprezentációs szerepe a társadalom irányában és identitásteremtő funkciója az egyén számára. A családfa megalkotása így nem más, mint az önmagunkról való tudás genealogikus rendszerezése, egy magánmitológia kialakítása (Bene 2003, 3–42). Ez a rész már az önéletírás elején kirajzol egy képet a beszélőről, annál is inkább, mivel Kemény családfája, amely saját életművének is kontextusa, nem dokumentumok alapján készült:

„Nemzetemnek eredeti és genealógiámnak leírása mostan nem derekasb célom, nem is lehetne, mostani állapotomban ahhoz szükséges leveleimtől elrekesztetett lévén; annak idejében, ha úgy fog kévántatni s tetszeni, és Istentől is engedtetni, rendes formában kelletnék meglenni, kiszedegettetvén az régi levelekből.” (Kemény J. 1986, 9).

A korban nem ritka a honfoglaláskori nemzetségektől való egyenesági leszármazás gondolata, ami összefügg a nemesi őskultusz sajátos múltszemléletével (Búzási 2000). Ennek megfelelően Kemény is „az Scythiából kijütt régi magyarok közül” való „Nikola nevű nevezetes embertől” eredezteti családját. Ősei közt csupa hadviselő, vitéz embert találunk, ahogy ezt nevük is bizonyítja (kemények termetre és természetre, vitézek). Néhányukra bővebben is kitér, megszakítva a felsorolás folyamatát, így például részletesen ecseteli anyai nagyapja, Tornyi Tamás vitézségét. De híresebb hősökkel is találkozhatunk: büszkén említi, hogy családjából való „amaz vitéz és hű Kemény Simon, kinek Hunyadi János vajda mellett lött emlékezetes cselekedeti és dicsíretes halála megíratott Bonfinius históriájában is” (Kemény J. 1986, 10), valamint, hogy anyai ágon rokona „amaz nagyerejű híres vitéz Toldi Miklós” (Kemény J. 1986, 11), egy helyen pedig a „nagy Szapolyai János király” (Kemény J. 1986, 11) is az ősök sorát szaporítja. A genealógia alapján ugyanakkor nem tudnánk pontosan listázni Kemény felmenőit, sok a kitérő, ugrás az időben, elidőz viszont számos erdélyi nemesi famíliával való leányági rokonság kimutatásánál, így tulajdonképpen a jelen viszonyainak függvénye, hogy kik kerülnek be ősei közé. Hosszabb történetben írja le bátyja és öccse halálát, akik mindketten egy-egy hadjárat során vesztik életüket, az előbbibe beleszövi Pécsi Simon ugyancsak nem rövid bemutatását, melyet szükségesnek ítél a Hainburg ostrománál történtek megértéséhez.

Hivatkozott tanulmányában Bene Sándor a genealógia műfajának két, általában egymást kiegészítő típusát különíti el: a speciális nemességet dokumentumokkal adatolható, forráskritikai módszerekkel élő szövegek bizonyítják, míg az általános nemesség kimutatása mitologizáló, legendásító szövegekkel történik (Bene 2003, 28). Kemény bevallottan nem az előbbit műveli, a szöveg hagyományozódása viszont arra világít rá, hogy későbbi olvasói történeti dokumentumnak tekintik a művet.

Negyven évvel Kemény halála után, 1701-ben Szamosfalvi Mikola László kiadja Kemény János genealógiáját Kolozsváron (Régi nagy… 1701). (Ismeretes egy másik, latin nyelvű kiadványa is, amely a többi erdélyi nemesi család őseinek sorát tartalmazza (Mikola 1702), de a Keményeknek külön könyvet szentelt.) A cím szolgál erre magyarázatul: Régi nagy emlékezetű Kemény família genealógiája, mely kezdetit vette a tekintetes Mikola famíliából, 958. eszt: amint a levelek világosan bizonyítják. Saját családjának ősiségét legitimálja tehát ez a szöveg, melynek értékét növeli, hogy maga Kemény az író, bár a megírás körülményeiről és a dokumentumok felhasználásának kérdéséről mintha mást mondana ez a nyomtatvány a fejedelem önéletírásának előbb idézett részéhez képest, ugyanis így folytatja a címlapon: Melyet maga néhai boldog emlékezetű Kemény János erdélyi fejedelem írt ki, e következendő formában régi leveleiből szóról szóra 1656. esztendőben gerendi kastélyában. (Kulcsár Péter ennek alapján önálló művekként veszi fel az önéletírást és a genealógiát a történeti művek katalógusába. [Inventarium de… 2004.]). Ezután következik az önéletírásból vett szövegrész, a fentiek szellemében „átigazítva”, majd egy rövid kiegészítés az azóta eltelt évek adataival. Kemény szövegéből kisöpri a történeteket, az egyes személyekhez fűzött megjegyzéseket, személyes kommentárokat, hogy csak a szorosan vett névsor és az elődök társadalmi címe, státusa maradjon. Elmarad a közelebbi családtagok bemutatása (nagyapja, testvérei), a Pécsit bemutató történet, de nem találjuk Toldi Miklós említését sem, ami valószínűleg a szöveg hitelességét csökkentette volna (Kemény Simon talán Bonfininek köszönhetően kap kegyelmet). Két félmondatnyi betoldást tartalmaz a Mikola-féle szöveg (nem számítva egyszavas javításokat, beszúrásokat a névsorba, és azt, hogy a „Mikola nevű nemzetes embert” egy bizonyos Deszmetivel azonosítja): mikor a Szamosfalvi Mikolákról esik szó, kiegészíti azzal a fejedelem által írtakat, hogy „nagy dícséretűek, kik a régi királyoktól sok szép kegyelmességet vöttek igaz hűségekért.” Egy másik helyen pedig egy egyes szám első személyű megjegyzéssel egészíti ki a Kemény által mondottakat a Veres família egy tagjáról: „kinek édesatyja Veres János volt, nagy úri familia anyával egy testvér volt az édes apámmal Kemény Boldizsárral.”

A következőkben azokat a részeket vizsgálom meg közelebbről, amelyeket Mikola László kihagyott a genealógiából, és a hasonlóképpen mellékesnek ítélt digressziókat, kisepikai betéteket, kommentárokat az önéletírás további részeiben, amelyek megszakítják az elbeszélés folyamatosságát.

A rövid történetek elemzéséhez Hajdú Péter anekdotakoncepcióját hívom segítségül. Eszerint az anekdota a memorabile egyszerű formájának feloldása, amely forma „kimetsz valamit a történelem, illetve a lét folyamatából, és egyszeri, önálló eseménnyé kerekíti” (Hajdú 2001, 74), a szöveg ezáltal tesz szert valóságteremtő referenciára. (Márton László terminusa [Márton 1999, 235–267]) A hitelességet biztosító egyedi eset ugyanakkor önmagán túlmutató jelentésekkel is telítődik, általános érvényre is emelődik. Ennyiben példázatosnak is lehetne nevezni ezeket a történeteket, de csak ennyiben, az anekdota ugyanis az exemplummal ellentétben nem megerősít vagy bizonyít, hanem épp „felold valami kötöttet”, és olyan értelmezős szerkezetet alkot szövegkörnyezetével, amely inkább kibillenti az addigi jelentést, nézőpontváltást követelve.

Metaforikusan kapcsolódik a nagy narratívához a szöveg B részében helyet kapó, Ferenc doktor nevéhez köthető két betét, melyek tulajdonképpen újramondják a felvázolt szituációt egészen más megvilágításban. Az első az az anekdota, melyet az elbeszélő Báthori Zsigmond törökellenes hadjáratának előkészületei kapcsán mond el. A részletes elemzést megkönnyítendő idézzük a szövegrészt:

„Hallottam egy tréfás illusiót erről, mely noha nem igen civilis, de valósággal igaz volt. Egy Pellérdi Péter nevű jeles udva riember hopmestere lévén Báthori Zsigmondnak, és bémenvén az fejedelem az tárházban, az hopmester is véle, midőn az megöletett uraknak elhordatott kincseket mutagátná, s dicsekednék, hogy elég pénze volna már az említett hadra, és kérdené, mi tetszenék felőle Pellérdinek is, mond az tréfás udva rihopmester: Megmondhatnám ugyan tetszésemet, de felséged meg fog haragudni. Biztatván áz fejedelem, hogy bízvást szólhatna, volt jelen más Ferenc doctor is, ki doctor is, de egyébiránt jó politicus, udva ri, tréfás s belső ember is, nevezetes ember akkoriidőben, kinek sok jeles actái is voltak; vonogatván azért magát Pellérdi, igazít Ferenc doctorra, hogy mondaná sententiáját; az ilyet mondo ttvolt az fejedelemnek: Ti, úgymond, úgy jártok, kik azt feltöttétek, mint midőn Pellérdi uram hasa üresítésére leülvén, valamely szúnyog csípni kezdené; addig míg eszében venné, jól megérzené az csípést, és dolgát végezné, csipkedhetné ugyan alsó felét Pellérdinek; de eszében vévén Pellérdi, úgy csapná tenyerével, hogy vápájában halnának alfelének az szúnyogok. Ti is elkezdhetitek: de midőn észreveszi török császár rajta csipkedésteket, úgy meg fog csapni, hogy vápájában haltok alfelének. Ez szókon az fejedelem csak elszégyenelvén magát, abbanhadta az tractát.” (Kemény J. 1986, 18)

A háborút ellenző törökös urak kivégzését a történet egy szereplő által előadott exemplumon keresztül kommentálja egy allegóriával írva le a szituációt. Azonban, mivel a példázat egy anekdotában kap helyet, annak nézőpontját juttatja érvényre, sajátos szemszögből láttatva így a tizenöt éves háború előkészületeit. A történet ugyanakkor nem nélkülözi az éles önreflexiót, hiszen Kemény az ország első embereként mond ilyenfajta minősítést az erdélyi nagypolitikáról.

A szentencia Pellérdi Péter „tréfás udvari hopmester” és Hunyadi Ferenc („ki doctor is”, „udvari, tréfás s belső ember”) szájába van adva. Ez azért érdekes, mert ránk maradt Pellérdinek még 1596-os kiadásban egy levele, melyben az említett hadjárat egyik sikeres ütközetéről számol be. A szöveg a keresztes háborúnak meghirdetett hadjárat során készült propagandaanyagok sorába illeszkedik. Aprólékos leírást tartalmaz az indulás előkészületeiről, a nép hadba hívásáról, és főként a fejedelem csatában tanúsított mintaadó bátorságáról, mindezeket pedig ezzel a megjegyzéssel ajánlja a címzett figyelmébe: „Nagyságod igazban, sem nyílvábban senkitől nem informáltatik, bízvást meghihet Nagyságod, mert mindenött ott voltam, sőt, urunk is elolvasta.” (Pellérdi Péter levele Báthory Zsigmondnak Szinán basán aratott győzelméről. Első kiadása RMNy 785. Sörös 1913, 136–156). A levél lelkes írója, aki pár nappal a csata után veti papírra e sorokat, hogy mihamarabb tudósíthassa Nádasdy Ferencet a fényes győzelemről, sehogy sem tűnik összeegyeztethetőnek azzal a Péllérdivel, aki az anekdota szerint Ferenc doktor távolságtartó nézőpontjával rokonszenvez. Hunyadi Ferenccel is hasonló a helyzet. A történeti munkákban ugyanis az akkori erdélyi közvéleményt és politikusgárdát megosztó török háború kérdésében őt mintha az ellenkező oldalon látnánk állást foglalni. Joseph Trausch Chroniconja legalábbis arról tudósít, hogy Marcello Squarcialupi és Hunyadi Ferenc 1590-ben egy nap- és holdfogyatkozás alkalmával a török birodalom végét jósolták. (Chronicon Fuchsio-Lupino… 1847, 83. Utal rá Kruppa Tamás [Kruppa 1996, 125].)

Szintén Ferenc doktor a főhőse az önéletírásban közvetlenül ezután következő másik anekdotának. Ebben a jeles humanista a fegyverekkel szembeni sérthetetlenséget biztosító orvosság receptjéért hazamegy Brassóba, ahonnan megírja a fejedelemnek, hogy „felkereste az orvosságot, és annak receptája az, hogy légyen helyben Brassóban, és ott semminémű fegyver és lövőszerszámok, akármely öregek is, Havasalföldéből meg nem sérthetik; mely receptát az az ars ekképpen svadeálván, ő ott fogja megvárni az harcnak kimenetelit, az fejedelemnek és másoknak is azont consulálja.” (Kemény J. 1986, 19). Itt valami hasonlót figyelhetünk meg, mint az előző történetben: a beépített kiselbeszélésben szintén nézőpontváltás megy végbe, és az új szemszög, amely sajátos rálátást tesz lehetővé a történeti eseményekre, itt újból Ferenc doktor nevéhez kötődik. A szöveg pár sorral később visszautal erre a kitérőre, megemlítve, hogy Mihály vajda is felhagyott a hadakozással „az Ferenc doctor jocosoriumja szerént” (Kemény J. 1986, 20), ez pedig kiterjeszti a nézőpont érvényességét az anekdotán kívülre is.

Bár a történet igazságértéke egyáltalán nem lényeges abból a szempontból, hogy milyen jelentésekre tesz szert a Kemény-szövegben kontextusával kialakított értelmezős szerkezet révén, talán nem jelentéktelen, hogy Szamosközy úgy tudja, Hunyadi jelen van Gyurgyevó ostrománál, és az ott veszett törökök számáról szólva a történetíró Hunyadit azok közé sorolja, akik „megszaporítják az numerust.” (Szamosközy 1991, 33). Ezért különös az, hogy ezekben a – valószínűleg a szóbeliségből beemelt – történetekben a Kemény és Szamosközy által egyaránt csak Ferenc doktorként emlegetett Hunyadi ilyen kvázi-mitikus figuraként lép elő, aki képes egy alternatív szólam megfogalmazására a jelen politikai eseményeivel kapcsolatban. Az egy személyben „nevezetes tudós” „vidám és jádzi elméjű ember” (Bod 2003, 146–147) alakja többször felbukkan régi szövegeinkben: a tárgyalt második anekdota ugyanilyen formában szerepel a Bethlen Farkas által írt Erdély történetében (Bethlen 2006), sőt, Bod Péter Magyar Athenasában az imént idézett jelzőkön kívül ez az egyetlen „információ” személyéről.

A történetek többsége azonban metonimikusan kapcsolódik az egész művet átfogó epikus szálhoz. A fentiekből is látható, hogy ezek a kitérők éppoly fontosak, mint a kronologikusan haladó beszámoló, hiszen ezek segítségével ad képet a dolgokról. Egyszerre láttatja közelről a történéseket és teszi emblematikussá őket a kisepikai betéteken keresztül. Ez teszi érdekessé Csáki menekülését a fehérvári gyűlésről, vagy a Szécsi Máriát ábrázoló részeket is. Nemcsak hírt ad az eseményekről, hanem konkrétságukban jeleníti meg őket, Csákiról például ezt jegyzi meg: „Úgy hallatott, fenekére sok kenő ment, míg meggyógyult az nyereg ellen való felsebesedésből.” (Kemény J. 1986, 105). Ugyanígy a felső-magyarországi hadak menekülésének leírása közben tett megjegyzése („Ekkor lött amaz emlékezetes dolog, midőn igen kedvesen megötte még böjtnapon is az sótalan lómáját Forgács Zsigmond.” [Kemény J. 1986, 25]) nemcsak a katonákat megtizedelő éhséget jellemzi, hanem rávilágít arra is, hogy mit gondol Kemény a katolikus előírásokról.

Nagyon erős tehát a narrátori nézőpont jelenléte ezekben a kitérőkben, a leírások sosem értéksemlegesek, a különböző események mindig egyféle értelmezésben válnak láthatóvá. Így bár direkt módon ritkán beszél magáról, az elbeszélő személye mégis kirajzolódik a szereplők bemutatásán vagy az egyes események közti ok-okozati összefüggések felfejtésén keresztül. Ez azért is fontos, mert bár egy-két szóval a színre lépő szereplők mindegyikét jellemzi, ezek a megjegyzések igen gyakran nem narratívak. Horvát Istvánról például csak annyit tudunk, hogy „részeges, de igen vitéz ember”, Kamuti Farkasról pedig, hogy „igen elmés, discursivus, de természetiben rusnya, köszvényes és igen negédes, erkölcsös, kegyetlen ember vala; jó deák, olvasott és hatalmas memóriájú ember vala, folyt mint az víz az discursusa, de solida conclusiója ritkán volt.” (Kemény J. 1986, 74–75). Az viszont még szűkszavú példákból is kiderül, hogy a nyilvánvaló karikírozások, szélsőségek ellenpontozása, és az így egymás mellé került pozitív és negatív értékek feszültsége a leíró részekben is nézőpontváltozást eredményez. Székely Mózesről például csak zárójelben említi, hogy „személyében igen vitéz és termetes, de csak parasztos ember volt, ő is fejedelemségre aspirált; több paraszt actái közt néha Toldi Istvánt, az nagy hatalmas főembert futtatta konyhájára, látni ha az étel készül.” (Kemény J. 1986, 20–21). Kontrasztos viszonyban áll a történettel a megfogalmazott szentencia Ferenczfinek, a császár secretáriusának bemutatása esetében, a kappanvásárlásos epizódot ugyanis így folytatja: „Egyébkor is az leveles táskában darab sajtok, hagymák, zsemlye, néhányszor szalonnadarab is egyiránt volt közösleg; de azért elmés és igen hiteles ember vala, és már harmadik császárt szolgálta azon állapotban.” (Kemény J. 1986, 107). Petneházi István jenei kapitányt előbb „kisded, módos, immár öreg idejű, de híres vitéz úremberként” (Kemény J. 1986, 64) mutatja be, aki tiltakozik Bethlen azon parancsa ellen, hogy irányítaná a seregeket, mivel a hadaknak „nincs ordinanciájuk” végrehajtani az ő utasításait. A fejedelem válasza: „Menj el csak uram, meghisznek, mert esmérnek tégedet.” Ezt a jellemzést egészítik ki Kemény következő sorai arról, hogy hogyan jutott Petneházi Világosvárának birtokába, melyet aztán el is veszített gondviseletlensége folytán, és azt, hogy nem tudta visszaszerezni, még a török is Isten akarataként veti a szemére.

A szerző néha reflektál is történeteire, az első Ferenc doktorhoz fűződő anekdotát például „tréfás illusiónak” nevezi, mely „nem igen civilis, de valósággal igaz” (Kemény J. 1986, 18), és ehhez hasonlóan minősíti azt az epizódot, melyben Kamuti Balázs adja elő kérését a fejedelemnek a dési ostrom alkalmával: „Ez noha tréfa, de olyan állapotokban valóban observálásra való dolgok.” (Kemény J. 1986, 44). Nem reflexió nélküli tehát a történetmondás, és az egyes személyekhez vagy eseményekhez fűzött anekdoták révén létrejövő nézőpontbillegtetés következménye, hogy a történetek nem válhatnak egy fölérendelt gondolat exemplumaivá, az anekdota kétarcúsága (mely saját magát is idézőjelbe teszi, mintegy mellékesként említve) megóvja a szöveget attól, hogy didaktikus legyen.

Kemény valóban nem elmélkedik például a vallás dolgáról, de az egyes figurák bemutatásából egyértelműen kiderül, hogy nem közömbös a kérdés iránt. Majdnem az összes szóba kerülő személynek megtudjuk felekezeti hovatartozását, ezt néha összefüggésbe is hozza azok cselekedeteivel. A genealógiában jegyzi meg egy férjhez nem ment és apácává lett rokonáról, hogy „Hihető, nem igen képes személy lehetett, és desperatio fecit monialem.” (Kemény J. 1986, 10). Az első feleségét inkább el sem venné, mikor megtudja, hogy katolikus hitben nevelték, és tanácsul is ezt adja: „senkinek nem tanácslom, hogy azt próbálja, különböző vallásra házasodjék: nagy lelki gyütrelem.” (Kemény J. 1986, 139). Mindemellett azonban nyilvánvaló, hogy nem a vallás alapján ítéli meg az embereket. Sem a Basák nem katolikus voltukkal vívják ki ellenszenvét, sem a Bethlen ellen haddal felvonuló Sarmasági, ki inkább „a confessiójáról való jegyzésinek” (Kemény J. 1986, 27) tartalmával. A legegyértelműbb mindez a Pécsi Simonról szóló történetben, ahol Pécsi különböző gyalázatos tetteinek felsorolásában („melyek miatt lött sok égben-kiáltásokért, hihető, szállott reá Istennek ... ítíleti” [Kemény J. 1986, 13]) a kancellár szombatossága nem kap helyet. Szávaival ellentétben úgy látom, hogy Keménynek azt az állítását, mely szerint a kor három nagy magyarja Bethlen Gábor, Pázmány Péter és Esterházy Miklós (az utóbbi kettő pápistaságát nem is hagyja szó nélkül) inkább a szerző toleranciájának megnyilvánulásaként kellene számon tartanunk, amelynek jegyében képes túllépni a felekezeti különbségeken, ha nemzete érdeke úgy kívánja. Ugyanitt mondatja ki Pázmánnyal azokat a sokat idézett szavakat, melyek hitelességéről vitáznak a történészek, de az, hogy az érseket teszi meg e nézet képviselőjének, jelzi a gondolat érvényességét számára.

A török-kérdésről, Erdély politikai helyzetéről tehát többször is esik szó a műben, akár egy anekdotán keresztül, akár úgy hogy felléptetett szereplők szájába adja a szavakat, akár (ilyenre is van példa, igaz, hogy itt is kommentárként [Kemény J. 1986, 73]), úgy, hogy az elbeszélő maga fogalmazza meg Rákóczi György külpolitikájának kritikáját. Ez utóbbi viszont a ritkább eset, általában a rövid történetek, a közbevetett kitérők működnek a reflexió helyeiként. Ezek ellenére (vagy éppen a vallomásos beszédmód hiánya miatt) annak nyomaival szembesülünk, hogy az utókor történeti dokumentumként olvasta Kemény önéletírását. Mivel Mikola László, saját családjának ősiségét bizonyítandó, egy mozdulattal eltörli a szöveg személyességet, sajátos látásmódot hordozó nyomait, és történeti munkává nyilvánítja a genealógiát, érthető talán, hogy az erről a nyomtatványról készült kéziratos másolatra egy olyan kolligátumban bukkantunk rá, amely e szövegen kívül történeti beszámolókat tartalmaz (OSZK Quart. Lat. 493.). Ami viszont nem ilyen magától értetődő, hogy maga az önéletítás is ilyen környezetben hagyományozódik: a kolozsvári egyetemi könyvtár Ms 49-es számú kéziratában például (hasonlóan az OSZK Fol. Hung. 618-as kéziratához) együtt olvashatóak Bethlen István magyar nyelvű levelei, Bocskai magyar nyelvű végrendelete, Kátai Mihály epitaphiuma, a moldvai vajda Keményhez küldött latin nyelvű levele és az önéletírás. Valószínűleg a szöveg konkrétumokban bővelkedő, esetenként mellékesnek is tűnő adatokkal körülírt szuggesztív leírásai sem gátolták a szigorúan referenciális olvasási módot. Annyira nem, hogy – mint említettük – maguk az anekdoták is információvá minősülhettek át, mint az említett Hunyadihoz kapcsolódó történet, amely Bod Péter Magyar Athenasában lexikonadattá vált.

Hivatkozások

Bene Sándor, Őskeresők (A Zrínyi-családtörténet és műfaji háttere), ItK, 2003/1.

Bethlen Farkas, Erdély története, IV, ford. Kasza Péter (VIII. könyv), S. Varga Katalin (IX. könyv), jegyz. Kruppa Tamás, Bp.–Kolozsvár, 2006.

Bitskey István, História, emlékirat, önvallomás = Irodalom és ideológia a 16-17. században, szerk. Varjas Béla, Bp., Akadémiai, 1987 (Memoria Saeculorum Hungariae, 5), 61-90.

Bod Péter, Magyar Athenas, Sepsiszentgyörgy, T3, 2003.

Búzási Enikő, Fikció és történetiség az Esterházy-család ősgalériájában és a Trophaeum métszeteiben = Történelem – kép: Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon: Vezető a Magyar Nemzeti Galéria kiállításához, szerk. Mikó Árpád, Sinkó Katalin, Bp., 2000.

Chronicon Fuchsio-Lupino Oltardinum..., I, ed. Joseph Trausch, Coronae, 1847.

Deák Farkas, Rövid észrevételek Kemény János önéletírásáról s az erdélyi történetirodalom egy-két kútforrásáról, MTA, Bp., 1886.

Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban: A kolozsvári Babey-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszéke által szervezett nemzetközi konferencia előadásai (2006. május 24-27. Kolozsvár), szerk. Balázs Mihály, Gábor Csilla, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság, 2007.

Hajdú Péter, Az anekdota fogalmáról = Romantika: világkép, művészet, irodalom, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Hajdú Péter, Bp., Osiris, 2001.

Inventarium de operibus litterariis ad res Hungaricas pertinentibus ab initiis usque ad annum 1700 – A magyar történeti irodalom lelőhelyjegyzéke a kezdetektől 1700-ig, szerk. Kulcsár Péter, Bp., Balassi Kiadó, 2004.

Kemény János önéletírása, szöveggondozás és jegyzetek V. Windisch Éva, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.

Kemény Katalin, Erdélyi emlékírók, Minerva, Kolozsvár, 1932.

Kruppa Tamás, A sas és a sárkányfog (Báthory Zsigmond dicsőítése) = Neolatin irodalom Eupópában és Magyarországon, szerk. Jankovits László, Kecskeméti Gábor, Pécs, 1996.

Márton László, A kitaposott zsákutca, avagy a történelem a történetekben = M. L., Az áhítatos embergép, Pécs, Jelenkor, 1999).

Mikola, Ladislaus, Genealogia, Kolozsvár, 1702. (RMK II. 2110)

Régi nagy emlekezetű Kemény família genealógiája, Kolozsvár, 1701 (RMK I. 1627)

S. Sárdi Margit, Kemény János önéletírásának műfaji mintáiról, Irodalomismeret, 2002/5-6.

Sörös Pongrác, [Pellérdi Péter levele Báthory Zsigmondnak Szinán basán aratott győzelméről] A Pannonhalmi Szent Benedek Rend Főiskolájának Évkönyve, 1913–14.

Szamosközy István történetíró kézirata. (Magyar nyelvű kortársi feljegyzések Erdély múltjából), Bp., 1991 (A Magyar Nyelvtörténet Forrásai, 2.).

Szávai János, Magyar emlékírók, Bp., Szépirodalmi, 1988.

Tóth Gábor, Kemény János történeti szavahihetősége, Aetas, 2006/2-3.