Bartók Zsófia Ágnes

Az olvasóközönség megjelenése

Az Árpád-ház kihalása és a mohácsi vész közötti bő két évszázadban mély változások zajlottak le az egyház-, iskola- és hivataltörténetben – az értelmiségtörténet minden területén (Horváth 2015). Az Anjou-korban lassan, a vegyesházi királyok alatt gyorsan növekedett az értelmiségiképzés a közeli országokban megnyílt, olcsóbb egyetemeken, és a káptalani, plébániai, városi iskolák hálózata is fejlődött. A Mátyás–Jagelló-korban már létezett kicsiny magyar olvasóközönség. Információtörténeti szempontból a magyar kora reneszánsz abban különbözik a többitől, hogy nálunk időben egyszerre következett be a kézírás és a nyomda forradalma. A magyarok ugyanis nemcsak a könyvnyomtatással ismerkedtek meg ez idő tájt, hanem ekkor kezdtek rákapni az írásra magára is. Ez a mélyreható információtörténeti változás a végén gyorsult fel igazán. Ezt a korszakot, az információtörténeti fordulat felgyorsulásának korát nevezzük kora reneszánsznak. A korszak kezdetén áll az első magyar nyelvű egyházi könyv, az 1440 körülre keltezhető Jókai-kódex: e kézirat nyitja meg a magyar nyelvű kódexek korát. A korszak végén pedig ott az első, egészében magyar nyelvű világi könyv, amely mindjárt nyomtatvány is: Pesti Gábor Aesopusa (1536) (Horváth Iván: Magyar versek: mi veszett el?).

Az egyház intézményének írásbelisége

Magyar nyelvű olvasóközönség: apácák, beginák és világi személyek

Ma ismert középkori magyar kódexeink legtöbbje a kolostori irodalmi művelődéshez kötődik, létrejöttük sok esetben a korszakban zajló kolostori reformoknak köszönhető (Lázs Sándor: Regula és irodalom a szigeti domonkos apácák kolostorában). A kolostori törvények betartása biztosította a lehetőséget, és keltette a szükségletet az anyanyelvű irodalom megindulására. A szigorúbb szerzetesi fegyelem betartatása azonban nem volt zökkenőmentes. A nyulak szigeti domonkos apácák konventjében a reform megindítása a legfontosabb alapmű fordításával – a Váci Pál által 1474-ben készített, ma Birk-kódexnek nevezett regula és életszabályok magyar nyelvű változatának létrejöttével – megkezdődött, az obszervancia tényleges bevezetése a szigeti domonkos nővérek körében azonban még hosszú ideig nem sikerült. A népnyelv használatát paraliturgikus tevékenységnél még e központi apácakonventben is csak a 15. század végén fogadták el, addig az asztali olvasmányok nyelve is latin volt. Magyar nyelvű szövegek csak innentől kezdve készültek náluk. Nem tudunk róla, hogy vajon sikerült-e a nővéreket a vidéki kolostorokban is obszervanciára bírni, hogy a rendi megújulás ott is olyan, a nyelvhasználatot befolyásoló eredménnyel járt-e, mint a Nyulak szigeti domonkos kolostorban. Feltűnő ugyanis, hogy a legtöbb kódex komoly birtokkal rendelkező, a királyi székhely közelében levő kolostorokból maradt fenn. Máshol feltehetően kis létszámúak voltak a konventek – vidéken ráadásul kevés magyar ajkú apáca élhetett –, és nem is lehettek jó gazdasági helyzetben. A férfi szerzetesek lelkigondozói tevékenységének következtében bizonyára vidéken is keletkeztek anyanyelvű szövegek, még ha csak alkalmilag jegyezték is le őket. Az azonban kérdés, hogy volt-e arra erő, volt-e olyan kolostori szervezettség, amely ezeket a fordításokat, összeállításokat, egyházi beszédeket képes volt megőrizni. A beginaházak számban meghaladták az apácakolostorokat, magyarországi működésükről azonban kevés tudható. Egy fennmaradt beginaszabályzat alapján feltételezhető, hogy az apácákhoz hasonlóan – ha kevésbé szabályozottan is, de – náluk is lehettek közösségi felolvasások (Korányi 2005). Ezt támasztják alá azok a mai is ismert, beginák által használt kódexek, amelyek magánhasználatra és közösségi felolvasásra is alkalmasak voltak. Mai tudásunk szerint magyar nyelvű szöveg köthető az obszerváns ferences gondozás alatt álló tövisi (Székelyudvarihelyi kódex), marosvásárhelyi (Teleki-kódex), és ozorai (Kulcsár-kódex) beginaházhoz. Talán idetartozik még a Lékán írt Keszthelyi kódex is, illetve Kinizsiné Magyar Benigna könyvei, amelyek úgy kerülhettek a margitszigeti apácák kolostorába, hogy tulajdonosuk bűnbánó özvegyként magával vitte őket. Magyar nyelvű szövegek létrehozásának igénye nemcsak kívülről érkezett (pl. egy apácaközösség lelki vezetésével megbízott férfi szerzetestől), hanem belülről is: egyes latinul nem tudó férfiak és nők maguk is igényelték, hogy magyar nyelven olvashassanak. A kor lelkiségének megváltozása szoros összefüggésben áll az anyanyelvi szövegek megjelenésével. A világiak magántulajdonban levő kódexei már önmagukban bizonyítják, hogy létezett egy vékony világi olvasóréteg, amelynek olvasmányai nem különböztek jelentős mértékben az apácák olvasmányaitól. A kolostori irodalom és a világi hívek közötti összefonódásról tanúskodnak a kolostori kódexekben fellelhető, világi közönséghez köthető nyomok, és a világiak számára készült, de később közösségi használatba kerülő kódexek: a klauzúra ellenére – a lelkigondozók közreműködésével – viszonylag élénk kulturális kapcsolat lehetett a világiak és a margitszigeti nővérek között. Világi férfiak által használt magyar nyelvű kézirat a Peer-kódex és a Gyöngyösi kódex. Vallási tartalmú írások – imádságok, legendák és énekek – mellett álomfejtést, sorsvetést, talizmánszövegeket és jogi idézeteket is tartalmaznak (Lázs Sándor: Egy világi kézirat: a Gyöngyösi Kódex). A Gyöngyösi kódex a tekintetben is figyelemre méltó, hogy használata feltehetően közigazgatási, bírói gyakorlathoz köthető. Legnagyobb része Pál bíró munkája, az általa írt három fasciculus az ő, főként jogi és vallásos érdeklődéséről tanúskodik. Pál bíró kivonataiban jogi eseteket, példákat írt le, amelyeket egy-egy ügy megítélésekor használhatott. A kódexhez kötött ősnyomtatványokba írt bejegyzések szintén erről tanúskodnak. A jogkönyvekkel egybekötött gyónási segédkönyvek bíráskodásbeli használatát külföldi párhuzamok is erősítik.

Magyar nyelvű szövegek terjedése helyi hálózatok között

Ebben a korszakban a magyar nyelvű szövegek kiléphettek a vendégszöveg-pozícióból, innentől kezdve teljes könyv terjedelmű emlékekkel is találkozunk. A magyarországi kora reneszánsz latin nyelvű irodalma, illetve a latinul nem tudóknak írt magyar nyelvű kolostori irodalom rokonok a tekintetben, hogy mindkettő esetében – még ha csekély mértékben is, de – számolhatunk már rendszeres szövegmásolással: a szövegek már nemcsak hálózaton belül, hanem helyi hálózatok között is terjedhettek. E szövegáramlás azonban még kismértékű. A kódexek korának egyik legfontosabb kérdése, hogy vajon hány kódex veszhetett el (Bartók 2018). Mezey László 1978-as tanulmánya óta terjedt el az a vélekedés, miszerint a reformáció előtti, Magyarországon keletkezett kéziratos könyveknek több mint 99%-a elpusztult. Mezey számításának alapja, hogy különböző intézménytípusokhoz különböző könyvállomány köthető, így az intézmények számának ismeretében megállapítható a korabeli Magyarország teljes kódexállománya. Mezey arra a következtetésre jutott, hogy a középkor végén negyvenötezer körül volt az országban őrzött könyvek száma. Tudomása szerint ebből a legjobb esetben is mindössze 450–500 kódex maradt fenn, tehát az állománymennyiségnek mindössze 1%-a, vagy annál nem sokkal több. Feltételezése szerint ennek az egy százaléknak is csak kis része, 0,3–0,4%-a keletkezett Magyarországon. Mezey számítását a mai napig gyakran hivatkozzák, annak ellenére, hogy sok szempontból nem állja meg a helyét. A pusztulási arányszám már tanulmányában is rosszul szerepelt, Mezey ugyanis rosszul adta össze az általa feltételezett adatokat: számítása 45 000 kézirat helyett valójában 55 000 kéziratot eredményez. Az egyes intézménytípusokhoz köthető nyomtatványok kérdésével nem foglalkozott, pedig a 16. század eleji Magyarországon ezek szerepe már jelentős volt, az intézmények könyvállományának számottevő része már nyomtatvány lehetett a vizsgált korszak végén. Mezey tanulmánya után jelent meg a kérdés szempontjából jelentős Bibliotheca Hungarica című kiadvány, amely az 1526 előtti magyarországi kódexek és nyomtatott könyvek adatait gyűjtötte össze: ebben körülbelül 3000 könyvvel számolnak. Ha nem teszünk különbséget a kéziratok és nyomtatványok között, akkor az új pusztulási arányszám eszerint 95% alatti lenne (55 000 kötetből 52 000 pusztult el): tehát az egyes intézménytípusok alapján kiszámítható könyvállománynak több mint 5%-a fennmaradt. Fontos szem előtt tartani azt is, hogy Mezey nem tért ki külön arra a kérdésre, hogy az elveszett kódexanyagból mennyi lehetett magyar nyelven, így például ugyanaz a becsült könyvátlag vonatkozik nála egy domonkos apácakolostorra, mint egy domonkos férfi kolostorra, figyelmen kívül hagyva, hogy a két intézménytípusban egészen más jellegű könyvtárra volt szükség. A magyar nyelvű szövegek pusztulására ezek az arányszámok tehát semmiképpen nem alkalmazhatók. Az apácáknak nem lehetett sokkal több kódexük annál, mint amennyi fennmaradt (Lázs 2016). A szövegekben kevés szövegromlás található, ami azt mutatja, hogy nem feltételezhetünk sokszoros másolatokat: a nővérek vagy piszkozatokat, vagy első tisztázatokat másoltak. A mintapéldányok, azaz a fordítások szinte egykorúak lehettek azokkal az anyanyelvű kódexekkel, amelyeket ma ismerünk. A kolostori irodalom fordítói jellemzően nem tudtak egymásról. Nem volt számukra bejáratott gyakorlat, hogy más fordítótól származó magyar nyelvű szöveg használjanak fel. Az apácák lelkigondozásával foglalkozó szerzetesek olyan népnyelvű egyházi irodalom létrehozói, melyben fontos szerepet kapott az a gyenge, és egységesnek semmiképpen nem nevezhető szóbeli hagyomány, amely a klerikusok körében élt: ez képezte ennek az írásos irodalomnak az alapját. Az általuk gyakorolt szóbeli hagyományozás sajátossága, hogy csak helyi érvénnyel rendelkezik, nem tud nagy kiterjedésű területen dominálni. A szövegek létrehozói elszigeteltek voltak, akárcsak olvasóik, akik többnyire egy közösségen belül használták csak a fordításokat, még ha az apácák között – szerzetesi közvetítéssel – elő is fordult néha szövegcsere. Az óbudai klarisszák és a Nyulak szigeti domonkos apácák konventjében zajló irodalmi élet nem volt rendszeres, azaz nem volt határozott programja. A domonkos nővéreknek – konstitúciójuk utasítása szerint – miután részt vettek a konventmisén, az ott felolvasott evangéliumot ismételten meg kellett hallgatniuk a káptalanteremben (Lázs Sándor: Perikópafordítások: Az Érsekújvári Kódex nagyböjti perikópasorozata). Ennek ellenére Sövényházi Márta az Érsekújvári kódexbe nem kész szövegeket, nem egy már korábban leírt perikópagyűjteményt másolt, hanem a lelkigondozójuk által fordított és elmondott evangéliumokat írta le, amelyeket alkalmanként, elhangzásuk után kaphatott meg. Ez alapján arra a súlyos következtetésre kell jutnunk, hogy Mohács előtt a margitszigeti domonkos nővérek – feltehetően az óbudai klarissza nővérekkel egyetemben – nem rendelkeztek kész perikópáskönyvvel, tehát nem volt náluk megszokott gyakorlat a perikópák újbóli, immár anyanyelvű fölolvasása. Továbbá megállapítható, hogy a 16. század első harmadában egyik kolostor sem rendelkezett egész évre szóló legendáriummal sem, amely szintén a szerzetesi reform tökéletlenségének jele (Lázs Sándor: Egy legenda két legendafüzérben). Valamivel azért gazdagabb irodalmi élet folyt a kolostorokban annál, mint azt a csekély számú megmaradt emlékek alapján gondolhatnánk. A Nádor-kódexben és az Érsekújvári kódexben is megtalálható Adorján-legenda például bizonyára nem egy közös mintapéldányról készült, hanem egy negyedik, mára elveszett, variánssal is számolni kell: a Nádor-kódex 1508-as változatát egy ismeretlen szerzetes átjavítgatta, és az így létrejött korrigált példányt másolta le az Érsekújvári kódex harmadik keze 1529 és 1531 között. Arra, hogy valaki a latin szöveg alapján ellenőrizzen és javítson egy fordítást, magyar nyelvű kódexeinkben a 16. század első negyedéből egyetlen példát ismerünk. Az 1514 körül írt Lobkowicz-kódexbe, valamint az 1519-re datált Debreceni kódexbe ugyanaz a kéz írta le néhány fejezet magyar fordítását Thomas a Kempis De imitatione Christi című művéből (Lázs 2020). Annak ellenére, hogy megváltozott a másoló nyelvjárása, helyesírása és hangjelölése, a fordítás azonos. Sok változtatást találunk azonban a szövegben, amely stilisztikai javításnak, illetve a pontos fordításra való törekvésnek tudható be. A szigeti domonkos és az óbudai klarissza apácák, úgy tűnik, nem fordítottak nagy figyelmet a liturgiával összefüggő magyar szövegek megszerzésére (Lázs 2016). Szemben az ő esetükkel a premontrei apácáknak néhány kódexe maradt csupán fent, azok viszont mind liturgikus használathoz köthetők. A premontrei kéziratok nemcsak a somlóvásárhelyi apácák ez irányú buzgalmát dicsérik, hanem szegedi anyakolostorukét is. Az anyakolostor könyvtára igen gazdag lehetett, hiszen képesek voltak szinte a teljes Szentírást tartalmazó kéziratokat, és a liturgiára való felkészüléshez segítséget nyújtó vagy annak értelmezését támogató kódexet (Döbrentei-kódex) küldeni a somlóvásárhelyieknek, ráadásul az ordináriumot is lefordíttatták nekik (Lányi-kódex) (Lázs Sándor: A műveltség forrása: Magatartásformák és irodalom).

Egyházi férfiak magyar nyelvű írásbelisége

A 15. századdal kezdődően, majd pedig a 16. század első felében kiteljesedően a latinul tudó egyházi férfiak magyar nyelvű írásbelisége megnőtt (Bartók 2020). A korábbi századokra is jellemző glosszák mellett ekkor már nyomtatványokhoz kötött rövid kéziratokat, vagy akár olyan teljes egészében magyar nyelvű kódexeket is találunk, amelyeket férfi lejegyzőik saját felhasználásukra készítettek. Lázs Sándor feltételezése szerint a Tihanyi- és a Kazinczy-kódexet a ferences frater F magánkódexének tekinthetjük, amelyekből a rábízott klarissza nővérek lelki gondozását végezte (Lázs 2016), a Debreceni kódex magyar nyelvű prédikációvázlatairól pedig megállapította, hogy lejegyzőjük saját felhasználásra készítette őket (Lázs Sándor: A Debreceni Kódex prédikációvázlatai: Olvasmány és elhangzott beszéd). Talán annak köszönhető fennmaradásuk, hogy apácák közösségi használatába kerültek, e közösség pedig hosszú ideig használta és óvta őket. Hiába került lejegyzésre több papi szöveg a korszakban, írásbeli továbbhagyományozásukkal továbbra sem igen számolhatunk. Az egyházi használatú latin kifejezéseknek és szövegeknek különféle magyar fordításai éltek egymás mellett, a lejegyzett szövegek is a másodlagos szóbeliség széttagoltságát tükrözik. Még a legalapvetőbb magyar nyelvű szövegek sem áramlottak írásban. Szóbeliség uralkodott, amely – jellegéből adódóan – még a korszak végére sem egységesült. Az, hogy felszaporodnak a bejegyzések, szintén ennek a nagyon vegyes hagyománynak köszönhető: amikor lejegyezték őket, éppen azt rögzítették, hogy a sok variáns közül ők melyiket használják. Magyar nyelvű kifejezések ugyan már elkezdtek terjedni írásban is a latinul tudók körében – ilyenek például a két példányából is ismert Sermones dominicales magyar nyelvű részei, vagy Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát nyomtatott műveiben itt-ott megjelenő magyar szavak –, az összefüggő szövegek azonban a 16. század utolsó harmadáig várattak magukra. Előtte csak saját felhasználásra, vagy latinul nem tudók számára írtak le bármit is magyarul. Latinul tudó személy más latinul tudó személy fordításával nem foglalkozott. Magyar nyelvű szövegek először a nyomtatás segítségével jutnak csak el oda, hogy a latinul tudók között is hagyományozódjanak. Széles körben jutnak el magyar nyelvű szövegek latinul tudókhoz, amikor 1574-ben megjelenik egy posztilláskötet Kulcsár György összeállításában, amely a perikópák mellett azok magyarázatát is közli (RMNy 334); ugyanez mondható el Telegdi Miklós 1583-ban kiadott agendáriumáról (RMNy 528), amely a Pray-kódex utáni első olyan szertartáskönyv, melyben a magyar nyelvű szövegegységek a szöveg szerves részeként szerepelnek: a keresztelés és a házasságkötés alkalmával szereplő kérdések és válaszok, illetve a házassági eskü vagy a gyóntatás alkalmával elhangzó imádságok is megtalálhatók benne. Horváth Iván olvasáshatár-elmélete (Horváth 2015) kiegészíthető azzal a megfigyeléssel, hogy a latinul tudók között jellemzően még az abszolút olvasáshatár után sincs magyar nyelvű szövegáramlás, szövegeik legtöbbje eredeti szerzői kézirat kell, hogy legyen. Az általános gyakorlat szerint a latinul tudók az általuk ismert másodlagos szóbeliséget továbbörökítve saját maguk fordítanak, mástól származó magyar nyelvű szöveget nem másolnak. A latinul tudó egyházi férfiak szövegeinek relatív olvasáshatára bő száz évvel később van, mint az abszolút olvasáshatár. Ebben az értelemben tehát továbbra is a vendégszövegek korában éltek. Más lehetett a helyzet abban az esetben, ha a férfi kolostorban élő laikus testvérek számára rendelkezésre állhattak magyar nyelvű szövegek. A férfi kolostorokban élő, latinul nem tudó férfiak hasonló jellegű magyar nyelvű szövegeket igényelhettek, mint a kolostorban élő nők. Erre világít rá az Érdy-kódex előszava is, mely szerint a Karthauzi Névtelen ugyanúgy célközönségének tekintette a latinul nem tudó (illetve még nem tudó) férfiakat, mint a nőket: azt írja, hogy mindkét nembeli egyszerűbb testvéreknek és latinban kevésbé jártas ifjaknak szánja művét. Tarnai Andor a nagyvázsonyi pálosokról feltételezte, hogy magyar nyelvű szövegeket őrizhettek kolostorukban, amelyek a laikus testvérek vallásosságának elmélyítését szolgálták (Tarnai 1984). Kiss Farkas Gábornak köszönhetően pedig ismertté vált az a forrás, mely olyan felolvasási gyakorlatot javasol a magyarországi domonkos konventeknek, amely figyelembe veszi a kolostorban élő laikus testvérek latinban való járatlanságát is (Kiss 2016). Az általa bemutatott traktátus éppen azokra a testvérekre fordítja figyelmét, mint a Karthauzi Névtelen: a fiatalokra és az egyszerűbb testvérekre („simplices aliqui sunt et iuvenes”). Lázs Sándor pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a Horvát-kódex Formula novitiorumát eredetileg nem apácáknak, hanem laikus testvéreknek, azaz egyszerűbb férfi szerzeteseknek szánták. A szerzetesrendi fegyelemre vonatkozó szövegeket nemcsak apácáknak, hanem a férfi szerzeteseknek is magyarázták. A magyar nyelvű glosszákkal ellátott ferences és pálos emlékek arról tanúskodnak, hogy ezek a magyarázatok körükben is magyar nyelven történhettek. Az obszerváns ferencesek 1499-es atyai rendelkezései egyenesen azt írták elő, hogy az őrnek évente legalább kétszer végig kell látogatnia saját őrsége kolostorait, és egyebek mellett magyaráznia kell a testvéreknek a regulát és a konstitúciókat, e magyarázatnak pedig népnyelven kell elhangoznia. Ezt a gyakorlatot a fennmaradt emlékek is alátámasztják. A pálos rendhez is kötődnek szerzetesrendi fegyelemhez kapcsolódó magyar nyelvű emlékek. Az Egyetemi Könyvtár egy 16. század eleji, latin nyelvű kódexe ugyanúgy Szent Ágoston reguláját tartalmazza, mint a margitszigeti apácáknak írt, a kolostori reform megindítójának számító Birk-kódex. A regulamagyarázathoz fűzött magyar nyelvű glosszák a sorok felett, illetve a lapszéleken olvashatók. Összesen 77, a szerzetesi szabályzat egyes kifejezéseit magyarázó szó szerepel a kéziratban. 1537-ben jelent meg Velencében Gyöngyösi Gergely jegyzetekkel ellátott, részben magyar nyelvű Ágoston-regula-fordítása: a magyarra fordított regula a laikus testvéreknek készült (RMNy 20). Tarnai Andor megállapítása szerint az Egyetemi Könyvtár pálos glosszái, illetve Gyöngyösi fordítása kapcsolatban állnak egymással (Tarnai 1984, 209). Könnyen elképzelhető, hogy ez a kapcsolat a szóbeli hagyományozásnak, a másodlagos szóbeliségnek köszönhető. Az Egyetemi Könyvtár példánya még azt a pillanatot örökítette meg, amikor feltehetően magyar nyelven, de még szóban rögtönözve magyarázták a regulát a pálos szerzeteseknek. A pálosok azonban abban a különleges helyzetben voltak, hogy néhány évvel később ugyanezt már magyar nyelvű nyomtatott szöveg segítségével tehették meg. Ezt támasztja alá Gyöngyösi Gergely Directorium… című munkája is, amely 1514–1520 körül jelent meg nyomtatásban Rómában. A mű prológusában Gyöngyösi azt írja, hogy a szabályok addig szóban hagyományozódtak: amit az idősebb rendtagok fiatalon megtanultak, azt átadták a következő nemzedéknek; a mostani fiatalok, a 16. század elején azonban már nem tanulták meg e szabályokat – írja Gyöngyösi –, ezért volt szükség a mű megjelentetésére. A szerzetesek között szóbeli hagyományozást tehát felváltotta az írott, sőt nyomtatott szöveg.

Magyar és latin nyelvű szövegek nyomtatása az egyház intézményében

A reformáció előtt nem volt jelentős könyvnyomtatási gyakorlat a Magyar Királyság területén. Egyházi felhasználásra szánt szövegeket külföldi nyomdákban nyomtattak, így például breviáriumokat, misszálékat és legendagyűjteményeket, többek között Velencében, Bécsben, Strasbourgban vagy Nürnbergben. Az ekkor nyomtatott magyar vonatkozású könyvek adatai – amelyek az RMK III első kötetében és az RMK III pótlásaiban találhatók – alapján megállapítható, hogy az 1480 és 1526 között nyomtatott körülbelül 380 magyar vonatkozású nyomtatványnak csak kevesebb, mint 35 százaléka világi (Déri 2009). A klerikus réteget célozták meg Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát magyarországi eredetű nyomtatott latin prédikációs segédkönyvei is. Műveiket többször is kinyomtatták életük során Nyugat-Európában, amely meglehetősen ritka jelenségnek számít a magyar irodalomban, mind akkor, mind a későbbiek folyamán. Műveik tartalma, megjelenéseik időpontjai és a szerzők életében lezajló egyéb események lényegében elképzelhetetlenné teszik, hogy Temesvári Pelbártot, legfőképpen pedig Laskai Osvátot ne úgy lássuk, mint a művek kinyomtatásának előmozdítóit, a nyomtatásos terjesztés aktív szereplőit. Világosan látszik, hogy magyar közönség számára állították össze műveiket, és mivel a kronológiát figyelembe véve egyértelmű, hogy a kiadóval szoros együttműködésben dolgoztak, azt is kikövetkeztetjük, hogy a nyomtatás a magyar közönséghez való eljutás eszköze is volt. Forrásaik általában valamely prédikációszerkesztéshez elengedhetetlen (akár kortárs) segédkönyvek voltak, amelyek azonban általában jelöletlenül maradtak. Ezt jól mutatják a kötetek tabuláiban megtalálható címszavakhoz kapcsolódó szöveghelyek: a források gondolatmenete mindenütt ugyanaz, gyakoriak a szó szerinti egyezések is. Feltételezhetünk egy virtuálisan egységes hagyományt, amelyet e művek szerzői aktuális céljaik szerint formáltak át, felismerve az elhagyható és az el nem hagyható elemeket (Bárczi Ildikó: Virtuális könyvtár a késő középkori Magyarországon). Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát nyomtatott prédikációgyűjteményeinek így ennek az egységes hagyománynak köszönhetően – magyar vonatkozásuk ellenére – külföldi használói is lettek. A magyar eredetű pálosok – mint említettük – szintén éltek a nyomtatás eszközével: latin nyelvű szövegek (pl. breviárium és misszále) mellett 1537-ben már részben magyar nyelvű könyvet is nyomtattattak szerzeteseik számára. A nyomtatványban a latin előszó után olvasható a latin nyelvű magyarázatokkal kiegészített magyar regulafordítás. A magyarra fordított regula minden bizonnyal a laikus testvéreknek készült, a latin nyelvű magyarázatok pedig a novíciusmester munkáját segíthették. Sarbak Gábor véleménye szerint latin nyelvű rendtörténetüket is megjelentethették volna nyomtatásban, ugyanis a 16. század első évtizedeiben, legkésőbb Buda elestéig birtokában voltak az ehhez szükséges szellemi és anyagi feltételeknek (Sarbak Gábor: A pálos rendtörténet). Erre azonban már nem kerülhetett sor, a történelmi körülmények és számunkra ismeretlen személyi okok miatt. A magyarországi bencések is nyomtattak: Tolnai Máté, aki 1500-ban lett Pannonhalma apátja, két alkalommal nyomatta ki a breviáriumot (1506, 1519), hogy megkönnyítse a szerzetesi zsolozsma egységes végzését (Takács 2001, 219). A nehéz körülmények között azonban művének nem lett folytatója. A bencések nyomtatása kapcsán megemlítendő még, hogy Nagyszombati Márton bencés szerzetes (1507-ben pannonhalmi perjel) 1523-ban nyomtatásban jelentette meg Opusculum ad regni Hungariae proceres című művét, amelyben a törökellenes küzdelemre buzdította a magyar királyság előkelőit. Az első teljes egészében magyar nyelvű nyomtatott könyv 1536-ig váratott magára, ám nyomtatásra alkalmas szöveget már az ún. nyelvemlék-kódexek korpuszában is találunk. A Karthauzi Névtelen művében, a ma Érdy-kódexként ismert kéziratban (1526–27) – a magyar nyelvű kolostori szövegektől szokatlan módon – két előszóban is olvashatunk a mű összeállítójának céljairól, olvasóközönségéről és munkamódszeréről. A Karthauzi Névtelen széles közönséghez szólt, amelyhez gyorsan akarta eljuttatni szövegét, legfőképp a terjedő reformációra hivatkozva. Munkájának vállaltan úttörő jellege, a rábízottakért érzett felelősségtudata és az elvégzett hatalmas munka ösztönözhette volna arra, hogy műve kinyomtattatásába is belefogjon (Bartók Zsófia Ágnes: A Karthauzi Névtelen művének műfaji környezete). Akárhogyan is tervezte a Karthauzi Névtelen, még a kézirat tisztázásával sem végzett. Az Érdy-kódex szövege nem jutott el a nyomtatásig, műfaji tekintetben mégis azzal a tíz nyomtatott posztilláskötettel állítandó egy sorba, amelyek az 1574-től 1636-ig tartó időszakban láttak napvilágot, és az Érdy-kódexhez hasonlóan perikópákat és azok magyarázatát is tartalmazzák. Ezek közül az első, Kulcsár György összeállítása majdnem ötven évvel a Karthauzi Névtelen műve után jelent meg.

Világi intézmények magyar nyelvű írásbelisége

Nagy újdonság, hogy a 15. század közepétől a világi intézményekhez kapcsolódó szövegprodukcióban is megjelenik a magyar nyelv használata, mégpedig a következő műfajok esetében: az egyházias típusú és a deák típusú propaganda költészet, a rímes krónika, és a verses jogszabály. A világi versek azon típusát, amely a latin himnuszköltészet formakultúrájából táplálkozik, Gerézdi Rabán nevezte el egyházias típusú világi éneknek. A verstípus művelőit Gerézdi a világi papság középrétegének és a szerzetesrendek humanista műveltség nélküli, az egyetemi latin irodalomban otthonos tagjaiban látta. Ebbe a csoportba tartozik az ún. Szent László-ének, vagyis a De Sancto Ladislao (Bognár Péter, Horváth Iván: A magyar világi költészet kezdetei [Első részlet a kéziratból.]). A korai világi versanyagban egyedülálló módon két forrásban is fennmaradt vers a 15. század vége felé, a 16. század elején nagyon népszerű lehetett. A szöveghagyomány ugyanakkor árulkodó: a három rekonstruálható redakcióból kettő minimálisra csökkenti a vers világi jellegét, a politikai mondanivalót kidomborító három strófapárt (16–18.) a Gyöngyösi kódex scriptora éppen azért jegyezte le teljes terjedelmében, mert ezt a szövegrészt korábban nem ismerte. Úgy tűnik, hogy a szöveg nem annyira világi propagandaversként vált elterjedté, sokkal inkább a kegyes király portréját előtérbe helyező szentkirály-himnuszként. A Néhai való jó Mátyás király… kezdetű vers szintén egyházias típusú világi ének. A Mátyás király halálára írt emlékdal a vallásos költészet formakincsére épülő magyar világi líra korai emléke. A szöveg a De Sancto Ladislao párdarabjaként a Gyöngyösi kódexben maradt fenn, és a Mátyás király halálát (1490) követő években keletkezett. Az, hogy a két éneket ugyanabba a hordozóba másolták, aligha véletlen. A magyar állam jelképének, Szent Lászlónak magasztalása is mintha aktuálisan Mátyást illette volna. Két deák típusú propagandavers is fennmaradt: a Beriszló Péterről szerzett ének, illetve Geszti László verse. Az előbbi – Gerézdi Rabán kifejezésével élve – provinciális jellegű propagandavers, amely feltehetően Beriszló Péter horvát–szlavón bán megrendelésére készült azzal a céllal, hogy a délvidék védelmében a folyó év tavaszára tervezett, török ellenes hadjáratban való részvételre bírja a szlavón főurakat és nemeseket. Geszti László verse szintén lokális használatra szánt propagandavers: az 1525. június 25-én megnyílt hatvani országgyűlésre íródott, feltehetően az év első, rákosi országgyűlése után, vagyis május–június folyamán. Bár a politikai mondanivaló verses megfogalmazása gyakori jelenség a 16. században, lokális események befolyásolását célzó szövegeket legközelebb a század végéről, és a 17. század elejéről ismerünk. A Szabács viadalát a 16. század népszerű műfajával, a históriás énekkel, azon belül is az ún. tudósító énekkel szokás rokonságba hozni, holott nyilvánvalóan nem énekelt, hanem szövegvers: olvasásra vagy felmondásra szánt rímes krónika, amely e tekintetben nem illeszthető hozzá a későbbi magyar nyelvű hagyományhoz. Sem ez, sem pedig a Pannónia megvételéről szóló, régmúlt eseményről tudósító verses krónika nem illeszkedik a 16. század harmincas éveinek végén meginduló magyar nyelvű verses krónikahagyományhoz: úgy tűnik, hogy a magyar nyelvű irodalom a 16. század harmincas évei előtt nem rendelkezett a verses krónika műfaját meghatározó megszokásokkal. Verses formájú közmondással a 16. században ritkán találkozunk, és ezek sem elterjedt, közköltészeti jelleggel hagyományozódó, hanem szerzőhöz köthető, egy példányban fennmaradt szövegek. Az egyetlen kivétel a Magyi-kódex jogi regulája (Regula iuris, 1484 előtt), amely mind metrumában, mind abban, hogy másolatban maradt fenn, elüt a hasonló műfajú szövegektől. A közmondások popularizálódásának jelenségére majd csak a 17. századtól van példánk.

Intézményfüggetlen magyar nyelvű írásbeliség

A 15. század közepétől 1536-ig terjedő időszakban az írott irodalom a paraszti réteg számára még egyáltalán nem, de a kisnemesek körében is csak nagyon korlátozott mértékben volt hozzáférhető (Bognár Péter: Alfabetizáció a késő középkori, kora újkori Magyarországon). Az arisztokrata férfiak körében viszont éppen ezalatt az időszak alatt válik általánosan elterjedté a betűk ismerete, a századforduló környékén már egyre több irodalom iránt érdeklődő arisztokratával számolhatunk. A német környezetben kifejlődő városi írásbeliség pedig messze meghaladta – egyedül talán a zsidók kivételével – az összes többi társadalmi réteg alfabetizáltságának szintjét. Ez az a társadalmi környezet, amelyben a 15. század közepe táján egyszerre igény mutatkozott világi tematikájú versekre, és egyre inkább jelentkezni kezdett az intézményfüggetlen szövegprodukció (Bognár Péter, Horváth Iván: A magyar világi költészet kezdetei [Második részlet a kéziratból.]). Ide tartozik Apáti Ferenc Cantilenája, amely a magyar nyelvű szatirikus irodalom első terméke. Hasonló műgonddal kidolgozott lírai énnel a korabeli magyar költészetben nem találkozunk: a töredékessége miatt csak bizonytalanul értelmezhető Soproni virágéneket nem számítva Apáti Ferenc Cantilenája az első olyan versünk, amelyben a szerző bonyolult beszélőt konstruál meg. A régi magyar versanyagból négy erotikus töredék ismert: a Soproni virágének; a Supra, aggnő; az Öltöznek be az erdő; és a De hogy nem látsz dolgodhoz. Egyértelműen meghatározható műfaj híján a négy erotikusnak minősített töredékről nehezen állapítható meg, hogy műfaji szempontból mennyire egyedülállóak a 16. század végéig kibontakozó magyar hagyományban. Metrikai szempontból talán csak a Soproni virágének illeszthető hozzá a későbbi versanyaghoz, az Öltöznek be…, és a Supra, aggnő… kezdetű verset refrénes jellege, a De hogy nem látsz… incipitű szöveget szokatlan, talán csak Pesti Gábor és Armbrust Kristóf gyakorlatával rokonítható metrikai szerkezete választja el a későbbi anyagtól. Ha a négy szöveget fenntartó hordozókat vesszük szemügyre, mintha szintén a hagyománytalanság nyomait látnánk: a négy szövegben közös, hogy vagy nincsen kontextusuk (Öltöznek be…, De hogy nem látsz…), vagy műfaji és formai tekintetben egyaránt függetlenek attól a kontextustól, ami megőrizte őket (Soproni virágének, Supra, aggnő). Abból, hogy az erotikus tartalmú szövegekből még a Gyöngyösi kódex két világi verséhez (De Sancto Ladislao, Néhai való jó Mátyás király) hasonló mikrogyűjtemény sem jött létre, arra következtethetünk, hogy az ilyen jellegű versek iránt érdeklődőknek kevés szöveg állhatott a rendelkezésére. 1485-ös datálású az Emericus Therek… kezdetű szöveg. Az általában verses formájúnak tekintett üdvözlet a magyar irodalom első fennmaradt, szerelmi témájú emléke. A rövid szöveg Paksy Lajos és Enyinghy Török Imre 1485-ben Kállay Jánoshoz írt közös, latin nyelvű levelének záradéka. A 16. század végéig létrejött magyar nyelvű irodalomban társtalan szöveg a késő középkori német hagyományba jól beleilleszthető. Magyar nyelven született verses vagy a versesség felé elmozduló levélzáradékot, köszöntést a 16. század végéig nem ismerünk. A régi magyar anyagban a szöveg legközelebbi párhuzamát a Madách–Rimay-kódexek ismeretlen szerzőtől származó, Ne gondold, szerelmem, könnyű indulatnak… kezdetű versének utolsó, kilencedik strófája adja, a fiktív levél zárlataként elhelyezett jókívánság viszont a motívumok szintjén is kapcsolatba hozható a Török Imre által írt záradékkal. A 16. század végéig hat hegedőséneket ismerünk, de részben Tinódi Sebestyén Sokféle részegesről című verse is ebből a hagyományból nőtt ki. A műfaj legfontosabb sajátossága, hogy az előadásra szánt szövegekben a beszélő humoros, gyakran trágár történetekkel, hazugságokkal, vagy saját magát – fizikai állapotát, társadalmi helyzetét, múltját, jövőjét – parodizálva igyekszik szórakoztatni közönségét. A hét szöveg keletkezésének, ill. lejegyzésének ideje a 16. század második felére esik, de úgy tűnik, hogy a műfajnak korábban is léteznie kellett. Mivel a hegedősének előadásra, a közönség szórakoztatására létrehozott alkotás, befogadásának elsődleges közege a szóbeliség. A szövegek tartalmi és formai jegyeinek tanúsága alapján ugyanakkor világos, hogy – legalábbis a fennmaradt versek – írásban jöttek létre, vagy írásban (is) hagyományozódtak. A szövegek gyakran tartalmaznak akrosztichont, amely eleve az írásbeliséghez kötött jelenség, és kolofont, amelyben a szerzők a szereztetés körülményeiről, időpontjáról, helyéről számolnak be, ami megint arra utal, hogy az énekmondók nem (vagy nem kizárólag) az előadás során rögtönzött szövegeket hoztak létre. A szóbeli előadásra szánt, de a fennmaradt adatok alapján az írásbeliségben gyökerező szövegek Tinódi kötetével, 1554-ben lépnek ki először a kéziratosságból, majd 1580-ban, Valkai András Bánk bán-históriájának függelékeként (RMNy 455/2) Hegedűs Márton A hegedűsökről szóló verse kerül sajtó alá. Az a tény, hogy a műfaj viszonylag korán, meglehetősen problémamentesen jut el a nyomtatásig, illetve az, hogy a fennmaradt szövegek mindegyike jól kialakult műfaji megszokásokról tanúskodik, azt teszi valószínűvé, hogy a 16. század első felében is lehettek ilyen műfajú szövegek, amelyek – talán az alacsonyabb jogállásúak kevéssé fejlett alfabetizációja miatt – ugyanakkor még csak elvétve kerültek lejegyzésre. Familiáris-vers a Gergely éneke Jaksics Demeter veszedelméről című szöveg. Gergely nevű szerzője korábban Jaksics íródeákja lehetett. Mondanivalóját nem annyira a történet aprólékos elbeszélésének igénye szervezi, középpontjában sokkal inkább a szerző személye, az elbeszélt események következtében nehéz helyzetbe került familiáris áll. A familiáris-vers mind formai, mind tartalmi tekintetben jól adatolható kontextussal rendelkezik, és Tinódi verseskötetével már a 16. század közepén eljut a nyomtatottságig. A Buda veszéséről és Török Bálint fogságáról című szövegben a szerző a Jaksics Demeter haláláról szóló vershez hasonlóan ura balsorsának történetét, ezen keresztül pedig saját helyzetének rosszra fordulását állítja a középpontba. A bécsi humanista, Johannes Alexander Brassicanus köréhez tartozó Pesti Gábor 1536-ban, Bécsben kiadott Aesopus-fordítása 185 prózai formájú mesét tartalmaz, ezekhez csatol a szerző egy-egy verses formájú tanulságot. Ez az első magyar nyelvű világi könyv. A 185 vers kevéssé illeszkedik a 16. század magyar nyelvű versanyagának metrikai hagyományaihoz, a régi magyar költészetben társtalan költői gyakorlat azonban a német párrímes hagyomány felől könnyen értelmezhető (ld. Hans Sachs állatmeséi). Pesti Gábor költészete olyannyira idegen volt a korabeli magyar hagyománytól, hogy nem is tudott vele mit kezdeni a magyar közeg, Pesti Gábor magánkiadásának nem sikerült hagyományt teremtenie. B. Zs. Á. HIVATKOZÁSOK Bartók Zsófia Ágnes (2018), A reformáció előtti magyar nyelvű szövegek használói (Előtanulmány) = Folyamatosság és változás: Egyházszervezet és hitélet a veszprémi püspökség területén a 16–17. században: A Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán 2017. augusztus 30–31-én rendezett konferencia előadásai, szerk. Karlinszky Balázs, Varga Tibor László, Veszprém, 255–268. Bartók Zsófia Ágnes (2020), A másodlagos szóbeliség elsődleges forrásai: Latinul tudók magyar nyelvű egyházi szövegei a reformáció előtt = Irodalomtörténet, tudománytörténet, eszmetörténet: Tanulmányok Tarnai Andor halálának 25. évfordulójára, szerk. Papp Ingrid, Budapest, Reciti, 45–58. https://www.reciti.hu/wp-content/uploads/rekonf7_vn.pdf Déri Balázs (2009), The 1484 Missal in the book culture of Hungary = Missale Strigoniense 1484, szerk. Blasius Déri, Budapest, Argumentum (Monumenta Ritualia Hungarica, 1). http://vallastudomany.elte.hu/sites/default/files/kiadvanyok/MRH/MRH01_Missale%20Strigoniense%201484.pdf Horváth Iván (2015), Ómagyar szövegemlékek mint textológiai tárgyak, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár. https://mek.oszk.hu/15400/15446/15446.pdf (https://irodalom.oszk.hu/villanyspenot/#!/fejezetek/8N68iFDISUuwAAMAz7U_pw) Kiss Farkas Gábor (2016), Latin és népnyelv a késő középkori magyarországi domonkos kolostorokban: Leonhard Huntpichler: Directio pedagogorum, Irodalomtörténeti Közlemények 120, 225–247. http://epa.oszk.hu/00000/00001/00440/pdf/EPA00001_ItK_2016_2_225-247.pdf. Korányi András (2005), Egy XVI. századi ferences beginaszabályzat = A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára, szerk. Őze Sándor és Medgyesy-Schmikli Norbert, Piliscsaba–Bp., 130–141. Lázs Sándor (2016), Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján: Az anyanyelvi irodalom kezdetei, Budapest. http://real.mtak.hu/32838/ (lásd még: Bartók Zsófia Ágnes recenziója Lázs Sándor monográfiájáról, reciti. http://reciti.hu/2016/3813) Lázs Sándor (2020), Zaj és szöveg: Késő középkori szövegalkotás és az irodalmi gondolkodás születésének egy pillanata = „Mestereknek gyengyének”: Ünnepi kötet Madas Edit hetvenedik születésnapjára, szerk. Hende Fanni, Kisdi Klára, Korondi Ágnes, Budapest, OSZK – Szent István Társulat, 239–258. Takács Imre (szerk.) (2001), Paradisum plantavit: Bencés monostorok a középkori Magyarországon: Benedictine Monasteries in Medieval Hungary: Kiállítás a Pannonhalmi Bencés Föapátságban 2001. március 21-töl november 11-ig: Exhibition at the Benedictine Archabbey of Pannonhalma 21 March – 11 November 2001., Pannonhalma. Tarnai Andor (1984), „A magyar nyelvet írni kezdik”: Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Budapest, Akadémiai. http://mek.oszk.hu/16900/16923/16923.pdf

2.1.  Horváth Iván: Magyar versek: mi veszett el?

A reneszánsz az előző információrobbanás kora: egyrészt hirtelen megnőtt a rendelkezésre álló információtömeg (antik műveltség visszanyerése, ismeretek bővülése), másrészt megújult az információkezelés módja is (könyvnyomtatás és könyvforgalmazás, tudományos könyvtárak, korai adatbázisok). A kora reneszánsz határait az első magyar nyelvű egyházi könyv (Jókai-kódex, 1440 körül) és az első teljes egészében magyar nyelvű világi könyv (Pesti Gábor Aesopusának kiadása, 1536) jelölik ki. Amennyiben arra a kérdésre keressük a választ, hogy a korai magyar versek közül mi veszhetett el, azt kell megnéznünk, hogy a kora reneszánsznak melyik műfaja milyen mértékben folytatódott a reneszánsz második korszakában, a 16. század hátralévő háromnegyedében. A vágáns politikai líra emlékei közül csak a Szent László-ének szövege bukkan fel később, a műfaj átalakulva maradt meg, bekerült a populáris regiszterbe. A kora reneszánszból három emlék tartozik a vágáns szerelmi lírához: a Soproni töredék, a Körmöcbányai táncdaltöredék és az Orvostörténeti Könyvtár táncdaltöredéke. A szövegekből a későbbi kor semmit nem őrzött meg, a műfaji megszokások megmaradtak, de szintén a populáris regiszter körében. Ezzel szemben a históriás vers emlékei teljesen elvesztek, a műfaj nem folytatódott. A 16. századi históriás ének alapjában új műfajnak tekinthető, amely korának német tudósító epikáját követi. Mindez azt bizonyítja, hogy az irodalommal foglalkozó deákréteg vékony volt, olvasóközönséggé nemigen egyesült, és hagyományt is alig teremtett. Mennél mélyebbre ásunk a 15. századi magyar világi irodalomban, annál váratlanabb, a későbbi hagyomány alapján nem is sejthető emlékekre bukkanunk, de egyre kisebb számban. Ennek ellenére a korai magyar világi anyagból nem zárhatjuk ki semelyik műfaj esetleges megvoltát sem.

2.2.  Lázs Sándor: Regula és irodalom a szigeti domonkos apácák kolostorában

A 14. és 15. században zajló szerzetesi obszervanciamozgalomnak köszönhetően a laikus közösségekben a nemzetközi latin nyelv használatával szemben teret nyertek a népnyelvek. A megújuláshoz az eszméket – még ha látjuk is a laikusok reformtörekvéseit – a külföldön tanuló papok és szerzetesek terjesztették, a monasztikus életet élő, tehát a kolostort el nem hagyó apácák általuk ismerhették meg az életeszményeket. Váci Pál domonkos szerzetes 1474-ben fejezte be a Szent Ágostonnak tulajdonított regula és a domonkos konstitúciók fordítását. A domonkosok által használt regula és az életszabályok a ma Birk-kódexnek nevezett négylevélnyi töredékben maradtak ránk. Bár a reform megindítása a legfontosabb alapmű fordításával megkezdődött, az obszervancia tényleges bevezetése a szigeti domonkos nővérek körében hosszú ideig nem sikerült. A népnyelv használatát paraliturgikus tevékenységnél a Nyulak szigeti domonkos apácakonventben csak a 15. század végén fogadták el, addig az asztali olvasmányok nyelve is latin volt. Magyar nyelvű szövegek csak ekkor készültek, a ránk maradt kéziratok – az íráshibák alapján – nem sokszoros másolatok. Minden jel arra mutat, hogy ez az irodalom a reform terméke. A reform törekvései a következők voltak: a klauzúra elfogadása, az officium divinum előírás szerinti végzése, a szertartásokon való részvétel, a közös étkezés és a böjtölés, az ebédlői felolvasások meghallgatása, összefoglalóan a szerzetesi erények, kötelességek és szokások maradéktalan és engedelmes követése. A Birk-kódexben fennmaradt program követése a domonkos nővérek 16. század eleji kézirataiban jól láthatóan folytatódik: anyanyelvű kódexeik a regula megkövetelte asztali olvasmányok, amelyek megfelelnek az obszervancia szellemének.

2.3.  Lázs Sándor: Egy világi kézirat: a Gyöngyösi Kódex

A Gyöngyösi Kódex legnagyobb része Pál bíró munkája, amely az ő, főként jogi és vallásos érdeklődéséről tanúskodik. A kéziratot négy inkunábulummal kötötték egybe, melyek mindegyike teológiai mű, kettő közülük gyónási segédkönyv. A szakirodalomban korábban megoszlott a vélemények a tekintetben, hogy egyházi környezetből származik-e a kézirat, avagy sem. Pál bíró a kereskedők csalárdságairól készített latin feljegyzése azonban Lázs szerint világi érdeklődésre mutat. E feljegyzés forrása a domonkos szerzetes, Johannes Herolt 82. prédikációja, melyről a szerző jelen tanulmányában ad hírt. A Pál bíró összegyűjtötte katekétikai szövegeknek szintén Herolt a forrása: tőle származik a kilenc idegen bűnről, a Szentlélek hét ajándékáról szóló tanítás, valamint az özvegyek regulája címen ismert írás is. Pál bíró kivonataiban jogi eseteket, példákat írt le, amelyeket egy-egy ügy megítélésekor használhattak. A kézirathoz kötött nyomtatványok is támogatják azt a feltételezést, hogy a kolligátumot jogi ügyekhez használták: Pál bíró és társainak jegyzetei közigazgatási, bírói gyakorlatra utalnak. Jogi műveltségük mégsem lehetett, mert akkor joggyakorlati eljárásaikat nem a Confessionaléra és Herolt-prédikációira alapozták volna, hiszen a jogi fakultáson ennél jelentősebb ismereteket szereztek volna. A könyv írói legfeljebb klerikus állapotúak lehettek, nem vettek föl magasabb papi rendeket, szerzetesek sem voltak. A Hunyadi- és Jagelló-korban sokan, noha nem végeztek jogi egyetemet, legfeljebb a deákságig vitték, ügyvédi praxist folytattak. A kolligátum provenienciája kapcsán fontos adat, hogy a Gyöngyösi Kódex egyik írója városi imaközösségnek szánhatta a rózsafüzér-imádságok latin nyelvű ajánlásait. A kódex lejegyzésének helyén tehát létezett egy olyan csoport, amelynek várospolitikai céljai voltak, megvalósításának lehetőségeit pedig egy vallási társulat megalakításában látta.

2.4.  Lázs Sándor: Perikópafordítások
Az Érsekújvári Kódex nagyböjti perikópasorozata

Az Érsekújvári kódex létrejötte Sövényházi Mártának köszönhető, aki 1529 hamvazószerdáján gyűjteni kezdte az előttük anyanyelven elhangzott nagyböjti evangéliumokat. Feltehetőleg azt tervezte, hogy az egész húsvéti ünnepkör evangéliumait és az ünnepekhez kapcsolódó prédikációkat, passiót és elmélkedéseket egy könyvbe lemásolja. Több szöveg olyannak tűnik, mintha már korábban is rendelkezésre állt volna, néhányról viszont az elemzés során az derült ki, hogy azokat a kódex összeállításakor szerezte be Sövényházi Márta. Nem kész szövegeket, nem egy már korábban leírt perikópagyűjteményt másolt, hanem a lelkigondozójuk által fordított és elmondott evangéliumokat írta le, amelyeket alkalmanként, elhangzásuk után kaphatott meg. Ez alapján arra a súlyos következtetésre kell jutnunk, hogy Mohács előtt a margitszigeti domonkos nővérek – feltehetően az óbudai klarissza nővérekkel egyetemben – nem rendelkeztek kész perikópáskönyvvel, tehát nem volt náluk megszokott gyakorlat a perikópák újbóli, immár anyanyelvű fölolvasása. A perikópafordítások érdekessége, hogy a lelkigondozó fordítás közben toldott kommentárt az evangéliumi szövegekhez, rövid, prédikációszerű betoldással bővítette őket. Nem tudjuk, hogy mennyire voltak rendszeresek az ilyen szentbeszédszerű bővítések, viszont bepillantást nyerhetünk általuk a kolostor prédikátorának – a német párhuzamokhoz hasonló – gyakorlatába.

2.5.  Lázs Sándor: Egy legenda két legendafüzérben

A 16. század első harmadában sem az óbudai klarisszák, sem a Nyulak szigeti domonkos apácák konventje nem rendelkezett egész évre szóló legendáriummal. A Nádor-kódex legendafüzérének másolója, a Klarissza Névtelen nem rendelkezett kész mintapéldánnyal, azaz egy teljes legendáriummal. A szigeti domonkos nővérek Nagyboldogasszony kolostorában is hasonló lehetett a helyzet: igaz ugyan, hogy ekkor már készen volt a Ráskay Lea másolta Cornides-kódex, azonban az abban lévő 17 legenda nem elégíthette ki a nővérek napi felolvasási igényeit, a késői Érsekújvári kódex pedig csak jó tíz évvel később egészítette ki a korábban leírt legendákat. Ez nemcsak a kimunkált irodalmi program hiányát jelzi, hanem a szerzetesi reform tökéletlenségeit is. A késve megindult obszervánsmozgalom a török fenyegetés és a reformáció árnyékában már nem tudta beteljesíteni a kitűzött célokat. Annál azért gazdagabb irodalmi élet folyt a kolostorokban, mint azt a csekély számú megmaradt emlékből gondolhatnánk. A Nádor-kódexben és az Érsekújvári kódexben lévő Adorján-legendát egyazon fordítás két különböző másolatának tartották, eszerint a két másolatnak egy közös mintapéldánya volt. Lázs szerint azonban a Nádor-kódex és az Érsekújvári kódex Adorján-legendája azonos szöveghagyományt képvisel ugyan, de nem egy közös mintapéldányról másolták őket. A Nádor-kódex 1508-as változatát stilizálta és javítgatta egy ismeretlen szerzetes, akinek a korrigált példányát másolta az Érsekújvári kódex harmadik keze 1529 és 1531 között. A példány az éppen akkor erős ferences befolyás miatt kerülhetett a domonkos nővérekhez. A változtatások azt szolgálták, hogy a felolvasások hallgatósága könnyebben megértse a szöveget.

2.6.  Lázs Sándor: A műveltség forrása
Magatartásformák és irodalom

Minden apácakolostorban folyt valamilyen szintű oktatás, amelynek első elemei közé tartozott az alapvető imádságok – feltehetőleg latin nyelvű – megtanulása. Ezeknek az imáknak a magyarázatát anyanyelvükön hallgatták meg, és a tízparancsolatot, az erények és bűnök rendszerét is magyarul kellett elsajátítaniuk. A novíciákat olvasni is megtanították, hiszen ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy el tudják végezni a napi zsolozsmát. Alapvető bevezetést kaphattak a latinba is, de valószínűleg kevesek jutottak el arra a szintre, hogy értsék is azt, amit fölolvastak nekik. Ahhoz, hogy a meg nem értett liturgikus szövegeket a nővérek rendben el tudják mondani, népnyelvű segédkönyvekre volt szükségük. Magyar Királyság női szerzeteseinek közösségeiből a 16. század elejéről csupán két anyanyelvű liturgikus szabálykönyv maradt ránk, mindkét kézirat, mind a Lányi-kódex, mind az Apor-kódex a somlóvásárhelyi premontrei apácák könyve volt. Elkészítésük a rendi reform része lehetett, a renden belüli egységes liturgia bevezetését szolgálták.

2.7.  Lázs Sándor: A Debreceni Kódex prédikációvázlatai
Olvasmány és elhangzott beszéd

Anyanyelvű kódexeink prédikációi kétfélék lehetnek: vagy magán- és közösségi olvasmányként használt olvasmányprédikációk fordításai (Cornides-kódex, Debreceni Kódex Legendáriuma), vagy anyanyelven elhangzott beszédek szövegei (Érsekújvári Kódex második felében lévő beszédek; Nagyszombati Kódex egyes prédikációi). A Debreceni kódexben egy prédikációvázlat-gyűjtemény is olvasható, amely igazi ritkaságnak számít a korszakban. A magyar nyelvű vázlatok nem kivonatok, hanem annak a szerzetesnek a munkái, aki megtartotta őket feltehetőleg az óbudai klarisszakonvent előtt. Lejegyzőjük egy ferences szerzetes (Frater P), aki a kolostor lelkigondozója lehetett. A szövegek írása láthatóan hosszabb időt vett igénybe, a scriptor írásának képe a munka befejezésére jelentősen megváltozik. Beszédeinek forrása nem ismert, nem kizárt, hogy magyar szerkesztményekkel állunk szemben. Elképzelhető, hogy frater P a beszédeket a kolostortemplomban a környéken élő világi közönség előtt is elmondta.

2.8.  Bárczi Ildikó: Virtuális könyvtár a késő középkori Magyarországon

Az 1500 körüli években három nagy prédikátori életmű született Magyarországon: Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát obszerváns ferences szerzeteseké, akiknek latin prédikációgyűjteményei számos kiadásban jelentek meg Európában; illetve a Karthauzi Névtelené, aki az első jelentős magyar nyelven alkotó íróegyéniség, kézirata, az Érdy-kódex 1527-ben nyerte el mai formáját. Jelentőségük akkor érthető meg igazán, ha megismerjük az általuk használt könyvtár összetételét. A kérdést bonyolítja, hogy forrásaik a legtöbb esetben nem azonosak a hivatkozott auktorok könyveivel: az igazi forrás általában valamely prédikációszerkesztéshez elengedhetetlen segédkönyv, amely azonban általában jelöletlenül marad. E segédkönyvek mutatói (az ún. alfabetikus tabulák) olyanfajta olvasási módot tesznek lehetővé, amely kizárólag a tabula tárgyszavaiból indul ki. Ilyen használat esetén az olyan szövegrészek, amelyekre nem vonatkozik tárgyszó a tabulában, teljes mértékben rejtve maradnak. Az első keresőrendszert alkalmazó gyűjteményeket (Petrus Lombardus Sententiái, Decretum Gratiani, Glossa ordinaria) az iskola igénye hozta létre. A bővülő információtömeg hatására a 12. század végén születnek meg az alfabetikus bibliai distinctiógyűjtemények, amelyek valamennyi későbbi alfabetikus segédeszköznek az ősei voltak. A beszédminta-gyűjtemények készítésekor is működő kompilációs technikákra a legnagyobb hatással az Aquinói Szent Tamás műveihez készült tabulák lehettek. A kompilált beszédminta-gyűjtemények anyagának folyamatossága a 18. század végéig nem törik meg.

2.9.  Sarbak Gábor: A pálos rendtörténet

A Vitae fratrum eremitarum ordinis sancti Pauli primi eremitae (Az első remete Szent Pál rendjén lévő remete testvérek élete) a pálos rend középkori rendtörténete. Az eredeti kézirat (Egyetemi Könyvtár, Ab 151b), vélhetően Gyöngyösi keze írása, a második világháború vége óta lappang. Szerzőjének Gyöngyös Gergely volt prior generalist (1520–1522) tekintjük, ő írta meg a mű első és egyben nagyobbik részét a prológussal együtt, a kéziraton 1528-tól haláláig dolgozhatott. A Vitae fratrum mai állapotában befejezetlennek minősül. A rendtörténet prológussal kezdődik, amely kijelöli a feldolgozandó kört is: a magyar, a német és a horvát monostorok története, amelyek adatai után Gyöngyösi kötelező hivatali vizitációs útjai során nyomozott. Az egyes fejezetek elején Gyöngyösinek tulajdonítható disztichonok olvashatók, amelyek a fejezet rövid tartalmi összefoglalását adják. A Vitae fratrum fejezetei szabályosan épülnek fel: az események sora az általános perjel hivatali ideje szerint tagolódik, a textus az általános perjel jellemzésével kezdődik, ezt követi az adott időszakban hozott fontos rendi döntések és események ismertetése, majd az erényes és kevésbé erényes életű szerzetesek neve. A rend megújítása és a szerzetesi fegyelem megszilárdítása iránti igény a 16. század elején már kitapintható a fennmaradt irodalmi emlékekből. E törekvés legegyértelműbb kifejeződése a rendi statútumok újraszövegezése és magyarázatokkal való kiadása volt Rómában (Declarationes constitutionum) Gyöngyösi Gergely szerkesztésében. Liturgikus könyveiket, a többi rendhez és egyházmegyéhez hasonlóan, ekkoriban adják ki nyomtatásban. Ekkor jelenik meg a budaszentlőrinci mirákulumok könyve is Hadnagy Bálint szerkesztésében (1511, Velence). A pálosok a 16. század első évtizedeiben birtokában voltak mindazon szellemi és anyagi feltételeknek, amelyek segítségével rendtörténetüket be tudták volna fejezni, és nyomtatásban közre tudták volna bocsátani. Erre azonban már nem kerülhetett sor.

2.10.  Bartók Zsófia Ágnes: A Karthauzi Névtelen művének műfaji környezete

Az Érdy-kódex szerzője az előszó tanúsága szerint szokatlanul széles közönségnek szánta művét, amelyhez – legfőképp a terjedő reformációra hivatkozva – gyorsan akart eljutni. Vajon lehetett-e volna az Érdy-kódexből nyomtatvány? A mű latin nyelvű előszavának két kifejezése alapján az alábbi következtetésekre juthatunk: 1) a Karthauzi Névtelen által használt „novo scribendi genere” kifejezés a korszakban egy konkrét dolgot takart: az újfajta írási módszert, a nyomtatást; 2) a „novam modo vulgari volens cudendi materiam” cudendi alakja pedig a nyomtatás feltalálása után ʽnyomtatniʼ értelemben is használatos volt. A latin előszó két kifejezésének értelmezése összhangban áll a korábban végzett információtörténeti vizsgálatok eredményeivel: a kézirat több olyan jellegzetességgel rendelkezik, amelyek akkor nyernek értelmet, ha a Karthauzi Névtelen részéről feltételezzük a szöveg nyomtatásban való terjesztésének szándékát. Az Érdy-kódex műfaji párhuzamainak feltárása kapcsán az egyik legfontosabb figyelembe veendő tény, hogy a Karthauzi Névtelen Bibliát pótló művet akart létrehozni. A posztilla megnevezés nem egészen illik az Érdy-kódexre, hiszen ahhoz nem tartozik hozzá szorosan a Biblia szövegének közlése, ez a műfaji megnevezés inkább a bibliai szövegek magyarázatára fókuszál. Ezzel szemben a német szakirodalomban használatos plenarium alapvetően az evangéliumi perikópák és episztolák sorozatát jelöli, amely gyakran kiegészül prédikáció formájában írt glosszákkal. Luther fellépése után a posztilla kifejezést lett használatos azokra a művekre is, amelyek a perikópákat és azok magyarázatát is tartalmazzák. Az Érdy-kódex tehát vagy plenariumnak, vagy ilyen – Luther utáni – értelemben vett posztillának tekintendő. Az 1636-ig tartó időszakból tíz ilyen magyar nyelvű nyomtatott posztilláskötet ismeretes. E tíz posztilláskötet közül az első 1574-ben jelent meg, Kulcsár György összeállításában, majdnem ötven évvel a Karthauzi Névtelen műve után. Bármi miatt is történt úgy, hogy az Érdy-kódex szövege nem jutott el a nyomtatásig, az megállapítható, hogy műfaji tekintetben ezzel a tíz posztilláskötettel áll egy sorban. A tanulmány a következő cikkek alapján készült: Bartók Zsófia Ágnes, A Karthauzi Névtelen művének műfaji környezete = A könyv és olvasója: A 14–16. századi könyvkultúra interdiszciplináris megvilágításban, szerk. Fábián Laura, Lovas Borbála, Haraszti Szabó Péter, Uhrin Dorottya, Budapest, MTA-ELTE HECE, 2018, 45–57. Bartók Zsófia Ágnes, A Karthauzi Névtelen műve és Gutenberg találmánya: Újabb adatok a latin előszó értelmezéséhez = /HI70/Tanítványok: Tanulmányok Horváth Iván 70. születésnapjára, szerk. Bartók Zsófia Ágnes, Bognár Péter, Maróthy Szilvia, Budapest, Q. E. D. Kiadó, 2018. http://hi70.hu/2018/03/27/bartok/.

2.11.  Bognár Péter, Horváth Iván: A magyar világi költészet kezdetei
[Első részlet a kéziratból.]

A kézirat e részlete négy műfajt vizsgál: az egyházias típusú és a deák típusú propaganda költészetet, a rímes krónikát, és a verses jogszabályt. Egyházias típusú világi ének az ún. Szent László-ének, vagyis a De Sancto Ladislao. A korai világi versanyagban egyedülálló módon két forrásban is fennmaradt vers a 15. század vége felé, a 16. század elején nagyon népszerű lehetett. Úgy tűnik azonban, hogy a szöveg nem annyira világi propagandaversként vált elterjedté, sokkal inkább a kegyes király portréját előtérbe helyező szentkirály-himnuszként. A Néhai való jó Mátyás király… kezdetű vers szintén egyházias típusú világi ének. A Mátyás király halálára írt emlékdal a vallásos költészet formakincsére épülő magyar világi líra korai emléke. Két deák típusú propagandavers is fennmaradt: a Beriszló Péterről szerzett ének, illetve Geszti László verse. Bár a politikai mondanivaló verses megfogalmazása gyakori jelenség a 16. században, lokális események befolyásolását célzó szövegeket legközelebb a század végéről, és a 17. század elejéről ismerünk. A Szabács viadalát a 16. század népszerű műfajával, a históriás énekkel, azon belül is az ún. tudósító énekkel szokás rokonságba hozni, holott nyilvánvalóan nem énekelt, hanem szövegvers: olvasásra vagy felmondásra szánt rímes krónika, amely e tekintetben nem illeszthető hozzá a későbbi magyar nyelvű hagyományhoz. Sem ez, sem pedig a Pannónia megvételéről szóló, régmúlt eseményről tudósító verses krónika nem illeszkedik a 16. század harmincas éveinek végén meginduló magyar nyelvű verses krónikahagyományhoz: úgy tűnik, hogy a magyar nyelvű irodalom a 16. század harmincas évei előtt nem rendelkezett a verses krónika műfaját meghatározó megszokásokkal. Verses formájú közmondással a 16. században ritkán találkozunk, és ezek sem elterjedt, közköltészeti jelleggel hagyományozódó, hanem szerzőhöz köthető, egy példányban fennmaradt szövegek. Az egyetlen kivétel a Magyi-kódex jogi regulája, amely mind metrumában, mind abban, hogy másolatban maradt fenn, elüt a hasonló műfajú szövegektől. A közmondások popularizálódásának jelenségére majd csak a 17. századtól van példánk. Megjelenés előtt álló kéziratból vett részlet.

2.12.  Bognár Péter: Alfabetizáció a késő középkori, kora újkori Magyarországon

A dolgozat az 1871 előtti magyarországi írás-olvasás tudással kapcsolatos, eddig feltár adatok összegzése. A 18. századot megelőző időszakba az alfabetizáció kutatói csak alig-alig látnak bele. A szakirodalom eredményeit összegző fejezet által bemutatott kép mégsem teljesen tanulságok nélkül való. Egyrészt – nem meglepő módon – úgy tűnik, hogy a 15. század közepétől 1536-ig terjedő időszakban az írott, tehát olvasás útján befogadható szövegek halmazaként felfogott irodalom a paraszti réteg számára még egyáltalán nem, de a kisnemesek körében is csak nagyon korlátozott mértékben volt hozzáférhető. Másrészt azt látjuk, hogy az arisztokrata férfiak körében éppen ezalatt az időszak alatt válik általánosan elterjedté a betűk ismerete, a századforduló környékén tehát egyre több az irodalom iránt is érdeklődő arisztokrata megléte valószínűsíthető. Emellett úgy tűnik, ha nem is túl nagy arányban, de a nemesség körében a 14. század elejétől kezdve végig kimutatható egy írástudásából élő hivatalnok réteg, illetve hogy az elsősorban német környezetben kifejlődő városi írásbeliség a jelek szerint messze meghaladta az összes többi társadalmi réteg alfabetizáltságának szintjét.

2.13.  Bognár Péter, Horváth Iván: A magyar világi költészet kezdetei
[Második részlet a kéziratból.]

A kézirat e részlete a következő műfajokat vizsgálja: familiáris vers, vágáns szatíra, epigramma, verses köszöntés, erotikus töredékek, hegedősének és játék. Familiáris-vers a Gergely éneke Jaksics Demeter veszedelméről című, illetve a Buda veszéséről és Török Bálint fogságáról című szöveg. Vágáns szatíra Apáti Ferenc Cantilenája, ez a magyar nyelvű szatirikus irodalom első terméke. A bécsi humanista, Johannes Alexander Brassicanus köréhez tartozó Pesti Gábor 1536-ban, Bécsben kiadott Aesopus-fordítása 185 prózai formájú mesét tartalmaz, ezekhez csatol a szerző egy-egy verses formájú tanulságot. Ez az első magyar nyelvű világi könyv. Pesti Gábor költészete olyannyira idegen volt a korabeli magyar hagyománytól, hogy nem is tudott vele mit kezdeni a magyar közeg, Pesti Gábor magánkiadásának nem sikerült hagyományt teremtenie. 1485-ös datálású az Emericus Therek… kezdetű szöveg, ez a magyar irodalom első fennmaradt, szerelmi témájú emléke. A régi magyar versanyagból négy erotikus töredék ismert: a Soproni virágének; a Supra, aggnő; az Öltöznek be az erdő; és a De hogy nem látsz dolgodhoz. A 16. század végéig hat hegedőséneket ismerünk, de részben Tinódi Sebestyén Sokféle részegesről című verse is ebből a hagyományból nőtt ki. A hét szöveg keletkezésének, illetve lejegyzésének ideje a 16. század második felére esik, de úgy tűnik, hogy a műfajnak korábban is léteznie kellett. Az a tény, hogy a műfaj viszonylag korán, meglehetősen problémamentesen jut el a nyomtatásig, illetve az, hogy a fennmaradt szövegek mindegyike jól kialakult műfaji megszokásokról tanúskodik, azt teszi valószínűvé, hogy a 16. század első felében is lehettek ilyen műfajú szövegek, amelyek – talán az alacsonyabb jogállásúak kevéssé fejlett alfabetizációja miatt – ugyanakkor még csak elvétve kerültek lejegyzésre. A Pominóczky-nóta pedig feltehetően valamilyen gyerekjátékhoz kötődő mondóka, amelyhez hasonló műfajú szöveget nem ismerünk a 16. század végéig. Megjelenés előtt álló kéziratból vett részlet.