Bognár Péter

Alfabetizáció a késő középkori, kora újkori Magyarországon

Megjelent: Verso: Irodalomtörténeti folyóirat, 2018/2, http://versofolyoirat.hu/verso2018_2.pdf 7-22.

A magyar királyság különböző fejlődési pályán mozgó rétegeinek az írással, az írott szövegekkel való kapcsolatát két többé-kevésbé elkülöníthető módszertan segítségével vizsgálta a kutatás. Az egyik, a modern magyar irodalomtudomány kezdetei óta folyamatosan kimutatható megközelítés az írásbeliséget a maga sokféleségében igyekszik leírni, érdeklődésének középpontjában az írástudatlanság és az alfabetizáltság két pólusa közti átmeneti formák állnak, tehát azt vizsgálja, hogy egy közösség vagy egy társadalmi réteg mikor, hogyan került kapcsolat az írás mesterségével, ill. az írott szövegekkel (ld. pl.: Csernátoni 1893; Iványi 1911; Istványi 1934; Ila 1946; Mollay 1967–1968, 1971; Jakó 1976; Takács 1979; Fügedi 1981; Bak 1984; Draskóczy 1984; Kubinyi 1984, 1999; Péter 1985, 2013; Csapodi–Tóth–Vértesy 1987; Németh 1993; Sz. Kristóf 1995, 2002, 2008; Szende 2001, 2004a, 2004b, 2014; Veszprémy 2004; Solymosi 2011; Majorossy–Szende 2012; Monok 2012; Korondi 2014; Szabó 2014). Ezzel az alapvetően kvalitatív jellegű megközelítéssel szemben a másik, az 1970-es években megjelenő kutatási irány a kvantitatív szempontokat helyezi előtérbe, és azt vizsgálja, hogy a társadalom egy adott rétegében mikor milyen magas lehetett az alfabetizáltak száma (ld. pl.: Benda K. 1977; Fügedi 1981; Miskolczy 1982; Hudi 1989, 1995, 2009: 56–98; Tóth I. Gy. 1996). Mindkét megközelítés igazsága könnyen belátható. Egyrészt világos, hogy az írás és olvasás tudás, ill. az analfabetizmus a gyakorlatban soha sem vegytisztán jelentkeznek. A középkorban és a kora újkorban például gyakori, hogy valaki olvasni tudott ugyan, de írni nem, sőt még ezt a csoportot is tovább szűkíthetjük azokra, akik tudtak olvasni, de csak nyomtatott szöveget. Ezeknek az átmeneteknek a leírása tehát elengedhetetlen (az alfabetizáltság fokozatairól ld.: Tóth I. Gy. 2002: 31–34). Másrészt viszont a jellemzően aláírásvizsgálatokkal dolgozó, kvantitatív módszertan eredményeit is nehéz volna vitatni. Az aláírások, ill. az ezeket helyettesítő keresztek tömeges feldolgozásából nyert adatok akkor is számszerűsíthetővé teszik az íráshoz való viszonyt, ha az írásbeliség mibenlétét esetenként nem definiálják is.¹

A következő szakirodalmi összefoglalás a két megközelítésmód eredményeit összegezve igyekszik bemutatni az eddigi kutatások alapján kirajzolódó, a világi társadalom egy-egy csoportjának olvasás- és írástudására vonatkozó képet. A fejezetek előbb az adott társadalmi csoportra vonatkozó kvantitatív jellegű adatokat gyűjtik össze, majd arra kíváncsiak, hogy a kvalitatív jellegű vizsgálatok cáfolják-e az előbbiek alapján kirajzolódó képet.

Az áttekintés négy társadalmi réteget különböztet meg: arisztokrácia, köznemesség, szabad királyi városok lakossága, parasztok. Mivel az első országos népszámlálás, amely foglalkozik a népesség írni és olvasni tudásával, 1870-ben készült (OMKSH 1871), az ezt megelőző időszakból legjobb esetben is csak egyes területekről vannak adataink, de a témát statisztikai eszközökkel ezeken a területeken is csak a 18. század elejétől sikerült vizsgálnia a kutatásnak.

Arra, hogy az alfabetizáció folyamatának vizsgálatakor a kora újkorban számolni kell az írástudatlan, de olvasni tudó félanalfabétákkal, először Margaret Spufford vizsgálata nyomán helyezett nagyobb hangsúlyt a kutatás. Spufford meggyőzően bizonyítja, hogy a 17. században a kisiskolásokat előbb olvasni tanították meg, akik tehát csak rövid ideig tanultak, bár írástudatlanok maradtak, az olvasás mesterségét még elsajátíthatták (Spufford 1979). A csak olvasni tudók arányát Benda Kálmán és Tóth István György a nyugat-magyarországi falvak 18. századi lakosságára vonatkozó becslései néhány százalékosra teszik (Benda K. 1977: 132, Tóth I. Gy. 1996: 80), de ennek a rétegnek az aránya – legalábbis a parasztok körében – a Benda és Tóth feltételezte értéknél biztosan magasabb volt. Az 1870-es népszámlálás a csak olvasni tudók arányáról nem készít megyékre lebontott értékelést, az országrészekre vonatkozó kimutatásokban megkülönbözteti viszont a városi és a vidéki lakosságot. A felmérés szerint a magyarországi vidéki – tehát nagyrészt paraszti – társadalomba tartozó férfiak és nők (itt és a továbbiakban is mindig egész számra kerekítve) 42, ill. 26%-a tudott írni is, olvasni is, de további 9, ill. 19% azoknak az aránya, akik olvasni tudtak ugyan, de írni nem, ugyanez a városban élők esetében 67/47%, ill. 2/6% (OMKSH 1871: 231). A csak olvasni tudó vidéki férfiak/nők az olvasni is, írni is tudókhoz viszonyított aránya a 19. század második felében eszerint 21/73%, a városi férfiak/nők között 3/13%. Mivel ezek az adatok a többi országrészben (Erdély, Fiume város és kerülete, Horvát-Szlavónország, határőrvidék) is hasonlóan alakulnak, úgy tűnik, hogy a csak olvasni tudók aránya egyrészt a vidéki társadalomban, másrészt a nők között korábban is jóval magasabb lehetett a Benda és Tóth által becsült értékeknél.²

Arisztokrácia

Az arisztokrácia alfabetizációjának folyamatát statisztikai eszközökkel nem vizsgálta a kutatás, de a ránk maradt adatok alapján úgy tűnik, hogy e társadalmi réteg férfi tagjai nagyobb számban a 15. és a 16. század közepe közötti időszakban sajátítják el az írás mesterségét. Sokat idézett adat, hogy a pozsonyi békeszerződést (1491) a magyar küldöttségben tárgyaló Báthory István erdélyi vajda, Gutti Ország László lovászmester és Rozgonyi László kamarásmester nem tudta saját kezű aláírással hitelesíteni (Fraknói 1896: 352), de az írástudatlanság az arisztokrácia férfi tatjainak körében ekkor már nem volt általános. Kubinyi András ötven Jagelló-kori végrendeletet elemez, ezek közül kilencet arisztokrata férfi, hármat arisztokrata nő állított ki (a többi köznemes férfiaktól és asszonyoktól származik). A saját kezűleg aláírt végrendeletek aránya a teljes anyagban 18%, csak férfiakra szűkítve a vizsgálatot: 23%, az arisztokratákra korlátozva: 55,5% (Kubinyi 1999: 331–332), vagyis a 15–16. század fordulóján a Kubinyi által vizsgált arisztokraták fele már le tudta írni a nevét, a főnemesi réteg férfi tagjainak körében a 16. század végére pedig már általános az írás és olvasás tudás (Tóth I. Gy. 1996: 139).

Az uralkodóház nő tagjai után³ az arisztokrata asszonyok a 15. század második felében kezdenek el olvasni. A Mária-zsolozsmát, a János evangélium bevezetőjét, Petrarca hét bűnbánati zsoltárát és néhány magánimát tartalmazó Festetics-kódexet (1492–1494), ill. a Mária-zsolozsma vesperását, Szent Brigitta tizenöt imáját és magánimádságokat tartalmazó Czech-kódexet (1513) a nagyvázsonyi pálosok Kinizsi Pál felesége, Magyar Benigna számára állították össze (Kertész 2009b, Korondi 2014: 51), de 1533-ban Komjáti Benedek is arisztokrata asszony, Perényi Gáborné Frangepán Katalin számára fordítja le Pál leveleit (Komjáti [ford.] 1533). Az írás tudás iránti igény a főrangú nők körében a 16. század közepe táján jelentkezett. Nádasdy Tamás és felesége, Kanizsai Orsolya levelezését idézve Tóth részletesen elemzi, hogy a 16. század közepe táján az írás még a legműveltebb asszonyoknak is megerőltető feladatot jelentett. Kanizsai Orsolya jól tud írni, de mivel kevéssé gyakorlott, ha beteg vagy ha sietnie kell, ő is íródeáknak diktál. Garai Bánffy Borbála, Zay Ferenc kassai főkapitány felesége nem tud írni, de a század második felének közepén ez már nem evidens, Zay Ferenc 1568-ban meg is próbálja rábeszélni az írás mesterségének elsajátítására (az ekkor legalább negyvenöt éves Bánffy Borbála a kérést korára való hivatkozással elutasítja). Czobor Erzsébet, Czobor Imre nádori helytartó lánya férjhezmenetelekor (1592) még nem tud írni, a házasságkötés után nem egész két évvel – férje, Thurzó György, a későbbi nádor nagy örömére – egy levelét már saját kezével veti papírra. A Tóth által részletesebben vizsgált nyugat-dunántúli arisztokraták feleségei körében az írástudás a 17. század közepére válik általánosan elterjedtté, de a betűk vonalvezetése legtöbbször még ekkor is „gyerekes, iskolás, gyakorlatlan”. Gróf Balassa Zsuzsanna tudott írni, de 1690-ben „igen nehezen formálódó betűkkel és teljesen fonetikus helyesírással írta meg végakaratát, pl. »az Isten bírói széke előtt is« szavakat így írta: »asisten bérogy sziki előttes«”. Az ország más vidékein az arisztokrata nők között még később válhatott általánosan elterjedté az írás ismerete. Bethlen Miklós önéletírásában feleségére, Kun Ilonára mint „tudós, jó hamar író” emberre emlékszik vissza, „Erdélyben tehát még a 17. század második felében a főúri asszonyok között is kiemelkedő dolognak számított, ha valaki »jó hamar író« volt” (Tóth I. Gy. 1996: 139–143).

A fenti adatok alapján úgy tűnik, hogy az arisztokrácia tömeges alfabetizálódása valamikor az 1450–1550 közötti időszakra tehető. A férfiak körében a 15. század második felében kezdhetett elterjedni az írástudás, a századfordulón már nem ritka a legalább a nevét leírni tudó arisztokrata férfi, a 16. század közepére pedig a társadalom e rétege már jól ír. Ugyanez a folyamat az arisztokrata asszonyok között 1550–1650 között játszódott le, az írni tudás a 16. század közepe táján körükben még kivételes jelenség lehetett, míg száz évvel később már – ha nem is túl jól, de – jellemzően tudnak írni.

A fenti adatok alapján kirajzolódó képet az arisztokrácia könyvkultúrájáról rendelkezésünkre álló ismeretek megerősíteni látszanak. Míg a 16. század közepétől kezdve számos arisztokrata családnak volt kisebb-nagyobb könyvtára (Csapodi–Tóth–Vértesy 1987: 106–109, Madas–Monok 2003: 139–150, Monok 2012), addig a 16. század első feléből sokkal kevesebb magángyűjteményről van adatunk (Csapodi–Tóth–Vértesy 1987: 92–93), az ezt megelőző időszakból Csapodi Csaba áttekintése pedig már csak két arisztokrata könyvgyűjtőt (Drágfi Tamás és Werbőczy István) tud említeni (Csapodi–Tóth–Vértesy 1987: 82, ld. még: Madas–Monok 2003: 81).

Köz- és kisnemesség

A nemesség alfabetizációjának vizsgálatában a statisztikai eszközökkel feldolgozott időszak a 18. század elejétől kezdődik, de ekkortól is csak Vas megyéről van átfogó elemzésünk. Tóth István György az aláírások, ill. az aláírásokat helyettesítő keresztek vizsgálata alapján a 18. század folyamán a Vas megyei kisnemes (100 holdnál kisebb birtokon gazdálkodó) férfiak írástudásának átlagát 27%-osra méri, de vizsgálata a század első és második fele között lényeges különbséget mutat ki. Értelmezhető adatmennyiség először az 1721–1740 közötti időszakból marad fenn, az okmányokat aláírásukkal hitelesítő férfiak aránya ekkor 22%. Húsz éves időszakaszokban haladva ez az arány egyértelmű javulást mutat : 20% (1741–1760), 25% (1761–1780), 39% (1781–1800) (Tóth I. Gy. 1996: 126). Hasonló eredményre jut Hudi József is, aki több Veszprém megyei falu kisnemesi társadalmát vizsgálta. Nemesvámoson a 18. század végén 22 (41%) kisnemes férfi tudott írni, míg 32 (59%) írástudatlan volt, negyven évvel később, az 1831–1840 közötti évekre az írni tudó kisnemes férfiak aránya ugyanitt már 78% (175 kisnemes közül 137 írástudó), míg Balatonhenyén ugyanebben az évtizedben 52%, Kővágóörsön 63%, Köveskálon 78%, Monoszlón 73% (idézi Tóth I. Gy. 1996: 128). A 18. században már a kisnemesek olvasni tudására nézve is rendelkezünk kimutatásokkal. A 18. századi, Vas megyei nemességvizsgálatok iratanyagát átnézve Tóth 119 esetben tudja egyértelműen megállapítani, hogy a tanúskodó férfi tudott-e olvasni. Eszerint a 119 tanú közül „mindössze 34 tudott olvasni (28,6%), míg 85 (71,4%) nem ismerte a betűket”. Fontos megjegyezi, hogy az aránypár az idősebbek és a fiatalabbak között világos eltérést mutat, míg „a 17. században született nemesek közül 18 tudott olvasni és 70 nem” (az olvasni tudók aránya ebben a csoportban tehát 21%-os), addig a 18. században született nemese között „11 olvasni tudót és 10 olvasni nem tudót találunk” (az olvasni tudók aránya: 52%). „A fejlődés egyértelmű, az öregebbek közül jóval kevesebb nemes ismerte a betűket” (Tóth I. Gy. 1996: 132). A helyzet a vasitól eltérő felekezeti összetételű Borsod megyében sem volt sokkal jobb. A 18. századi nemességvizsgálatok iratanyagából itt 174 esetben állapítható meg egyértelműen, hogy a tanú tudott-e olvasni, eszerint a javarészt református borsodi kisnemesek nagyjából fele ismerhette a betűket (olvasni tudók: 78 [45%], olvasni nem tudók: 96 [55%]). Az arány a vizsgálatot a mezővárosokra korlátozva sem javul, a 174 vallomást tevő kisnemes negyede miskolci lakos, de közülük csak 18 (40%) tudott olvasni, míg 27 (60%) analfabéta volt (Tóth I. Gy. 1996: 135).

A birtokos (100 holdnál nagyobb birtokon gazdálkodó) nemes férfiak alfabetizációjának folyamatáról nincs statisztikai módszerekkel dolgozó áttekintés. A Vas megyei birtokos nemesség – elsősorban az e társadalmi csoportból kikerülő esküdtek – írástudásának vizsgálatára támaszkodó elemzése ugyanakkor azt mutatja, hogy a 16. századi általános analfabetizmus (Tóth I. Gy. 1996: 118) után e társadalmi rétegben az írni tudás a 17. század folyamán válik elterjedté, de még ebben a században is gyakori jelenség, hogy a vármegyei apparátusban írástudatlan esküdt dolgozik (Tóth I. Gy. 1996: 118–121). A vas megyei birtokos nemes férfiak körében az írástudás a 18. századra válik általánosan elterjedt jelenséggé, „a 18. században a Nyugat-Dunántúlon a vármegyei esküdtek és általában a birtokos nemesurak már mind tudtak írni. A családi levéltárak iratain nagy számban maradtak ránk az aláírásaik és egyetlenegy keresztet rajzolót sem találtunk közöttük” (Tóth I. Gy. 1996: 122).

A nemes asszonyok alfabetizációjának folyamatáról statisztikai jellegű áttekintés megint csak a 18. századtól készült. A végrendeletek aláírásait vizsgálva a Vas megyei kisnemes asszonyok körében a 18–19. század folyamán úgy tűnik, még általános volt az írástudatlanság, az 1721–1880 közötti 130 okmány közül mindössze egyet (1%) hitelesített aláírással a testáló, 129 esetben kereszt helyettesíti az aláírást (Tóth I. Gy. 1996: 145). A borsod megyei nemességvizsgálatok adatai ezt az eredményt megerősíteni látszanak, a 18. századi eljárások során 15 kisnemes felesége tett vallomást, de a kérdéses iratokat egyikük sem tudta elolvasni (Tóth I. Gy. 1996: 135). Hudi József a 18. század utolsó évtizedét vizsgálva jut hasonló eredményre, ekkor a Veszprém megyei Nemesvámoson élő kisnemes asszonyok még szinte kivétel nélkül írástudatlanok (egyetlen ellenpéldát nem számítva a többi 40 asszony kereszttel helyettesíti az aláírását). A helyzet majd csak a 19. század közepe felé változik valamelyest, az 1831–1840 közötti időszakban már a balatonhenyei, kővágóörsi, köveskáli és monoszlói kisnemes asszonyok 9–18% tud írni (idézi: Tóth I. Gy. 1996: 128).

A birtokos nemes asszonyok alfabetizációjának folyamatáról nincs statisztikai módszerekkel dolgozó áttekintés. A társadalom e rétegében az országos átlagnál jóval fejlettebb Nyugat-Dunántúlon Tóth szerint valamikor a 17. század végén válik általánossá az írástudás, „a 17. század végén, 18. század elején a nyugat-dunántúli birtokos nemes családok leányai, asszonyai kevés kivétellel már tudtak írni, de az írásuk még bizonytalan, gyerekes”. Ilyen gyakorlatlan kézzel papírra vetett, „inkább rajzolt, mintsem írt” aláírást Tóth a 18. század közepe tájáról (1740-ből) is idéz, az írástudás az ország kevésbé alfabetizált területein a birtokos nemes asszonyok körében ekkor még nem általános. Kazinczy emlékirataiból tudjuk, hogy anyja, a német és latin nyelvű újságokat olvasó, „igen csinos” kézírású bihari főjegyző, majd főszolgabíró és országgyűlési követ, Bossányi Ferenc lánya olvasni tudott ugyan, de írni már nem (Tóth I. Gy. 1996: 143–144).

Mikor kezdődött a nemesi réteg alfabetizációjának folyamata?

A 14–15. századi magyar nemes férfiak írástudására vonatkozó becsléseket Fügedi Erik készített. A dolgozat számos példán keresztül elemzi azt a középkori joggyakorlatot, hogy „a XIV–XV. században a nemesi státus, a leszármazás, sőt a birtokjog elbírálásánál tanúvallomás dönthetett” (Fügedi 1981: 445). A tanúskodás széleskörű elterjedtségéből Fügedi levonja a következtetést: „a rendszer Mátyás hangoztatta hatásosságának és fontosságának elengedhetetlen előfeltétele, hogy az ország nemessége a szóbeliségben él, írásbelisége nincs, illetve ami van, az csökevényes” (Fügedi 1981: 450). A családtörténeti feljegyzések teljes hiánya, a végrendeletek késői, a 15. század közepi elterjedése és korlátozott funkciója, ill. a levelezés megint csak a szóbeliség felé mutató sajátosságainak áttekintése (Fügedi 1981: 450–455) után a szerző megkíséreli számszerűsíteni, hogy a 15. században hány nemes tudhatott írni. A számítás a következő tételekből indul ki: hiteleshelyi (40 fő) és megyei (67 fő) nótáriusok, bírói irodák (nádor, országbíró, vajda, szlavón bán) alkalmazottai, ill. ezek helyettesei (56 fő), nemes származású kincstári alkalmazottak (80–160 fő), az uradalmakban dolgozó deákok (400 fő). A világi adminisztrációban a vizsgált időszak vége felé eszerint legalább 700 nemes származású írástudó dolgozott, ehhez jön hozzá a papi pályán tevékenykedő, nemesek száma (49 káptalannal számolva 196 dignitárius, 100 főesperes, 400 gazdag plébánián dolgozó pap, összesen – kerekítve – tehát megint 700 fő). A végösszeg – amely „mindenképpen az alsó határt jelenti” – tehát 1400 fő, ez a durván 40 ezres nemesség 3,5%-a (Fügedi 1981: 456–457). A Fügedi által kikalkulált réteg 14–15. századi folyamatos jelenlétét a részletvizsgálatok megerősítik (Makkai 1958: 93, Bónis 1971, Draskóczy 1984).

A fenti adatok, példák és becslések alapján a következő kép rajzolódik ki. Egyrészt úgy tűnik, hogy a nemesség két vagyoni alapon elkülönülő rétege, a 100 holdnál nagyobb birtokon gazdálkodó birtokos nemesek csoportja, és az ennél kisebb vagyonnal rendelkező kisnemesek alfabetizációjának folyamata markánsan eltér. Míg a birtokos nemes férfiak a 18. századra már mind, feleségeik és lányaik pedig részben alfabetizáltak (a csak olvasni tudók arányát itt megint nem tudjuk megbecsülni), addig a kisnemes férfiak és a kisnemes nők írás és olvasás tudásának szintje még a 18. század végén, az ország legfejlettebb régióiban sem lehetett sokkal magasabb 40, ill. 10%-nál.

Ezt a jellemzően az írástudást mérő adatok alapján kirajzolódó képet a nemesség könyvkultúrájára vonatkozó ismereteink nem cáfolják. Abban minden kutató egyetért, hogy az olvasástudás nehezen feltérképezhető szintje a könnyebben vizsgálható írástudásé fölött kellett, hogy legyen, elvileg tehát feltehetjük, hogy az olvasni tudók aránya a fenti ábrán bemutatottaknál jóval kedvezőbb is lehetett. A nemesség olvasmányairól ránk maradt adatok alapján ez a hipotézis azonban kevéssé tűnik valószínűnek, a kirajzolódó kép sokkal inkább azt mutatja, hogy akik írástudatlanok voltak, olvasni sem igen olvastak. Tóth István György vizsgálatainak eredménye szerint „a részletesen összeírt taxalista kisnemesi háztartásokból kevés kivétellel mindig hiányzik a könyv, és ha egy-egy esetben ennek lehetett is más magyarázata, az esetek többségében – közelebbről meg nem állapítható arányban – ez mégsem jelentett mást, mint azt, hogy a legtöbb vasi kisnemesnek egyetlen könyve sem volt”. Tóth három 18. [17.?] századi vasi kisnemes hagyatékában talál könyvet, az összesen 12 kötetből kettő iskolai tankönyv, egy Biblia, egy énekeskönyv, egy jámbor olvasmány, egy katekizmus, hat pedig imakönyv (Tóth I. Gy. 1996: 198–199). A vasi birtokos nemesek tulajdonában a 18. századtól kezdve már lényegesen több könyvet találunk, de még ebben a társadalmi rétegben is gyakori az egy-két kötetes könyvtár. Cseh Istvánnak – egy gazdasági feljegyzések készítésére szolgáló jegyzetfüzetet nem számítva – egyetlen egy kéziratos, német nyelvű (feltehetően német anyanyelvű felesége által használt) imakönyve volt (1754), Kis Mihály (1771), Kelemen László (?) és Szecsődi István (1746) után kilenc-kilenc könyv maradt (utóbbi kötetei közül három magyar nyelvű, „asszonynak való” imakönyv), míg Peőczy Ferenc 1799-es hagyatéki leltára tizenhárom kötetet sorol fel. Tartalmukat tekintve a gyűjteményekben „jogi kézikönyvek, imakönyvek, esetleg Biblia, egy-egy »histórikus« könyv, régi, megőrzött tankönyvek, szótárak, valamint orvosságok és konyhai finomságok valószínűleg kézzel írt receptjei” maradtak fenn (Tóth I. Gy. 1996: 199–201). A vasi birtokos nemesség magánkönyvtárainak méreteire jellemző, hogy az Ostffy Ferenc hagyatékában fennmaradt húsz kötetes gyűjteményt Tóth már „határeset”-ként tárgyalja (erre „már nem mondhatjuk, hogy csupán néhány kötetet tartott, de azt sem, hogy szép könyvtára volt” [Tóth I. Gy. 1996: 201]), a két leggazdagabb könyvtárral rendelkező vasi birtokos nemesnek, Weöres Mihálynak (1760) és Nagy Dávidnak (1781) 99, ill. 185 kötetből áll a gyűjteménye (Tóth I. Gy. 1996: 203–227). Tóth kimutatásainál – igaz – jóval kedvezőbb kép alakul ki Monok István országos áttekintéséből, ő már a 16. század végéről is ismer legalább 171 kötetből álló köznemesi könyvtárat (Monok–Madas 2003: 150–153).

Városi lakosság

A szabad királyi városok lakosságának írás és olvasás tudásáról az 1870-es népszámlálás ad először országos szintű, megbízható adatsort. Az áttekintés Magyarország és Erdély területéről 79, Horvát-Szlavonországból 8, a határőrvidékről pedig 12 szabad királyi várost, ill. Fiume városát vizsgálja. Az analfabetizmus szintje a vizsgált városok között nagy eltérést mutat, a legjobb eredményt Kőszeg hozza, itt a 6 évnél idősebb lakosság alig több, mint 15%-a nem tud se írni, se olvasni, ugyanez az adat a lista utolsó helyén végző Széken 85% fölött alakul, a többi város a két szélső érték között folyamatos átmenetet képezve egyenletesen oszlik meg (OMKSH 1871: 230–231). Az országrészek átlagát tekintve a következő adatokat kapjuk (írni és olvasni tudó, 6 évnél idősebb városi lakosság aránya): Magyarország 55%, Erdély 41%, Fiume város és kerülete 55%, Horvát-Szalvonország 52%, határőrvidék 52% (OMKSH 1871: 231–232). A magyar királyság egészét egységesen kezelve 1870-ben a városi lakosságnak tehát a fele (51%) tudott írni és olvasni is. A nemek közötti különbség a városi írni és olvasni tudó rétegben nem mutat nagy eltérést, a városi nők és a városi férfiak alfabetizációjának szintje közelebb áll egymáshoz, mint a városi és a vidéki társadalom írástudása (írni és olvasni tudó, 6 évnél idősebb városi nők/férfiak aránya, egész számra kerekítve): Magyarország 47/64%, Erdély 32/51%, Fiume 48/63%, Horvát-Szlavonország 46/59%, határőrvidék 42/62%, országos átlagban tehát: 43/60% (OMKSH 1871: 231–232). Ugyanez figyelhető meg az írni és olvasni is, ill. a csak olvasni tudók között, a városokban az utóbbi réteg – a határőrvidéket leszámítva – csak néhány százalékot tesz ki (írni és olvasni/csak olvasni tudók aránya): Magyarország 55/4%, Erdély 41/5%, Fiume 55/0%, Horvát-Szlavonország 52/1%, határőrvidék 51/17% (OMKSH 1871: 231–232).

Az 1870-es népszámlálást megelőző időszak városi lakosságának írástudásáról nincsenek statisztikai módszerekkel dolgozó kimutatások. Pál Judit a II. Lipót 1791-es trónra lépésének alkalmából tett hűségeskük aláírásait vizsgálva három erdélyi városról ugyan közöl számszerű adatokat, de ezek irreálisan magas eredményeket hoznak. Marosvásárhelyen – egész számra kerekítve – a listán szereplők 58%-a, Székelyudvarhelyen 90%-a, Sepsiszentgyörgyön 79%-a írta alá a hűségesküt, ami jóval meghaladja az 1870-es népszámlálás alkalmával mért szintet (akkor Marosvásárhelyen a hat évnél idősebb lakosságnak még mindig csak 53%-a, Székelyudvarhely 62%-a, Sepsiszentgyörgy 43%-a tudott legalább olvasni [OMKSH 1871: 230–231]). A korábbi magasabb eredmények – ahogyan arra Pál is felhívja a figyelmet – egyrészt arra vezethetők vissza, hogy az aláírók mind magasabb társadalmi réteghez tartozó férfiak, másrészt arra, hogy feltehetően nem minden aláírás saját kezű (Pál 2003: 456–458).

Mikorra tehető a városi lakosság alfabetizációs folyamatának kezdete? Az írásbeliség a magyarországi városok éltében a 13. század közepétől kezd szerepet játszani. Az első magyarországi város által kiadott hiteles oklevél 1255-ben kelt Esztergomban (Szende 2014: 435), ezt követően előbb szórványosan, majd – 1290-től – egyre nagyobb tömegben maradnak fenn hasonló dokumentumok,⁴ míg végül a 14. század közepéig minden nagyobb magyarországi városban megindul az oklevéladás (Szende 2014: 438). A városi írásbeliségnek ez az első korszaka ugyanakkor még erősen kapcsolódik az egyházi intézményrendszerhez, „a hiteleshelyek számos városban gyakoroltak döntő befolyást nemcsak egyes dokumentum-típusok formai elemeire, hanem a városi kancelláriák kialakulására általánosságban is”, így például Sopronban 1260-tól a 14. század közepéig a johannita rendház vezetői „játszottak szerepet a városi oklevélkiadásban”, Pozsonyban „a helyi társaskáptalan biztosította az oklevél-kibocsátás személyi feltételeit” (Szende 2014: 450). A fejlődés következő szakaszát jelzi, amikor már maguk a városi kancelláriák is hiteleshelyként kezdenek működni, „az előbbiekhez hasonló tekintéllyel és jogkörrel” (Szende 2014: 451).

A írásbeliség szempontjából legrészletesebben vizsgált város, Sopron esetében a 14. század közepétől kezdődő időszakot, „az írásbeliség megoszlásának korát” (1352–1631) Mollay Károly három fejlődési szakaszra osztja. „Az első szakaszban (1352–1450.) a latin mellett megjelenik a német, a jiddis és a héber nyelvű írásbeliség (a magyar csak szórványokban), a világi papok (kevésbé a ferences szerzetesek) egyházi írásbelisége mellett kialakul a városi kancellária világi írásbelisége, a plébániai iskola működése viszont már a következő szakasz nem-kancelláriai, polgári írásbeliségét készíti elő. A második szakaszt (1451–1549.) főleg a polgárság nem-kancelláriai írásbeliségének kibontakozása különbözteti meg az elsőtől, kéziratok, majd nyomtatványok forgalmazása a következő szakasz irodalmi műveltségének alapját veti meg. A harmadik szakaszban (1550–1631.) jelenik meg a magyar nyelvű írásbeliség, amely a latinnal és a némettel együtt most már irodalmi szintre emelkedik (a jiddis és a héber viszont megszűnik [Mollay 1967–1968, 3: 317]).” Az első, a 14. és a 15. század közepe közötti időszakban tehát a latin mellett a népnyelvű, az egyházi mellett a világi írásbeliség is megjelenik már, de az íráshasználat jellemzően nem lép ki a városigazgatás hivatalos keretei közül. A polgári írásbeliség kibontakozása a következő száz év újdonsága. Ezt az időszakot „elsősorban az írástudók számának gyors növekedése, az írni-olvasnitudás, az írásbeliség kiterjedése, kéziratos, majd nyomtatott művek forgalmazása”, ill. „az írástudók társadalmi helyzetének emelkedése” jellemzi (Mollay 1967–1968, 4: 37). A nótáriusok (Mollay 1967–1968, 4: 37–45) és az iskolamesterek (Mollay 1967–1968, 4: 46–47) megbecsültsége a 15. és a 16. század közepe közötti száz évben folyamatosan növekszik, az előbbi csoport Schöckel Bernáttal kezdve már nem csak nótárius, hanem gyakran közjegyző is (Mollay 1967–1968, 4: 40), az utóbbi réteg elismertségének emelkedését jelzi, hogy Hengst Lénárd személyében 1508-1514 között a városi iskolának először lesz jómódú patrícius származású vezetője (Mollay 1967–1968, 4: 46). A tendencia, az írástudás megbecsültségének emelkedése a városi polgárság körében is jól kimutatható, „e fejlődési szakaszból már vannak adataink az írásolvasással nem hivatásszerűen foglalkozó, kereskedő vagy iparos polgárok írástudásáról” is (Mollay 1967–1968, 4: 47). Az írástudók legnagyobb részét kitevő kereskedőréteg mellett „pék, posztónyíró, ötvös és kalaposmester” írástudásáról maradtak fennadatok, de az írástudók között már polgárasszonyt is találunk (Mollay 1967–1968, 4: 48).

A fenti adatok alapján a városi lakosság alfabetizációs folyamatának kezdetét a 15. század közepére valószínűsíthetjük, úgy tűnik, hogy a 15. század közepe előtt a városokban is csak az adminisztrációban dolgozó néhány fő tudott írni és olvasni. A városi lakosság alfabetizációjának 1450 körülre becsült kezdete a magyarországi városok között a felső határt jelentheti, Sopron, Pozsony és Eperjes az 1870-es népszámláláson a városok rangsorának első felében végez (a száz vizsgált város közül Sopron a 3., Pozsony a 10., Eperjes a 38. leginkább alfabetizált város [OMKSH 1871: 230]).

A becslést a városi könyvkultúrára vonatkozó adatok nem cáfolják. A soproni írásbeliség 1451–1549 közötti fejlődési szakaszának áttekintését Mollay az olvasmányanyagról tudósító adatok felsorolásával zárja, az első kéziratot hagyományozó végrendelettől (1457) kezdve a következő század közepéig számtalan – olykor egy-két, más esetekben tíznél is több művet tartalmazó, jellemzően papi – magángyűjteményt említ (Mollay 1967–1968, 4: 49–56). Az 1393–1526 között – nagy többségükben a Mohácsot megelőző generáció (1495–1525) élete folyamán – kelt végrendeleteket átvizsgálva Szende Katalin statisztikát is közöl, a 119 testamentum összesen 106 könyvről rendelkezik, ezek közül 102-t (96%) férfiak, 4-et (4%) nők hagyományoznak. Ha a férfiak közül kivesszük a papok által hagyományozott könyveket a két adat – 10 (71%), ill. 4 (29%) – sokkal kiegyenlítettebbé válik (Szende 2004: 81, 118). Pozsony 1415–1529 között kelt 883 végrendelete összesen 84 könyvet említ, ezek közül 75-öt férfiak (89,3%), 9-et nők (10,7%) hagynak a kijelölt örökösre (Szende 2004: 81, 118). Eperjesről 1515-ből maradt fenn először magánszemély könyvvásárlására vonatkozó adat (Iványi 1911: 302), de a 16. század közepétől a korszakhoz képest már tekintélyes könyvgyűjtemények inventáriumai maradtak fenn. Feyner Gergely eperjesi polgár után 1552-ben 22 könyv – köztük egy magyar nyelvű Solthar koenve – marad, a plébánia könyvtárának jegyzéke ugyanekkor 77 tételt említ, Wingler Apollo volt iskolamester könyvtárát az 1556-os könyvjegyzék 44 tételben sorolja fel, Fainer Gergely eperjesi polgár javainak 1559-es összeírásában 29 könyv és egy köteg papír is szerepel (Iványi 1911: 304–309). Az ország egészének városi könyvgyűjteményeit összegző elemzés a 16–17. századról készült. Az áttekintés a gyűjtemény mérete alapján három könyvtártípust különböztet meg, a kis könyvtárakban 1–20, a közepesekben 21–100, a nagyokban 100–200 kötet volt. Kis könyvtárral jellemzően a mesteremberek („pl. kádár, szabó, pék, lakatos”) és egy-két városi tisztviselő rendelkezett, ezekben a gyűjteményekben „leginkább a napi vallásgyakorlathoz szükséges könyvek (Biblia, énekeskönyv, katekizmus stb.) a dominánsak, de a különböző prédikációs- és beszédgyűjtemények […] mellett egy-egy történeti vagy szépirodalmi mű is akad” (Farkas 1992: 109). Közepes méretű könyvtára a jómódú kereskedőknek, mesterembereknek, tanároknak, orvosoknak, jogászoknak és városi tisztségviselőknek volt. „A mesteremberek és kereskedők könyvtáraiban a teológiai és hitvita-irodalom, illetve bibliakommentárok mellett néhány esetben a történeti munka és a humanista irodalom sem hiányzik”, az értelmiségi munkát végzők esetében a könyvtárak anyagának jó részét – nem meglepő módon – a szakkönyvek teszik ki (Farkas 1992: 110–111). A városi értelmiség vezető rétegének tagjai („tanárok, orvosok, jogászok […] és a vezető tisztségviselők”) által birtokolt nagy könyvtárak a nagyobb városokra, elsősorban Sopronra, Kassára, Brassóra és Kolozsvárra voltak jellemzőek, „a protestáns teológia, antik szépirodalom és történeti munkák mellett” ezekben a gyűjteményekben „a szakkönyvek (jogi, orvosi vagy pedagógiai) száma lényegesen megnő” (Farkas 1992: 111).

Parasztok

A parasztok írástudásáról a 18. századot megelőzően nincsenek statisztikailag értelmezhető adataink. A 18. századtól megjelenő adatsorok is sokáig csak a paraszti réteg férfi tagjainak alfabetizációját teszik vizsgálhatóvá, a falvak és a mezővárosok női lakosságának írni és olvasni tudása azonban minden bizonnyal alatta maradt a kompetencia a férfiak körében mért szintjének.⁵ A 18. századi viszonyokat statisztikai eszközökkel először Benda Kálmán vizsgálta. Benda a dunántúli falvak és mezővárosok társadalmának legfelső rétegét tekinti át. Adatai a Mária Terézia 1768-as rendeletének nyomán elvégzett, a falvak és a mezővárosok földesúri terheit vizsgáló felmérésből származnak, a kilenc pontból álló kérőívet a község elöljárósága („bíró, vagy mezővárosokban főbíró, törvénybíró vagy kisbíró és 3–5 esküdt”) válaszolta meg, majd hitelesítette aláírással, ill. – az írástudás hiányában – kereszttel (Benda K. 1977: 128–129). A dunántúli megyék megmaradt válaszlapjait („átlagban mindenütt hiányzik a települések 10–20%a” [Benda K. 1977: 129]) átnézve Benda a következő eredményre jut. A paraszti réteg elitjének alfabetizációja Sopron megyében jutott a legmesszebb, itt „a paraszti települések (mezővárosok és falvak együtt)” – egész számra kerekítve – 49%-ában a vezetés legalább egy tagja, 28%-ában kettő vagy annál több tagja tudja kereszt helyett aláírásával hitelesíteni a válaszokat. Ugyanezek az értékek a többi megyében így alakulnak. Moson: 46/16%; Komárom: 27/20%; Győr: 15/0%; Tolna: 9/2%; Veszprém: 8/5%, Somogy: /0%; Zala: 3/1%; Baranya: 1/1% (Benda K. 1977: 129–130). A falvak és a mezővárosok adatainak elkülönítése itt ugyanakkor azt mutatja, hogy a két településtípus közül az utóbbi jóval fejlettebb írástudó réteggel rendelkezik. Míg a Benda által vizsgált mezővárosok elöljáróságainak 39%-ában egy, 15%-ában kettő vagy annál több írástudó dolgozott, addig ez az arány a falvak esetében 10/4% (Benda K. 1977: 130). Az áttekintést összegezve Benda kimondja, hogy „dunántúli átlagban a közösségi előljárók (tehát a paraszti elit) legföljebb 15%-a értett a betűhöz. A férfi parasztnépesség tömegeiben ez az arány még alacsonyabb kellett, hogy legyen, s az asszonyoké még ez alatt lehetett” (Benda K. 1977: 132).

A Benda által felvázolt képet Tóth István György egyetlen megyét áttekintő vizsgálata megerősíteni látszik. Tóth parasztok által hitelesített dokumentumokon (kötelezvények, adóslevelek, adásvételi szerződések, falubírói elszámolások stb.) fennmaradt aláírások, ill. az azokat helyettesítő keresztek arányából következtet a Vas megyei parasztság írástudására. Az áttekintés a 17. századból 44 (magyar, német szlovén és horvát nemzetiségű) Vas megyei falu adatait gyűjti össze, a 611 adat mindegyike kereszt, a vizsgált területen a század végéig egyetlen paraszti kéztől származó aláírást sem sikerül begyűjtenie a szerzőnek. „Bár ez a 611 keresztet rajzoló parasztember csak töredéke Vas vármegye 17. századi lakosságának […], abból, hogy a 44 faluban egyetlenegy írni tudó parasztot sem találtunk, mégis levonhatjuk a következtetést: a 17. században a vasi parasztság körében általános volt az írástudatlanság” (Tóth I. Gy. 1996: 63–64). Tóth mérését Horváth József a 17. századi, győri végrendeleteket feltáró kutatása némileg árnyalja. A több mint ezer testamentum vizsgálata alapján kiderül, hogy a mezővárosban a városi jobbágyok között már a 17. század első felében sem teljes az írástudatlanság, sőt „úgy tűnik, hogy a város vezetői az 1620-as években már írástudó emberek voltak” (Horváth József 2002: 94). A 18. századra – immár 70 falu 1640 adata alapján – 2,4%-ra javul azoknak a parasztoknak az aránya, akik legalább saját nevüket le tudják írni. A szerző ugyanakkor kiemeli, hogy „az írnitudók aránya valószínűleg még ennél is kisebb lenne, ha statisztikáink átfognák a parasztság egészét. A falusi társadalom legalsó rétegei azonban nem szerepelnek forrásainkban: őket nem választották meg esküdtnek, kezesnek sem kérték fel őket, és mivel nem voltak földjeik, ezek eladásáról sem állíthattak ki iratokat” (Tóth I. Gy. 1996: 65–66). A falvakban mért adatok a következő században sem változnak számottevően: az 58 falu iratanyagából begyűjtött 3272 adatból 3093 (94,5%) a kereszt, 179 (5,5%) az aláírás (Tóth I. Gy. 1996: 67). Benda vizsgálataival összhangban a falvakban mért adatoknál sokkal jobb eredményt hoz a Tóth által elemzett egyetlen mezőváros, Körmend, ahol az keresztet rajzolók (65,8%), illetve az aláírással hitelesítők (34,2%) aránya a 18. század folyamán lényegében nem változik (Tóth I. Gy. 1996: 66), hasonló adatot ismerünk még Keszthely 19. század eleji állapotáról, itt 1838-ban a férfiak durván 30%-a tudhatott írni (Király 1990: 166–170), de ebben a 30%-ban még ekkor is alig találkozunk nőkkel (Benda Gy. 2002: 175).

Az így kirajzolódó képet a parasztok könyvkultúrájára vonatkozó adatok megerősítik. Péter Katalin a népszerű kiadványok számának a 16. század utolsó harmadában megfigyelt, radikális mennyiségi növekedéséből arra következtet, hogy – ha nem is nagy számban, de – ekkor már számolni kell paraszti származású olvasóközönséggel is (Péter 1985: 1024–1025). Tóth István György ugyanakkor meggyőzően mutatja be, hogy a 19. századot megelőző időszakban e társadalmi réteg körében az egyetlen nagyobb számban elterjedt könyvtípus az imakönyv lehetett. Több adat bizonyítja, hogy írni nem tudó (vagy az írást nem használó) parasztok a 18. században már rendelkeznek imakönyvvel, de az adatok egy részéből az is kiderül, hogy e társadalmi réteg számára a könyvből olvasás az imádkozás szinonimája, úgy tűnik tehát, hogy más könyvtípust nemigen ismertek (Tóth I. Gy. 1996: 81–82). A másik műfaj, amely elvileg elterjedt lehetett volna, a kalendárium jelenléte a paraszti társadalomban a 19. századot megelőző időszakból sem a Nyugat-Dunántúlon, sem az Alföldön nem mutatható ki. Sopron és Zala megyei, 18. századi boszorkányperek, ill. szintén 18. századi, nagykőrösi bűnperek időpont-megjelölései jól mutatják, hogy a tanúskodó parasztok időszemléletét ekkor még nem a kalendáriumok által használt felfogás (év, hónap, nap), hanem a hagyományos, az időpontokat az egyházi ünnepek vagy (ritkábban) a mezőgazdasági év eseményei alapján körülíró megszokás határozza meg (Tóth I. Gy. 1996: 82–84). A Tóth vizsgálatai nyomán kirajzolódó képet Sz. Kristóf Ildikó a 16–18. század körülbelül kétezer boszorkányperét áttekintő kutatása megerősíti. A tanúvallomásokból kigyűjtött, az alfabetizációra vonatkozó adatok azt mutatják, hogy a falusi, mezővárosi lakosság a vizsgált időszak alatt olvasni már viszonylag nagy számban, írni meglehetősen ritkán tudott, a nyomtatott kultúrával pedig szinte kivétel nélkül az imakönyveken keresztül érintkezett (az imakönyveken kívül – elvétve – előfordul még ábécés könyv, kalendárium [két említés], ének- vagy zsoltárkönyv, szöveggel ellátott vagy anélküli vallásos kép [Sz. Kristóf 1995: 82–85]).⁶

A fenti szakirodalmi összefoglalás eredményei az intézményfüggetlenség felé elmozduló magyarországi vershagyomány kialakulásának vizsgálatát alig segítik. Statisztikai módszerekkel értelmezhető adatokat – láttuk – csak a 18. századtól kezdve ismer a kutatás, de országos felmérés csak a19. század utolsó negyedében készül. A 18. századot megelőző időszakba az alfabetizáció kutatói tehát csak alig-alig látnak bele. A kirajzolódó kép mégsem teljesen tanulságok nélkül való. Egyrészt – nem meglepő módon – úgy tűnik, hogy a 15–16. században az írás-olvasás tudás a paraszti réteg számára még egyáltalán nem, de a kisnemesek körében is csak nagyon korlátozott mértékben volt hozzáférhető. Másrészt azt látjuk, hogy az arisztokrácia férfi tagjai körében éppen ezalatt az időszak alatt válik általánosan elterjedté a betűk ismerete, a századforduló környékén tehát egyre több az irodalom iránt is érdeklődő arisztokrata megléte valószínűsíthetünk. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy úgy tűnik, ha nem is túl nagy arányban, de a nemesség körében a 14. század elejétől kezdve végig kimutatható egy írástudásából élő hivatalnok réteg, ill. hogy az elsősorban német környezetben kifejlődő városi írásbeliség a jelek szerint messze meghaladta az összes többi társadalmi réteg alfabetizáltságának szintjét.

Bibliográfia

Adamska 2004: Anna Adamska, The Study of Medieval Literacy: Old Sources, New Ideas = Adamska–Mostert (eds.) 2004, 13–47.

Adamska–Mostert (eds.) 2004: The Development of Literate Mentalities in East Central Europe, eds. Anna Adamska–Marco Mostert, Turhoud, Brepols, 2004 (Utrecht Studies in Medieval Literacy, 9).

Bak 1984: Bak Borbála, Városi írásbeliség a XVIII. században, Magyar Herold, 1984, 294–310.

Benda Gy. 2002: Benda Gyula, Írni tudás és iskola, Acta Papensia, 2002, 173–179.

Benda K. 1977: Benda Kálmán, Az iskolázás és az írástudás a dunántúli parasztság körében az 1770-es években, Somogy megye múltjából: Levéltári évkönyv, 1977, 123–133.

Bónis 1971: Bónis György, A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon, Bp., Akadémiai, 1971.

Csapodi–Tóth–Vértesy 1987: Csapodi Csaba–Tóth András–Vértesy Miklós, Magyar könyvtörténet, Bp., Gondolat, 1987.

Csernátoni 1893: Csernátoni Gyula, Az erdélyi szászok oktatásügye, Századok, 1893, 478–490.

Danyi–Dávid (szerk.) 1960: Az első magyarországi népszámlálás (1784–1787), szerk. Danyi Dezső–Dávid Zoltán, Bp., Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára–Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztálya, 1960.

Dányi 1993: Dányi Dezső, A hazai népesség és népesedésstatisztika kezdetei, Történeti demográfiai füzetek, 1993, 109–192.

Draskóczy 1984: Draskóczy István, Litteratusok egy Pest környéki nemes családban a XIV–XV. században, Magyar Herold, 1984, 155–175.

Farkas 1992: Farkas Gábor, A 16–17. századi polgári könyvtárak típusai, MKsz, 1992, 100–121.

Fraknói 1896: Fraknói Vilmos, A Hunyadiak és a jagellók kora (1440–1526), Bp., Athenaeum, 1896 (A magyar nemzet története, 4).

F. Romhányi 2015: F. Rományi Beatrix, Kolostorhálózat – településhálózat – népesség: A középkori Magyar Királyság demográfiai helyzetének változásaihoz, Történelmi Szemle, 2015, 1–49.

Fügedi 1965: Fügedi Erik, A 15. századi magyar arisztokrácia demográfiai viszonyai = Történeti statisztikai évkönyv: 1963–1964, Bp., Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára–Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztálya, 1965, 35–71.

Fügedi 1992: Fügedi Erik, A középkori Magyarország történeti demográfiája, Történeti demográfiai füzetek, 1992, 7–60.

Házi 1939: Házi Jenő, A soproni plébániai iskola: Egy fejezet a nyomás alatt lévő „Sopron középkori egyháztörténete” című munkából, Soproni Szemle, 1939, 103–116.

Horváth József 2002: Horváth József, Írásbeliség és végrendelkezési gyakorlat Győrben a XVII. században, Acta Papensia, 2002, 81–98.

Hudi 1989: Hudi József, Írni tudás Veszprém vármegyében a XIX. század közepén = A Dunántúl településtörténete: Falvak, várak és puszták a Dunántúlon (XI–XIX. Század), szerk. Somfai Balázs, Veszprém, 1989, 457–465.

Hudi 1995: Hudi József, Alfabetizáció és társadalom a XIX. századi Veszprémben, Levéltári Szemle, 1995, 38–46.

Hudi 2009: Hudi József, Könyv és társadalom: Könyvkultúra és művelődés a XVIII–XIX. századi Veszprém megyében, Bp., OSZK–Gondolat, 2009 (Nemzet téka).

Ila 1946: Ila Bálint, Az írásbeliség szerepe a XVII. századi gazdasági igazgatásban, Levéltári Közlemények, 1946, 27–46.

Istványi 1934: Istványi Géza, A magyarnyelvű irásbeliség kialakulása, Bp., 1934.

Iványi 1911: Iványi Béla, Az írás és könyvek Eperjesen a XV-XVI. században, Magyar Könyvszemle, 1911, 132–146, 215–226, 301–318.

Jakó 1976: Jakó Zsigmond, A laikus írásbeliség kezdetei a középkori Erdélyben = Uő., Írás, könyv, értelmiség, Bukarest, 1976, 25–36.

Kertész 2009b: Kertész Balázs, Festetics-kódex = „Látjátok feleim…”: Nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig, szerk. Madas Edit, Bp., OSZK, 2009, 342.

Király 1990: Király Ferenc, Könyv és olvasója Keszthelyena 19. század első felében = Művelődéstörténeti tanulmányok, Zalaegerszeg, 1990 (Zalai Gyűjtemény, 31), 165–192.

Komjáti (ford.) 1533: Epistolae Pavli lingva Hvngarica donatae: Az zenth Paal leueley magyar nyeluen, ford. Komjáti Benedek, Krakkó, Vietor, 1533 (RMNy 13).

Korondi 2014: Korondi Ágnes, Író és olvasó nők a középkori Magyarországon = A zsoltártól a rózsaszín regényig: Fejezetek a női művelődés történetéből, szerk. Papp Júlia, Bp., PIM, 2014, 43–58.

Kováts 2001: Kováts Zoltán, A Kárpát-medence népesedési viszonyainak alakulása (900-1870), Történeti demográfiai évkönyvek, 2001, 121–127.

Kristóf 1995: Kristóf Ildikó, „Istenes könyvek – ördöngös könyvek”: (Az olvasási kultúra nyomai kora újkori falvainkban és mezővárosainkban a boszorkányperek alapján) = Folklórműveltség a 18. századi Magyarországon, szerk. Szilágyi Miklós, Bp., Akadémiai, 1995 (Népi kultúra – népi társadalom: Folclorica et ethnographica: A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének évkönyve, 18), 67–104.

Kubinyi 1984: Kubinyi András, Írástudás és értelmiségi foglalkozásúak a Jagelló-korban, Magyar Herold, 1984, 186–208.

Kubinyi 1996: Kubinyi András, A Magyar Királyság népessége a 15. század végén, Történelmi Szemle, 1996, 135–161.

Kubinyi 1997: Kubinyi András, Egy késő középkori főrangú hölgy végrendelkezésének tanulságai, Történelmi Szemle, 1997, 401–410.

Kubinyi 1999: Kubinyi András, Főúri és nemesi végrendeletek a Jagelló-korban, Soproni Szemle, 1999, 331–342.

Kubinyi 2001: Kubinyi András, A késő-középkori Magyarország történeti demográfiai problémái, Történeti demográfiai évkönyvek, 2001, 105–119.

Madas–Monok 2003: Madas Edit–Monok István, A könyvkultúra Magyarországon: A kezdetektől 1800-ig, Bp., Balassi, 2003.

Majorossy–Szende 2012: Majorossy Judit–Szende Katalin, Libri civitatum: Városkönyvek a középkori Magyar Királyság közigazgatásában = Tiszteletkör: Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára, szerk. Mikó Gábor–Péterfi Bence–Vadas András, Bp., Eötvös, 2012, 319–330.

Makkai 1958: Makkai László, Pest megye története, Bp., 1958.

Miskolczy 1982: Miskolczy Ambrus, Az írni tudás és a társadalmi rétegződés Erdélyben az 1820-30-as években = Ráday Gyűjtemény Évkönyve II. 1981, 121–135.

Mollay 1967–1968: Mollay Károly, Többnyelvűség a középkori Sopronban 1-5, Soproni Szemle, 1967, 155–171, 205–223, 317–333; 1968, 37–58, 130–150.

Monok 2012: Monok István, A művelt arisztokrata, szerk. Hitseker Mária, Bp., Kossuth, 2012 (Kulturális örökség).

Németh 1993: Németh Gábor, Mezővárosi írásbeliség, ingatlanforgalom és szokásjog az abaúji és zempléni mezővárosokban a 16-18. században, Folia Historica, 1993, 48–74.

OMKSH 1871: Az Országos Magyar Kir. Statisztikai Hivatal, A Magyar Korona országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei a hasznos házi állatok kimutatásával együtt, Pest, Athenaeum, 1871.

Pál 2003: Pál Judit, Városfejlődés a Székelyföldön: 1750-1914, Csíkszereda, Pro-Print, 2003 (Múltunk könyvek).

Péter 1985: Péter Katalin, A bibliaolvasás mindenkinek szóló programja Magyarországon a 16. század második felében, Századok, 1985, 1006–1028.

Péter 2013: Péter Katalin, Az olvsó nő eszménye a 17. század elején = Uő., Magánélet a régi Magyarországon, Bp., MTA BTK Történettudományi Intézet, 2013 (Magyar történelmi emlékek: Értekezések), 25–33.

Péter et al. 2015: Péter Katalin–Benda Borbála–Horn Ildikó–Koltai András, A magyar arisztokrácia családi kapcsolatrendszere a 16–17. században,

http://archivum.piar.hu/arisztokrata/index.htm

(2015. december 19.).

Solymosi 2011: Solymosi László, Anyanyelv és jogi írásbeliség a középkori Magyarországon, Történelmi Szemle, 2011, 479–501.

Spufford 1979: Margaret Spufford, First steps in literacy: the reading and writing experiences of the humblest seventeeth-century spiritual autobiographers, Social History 1979, 407–435.

Szabó 2014: Szabó András, Női művelődés a 16. században = A zsoltártól a rózsaszín regényig: Fejezetek a női művelődés történetéből, szerk. Papp Júlia, Bp., PIM, 2014, 71–77.

Szende 2001: Szende Katalin, Testaments and Testimonies. Orality and Literacy in Composing Last Wills in Late Medieval Hungary = Oral History of the Middle Ages: The Spoken Word in Context, eds. Gerhard Jaritz–Michael Richter, Kerms–Budapest, Medium Aevum Quotidianum–CEU Department of Medieval Studies, 2001 (Medium Aevum Quotidianum, 12; CEU Medievalia, 3), 49–66.

Szende 2004a: Szende Katalin, Otthon a városban: társadalom és anyagi kultúra a középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen, Bp., MTA TTI, 2004 (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 32).

Szende 2004b: Szende Katalin, The Uses of Archives in Medieval Hungary = Adamska–Mostert (eds.) 2004: 107–142.

Szende 2014: Szende Katalin, A magyar városi írasbeliség kezdetei = Arcana tabularii: Tanulmányok Solymosi László tiszteletére, szerk. Bárány Attila–Dreska Gábor–Szovák Kornél, Budapest– Debrecen, 2014, 435–458.

Sz. Kristóf 1995: Kristóf Ildikó, Istenes könyvek – ördöngös könyvek: Az olvasási kultúra nyomai kora újkori falvainkban és mezővárosainkban a boszorkányperek alapján = Népi kultúra – népi társadalom: Az MTA Néprajzi Kutatóintézetének Évkönyve 18, szerk. Szilágyi Miklós, Bp., Akadémiai, 1995, 67–104.

Sz. Kristóf 2002: Sz. Kristóf Ildikó, A számoktól a (jogi) szövegekig: alfabétizációtörténet, olvasástörténet vagy kommunikációtörténet?, Acta Papensia, 2002, 3–29.

Sz. Kristóf 2008: Sz. Kristóf Ildikó, Statisztikák, használatok, olvasatok: Az írni-olvasni tudás történeti kutatásának forrásairól és módszereiről (16-18. század) = Történeti forrás – néprajzi olvasat: Gazdaság-, társadalom- és egyháztörténeti források néprajzi értelmezésének lehetőségei, szerk. Fülemile Ágnes–Kiss Réka, Bp., MTA Néprajzi Kutatóintézet–L'Harmattan, 2008 (Documentatio Ethnographica, 23), 209–224.

Takács 1979: Takács Lajos, A paraszti írásbeliség XVII. századi történetéhez, MTA Nyelv- és irodalomtudományi osztályának közleményei, 1979, 361–369.

Tóth I. Gy. 1996: Tóth István György, Mivelhogy magad írást nem tudsz…: Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon, Bp., MTA TTI, 1996 (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 17).

Tóth I. Gy. 2002: Tóth István György, Alfabetizáció a XVII-XVIII. századi Magyarországon, Acta Papensia, 2002, 31–37.

Veszprémy 2004: László Veszprémy, The Birth of a Structured Literacy = Adamska–Mostert (eds.) 2004: 161–181.

---

1. Az alfabetizáció kutatástörténetét összefoglalja: Sz. Kristóf 2008; Hudi 2009: 7–18, 56–58; a középkorra vonatkozó vizsgálatokról ld.: Adamska 2004.

   ↩︎

2. A csak olvasni tudók a nők között magas arányát Hudi József a nők társadalmi szerepével magyarázza. „A nők körében megkésve kezdődött az alfabetizáció, s lassabban is haladt előre. Ugyanakkor hosszú időn át nagyobb volt a »szakadék« a csak olvasni, valamint az írni-olvasni tudók között. Mindkettő a nők sajátos gazdasági-társadalmi helyzetével függött össze. A férj felügyelete alatt élő asszony működési köre a hagyományos világban a háztartásra és a gyermeknevelésre terjedt ki. Az ének- és imakönyv, az ábécéskönyv forgatásához a nép körében sokáig semmi szükség nem volt az írni tudásra” (Hudi 2009: 73).

   ↩︎

3. Az apácaként nevelkedő Szent Margit 13. századi példáját nem számítva a 14. századtól vannak adatok arra, hogy az uralkodóház nő tagjai már megtanultak olvasni. Károly Róbert özvegye, Łokietek Erzsébet breviáriumáról végrendelkezik, Nagy Lajos feleségének misszáléja és breviáriuma is volt, lánya – a későbbi lengyel királynővé választott Hedvig – lengyelül olvasta a Bibliát. Nem Magyarországon tett szert műveltségre, de a magyarországi írásbeliség elterjedése szempontjából mindenképpen meg kell említeni a külföldi uralkodóházak a 15. századtól Magyarországra házasodó, művelt nőtagjait, Hunyadi Mátyás feleségét, Aragóniai Beatrixot Galeotto olvasott emberként mutatja be, ahogyan Candale-i Anna és Habsburg Mária is művelt hercegnőkként érkeznek az országba (Korondi 2014: 48–51).

   ↩︎

4. A Magyar Királyság városi hatóságai által 1255–1305 között kiadott, teljes szövegükben ismert oklevelek katalógusát ld.: Szende 2014: 453–458.

   ↩︎

5. Tóth I. Gy. 1996: 80. Hogy mennyivel marad alatta, nehéz megbecsülni. 1870-ben az analfabéta nők és férfiak aránya közti különbség az ország 78 vármegyéjében mindenesetre már sehol sem nagyobb 9%-nál (Tóth I. Gy. 1996: 250–251).

   ↩︎

6. A boszorkányperekről ld. még: Tóth I. Gy. 1996: 113–116. A kutatás eredményeként kirajzolódó képet Tóth a következőképpen foglalja össze. „Az írás jelenléte ekkor [a 18. században] a falvakban már általános, de a parasztok nagy többsége még írástudatlan, és ezért a legtöbben nem tudták megfejteni az okmányok tartalmát – ezért lehetett a ládában őrzött, titokzatos iromány ördöngős dolog az analfabéta jobbágyok számára” (Tóth I. Gy. 1996: 116).

   ↩︎