Írásbeliség előtti magyar irodalom

A magyar irodalom honfoglalás előtti történetét hosszú ideig kutathatónak vélték, mára azonban a tudományosság elvetette ezt a kutatási irányt (Jankovits László: Mikor, hogyan kezdődött?). A magyar irodalom kereszténység előtti korszakának ugyan volt költészete, ma elérhető forrásaink alapján azonban nem tudunk róla semmit. Amikor kialakult a keresztény királyság intézményrendszere, a korábbi műveltség szervezetei megszűntek, vagy az új intézményrendszer részeivé váltak.

Az írásbeliség magyarországi elterjedése a kereszténység felvételével vette kezdetét. Az Árpád-házi királyok uralkodása alatt az írástudó réteg nagyon vékony volt, és ez a helyzet az Árpád-ház kihalását követő száz évben sem változott meg gyökeresen.

Az egyház intézményének írásbelisége

Latin nyelvű egyházi írásbeliség

A magyarországi írásbeliség első korszakában a szövegprodukció meghatározó része az egyház intézményrendszeréhez kötődik. Ez a korpusz – az egyház hivatalos nyelvének megfelelően – szinte kivétel nélkül latin nyelvű szövegekből áll. A latin írásbeliség kialakulása a középkori Magyarországon erős nyugati hatás eredménye volt: ennek egyik korai képviselője Szent Gellért, aki a 11. század elején jutott el Magyarországra (Nemerkényi Előd: Latin Szentírás-magyarázat). 1030-ban Szent István megtette a csanádi egyházmegye első püspökévé, ahol a székesegyházi iskola megalapítása és a térítés mellett politikai szerepet is vállalt. Teljes terjedelmében fennmaradt Deliberatio című munkája, amelyet egyetlen középkori kódex őrzött meg.

A középkori Magyarország latin írásbeliségének fontos tanúi a szertartáskönyvek. Európai szinten különlegesnek számít az ún. esztergomi rítus, és a köré szerveződő magyar rítuscsalád: szertartásai – a viszonylag nagy földrajzi kiterjedés ellenére – mintegy 600 éven át lényegében egységesek maradtak (Földváry Miklós István: Egy úzus születése I.: A Chartvirgus-pontifikále és a magyarországi liturgia megalkotása a XI. században [Részletek.]). Az úzus keletkezése és elterjesztése átgondolt, és jól szervezett munka eredménye volt. A Chartvirgus-pontifikále (azaz Hartvik-agenda, valószínűleg keletkezése után nem sokkal, a 11. század vége felé Zágrábba került) ennek az rítusnak első, jellegzetes forrása: rajta keresztül megfigyelhető egy úzus keletkezése, abban a még képlékeny állapotában, amikor tudós szerkesztője vagy szerkesztői a római rítus korabeli gyakorlatának és változatainak fölényes ismeretében, annak lényegét tiszteletben tartva, mégis alkotó módon, ízléssel és szellemesen hoznak létre egy friss és nagyra törő hagyományt.

A történelmi Magyarország területéről származó korai kódexekben több olyan liturgikus játék is fennmaradt, amely egyrészt a korabeli magyar liturgia európaiságáról, az európai hagyományokkal való egyenrangúságáról tanúskodik, másrészt határozottan hazai sajátságokat is mutat (Tóth Péter: Drámai szövegeink a középkorban). A liturgikus dráma legősibb formájának egy párbeszédben megírt egyházi éneket, úgynevezett trópust, illetve a hozzá kapcsolódó szereplőkkel megjelenített, rövid, szintén énekelt jelenetet szokás tekinteni. Kezdősoráról Quem quaeritisnek nevezik a szent sír felkereséséről szóló jelenetet: a szöveg a kenetvivő asszonyok és a Krisztus feltámadását hírül adó angyalok párbeszédét jeleníti meg az üres sírboltnál. A jelenet három egészen korai liturgikus kódexünkben is szerepel. Közülük kettő, a Pray-kódex és Hartvik püspök szertartáskönyve a Nyugat-Európában szokásos formában adja vissza a jelenetet, míg a harmadik liturgikus kézirat, a 12. századi ún. Grazi antiphonarium ettől némiképp különböző, evangéliumi utalásokkal kibővített, kizárólag ebből a kódexből ismert formában tartalmazza a Szent sír felkeresését. A Hartvik-féle kódex emellett egy, a Quem quaeritisnél jóval bonyolultabb formájú, ún. csillagjátékot is megőrzött.

A szertartáskönyvek mellett a magyarországi latin nyelvű írásbeliségről tanúskodnak a 13. században nagy változáson áteső prédikációk is (Madas Edit: A koldulórendi prédikációirodalom kibontakozása Magyarországon). A legkorábbi magyar vonatkozású szentbeszéd-gyűjtemény a 13. századból maradt fenn. A Vatikáni Könyvtárban őrzött kötet – annak ellenére, hogy kompilátorának nevében szerepel a Hungarus jelző, illetve egy helyen néhány magyar szót is lejegyeztek benne – a feltételezések szerint sosem került Magyarországra. Egyetlen olyan korai prédikációgyűjtemény ismert ma, melynek minden darabja Magyarországon készült: a Pécsi egyetemi beszédek címen számon tartott de sanctis ciklus, amely a domonkos prédikációirodalom legjelentősebb magyarországi emléke. A benne található beszádeket prédikátori hivatásra készülő növendékek számára állították össze. Gyakoriak bennük a hivatásra vonatkozó reflexiók, amelyek a kötet egészében koherens rendszert alkotnak: a gyűjtemény egy jól felkészült prédikátor gondosan megszerkesztett műve.

Magyar nyelvű olvasóközönség híján született magyar nyelvű szövegek

A latinul tudó, lelkigondozással foglalkozó egyháziak alapvető feladata volt latin szövegek magyar nyelven való közvetítése. E magyar nyelvű egyházi szövegek írásbeli hagyományozásának nincs nyoma. Szóban való terjesztésük térben és időben is korlátozott lehetett, hiszen az emlékek tanúsága szerint a szóbeliségben sem alakult ki belőlük egységes hagyomány.

A korszak a magyar nyelvű szövegek szempontjából a vendégszövegek koraként jellemezhető (Horváth 2015). A vendégszövegek idején ritka lehetett a másolat: a népnyelvű vendégszöveg létezéséről csak az tudhatott, aki beleírta kódexébe, így másolóra ilyen irat csak véletlenül találhatott. E szövegek lejegyzői feltehetően egyben azok szerzői is. Az Árpádok idején igen ritkák voltak a magyarul is tudó értelmiségiek. Az Árpád-kor magyar írói még úgy írtak, hogy csak hallgatókra számíthattak, olvasókra nem. A korai szövegemlékekre vonatkozóan életszerűtlen az a feltételezés, miszerint minél régebbi korba érkezünk, annál inkább másolatokkal lesz dolgunk. Épp fordítva igaz: egyre nagyobb eséllyel bukkanunk eredetikre.

A magyar olvasóközönség megjelenését megelőző időszakban még nem merevedhettek meg a műfaji egyezmények, így a magyar nyelvű művek magyar irodalmi megszokások híján európai műfaji rendbe illeszkedtek. A korai művek jellemzően hagyománytalanok, pontosabban nem magyar, hanem európai hagyományba illeszkednek.

Latin szövegkörnyezetben maradtak fenn legkorábbi szövegemlékeink: a Halotti Beszéd és Könyörgés, az ómagyar Mária-siralom, a Gyulafehérvári Sorok, és a Königsbergi Töredék és Szalagjai is. E szövegek klerikusi feladatokhoz kötődnek, így – különböző mértékben, de – mind az egyházi intézmény szolgálatában állnak. Folytatásuk azonban meglepően hiányzik: a korai, egyházi férfiak használatára készült magyar nyelvű emlékek sok tekintetben évszázadokon át hapaxok maradnak.

A Halotti beszédet maga a kézirat szermónak nevezi (Sermo super sepulchrum), amely ez esetben egyszerűen csak beszédet, nem pedig prédikációt jelent. A szöveg egy szertartásba illesztett beszéd, e jellegzetessége nagy jelentőségű műfajának pontosabb megértésében. Madas Edit erre a fontos jellemzőjére többször is felhívta már a figyelmet (Madas Edit:A szóbeliség és az írásbeliség határán; Madas 2002). Kiemelte, hogy terjedelmét és tartalmát tekintve inkább rövid, megszívlelendő intésnek és imádságra való népnyelvű buzdításnak tekinthető, semmint valódi prédikációnak. Az emlék párhuzamait kutatva pedig rávilágított arra, hogy a temetési beszéd műfaja a szermónál általánosabb, és az imádsághoz közelebb álló szövegtípus, amihez a temetést végző papnak nem egy prédikációgyűjteményben kellett mintát keresnie. A liturgiába ágyazottság jelentőségére figyelmeztet Vizkelety András német nyelvű párhuzama is, az Exhortatio ad plebem christianam című szöveg (Vizkelety 1997). A 9. században keletkezett szöveg, amely az első német nyelven fennmaradt beszéd a keresztségre előkészítő mise rendjébe illeszkedik, ily módon egy speciális célközönséghez, a keresztelendőkhöz és a keresztszülőkhöz szól. Rövidségében, népnyelvűségében és liturgikus beágyazottságában is rokona a Halotti beszédnek: hozzá hasonlóan szertartásba épülő, prédikáció-szerű, népnyelvű szöveg.

Földváry Miklós a Hartvik-agenda kiközösítési rítusa kapcsán ír az ún. allokúciókról vagy más néven admoníciókról, exhortációkról, amelyek a néphez vagy a közvetlenül érintettekhez szóló, retorikusan megfogalmazott szózatok (Földváry 2012). Eredetileg talán mintabeszédek voltak, azaz olyan szövegek, amelyek mindössze tartalmi, szerkezeti és stiláris példát adtak a saját megszólaláshoz, de hamar állandósultak, és néhány jellegzetes változatuk sokáig szinte érintetlenül hagyományozódott. Ilyen mintabeszédek találhatók latin nyelven a Hartvik-agendában, amely ezeket allocutio kifejezéssel nevezi meg. A legjelentékenyebb, már magyar nyelvű ilyen mintabeszédeket Telegdi Miklós 1583-ban kiadott Agendariusa tartalmazza. Az ebben olvasható exhortációk funkciójukban megegyeznek a Halotti beszéddel, azaz szertartásokba illesztett, hívekhez szóló, népnyelvű liturgikus szövegrészek. Telegdi munkáját néhány évtizeddel előzi meg Mossóczy Zakariás magyar nyelvű rituálé töredéke, amely szintén tartalmaz szertartásba illesztett beszédmintákat: ez – a Pray-kódexhez képest több száz évvel később keletkezett – kéziratos forrás az összekötő láncszem a Halotti beszéd, és a már nyomtatásban megjelent Agendarius között. Mossóczy két hosszabb buzdító beszédet is közöl a három általa lejegyzett szertartásban: az egyik az eucharisztiával, a másik a házassággal foglalkozik.

Érdekes, hogy vajon a Halotti beszéd és Mossóczy kézirata között eltelt időből miért nem ismerünk több szertartáskönyvbe lejegyzett, magyar nyelvű beszédet. Ami létezett a 12. században, és elterjedt volt a 16. század végén, annak a köztük eltelt négyszáz évben is elő-elő kellett fordulnia. Mossóczy az áldoztatás és az esküvő, Telegdi pedig e két alkalmon kívül még a keresztelés, az egyházkelés, a bérmálás, a gyónás, a betegek kenete, és a temetés szertartásába illesztett, összesen tizennégy magyar nyelvű beszédet. Ilyen alkalmakra írt papi használatú, magyar nyelvű mintaszövegekre joggal számíthatnánk, nyomukra mégsem akadunk. A Halotti beszédre így kell tehát tekintenünk: nem csak a magyar nyelvű temetési beszédeknek nem akad az elkövetkezendő évszázadokban folytatása, hanem a szerkönyvbe törzsanyagként lejegyzett magyar nyelvű beszédeknek sem.

A Pray-kódex második magyar nyelvű szövegegysége az ún. Könyörgés, a Scerelmes bratym megszólítással kezdődik. Erre az egységre nem vonatkozik a sermo felirat, az első emléktől külön álló szöveg. Tartalma alapján valójában nem könyörgés, hanem úgynevezett prefáció vagy invitáció, amellyel a könyörgések előtt a pap imára szólítja a híveket. Maga a könyörgés a pap felszólítására elmondott válasz, a hívek részéről elhangzó háromszoros Kyrie eleison lesz. E szövegegység tartalmát és szerepét tekintve közeli rokona a Halotti beszéd második felének: mindkettő imára buzdítja a híveket, és háromszoros Kyrie eleison fohászkodásra szólítja őket. Madas Edit arra a következtetésre jutott, hogy a temetési szertartáson résztvevők imára való buzdítása kezdetben kötött könyörgések formájában történhetett: amennyiben latinul nem tudók is részt vettek a szertartáson, mindez anyanyelven kellett, hogy elhangozzon. A Pray-kódex tehát kétféle módot is kínál arra, hogy a pap a jelenlevő latinul nem tudókat közös imára hívja: teheti ezt kötetlen szövegű allokúcióval, illetve választhatja a kötött szövegű invitációt is, a lényeg, hogy annak a jelenlevőkre való tekintettel magyar nyelven kell elhangzania.

Kötött szövegű liturgikus szöveg népnyelvi változatának használatára tehát akkor lehetett szükség, ha azt követően a latinul nem tudóknak is szerep jutott a szertartásban, mint például jelen esetben a Kyrie eleison elmondásában. A Halotti beszéd legközelebbi magyar nyelvű rokonánál, Telegdi temetési beszédénél nem szerepel hasonló lezárás, a híveket imára szólító invitáció azonban ismert a kéziratos hagyományból: közös imára szólítja a pap a híveket a prédikációt megelőző megszólításában az ún. Sági István-féle kolligátum Exordium sermonis címfeliratú szövegében. Ami a Pray-kódexben „Scerelmes bratym, uimaggomuc” formában szerepel, az a 15. század legvégén a következő szavakkal került lejegyzésre: „Istenben szerelmes atyámfiai, keresztény népek! Könyörögjünk”.

A Pray-kódex magyar szövegeitől eltekintve a 14. század első felében keletkezett Veszprémi pontificaléban történik először utasítás bizonyos szertartási részeknek magyar nyelven való végzésére. A pontifikále előírja, hogy a templomszentelés szertartásában a püspök „vulgariter”, vagyis népnyelven mondja a jelenlevő hívekkel a Confiteort, sőt tetszése szerint népnyelven végezheti a feloldozást (Absolutio és Indulgentia) is. Ez a szöveghely bizonyíték arra, hogy a 14. század elején a püspök magyar nyelven adhatott feloldozást templomi szertartás keretében. Ilyen szövegek azonban ritkán kerültek lejegyzésre. Tarnai véleménye szerint ezeket a szövegeket évszázadokon át használták, leírásukra azonban nem volt különösebb szükség (Tarnai 1984). Elgondolkodtató azonban az a tény, hogy a 16. században felszaporodtak az olyan jellegű bejegyzések, amelyek hiányát azzal szokás magyarázni, hogy szükségtelen volt írásban való rögzítésük, hiszen ismertek voltak. E szövegek változatokban való terjedése állhat a mögött, hogy az írni tudókban igény támadt arra, hogy az általuk ismert változatot rögzítsék.

Az ómagyar Mária-siralom (ÓMS) az első magyar nyelvű lírai emlék. Hordozókódexe, a Leuveni kódex latin prédikációciklusokat tartalmaz, és valószínűleg a 13. század harmadik negyedében keletkezett Itáliában. Az ÓMS-t a század utolsó negyedében egy magyarországi domonkos konventben jegyezhették le (Vizkelety András: A magyar líra első fennmaradt terméke). Rendkívüli műgonddal kimunkált verstani – és a verstanival finoman összehangolt retorikai – szerkezete páratlan a régi magyar irodalomban (Horváth Iván: Hagyománytalan, európai remekmű: a Krisztus). Az ÓMS-költő csupán követte, irodalmi mintaként használta a forrásaként számon tartott ún. Planctust, tartalmilag és versformájában is eltért tőle. A nagyon laza mintakövetést az magyarázza, hogy az ÓMS viszonylag intézményfüggetlen szöveg lehetett. Az ÓMS-t az emléket megőrző prédikációs kötet első részének végre, az üresen maradt pergamenre jegyezték le, nem tartozhatott a kódex törzsanyagához, és nyilvánvalóan nem a lejegyző szerzetes elöljárójának utasítására készült. A szerény bejegyzés ellenére a kódexet használó munkaközösség befogadta a kódexbe az ÓMS-t: a magyar prédikációk előkészítését szolgáló munkaeszköz ünnepmutatójába az ünnepek mellé kakukktojásként bekerült egy nem ünnepre, hanem szövegre mutató bejegyzés is, az ÓMS-é. Nem intézményfüggetlenség ez, de nem is hézagmentes beleilleszkedés a merev, egyházi szervezetbe. A szerzetesköltő, úgy látszik, megfelelő körülményekre lelt abban a kolostorban az irodalmi alkotáshoz szükséges, szabad nyelvhasználathoz. Ezzel együtt természetesen történetietlen az az olvasat, miszerint a költemény a bibliától függetlenedve, a fiát vesztett anya evilági keserűségét fejezné ki. Az ÓMS retorikai felépítése és gondolatmenete mögött a skolasztika – legyen az domonkos, tematikus prédikáció vagy akár egyetemi előadás – mintája sejlik fel: a siralom mellett Mária tanít is, mégpedig minden verstani és retorikai sodrás, fokozás közben is osztályozással, rendezetten, nagyon is skolasztikusan. A siralom önmaga mellett önmaga értelmezését is nyújtja.

A HBK-hoz és az ÓMS-hez hasonlóan párhuzam nélkülinek számít a Gyulafehérvári Sorok is. A skolasztikus prédikáció tárgyául vett szentírási szöveg felosztását divisiónak, annak meghatározását distinctiónak, kifejtését pedig dilatatiónak hívták a középkori szentbeszédszerkesztési tankönyvek. A felosztások és azok meghatározásai kirajzolták a prédikáció szerkezeti vázát. A papok által összeállított, saját felhasználásra lejegyzett magyar nyelvű distinctiók korpusza – némileg meglepő módon – nem túl gazdag, és igen különböző kidolgozottságú emlékeket tartalmaz. A legkorábbi a már említett Vatikáni kódexben található. A kódex törzsanyaga az 1270-es és az 1290-es évekre datálható, a lejegyzés helye pedig Párizs lehetett, ahol célközönségre a tudós deákságban találhatott. A magyar nyelvű felosztás csupán négy szóból áll, és a kódex főszövegében, a feketevasárnapi prédikációban olvasható latin nyelvű felosztás alapján készült. A négy magyar szó a három distinctiónak nem fordítása, hanem új szerkesztése: a magyar fordító szabadon dolgoziott, és a latinnál szabatosabb változatot hozott létre. Ezt követi időrendben az ún. Gyulafehérvári Sorok. A 14. századi, Gyulafehérváron őrzött kéziratba több distinctiót is bejegyeztek, amelyek e gyűjteményes jellegük mellett kidolgozottságukban is kiemelkednek a distinctio-hagyományból.

A Gyulafehérvári Sorok után következő, ide tartozó emlék már a 15. századi: Esztergomi Glosszák néven ismert emlékek az esztergomi Collegium Christi egyik kódexében olvashatók. A kódexben két beszédhez is írtak magyar nyelvű szavakat, amelyek még a Vatikáni kódexben található distinctióknál is távolabb állnak a Gyulafehérvári Sorok jól kidolgozott felosztásaitól: a latin distinctiókat csak szórványosan glosszázták, összefüggő distinctio nem áll össze belőlük.

16. századi lehet az a distinctio-fordítás, amelyet Temesvári Pelbárt Pomerium de sanctisának egyik példányába jegyzetek be. A fordítás a hordozó nyomtatványban szereplő, Szent István vértanú ünnepére szerzett egyik beszéd alapján készült. A bejegyzés érdekessége, hogy a kezdőbetűk kifestésére használt miniummal írták, tehát a nyomtatvány használója – aki a könyv elejétől a végéig minden kezdőbetűt kifestett –, festés közben jegyezhette be azt. A fent említett distinctiók közül ez az emlék áll legközelebb a Gyulafehérvári Sorok kidolgozottságához, hiszen itt – még ha valamelyest rövidítve is, de – egy teljes egységet bejegyzett a fordító.

E papi használatú magyar nyelvű emlékek tehát nem kész prédikációvázlatok. A felosztások jellemzően a beszédek egy-egy részletéhez készültek, nem egy teljes beszéd vázát adják. Ebből arra következtethetünk, hogy semmiképpen sem lehetett elterjedt szokás, hogy a papok magyar nyelvű prédikációikhoz magyar nyelvű szerkezeti vázat jegyezzenek le. A fennmaradt emlékeket legfeljebb csak hosszabb beszéd kis részleteként használhatták fel. Nincs tehát nagy különbség a magyar nyelvű distinctiók, és a latin nyelvű prédikációk mellett szereplő, egyéb magyar nyelvű bejegyzések között (pl. Leuveni Glosszák, Zirci Glosszák, gyulafehérvári ferences concionale bejegyzése stb.).

Tóth Péter kutatásainak köszönhetően világos, hogy a Königsbergi Töredék is – más korai szövegemlékeinkhez hasonlóan – vendégszöveg lehetett, melyet egy feltehetőleg itáliai eredetű, a 14. században Magyarországon használt domonkos kódex utolsó, üresen maradt leveleire, különböző kivonatos prédikációvázlatok közé írt be az ismeretlen magyar bejegyző (Tóth Péter: A Königsbergi Töredék és Szalagjai újabb vizsgálata). Ennek fényében a korábbi kutatás álláspontja – miszerint az emlék nyelve a 12–13. század fordulójának a magyarságát tükrözné – nem állja meg a helyét, hiszen az emlék valamikor 1350 és 1392 között keletkezhetett. A magyar szöveg lejegyzője a hordozókódex Máriáról szóló szövegeit megjegyzésekkel látta el. E megjelölt részek alapján kompilálta a szinte drámai jellegű, magyar nyelvű emléket. A szöveg rendeltetése nem tisztázott, megjegyzendő azonban, hogy a hangos felolvasás módját szabályozó írásjelek találhatók benne, és az sem lehet mellékes, hogy prédikációvázlatok között kapott helyet.

Világi intézmények népnyelvű írásbelisége

Bár a törvényalkotás már az Árpád-házi királyoktól kezdve az íráshoz kötődő tevékenység, a világi adminisztráció egésze csak fokozatosan, a 15–16. századra távolodott el az oralitástól. Már az Árpád-kor első évszázadából maradtak fenn oklevelek (közülük az eredeti példányban fennmaradt, magyar nyelvű szavakat is tartalmazó tihanyi apátság alapítólevele 1055-ből), a magyar nyelv azonban nem jelent meg a jogi írásbeliségben. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Európa más részeitől eltérően Magyarországon az egyház meghatározó szerepet játszott az okleveles gyakorlatban, az általuk használt nyelv pedig a latin volt (Solymosi 2011). Hozzá kell tenni, hogy a nemesi státus elbírálása, a leszármazás bizonyítása, és a vitás birtokjogi esetek tisztázása során még a 14–15. században is elsősorban a tanúkihallgatás, vagyis az írástól független, szóbeli hagyományra való támaszkodás gyakorlata volt a meghatározó (Fügedi 1981).

A középkorban Magyarország határain belül a magyar és a latin nyelv mellett a német nyelvű írásbeliség tekinthető a legkiterjedtebbnek, amely nem független attól, hogy az egykori Magyar Királyság városaiban a polgári vezetőréteg túlnyomórészt német ajkú volt. (Vizkelety András: Német írásbeliség és irodalmi műveltség a középkori Magyarországon) Német nyelvterületen a 13. századtól kezdve jelentkezett az az igény, hogy a politikai és gazdasági adminisztrációs szférában anyanyelvi szövegeket is rögzítsenek írásban. Az első hazai német szövegek is ilyen világi motivációval függnek össze: egy 1346-os oklevél a pozsonyi, illetve egy 1352-es oklevél a soproni városi kancelláriából. A németen kívül számolhatunk még ószláv, héber, görög és cseh írásbeliséggel is, ezek alapos feltárása a mai napig várat magára.

Intézményfüggetlen latin nyelvű írásbeliség

Az egyházi és világi intézményrendszerektől független, nem igazságköteles irodalom szinte kimutathatatlan egészen a 14. század végéig Magyarországon. Ezért különösen érdekes az az adat, amely Madas Edit kutatásainak köszönhetően vált ismertté (Madas 1976). Az Egyetemi Könyvtár fragmentumai között kap helyet az a nyolc fólió terjedelmű töredék, amelyet az U. Fr. l. m. 34-es jelzettel és Miscellanea franciscana címmel láttak el (Mezey 1983). A ferences környezetre utaló szövegek mellett egy vágánsének is olvasható a 14. században lejegyzett emlékek között. Az Ad terrorem omnium kezdetű vers a 12. század második felében keletkezett Észak-Franciaországban, a lejegyzés időpontjában már több mint 150 éve ismerték Európa-szerte. A költő a kardinálisokat, apátokat, apácákat, a kapzsi és megvesztegethető papokat és klerikusokat vádolja: minél többet harácsolnak, annál sóvárabbak, pedig a pokolban mit sem segít majd a sok arany és ezüst. A töredék másolója feltehetően a törzskódex üresen maradt lapjainak egyikére, emlékezetből jegyezte le a szöveget. Madas az íráskép alapján azt feltételezi, hogy a másoló magyar iskolázottságú lehetett, a verset pedig talán egy külföldön járt diák hozta magával, amely a ferencesek körében megértő fülekre talált. Ha valóban magyarországi keletkezésű és használatú a kézirat, akkor ez az egyetlen olyan emlékünk a 14. század végéig, amely bizonyos tekintetben intézményfüggetlen szövegként értelmezhető. Hasonló, latin nyelvű szövegek egy évszázaddal későbbről, a Magyi-, ill. a Béldi-kódexben maradtak fenn, német nyelven úgyszintén a 15. századból ismerünk egy Bártfán lejegyzett, vágáns-strófákban írt dalt, amely a nők hűtlenségét panaszolja.

HIVATKOZÁSOK

Földváry Miklós István (2012), A Hartvik-agenda kiközösítési és visszafogadási rítusainak szerkezete és eredete = Conversio: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2011. szeptember 22–23-án tartott vallástudományi konferencia előadásai, szerk.: Déri Balázs és mások, Budapest, Argumentum Kiadó, 2012 (ΑΓΙΟΝ Könyvek 1), 529–542. http://vallastudomany.elte.hu/sites/default/files/u5/551-564-Foldvary%20Miklos%20Istvan.pdf.

Fügedi Erik (1981), Verba volant… Középkori nemességünk szóbelisége és az írás = Kolduló barátok, polgárok, nemesek: Tanulmányok a magyar középkorról, Magvető, Budapest, 437–462.

Horváth Iván (2015), Ómagyar szövegemlékek mint textológiai tárgyak, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár. https://mek.oszk.hu/15400/15446/15446.pdf (https://irodalom.oszk.hu/villanyspenot/#!/fejezetek/8N68iFDISUuwAAMAz7U_pw;)

Madas Edit (1976), „Ad terrorem omnium”: A középkori vágánsének egy magyarországi változata?, MKSz, 380–385. http://epa.oszk.hu/00000/00021/00296/pdf/MKSZ_EPA00021_1976_92_04_373-415.pdf.

Madas Edit (2002), „A szóbeliség és az írásbeliség határán. A Halotti Beszéd és Könyörgés műfajtörténeti helye”, in Középkori prédikációirodalmunk történetéből, Debrecen: Kossuth Egyetemi 83–125 (Csokonai Könyvtár 25.). https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/101437/CSK025.pdf?sequence=1&isAllowed=y

Mezey László (szerk. 1983), Fragmenta Latina codicum in Bibliotheca Universitatis Budapestinensis, Wiesbaden, Otto Harrassowitz. http://mek.oszk.hu/18900/18926/18926.pdf

Solymosi László (2011), Anyanyelv és jogi írásbeliség a középkori Magyarországon, Történelmi Szemle, LIII, 4:479–501. https://tti.btk.mta.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz2011-4/479-502_solymosi.pdf

Tarnai Andor (1984), „A magyar nyelvet írni kezdik”: Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Budapest, Akadémiai (Irodalomtudomány és Kritika). http://mek.oszk.hu/16900/16923/16923.pdf

Vizkelety András (1997), „A Halotti Beszéd műfajtörténetéhez”, in Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére, (szerk.) Balázs Mihály, Font Zsuzsa, Keserű Gizella, Ötvös Péter, Szeged: JATE, 655–660 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 35.). http://real-eod.mtak.hu/2954/1/AD_XXXV.pdf