Bartók Zsófia Ágnes

A magyarországi írásbeliség kezdetei

Írásbeliség előtti magyar irodalom

A magyar irodalom honfoglalás előtti történetét hosszú ideig kutathatónak vélték, mára azonban a tudományosság elvetette ezt a kutatási irányt (Jankovits László: Mikor, hogyan kezdődött?). A magyar irodalom kereszténység előtti korszakának ugyan volt költészete, ma elérhető forrásaink alapján azonban nem tudunk róla semmit. Amikor kialakult a keresztény királyság intézményrendszere, a korábbi műveltség szervezetei megszűntek, vagy az új intézményrendszer részeivé váltak. Az írásbeliség magyarországi elterjedése a kereszténység felvételével vette kezdetét. Az Árpád-házi királyok uralkodása alatt az írástudó réteg nagyon vékony volt, és ez a helyzet az Árpád-ház kihalását követő száz évben sem változott meg gyökeresen.

Az egyház intézményének írásbelisége

Latin nyelvű egyházi írásbeliség

A magyarországi írásbeliség első korszakában a szövegprodukció meghatározó része az egyház intézményrendszeréhez kötődik. Ez a korpusz – az egyház hivatalos nyelvének megfelelően – szinte kivétel nélkül latin nyelvű szövegekből áll. A latin írásbeliség kialakulása a középkori Magyarországon erős nyugati hatás eredménye volt: ennek egyik korai képviselője Szent Gellért, aki a 11. század elején jutott el Magyarországra (Nemerkényi Előd: Latin Szentírás-magyarázat). 1030-ban Szent István megtette a csanádi egyházmegye első püspökévé, ahol a székesegyházi iskola megalapítása és a térítés mellett politikai szerepet is vállalt. Teljes terjedelmében fennmaradt Deliberatio című munkája, amelyet egyetlen középkori kódex őrzött meg. A középkori Magyarország latin írásbeliségének fontos tanúi a szertartáskönyvek. Európai szinten különlegesnek számít az ún. esztergomi rítus, és a köré szerveződő magyar rítuscsalád: szertartásai – a viszonylag nagy földrajzi kiterjedés ellenére – mintegy 600 éven át lényegében egységesek maradtak (Földváry Miklós István: Egy úzus születése I.: A Chartvirgus-pontifikále és a magyarországi liturgia megalkotása a XI. században [Részletek.]). Az úzus keletkezése és elterjesztése átgondolt, és jól szervezett munka eredménye volt. A Chartvirgus-pontifikále (azaz Hartvik-agenda, valószínűleg keletkezése után nem sokkal, a 11. század vége felé Zágrábba került) ennek az rítusnak első, jellegzetes forrása: rajta keresztül megfigyelhető egy úzus keletkezése, abban a még képlékeny állapotában, amikor tudós szerkesztője vagy szerkesztői a római rítus korabeli gyakorlatának és változatainak fölényes ismeretében, annak lényegét tiszteletben tartva, mégis alkotó módon, ízléssel és szellemesen hoznak létre egy friss és nagyra törő hagyományt. A történelmi Magyarország területéről származó korai kódexekben több olyan liturgikus játék is fennmaradt, amely egyrészt a korabeli magyar liturgia európaiságáról, az európai hagyományokkal való egyenrangúságáról tanúskodik, másrészt határozottan hazai sajátságokat is mutat (Tóth Péter: Drámai szövegeink a középkorban). A liturgikus dráma legősibb formájának egy párbeszédben megírt egyházi éneket, úgynevezett trópust, illetve a hozzá kapcsolódó szereplőkkel megjelenített, rövid, szintén énekelt jelenetet szokás tekinteni. Kezdősoráról Quem quaeritisnek nevezik a szent sír felkereséséről szóló jelenetet: a szöveg a kenetvivő asszonyok és a Krisztus feltámadását hírül adó angyalok párbeszédét jeleníti meg az üres sírboltnál. A jelenet három egészen korai liturgikus kódexünkben is szerepel. Közülük kettő, a Pray-kódex és Hartvik püspök szertartáskönyve a Nyugat-Európában szokásos formában adja vissza a jelenetet, míg a harmadik liturgikus kézirat, a 12. századi ún. Grazi antiphonarium ettől némiképp különböző, evangéliumi utalásokkal kibővített, kizárólag ebből a kódexből ismert formában tartalmazza a Szent sír felkeresését. A Hartvik-féle kódex emellett egy, a Quem quaeritisnél jóval bonyolultabb formájú, ún. csillagjátékot is megőrzött. A szertartáskönyvek mellett a magyarországi latin nyelvű írásbeliségről tanúskodnak a 13. században nagy változáson áteső prédikációk is (Madas Edit: A koldulórendi prédikációirodalom kibontakozása Magyarországon). A legkorábbi magyar vonatkozású szentbeszéd-gyűjtemény a 13. századból maradt fenn. A Vatikáni Könyvtárban őrzött kötet – annak ellenére, hogy kompilátorának nevében szerepel a Hungarus jelző, illetve egy helyen néhány magyar szót is lejegyeztek benne – a feltételezések szerint sosem került Magyarországra. Egyetlen olyan korai prédikációgyűjtemény ismert ma, melynek minden darabja Magyarországon készült: a Pécsi egyetemi beszédek címen számon tartott de sanctis ciklus, amely a domonkos prédikációirodalom legjelentősebb magyarországi emléke. A benne található beszádeket prédikátori hivatásra készülő növendékek számára állították össze. Gyakoriak bennük a hivatásra vonatkozó reflexiók, amelyek a kötet egészében koherens rendszert alkotnak: a gyűjtemény egy jól felkészült prédikátor gondosan megszerkesztett műve.

Magyar nyelvű olvasóközönség híján született magyar nyelvű szövegek

A latinul tudó, lelkigondozással foglalkozó egyháziak alapvető feladata volt latin szövegek magyar nyelven való közvetítése. E magyar nyelvű egyházi szövegek írásbeli hagyományozásának nincs nyoma. Szóban való terjesztésük térben és időben is korlátozott lehetett, hiszen az emlékek tanúsága szerint a szóbeliségben sem alakult ki belőlük egységes hagyomány. A korszak a magyar nyelvű szövegek szempontjából a vendégszövegek koraként jellemezhető (Horváth 2015). A vendégszövegek idején ritka lehetett a másolat: a népnyelvű vendégszöveg létezéséről csak az tudhatott, aki beleírta kódexébe, így másolóra ilyen irat csak véletlenül találhatott. E szövegek lejegyzői feltehetően egyben azok szerzői is. Az Árpádok idején igen ritkák voltak a magyarul is tudó értelmiségiek. Az Árpád-kor magyar írói még úgy írtak, hogy csak hallgatókra számíthattak, olvasókra nem. A korai szövegemlékekre vonatkozóan életszerűtlen az a feltételezés, miszerint minél régebbi korba érkezünk, annál inkább másolatokkal lesz dolgunk. Épp fordítva igaz: egyre nagyobb eséllyel bukkanunk eredetikre. A magyar olvasóközönség megjelenését megelőző időszakban még nem merevedhettek meg a műfaji egyezmények, így a magyar nyelvű művek magyar irodalmi megszokások híján európai műfaji rendbe illeszkedtek. A korai művek jellemzően hagyománytalanok, pontosabban nem magyar, hanem európai hagyományba illeszkednek. Latin szövegkörnyezetben maradtak fenn legkorábbi szövegemlékeink: a Halotti Beszéd és Könyörgés, az ómagyar Mária-siralom, a Gyulafehérvári Sorok, és a Königsbergi Töredék és Szalagjai is. E szövegek klerikusi feladatokhoz kötődnek, így – különböző mértékben, de – mind az egyházi intézmény szolgálatában állnak. Folytatásuk azonban meglepően hiányzik: a korai, egyházi férfiak használatára készült magyar nyelvű emlékek sok tekintetben évszázadokon át hapaxok maradnak. A Halotti beszédet maga a kézirat szermónak nevezi (Sermo super sepulchrum), amely ez esetben egyszerűen csak beszédet, nem pedig prédikációt jelent. A szöveg egy szertartásba illesztett beszéd, e jellegzetessége nagy jelentőségű műfajának pontosabb megértésében. Madas Edit erre a fontos jellemzőjére többször is felhívta már a figyelmet (Madas Edit: A szóbeliség és az írásbeliség határán; Madas 2002). Kiemelte, hogy terjedelmét és tartalmát tekintve inkább rövid, megszívlelendő intésnek és imádságra való népnyelvű buzdításnak tekinthető, semmint valódi prédikációnak. Az emlék párhuzamait kutatva pedig rávilágított arra, hogy a temetési beszéd műfaja a szermónál általánosabb, és az imádsághoz közelebb álló szövegtípus, amihez a temetést végző papnak nem egy prédikációgyűjteményben kellett mintát keresnie. A liturgiába ágyazottság jelentőségére figyelmeztet Vizkelety András német nyelvű párhuzama is, az Exhortatio ad plebem christianam című szöveg (Vizkelety 1997). A 9. században keletkezett szöveg, amely az első német nyelven fennmaradt beszéd a keresztségre előkészítő mise rendjébe illeszkedik, ily módon egy speciális célközönséghez, a keresztelendőkhöz és a keresztszülőkhöz szól. Rövidségében, népnyelvűségében és liturgikus beágyazottságában is rokona a Halotti beszédnek: hozzá hasonlóan szertartásba épülő, prédikáció-szerű, népnyelvű szöveg. Földváry Miklós a Hartvik-agenda kiközösítési rítusa kapcsán ír az ún. allokúciókról vagy más néven admoníciókról, exhortációkról, amelyek a néphez vagy a közvetlenül érintettekhez szóló, retorikusan megfogalmazott szózatok (Földváry 2012). Eredetileg talán mintabeszédek voltak, azaz olyan szövegek, amelyek mindössze tartalmi, szerkezeti és stiláris példát adtak a saját megszólaláshoz, de hamar állandósultak, és néhány jellegzetes változatuk sokáig szinte érintetlenül hagyományozódott. Ilyen mintabeszédek találhatók latin nyelven a Hartvik-agendában, amely ezeket allocutio kifejezéssel nevezi meg. A legjelentékenyebb, már magyar nyelvű ilyen mintabeszédeket Telegdi Miklós 1583-ban kiadott Agendariusa tartalmazza. Az ebben olvasható exhortációk funkciójukban megegyeznek a Halotti beszéddel, azaz szertartásokba illesztett, hívekhez szóló, népnyelvű liturgikus szövegrészek. Telegdi munkáját néhány évtizeddel előzi meg Mossóczy Zakariás magyar nyelvű rituálé töredéke, amely szintén tartalmaz szertartásba illesztett beszédmintákat: ez – a Pray-kódexhez képest több száz évvel később keletkezett – kéziratos forrás az összekötő láncszem a Halotti beszéd, és a már nyomtatásban megjelent Agendarius között. Mossóczy két hosszabb buzdító beszédet is közöl a három általa lejegyzett szertartásban: az egyik az eucharisztiával, a másik a házassággal foglalkozik. Érdekes, hogy vajon a Halotti beszéd és Mossóczy kézirata között eltelt időből miért nem ismerünk több szertartáskönyvbe lejegyzett, magyar nyelvű beszédet. Ami létezett a 12. században, és elterjedt volt a 16. század végén, annak a köztük eltelt négyszáz évben is elő-elő kellett fordulnia. Mossóczy az áldoztatás és az esküvő, Telegdi pedig e két alkalmon kívül még a keresztelés, az egyházkelés, a bérmálás, a gyónás, a betegek kenete, és a temetés szertartásába illesztett, összesen tizennégy magyar nyelvű beszédet. Ilyen alkalmakra írt papi használatú, magyar nyelvű mintaszövegekre joggal számíthatnánk, nyomukra mégsem akadunk. A Halotti beszédre így kell tehát tekintenünk: nem csak a magyar nyelvű temetési beszédeknek nem akad az elkövetkezendő évszázadokban folytatása, hanem a szerkönyvbe törzsanyagként lejegyzett magyar nyelvű beszédeknek sem. A Pray-kódex második magyar nyelvű szövegegysége az ún. Könyörgés, a Scerelmes bratym megszólítással kezdődik. Erre az egységre nem vonatkozik a sermo felirat, az első emléktől külön álló szöveg. Tartalma alapján valójában nem könyörgés, hanem úgynevezett prefáció vagy invitáció, amellyel a könyörgések előtt a pap imára szólítja a híveket. Maga a könyörgés a pap felszólítására elmondott válasz, a hívek részéről elhangzó háromszoros Kyrie eleison lesz. E szövegegység tartalmát és szerepét tekintve közeli rokona a Halotti beszéd második felének: mindkettő imára buzdítja a híveket, és háromszoros Kyrie eleison fohászkodásra szólítja őket. Madas Edit arra a következtetésre jutott, hogy a temetési szertartáson résztvevők imára való buzdítása kezdetben kötött könyörgések formájában történhetett: amennyiben latinul nem tudók is részt vettek a szertartáson, mindez anyanyelven kellett, hogy elhangozzon. A Pray-kódex tehát kétféle módot is kínál arra, hogy a pap a jelenlevő latinul nem tudókat közös imára hívja: teheti ezt kötetlen szövegű allokúcióval, illetve választhatja a kötött szövegű invitációt is, a lényeg, hogy annak a jelenlevőkre való tekintettel magyar nyelven kell elhangzania. Kötött szövegű liturgikus szöveg népnyelvi változatának használatára tehát akkor lehetett szükség, ha azt követően a latinul nem tudóknak is szerep jutott a szertartásban, mint például jelen esetben a Kyrie eleison elmondásában. A Halotti beszéd legközelebbi magyar nyelvű rokonánál, Telegdi temetési beszédénél nem szerepel hasonló lezárás, a híveket imára szólító invitáció azonban ismert a kéziratos hagyományból: közös imára szólítja a pap a híveket a prédikációt megelőző megszólításában az ún. Sági István-féle kolligátum Exordium sermonis címfeliratú szövegében. Ami a Pray-kódexben „Scerelmes bratym, uimaggomuc” formában szerepel, az a 15. század legvégén a következő szavakkal került lejegyzésre: „Istenben szerelmes atyámfiai, keresztény népek! Könyörögjünk”. A Pray-kódex magyar szövegeitől eltekintve a 14. század első felében keletkezett Veszprémi pontificaléban történik először utasítás bizonyos szertartási részeknek magyar nyelven való végzésére. A pontifikále előírja, hogy a templomszentelés szertartásában a püspök „vulgariter”, vagyis népnyelven mondja a jelenlevő hívekkel a Confiteort, sőt tetszése szerint népnyelven végezheti a feloldozást (Absolutio és Indulgentia) is. Ez a szöveghely bizonyíték arra, hogy a 14. század elején a püspök magyar nyelven adhatott feloldozást templomi szertartás keretében. Ilyen szövegek azonban ritkán kerültek lejegyzésre. Tarnai véleménye szerint ezeket a szövegeket évszázadokon át használták, leírásukra azonban nem volt különösebb szükség (Tarnai 1984). Elgondolkodtató azonban az a tény, hogy a 16. században felszaporodtak az olyan jellegű bejegyzések, amelyek hiányát azzal szokás magyarázni, hogy szükségtelen volt írásban való rögzítésük, hiszen ismertek voltak. E szövegek változatokban való terjedése állhat a mögött, hogy az írni tudókban igény támadt arra, hogy az általuk ismert változatot rögzítsék. Az ómagyar Mária-siralom (ÓMS) az első magyar nyelvű lírai emlék. Hordozókódexe, a Leuveni kódex latin prédikációciklusokat tartalmaz, és valószínűleg a 13. század harmadik negyedében keletkezett Itáliában. Az ÓMS-t a század utolsó negyedében egy magyarországi domonkos konventben jegyezhették le (Vizkelety András: A magyar líra első fennmaradt terméke). Rendkívüli műgonddal kimunkált verstani – és a verstanival finoman összehangolt retorikai – szerkezete páratlan a régi magyar irodalomban (Horváth Iván: Hagyománytalan, európai remekmű: a Krisztus). Az ÓMS-költő csupán követte, irodalmi mintaként használta a forrásaként számon tartott ún. Planctust, tartalmilag és versformájában is eltért tőle. A nagyon laza mintakövetést az magyarázza, hogy az ÓMS viszonylag intézményfüggetlen szöveg lehetett. Az ÓMS-t az emléket megőrző prédikációs kötet első részének végre, az üresen maradt pergamenre jegyezték le, nem tartozhatott a kódex törzsanyagához, és nyilvánvalóan nem a lejegyző szerzetes elöljárójának utasítására készült. A szerény bejegyzés ellenére a kódexet használó munkaközösség befogadta a kódexbe az ÓMS-t: a magyar prédikációk előkészítését szolgáló munkaeszköz ünnepmutatójába az ünnepek mellé kakukktojásként bekerült egy nem ünnepre, hanem szövegre mutató bejegyzés is, az ÓMS-é. Nem intézményfüggetlenség ez, de nem is hézagmentes beleilleszkedés a merev, egyházi szervezetbe. A szerzetesköltő, úgy látszik, megfelelő körülményekre lelt abban a kolostorban az irodalmi alkotáshoz szükséges, szabad nyelvhasználathoz. Ezzel együtt természetesen történetietlen az az olvasat, miszerint a költemény a bibliától függetlenedve, a fiát vesztett anya evilági keserűségét fejezné ki. Az ÓMS retorikai felépítése és gondolatmenete mögött a skolasztika – legyen az domonkos, tematikus prédikáció vagy akár egyetemi előadás – mintája sejlik fel: a siralom mellett Mária tanít is, mégpedig minden verstani és retorikai sodrás, fokozás közben is osztályozással, rendezetten, nagyon is skolasztikusan. A siralom önmaga mellett önmaga értelmezését is nyújtja. A HBK-hoz és az ÓMS-hez hasonlóan párhuzam nélkülinek számít a Gyulafehérvári Sorok is. A skolasztikus prédikáció tárgyául vett szentírási szöveg felosztását divisiónak, annak meghatározását distinctiónak, kifejtését pedig dilatatiónak hívták a középkori szentbeszédszerkesztési tankönyvek. A felosztások és azok meghatározásai kirajzolták a prédikáció szerkezeti vázát. A papok által összeállított, saját felhasználásra lejegyzett magyar nyelvű distinctiók korpusza – némileg meglepő módon – nem túl gazdag, és igen különböző kidolgozottságú emlékeket tartalmaz. A legkorábbi a már említett Vatikáni kódexben található. A kódex törzsanyaga az 1270-es és az 1290-es évekre datálható, a lejegyzés helye pedig Párizs lehetett, ahol célközönségre a tudós deákságban találhatott. A magyar nyelvű felosztás csupán négy szóból áll, és a kódex főszövegében, a feketevasárnapi prédikációban olvasható latin nyelvű felosztás alapján készült. A négy magyar szó a három distinctiónak nem fordítása, hanem új szerkesztése: a magyar fordító szabadon dolgoziott, és a latinnál szabatosabb változatot hozott létre. Ezt követi időrendben az ún. Gyulafehérvári Sorok. A 14. századi, Gyulafehérváron őrzött kéziratba több distinctiót is bejegyeztek, amelyek e gyűjteményes jellegük mellett kidolgozottságukban is kiemelkednek a distinctio-hagyományból. A Gyulafehérvári Sorok után következő, ide tartozó emlék már a 15. századi: Esztergomi Glosszák néven ismert emlékek az esztergomi Collegium Christi egyik kódexében olvashatók. A kódexben két beszédhez is írtak magyar nyelvű szavakat, amelyek még a Vatikáni kódexben található distinctióknál is távolabb állnak a Gyulafehérvári Sorok jól kidolgozott felosztásaitól: a latin distinctiókat csak szórványosan glosszázták, összefüggő distinctio nem áll össze belőlük. 16. századi lehet az a distinctio-fordítás, amelyet Temesvári Pelbárt Pomerium de sanctisának egyik példányába jegyzetek be. A fordítás a hordozó nyomtatványban szereplő, Szent István vértanú ünnepére szerzett egyik beszéd alapján készült. A bejegyzés érdekessége, hogy a kezdőbetűk kifestésére használt miniummal írták, tehát a nyomtatvány használója – aki a könyv elejétől a végéig minden kezdőbetűt kifestett –, festés közben jegyezhette be azt. A fent említett distinctiók közül ez az emlék áll legközelebb a Gyulafehérvári Sorok kidolgozottságához, hiszen itt – még ha valamelyest rövidítve is, de – egy teljes egységet bejegyzett a fordító. E papi használatú magyar nyelvű emlékek tehát nem kész prédikációvázlatok. A felosztások jellemzően a beszédek egy-egy részletéhez készültek, nem egy teljes beszéd vázát adják. Ebből arra következtethetünk, hogy semmiképpen sem lehetett elterjedt szokás, hogy a papok magyar nyelvű prédikációikhoz magyar nyelvű szerkezeti vázat jegyezzenek le. A fennmaradt emlékeket legfeljebb csak hosszabb beszéd kis részleteként használhatták fel. Nincs tehát nagy különbség a magyar nyelvű distinctiók, és a latin nyelvű prédikációk mellett szereplő, egyéb magyar nyelvű bejegyzések között (pl. Leuveni Glosszák, Zirci Glosszák, gyulafehérvári ferences concionale bejegyzése stb.). Tóth Péter kutatásainak köszönhetően világos, hogy a Königsbergi Töredék is – más korai szövegemlékeinkhez hasonlóan – vendégszöveg lehetett, melyet egy feltehetőleg itáliai eredetű, a 14. században Magyarországon használt domonkos kódex utolsó, üresen maradt leveleire, különböző kivonatos prédikációvázlatok közé írt be az ismeretlen magyar bejegyző (Tóth Péter: A Königsbergi Töredék és Szalagjai újabb vizsgálata). Ennek fényében a korábbi kutatás álláspontja – miszerint az emlék nyelve a 12–13. század fordulójának a magyarságát tükrözné – nem állja meg a helyét, hiszen az emlék valamikor 1350 és 1392 között keletkezhetett. A magyar szöveg lejegyzője a hordozókódex Máriáról szóló szövegeit megjegyzésekkel látta el. E megjelölt részek alapján kompilálta a szinte drámai jellegű, magyar nyelvű emléket. A szöveg rendeltetése nem tisztázott, megjegyzendő azonban, hogy a hangos felolvasás módját szabályozó írásjelek találhatók benne, és az sem lehet mellékes, hogy prédikációvázlatok között kapott helyet.

Világi intézmények népnyelvű írásbelisége

Bár a törvényalkotás már az Árpád-házi királyoktól kezdve az íráshoz kötődő tevékenység, a világi adminisztráció egésze csak fokozatosan, a 15–16. századra távolodott el az oralitástól. Már az Árpád-kor első évszázadából maradtak fenn oklevelek (közülük az eredeti példányban fennmaradt, magyar nyelvű szavakat is tartalmazó tihanyi apátság alapítólevele 1055-ből), a magyar nyelv azonban nem jelent meg a jogi írásbeliségben. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Európa más részeitől eltérően Magyarországon az egyház meghatározó szerepet játszott az okleveles gyakorlatban, az általuk használt nyelv pedig a latin volt (Solymosi 2011). Hozzá kell tenni, hogy a nemesi státus elbírálása, a leszármazás bizonyítása, és a vitás birtokjogi esetek tisztázása során még a 14–15. században is elsősorban a tanúkihallgatás, vagyis az írástól független, szóbeli hagyományra való támaszkodás gyakorlata volt a meghatározó (Fügedi 1981). A középkorban Magyarország határain belül a magyar és a latin nyelv mellett a német nyelvű írásbeliség tekinthető a legkiterjedtebbnek, amely nem független attól, hogy az egykori Magyar Királyság városaiban a polgári vezetőréteg túlnyomórészt német ajkú volt. (Vizkelety András: Német írásbeliség és irodalmi műveltség a középkori Magyarországon) Német nyelvterületen a 13. századtól kezdve jelentkezett az az igény, hogy a politikai és gazdasági adminisztrációs szférában anyanyelvi szövegeket is rögzítsenek írásban. Az első hazai német szövegek is ilyen világi motivációval függnek össze: egy 1346-os oklevél a pozsonyi, illetve egy 1352-es oklevél a soproni városi kancelláriából. A németen kívül számolhatunk még ószláv, héber, görög és cseh írásbeliséggel is, ezek alapos feltárása a mai napig várat magára.

2.4 Intézményfüggetlen latin nyelvű írásbeliség

Az egyházi és világi intézményrendszerektől független, nem igazságköteles irodalom szinte kimutathatatlan egészen a 14. század végéig Magyarországon. Ezért különösen érdekes az az adat, amely Madas Edit kutatásainak köszönhetően vált ismertté (Madas 1976). Az Egyetemi Könyvtár fragmentumai között kap helyet az a nyolc fólió terjedelmű töredék, amelyet az U. Fr. l. m. 34-es jelzettel és Miscellanea franciscana címmel láttak el (Mezey 1983). A ferences környezetre utaló szövegek mellett egy vágánsének is olvasható a 14. században lejegyzett emlékek között. Az Ad terrorem omnium kezdetű vers a 12. század második felében keletkezett Észak-Franciaországban, a lejegyzés időpontjában már több mint 150 éve ismerték Európa-szerte. A költő a kardinálisokat, apátokat, apácákat, a kapzsi és megvesztegethető papokat és klerikusokat vádolja: minél többet harácsolnak, annál sóvárabbak, pedig a pokolban mit sem segít majd a sok arany és ezüst. A töredék másolója feltehetően a törzskódex üresen maradt lapjainak egyikére, emlékezetből jegyezte le a szöveget. Madas az íráskép alapján azt feltételezi, hogy a másoló magyar iskolázottságú lehetett, a verset pedig talán egy külföldön járt diák hozta magával, amely a ferencesek körében megértő fülekre talált. Ha valóban magyarországi keletkezésű és használatú a kézirat, akkor ez az egyetlen olyan emlékünk a 14. század végéig, amely bizonyos tekintetben intézményfüggetlen szövegként értelmezhető. Hasonló, latin nyelvű szövegek egy évszázaddal későbbről, a Magyi-, ill. a Béldi-kódexben maradtak fenn, német nyelven úgyszintén a 15. századból ismerünk egy Bártfán lejegyzett, vágáns-strófákban írt dalt, amely a nők hűtlenségét panaszolja. B. Zs. Á. HIVATKOZÁSOK Földváry Miklós István (2012), A Hartvik-agenda kiközösítési és visszafogadási rítusainak szerkezete és eredete = Conversio: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2011. szeptember 22–23-án tartott vallástudományi konferencia előadásai, szerk.: Déri Balázs és mások, Budapest, Argumentum Kiadó, 2012 (ΑΓΙΟΝ Könyvek 1), 529–542. http://vallastudomany.elte.hu/sites/default/files/u5/551-564-Foldvary%20Miklos%20Istvan.pdf. Fügedi Erik (1981), Verba volant… Középkori nemességünk szóbelisége és az írás = Kolduló barátok, polgárok, nemesek: Tanulmányok a magyar középkorról, Magvető, Budapest, 437–462. Horváth Iván (2015), Ómagyar szövegemlékek mint textológiai tárgyak, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár. https://mek.oszk.hu/15400/15446/15446.pdf (https://irodalom.oszk.hu/villanyspenot/#!/fejezetek/8N68iFDISUuwAAMAz7U_pw;) Madas Edit (1976), „Ad terrorem omnium”: A középkori vágánsének egy magyarországi változata?, MKSz, 380–385. http://epa.oszk.hu/00000/00021/00296/pdf/MKSZ_EPA00021_1976_92_04_373-415.pdf. Madas Edit (2002), „A szóbeliség és az írásbeliség határán. A Halotti Beszéd és Könyörgés műfajtörténeti helye”, in Középkori prédikációirodalmunk történetéből, Debrecen: Kossuth Egyetemi 83–125 (Csokonai Könyvtár 25.). https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/101437/CSK025.pdf?sequence=1&isAllowed=y Mezey László (szerk. 1983), Fragmenta Latina codicum in Bibliotheca Universitatis Budapestinensis, Wiesbaden, Otto Harrassowitz. http://mek.oszk.hu/18900/18926/18926.pdf Solymosi László (2011), Anyanyelv és jogi írásbeliség a középkori Magyarországon, Történelmi Szemle, LIII, 4:479–501. https://tti.btk.mta.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz2011-4/479-502_solymosi.pdf Tarnai Andor (1984), „A magyar nyelvet írni kezdik”: Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Budapest, Akadémiai (Irodalomtudomány és Kritika). http://mek.oszk.hu/16900/16923/16923.pdf Vizkelety András (1997), „A Halotti Beszéd műfajtörténetéhez”, in Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére, (szerk.) Balázs Mihály, Font Zsuzsa, Keserű Gizella, Ötvös Péter, Szeged: JATE, 655–660 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 35.). http://real-eod.mtak.hu/2954/1/AD_XXXV.pdf

1.1.  Jankovits László: Mikor, hogyan kezdődött?

Az irodalomtörténeti összefoglalások ősköltészetet tárgyaló fejezeteire különösen nagy hatással voltak a politika elvárásai és a társtudományok eredményei. Toldy Ferenc 19. század közepi koncepciói sokáig megkérdőjelezetlenek voltak. A 20. század első évtizedének végén Király György és Horváth János jutott el arra az álláspontra, hogy a kérdés kutatása nem az irodalomtörténet, hanem a folklorisztika feladata. Az 1948-as évtől intézményesült kommunista diktatúra újabb fordulatot hozott a kérdésben. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság élére új elnökség került. A Társaság lapja, az Irodalomtörténet nyitó programbeszédében a 18–20. századi irodalomtörténet revízióját tűzte ki célul, a régi magyar irodalom (és így az ősköltészet) kutatását másodlagosnak ítélte. Klaniczay Tibor annak igazolására vállalkozott, hogy a régi magyar irodalom kutatására szükség van. Kapcsolatot mutatott ki az osztály nélküli társadalom és az ősköltészeti korszak között, ezzel biztosítva a koncepció alapján rá épülő későbbi korszakok vizsgálatát is. A korszak kutatásának újabb kritikája Horváth Iván és Zemplényi Ferenc 1988-as előadásain fogalmazódott meg. Horváth Iván szerint a kereszténység felvételével a keresztény civilizáció a korábbi ősköltészetet mind magához hasonlította, így a korábbi elemek szinte észrevehetetlenek. A kérdés kutatása azóta lényegében kikerült az irodalomtudomány alól, át a történettudomány, a nyelvtudomány és a folklorisztika körébe.

1.2.  Nemerkényi Előd: Latin Szentírás-magyarázat

Szent Gellért Velencében született, a 11. század elején jutott Magyarországra, egy ideig Bakonybélben volt remete, majd 1030-ban Szent István kinevezte a csanádi egyházmegye első püspökévé. Politikai szerepvállalása következményeként 1046-ban mártírhalált halt, 1083-ban avatták szentté. Művei – melyeket Magyarországon készített – nagyobbrészt elvesztek (egy magyarázat Szent Pál zsidóknak írt leveléhez, Szent János első leveléhez és a De divino patrimonio), teljes terjedelmében fennmaradt azonban Deliberatio supra hymnum trium puerorum ad Isingrimum liberalem című munkája, amely a latin írásbeliség kialakulásának értékes forrása a középkori Magyarországon. A művet egyetlen középkori kézirat őrizte meg, mely ma Münchenben található (Bayerische Staatsbibliothek, Clm. 6211). A Deliberatio latin nyelvű misztikus Szentírás-magyarázat Dániel próféta könyvének egyik rövid szakaszához (Dán 3,57–65). Gellért szövegében kimutathatók a patrisztikus források, a hét szabad művészet és az antik retorika által közvetített klasszikus hagyomány. A müncheni kéziratban kétfajta glossza is található, amelyek kétféle olvasó képét mutatják: az első (11. század vége) a sorok közé fűzött megjegyzéseket a helyesírás és a mondatfűzés vonatkozásában; a második (Johannes Grünwalder freisingi püspök, 15. század) a lap szélére jegyzetelt tartalmi jellegű glosszákat.

1.3.  Földváry Miklós István: Egy úzus születése I.
A Chartvirgus-pontifikále és a magyarországi liturgia megalkotása a XI. században
[Részletek.]

Európai szinten különlegesnek számít az ún. esztergomi rítus, és a köré szerveződő magyar rítuscsalád: szertartásai – a viszonylag nagy földrajzi kiterjedés ellenére – mintegy 600 éven át lényegében egységesek maradtak. Az úzus keletkezése és elterjesztése átgondolt, és jól szervezett munka eredménye volt. A Chartvirgus-pontifikále (azaz Hartvik-agenda, valószínűleg keletkezése után nem sokkal, a 11. század vége felé Zágrábba került) ennek az rítusnak első, jellegzetes forrása: rajta keresztül megfigyelhető egy úzus keletkezése, abban a még képlékeny állapotában, amikor tudós szerkesztője vagy szerkesztői a római rítus korabeli gyakorlatának és változatainak fölényes ismeretében, annak lényegét tiszteletben tartva, mégis alkotó módon, ízléssel és szellemesen hoznak létre egy friss és nagyra törő hagyományt.

1.4.  Tóth Péter: Drámai szövegeink a középkorban

Magyarország középkori drámairodalmának leginkább átlátható fejezete a kezdeti időszak, a liturgikus drámák kora. Az ország területéről több olyan liturgikus játék is fennmaradt, amely európaisága mellett hazai sajátságokat is mutat. A liturgikus dráma legősibb formája egy 9. századi trópus, amelyet kezdősoráról Quem quaeritisnek neveznek. Ez a kenetvivő asszonyok és a Krisztus feltámadását hírül adó angyalok párbeszédét tartalmazó jelenet három korai liturgikus kódexünkben is szerepel: a Pray-kódexben (1195 k.), Hartvik győri püspök szertartáskönyvében (11–12. század fordulója) és a Grazi antiphonariumban (12. század). Szintén Hartvik győri püspök szertartáskönyvében maradt fenn a Csillagjáték (Tractatus stellae) is, amely vízkereszthez kapcsolódik, és a három király történetét tartalmazza. A Prófétajáték (Ordo Prophetarum) egészen különleges formája egy zágrábi, 12–13. század fordulójáról származó kézirattöredékről került elő. Prototeátrális irodalmi emlékek találhatók a latin Pécsi egyetemi beszédek (13. század) között és a Gyulafehérvári Sorok kódexében (13. század) is, illetve ide sorolható a magyar nyelvű ómagyar Mária-siralom is. Európai misztériumdrámákhoz hasonló kompozíciók azonban nem maradtak ránk, létezésüket csak feltételezni lehet. A rekonstrukciójuk háromféleképpen lehetséges: 1) drámai szövegek és az előadásokhoz kapcsolódó források, pl. színlapok, egyes szerepek szövegkönyvei stb.; 2) a színielőadásokkal kapcsolatos történeti és levéltári források, pl. számadáskönyvek, jegyzőkönyvek; 3) az irodalmi emlékek, melyeknek a műfajok kölcsönös egymásra hatása folytán drámai jellegük van. Az elsőbe tartozik a Sándor-kódexben (16. század eleje) olvasható A három körösztény leány című drámafordítás, amely azonban nem szövegkönyv, hanem olvasmánykézirat (hasonló lehet Szent Katalin verses legendája, vagy a Máriabesnyői töredék és a Piry-hártya összeillő szövege). Előadással kapcsolatos egyéb forrás a Bártfai színlap elnevezésű 15. századból fennmaradt szereposztás, amely egy 15 jelenetből álló német nyelvű feltámadási misztérium színlapja. A második csoport elsősorban a középkori német nyelvű színjátszásra vonatkozik: egy 1412-es soproni híradásban egy német levélíró templomban bemutatott játékról beszél, Pozsonyban egy számadáskönyv adatai szerint 1439-ben és 1440-ben is játszottak úrnapi és húsvéti játékot. A harmadik csoport két részre osztható. Az első tagjai példa (exemplum) gyanánt kerültek a szövegekbe, ilyen az Élet és a halál vetélkedése, a Test és a lélek vetélkedése, a Haláltánc és Az apostolok vetélkedése. Ezek között azonban nemigen akad olyan, amelyet teljes biztonsággal a középkori magyar drámairodalomról tanúskodó „drámai emléknek” lehetne tekinteni, legtöbbször ugyanis költemények prózai fordításai. A második alcsoportba olyan nehezen meghatározható műfajú szövegek tartoznak, amelyek csaknem teljesen drámai jellegűek, alapvetően párbeszédekre épülnek, s jól elkülöníthető jelenetekre tagolódnak, a jelenetek között azonban mégis a drámáktól idegen elemeket, elmélkedéseket, teológiai fejtegetéseket, a skolasztikus traktátusokra jellemző aprólékos felosztásokat tartalmaznak. Ezek ténylegesen a korabeli magyar drámai játékok, misztériumok hatását viselhetik magukon, feltárásukhoz azonban további kutatások szükségesek.

1.5.  Madas Edit: A koldulórendi prédikációirodalom kibontakozása Magyarországon

Az egyszerű (tehát magas teológiai képzettséggel nem rendelkező) papok és szerzetesek szentbeszédeik megalkotásához olyan latin prédikációgyűjteményeket használtak, amelyek modell-sermókat tartalmaztak, vagyis sermóvázakat a tagok mellé rendelt idézetekkel. Ezen, a 13. századtól már nagy mennyiségben rendelkezésre álló sermonariumok segítségével egy jó prédikátor véges elemből szinte végtelen mennyiségű beszédet tudott tartani latinul és népnyelven egyaránt. A legkorábbi, 13. századi magyar vonatkozású Párizsban készült prédikációgyűjtemény ugyan sosem volt Magyarországon, de magyar anyanyelvű környezetben prédikáltak belőle. A Leuveni kódexet a 13. században Itáliában másolták, de utólagos betoldásai – így a benne megtalálható ómagyar Mária-siralom is – a század végén Magyarországon készültek. A Pécsi egyetemi beszédek néven ismert gyűjteménynek már minden darabja (199 sermo) Magyarországon készült. A sermók egy kései, 14–15. század fordulóján készült kódexben maradtak fenn, de az eredeti korpuszt – amely a kódexben olvashatónál bővebb volt – a 13. század utolsó negyedében állíthatták össze, lehetséges, hogy a domonkos rend budai kolostorában. A 13–14. századi ferences prédikációs gyakorlatról egyedül a Gyulafehérvári Sorok kódexe tanúskodik. A kódex 56 sermo-vázlatot, traktátusokat és oklevélmintákat tartalmaz, a veszprémi egyházmegyében, valószínűleg Székesfehérvárott készült. A mintapéldányt, amely a legfrissebb ferences prédikációs anyagot tartalmazta, egy Párizsban tanuló ferences hozhatta haza. A Gyulafehérvári Sorok magas szintű magyar nyelvű prédikációs gyakorlatról tanúskodnak.

1.6.  Madas Edit: A szóbeliség és az írásbeliség határán

A legkorábbi magyar szövegemlék, a Halotti beszéd egy részletét Pray György tette közzé először 1770-ben, a nyelvemléket megőrző kódexet később róla nevezték el. A Pray-kódex legterjedelmesebb része egy sacramentarium, vagyis a miséző pap könyörgéseit tartalmazó szerkönyv, ehhez függelékként kapcsolódnak más, misén kívüli szertartások szövegei (esketés, templom alapkőletétele, temetés). A sacramentariumot és a Halotti beszédet is feltehetően 1192–1195 között másolták egy Szent János titulusú magyar bencés monostorban. Az emlék európai viszonylatban is jelentősnek számít. A temetési beszéd – amely maga is két részből áll, egy elmélkedésből és egy imádságból – szabad, kivonatos tolmácsolása a mellette álló latin sermónak, amely kötetlen műfajként bármikor változtatható. A beszéd után lejegyzett, „Szerelmes brátim” kezdetű könyörgés egy kötött imádság pontos és szoros fordítása.

1.7.  Vizkelety András: A magyar líra első fennmaradt terméke

Az ómagyar Mária-siralom (ÓMS) az első fennmaradt magyar nyelvű vers. Hordozókódexe, a Leuveni Kódex latin prédikációciklusokat tartalmaz, és valószínűleg a 13. század harmadik negyedében keletkezett Itáliában; az ÓMS-t a század utolsó negyedében jegyezhették be Magyarországon a 134 verzó oldalra. A kódexet mindenbizonnyal egy magyarországi domonkos konvent használta, a kolostor pontos lokalizálása azonban nem lehetséges. Az ÓMS folyamatos, versszakokra, sorokra nem bontott írása nagyon halvány, nehezen olvasható, ennek oka, hogy az eredetileg két kötetes kódex első kötetében az utolsó lap külsején volt, így egyszerűen a használat során a kezek lekoptatták. Legközelebbi mintájának egyik változatát, a Gotfrid (Godofridus) Szent Viktor-i apátnak tulajdonított, Planctus ante nescia... kezdetű szekvenciát a kódex is tartalmazza. Az ÓMS azonban nem a mai értelemben vett fordítás – nem készülhetett sem a kódexben olvasható, sem másik ma ismert latin változatról –, hanem parafrázis, kompiláció több latin siralom, himnusz és más vallásos vers vagy akár prózai mű fogalomkészletének, szóképeinek, költői fordulatainak felhasználásával. Európai viszonylatban előkelő helyen áll a magyar vers az anyanyelvű siralmak között. A középkor végéig kilencven német nyelvű verses Mária-siralmat ismerünk. Ezek közül huszonhat arról tanúskodik, hogy passiós és más vallásos játékok betétjének szánták őket, huszonnégy esetben találjuk a szövegeket olyan gyűjteményes kéziratokban, amelyeket pasztorációs, vagy magánájtatosság céljára állítottak össze. Ezek között csak egy van, amely a 15. század előtt keletkezett.

1.8.  Horváth Iván: Hagyománytalan, európai remekmű: a Krisztus

Sokáig úgy tudtuk, hogy az ómagyar Mária-siralom nagyon hibás, késői másolat, amely az idők során valószínűleg meg is csonkult. Ha azonban a költeményt szerzői kéziratnak kijáró figyelemmel olvassuk végig, egy remekmű tárul fel előttünk. Némely verstani vonása a nyugati (francia, olasz, német) népnyelvű lírai költészet hagyományaihoz illenék, retorikai felépítése pedig egyenesen párizsias. Az olvasóközönség megjelenése előtti magyar irodalom jellegzetessége ez: mivel írók már voltak, de olvasók még nem, csak európai hagyomány létezett.

1.9.  Tóth Péter: A Königsbergi Töredék és Szalagjai újabb vizsgálata

A Königsbergi Töredék vendégszöveg lehetett, melyet egy feltehetőleg itáliai eredetű, a 14. században Magyarországon használt domonkos kódex utolsó, üresen maradt leveleire, különböző kivonatos prédikációvázlatok közé írt be az ismeretlen magyar bejegyző. Ennek fényében a korábbi kutatás álláspontja – miszerint az emlék nyelve a 12–13. század fordulójának a magyarságát tükrözné – nem állja meg a helyét, hiszen az emlék valamikor 1350 és 1392 között keletkezhetett. A magyar szöveg lejegyzője a hordozókódex Máriáról szóló szövegeit megjegyzésekkel látta el, e megjelölt részek alapján kompilálta a szinte drámai jellegű, magyar nyelvű emléket.

1.10.  Vizkelety András: Német írásbeliség és irodalmi műveltség a középkori Magyarországon

Első hazai német szövegeink oklevelek (pozsonyi kancellária, 1346; soproni kancellária, 1352). A lírai műfajok terén kiemelkedik Liebhard Eghenvelder kódexe (15. század első fele), amely többek között késői minne-dalokat és korai mesterdalokat is tartalmaz. Bártfán, a 15. században jegyeztek le egy vágáns-strófákban írt dalt, ugyanekkorra tehető a Heltaui Mária-ének is. A verses epikát tartalmazó kéziratok esetén csak hazai használatot, de nem hazai másolást tételezhetünk fel. Széles körben voltak elterjedtek a vallásos-didaktikus, szórakoztató művek, úgymint a Sankt Oswald legendaregény, a Salomon und Markolf című verses történet, egy verses Apokalypsis-feldolgozás, és egy Mária-legenda. Az egyetlen Magyarországon, német nyelven keletkezett nagyepikai művet Oszvald újbányai jegyző állította össze 1470 körül. Az itt keletkezett német nyelvű emlékek közül a legjelentősebb talán az a szöveg, amelyet az első német női emlékiratként tartanak számon, s melynek tárgya V. László királlyá koronázásának kalandos története. Fennmaradtak még többek között historiográfiai és jogi munkák, Biblia-fordítások, imádságoskönyvek és prédikációskötetek is.