Nemerkényi Előd

Latin Szentírás-magyarázat

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 49-58.

„Egyike a legélvezhetetlenebb, leginsipidebb olvasmányoknak. A XI. század majdnem összes téves ismerete a legrajongóbb, legmohóbb mysticismussal csapong benne ide-oda, lehet mondani korlátlanul. Egy olaszvérű asketának napról-napra, gyér munka szüneteiben, hevenyészett, a forma tekintetéből soha át nem vizsgált dolgozata az.” Így vélekedett Szent Gellért Deliberatiocímű latin Szentírás-magyarázatáról a történetíró Pauler Gyulaa 19. század végén (Pauler 1888, 57). A 21. század elejére, elsősorban a középlatin filológia művelőinek köszönhetően, ezt a nézetet sok tekintetben árnyalta a kutatás. A latin írásbeliség kialakulása a középkori Magyarországon erős nyugati hatás eredménye volt: ennek egyik korai képviselője Szent Gellért, aki Velencében született, és kezdetben az ottani Szent György-kolostorban volt szerzetes. Saját műve és későbbi legendái egyaránt beszámolnak arról, hogy sokat és sokfelé utazott, de ezek a beszámolók sokszor az irodalmi túlzás eszközei. Annyi azonban bizonyos, hogy a 11. század elején eljutott Magyarországra, ahol egy ideig Bakonybélben remetéskedett, majd 1030-ban Szent István megtette a csanádi egyházmegye első püspökévé, ahol a székesegyházi iskola megalapítása és a térítés mellett politikai szerepet is vállalt. Ennek következményeként 1046-ban mártírhalált halt, majd 1083-ban István király és Imre herceg társaságában szentté avatták.

Középkori legendái szerint Szent Gellért sokat foglalkozott írással. Valóban készített egy magyarázatot Szent Pál zsidóknak írt leveléhez, Szent János első leveléhez, illetve egy De diuino patrimonio című munkát – ezek a művei azonban elvesztek. Néhány Gellértnek tulajdonított szentbeszéd mellett meg kell még említeni egy homíliagyűjtemény zárósorait, amelyek egy 14. századi kéziratban maradtak fenn (Szegfű 1999, 12–21). Teljes terjedelmében fennmaradt viszont Deliberatio című munkája, amelyet egyetlen középkori kézirat őrzött meg: München, Bayerische Staatsbibliothek, Clm. 6211. A Karoling minuszkulávalírott kódex a 11. század második felében készült, de eredete nem teljesen ismert, mivel nehezen kapcsolható egy adott scriptoriumhoz. Valószínű azonban, hogy Ellenhard püspök idején (1053–1078) már Freising könyvtárában őrizték. Egy feltételezés szerint a kódexet egy korábbi exemplar alapján másolták Admont vagy Salzburg környékén. A kézirat elején olvasható 12. századi bejegyzés viszont már említi a freisingi egyházmegye védőszentjét, Szent Corbinianust, ami arra utal, hogy ekkor a kódex már valóban Freisingben volt (Silagi 1967, 17). A kéziratot Karl Meichelbeck fedezte fel a freisingi káptalani könyvtárban 1724-ben. Mivel a tudós jezsuita Pray György nem vállalta a szöveg kiadását, a bécsi apostoli követ, Giuseppe Garampi bíboros a kéziratot elküldte az akkori csanádi püspöknek, aki szintén elzárkózott a kiadástól. Garampi tehát Batthyány Ignác erdélyi püspökhöz fordult, aki végül átíratta és 1790-ben nyomtatásban is megjelentette a szöveget (Juhász 1930, 21–25).

A mű teljes címe a következő: Deliberatio supra hymnum trium puerorum ad Isingrimum liberalem (Elmélkedés a három fiú himnuszáról a tudós Isingrimushoz). A munka latin nyelvű misztikus Szentírás-magyarázat a szerzetesi liturgia egyik fontos szövegéhez, Dániel próféta könyvének egyik rövid szakaszához (3,57–65): Dániel három barátjának énekéhez, akik nem engedelmeskedtek a pogány uralkodó parancsának, aki az aranybálvány imádásának megtagadása miatt tüzes kemencébe vetette őket, ahonnan mégis sértetlenül jöttek ki. A hymnus trium puerorum témája Gellértet megelőzően már számos egyházatya és kora középkori szerző, például Szent Ágoston, Sedulius, Fulgentius és Walafrid Strabo műveiben is megjelenik. Az ebbe a hagyományba illeszkedő Deliberatio filológiai tanulmányozásának mérföldköveit jelentő szövegkiadások közül az első tehát a Batthyány-féle 1790-es editio princeps volt. Ennek bevezető tanulmányában Batthyány részletesen tárgyalta a szerzőség, az irodalmi környezet, a mű szerkezete, Gellért teológiája és filozófiája, valamint a történeti háttér kérdéseit. Kritikai megjegyzései kiterjedtek a szókincs, a szentírási és patrisztikus idézetek, a klasszikus (főként cicerói) szövegpárhuzamok, illetve a liturgikus és teológiai magyarázatok területére is. Batthyány sajátos nyelvi megfigyelései alapján feltételezte, hogy a magyar nyelv is hatott Gellért latinjára, ezt azonban a későbbi kutatás elvetette és helyette Gellért olasz anyanyelvének hatását hangsúlyozta (Batthyány 1790, 1–297). A szöveget Gabriel Silagi kritikai kiadása tette nemzetközileg is széles körben hozzáférhetővé a Corpus Christianorum sorozatában 1978-ban. Silagi kiadása alapján a Deliberatio latin szókincse bekerült a magyarországi középkori latinság szótárának anyagába is (Silagi 1978). A mű harmadik kiadása és első teljes magyar fordítása hosszú előkészületek után Karácsonyi Béla és Szegfű László munkájaként jelent meg 1999-ben. A filológusok kutatása összességében több eredménnyel járt, mint a történészeké: nagyban hozzájárult a szerző különleges latinsága, stílusa és forrásai megértéséhez (Ivánka 1942, 497–500).

A korábbi kutatás számos eredménye ellenére kevés figyelem irányult a Deliberatio müncheni kéziratának középkori glosszáira. Egyelőre nem sikerült meggyőzően kimutatni, hogy Gellért munkája bármilyen hatást gyakorolt volna a latin irodalomra Magyarországon vagy máshol a középkor folyamán. Ez meglepő is volna, hiszen mindössze egyetlen kézirata ismert, ami sokáig azt a hallgatólagos megegyezést támasztotta alá, miszerint a Deliberatiót senki nem olvasta a középkorban. Éppen ezért fontosak a müncheni kéziratban található glosszák: megmutatják, hogy Gellértnek a középkorban mégis akadtak olvasói, illetve hogy azok hogyan használták a művet. Ezek a glosszák általában csupán néhány szóból vagy rövid mondatból állnak, amelyek helyenként magyarázatokat és kivonatokat adnak, kiemelik a szövegben előforduló személyneveket, megadják a szentírási hivatkozásokat, továbbá alkalmasint leírják a szerző módszerét és minősítik a stílusát. Alapvetően kétféle glossza szerepel a kéziratban. A glosszák első fajtája egy 11. század végi javító munkája, aki a sorok közé vezetett be változtatásokat az írnok rövidítései és helyesírása, valamint a szerző mondatfűzése vonatkozásában. A glosszák második fajtája egy késő középkori olvasó munkája, akit Gabriel Silagi azonosított Johannes Grünwalder freisingi püspökkel (1392–1452) – az ő lapszéli glosszái viszont a kódex utolsó ötven lapját érintetlenül hagyták. A glosszák e két fajtájának vizsgálata betekintést nyújt Szent Gellért művének valóban szerény, mégis kimutatható középkori utóéletébe. A Deliberatio egyetlen kéziratának ismeretében megállapítható, hogy a glosszák nagyrészt véletlenszerűen követik egymást, és nem tekinthetők módszeres magyarázatoknak, csupán alkalmi sorközi és lapszéli bejegyzéseknek. A 11. századi javító nyelvtani természetű glosszái és a 15. századi Grünwalder püspök tartalmi jellegű glosszái nyomán mégis kétféle olvasó képe is kibontakozik: míg a javítót a kézirat nyelvtani és helyesírási jellegzetességei érdeklik, Grünwalder egyáltalán nem filológus alkat, mivel szemlátomást nem törődik a javító által kiemelt szöveghelyekkel. Másrészt azonban lapszéli glosszái a mű fejezetbeosztásainak is tekinthetők, amelynek nyolc könyve eredetileg nélkülöz minden további felosztást. Grünwalder mégis inkább a magánáhítat, illetve a csendes elmélkedés híve lehetett, összhangban a mű elsődleges céljával. Továbbra is nyitott kérdés marad viszont, hogy a glosszák tárgyát képező helyesírási és egyéb nyelvtani sajátosságok Gellértnek vagy egyszerűen a müncheni kézirat másolójának tulajdoníthatók-e.

Gellért irodalmi műveltségének fontos vonatkozása azoknak a könyvtáraknak a kérdése, amelyekhez hozzáférhetett: a velencei kolostori könyvtár, a csanádi székesegyházi könyvtár, a marosvári kolostori könyvtár, illetve saját személyes könyvtára, amelyet Itáliából hozhatott magával Magyarországra. Megfelelő források hiányában ez a kérdés további kutatás tárgya (Szegfű 1979, 3–60). Ugyanez áll Gellért görög nyelvtudásának kérdésére is. Az antik görög tekintélyekre való gyakori hivatkozásai alapján számos filológus kísérelt meg választ adni a kérdésre: tudott-e Szent Gellért görögül? Egyesek úgy vélték, hogy igen, és a görög vagy görög eredetű latin szavak helyesírási hibái csupán a müncheni kézirat írnokának köszönhetők. A megnyugtató válaszhoz valószínűleg a kérdésfeltevés helyes módja vezet majd el: ugyanis az igazi kérdés nem az, hogy a szerző tudott-e vagy sem, hanem hogy milyen fokon tudott görögül – illetve milyen forrásból merítette a görög tekintélyekre vonatkozó utalásait (Szegfű 1985, 43–49). Másrészt viszont a Deliberatio forrásaira vonatkozó szövegelemzések kimutatták, hogy a liturgia és az egyházatyák közvetítésével Gellért ismerhette a Szentírásnak a Vulgatától eltérő latin változatait is, sőt alkalmanként ugyanazt a szentírási szakaszt eltérő változatokban idézi. Utóbbi annak az eredménye lehet, hogy a Szentírást fejből idézi vagy közvetett módon egy olyan egyházatyától, aki nem a Vulgatát használta (Déri 1991a, 387–389, Déri 1991b, 58–67, Török 1995, 203–209). Hasonlóan gondos szövegelemzések vizsgálták Pseudo-Dionysius Areopagita műveinek hatását. A Corpus Areopagiticum Johannes Scottus Eriugena által készített latin fordításai szolgálhattak Gellért olyan különleges latin szóválasztásainak forrásául, mint például az essentiatio. Kodikológiai vizsgálatok felvetették annak lehetőségét is, hogy Gellért esetleg közvetlenül ismerhette Pseudo-Dionysius Areopagita latin fordításának a budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzött kódextöredékét (Ivánka 1959, 205–222, Mezey 1979, 117–122, Kapitánffy 1985, 133–137). A filológusok vizsgálatait kiegészítve a Deliberatiót történeti forrásként kezelő kutatók alapvetően két kérdéskört vizsgáltak: a műben szereplő eretnekekre történő utalás forrásértékét, illetve Gellért politikai állásfoglalását Orseolo Péter és Aba Sámuel uralkodásakor (Rónay 1956, 471–474, Kosztolnyik 1969, 376–386, Gerics 1982, 186–197, 299–313, Kristó 1985, 170–180). Továbbra is nyitott az a kérdés, hogy a Szent Gellértről szóló legendák összeállítói ismerték-e a Deliberatiót: bár a mű közvetlen hatása valószínűtlen, Gellért kitételei legalábbis részben alátámasztják a későbbi hagiográfiai leírások hitelességét (Vizkelety 2001, 457–465).

A filológiai és történeti értelmezés fő pontjainak áttekintése után a Deliberatio patrisztikus forrásait kell megvizsgálni. Idézeteinek többsége természetesen a Szentírásból származik, de a patrisztikus források azonosítása esetenként tanulságosabb. A filológus Horváth János megállapítása szerint Gellért stílusa nem magyarázható kizárólag a patrisztikus forrásai alapján (Horváth 1954, 112). Ez igaz, de Gellért egyházatyákhoz fűződő viszonya mégis sokat elárul patrisztikus hátteréről. Egyéni témaválasztását hangsúlyozva ezt írja: „Csodálkozom, hogy a legszentebb egyházatyák, akik azon fáradoztak, hogy a leghomályosabb helyek értelmébe behatoljanak, miért nem vállalkoztak e himnusz misztériumának feltárására” (Karácsonyi–Szegfű 1999, 135). Gellért általában olyan latin kifejezéseket használ az egyházatyák megjelölésére, amelyek átmenetet képeznek az egyházi és a világi, vagyis antik tudományosság szókincse között. Hivatkozásai mindenesetre mutatják, hogy merített Szent Ambrus, Szent Jeromos, Szent Ágoston, Cassiodorus, Nagy Szent Gergely, Sevillai Izidor, Beda Venerabilis és Hrabanus Maurus műveiből. Kortársaival összevetve Gellért ebből a szempontból egyáltalán nem kivételes szerző. Egy helyen terjedelmes kivonatot közöl Cassiodorustól, amelyet csak egy rövid közbeszúrással szakít meg, hogy a hosszú idézetet saját párbeszédes stílusához igazítsa: ut doctus es (mint jól tudod) (Karácsonyi–Szegfű 1999, 552–553). Ahogyan Bodor András meggyőzően kimutatta, Gellért legfontosabb forrása Sevillai Izidor Etymologiae című műve volt (Bodor 1943, 173–227). Az Etymologiae kiterjedt kézirati hagyománya is mutatja, hogy ez a mű kiemelkedő szerepet játszott a 10–11. századi kolostori és székesegyházi iskolák oktatásában, és Gellért számos hivatkozása jelzi, hogy egy teljes vagy kivonatolt példánya talán megvolt a velencei kolostori könyvtárban, a csanádi székesegyházi könyvtárban vagy saját személyes könyvtárában. Sevillai Izidor volt az egyik legtekintélyesebb szerző azok közül, akik a klasszikus antikvitás örökségét továbbították a középkor felé, nagyrészt a hét szabad művészet közvetítésével. Gellért ebben az összefüggésben említi a szabad művészeteket: „Hadd mondja nekem valaki, ha kedve tartja: én sokat olvastam, sokat utaztam. Hispániában tanultam, Britanniában képeztem magam, Skóciában palléroztam az agyam, Írországban szorgoskodtam, minden szabad mesterséget emlékezetembe véstem, nincs amit ne tudnék a Szentírásból” (Karácsonyi–Szegfű 1999, 565) Akár valaki másnak, akár magának tulajdonítja Gellért, az említett tanulmányutak e sorozata valószínűleg a sokoldalú tudományos felkészültség benyomását célzó irodalmi túlzás.

A Deliberatio megfogalmazására bizonyíthatóan hatott a klasszikus hagyomány, különösen pedig a hét szabad művészet. Ezzel kapcsolatban érinti a szerző az írástudás és az írástudatlanság kérdését: az írástudó pogányoknál mindig többre tartja az írástudatlan keresztényeket. A latin piscator (halász) és rusticus (paraszt), illetve litteratus (írástudó) és orator (szónok) kifejezések ellentétpárokként való gyakori alkalmazása a Deliberatióban is klasszikus és patrisztikus mintákat követ. Gellért többre tartja a keresztény szerzőket pogány elődeiknél, az utóbbi „ostoba bölcseket” mégis gyakrabban emlegeti, mivel szüntelenül velük vitatkozik. Már a mű címében szereplő ajánlás (ad Isingrimum liberalem) mutatja, hogy a címzett járatos a szabad művészetekben. Ezekre Gellért általában közvetve és rendszertelenül hivatkozik, mégis nyilvánvalóan tudomása van a téma antik görög és római tekintélyeiről. A klasszikus műveltséget csak felszínesen ismeri: az antik római szerzőktől vett idézetei (Lucretius, De rerum natura 4.132, Terentius, Andria 68, Horatius, Epistulae 1.4.16) másodkézből valók, forrásuk valószínűleg Sevillai Izidor Etymologiaeja. Ezek az idézetek ráadásul már a késő antik grammatikusoktól és az egyházatyáktól kezdve a kora középkori szerzőknél is sokszor szerepelnek, sőt különböző középkori himnuszokban, florilegiumokban és közmondásgyűjteményekben is. Gellért világi műveltségről alkotott felfogását elsősorban azonban az izidori tudományfelosztás befolyásolta, a hét szabad művészetet is az Etymologiae alapján ismerte. Mégis inkább misztikus szerző, mint a klasszikus műveltség barátja – bár a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. Úgy véli, hogy a triuium megfelel a természetnek: a grammatika a Mennyország, a retorika a Föld, a dialektika pedig a Nap, a Hold és a csillagok. A grammatikával ellentétben részletesen tárgyalja a dialektikát, amelynek hármas felosztása szerinte a Szentháromság megfelelője: a fizika az Atya, az etika a Fiú és a logika a Szentlélek. Az arisztotelészi kategóriákról Cassiodorus és Sevillai Izidor műveiből értesült, de nem sok jelét adja az antik filozófia iránti tudományos érdeklődésnek. Ami a quadriuium művészeti ágait illeti, Gellért meglepő részletességgel tárgyalja az asztronómiát: Cicero, Macrobius, Martianus Capella és Cassiodorus után, de elsősorban Izidor alapján megadja a különféle égitestek, csillagképek és szakkifejezések nevének etimológiáját, illetve leírja a Nap- és a Hold-fogyatkozást.

A klasszikus hagyomány és a hét szabad művészet vázlatos ismerete ellenére Gellért számára az emberi tudománynál fontosabb az isteni bölcsesség. A kettő mégis ugyanúgy összetartozik, akár a pogány örökség és az arra építő keresztény műveltség. Gellért ezt a gondolatot a spoliatio Aegyptiorum ószövetségi történetének Szent Ágoston által kidolgozott hagyományos keresztény értelmezésével hangsúlyozza: „Valójában csak annyit jelent számunkra, ha olykor elszánjuk magunkat a mulandó és tévútra vezető írások olvasására, amennyit Isten népe számára az, hogy az Úr parancsára, melyet az Ő szentje, Mózes közvetített, az egyiptomiak ezüst és arany edényeit kölcsön vegyék. A szántóföldeken is akad olykor liliom, és a tövis között rózsa; sőt sokan gyakorta szednek is belőlük, amiképp aranyat is bányásznak a földből, és máshonnan is egyéb értékeket” (Karácsonyi–Szegfű 1999, 117–119). Ez a klasszikus műveltséghez fűződő kettős viszony mélyen a patrisztikus és a Karoling hagyományban gyökerezik. Amint hivatkozásaiból kitűnik, Gellért rendelkezett azzal a műveltséggel, amelyet egy átlagos, de nem jobban képzett írástudó elsajátíthatott a klasszikus latin irodalomról. A Deliberatiót éppen az teszi érdekessé, hogy Gellért nem tartozott kora legműveltebb szerzői közé. Mindenesetre túlságosan is régóta tartja magát az a vélekedés, hogy Gellért számos kortársához hasonlóan az úgynevezett „antidialektikus” iskola képviselője: ellenfele a világi tudományoknak, a pogány filozófiának, a hét szabad művészetnek és a klasszikus hagyománynak (Endres 1913, 349–359). Sokan annyira megkedvelték ezt a leegyszerűsítő elméletet, hogy elkezdték Gellértnek tulajdonítani a híres mondatot: Philosophia est ancilla theologiae (A filozófia a teológia szolgálóleánya). Tévesen: a gondolat természetesen megjelenik, de a mondat nem szerepel a Deliberatióban. Mások viszont megkísérelték kibékíteni egymással a 11. századi latin irodalom klasszikus és keresztény összetevőit, sőt a Deliberatio latin szókincse alapján felvetették, hogy Gellért nem volt bencés szerzetes, esetleg csak remete Észak-Itáliában (Leclercq 1971, 13–30). Alapvetően patrisztikus jellegű ismeretei révén azonban Gellért tudatában volt a klasszikus szerzők jelentőségének. A hét szabad művészethez fűződő viszonya pedig arra utal, hogy a klasszikus műveltség egyidejű bírálata és felhasználása nem képmutatás, hanem irodalmi eszköz a hithűség igazolására és a tudományos hírnév megszerzésére.

Mivel nagy szerepe van a Deliberatio nyelvezetének és stílusának alakításában, külön figyelmet érdemel a hét szabad művészet egyik ága: az antik retorika. A téma azért is összetett, mert az antik retorika középkori továbbélése egyaránt fontos területe a klasszikus és a középkori latin filológiának. A Deliberatio ennek az utóéletnek éppen egy különös szakaszába enged betekintést. A latin klasszikusok hagyományozása mellett az antik retorika klasszikus forrásai, például Cicero De inuentionéja vagy Quintilianus Institutio oratoriája, a középkori latin irodalomba többnyire késő antik (Servius, Donatus, Priscianus, Macrobius, Martianus Capella) és kora középkori közvetítőkön (Cassiodorus, Sevillai Izidor, Beda Venerabilis) keresztül jutottak el. Egy másik klasszikus munka, a középkorban általánosan Cicerónak tulajdonított Rhetorica ad Herennium szintén fontos szerepet játszott az antik retorika középkori oktatásában. Ennek a közvetítésnek köszönhetően az antik retorika egyes elemei nyomot hagytak a Deliberatio megfogalmazásán is. A hét szabad művészet áttekintése mellett Gellért említi Cicerót és Quintilianust, sőt külön hivatkozik a klasszikus szónoklattan szakkifejezéseire: a genera causarum (demonstratiuum genus, deliberatiuum genus, iudiciale genus), illetve a genera dicendi (humile genus, medium genus, grandiloquum genus) fajtáira. A Deliberatio címe, bár talán nem magától Gellérttől származik, a deliberatiuum genusra emlékeztet. E retorikai szakkifejezések végső forrásai a klasszikus latin szerzők, de a Deliberatio szövegösszefüggései alapján általában megállapítható, hogy Gellért közvetlen forrása ezúttal is Sevillai Izidor Etymologiae című műve: „Némely egyházatya szerint háromféle stílust (dicendi genus) lehet alkalmazni mindenféle beszédben. Nevezetesen: közönségeset (humile), emelkedettebbet (medium) és magasan szárnyalót (grandiloquum). Tehát ha felséges dolgokról kell szólni, ezeket magasröptűen kell előadni. A jelentéktelen dolgokat egyszerűen, a középszerűeket mértéktartóan” (Karácsonyi–Szegfű 1999, 122–123). Itt a Deliberatio egy retorikailag képzett hallgatóságot céloz meg, és Gellért egyik olvasója kimutathatóan érti is, hogy miről van szó – a 15. századi freisingi püspök, Johannes Grünwalder a következőt írta e szakasz mellé a müncheni kéziratban: „Minden témában háromféle beszédnemet lehet alkalmazni” (741). Gellért sajátos módon alkalmazza a dispositio klasszikus elemeinek egyikét-másikát is (prooemium, narratio, confirmatio, epilogus), sőt a Deliberatio nyolc könyvének befejezéseikor ismétlődő záró imádságot szintén epilogusnak nevezi. Az ékesszólásnak megfelelő latin eloquium főnév különböző esetei pedig egyes és többes számban egyaránt mindig a Szentírás szinonimájaként szerepelnek – a patrisztikus és a kora középkori hagyománynak megfelelően. Gellért szerint a Szentírás ékesszólása fontosabb, mint a szónokok ékesszólása: „Én nem követem sem azokat, akik lélektelenül mormolják imáikat, sem azokat, akik nagy szenvedéllyel oktatják a retorikát, de a Bibliából csak azt veszik mintául, ami tetszetős, nem pedig a rejtett dolgok értelmét” (493). Ami a latin ékesszólás utolérhetetlen mesterét, Cicerót illeti, ő a retorika jelképeként egyszerre lesz megvetés és csodálat tárgya a Deliberatióban. Ez a kettősség egyrészt Cicero tekintélyéből, másrészt Gellért céljából fakad, aki az első könyvben ezt írja: „Ebben az értelmezésben mellénk fogsz állni, hacsak nem szorít magához Cicero karja” (19). Később viszont Cicero a kiváló Szentírás-magyarázó mintája lesz, akit Gellért csaknem megkeresztel: „Mert ha Cicero, ez az igen széles műveltségű, latinul és görögül kiválóan tudó ember keresztény lett volna, még az ő próbálkozása is aligha járt volna sikerrel” (135). Gellért megvetése és csodálata azonban sokszor irodalmi fogás – Sevillai Izidor fordulatát idézi a következő megállapítása is: „Cicerót is, aki az egész retorikát görögről latinra ügyesen átültette, bár az olvasók inkább csak csodálják, semmint megérthetik” (305). A keresztény ékesszólás azonban felülmúlja a pogány retorikát, így Szent Pál ékesszólóbb még Cicerónál is. Noha alapvetően az antik retorikára vonatkozó ismereteit is Sevillai Izidortól veszi, Gellért nem az izidori módszeresség és még kevésbé a cicerói ékesszólás feltétlen híve. Főleg a Szentírást magyarázza, de közben sokszor megkísérli, hogy a Szentírás nyelvezetét és saját különleges latinságát a cicerói retorika klasszikus mintái alapján határozza meg.

Bár az egyetlen fennmaradt kézirat alapján a vitatott olvasatok értelmezésekor nehéz különbséget tenni a szerző nyelve és az írnok esetleges hibái között, lexikai és stilisztikai elemzések régóta vizsgálják Gellért különleges latinságát. Ennek része az eredeti szókincs, a rendhagyó nyelvtan és helyesírás, illetve az is, hogy a középkori latin irodalomban egyébként népszerű prózaritmus még az egyes könyvek kiemelt helyzetű bevezetéseiben sem játszik komoly szerepet. Gyakoriak a super- előtagok, az -ius végződések és az in- fosztóképzők. A szerző előszeretettel használ hosszú szavakat, hogy a teljes nyelvi képzettség látszatát keltse, helyenként mégis kimutatható az elöljárószók következetlen használata, valamint a népnyelvi hatás a szókincsre. Gellért latinságának egyik legfeltűnőbb vonása a felsőfok túlzott alkalmazása, ami sokszor a nyelvtan és a logika szabályainak egyaránt ellentmond: inmortalissimus, principalissimus, superoptimus. Az ilyen jellegű felsőfokok használatának elsődleges forrása Pseudo-Dionysius Areopagita műveinek latinra fordítója, Johannes Scottus Eriugena (Silagi, 1967, 63–84). Gellért személyes stílusa tehát csak részben tükrözi Cicero retorikai elveit. Az első könyv stilisztikailag emelkedett bevezetése után retorikai váltás következik: a grandiloquum genus helyét átveszik a humile genus kevéssé kidolgozott mondatrészei. A stílusszintek közötti csapongás száraz felsorolásokba és rövid tőmondatokba vezető hirtelen átmenetekben érhető tetten. Ez néha azt a benyomást kelti, mintha a müncheni kézirat a szövegnek csupán nyers változatát őrizte volna meg, amely nélkülözi a szerző végső simításait. Ezt a benyomást csak megerősíti a szókincs, a helyesírás, az alaktan, a mondattan és a stílus, ami mind távol van a források nyelvi fegyelmétől, igen sajátos a középkori és különösen a Karoling mintákhoz képest, a klasszikusokról nem is beszélve. Az egyenetlen fogalmazás feltehetőleg Gellért személyes stílusához tartozik, az viszont kérdéses, hogy saját stílusát a klasszikus latin retorika szabályaihoz akarta-e igazítani, illetve hogy a stílusszintek váltogatása összefügg-e az antik genera dicendi elemeivel: humile genus, medium genus és grandiloquum genus. Bármilyen felületes is Gellért retorikai képzettsége, az antik retorikának sajátos helye van a Deliberatióban. A szerző nem tartozott korának legjobb szónokai vagy grammatikusai közé, de korában semmi nem emlékeztetett a klasszikus cicerói szónoklatok körülményeire. A prédikációk teljesen másféle környezetet jelentettek, és a retorika mestersége inkább tudományos tevékenységnek számított a nyilvános szónoklat gyakorlata helyett, híján a köztársasági, sőt még a császári Róma legtöbb vonatkozásának is. Éppen Gellért átlagos képzettsége a hét szabad művészet és a retorika terén az, ami a művét érdekessé teszi: erre és így használták az antik retorikát a közepesen képzett szerzők a középkorban. Ennyi mindenesetre elég ahhoz, hogy meg lehessen határozni Gellért helyét a középkori latin irodalomban – ahol az imitatio fontosabb, mint az inuentio. Mivel Gellért sajátos latinsága minden, csak nem a nagy tekintélyek imitatiója, még ha ő maga nem is az antik retorika legjobb ismerője, középkori latin szerzőként mindenképpen eredeti.

Gellért eredetiségének jele az is, hogy a Deliberatióban szokatlanul nagy gondot fordít a képzeletbeli hallgatóság megteremtésére. A mű címzettje és az abban név szerint említett személyek szerepe, illetve az egyes szám második személyű igék és névmások rendkívül gyakori előfordulása elárulja, hogy a párbeszédes stílus a szóbeliség fordulataival vonja be az olvasót a képzeletbeli hallgatóság körébe. Gellért legfontosabb hallgatója a mű címe szerint Isingrimus, aki talán bencés szerzetes volt Salzburgban vagy Admontban, de a név különböző alakjai előfordulnak Freising, Regensburg és különösen Szent Emmerám kolostorának környékére vonatkozó forrásokban is. A mű bevezetésében a szerző a recusatio irodalmi eszközével fordul Isingrimushoz: „Megvallom, hogy ebben a témában, amelynek a megvizsgálására felszólítottál, a legkevésbé sem tartom illetékesnek magam. (...) Az én Istenem pedig (...) segítsen úgy eleget tennem felszólításodnak, hogy ellenségeim csapdáit kikerülhessem, és neked a lehető teljességgel kedvedre tegyek” (Karácsonyi-Szegfű 1999, 3–5). Isingrimus mellett további három kortársat említ név szerint: Dodo presbitert, András testvért és Richárd apátot. Dodo presbiter ismeretlen. András testvér jobbára szintén ismeretlen (egyesek a mártír remete Szent Zoerárd-Andrással azonosítanák), mindenesetre ő Gellért elveszett De diuino patrimonio című művének címzettje: „E témát illetően a mennyei örökségről szóló könyvecskémben részletesen kifejtettem mindazt, amit az isteni tökéletesség ajándékozott nékünk kincseiből: e munkát szentéletű András testvérünk számára jegyeztem le csupán hevenyészett lapokra, ezért hát nem szükséges tovább boncolgatnom (...)” (Karácsonyi-Szegfű 1999, 569–571). Richárd apátot a verduni St. Vannes apátjával azonosították, hozzá került az említett mű: „Ama könyvecskében, amelyet András presbiterhez, testvérünkhöz az Úrban az isteni örökségről írtunk, s amely jelenleg Richardus apátnál, Krisztus mennyei bölcsességű szeplőtelen szolgájánál van (...)” (661).

Isingrimus, Dodo, András és Richárd tehát Gellért közvetlen hallgatóságának tagjai. Az egyes szám második személyű alakok nagy száma azonban arra utal, hogy nem kizárólag ők alkották Gellért célközönségét. Párbeszédes stílusát mutatja a következő szakasz: „Rettenetes az egész, amit az Írás mond, hidd el nekem, boldogságos testvérem. Az Ige nem tartja Istentől valónak azokat, akik a világ szerint beszélnek, mint boldogságos füled hallotta (...)” (55). A delibero ige egyes szám második személyű alakjai ráadásul a mű címén túl a genera causarum antik retorikai szakkifejezésére is utalnak: deliberatiuum genus (72, 542). Nem idegen viszont Gellérttől a gúny eszköze sem, amikor hallgatóságát bírálni akarja: „hacsak nem szorít magához Cicero karja (...) hacsak Khrüszipposz meg nem gátol ebben (...) a te Porphyriusod (...) a te Szókratészedet” (19, 47, 117, 145). Míg az egyik egyházatyát úgy említi, hogy „valaki közülünk”, a római Lucretiust úgy, hogy „kedvelt szerzőid egyike”, Terentiust pedig úgy, hogy „egyik kedvenc szerződ” (81, 291, 589). Ugyanakkor a Szentírás-magyarázat elvont hangnemének enyhítése céljából Gellért sokszor emlékezteti hallgatóságát a való élet körülményeire, például így: „Sokat lehetne még mondani, de a másolók és a pergamen hiánya nem engedi” (659). Máskor a szerző éhségre vagy kimerültségre hivatkozik: „különben is már fáraszt az írás” (663). Ezek a panaszok rendszerint a Deliberatio nyolc könyvének záró szakaszaiban fordulnak elő mint a munka egy-egy részének befejezését indokoló irodalmi kifogások. A képzeletbeli hallgatóságra vonatkozó stilisztikai eszközök ismét klasszikus előzményekre vezethetők vissza. Az antik görög és római szerzők didaktikus párbeszédei után a posztklasszikus latin fokozatosan egy kitalált személy megszólítására helyezi a hangsúlyt, hogy elnyerje és megtartsa az olvasó figyelmét. Gellért püspök műve e hagyomány 11. századi terméke. A Deliberatio azonban nem abból a célból készült, hogy kolostori vagy székesegyházi közösségekben hangosan felolvassák – az egyetlen fennmaradt kézirat nem is valószínűsíti ezt a lehetőséget. A szóbeliségre vonatkozó írásos hivatkozásai mégis a képzeletbeli párbeszédek patrisztikus mintáiból táplálkoznak, amelyek örökösei a klasszikus és megelőlegezői a középkori latin stilisztikai eszközöknek.

Összefoglalásul megállapítható, hogy Szent Gellért Deliberatio című latin Szentírás-magyarázata a nyugati Latinitas számos olyan elemét alkalmazta, amit Pauler Gyulának a fejezet élén idézett vélekedése nem méltatott. Pauler nézetét azonban elsősorban mégsem cáfolni kell, hanem a fentiek alapján a középlatin filológia eszközeivel kimutatni, hogy szemrehányásnak szánt megállapításai valójában egy eredeti középkori latin szerző művének fontos, noha nem kizárólagos, ismérveire utalnak. Ezek hátterében azonban kimutatható a patrisztikus források, a hét szabad művészet és különösen az antik retorika által közvetített klasszikus hagyomány kezelése, továbbá a szerző latinságának lexikai és stilisztikai sajátossága, illetve a képzeletbeli hallgatóság megteremtésének irodalmi eszköze. Szent Gellért Deliberatiója tehát nem csupán a latin írásbeliség kialakulásának értékes forrása a középkori Magyarországon, hanem általában is a középkori latin nyelv és irodalom kivételes alkotása (Nemerkényi 2004, 73–156).

Hivatkozások

Batthyány, Ignác (1790) Sancti Gerardi episcopi Chanadiensis scripta et acta hactenus inedita cum serie episcoporum Chanadiensium, Karlsburg: Typis Episcopalibus.

Bodor, András (1943) „Szent Gellért Deliberatio-jának főforrása”, Századok 77: 173–227.

Déri, Balázs (1991a) „Szent Gellért-szövegproblémák”, in Bárdos, István–Beke, Margit (szerk.) Egyházak a változó világban, Esztergom: Komárom-Esztergom Megye Önkormányzata, 387–389.

Déri, Balázs (1991b) „A »Tekintetes lakodalmas«, az »Isteni nászdal« és a »Nemes ének« – avagy a Szent Gellért-szövegkiadás műhelyéből”, Annales Universitatis Litterarum et Artium Miskolciensis 1: 58–67.

Endres, Josef Anton (1913) „Studien zur Geschichte der Frühscholastik: Gerard von Czanád”, Philosophisches Jahrbuch 26: 349–359.

Gerics, József (1982) „Az 1040-es évek magyar történetére vonatkozó egyes források kritikája 1–2.”, Magyar Könyvszemle 98: 186–197, 299–313.

Horváth, János (1954) Árpád-kori latinnyelvű irodalmunk stílusproblémái, Budapest: Akadémiai.

Ivánka, Endre (1942) „Szent Gellért Deliberatio-ja: Problémák és feladatok”, Századok 76: 497–500.

Ivánka, Endre (1959) „Das »Corpus Areopagiticum« bei Gerhard von Csanád (†1046)”, Traditio 15: 205–222.

Juhász, Kálmán (1930) „Gerhard der Heilige Bischof von Marosburg”, Studien und Mitteilungen zur Geschichte des Benediktiner-Ordens und seiner Zweige 48: 1–35.

Kapitánffy, István (1985) „Pseudo-Dionysios Areopagita latin fordításának töredéke a budapesti Egyetemi Könyvtárban”, Magyar Könyvszemle 101: 133–137.

Karácsonyi, Béla–Szegfű, László (1999) Deliberatio Gerardi Moresanae aecclesiae episcopi supra hymnum trium puerorum, Szeged: Scriptum.

Kosztolnyik, Zoltán J. (1969) „The Importance of Gerard of Csanád as the First Author in Hungary”, Traditio 25: 376–386.

Kristó, Gyula (1985) „Gellért püspök, valamint Péter és Aba Sámuel királyok viszonyának kérdéséhez”, Magyar Könyvszemle 101: 170–180.

Leclercq, Jean (1971) „Saint Gerard et le monachisme”, Studia Monastica 13: 13–30.

Mezey, László (1979) Deákság és Európa: Irodalmi műveltségünk alapvetésének vázlata, Budapest: Akadémiai.

Nemerkényi, Előd (2004) Latin Classics in Medieval Hungary: Eleventh Century, Debrecen: University of Debrecen Department of Classical Philology – Budapest: Central European University Department of Medieval Studies.

Pauler, Gyula (1888) „Karácsonyi János: Szent Gellért csanádi püspök élete és művei”, Századok 22: 57–65.

Rónay, György (1956) „Bogumilizmus Magyarországon a XI. század elején, Gellért püspök »Deliberatio«-jának tükrében”, Irodalomtörténeti Közlemények 60: 471–474.

Silagi, Gabriel (1967) Untersuchungen zur ’Deliberatio supra hymnum trium puerorum’ des Gerhard von Csanád, München: Arbeo-Gesellschaft.

Silagi, Gabriel (1978) „Deliberatio supra hymnum trium puerorum”, in Corpus Christianorum: Continuatio mediaeualis 49, Turnhout: Brepols.

Szegfű, László (1979) „Néhány XI. századi »liber portabilis« nyomában (Gellért püspök kézikönyvei)”, Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae: Acta Bibliothecaria 8: 3–60.

Szegfű, László (1985) „Adalékok Szent Gellért görög műveltségének kutatásához”, Acta Academiae Pedagogicae Szegediensis 3:43–49.

Szegfű, László (1999) „Még egyszer Szent Gellért prédikációiról”, Aetas 15/3: 12–21.

Török, József (1995) „Gherardus de Venetis auctor et monachus? (Un clerc médiéval et la Bible)”, in Sante Graciotti–Cesare Vasoli (szerk.) Spiritualità e lettere nella cultura italiana e ungherese del basso medioevo, Firenze: Olschki, 203–209.

Vizkelety, András (2001) „A Gellért-legendák”, Vigilia 66: 457–465.[]