BibTeXTXT?

Tóth Péter

A Königsbergi Töredék és Szalagjai újabb vizsgálata

A korszakszerkesztő bevezetője:

A Königsbergi Töredék vendégszöveg lehetett, melyet egy feltehetőleg itáliai eredetű, a 14. században Magyarországon használt domonkos kódex utolsó, üresen maradt leveleire, különböző kivonatos prédikációvázlatok közé írt be az ismeretlen magyar bejegyző. Ennek fényében a korábbi kutatás álláspontja – miszerint az emlék nyelve a 12–13. század fordulójának a magyarságát tükrözné – nem állja meg a helyét, hiszen az emlék valamikor 1350 és 1392 között keletkezhetett. A magyar szöveg lejegyzője a hordozókódex Máriáról szóló szövegeit megjegyzésekkel látta el, e megjelölt részek alapján kompilálta a szinte drámai jellegű, magyar nyelvű emléket.

Megjelent: „Látjátok feleim...”: Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig, szerk. Madas Edit, Bp., OSZK, 2009 97-122.

„Úgy szólánok: világnak kezdetüitül fugva rojtunk ez nem lött vala, hugy szűz leány fiot szülhessen” Lejegyzés sorrendjében negyedik, ám terjedelmét tekintve a HBK után leghosszabb nyelvemlékünknek, a KTSz legépebben megmaradt részének, a Töredéknek e kezdő mondatát már csaknem 150 éve próbáljuk megérteni, megfejteni. Sokan tették már fel a kérdést, mi a mondat alanya, „kik szólának?”, vagy – ahogyan 1895-ben Szilády Áron fogalmazott – „kik szólának úgy, versben szólának-e, verses maradvány-e Königsbergi Töredék?”,1 ám mindeddig egyikre sem sikerült megnyugtató választ találni. A kérdés természetesen túlmutat e két problémán, s voltaképp szimbolikus jellegű, hisz egyelőre nemcsak a mondat alanyának és formájának, de a sorok mögül szóló szerző/fordító kilétének, írói céljának, sőt még datálásának problémájára sem sikerült megnyugtató megoldást találni. Talán éppen ezért van, hogy – bár a KTSz egyik legjelentősebb korai nyelvemlékünk – mégis szinte teljesen kikopott a köztudatból, s még a különböző kézikönyvekben is gyakran egymásnak ellentmondó datálási, irodalmi és nyelvi adatokat olvashatunk róla. Még datálásnak kérdésében sincs teljes egyetértés. Felfedezésekor, a 19. század derekán a Töredéket mind külföldön, mind idehaza nagyon korainak, a 12-13. századból való szövegnek tekintették. Később, a Szalagok előkerülése után, a 19. század végén ezt a datálást szigorú paleográfiai alapokon módosították, s az emlék lejegyzését a 14. század közepére datálták, s ezután mint 14. századi szövegemléket, az ÓMS és a Gyulafehérvári Sorok után következő nyelvemlékünkként emlegették. A szöveg egyre alaposabb nyelvészeti vizsgálatával azonban a nyelvtörténeti kutatás, elsősorban Kniezsa István helyesírás-történeti vizsgálódásai nyomán, egyre inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy a KTSz 14. századi lejegyzése ellenére, ennél sokkal korábbi nyelvállapotot rögzít. Ezt a nyelvállapotot Kniezsa az emlék helyesírása alapján a 12. század végére datálta,2 e datálást a KTSz-ról monográfiát író B. Lőrinczy Éva is átveszi, s már arra keres magyarázatot, hogyan lehetésges, hogy egy 14. századi emlék nyelve ilyen fokú archaizmust mutasson.3 A kérdéssel a legbehatóbban talán Benkő Loránd foglalkozott 1980-ban megjelent híres munkájában, Az Árpád kor magyar nyelvű szövegemlékeiben. Amint az már magából a kötet címéből is kiderül, Benkő az emlék nyelvét ugyancsak az Árpád-korra, tehát még 1301 előttre, sőt – Kniezsához hasonlóan – még az ÓMS-nél is korábbi időszakra, a 13. század legelejére datálja, s 1200 körüli magyar nyelvállapotot lát benne.4 Benkő ezen álláspontját a magyar nyelvészeti kutatás azóta sem cáfolta, s nem is módosította,5 ám ennek ellenére az emlék datálásával kapcsolatban mindmáig nagyfokú bizonytalanság uralkodik. A nyelvészek általában továbbra is a Benkő által rekonstruált nyelvállapot alapján egyik legkorábbi szövegemlékünknek tartják a KTSz szövegét, míg az irodalomtörténeti kézikönyvek egységesen a lejegyzés szerint, tehát 14. századi emlékként hivatkoznak rá, szinte tudomást sem véve a nyelvészet álláspontjáról.6

Ugyanez, sőt talán még nagyobb bizonytalanság uralkodik a szöveg irodalmi-irodalomtörténeti megítélésében is. Mindmáig nem tisztázott, voltaképpen mi is pontosan ez a magyar szöveg, vers vagy próza, prédikáció, szekvencia, népének, dráma vagy meditáció.7 Feltehetőleg e – még a nyelvemlékeinkkel kapcsolatban egyébként számos bizonytalanságot felmutató szakirodalomban is – messze kirívó homály az, amely miatt a korábban még széles körben ismert szöveget (melyet a 20. század elején, első felében még a középiskolások is fejből tudtak), ma már csak nagyon kevesen ismerik, s a kutatók közül is inkább csak a nyelvészek hivatkoznak rá egy-egy szóalak vagy nyelvtani forma magyarázatában.

A következőkben ennek a homálynak a legalább részleges eloszlatására teszünk kísérletet részben az eddigi szakirodalom által tett megfigyelések rendszerezésének és újragondolásának segítségével, részben néhány újabb, a korábbi kutatások által egyáltalán nem tárgyalt forrás és szempont bevonásával, amelyek – mint majd látni fogjuk – nagyban hozzájárulhatnak a Töredék szövegének, eredetének és rendeltetésének megértéséhez s ezen keresztül talán datálásának megoldásához is. Mielőtt azonban tovább lépnénk, mindenekelőtt a két tagból álló emlékcsoportot, a Töredéket és a Szalagokat kell alaposabban megvizsgálnunk, mert – mint majd látni fogjuk – még ezek leírásában is számos olyan problémával, kérdéssel szembesülhetünk, amelyet a korábbi kutatások részben vagy egészében figyelmen kívül hagytak.

Az emlék leírása

Az emlékcsoport elsőként előkerült, s mindmáig legismertebb darabja, a Königsbergi Töredék néven ismert 73 x 123 mm nagyságú pergamendarab, amely egy 13. századi latin nyelvű pergamenkódex első szennylapjaként maradt fenn. A Töredék felső részén egy nagy, vastag betűket használó, szinte textualisba hajló, ám – mint a betűk formája és időnkénti hurkolása elárulja – valójában inkább korai gótikus kurzív írással kilencsornyi magyar nyelvű szöveg olvasható. Ehhez egy egykorú, sőt valószínűleg ugyanaz a kéz a sorok felett és között apró módosításokat jegyzett.8 A magyar szöveg alatt egy kurzívabb írással és kisebb betűkkel írott latin nyelvű prédikáció kezdete látható, amelyet nemrégiben sikerült azonosítani. A szöveg egy a 13. századi francia ferences, Jean de La Rochelle (Johannes de Rupella † 1245) Szent Mihály napjára szánt, az angyalokról és azok feladatairól értekező négy szentbeszédéből készült kivonat, vagy inkább prédikációs vázlat, amelyet feltehetőleg maga a lejegyző készített.9 A Töredék hátlapján egy másik, feltehetőleg ugyanattól a kéztől származó, eddig még azonosítatlan szentbeszéd kezdődik.10 A Töredék alsó és jobb oldali margóján, illetve a bal oldali csík legalsó részén pedig a latin prédikációkat lejegyző kéztől származó latin nyelvű megjegyzések láthatók.

A Töredék eredetileg egy nagyobb ív (duplaoldal) jobb oldali lapja volt, amelyet a könyvkötő nem pontosan a közepén vágott ketté, hanem úgy, hogy a szemben levő oldalból harántirányban mintegy 1-1,5 ujjnyi szeletet rajtahagyott a megmaradt lapon. Ezen a csíkon a kilencsornyi magyar szöveget író kéztől származó, valószínűleg szintén magyar nyelvű szöveg sorainak utolsó betűi látszanak (pl. –uc, -iuc), hátlapján pedig a levágott, ugyancsak magyar szövegrész sorai élén áll betűk szinte alig látható maradványai olvashatók.11 Ezt a megmaradt csíkot a könyvkötő azután behajtotta, s ennél fogva kötötte be a Töredéket tartalmazó lapot a kódex elejére, mégpedig úgy, hogy a Töredék a magyar szöveggel kifelé előzékként az első füzet legelejére került, a haránt irányú csík pedig az őrzőkötet 12-13. lapja között volt látható, s ennél fogva kötötték az előzéklapot a füzethez.

Az emlékcsoport második tagja a Königsbergi Töredék Szalagjai néven ismert egyenként 25 x 90-95 mm nagyságú négy pergamencsík az őrzőkódex gerincének bordái közé ragasztva maradt fenn, s a kötet első és hátsó táblájának a gerinchez való rugalmas rögzítésére szolgált. A Szalagokon olvasható magyar szöveg – már amennyire az azóta elkallódott darabokról a 19. század végén és a 20. század elején készített fotók alapján megállapítható – ugyanazon kéztől származik, mint a Töredék kilenc sora. A szöveg a négy Szalag mindkét felén végigfut, az elülső (rekto) oldalon a sorok legeleje hiányzik, s a szöveg vége és a margó is látható, míg a hátoldalukon (verzo) jól látható a szöveg eleje a margóval, s itt a sorok vége van levágva. A négy szalag körülbelül a középtájon összeillesztve 10-11 csaknem teljes magyar sort ad ki. A felszelt oldalból feltehetőleg még négy szalagot vághattak ki, melyek mára már minden bizonnyal végképp elvesztek. Sajnos a Szalagok korábbi leírói, akik pedig a pergamencsíkokat még eredetiben tanulmányozták, egyetlen egyszer sem tértek ki arra, hogy a Szalagok mindkét oldalának alsó margóján, sőt időnként talán a szöveg sorai között is számos utólagos bejegyzés nyoma látható. Ezekből azonban ma már szinte semmit sem látszik, a fotókon csupán annyi látható, hogy a Szalagok hátlapjának alján álló szöveg az angelorum szóval kezdődik, tehát latin nyelvű volt, a többi bejegyzésről azonban sajnos még ennyit sem tudni, s akár az is lehetséges, hogy magyarul voltak. Egy másik, talán még az előzőnél is fontosabb, s az eddigi kutatás által még csak fel sem vetett kérdés, hogy vajon az összeillesztett Szalagokból előálló oldaltöredék összeilleszthető-e a Töredék bal oldalán megmaradt csíkon látható betűkkel, azaz hogy a Szalagok és a Töredék szétvágásuk előtt vajon egységes egészet alkotott-e. Mindezekről a későbbiekben még részletesen is szó lesz, ám mielőtt a kérdés vizsgálatához kezdenénk, a probléma jobb megértéséhez meg kell ismernünk az emlékek és kutatásuk eddigi történetét.

A KTSz kutatástörténete

A két tagból álló emlékcsoportból először az ugy szólánok kezdetű Töredék vált elsőként ismertté. 1863-ban Franz Hipler königsbergi káplán fedezte fel, hogy az akkor még az őrzőkódex elején található pergamenlapon furcsa nyelven írott szöveg látható. Egyesek szerint a káplán meg volt győződve arról, hogy ismeretlen nyelvet fedezett fel, ezért haladéktalanul értesítette felfedezéséről a könyvtár akkori vezetőjét, Julius Zachert, aki minden követ megmozgatott a szöveg nyelvének azonosítására, mígnem 1863-ban elérte az altenburgi Johann Gabelentzet, a finnugor nyelvek professzorát, aki megállapította: a töredék szövege magyarul íródott. Erről még ugyanezen évben értesítették a Magyar Akadémia akkori elnökét, Toldy Ferencet, aki a levélben kapott másolat alapján elsőként adott hírt az emlékről, s nevezte el Königsbergi Töredéknek.12 1879-ben a Nyelvemléktár kiadója, Volf György foglalkozott újra az emlékkel. Volf a Töredéket és őrzőkönyvét Bécsbe kérette, s ott készíttette az első fotót (héliogravure-t) is a Töredékről.13 Ezután nyelvemlék hosszú időre feledésbe merült, s csak 1894-ben az Akadémia akkori elnöke, Szily Kálmán Zolnai Gyula Nyelvemlékeink a könyvnymtatás koráig című akkor készülő műve kapcsán vetette fel újra a Töredék problémáját. Szily ekkor hivatalos levélben fordult Paul Schwenkéhez, a Königsbergi Egyetemi Könyvtár akkori igazgatójához, s további információkat kért a Töredékről, mire Schwenke részletesen leírta neki mindazt, amit a Töredék őrzőkönyvéről tudott, s megemlítette, hogy a kötet gerincén további magyar szöveget tartalmazó csíkok látszanak.14 Szily ekkor sürgető levélben kérte Schwenkét a csíkok kiáztatására, s a kötés felfejtésére. Ennek eredményeképpen a kötet gerincéről további öt pergamencsík került elő, melyek közül négy, mai nevükön a Szalagok, magyar szöveget, egy ötödik pedig egyik felén alig olvasható latin töredékeket tartalmazott.15 Sajnos ez utóbbit a korabeli kutatás, a könyvtáblákból kifejtett többi, állítólag grammatikai jellegű szövegeket tartalmazó latin kódextöredékekkel együtt,16 nem találta érdekesnek, így azok teljesen elkallódtak, a Szalagok azonban ekkor kerültek a magyar kutatás látóterébe.

A négy szalagot még ugyanebben az évben Budapestre hozták, s itt megvizsgálták, összeillesztették, s nem sokkal ezután többször is publikálták. Először Nagy Gyula,17 majd Szilády Áron foglalkozott velük,18 s később visszakerültek Königsbergbe. Sziládynak sikerült le is fényképeztetnie a Szalagokat, s a felvétel színezett, ám sajnos alaposan retusált (a margókon látható latin (talán magyar?) szövegeket például teljesen eltüntető) változatát 1895-ben közzé is tette, s ez – minden hibájával együtt – mindmáig a Szalagok legolvashatóbb fényképének számít.19 Mindemellett Sziládynak köszönhetjük a Töredék és a Szalagok talán legteljesebb irodalmi-irodalomtörténeti elemzését is.20

Szilády után a Töredék és a Szalagok szövege egy időre az érdeklődés középpontjába került, a legkülönbözőbb és legmerészebb értelmezési kísérletek jelentek meg, melyek elsősorban a szöveg vers vagy nem vers voltával, illetve egyes szöveghelyek irodalmi vagy nyelvészeti értelmezésével foglalkoztak, s szinte kétségbeesetten próbálták megtalálni az emlék feltételezett latin eredetijét vagy párhuzamait, nem túl sok sikerrel.21 Szilády még pályadíjat is kitűzött, s komoly pénzjutalmat ajánlott az esetleges latin forrás felfedezőjének.22 Sőt még ugyanebben az évben az emlékek szövegének általa készített latin fordítását különböző német és francia tudományos folyóiratoknak is megküldte, azzal a felhívással, hogyha valamely külföldi kutató párhuzamra bukkanna, jelezze neki.23 Sajnos az eredményről ma már nem sokat tudunk, s csak feltételezhetjük, hogy számottevő előrelépés e közlemények hatására sem történt, hisz ha valami újabb forrás előkerül, arról Szilády minden bizonnyal hírt adott volna.

Mindeközben az emléket és őrzőkódexét az Akadémia és a Nemzeti Múzeum többször is megpróbálta pénzért vagy csereként megszerezni, ám a Königsbergi Egyetemi Könyvtár minden esetben olyan magas árat szabott, melyet a magyar fél nem tudott teljesíteni, így a nyelvemlék és „tartozékai” továbbra is Königsbergben maradtak.24 A magyar kutatás történetében utoljára talán Jakubovich Emilnek nyílott lehetősége arra, hogy a Töredéket és a Szalagokat, valamint azok őrzőkönyvét személyesen is megvizsgálhassa. Jakubovich 1930-ban Berlinbe kérette, megvizsgálta és lefotóztatta a magyar szövegeket, és számos lapot az őrzőkódexből is. Mindazt, amit ma az őrzőkódexről és a Szalagokról tudunk, az ő leírásából és jegyzeteiből ismerjük.25 Tőle tudjuk, hogy a könyvtár az őrzőkódexet továbbra is eredeti jelzetén, Ms 1194-es számon, míg a belőle kiemelt Töredéket Ms 1194a számon külön dobozban, a Szalagokat pedig – s ezt már egy azóta előkerült königsbergi leltárkönyvben olvashatjuk26 – a könyvtár legnagyobb értékeit és különlegességeit bemutató állandó kiállításon, az ún. Schausammlungban őrizték üveglapok közé téve.

A II. Világháború során azután a szovjet bombázások elől a Königsbergi Egyetemi Könyvtár anyagát különböző helyi, német, lengyel és litván gyűjteményekbe hurcolták, s ennek során a nyelvemlékeknek jó időre nyoma veszett.27 Csak 1983-ban érkezett a hír, hogy állítólag a lengyelországi Torun egyetemének könyvtárában vannak, itt azonban az 1984-ben odautazó Vízkelety András csak a Töredéket találta, a Szalagoknak és az őrzőkódexnek egyelőre nyoma veszett.28 A königsbergi gyűjtemény rekonstruálásán fáradozó német kutatók szerint a königsbergi könyvtár anyagának jelentős részei kerültek Litvániába, és Németországba,29 e gyűjtemények azonban megkeresésemre levélben jelezték, hogy sem a Szalagok, sem az őrzőkódex nincs a náluk őrzött anyagban.30 A legújabb feltárások szerint jelentős königsbergi állomány kerülhetett a moszkvai Központi Állami Levéltárba, ám ezek feltárása csak nemrégiben kezdődött el,31 ezért talán még reménykedhetünk, hogy valamelyik orosz gyűjteményből akár a Szalagok, akár az őrzőkódex egyszer még megkerülhet.

A KTSz-re vonatkozó kutatások legalapvetőbb problémáját tehát az jelenti, hogy az emlék jelentős része, azaz maguk a Szalagok, illetve teljes kontextusa az őrzőkódex, annak kötése és a további töredékek nem állnak többé a kutatás rendelkezésére, sőt az is lehetséges, hogy végérvényesen elpusztultak. Így a Szalagok vonatkozásában a Szilády-féle számos pontatlanságot, és utólagos belemagyarázást tartalmazó 19. századi fotókra, illetve Jakubovich Emil hagyatékában található bizonytalan eredetű, s nagyon rossz minőségű, ám azóta is sokszor közzétett fotókra kell hagyatkoznunk. Míg a kontextus, azaz az őrzőkódex, illetve a töredékek ebben elfoglalt helye mindez idáig csupán mások, Julius Zacher, Paul Schwenke és Jakubovich leírásaiból volt ismeretes. Mindez természetesen alaposan megnehezítette a szöveg pontos olvasatát és értelmezését is, így számos vitatott olvasat és értelmezés esetében még mindig a 19. századi megoldásokra vagyunk kénytelenek hagyatkozni.

A KTSz szövege

Annyi azonban ennek ellenére is bizonyos, hogy a töredékeken megőrzött szöveg egy narratíva töredéke, melynek középpontjában Mária áll. Az elbeszélés szemmel láthatóan történeti rendben haladva beszéli el Krisztus születésének körülményeit: a Szalagok előlapján Gábriel angyal kiválasztásáról hallunk, akit Isten Názáretbe küld, s ekkor – a Szalagok előlapjának töredékes alsó részén – találjuk az Angyali Üdvözlet leírását. A történet a Szalagok hátoldalán – Szilády rekonstrukciója szerint – Rómában folytatódik tovább, ahol egy jósnő beszél Isten, „a keraluc kerálának szent, arany oltáráról”, azaz Máriáról, aki egy látomásban (látotüben) mint gyermekét ölében tartó szűz jelent meg neki. Ezután arról hallunk, hogy valaki felkeresi a jászólt, s bepólyálva ott látja a kisdedet, amin az „ördöngök szörnyűlének”. Ezután következik a Töredék híres leírása, mely szerint valakik „úgy szólánok”, hogy még soha (világ kezdetüitül fugva) olyan nem történt, hogy szűz gyermeket szüljön, s mégis szűz maradjon, s ezzel a szöveg véget is ér.32

E nagyjából világos narratív struktúra ellenére a szöveg tartalmi és irodalmi vonatkozásai terén talán még az olvasatok és a datálás kapcsán tapasztalt problémáknál is nagyobb a bizonytalanság. Szilády 1895-ben még prédikációnak, legendának, „egy XIV. századi magyar vagy magyar-latin Mariale töredékeinek” tartotta a szöveget.33 Később azonban sokan voltak, akik – a szöveg ritmikus jellegzetességei miatt – költeményként értelmezték, és szekvenciának, karácsonyi népéneknek tartották,34 sőt akadt olyan is, aki a Töredékben az első magyar nyelvű dráma sorait látta.35 Az uralkodó álláspont azonban mégis inkább az, a legteljesebben talán Jakubovich által, az Ó-magyar olvasókönyvben megfogalmazott nézet, amely visszatérve Sziládynak a szöveget alapvetően prózaként értelmező elképzeléséhez az emléket valamiféle félig-meddig verses vagy inkább egy verses latin eredetit utánzó Mária-életrajz magyar változatának tekinti.36 Jakubovich nyomán tehát a szöveget mindmáig inkább prózai szövegként tartják számon, s általában az egyébként igen homályos „traktátus” vagy „elmélkedés” műfajába sorolják.37 Pontos latin megfelelője mindeddig még nem került elő, bár gondolati, kifejezésbeli párhuzama elég sok ismeretes.

A szöveg forrásai

A KTSz magyar szövegéhez legközelebb álló latin párhuzamokra – mint ezt azóta is mindenki elismeri – Szilády Áron bukkant, aki elsősorban a Szalagok előlapján található jelenetekhez, Gábriel elküldésének, s az Angyali Üdvözlet leíásához talált szoros szövegpárhuzamokat. A Szalagok hátlapján álló Ara Coeli-elbeszélést, a Sibylla Mária-látomását bemutató részletet csupán azonosította.38 Míg a Töredéken található, „úgy szólánok” kezdetű szöveget egy a Szűz Mária és Krisztus gyermekségét bemutató apokrif Jakab prótoevangéliumában, illetve annak középkori latin változatában, a Máténak tulajdonított gyermekség-evangéliumban szereplő részlettel hozta összefüggésbe. A Szilády által idézett szöveghely szerint a Krisztus születésénél segédkező két bába egyike a szülés láttán így kiált fel: „Ilyet még nem hallottam, de elképzelni sem tudtam, hogy valakinek tele legyen tejjel a melle, s egy megszületett fiúgyermek tanúsítsa, hogy anya az, aki szűz… Szűzen fogant, szűzen szült és szűz maradt!”39

Erről az apokrif párhuzamról később még részletesen is lesz szó, előtte azonban érdemes alaposabban megvizsgálnunk a Szilády által az Angyali Üdvözlet jelenetéhez talált párhuzamokat. Ez a jelenet ugyanis – Gábriel elküldésének, illetve az Atya hozzá intézett szavainak leírása – nem szerepel az apokrif iratokban, Sziládynak nem is az apokrifekben, hanem különböző középkori prédikációkban sikerült a megfelelő párhuzamokra rátalálnia. Gábriel elküldésének egy igen érdekes leírását, melyben – a Szalagok szövegéhez hasonlóan – az Atya mondja ki és adja Gábriel szájába az Ave Mariát, Temesvári Pelbárt († 1504) egyik – egyébként nyelvemlékeinkben magyarul is fennmaradt – beszédében fedezte fel. Ugyanezen jelenet egy másik változatára a Legenda Aurea Magyarországon is jól ismert szerzőjének, Jacobus de Voraginének († 1298) egyik Máriáról szóló prédikációjában bukkant rá, míg egy másik hasonló elbeszélést egy 15. századi olasz ferences, Bernardo di Busti († 1513) egyik karácsonyi beszédében fedezett fel.

A Szalagok előlapja Jacobus De Voragine Temesvári Pelbárt Bernardino Di Busti

Úr isten u[g] szola [ki] le[g]en én szereteu [h]yu sulgam qui [e]n cuetsegum [vi]selhesse angol[u]cnoc corat [ha] mar ele mulhas[sa] [menn]ecnec eg[et] mege[e turje] nazaret [v]arasat mege lelhesse Ihul uagu[n] szeuz leannoc [l]acadalma [kir]ali mogzotbele[ul] tamadatia d[ic]heu arun agbe[le]ul aradatia Tamag Gabri[el] es cuetsegem [t]e viselled… keralucnoc [ke]ralatul ystense[g]nec aniahuz [a]ngolucnoc asun[a]huz… cuetsegum

huz[i]ad weged [mennecnec] eget [m]ege turied… Josepnec ieguse[huz] ezen szovol iduz leg…

Concionante igitur Deo mirantur sedes, throni stupent, ac divinus silet exercitus. Vade, inquit, Gabriel et aethereas sedes rumpe et consilium nostrum defer Mariae, haec incolit parva Nazareth moenia. 40 „…locutus est ad Gabrielem haec et similia verba: Legatum opoertet nos mittere ad sponsam…O Gabriel, tu es ad id idoneus: minister ergo efficito terribilis sacramenti. Ad requisitionem errantis Adae a meis debeo descendere sedibus: latere autem volo omnes coelestes virtutes: tibi soli pando secretum. Ad virginem mariam perge… vocem gaudiosae proclama dicens: Ave gratia plena…vade et iussa perfice: aethereas rumpe sedes.41 Procedat ergo nostrae nuntius maiestatis et roboret animam virginis ipsam sublimando novo salutationis munere. Vocetur ergo Gabriel et ipse nuntius tanti mysterii existat. Tunc dixit illi: Vides Gabriel illam virginem etc. Curre igitur cito et nuncia illi nostrum placitum, nuncia ei Trinitatis consilium. 42

A Szilády által talált párhuzamok több szempontból is jelentősek. Egyrészt segítenek a nyelvemlék néhány igen nehezen érthető kifejezésének interpretációjában, így például a Jacobus de Voragine-idézet segítségével érthetjük meg, mit is jelent a szöveg „mennyeknek egét mege türje” kifejezése, mely Szilády szerint a latin „az éteri hajlékokat törd át” (aethereas sedes rumpe) fordulatának magyar megfelelője.43 Másrészt szerkezeti szempontból is jelentősek, hiszen egyedül a Pelbárt-féle párhuzamban találkozunk azzal a motívummal, hogy maga az Atya adja Gábriel szájába az Üdvözlégy szövegét. Míg a Bernardino di Bustinál talált párhuzam, amely az alkalmas követ kijelölésének dilemmájáról szól, azt segít megérteni, miért van a Szalagok előlapján a szöveg harmadik személyben (ki légyen én hiű szerető szulgám, ki mennyeknek egét mege türje… stb).44

A párhuzamokkal kapcsolatban azonban már Szilády számára is teljesen világos volt, hogy azok semmiképp nem lehetnek a magyar szöveg közvetlen forrásai. Nemcsak azért, mert pontosan nem egyeznek vele, hisz egy esetleges parafrazeáló fordítás egyáltalán nem idegen korai szövegemlékeinktől, hanem sokkal inkább azért, mert az idézett szövegek, mind Pelbárt, mind Busti – s ha elfogadjuk Benkőnek a szöveg 1200 körüli nyelvállapotára vonatkozó álláspontját – még Jacobus de Voragine esetében is, túl későiek ahhoz, hogy közvetlen forrásul szolgálhassanak a magyar szöveg írója számára. Szilády tehát azzal a feltevéssel élt, hogy a középkorban léteznie kellett egy nagyszabású, ám mára már elveszett Mária-legendának, amelyből ezek a szövegek csupán idéznek, s „ennek [a legendának] egyik, aligha verses latin szövege volt az, amely után a königsbergi töredék magyar szövege – úgy látszik – szintén önálló felfogással készült”.45 A kérdéses nagylegenda azonban a Szilády által feltételezett formában mindeddig még nem került elő, ám a feltételezés, miszerint a felvetett párhuzamok esetében pusztán idézetekről van szó, - mint látjuk – helyesnek bizonyult.

A források forrásai

Ha ugyanis közelebbről megvizsgáljuk a Szilády által talált középkori prédikációk szövegét egy fontos felismerést tehetünk. Temesvári Pelbárt előbb említett prédikációjűban ugyanis – amint erre egyébként Szilády is felhívja a figyelmet – az Atya ás Gábriel fent közölt dialógusának bevezetéseképpen megjegyzi, hogy az itt következő részletet Szent Ágoston prédikációjából idézi. A Pelbárt által forrásként idézett prédikációt sikerült is azonosítanom, s valóban egy patrisztikus, jóllehet nem Ágostontól származó szövegről, hanem egy eredetileg görögül íródott, s a kéziratokban Aranyszájú Szent Jánosnak tulajdonított homília korai, már a 10. századi liturgikus olvasmányok között előforduló latin fordításárőól van szó.46 Szilády többi párhuzamának vizsgálatával ugyanerre az eredményre jutottam, s világossá vált, hogy az elbeszélő jellegű részletek, valóban idézetek, de nem – vagy inkább valószínűleg nem – az elveszett nagy Mária-legendából, hanem a Pelbárt által átvett szöveghez hasonló korábbi, patrisztikus homíliákból származnak. Jacobus de Voragine például egy 6. századi, feltehetőleg afrikai eredetű, Szent Ágostonnak tulajdonított latin homíliából emel át egy részletet.47 Míg a ferences Bernardino di Busti egy másik ferences szerző Ubertino da Casale 1310-re datált Krisztus-életrajzának, az Angyali Üdvözletet leíró részletét használja fel.48 Ubertino maga azonban – mint ezt szövegének néhány kifejezése és jellemző fordulata elárulja – szintén homíliák, mégpedig éppen e két fent említett patrisztikus homília nyomán halad, melyek – mint ezt épp Ubertino és vele együtt számos más kései szöveg bizonyítja – nagy hatást gyakorolt a későbbi századok misztikus és homiletikus irodalmára egyaránt.49

Jacobus De Voragine Temesvári Pelbárt Bernardino Di Busti
Ps.-augustinus Ps.-Johanes Chrysostomus Ubertino da Casale
Concionante deo mirantur sedes, stupent throni…Pater vero… instat votis: Vade inquit Gabrihel, et celeri raptu nostro fusu Olympo, etherias rumpe sedes atque antiquum per saecula Mariae virgininostrae consilium refer. Haec incolit parva moenia Nazareth. (PLS IV, 1993.) O archangele minister tremendi et arcani esto mysterii…Ad requirendum Adam qui erraverat meis commotus miserationibus, descendere propero… mysterium hoc cunctas virtutes coelestes latere cupio, quod tibi soli confido. Vade igitur ad Mariam virginem… primamque ipsi gaudii vocem enuntia. Tu illud Ave Maria etc. dicito. (PG 50, 792.)

Procedat ergo nostrae nuntius miestatis et roboret animam virginis. Vocetur ergo Gabriel qui est fortitudo Dei ad quem Pater: Audi Gabriel.. quae tibi imponuntur. Vides, inquit, illam virginem… Festina, accelera, progredere et curre cito nuncia eidem nostrum beneplacitum nuncia ei divinitatis consilium.

(Arbor vitae crucifixae I. 7.)

Mindezek alapján tehát úgy tűnik, hogy az emlék magyar szövege mögött nem annyira az elveszett nagylegenda, sokkal inkább az egyházatyák homíliái, vagy egy olyan szöveg állhat, amely ezeknek egyfajta gyűjteménye, mozaikja. Ugyanezt a benyomást erősíti egy másik, egy az eddigieknél talán még szorosabb latin szövegpárhuzam, amelyre nemrégiben sikerült rábukkannom, s amely megoldást jelenthet arra a kérdésre, vajon kik is „szólánok” a Töredék elején.

Egy ismeretlen latin párhuzam

Egy az 5. századra datált latin nyelvű nagyböjti homíliában ugyanis, melyet a kéziratok nagyobb része egy Maximus nevű torinói püspöknek tulajdonít,50 a következő, szintén párbeszédes-jellegű részlettel találkozunk.51

A Töredék Maximus Taurinensis
Úgy szólánok: világnak kezdetüitül fugva rohjtonk ez nem lött vala, hugy szűz leán fiot szülhessen, szűzségnek tükere tisztán maradhassun, és nekünk hírünk benne ne lejessen. Tudjuk, látjuk őt szűz leánnak, ki ülében tart csudálatus fiot: füriszte, musja, éteti, imleti, úgy, hugy anya szilüttét. De ki legyen neki atyja, ozut nem tudhotjuk. Ez oz Isten, mint őt esmerjük, kit szeplő nem illethet, mert ha Isten ő nüm volna, benne bínüt lelhetnéjnk. Ámen.

Cum ergo videret inimicus Dei Filium tanta per miracula procreatum, volvebat secum, ut arbitror, atque admirans dicebat: Quis est iste qui, nesciente me, hunc ingressus est mundum? Novi quidem quia de femina natus est, sed nescio unde conceptus. Astat ecce mater, sed patrem investigare non possum. Partum video, sed non agnosco nascentem: et quod stupori meo accrescit, inconsueta lege pariendi, etiam edito filio, mater exsultat ut virgo. …. A saeculis nunquam mihi hoc contigit, ut quisquam nasceretur homo, et humani vitii nihil haberet. Quae haec tam nova potensque generatio est? Inter peccatores et impios natus, mortali etiam de matre progressus, purgatior cunctis nascentibus et ipso mihi coelo purior apparet. …. Quid agam? quo me convertam? Fortiorem sentio; puto illum in regno meo velle regnare, ne forte Deus sit iste, quem nullum potest maculare delictum.52

(Homilia in capite jejunii - PL 57, 305-306.)

Az egyébként igen népszerű, a későbbiekben gyakran felhasznált és idézett prédikáció53 és a magyar szöveg közti párhuzam már első pillantásra is feltűnő. Nemcsak azért, mert mind a „világnak kezdetütitül fugva rajtunk ilyen nem lött vala”, mind a „ki légyen néki atyja, ozut nem tudhotjuk” latin eredetijét, és a megszületett gyermek isteni természetének felismerését megtaláljuk benne, hanem elsősorban egy látszólag talán apróságnak tűnő részlet miatt. A Szalagok hátlapjának alján ugyanis, – amely a magyar szöveg alatt található viszonylag terjedelmes margó, illetve az ott látható latin jegyzetek miatt egyértelműen a Szalagok verzóján olvasható szöveg végének tűnik – az utolsó mondat a következőképp hangzik: „qui mia ürdügök szürnyülének”. Ez a befejezés Maximus prédikációjának fényében különösen figyelemre méltó, hiszen a homíliában beszélő személy – mint láttuk – nem más, mint az „inimicus”, azaz az Ősellenség, tehát maga a Sátán. Ennek és a latin homília és a Töredék szövege között megfigyelt számos párhuzam alapján tehát azt kell feltételeznünk, hogy az „ugy szólánok” alanya ugyancsak a Sátán, illetve – a többes szám miatt – inkább a démonai, tehát a Szalagok végén olvasható „ürdügök” lehetnek.

Ezt bizonyítja az is, hogy a Töredék első mondatában szereplő „úgy szólánok” alanyai „világ kezdetüitül fugva” képesek áttekinteni az eseményeket, s ismerik a teljes világtörténelmet. Ráadásul egyetlen pillantással felismerik a gyermek bűntelenségét, s azt állítják, ha valaha történt volna ilyesféle csoda, abban nékik „hírök” kellett volna, legyen. Ezért is ismerik fel mindjárt, hogy ő az Isten, „kit szeplő nem illethet”, s éppen ezért – mintegy félelemből – kiáltanak fel, hogy eddig „rojtunk ilyen nem lött vala”.54 Ilyesféle látásra, a világtörténelem teljes áttekintésére azonban az ember nem képes. A Töredék magyar szövegének alanya tehát valószínűleg nem emberi lény, nem a Szilády által feltételezett, az apokrifekből ismert bábaasszony, aki többnyire egyes számban kiált fel,55 hanem maga a Sátán, illetve – a Szalagok utolsó mondatának tanulsága szerint – szolgái, az „ürdügök”, akik feltehetőleg ezekkel, a homíliából kölcsönzött szavakkal „szürnyülének” a Megváltó születésének láttán.

A Szalagok és a Töredék újonnan felfedezett kapcsolata

A Maximus homíliája és a magyar szöveg közt imént felfedezett kapcsolat legfontosabb tanulsága tehát, amellett, hogy újabb bizonyítékot találtunk arra, hogy a magyar szöveg mögött homíliák vagy legalábbis egy homiletikus szövegekből építkező forrás húzódik meg, a két emlék, a Szalagok és a Töredék esetleges összetartozásának lehetősége. Amennyiben ugyanis az „úgy szólánok” alanya tényleg a Szalagok végén szereplő „ürdügök”, a Szalagok és a Töredék szövegének egységes narratívát kell alkotnia, s ez alapján azt kell feltételeznünk, hogy a Szalagok és a Töredék valaha fizikailag is összetartozhatott egymással. Ezt a lehetőséget tudomásom szerint mindeddig még senki sem vetette fel a magyar kutatás történetében, a szakirodalom ugyanis a három szövegegységet, a Szalagok elő- és hátlapját, illetve a Töredék szövegét hagyományosan három különálló szövegként értelmezi.56 E hármas felosztást Szilády óta általában azzal szokták megindokolni, hogy a szövegben a Szalagok előlapjának végén és a Töredék végén is egy-egy Amen-t találunk, s ez a kutatók szerint a szöveg végét, lezárását jelenti, s a két ámen alapján legalább három többé-kevésbé különálló szöveggel számolnak. Az ámen szövegzáró szerepe azonban egyáltalán nem tekinthető biztosnak, magam is találtam olyan német epikus szövegeket, amelyekben a szöveg közepén, az egyes versszakok végén is előfordulnak ilyen beiktatott ámen-ek, jóllehet mindvégig ugyanarról a szövegről van szó.57 E hármas tagolást azonban annak ellenére, hogy akadtak, akik az ámeneket nem a szöveg részeként csupán későbbi, utólagos betoldásokként értelmezték, a kutatás azóta sem kérdőjelezte meg. Ennek hátterében valószínűleg az az egyszerű tény állhat, hogy a Töredékről általában egy rossz minőségű, ám ami ennél is fontosabb, csonka fotó kering közkézen, amelyen nem látszik a szöveget őrző pergamenlap egésze, s így hiányzik róla a Töredék bal oldali csíkja az azon látható, feltehetőleg a magyar szövegből származó betűtöredékekkel. E töredékek vizsgálata – mint arra már fentebb is utaltunk – azért is különösen fontos lenne, mert ha megvizsgáljuk a Szalagok szövegét, azt látjuk, hogy az azok előlapján található magyar szövegnek épp az eleje, míg a verzón található szövegrésznek épp a vége hiányos. Így ezek alapján arra gondolhatnánk, hogy a Szalagok előlapjának hiányai talán kiegészíthetők lennének a Töredék bal csíkjának előlapjával, míg a hátlap sorainak vége a csík belső felének töredékeivel illhet össze, azaz újabb bizonyítékot nyerhetnénk arra a tartalmi szempontok alapján az előbb már felvetett lehetőségre, miszerint a Szalagok és a Töredék valaha egységes egészet, egy duplafóliót képezhetett. Ugyanezt látszik megerősíteni az a néhány, szinte alig látható latin nyelvű jegyzet is, amely a Szalagok hátlapjának alsó margóján látható, s amelynek írása rokonságot mutat a Töredék magyar szövege után következő latin prédikációvázlat írásával,58 s témáját tekintve is kapcsolatban áll vele.59 Mindezek azonban csupán feltevések, s egyelőre csak a tartalmi összefüggés, az „ürdügök” és az „úgy szólánok” alanyának azonossága tűnik bizonyíthatónak. A Szalagok és a Töredék fizikai összetartozásának kétséget kizáró bizonyításához a Szalagok egy méretarányos képét össze kellene vetni a Töredék oldalsó csíkján látható betűtöredékekkel, s a Töredék alatt olvasható prédikációvázlatot részletesen össze kellene vetni forrásaival.

Egy új szempont: a Töredék őrzőkódexe

Addig is azonban, amíg minderre lehetőség nyílik, érdemes tovább folytatni a vizsgálódást. A Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára ugyanis egy olyan fondot őriz, amelynek segítségével újabb eredményekre juthatunk. Nemrégiben ugyanis Jakubovich Emil hagyatékában sikerült rábukkannom Jakubovichnak a Töredékről és teljes kontextusáról készített dokumentációját, amelyet 1930-ban Berlinben állított össze, amikor a kódexet oda kérette Königsbergből. A dokumentációban a Töredék és a Szalagok a kutatás által egyébként jól ismert fényképei mellett60 megtalálható egy a magyar kutatás által eddig még egyáltalán nem vizsgált anyagrész is: mintegy harminc a Töredék őrzőkódexéről, a Königsbergi Egyetemi Könyvtár 1194. számú kódexéről készített fénykép.61

A Jakubovich-hagyatékban fennmaradt, meglepően jó minőségű negatívok, illetve Jakubovich jegyzetei62 és a 19. századi königsbergi könyvtárigazgatók levelei63 alapján már viszonylagos biztonsággal vállalkozhatunk az őrzőkódex vizsgálatára, leírására, valamint a kódex és a Töredék kapcsolatának felderítésére. A KTSz őrzőkódexe eredetileg egy két tagból álló, negyedrét (195 x 145 mm) pergamen-kolligátum volt, amelyhez a 15. században egy harmadik tagot fűztek, mely már papírlapokból állt (ff. 98r-107v).64 A kötet teljes terjedelme így 108 levél volt. A kolligátum első tagja teljesen (ff. 2-43), míg a második nagyobbrészt (ff. 44-97) a 13. század végéről való, s gótikus könyvírással írták, mely időnként az itáliai kéziratokban használt gothico-rotunda betűformákra emlékeztet. Különösen szembetűnő ez a második rész legvégén (ff. 90-97v) található részben. Az első kolligátum (ff. 1-43) teljes egészében egyetlen kéz műve, míg a második részben több kéz írásával találkozunk. Ez utóbbi első felében a 44-88. levélig terjedő részben egy finom, ugyancsak a rotundára emlékeztető írást látunk, melyben számos kisebb, vörössel díszített kék testű, illetve kékkel díszített vörös testű iniciálét találunk, a címeket, paragrafusokat pedig vörössel emelték ki. Ebben a részben több művészien illuminált díszes kezdőbetű is található, különösen szép a 45r levélen látható S iniciálé, amelyben a gyermekét ölében tartó Szűz Máriát és egy térdeplő szerzetest látunk. A második kolligátum végén, a 88v-89v lapokon egy kurzív, valószínűleg valamivel későbbi gótikus írást látunk, míg a 90-97v oldalakon egy határozottan a rotunda jellegzetességeit mutató, feltehetőleg a 13-14. század fordulójáról vagy a 14. század legelejéről származó negyedik kéz írásával találkozunk.

A kódex második kolligátuma eredetileg az utólag 108-asként számozott levéllel zárulhatott, amely a 97. levéllel alkotott egy duplafóliót, ám e két lap közé valamikor a 14-15. század fordulóján egy 10 lapból álló papírfüzetet (ff. 98-107) kötöttek hozzá, melyen 15. századi szabályos gótikus könyvírással írott prédikáció, s a végén (f. 107v) rövid latin nyelvű tollpróbák és néhány apróbetűs német nyelvű bejegyzés olvasható,65 amelyeket már bizonyosan a bekötés után írtak, mert egy részük átmegy a kódexnek, a bekötött füzet melletti utolsó, eredeti lapjának (108r.) tetejére is.

A kódex tartalma a kötet fizikai állapotánál jóval egyszerűbb és átláthatóbb. A két fő rész, az első és második kolligátum ugyanis ugyanazon szerző, a domonkos rendi Beauvais-i Vince (Vincentius Bellovacensis † 1264), a középkor legnépszerűbb enciklopédiájának, a Nagy Tükör (Speculum Maius) szerzőjének három kisebb művét tartalmazza. Az első rész (ff. 2-43) a vitatott szerzőségű A bűnbánatról (De poenitentia liber seu tractatus) című munkát,66 annak rövidebb, 15 fejezetre osztott, ún. „lombardiai” verziójában,67 míg a második Vince további két, a kéziratokban szinte mindig egymás mellett szereplő művét, Szűz Mária könyvét (ff. 44r-82v) és János Evangélista könyvét (ff. 82v-88v) őrzi.68 Mindkét mű az egyházatyák, műveiből, főleg különböző prédikációkból vett idézetek segítségével beszéli el Mária és János életét, csodáit, s az egyház velük kapcsolatos legfontosabb tanításait. Ezeket kisebb fejezetekbe rendezi, s Mária, illetve János életének eseményei szerint haladva közli, a margóra pedig többnyire kiírja az éppen idézett mű szerzőjének nevét, s a mű címét. A két munka ilyenformán egy szinte teljes életrajzot ad ki, és a középkor folyamán igen népszerű lett, s a 15. században még nyomtatásban is megjelent.69

Ezután (ff. 88v-89v) a jelenleg ismert fényképek alapján, melyek csak a mű legvégét mutatják, egy egyelőre meghatározhatatlan rövid teológiai munka következik, majd néhány Máriával kapcsolatos csoda leírása (ff. 90-97v) olvasható 13-14. századi rotunda jellegű írással. Sajnos a fennmaradt fényképek csupán a csodák elejét és végét mutatják, ezek alapján azonban annyit azért sikerült megállapítanom, hogy a most látható történetek nagy része egy másik domonkos szerző, Bartolomeo di Trento († 1255) Mária csodáinak könyve (Liber Miraculorum Beatae Mariae Virginis) című művéből származik, mely egyelőre csupán egy 13. századi nápolyi és egy 14. századi bolognai kéziratból ismeretes.70 A 97. lap másik felét képező 108. lapon egy gótikus félkurzív (cursiva antiquior) írást használó kéz által lejegyzett, egy 13. századi beszédgyűjteményből ismert vízkereszti beszéd áll,71 ennek verzóján pedig ugyanez a kéz – egyszer vastagabb, egyszer vékonyabb vonalvezetéssel – néhány rövid prédikációvázlatot jegyzett le. Ezek közül egyelőre csupán az első darabot sikerült azonosítani: párhuzamai 14-15. század fordulójáról származó, délnémet eredetű kódexekben bukkannak fel,72 a másik (vagy másik kettő?) eredete egyelőre bizonytalan.73 Ugyanezen lap legaljára egy újabb, vélhetően későbbi kéz a következő rövid megjegyzést írta: „Az Úr nevében. Ámen. Az ő születésének 1392. évében a 15. indikcióban, IX. Bonifác pápa főpapságának harmadik évében Április hónap [??] napján Boroszlóban voltam Péter de Boleslauia, az ügyek vicekancellárjának… házában74 A kódex tehát ebben az évben már Lengyelországban volt, az egyébként elég jól ismert boroszlói kancellát, bunzlaui Péter házában.75

Mindezek alapján tehát a kódex eredeti formájában egy itáliai eredetű domonkos kódexnek tűnik, legalábbis erre utal, a kódexben használt írás rotunda-szerű alakja, az alapvetően itáliai kéziratokból ismert Bartolomeo di Trento-féle Mária-csodák feltűnése, illetve Vince bűnbánatról szóló művének, az Észak-Itáliai kéziratokban megfigyelt rövidített, ún. „lombard” recenziójának jelenléte.

A kötethez később hozzákötött papírleveleken található 15. században írott szöveg (ff. 98r-106r) azonban már egészen más környezetbe vezet. Az utólag befűzött füzetben ugyanis már egy ferences szerző, Franciscus de Mayronis († 1328) Szent János evangélistáról mondott beszédét sikerült azonosítani.76 A füzet utolsó (f. 107) levelének hátlapján pedig a Szent János-beszédet lejegyző 15. századi kéztől származó rövid memóriaversek77, illetve egy Nagy Szent Gergely-idézet, s néhány német nyelvű bejegyzés található, valamint egy rövid megjegyzés, miszerint a kötet a Königsberg közelében fekvő, 1350-ben alapított wehlaui ferences monostor birtokába került.78 Eszerint tehát a feltehetőleg Észak-Itáliából származó domonkos kódex valamilyen úton Északra, egy a Német Lovagrend fennhatósága alá tartozó immár ferences kolostorba került.

A kódex utolsó lapjának írása

A kódexben a kolligátumokat író főbb kezek, illetve a 15. századi papírfüzet lapjain található későbbi kézírás mellett egy másik nagyon jellemző kéz nyoma is megfigyelhető. Ez a kéz írta le a kódex utolsó lapjának rektóján és verzóján található szentbeszéd-mintákat. Írása elég jellegzetes, mert pontosan felmutatja azokat a jellegzetességeket, amelyeket a paelográfia az ún. korai gótikus kurzív írással (cursiva antiquior) kapcsolatban megfigyelt.79 Ebben ugyanis – éppúgy, mint a 108. levélen található kézírásban – nagyon jellemző módon az ún. kétemeletes a jelenik meg, de mellette, ám jóval ritkábban, feltűnik az a később elterjedt, egyszerű kurzív formája is. Különösen jellemző a miuszkula és a kurzív, gyakran középen átlósan behúzott d váltogatása, valamint a szóvégi kerek s egy különleges, fentről kezdődő formája, a nyolcas alakú g stb. További jellegzetessége még ennek az írásnak, hogy a többnyire rövidített m hangot, a szokványos felülre írott vonással történő jelölés mellett, nagyon gyakran a szó kiírja a szó fölé, illetve hogy a b, l és h betűk felső szárát – amennyiben nem hurkolja – bal oldalon kis, zászlószerű vonással látja el. Mindezen jellegzetességek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a kódex utolsó levelének elő- és hátlapján látható szövegek egyazon kéztől származnak.

A KTSz és az őrzőkódex kapcsolata

Ha azonban ezt az írást összevetjük a Töredék hátlapján található, két oszlopba írott latin prédikáció írásával, abban pontosan ugyanezeket a jellegzetességeket ismerhetjük fel. Sőt, ha tovább vizsgálódunk, azt látjuk, hogy a Töredék magyar szövege alatt kezdődő latin prédikációvázlat írása szintén ezeket a jellegzetességeket mutatja, s benne – éppúgy, mint a hátoldalon található latin szövegben – ugyanúgy felfedezhetők a fent leírt, az ún. korai gótikus kurzív írással kapcsolatban megfigyelt sajátosságok. Úgy tűnik tehát, hogy a kódex utolsó lapjának beszédmintáit, illetve a Töredék elő-és hátlapján található latin szövegeket ugyanaz a korai gótikus kurzív írást használó kéz írta. E kéz írása azonban, e két helyen kívül, azaz a Töredék és a kódex utolsó lapja mellett másutt is megjelenik a kódexben, mégpedig annak különböző helyein, amint egy jellegzetes, két pontból és egy vonásból álló megjegyzés-jel kíséretében a főszöveget, elsősorban Beauvais-i Vince Mária-traktátusát, jegyzeteli és kommentálja. Igaz ugyan, hogy egyszer vastagabb (pl. 45v, 53r), másszor vékonyabb tollat használ (így például a gyakori No Bn /Nota bene/ megjegyzés írásakor), ám véleményem szerint minden esetben ugyanazon, a kódex végén és a Töredéken terjedelmesebb latin szövegeket is lejegyző kéz írásáról van szó. Különösen jól látható mindez a 21v lapon, ahol ugyanezen kéz az alsó margón egy viszonylag hosszabb, az imádsággal kapcsolatos megjegyzést ír Vince bűnbánati traktátusához, s betűi itt is a fent megfigyelt sajátosságokat mutatják. Mindezek fényében tehát az a lehetőség tűnik kézenfekvőnek, hogy a korai gótikus kurzív írást használó kéz már akkor írt és jegyzetelt a kódexbe, amikor a magyar szöveget tartalmazó Töredék már bele volt kötve, s ez a kódexet is végigjegyzetelő kéz a magyar szöveg alatt feltehetőleg akkor még üresen álló helyet, illetve a Töredék akkor még szintén üres hátlapját, valamint a kódex ugyancsak beíratlan utolsó levelét kívánta hasznos latin szövegekkel betölteni. Ennek lehetőségét azonban egy másik, talán még az eddigieknél is jelentősebb megfigyelés fényében nyugodtan kizárhatjuk.

A latin és a magyar szöveg írásképe

Jakubovich, akinek – mint láttuk – lehetősége nyílott arra, hogy az emlékeket eredetiben is tanulmányozhassa, már 1929-ben kifejtette, hogy szerinte a Töredék előlapján látható magyar és latin szövegeket egyazon kéz írta,80 részletes vizsgálatukra és a kódex többi írásával való összevetésükre azonban nem vállalkozott. Ha azonban egy kicsit alaposabban vetjük össze a két kéz, a magyar és latin szöveg írójának kézírását Jakubovich felvetése egyre bizonyosabbnak tűnik. A legjellemzőbb hasonlóság talán a kis, kurzív d betűk befelé, a betű hasa felé húzott rövid, vastag szára, amely a Töredéken, a Szalagokon és a latin szövegekben egyaránt feltűnik.81 Ráadásul – éppen úgy, mint ott – itt is váltakozik a betű minuszkula formájával. Ugyanígy találkozunk a jellegzetes kétemeletes a-val és a nyolcas alakú g-vel is, s feltűnik a jellegzetes kerek szóvégi s is (chudaltus), sőt a Szalagok előlapján – egészen furcsa módon – még egy szó (scuz) kezdetén is előkerül. Különösen árulkodók e tekintetben a szerencsére viszonylag gyakran előkerülő nagybetűk. A Szalagok hátlapján olvasható Bezzugseget nagy kezdőbetűje ugyanis feltűnő hasonlóságot mutat a Töredék hátlapján olvasható Bernardus, illetve a kódexben (f. 50r) található egyik lapszéli megjegyzés Benedicta első betűjével. Ugyanilyen hasonlóságot fedezhetünk fel a József név a Szalagokon és a kódex lapjain (47v; 60v) történő előfordulásai között, mind a szó helyesírása (latinul és magyarul egyaránt Josep) mind írásképe tekintetében. De hasonló a Gabriel név alakja (ld. Szalagok előlapján, ill. f. 48v), illetve a nagy G (f. 21v. alsó jegyzetében, ill. a f. 108r alján), valamint a nagy T („Tudyuc”, ill. f. 108r eleje, 108v. közepe) írása is. Különösen érdekes a Maria név egy jellegzetes, egy kis m és egy fölé írott ferde szárú, minuszkula-jellegű a formájában történő rövidítése, amely a kódex lapjaira írt széljegyzetekben (ff. 67r, 71v) és a Töredék bal oldali csíkjának betűtöredékei között egyaránt előfordul.82

A Königsbergi Töredék provenienciája

A magyar nyelvű szövegeket tehát ugyanaz a korai gótikus kurzív írást használó kéz írhatta, amely a kódex végére latin prédikációvázlatokat, egyes lapjainak margójára pedig latin nyelvű megjegyzéseket írt. A különbség csupán annyi, hogy a magyar szöveg lejegyzéséhez egy nagyobb betűs, tagoltabb, a latinhoz pedig egy apróbetű, kurzívabb, a betűket jobban kötő írásmódot használt, ám az írás jellege ettől eltekintve alapvetően mindkét szövegben megegyezik.83 A két írás azonosságából viszont az következik, hogy a magyar szöveget tartalmazó lapoknak is benne kellett lenniük az őrzőkódexben, hiszen csakis így magyarázható, hogy a gerincre ragasztott csíkokon, az előzéken és a kódex utolsó lapjain, illetve főszövegének margóin ugyanaz az írás látszik. A KTSz tehát – szemben az eddig uralkodó állásponttal – nem egy másik, esetleg teljesen magyar nyelvű kódexből kitépve került az őrzőkódexbe,84 hanem már előzőleg is része volt annak, s feltehetőleg a kódex lapjai közül emelhették ki, hogy azután annak átkötésére használják fel.

A magyar szöveget tartalmazó lapok eredeti helye pedig feltehetőleg az ugyanezzel az írással írott oldalak (ff. 108r-v) mellett, tehát a kötet végén, az utolsó ívfüzetben lehetett. Ez a talán csak két vagy három duplalapból álló füzet ugyanis, mint a kódex utolsó egysége eredetileg talán üres lehetett, s erre az üres helyre írhatott be azután a kódexet végigjegyzetelő kéz néhány számára fontosnak tűnő latin prédikációmintát és egy magyar nyelvű szöveget.

A Töredék és a Szalagok tehát – amint arról korábban már többször is szó esett – valaha egy fizikai egységet, egy duplalapot képezhettek, amely a kézirat utolsó ívfüzetének legfelső lapja lehetett. Ha ugyanis az „úgy szólánok” kezdetű Töredék közvetlenül folytatja a Szalagokon „szürnyülő ürdügök” szövegét, nem valószínű, hogy köztük további duplalapok lehettek. Később azután ezt a kódex utolsó füzetének legtetején elhelyezkedő, s így könnyen kitéphető lapot – feltehetően a rajta látható érthetetlen magyar szöveg miatt – eltávolították és ennek helyére – mintegy pótlásul – kötötték be a 10 lapból álló papírfüzetet. A kódex átkötése valamikor a 15. század első felében, feltehetőleg már a wehlaui ferences kolostorban történhetett, hisz a papírfüzet 15. századi – mint láttuk – már ferences eredetű szövegeit valószínűleg már a bekötés után írhatták, hisz ezek egy része átér a kódex utolsó, még eredeti lapjának tetejére, s az utólag bekötött füzet utolsó lapján már ott olvasható a wehlaui kolostor tulajdonosi bejegyzése.

A kiszakított duplalapot azután a könyvkötő kissé ferdén kettévágta (így maradtak meg a Töredék bal oldalán található betűtöredékek), s azt a felét, amelynek mindkét oldalán magyar szöveg volt, vékony szalagokra szelte és a kötet gerincére a bordák közé ragasztotta. A másikat pedig, amelyet vélhetően a ráírt latin szövegek mentettek meg a teljes pusztulástól, előzékként kötötte be a könyvbe oly módon, hogy a magyar szöveg a kevésbé védett külső oldalra kerüljön. Ezután a ferdén elvágott, magyar betűtörmelékeket tartalmazó csíkot pedig visszahajtotta és a kódex 12-13. lapja közé fűzte, s így rögzítette a lapot a könyvtestben.

A Königsbergi Töredék tehát – más korai szövegemlékeinkhez hasonlóan – vendégszöveg lehetett, melyet egy feltehetőleg itáliai eredetű, a 14. században Magyarországon használt domonkos kódex utolsó, üresen maradt leveleire, különböző kivonatos prédikációvázlatok közé írt be az ismeretlen magyar scriptor. Mindez a szövegek írása alapján valamikor az 1350 és 1392,85 a kódex utolsó lapjára írt bejegyzés dátuma által határolt időszakban történhetett, hiszen az 1392-es bejegyzést már egyértelműen a magyar kéz által lejegyzett szövegek után, azok végére írták be. A kódex tulajdonosa ezután az akkoriban Boroszló városának helyettes kancellári tisztjét betöltő Bunzlaui Péter (Petrus de Boleslauia) környezetében tűnik fel,86 aki valamikor 1394 körül Vitold litván nagyherceg szolgálatába állt, s 1406-ig annak kancelláriáját vezette.87 Talán az ő és környezete88 Litvániába költözése révén kerülhetett a kódex Boroszlóból a Lengyelország és Litvánia határán fekvő, a Német Lovagrend fennhatósága alatt álló Wehlau kolostorába, ahol azután a 15. század elején szétvágták és újrakötötték.

A Königsbergi Töredék eredete

Mindezek után tehát joggal merül fel a kérdés, ha a KTSz szövegét tartalmazó pergamenlap eredetileg része volt az őrzőkódexnek, akkor nem lehetséges-e, hogy a fizikai összetartozáson kívül a kódex darabjai és a magyar szöveg között valamiféle irodalmi kapcsolat is kimutatható. Láthattuk, hogy a magyar szöveget író kéz alaposan végigolvasta a kódex tartalmát, s lépten-nyomon megjegyzéseket, kiegészítéseket fűzött hozzá a lapszéleken, éppen ezért fontos lenne megvizsgálni, mi is keltette fel a magyar olvasó figyelmét, s miért, hiszen mindez talán hozzásegíthet bennünket a magyar szöveg eredetének és funkciójának megértéséhez is. Annál is inkább, mert – ahogyan arról a latin források kapcsán már szó volt – a magyar szöveghez eddig talált legszorosabb párhuzamok az egyházatyák homíliáiból származnak, s ezek kapcsán már korábban arra a meglátásra jutottunk, hogy a KTSz hátterében valószínűleg egy olyan forrásszöveg állhat, amely nagyrészt patrisztikus homíliákból építkezik. Márpedig Beauvais-i Vincének a kódexben található művei – mint arra fentebb már szintén utaltam – teljes egészében ilyen szövegekből állnak.

A hatalmas, enciklopédikus műveltséggel rendelkező Vince szemmel láthatólag mindent elolvasott, ami csak a korabeli Franciaországban hozzáférhető volt, s olvasmányait azután különböző szempontok szerint kijegyzetelte. Így szerkesztette meg a bűnbánatról szóló művét, amely voltaképpen az egyházatyák penitenciával kapcsolatos írásainak füzére, s ugyanez igaz a másik két írásra, a Szent János- és a Mária-traktátusra egyaránt. Vince Máriáról írott műve ugyanis nem más, mint az egyházatyák írásai, elsősorban homíliái alapján szerkesztett Mária-életrajz, amely a prédikációkból vett idézetek segítségével kronologikus rendben tárgyalja a Szűzanya életének eseményeit Mária születésétől az Angyali Üdvözleten át egészen a Szűz haláláig és mennybevételéig. Nem csoda tehát, ha a fentebb párhuzamként idézett homíliákat Vince művében is megtaláljuk. A Vince-féle Mariale Angyali Üdvözletre vonatkozó paragrafusát például a Gábriel elküldését leíró 6. századi, Szent Ágostonnak tulajdonított homília alkotja (cap. 15.), de megtaláljuk nála az „ürdügök szürnyüléséről” beszámoló Maximus-féle prédikációt is (cap. 86.). Ami azonban még ennél is fontosabb, az őrzőkódexben Vince művének ezen részleteit az előzőekben a KTSz írójaként azonosított magyar kéz mind megjelöli és kiemeli. Az elsőhöz a Gabriel angelus emlékszót (ff. 48v-49r), a másodikhoz a „Mi módon csodálkozott az ördög a csoda újszerűségén?”89 megjegyzést fűzi.

Egészen bizonyosra vehetjük tehát, hogy a magyar szöveg írója ezeket a szövegeket valóban olvasta és ismerte, sőt mint megjegyzéseiből kiderül, ezek fel is keltették érdeklődését, hiszen külön kijelölte őket a szövegben. A megjelölt részek pedig valahogyan megihlették, s ezen különösen szép, lírai vagy éppen párbeszédes, szinte drámai jellegű részleteket azután a kódex végén összegyűjtötte, lefordította, vagy inkább parafrazeálta, s segítségükkel egy rövid nemzeti nyelvű narratívát, talán Mária-életrajzot állított össze.90 Ennek fényében azután egy csapásra érthetővé válik, miért csak homiletikus jellegű szövegekben sikerült szorosabb párhuzamokat találni a szöveghez, s miért nem került elő egyetlen olyan latin szöveg sem, amely az egész szöveg közvetlen forrásának tekinthető. Ezek a homíliák magyarázhatják meg a szöveg már régen felismert félig verses, félig ritmikus jellegét is, hiszen már többen is felfigyeltek arra, hogy a 6. századi latin nyelvű homiletika – eredeti és görögből fordított művek esetében egyaránt – mennyire kedveli a párhuzamos szerkesztésű, azonos szótagszámú, helyenként rímes tagmondatokból építkező erőteljesen retorikus stílust.91 Nem lehetetlen tehát, hogy – amint azt Szilády is megfogalmazta – „ezek csilláma szűrődik át a magyar szövegen”.92

A KTSz tehát – mint Horváth János írta róla – „szabad érdeklődéssel kiválasztott, vallásos-irodalmi szöveget”,93 vagy inkább – tehetnénk hozzá – szövegeket, szövegrészleteket fordít, sőt már nem is annyira fordít, inkább kompilál, s a kiválasztott részletek alapján már egy egészen új, narratív szöveget hoz létre.94 Éppen ezért valószínűleg nem is egy régi évszázadok óta ismert és szájról-szájra hagyományozott magyar szöveg kései másolata – mint néhány 19. századi kutató vélte95 –, hanem egy egyszerű alkalmi lejegyzés, amelyet a kontextus, a kódex szövegének közvetlen ihletésére, az első előkerülő szabad helyre, a kötet végének egyik üresen maradt lapjára írt le az ismeretlen kompilátor.96

Ennek fényében azonban a korábbi kutatás által a szöveg nyelvállapotára vonatkozó álláspontja sem tűnik helytállónak, amely szerint a KTSz nyelve a 12-13. század fordulójának magyarságát tükrözi. Hiszen, ha elfogadjuk a fentiekben megfogalmazott eredményeket, miszerint a szöveg egy egyszerű, adhoc jellegű alkalmi lejegyzés eredménye, akkor nyelvállapotának is a lejegyzés korában, a korai gótikus kurzív használatának időszaka, azaz a 14. század közepe és a kódex utolsó bejegyzése, 1392 áprilisa között használt magyar nyelvet kell tükröznie.

Mindez természetesen számos további kérdést vet fel, hiszen egyelőre nem sikerült a magyar szöveg minden egyes részletéhez párhuzamot találni Vince Mariáléjában. Vajon honnan származhat a többi részlet, a Szalagok hátlapján olvasható római Sibylla-látomás vagy az ismeretlenek betlehemi látogatása? Vajon ezek a magyar kompilátor saját hozzáadásai, vagy lehetséges, hogy ezeket is a kódexből, csak nem a Marialéból, hanem a kódex más darabjaiból vette volna, hisz láttuk, hogy rengeteg más szövegrészt is kijelölt még a kötetben? Ráadásul annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy egyszer előkerül egy olyan latin szöveg, amely a KTSz közvetlen forrásának bizonyul. Érdemes lenne a szöveg rendeletetésén is elgondolkodni, megvizsgálni, vajon milyen célra állíthatta össze a kompilátor e narratívát, miért használta benne a hangos felolvasás módját szabályozó írásjeleket?97 Vajon az, hogy a magyar szöveg prédikációvázlatok között kapott helyet segíthet-e rendeltetésének magyarázatában?

E kérdések megválaszolására természetesen ehelyütt nem vállalkozhatunk, így a magyar szöveg sajátos jellegét és rendeltetését csupán egy az őrzőkódexből vett példával tudnám megvilágítani. A kötet egyik lapjának (f. 44v) alján egy feltehetőleg ugyancsak a magyar kéztől származó rajz látható, amely a szemközti oldalon található, Szűz Máriát és gyermekét ábrázoló díszes iniciálét másolja. Ez a rajz véleményem szerint szinte a Königsbergi Töredék szimbólumának tekinthető: mögötte ugyanis még felsejlik a kódexben látható minta, a szomszédos festett iniciálé Szűz Mária képe, ám a kompozíció a magyar kézen kissé átalakul, szerkezete, vonalai megváltoznak, iniciáléból rajz, színesből fekete-fehér, európaiból magyar válik: talán valahogy így kell értelmeznünk a Königsbergi Töredék szövegét is.


  1. Szilády (1895), 574. Negyven évvel később ugyanitt vette fel a vonalat Horváth Cyrill is Hogyan szólának? Című cikkében (Magyar Nyelv 30 (1934), 136-150.).

    ↩︎
  2. Kniezsa István: A magyar helyesírás története, Bp.: Akadémiai, 1959, 85-87.

    ↩︎
  3. B. Lőrinczy Éva: A Königsbergi Töredék és Szalagjai, Bp.: Akadémiai, 1953, 9.: „melyek azok a bizonyítékok, melyek arra mutatnak, hogy a XIV. század közepének nyelve jóval fejlettebb volt már, mint amilyet a KT. és Sz. tükröz.”

    ↩︎
  4. Benkő L. (1980), 26: „a XII. század utolsó negyedének kezdetétől a XIII. század közepéig-második harmadáig…szövegeink keletkezése szempontjából a HBK – KTSz – ÓMS – GyS sorrendre lehet gondolni, úgy, hogy a HBK eredetije talán néhány évtizeddel, a KTSz-é vagy másfél évszázaddal, az ÓMS-é körülbelül fél, esetleg háromnegyed évszázaddal, a GyS-é talán fél évtizeddel előzheti meg fennmaradt másolati változatát. … KTSz = XII. század vége-XIII. sz. eleje/1350k… olyanképpen, ahogya az más eredeti-másolat viszonylatokban nyelvemlékeink kronologizálása terén szokásos.”

    ↩︎
  5. Vö. pl. legutóbb A. Molnár Ferenc.: A legkorábbi magyar szövegemlékek: Olvasat, értelmezés, magyarázatok, frazeológia. Debrecen, 2005, 117-118: „Benkő a KTSz-t a második legrégibb nyelvemlékként, sorrendben a HB után tárgyalja…Magam a KT-et sorrendben a HB és az ÓMS után tárgyalom.. Azért is, mert a HB-et és az ÓMS-at… általában együtt emlegetjük, s ezekről írtam a leghosszabban.”

    ↩︎
  6. Vö. pl. Simon Györgyi, Szemelvények a magyar nyelvemlékekből, Bp.: Tankönyvkiadó, 1991, 13-14.; Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Bp.: Tankönyvkiadó, 1992, 328.

    ↩︎
  7. Minderről részletesen lásd alább, ám a jelenlegi konszenzus határozatlanságát jól mutatja Vízkelety András legutóbbi összegzése, melyben a szöveget „Mária istenanyaságát és szüzességét magasztaló szöveg” értelmezi, ld. Kódexek (1985), 102. num. 55.

    ↩︎
  8. Az emlékegyüttes palográfiai elemzéséről lásd alább: ??

    ↩︎
  9. A szöveg kiadását lásd: Szilády (1895) 578-579. A szerzőről részletesen lásd: Johannes de Rupella, in: Franciscan Authors (

    http://users.bart.nl/~roestb/franciscan/index.htm

    ), ill. szövegkiadásokkal Kilian Lynch: John de la Rochelle, O. F. M.: Eleven Marian Sermons, St. Bonaventure: Franciscan Institute, 1961. A Mihály-napi beszédeket lásd Bécs: ÖNB: Cod. Ser. Nov. 2457, ff. 134vb-147va. A bécsi kéziratban található beszédek és a Töredéken található prédikációvázlat részletes összehasonlítása még folyamatba van.

    ↩︎
  10. A prédikáció kiadását lásd: Szilády (1895), 579-580.

    ↩︎
  11. Ez utóbbiakról sajnos mindeddig még nem készült megbízható fénykép, így leírásukat csak Zacher 1863-as leveléből (Akadémiai Értesítő 22 (1911), 463.), Jakubovich leírásából (Ó-magyar olvasókönyv, Pécs: Danubia, 1929, 175-176.) és Vízkelety András cikkéből (Vízkelety (1984), 331.) ismerjük.

    ↩︎
  12. Toldy F. Budapesti Szemle 18 (1863), 129-130. Toldy és a königsbergi könyvtár levelezését lásd: Heinlein István: A Königsbergi Töredék felfedezéséhez, Akadémiai értesítő 22 (1911), 456-463.

    ↩︎
  13. Az erről szóló levelezést lásd az MTA Könyvtára Kézirattárában Ms 5/5/D számon.

    ↩︎
  14. A levelezés kiadását lásd: Szily Kálmán: A Königsbergi Töredékről, Akadémiai értesítő 4 (1894), 399-402.

    ↩︎
  15. Az ötödik szalagról Nagy Gyula (A Königsbergi Töredék újabban felfedezett részei, Akadémiai Értesítő 5 (1895), 23) megjegyzi: „egyik oldala üres, másik oldalán, a mint a benne még kivehető egy-két szó vagy szótag elárulja, latin szöveg volt; ezzel tehát nincs mit foglalkoznunk”.

    ↩︎
  16. A kötésből kiemelt többi töredékről lásd Schwenke levelét (Szily Kálmán: A Königsbergi Töredékről, Akadémiai értesítő 4 (1894), 401), aki szerint a könyvkötő „a kötéstábla burkolásához más kéziratok (grammatika meg ilyesmi) töredékeit is felhasználta” („verwandte zur Beklebung der Holzdeckel (anscheinend Eichenholz) Stücke aus anderen Handschriften (Grammatisches u. drgl.).”).

    ↩︎
  17. Nagy Gyula: A Königsbergi Töredék újabban felfedezett részei, Akadémiai Értesítő 5 (1895), 22-31.

    ↩︎
  18. Szilády Áron: „A Königsbergi töredék”, Akadémiai Értesítő 6 (1895), 561–580.

    ↩︎
  19. A fotó hibáiról részletesen lásd: Benkő (1980), 37-38.

    ↩︎
  20. Szilády Áron: „A Königsbergi töredék”, Akadémiai Értesítő 6 (1895), 561–580.

    ↩︎
  21. Kalmár Elek – Négyesy László: A Königsbergi Töredék versmértéke, Nyelvtudományi Közlemények (1895), 351-355.; Köveskuti Jenő: A Königsbergi Töredék mint karácsonyi ének, Magyar Nyelvőr (1908), 456-458.

    ↩︎
  22. Az erről szóló felhívást lásd az MTA könyvtára kézirattárában Ms 10.097.

    ↩︎
  23. Vö. Römische Quartalschrift 10 (1896), 95-96; Historisches Jahrbuch der Görres-Gesellschaft 17 (1896), 233.; L'Intermédiaire des chercheurs 33 (1896), 244.

    ↩︎
  24. Vö. Az 1895-ös kísérletről lásd: MKSz (1895), 286-287, az újabb 1900-ban történt próbálkozásról vö. Az OSzK kronológiáját (tortenet.oszk.hu/html/magyar/.../rovid_kronologia_honlapra_1.pdf), 29. p.

    ↩︎
  25. Jakubovich 1930-ban Berlinben készített jegyzetei az MTA Könyvtárának kézirattárában találhatók Ms 4020/323 számon.

    ↩︎
  26. Kiadását lásd: Décsy Gyula: Zur Geschichte der Königsberger ungarischen Sprachdenkmäler, Ural-Altaische Jahrbücher 30-31 (1959), 53-61.

    ↩︎
  27. A königsbergi gyűjtemények háború utáni történetéről lásd Ralf G Päsler: Die Handschriftensammlungen der Staats- und Universitätsbibliothek, der Stadtbibliothek und des Staatsarchivs Königsberg. Mit einem Exkurs zur mittelalterlichen Bibliotheksgeschichte der Stadt und Anhängen, in: Axel E. Walter (Hg.): Königsberger Buch- und Bibliotheksgeschichte, Köln u.a. 2004, 189–249

    ↩︎
  28. Vízkelety András: A Königsbergi Töredék új lelőhelye. Magyar Könyvszemle, 100. ( 1984) 330-334.

    ↩︎
  29. A legutóbbi és legteljesebb lelőhelylistát lásd: Ralf G Päsler: Zum Handschriftenbestand der ehemaligen Staats- und Universitätsbibliothek Königsberg. Quellenrepertorium und neues Standortverzeichnis, Scriptorium 61 (2007), 198-217.

    ↩︎
  30. A königsbergi állományrészeket őrző Vilniusi Akadémiai Könyvtár részéről Rima Cicenie erősítette meg, hogy sem a Szalagok, sem az őrzőkódex nincs birtokukban (2005. ápr. 15. és 19. levél). A königsbergi könyvtár okleveles anyagát őrző berlini Geheimes Staatsarchiv, amely egyebek mellett a Königsbergi Latin-Magyar Szójegyzéket is őrzi, 2005. április 6-án közölte, hogy az emlékek nincsenek az állományukban (vö. Bernhart Jähnig 2782/05e-1.4 sz. levelét).

    ↩︎
  31. Az oroszországi kutatásokról lásd: Regina D. Schiewer - Hans-Jochen Schiewer, Amorbacher Handschriften in Moskau, in: Rudolf Bentzinger und Ulrich-Dieter Oppitz (hrg.): Fata Libellorum. FS Franzjosef Pensel, , Göppingen 1999, 239-261, ill. Hans-Jochen SchiewerRegina D. Schiewer: Norddeutsche Handschriften in Moskau, in: Peter Jörg Becker (hrg.): Scrinium Berolinense. Tilo Brandis zum 65. Geburtstag, (Beiträge aus der Staatsbibliothek zu Berlin Preußischer Kulturbesitz 10), Bd. I, Berlin 2000, 486-498.

    ↩︎
  32. Az emlék szövegét többször is kiadták és újraolvasták, először Nagy Gyula (Nagy Gyula: A Königsbergi Töredék újabban felfedezett részei, Akadémiai Értesítő 5 (1895), 22-31.), majd Szilády Áron (Szilády (1895), 575-577.), ezután Horváth Cyrill (Középkori magyar verseink, Bp.: MTA, 1921, 58-75.), később Jakubovich (Ó-magyar olvasókönyv, Pécs: Danubia, 1929, 173-192.). A II. Világháború után B. Lőrinczy Éva adta ki a szöveget (B. Lőrinczy (1953), 15-17.), majd Bárczi Géza (A magyar nyelv életrajza, Bp.: Akadémiai 1966, 90), Molnár-Simon (1977), 53-55.), végül 1980-ban Benkó Loránd (Benkő (1980), 49-52.), akinek kiadása és olvasata mindmáig használatban van.

    ↩︎
  33. Szilády (1895), 561.

    ↩︎
  34. Elsőként talán Köveskuti Jenő (1908), majd nyomában Koltay-Kastner Jenő (A Königsbergi Töredék kérdéséhez, ItK 60 (1956), 130-137.), aki szerint a szöveg egy hazai eredetű szekvencia, melyet fordítója idehaza írt, de „párizsi tartózkodása alatt javított bele szövegébe… minden bizonnyal egy dallamhoz való jobb simulás érdekében” (136).

    ↩︎
  35. Kardos Tibor sokat támadott, ám igen merész szempontok szerint összeállított szöveggyűjteményében (Régi magyar drámai emlékek I. Bp.: Akadémiai, 1960, 81-82) a következőket írja: „az újfajta drámai költészethez kapcsolódik a Königsbergi Töredék is… a középkori drámai szövegeknél szokásos «dixit», «dixerunt» bevezetéssel teljesen színszerűen… egy kórusban elmondott drámai szöveg”, amelyhez Kardos a 10-11. századi Ordo Rachelis címen ismert liturgikus játékban talál párhuzamot. (81).

    ↩︎
  36. Jakubovich (Ó-magyar olvasókönyv, Pécs: Danubia, 1929, 180-181) szerint „tagadhatatlan, hogy találunk ritmikusan lüktető, numericus, egymással rímelő végződésű, sőt alliteratiós sorokat is. Az emlék szövegének nagyobb része azonban kötetlen alakban, prózában folyik, s csak a legnagyobb erőszakkal, holmi másolásbeli szövegrontások és betoldások önkényes felvetésével sikerült ütemek és verstani szabályok közé szorítani… Nem lehetetlen azonban, hogy az emlék mindez ideig ismeretlen latin eredetije volt egészében vagy egyes részleteiben verses, s a magyar fordító annak ritmusait utánozta, helyenként sikeresen”.

    ↩︎
  37. Kódexek (1985), 102. num. 55

    ↩︎
  38. Szilády (1895), 569-570.

    ↩︎
  39. Pszeudo-Máté evangéliuma §13. Bollók J. fordítása (Apokrif iratok: Csodás evangéliumok, Bp.: Telosz, 1996, 58. Vö. Szilády (1895), 574.

    ↩︎
  40. Szilády a szövegek lelőhelyét rendszerint nem adja meg pontosan, ám a jelen idézet feltehetőleg Jacobus de Voragine Mariale című művének az Angyali Üdvözletet leíró részéből származik, s magyarul a következőképp hangzik: „Míg Isten tanácsot tart, a seregek csodálkoznak, a trónusok ámulnak, s az egész isteni sereg hallgat. Mire az Úr – Menj, Gábriel – mondja – s törd át az éteri hajlékokat, s végzésünket vidd hírül Máriának. Ott él ő lent alázatban, Názáretnek városában.” Vö. Szilády (1895), 564. Pelbárt és a magyar kódexek összefüggéséről lásd: Szilády Áron: Temesvári Pelbárt élete és munkái. Bp.: Franklin Társulat, 1880, 61-62, ill. 93-132. valamint Horváth Cyrill: Temesvári Pelbárt és beszédei. Bp, 1889, 37-38.

    ↩︎
  41. A szöveg magyarul – a Tihanyi-kódex magyar verziójában – a következőképp hangzik: „Szikség minékünk követöt bocsájtanunk az mi jegyösönkhöz. Ó, Gábriel, te vagy erre alkolmas. Az én titkomnak azért légy tudója, és benne eljárója. Az tévölygő Ádámnak megkeresésére szikség az én székömből leszállanom, akarom pedig ezt titkon tennöm mind az mennyei udvartól, ez titkot csak néköd akarom kijelentenöm… (Tihanyi-codex. Közzéteszi Volf György, Budapest 1877, 121.), A magyar szöveg mögött azonban, mint Szilády kimutatta Pelbárt latin prédikációja húzódik Temesvári Pelbártnál (Stellarium Coronae Beatae Mariae Virginis I. VI. III.2), vö. minderről részletesen Szilády (1895), 562-563.

    ↩︎
  42. Rosarium Sermonum: Serm. I. de Annunc. N., ahol az Atya a következő szavakkal fordul a mennyei seregekhez: „Egyszülöttem legyen az ő egyszülötte, s a Szentlélek legyen véle és megtermékenyítője. Induljon hát felségünk követe, s készítse elő a szűznek lelkét, s az üdvözlés új módjával emelje azt fel. Hívjátok hát Gábrielt, s ő legyen a titoknak szolgája. Ekkor aztán így szólt hozzá: Látod-e Gábriel e szüzet… Siess hát gyorsan, vidd hírül néki végzésünket, vidd hírül néki a Háromság rendelését…”

    ↩︎
  43. Szilády (1895), 565.

    ↩︎
  44. Vö. minderről Szilády fejtegetéseit, Szilády (1895), 564-566.

    ↩︎
  45. Szilády (1895), 564.

    ↩︎
  46. PG 50, 791-796. A homíliáról részletesen lásd: Tóth Péter: Dramatikus homília arról, hogy miképpen küldte el Isten Gábriel angyalt Máriához, Katekhón IV/1 (2007), 74-86.

    ↩︎
  47. PLS IV, 1993-1996. A homíliáról lásd: Clavis Patristica Pseudepigraphorum Medii Aevi IA, Turnhout: Brepols, 1990, num. 1831. A szöveg egyébként a középkori Magyarországon is jól ismert lehetett, jelenleg két hazai provenienciájú kézirat is ismeretes, amelyben fennmaradt, Pozsony: EL 8, ff. 231r-232v, ill. Gyulafehérvár: Biblioteca Batthyaneum: R. I. 106, ff. 34rb-37v.

    ↩︎
  48. Ubertino da Casale: Arbor vitae crucifixae. Venetiis, 1485, f. cviii. Ubertinoról és művéről, illetve annak datálásáról részletes tájékoztatást ad G. L. Potestà: Ubertin de Casale, Dictionnaire de la Spiritualité, XVI (1994), 3-15.

    ↩︎
  49. Az utóéletről lásd a 39. jegyzetben idézetteket.

    ↩︎
  50. ↩︎
  51. A homíliáról lásd: Clavis Patristica Pseudepigraphorum Medii Aevi IB, Turnhout: Brepols, 1990, num. 5791.

    ↩︎
  52. „Mikor az Ellenség látta, hogy Isten Fia milyen csodák közepette jött világra, így gondolkodott, s szerintem csodálkozva így szólhatott: «Ki ez, aki tudtom nélkül jött ebbe a világba. Látom, hogy asszonytól született, de nem tudom, honnan fogant. Íme, itt áll anyja, de hogy ki az atya, azt ki nem tudhatom. A születést látom, de nem tudom, ki született; s ami még nagyobb ámulatomra van: a szülés szokatlan módja, hisz fia születése után, az anya szűzként örvendezik… Világ kezdetétől fogva soha ilyen még nem történt velem, hogy ember szülessék, s emberi bűn ne legyen benne. Micsoda új és hatalmas születés ez? Bűnösök és gonoszok között születik, halandó anyától származik, s mégis tisztább, mint bármelyik újszülött, s ragyogóbb, mint maga az égbolt…. Hová menjek? Merre forduljak? Érzem, hogy erősebb nálam, s azt hiszem, országomban kíván uralkodni, nehogy végül maga Isten legyen, akit a bűn semmilyen szeplője nem érinthet. De ha Isten volna, hogyan viselhetné el a méltatlan asszonyi szülést…”

    ↩︎
  53. A szöveget már a 12. században egy újabb homiletikus keretbe foglalja egy Márton nevű francia püspök (PL 208, 703D-704A), s a 14. században újra felbukkan egy érdekes dramatikus jellegű teológiai traktátusban, Nicolaus de Spina Legationes prophetarum ad Deum című művében, vö. Carmen Cardelle de Hartmann: Lateinische Dialoge 1200-1400: Literaturhistorische Studie und Repertorium, Leiden/Boston: Brill, 2007, 692-694.

    ↩︎
  54. Éppen ez, az ördögöknek a Megváltó születése miatti félelme szolgáltat magyarázatot arra az A. Molnár Ferenc által felvetett kérdésre, hogy „miért kellene azt az alapvető egyházi tanítást, dogmatikai evidenciát külön közölni, hogy az Istent nem illetheti erkölcsi fogyatékosság” (A. Molnár (2005), 128.). Egy ilyen jellegű közlés csakis akkor értelmezhető, ha nem az „egyház tanítását”, hanem – épp ellenkezőleg – az Ellenség önkéntelen, szinte rádöbbenés-szerű felismerését festi le.

    ↩︎
  55. Az apokrif történetben szereplő két bába, Zelomi és Szalómé közül ugyanis a Mária istenanyaságát hittel csodáló Zelomi kiált fel hasonló szavakkal, míg a másik, Szalómé, hitetlenül fogadja a hírt, s maga is meg kíván bizonyosodni Zelomi szavainak igazságáról, s ezért – büntetésből – Mária szüzességét vizsgáló keze elszárad, ám a gyermek meggyógyítja, s csak ezután hirdeti majd a „nagy dolgokat”. (Vö. Pszeudo-Máté (1996), 58.). Ebben az esetben tehát a többes szám nemigen lenne logikus, hisz az egyik bába hisz, a másik pedig nem.

    ↩︎
  56. Így pl. Jakubovich (Ó-magyar olvasókönyv, 179: „a magyar szöveget három elmélkedésre vagy legendatöredékre kell tagolnunk”) vagy Molnár-Simon (1977), 53. stb.

    ↩︎
  57. Vö. pl. egy 12. századi verses Krisztus-életrajzban Franz Pfeiffer: Leben Christi, Zeitschrift für deutsches Altertum 5 (1846), 17-32: 24. 232. sor.

    ↩︎
  58. A kevés latin szövegből csupán az „angelorum est” szókapcsolat olvasható valamelyest tisztán, ám az ebben található, az „est” írására használt, pont, vonás és vessző alkalmazásával alkotott rövidítés ugyanaz, mint a Töredék alatti latin prédikáció által használt megoldás.

    ↩︎
  59. A prédikáció, Jean de LaRochelle Mihály-napi prédikációja ugyanis – mint láttuk – épp az angyalokról, azok feladatairól, küldetéséről beszél, a Szalagok alján pedig szintén az angyalokról van szó. Ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a prédikációt író kéz – hely hiányában – a beszédvázlat utolsó sorait a szemben levő, baloldali lap aljára írta át, hogy e néhány szó miatt ne kelljen új oldalt kezdenie. Ez a feltevés a prédikáció szövegének elemzésével könnyen igazolható lesz majd.

    ↩︎
  60. Itt található például a Töredék egyetlen teljes fényképe, amelyen tisztán látszanak a bal oldali csíkon látható betűmaradványok is. Vö. MTAK Kézirattár: Ms. 4822/14-24. Erre az anyagra Benkő is sokszor hivatkozik, vö. Benkő (1980), 39.

    ↩︎
  61. MTAK Kézirattár Ms. 4822/230.

    ↩︎
  62. Jakubovichnak a kódexről készített jegyzeteit lásd: MTAK Kézirattár: Ms. 4820/323.

    ↩︎
  63. Zacher és Schwenke leveleit lásd: Akadémiai Értesítő 11 (1911), 460-463 (Zacher); Akadémiai Értesítő (1894), 402-403.

    ↩︎
  64. Miderről Schwenke részletesen beszámol, vö. Akadémiai Értesítő (1894), 402.

    ↩︎
  65. Pl. „mit feuntschaft” vagy „…gruss” stb.

    ↩︎
  66. Thomas Kaeppeli: Scriptores ordinis Praedicatorum medii aevi, IV, Romae, 1994, 457. Nr. 4008.

    ↩︎
  67. A kódexben található előszó, illetve az azután található fejezetbeosztás (f. 2r.) teljes egészében megegyezik a mű „lombardiai recenzió” néven ismert, feltehetőleg 1264 körül Észak-Itáliában keletkezett, rövidített és némiképp átszerkesztett formájának előszavával és fejezetrendszerével. A szöveg kiadását lásd: Jacques Quétif - Jacques Echard: Scriptores Ordinis Praedicatorum, I. Paris, 1719, 239. A műről és a „lombard” recenziójáról lásd részletesen: Gustav Meyer – Max Burckhardt: Die mittelalterlichen Handschriften der Universitätsbibliothek Basel. Beschreibendes Verzeichnis. Abteilung B: Theologische Pergamenthandschriften. II. Basel: Verlag der Universitätsbibliothek, 1966, 16-18.

    ↩︎
  68. Vö. Kaeppeli (1994) 452-454. Nr. 4001 és 4002.

    ↩︎
  69. Vincentius Bellovacenis: Opuscula. Basel: Johann Amerbach, 13 Dec. 1481. (ISTC iv00277000)

    ↩︎
  70. A kódex 90r lapján olvasható első történet a Legenda Aureából (Theodor Graesse: Legenda Aurea, cap. 119(114).), a negyedik már Bartolomeo di Trento művéből (§8), az ötödik szintén innét (§10), míg a szöveg végén látható rész (f. 97v) utolsó előtti (§ 208) és utolsó (§ 210) elbeszélése szintén tőle való. A műről lásd: Kaeppeli I (1970), num. 472; ill. Kaeppeli IV (1994), 47. A műről részletesen lásd: I. Paltrinieri - G. Sangalli, Un' opera finora sconosciuta: il "Liber miraculorum B.M.V." di fra Bartolomeo Tridentino, Salesianum 12 (1950), 372-397; ill. Antoine Dondaine: Barthélémy de Trente OP, Archivum Fratrum Praedicatorum 45 (1975), 79-105, ahol a 208-as számú elbeszélés szövege ki is van adva (p. 100), s az – néhány apró változtatástól eltekintve – szó szerint megegyezik a kódexben található történettel.

    ↩︎
  71. Schneyer 7, 650 Nr. 10.

    ↩︎
  72. Például: Klosterneuburg: Stiftsbibliothek: Cod. 172, f. 37ra; Bad Windsheim: Stadtbibliothek: Cod. 83, f. 167ra, ill. ugyanitt Cod. 72, f. 46vb.

    ↩︎
  73. Igen érdekes, hogy a szöveg végén a hívekre leselkedő veszedelmek példája gyanánt a tatárok vannak említve. F. 108v: „Sobrii estote – scilicet obsessi a Tartaris vel ab inimicis fortissimis circumdati”.

    ↩︎
  74. In nomine Domini, Amen. Anno nativitatis eiusdem millesimo CCC[LXXXXII], indictione 15a, pontificatus Bonifacii pape noni, anno 3o, die [...] mensis Aprilis fui Wratislavia in habitaculo honorabili viri Petri de Boleslavia vicecancellarii, causarum et audientiarum commissarii eiusdem [... ...]. Ezúton köszönöm meg C. Tóth Norbertnek a bejegyzés kiolvasásában nyújtott segítségét.

    ↩︎
  75. Bunzlaui Péter személyéről a későbbiekben még lesz szó.

    ↩︎
  76. A beszéd – némi átszövegezéstől eltekintve – pontosan megfelel a kiadott változatban szereplő szövegnek, vö. Franciscus de Mayronis: Sermones de laudibus sanctorum, Basel: Pforcen, 1498, f. xxixr.

    ↩︎
  77. Hans Walther: Initia carminum ac versuum medii aevi posterioris Latinorum: Alphabetisches Verzeichnis der Versanfänge, Göttingen, 1959, Nr. 14298.

    ↩︎
  78. F. 97v: „Liber iste datus est fratribus minoribus antiqui conventus Weloviensis”. Wehlau ma oroszországban található, neve Znamenszk, ferences kolostoráról és annak könyvtáráról lásd: Franz Hipler: Analecta Warmiensia. Studien zur Geschichte der Ermländischen Archive und Bibliotheke, Zeitschrift für Geschichte und Altertumskunde Ermlands 5 (1874), 316-488: 396, ill. Ernst Kuhnert: Geschichte der Staats- und Universitäts-Bibliothek zu Königsberg von ihrer Begründung bis zum Jahre 1810. Leipzig 1926, 12. A kolostorra vonatkozó szakirodalomért Ralf Pässlernek tartozom köszönettel.

    ↩︎
  79. Az írásról és jellegzetességeiről lásd: Karin Schneider: Paläographie und Handschriftenkunde für Germanisten: eine Einführung. Tübingen: Niemeyer, 1999, 59-62 és Albert Derolez: The Palaeography of Gothic Manuscript Books: From the Twelfth to the Early Sixteenth Century. Cambridge: University Press, 2003, 133-141. ill. Malcolm B. Parkes: English Cursive Book Hands 1200-1500. Oxford: University Press, 1969. Itt szeretném megköszönni Madas Editnek a szövegek paleográfiai elemzésében nyújtott fáradhatatlan és pótolhatatlan segítségét.

    ↩︎
  80. Ó-magyar olvasókönyv, Pécs: Danubia, 1929, 175: „A levél többi részét kitöltő latin theologiai szöveg – úgy látszik – ugyanazon kéznek kissé kurzívabb, apróbetűs írása.”

    ↩︎
  81. Ezen betű legszebb példáját talán a Töredék chudaltus szavának közepén láthatjuk. Derolez szerint egyébként ez a típusú d a cursiva antiquior egyik legalapvetőbb ismertetőjele, vö. Derolez (2003), 135.

    ↩︎
  82. A kis töredék olvasata feltehetőleg [scu]z Ma[ria] (a szűz u-jának jobb szára látszik csak, ám kötése hasonló a Töredéken látható scuz szó kötéséhez), melyet a sorok fölé írva látunk, éppen úgy, mint a Töredéken megfigyelhető későbbi, apróbetűs betoldásokat.

    ↩︎
  83. B. Lőrinczy Éva szerint a Szalagok elő- és hátlapjának, illetve a Töredék magyar szövegének írása különböző kezektől való (B. Lőrinczy (1953), 7.), ám e véleményét paleográfiai érvekkel nem támasztja alá.

    ↩︎
  84. Ezt a vélekedést a kutatás történetében először Schwenke vethette papírra, aki szerint a Töredék és a kódex pergamenjének minősége annyira eltér egymástól, hogy szerinte a nyelvemlék semmiképp sem lehetett része a kódexnek. (Akadémiai Értesítő 1894, 401.). Az íróanyagok különbözősége azonban nem zárja ki az összetartozást, egy kódexen belül ugyanis a füzetek anyagában akár komoly eltérések is lehetnek. Az őrzőkódex első és másodi kolligátumának anyagának különbözőségét már Jakubovich is megfigyelte, mégsem jutott eszébe sem neki, sem másnak, hogy ezek egészen korai összetartozását megkérdőjelezze. Az hogy egy köteten belül végig ugyanolyan minőségű pergamen forduljon elő, szerintem kifejezetten ritka, s csak az olyan luxus kivitelű kódexekben fordul elő, mint amilyenek például Mátyás korvinái.

    ↩︎
  85. A korai gótikus kurzív megjelenését a paleográfusok egyöntetűen a 14. század második negyedére teszik, s az írás használata a 15. század elejétől már szinte alig dokumentálható, s fokozatosan átmegy az ún. gótikus kurzívba. Vö. minderről Derolez (2003), 134.

    ↩︎
  86. Péter családja a Boroszlótól nem messze fekvő Bunzlau (Boleslavia) városából származott, de már jó ideje Boroszlóban élt. Péter maga először írnok, majd jegyző lett, s eközben peres ügyek képviseletével foglalkozott. 1376-ban a prágai egyetemen lett baccalaureus, majd ekkortól a boroszlói fejedelemség vicekancellári posztját töltötte be. Péterről és a boroszlói kancelláriáról lásd: Franz Luschek: Notariatsurkunde und Notariat in Schlesien von den Anfängen (1282) bis zum Ende 16. Jahrhunderts, Weimar 1940, 224-225, ill. J. Tříška, Životopisný slovník předhusitské pražské univerzity 1348-1409, Praha 1981, 443. A Péterre vonatkozó információkért Dr. Tomasz Jureknek tartozom köszönettel.

    ↩︎
  87. Marceli Kosman: Kancelaria wielkiego księcia Witolda, Studia Źródłoznawcze, 14 (1969), 91-121: 105 és 111.

    ↩︎
  88. Valószínűleg lehetetlen megmondani, honnan és miért került az eredetileg Magyarországon használt kódex 1393-ban Boroszlóba. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a városban gyakran megfordulhattak magyarok, sőt Péter mellett, a kancellárián találkozunk is eggyel, az esztergomi klerikusként emlegetett Conradus Czipsszel, aki 1389-1391 között a kancellária írnoka, majd 1401-ig nyilvános jegyző volt. Az azonban nem bizonyítható, hogy neki bármi köze lett volna a nyelvemlékhez vagy a kódexhez. Czipsről lásd: Luschek (1940), 167.

    ↩︎
  89. Vö. f. 66r: „Quomodo diabolus amiratus de novitate miraculi”.

    ↩︎
  90. ↩︎
  91. Ez a szinte metrikus jellegű próza különösen jól megfigyelhető az Ágostonnak tulajdonított 6. századi, Gábriel elküldéséről szóló homíliában (vö. fentebb a latin szöveget és fordítását). A 6. századi latin homíliák e szinte versszerű stílusáról lásd: Jean Leclerq: Prédication et rhétorique au temps de S. Augustin, Révue Bénédictine 57 (1947), 117-131., ill. a Máriával kapcsolatos homiletika e sajátosságairól: H. Barré: Le culte marial en Afrique après saint Augustin, Revue des Études Augustiniennes 13 (1967), 285-317.

    ↩︎
  92. Szilády (1895), 575.

    ↩︎
  93. Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Bp.: Magyar Szemle Társaság, 1931, 92.

    ↩︎
  94. A kompilációnak a középkori, s ezen belül a magyar kultúrában betöltött szerepéről pl. az ÓMS-sal kapcsolatban Martinkó András végzett beható vizsgálatokat (Martinkó András: Az Ómagyar Máriasiralom európai tükörben. Bp.: Akadémiai, 1988. Ill. a kérdésről általánosságban Bárczi Ildikó: Ars compilandi. Bp.: Universitas, 2008.

    ↩︎
  95. Vö. pl. Kalmár Elek: A Königsbergi Töredék versmértéke, Nyelvtudományi Közlemények 25 (1895), 351-355.; Gábor Ignác: A magyar ősi ritmus. Bp., 1904. ill. Köveskuti Jenő: A Königsbergi Töredék mint karácsonyi ének, Magyar nyelvőr 27 (1908), 456-458.

    ↩︎
  96. Talán épp ezzel az alkalmi jelleggel magyarázhatók az utólagos javítások is, melyek feltehetőleg – mint azt Vízkelety András is megerősíti – valószínűleg a szöveg lejegyzőjétől származnak (Vízkelety (1984), 332.), s A. Molnár Ferenc megfigyelése szerint „a latin szövegekhez igazodó grammatikai túlbiztosítást szolgálják” (A Molnár (2005), 126.). E javításokat ez esetben úgy kellene értelmeznünk, hogy az alkalmi fordítás-kompilálás első verziójának későbbi átgondolása után a scriptor néhány helyen finomítani kívánta saját magyar szövegét.

    ↩︎
  97. A KTSz írásjelhasználatáról lásd: Lázs Sándor: Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei, ItK 88 (1984), 109-115: 111-114.

    ↩︎