Lázs Sándor

Regula és irodalom a szigeti domonkos apácák kolostorában

A tanulmány a következő cikk alapján készült: Lázs Sándor, Nyelvhasználat és anyanyelvű irodalom a magyar domonkos reformban = Az első 300 év Magyarországon és Európában: A Domonkos-rend a Középkorban, Alba Civitas Történeti Alapítvány, Székesfehérvár, 2017, 207–234. 207-234.

A 14. századtól a 15. század végéig elhúzódó szerzetesi reform egyáltalán nem intézményi megújulást hozott, hanem egyszerűen vissza akart térni a rendalapító követte vita apostolicához és a szegénységeszményhez. Lehetséges ugyan, hogy a Mezey László által oly szépen megrajzolt spiritualitás, amely szerint Marcellus az Árpád-házi királylányt, Margitot domonkos apácává nevelte (Mezey 1979, 197–200), a 14. század végére már egyes részleteiben anakronisztikusnak tetszett, ám a regula megszabta ágostoni lelkiség, az imitatio Dominici kétségtelenül vonzó lehetett az ideális szerzetesi életre törekvők számára. Az egyes közösségekben a hagyományokhoz ragaszkodtak, mint például a domonkos apácák Nagyboldogasszony kolostorában. A Margit-legenda szerint a szigeti nővérek gyakran ismételgették azt a mondást, hogy Ez nincsen a mi asszonyunknak, Szent Margit asszonynak regulái közül (30v:20-22). A helyi tradíciók azonban nem minden esetben fedték azokat az életszabályokat, amelyeket a rend alapítói megszabtak, gyakran romlást jelentettek, vagy legalábbis a korábbi – idealizált – aranykorhoz képest annak érezték.

Ez a dolgozat azt kívánja bemutatni, milyen változások történtek a 14. és 15. században zajló szerzetesi obszervanciamozgalomban, hogy miképpen kapcsolódtak be a magyar kolduló rendek az európai megújulásba, és megpróbálja bemutatni, hogy miképpen nyertek tért a laikus közösségekben a nemzetközi latin nyelv használatával szemben a népnyelvek, ami éppen a széttagoltsághoz vezetett. A megújuláshoz az eszméket – még ha látjuk is a laikusok reformtörekvéseit – a külföldön tanuló papok és szerzetesek terjesztették, a monasztikus életet élő, tehát a kolostort el nem hagyó apácák általuk ismerhették meg az életeszményeket.

A domonkos reform megindulása

Sienai Szent Katalin domonkos apáca 1377 őszén levelet küldött a bolognai Szent Ágnes kolostor nővéreinek. Inti a domonkos közösség apácáit, hogyan éljenek. Krisztus menyasszonya „olyan saját érzékiségével szemben, mint egy sündisznó: mint aki fél megbántani a Jegyesét. Elveszti a hazája iránti rendetlen szeretetet és elfelejti a rokonságát: csak azokkal van kapcsolata, akik megteszik Isten akaratát a szeretet érzületének igájában. Ó mennyire boldog a lelke! Egy valósággá vált a Jegyesével és nem tud mást akarni és más után vágyakozni, csak arra, amit Isten akar” (Sziénai Szent Katalin 1983, 486). Ezzel az eszményi képpel állítja szembe a fogadalmát megtörő apácát, aki elmulasztja közös imát, aki külön étkezik, és aki „az ördög szolgálatában fáradozik és egész nap a rácsnál és a beszélőszobában van az áhítat színe alatt” (Sziénai Szent Katalin 1983, 486).

A mára már egyháztanítóvá nyilvánított Sienai Szent Katalin az Isten iránti feltétlen szeretetet és engedelmesség mellett a klauzúra betartását és a vita communist kérte számon a nővéreken. A szerzetesnők elöljárójától az erkölcsök megjavítását, a szegénységi fogadalom megtartását kérte: „Neked azt mondom, Priora, adj példát a szent és tisztességes élettel, hogy az igazságban taníthasd leányaidat és alárendeltjeidet; és dorgálj és büntess, amikor szükséges: tiltsd meg nekik a világiakkal való bizalmaskodást és az ájtatos lelkekkel való társalgást; zárd el előlük a rácsot és a beszélőszobát, hogy csak szükség esetén és a rendeltetésüknek megfelelően használhassák. Szólítsd fel őket, hogy ürítsék ki cellájukat, hogy ne legyen mit ajándékozniuk, szabaduljanak meg a díszes függönyöktől, a tollas ágytól és a lenge fényűző ruháktól, ha vannak ilyen ruháik, mert félek, hogy vannak. És légy ebben első, drága anyám, hogy példád másokat is erre késztessen” (Sziénai Szent Katalin 1983, 488–489).

Nem tudjuk, hogy a levelek megírásakor mennyiben befolyásolta Katalint Capuai Boldog Rajmund, aki 1374-től a sienai szent lelkivezetője volt. A domonkos spirituális véleménye azonban megegyezhetett a korszak kolostori állapotairól Sienai Szent Katalinéval, mindketten a domonkos közösségek megreformálását sürgették (Sohn-Kronthaler 2014, 95–108); nemcsak Itáliában, hanem a prédikátorok rendjének minden tartományban, hiszen általános romlás mutatkozott a kolostori fegyelemben.

A bolognai nagykáptalan Rajmundot – Sienai Szent Katalin halálának évében, 1380-ban – a rend generálisának választotta. Rajmund a domonkosok vezetőjeként arra kérte rendtársait, hogy kövessék regulájukat és Szent Domonkos példáját. Pontosan ugyanarra, amire Sienai Szent Katalin is kérte társait és a szerzeteseket. A prédikátorok generálisa nem támaszkodott a rend katonai felépítésére, nem utasított. Akárcsak Katalin, ő is bízott a konventek szabad belátásában, a szerzetesek önálló kezdeményezésében, ha már fogadalmat tettek, akkor azt az Ágoston-regula szellemében, be is tartják: „Adja Úristen, hogy megtartsátok mendezeket szerelmmel, mint lelki szépségnek szeretői, és Krisztusnak jó szagával, jó nyájasságból illatozók, nem úgy, mint szolgálók kemény törvény alatt, de mint szabad fiak, leányok malaszt alatt élvén” (Ágoston-regula; Birk-kódex, 2b:34–38). Rajmund azt szerette volna elérni, hogy az obszervanciára fogékony fráterek egy kolostorban éljenek, minden rendtartományban legalább egy konvent legyen, amely szorosan követi a szerzetesi fegyelem előírásait (Hillenbrand 1989, 219).

Reformok a német nyelvű rendtartományokban

Az eredmény lassan érkezett, a domonkos kolostorok tiltakoztak a reformok ellen. Azzal hárították el az obszervancia bevezetését, mintha a szerzetesi fegyelem hívei a rendi szabályokat megváltoztatni akarták volna és nem csak betartatni azokat. Úgy érveltek, hogy a domonkosok az apostolok óta a legszervezettebb közösséget alkotják, konstitúciójuk pedig időtlen (Ballweg 2001, 244). Rajmund megbízottja, Konrad de Grossis (névváltozat: Konrad von Preussen †1426) mindenütt komoly ellenállásba ütközött, végül sikerült előbb Colmar, majd Nürnberg domonkos szerzeteseinek konventjét és Schönensteinbach (1395) apácakolostorának közösségét megreformálnia. Tíz év alatt csupán e három konventben ért el eredményt, hat – Würzburg, Rothenburg, Unterlinden in Colmar, Katherinenkloster Nürnberg, Frauenaurach, Engelthal, Straßburg – viszont ellenállt a megújítási kísérletnek (Hillenbrand 1989, 221. skk).

Az obszervanciát csak a következő nemzedék, a szentség hírében elhunyt Franz von Retz és tanítványa Johannes Nider tudta bevezetni Dél-Németország és Alsó-Ausztria domonkos apácakolostoraiban. A két szerzetes korábban Bázelban, valamint Nürnbergben volt házfőnök, majd az 1420-as évek után mindketten tanítottak a bécsi egyetemen, a kapcsolat tehát a nürnbergi és a bázeli reformkonventek és a bécsi domonkos kolostor közt közvetlen volt: a már megreformált közösségek segítették az obszervanciát bevezetni kívánó szerzetesi közösségeket (Abel 2011, 7–43).

Az akkor igen népes, mintegy hetven szerzetest számláló bécsi konventet, 1434-ben reformálták meg (Perger–Brauneis 1977, 150). A kolostor a provincia reformközpontja lett, és a következő négy évtizedben innét újították meg a natio Austria, Stájerország és – Friesach kolostorának kivételével – Karintia domonkos konventjeit. A konventnek ebben az időszakban jutott ereje arra is, hogy részt vegyen a cseh, valamint a magyar rendtartomány megreformálásában, a natio Austria reformkolostoraként szerzeteseket küldtek a magyar kolostorokba, hogy irányítsák az obszervancia bevezetését, ami a személyes kapcsolatok és példamutatás nélkül nem történt volna meg.

A megreformált bécsi domonkosok rendi főiskolai oktatása a studium generale, szoros kapcsolatban állt a bécsi egyetemmel, gyakorlatilag egybeolvadt a teológiai fakultással. A konvent vonzásköre így túlnyúlott a megszokott körön, nemcsak a megújult hitélet miatt volt kívánatos a fiatalok számára, hanem a bécsi egyetemet látogatók is betekintést nyerhettek a kolostor mindennapjaiba (Schrauf 1892, 73–74). Az egyetem magyar diákjai közül – a későbbi obszerváns szerzetes – Váci Pál három év bécsi egyetemi tanulás után már mint baccalaureatus in artibus lépett be 1448. április 28-án a domonkos rend tagjai közé (Frank 1968, 231). Úgy látszik, az akkori regens studii, Leonhard Huntpichler (Frank 1966, 313–388) elégedett volt a fiatal testvérrel. Váci Pált a bécsi domonkos konvent noviciátusa letelte után egy évvel, 1450-ben frater Christian Herbrunner társaságában Heidelbergbe küldte, hogy tanulmányaikat az ottani egyetem artium-fakultásán fejezzék be. Kapcsolatuk, személyes ismeretségük – a későbbiekben részletesebben is bemutatom – jelentős szerepet játszott abban, hogy a Magyar Királyság domonkos kolostoraiban megszilárdult az obszervancia.

Az a képzettség, amelyet a fiatal szerzetesek külföldi tanulmányaikon megszereztek, alapja volt annak a lelkipásztori munkának, amelyet aztán a laikusok körében végeztek.

Domonkos reform a Magyar Királyság területén

A magyar domonkosok obszervanciatörekvéseiről a legtöbb adat Harsányi András nagy és gyakran hivatkozott munkájából ismert. Fontos forrás még Implom Lajos gyűjtése, ám az ő munkája egyelőre kiadatlan, a vasvári Domonkos Rendtörténeti Gyűjteményben található meg; az alábbiakban gyakran utalok az általa leírt 15. és 16. századi oklevelekre (Implom).

A Magyar Királyság domonkos konventjei – az erdélyiek kivételével – késlekedtek a regularis observantia bevezetésével. Fordulat ebben akkor következett be, amikor 1452-ben Hunyadi János kormányzó Bécsben tárgyalt. Talán az ottani obszerváns domonkosoknál szerzett tapasztalatai hatására Hunyadi a pápához, V. Miklóshoz fordult (1447–1455), hogy a Szentszék parancsolja meg a domonkosok rendfőnökének, küldjön megfelelő hatalommal felruházott szerzetest, aki obszervanciára vezeti a magyar domonkosokat. Kérését támogatta Szécsi Dénes esztergomi érsek, valamint Salánkai Ágoston győri püspök is, aki a domonkos reformot saját városában akarta megindítani. Levelezés kezdődött. Ennek eredményeként 1452 húsvétja után András, a magyar rendtartomány provinciálisa kérte, hogy a bécsi Leonhard Huntpichlert nevezzék ki az obszervanciát a győri és budai konventben végrehajtó generalis vicariusnak (Implom, II). Huntpichler egyéb elfoglaltságai miatt csak 1454-ben tudott a felszólításnak eleget tenni, de ekkor a győri és a budai domonkos konvent már a megreformált kolostorok közt volt. A bécsi domonkos a kassai konvent reformátora lett (Sarbak 2001, 152–156), ahol ekkor (1457) földije és korábbi mentoráltja, a bécsi konventből ide helyezett obszerváns szerzetes – Váci Pál iskola- és rendtársa – Christian Herbrunner volt a perjel (Implom, II), akit aztán az ő tanítványa, a szintén bécsi reformszerzetes Peter von Braunau követett (Frank 1968, 232–235). Ezek az assignatiók azért is fontosak, mert a reformok bevezetésekor az új és egyben régi szokásokat a Magyar Királyság domonkos kolostoraiban nem jegyezték le – legalábbis nem maradt ránk belőlük semmi –, személyesen kellett átadni a tapasztalatokat.

A magyar domonkos rendtartomány konventjeiről nem tudjuk, hogy egységesen áttértek-e az obszervanciára, az oklevelek ugyanis csak ritkán utalnak erre. Érdemes Váci Pál életútját követni, assignatiói a magyar reform pillanatnyi helyzetére vetnek fényt (Lázs 2005, 188–204).

Váci Pál a domonkos nővérek lelkigondozójaként 1474-ben az Ágoston-regula fordítására írt megjegyzése szerint ugyan már a Budával átellenben fekvő Nyulak – vagy a 15. században gyakran használt nevén Mária – szigetén tartózkodott, de ekkoriban még a natio Austria tagja volt. Pál testvért csak 1478. július 11-én vette ki a rend vezetése az osztrák provinciából és helyezte át a magyarba. Engedélyezték neki, hogy vagy a pesti Szent Antal vagy a szegedi Szent Miklós kolostorba menjen, de választhatott egyéb konventet is, oda, ahol befogadják (Implom). Az engedélyből kiviláglik, hogy a két konvent ekkor már átesett a rendi fegyelem megerősítésén, ugyanis a nagykáptalanok – a belső béke megőrzése érdekében – nyomatékosan tiltották, hogy az obszerváns testvérek olyan konventekbe költözzenek, amelyet még nem reformáltak meg (Implom). Váci Pál végül egy másik kolostort, a nagyszombatit választotta, amely ezek szerint már áttért az obszervanciára, ugyanis rövidesen a konventet házfőnöke lett (Pusztai 1960, 16).

A Nyulak szigeti domonkos apácák konventjének megreformálása

Váci Pál domonkos szerzetes 1474. október 1-jén fejezte be a Szent Ágostonnak tulajdonított regula és a domonkos konstitúciók fordítását. A domonkosok által használt regula és életszabályok a ma Birk-kódexnek nevezett négylevélnyi töredékben maradtak ránk. Bár a reform megindítása a legfontosabb alapmű fordításával megkezdődött, az obszervancia tényleges bevezetése a szigeti domonkos nővérek körében hosszú ideig nem sikerült.

A szerzetesi reform nem egy időben zajlott a domonkosok első és a másodrendjében. Mindenütt a férfiak szerzetesi közössége újult meg előbb, ezt követte az apácakonventek megreformálása; ez nemcsak annak volt köszönhető, hogy a domonkosok felelősséggel tartoztak a rendjükhöz tartozó női konventekért, hanem a mendikánsok végezte lelkigondozói tevékenységnek is. A domonkos reformmozgalom céljai elvileg nem különböztek a férfiak és a nők esetében, ám eltérő életmódjuknak megfelelően más-más módszer, eszköz alkalmazása lett hangsúlyos. A prédikátorok a stúdiumok és a lelkipásztori tevékenységük miatt nem mondhattak le a világi jelenlétükről, míg a másodrendiek a fegyelmi megújulás után ismét a szigorú kolostori klauzúrát választották. Az evangéliumi tanácsokban megfogalmazott szegénység szerzetesi értelmezése is változott a 14. századra; a másodrend természetszerűleg nem koldulhatott, a kolostorok, hogy megélhetésüket biztosítsák, jelentős földbirtokot halmoztak föl.

A megreformált szerzetesi közösségek visszatértek az eredeti fegyelemhez, megpróbáltak az Ágoston-regula szellemében és a konstitúciók szerint élni. A rend női ága esetében azonban váratlan fejleményt hozott a megújulás. A reform nyomán – egyes rendtartományok női kolostoraiban – a 15. század közepére lemondtak a latin nyelv liturgián kívüli használatáról, anyanyelvű szövegeket írtak, hogy ezzel is segítsék a nővérek lelki épülését, paraliturgikus gyakorlatait; olybá tűnik, mintha a teológusok csak ekkor vették volna tudomásul, hogy a női kolostorokban laikusok élnek. Mindehhez persze a prédikátornak készülő szerzetesek nyelvi felkészültségének is változnia kellett (Ehrenschwendtner 2004, 119–148).

A Nagyboldogasszony kolostor konventjében erős ellenállás mutatkozott az 1452-ben megreformált budai domonkosok fennhatósága és obszervanciatörekvései ellen. Az apácák lelki vezetését végző budai Szent Miklós kolostor konventje már a regularis observantia szellemét követte, amikor 1459-ben a domonkos nővérek engedélyt kértek II. Piusz pápától (1458–1464), hogy a ferencesek közül választhassanak gyóntatót (Harsányi 1938, 105–107). Az eset nem áll magában. A bécsi Szent Lőrinc-kolostor domonkos nővérei olyan hevesen ellenezték a domonkosok felügyeletét, hogy a szerzetesek 1413-ban lemondtak a fennhatóságukról. 1422-ben a V. Márton pápa kivette a konventet a prédikátorok rendjének fennhatósága alól. A nővérek felügyeletét in spiritualibus a bécsi püspökre, in temporalibus, azaz gazdasági ügyekben a tartomány fejedelmére bízta, de kikötötte, hogy továbbra is a domonkosok konstitúciója szerint éljenek. A nővérek végül 1450-ben az Ágoston-regulát fogadták el, és a Szent Dorottya ágostonos kanonokjait kérték föl lelkigondozásra. A Szent Lőrinc konvent élén ettől kezdve nem perjelnő, hanem egy „mester”-nek nevezett apáca állt, akit élethossziglan választottak meg a tisztségre (Perger–Brauneis 1977, 203).

Budán a szigeti Nagyboldogasszony konvent örökös perjelnője ekkor Anna nővér volt. Őt Szilágyi Erzsébet (1410–1483/1484), Szécsi Dénes esztergomi érsek (1410–1465) és Juan de Carvajal bíboros, pápai legátus (1399–1469) is nagyra becsülte (utóbbiról: Fraknói 1890, 3–88). Azt várták tőle, hogy a monostor az ő szorgoskodása és példás élete által mindörökre megreformáltassék és kormányoztassék. Anna perjelnőnek azonban sikerült kivonnia a már megreformált budai domonkosok fennhatósága alól a konventet, magukat nem is domonkos, hanem Ágoston-rendi nővéreknek mondták (Harsányi 1938, 106). Nem tudjuk, hogy ez az ellenállás gazdasági ellentétekre vezethető-e vissza, vagy azt elégelték meg a nővérek, hogy a szerzetesek beleszóltak az életükbe. Gyanítható, hogy a konfliktus – bár ezt a ránk maradt oklevelek nem említik – az obszervancia bevezetése körüli ügyek miatt lángolt föl, Anna a reform kerékkötője lehetett.

A domonkosok féltek, hogy végleg elvesztik joghatóságukat, tartottak attól, hogy Anna perjelnő élve a pápáktól kapott engedélyekkel, a ferencesek után akár világi papokat is vehet lelkigondozónak a nővérek mellé. A Szent Miklós kolostor elöljárója ezért 1474-ben Váci Pállal egyetemben több szerzetest és conversust rendelt a Nyulak szigetére, ahol a domonkos perjelség már megszűnt, a konvent helyett – vikáriussal az élén – egy locus működött a nővérek mellett (Implom).

A tisztségéről leválthatatlan perjelnő azonban továbbra is elégedetlen volt a kirendelt szerzetesek tevékenységével. A patthelyzetet az oldotta meg, hogy Anna perjelnő 1478-ban maga kérte fölmentését. Engedélyt kapott, hogy maga választotta két társával másik – feltehetően a pécsi – konventbe menjen (Király 1979, 156). Ez kísértetiesen azonos azzal az eljárással, amelyet Teutonia kolostoraiból ismerünk: az obszervanciára nem hajló nővéreket a veszekedések elkerülése érdekében megreformálatlan kolostorokba helyezték.

Valószínűleg ez után sem volt kiegyensúlyozott a viszony a testvérek és a nővérek konventjei között. A budai és pesti domonkosok obszervanciája ebben az időben kívánnivalókat hagyott maga után. 1482-ben a rendfőnök azzal bízta meg Győri Paulin tartományperjelt, Episcopi János erdélyi helynököt, Kálmáncsehi Péter győri alperjelt, Bernát kassai prédikátort és Váci Pál nagyszombati perjelt, hogy menjenek a pesti Szent Antal és a budai Szent Miklós kolostorba a teljes megreformálás ügyében (Implom, III). Hogy mire jutottak, az nem derül ki, ennek a vizitációnak nincs meg a jegyzőkönyve. Az első és a másodrend folyamatos viszálya, vagy a Szent Miklós kolostor konventjének belső állapota okozta-e a késlekedést a szigeti Nagyboldogasszony monostor megújulásában, nem tudjuk. Annyi látszik, hogy az apácákhoz köthető scriptoriumi munka Ráskay Lea vezetésével csak az 1500-as évek elején indult meg a domonkos nővérek körében. 1510-ben készült a Példák könyve és a szigeti szentről szóló Margit-legenda – ez utóbbi egy korábbi magyar kézirat másolata (Mezey 1955, 53–70). Ez a scriptoriumi munka belső rend, nyugalom nélkül szinte elképzelhetetlen. Lelkivezetők kellettek a másolás megindításához, akik a szövegeket elkészítették, fordították.

Az is biztosra vehető, hogy egy rövid időszak kivételével a viszony a későbbiekben sem volt kiegyensúlyozott a domonkos nővérek és a budai domonkosok között. Ehhez hozzájárult az is, hogy a mohácsi vész után a budai domonkos konvent szinte teljesen kiürült, nem tudták lelkigondozói feladataikat ellátni. Részben ennek a hanyatlásnak, a domonkosok lelkigondozásának megszűnésének tudható be, hogy a Boldogasszony konvent domonkos apácáinak másolt könyveiben, jelesen az Érsekújvári Kódexben több olyan szöveg is föltűnik, amelynek tartalmát, spiritualitását ferences lelkigondozók befolyásolhatták. Valószínűleg ismételten ők vették át a nővérek gondozását.

A többi magyar domonkos apácakolostor belső viszonyairól ennyi tudásunk sincs. Nem ismert, hogy sikerült-e a nővéreket a vidéki kolostorokban – a már megreformált domonkos szerzetesek irányítása alatt – obszervanciára bírni, hogy a rendi megújulás ott is olyan, a nyelvhasználatot befolyásoló eredménnyel járt-e, mint a Nyulak szigeti domonkos kolostorban. Mindennek eldöntéséhez – akár következtetések levonásához –ajánlatos volna ismerni a női konventek 15. század végi és 16. század eleji állapotát, létszámát, hiszen a kolostori munkamegosztáshoz viszonylag nagyszámú konventtagra volt szükség. Az ugyanis biztos, hogy a lelkigondozói tevékenység következtében keletkeztek – legalább alkalmi lejegyzésű – anyanyelvű szövegek, csupán az a kérdés, hogy volt-e arra erő, volt-e olyan kolostori szervezettség, amely ezeket a fordításokat, összeállításokat, egyházi beszédeket képes volt megőrizni. Ha volt, akkor pusztulásukért főként a török hódítást kell okulnunk, bár feltűnő, hogy a Felvidéken sem maradtak ránk népnyelvű szövegek a 16. század elejéről.

Latin- és népnyelvhasználat a domonkosok kolostoraiban

Az első rend nyelvhasználatáról

A Magyar Királyság domonkos rendtartománya kolostorainak lakóiról, a kolostorok szociális összetételéről csak okleveles említésekből van valamelyes ismeretünk.

A domonkos szerzetesek többsége a nevek alapján magyar lehetett, és – mivel többségüknek a születési vagy a rendbe lépésük helyére utaló ragadványneve volt – csak kevesen lehettek közülük nemesi származásúak (Implom, III). A magyarok mellett a kolostor helyétől, vonzáskörzetétől függően lehettek a domonkosok között egyéb náció fiai is. A szerényebb sorsúak, mint később látjuk, joggal reménykedhettek abban, hogy a stúdiumuk révén sikerülhet kiemelkedniük alacsonyabb társadalmi státuszukból.

A kolostorokban feltehetőleg még az azonos nemzetből való szerzetesek is latinul beszéltek egymással (Henkel 1988, 182). A mariánus ferencesek tartományfőnöke, Igali Fábián 1454-ben írt statútumában arra kötelezi a ferences szerzeteseket, hogy ha egy konventben négynél többen vannak, akkor egymás közt latinul beszéljenek: „in omnibus conventibus, ubi ultra quattuor fratres morantur, semper loquantur litteraliter, cum usus artem prevalere dignoscitur, nisi cum fratribus laicis et mundanis” (Magyar 1971, 101). Több konventben – akár assignatio útján – idegen nációból is kerültek szerzetesek, ez is indokolta a közösen beszélt latin nyelv használatát. A latin nyelv kolostori használatát nemcsak a kölcsönös megértés indokolta, hanem az is, hogy a többnemzetiségű konventek tagjai nemzeti öntudatuk miatt – „Propter patriam et linguam et nationem” – gyakran vetélkedtek. Domonkos példát ugyan nem tudok hozni, de ferencest igen. A bécsi ferences kolostorban 1451-ben olyan heves ellentétek törtek ki a német és a magyar anyanyelvű szerzetesek között, hogy tizenkét magyar novíciust a gvárdián haza akart küldeni a Magyar Királyságba. Hasonló volt a helyzet a cseh ferences tartományban is, ahol a német, illetve cseh származású testvérek között ellenségeskedések törtek ki (Hlaváček 2011, 61. skk). A férfiak konventjei előtt elmondott prédikáció nyelve így latin volt (Radó 1947, 1–8; Lázs, 2005, 200–204) és az étkezések alatti fölolvasások – legalábbis részben – szintén latinul hangzottak el.

A legtöbb szerzetes az anyanyelve mellett feltehetően beszélt valamilyen vulgáris nyelvet, ezt nem csak a Magyar Királyság színes nemzetiségi összetétele indokolta. Váci Pál például – Bécsben és Heidelbergben járt egyetemre – anyanyelve mellett biztosan beszélt valamelyest németül. A latin nyelv tanulása és használata alól legfeljebb a conversus testvérek – akik nem vettek részt magasabb képzésben – lehettek fölmentve, ők a népnyelvet használhatták. A lelkigondozói feladatok ellátásához a teológiai tanulmányokat végzőknek viszont feltétlenül szükségük volt valamiféle anyanyelvi képzettségre, a Szentírás – legalábbis az evangéliumok egyes részeinek – vulgáris nyelvre való lefordításához, a fontosabb teológiai kifejezések népnyelvű továbbadásához és magyarázásához, és, ami a legfontosabb, a prédikáció népnyelvű előadásához. Erre tanulmányaik alatt az evangéliumi részletek anyanyelvre való fordításával tudtak fölkészülni (Henkel 1987–1988, 325–335). A Biblia egyes részeinek fordításai azért is hasonlóak, mert az iskolai fordítási gyakorlatokon többé-kevésbé megjegyezték a népnyelvű változatot a diákok, a későbbiek folyamán a fordításkor az idéződött föl bennük.

A már sokat emlegetett Leonhard Huntpichler kétségen kívül ismerte a latintanításnak ezt a gyakorlatát, ugyanis 1426 után egy magyarországi latin iskolát (schola particularis) vezetett (Sarbak 2001, 153), ám bővebb ismeretünk arról, hogy milyen elvek szerint és miként folyt a nyelvoktatás a Magyar Királyságban – és különösen annak domonkos kolostoraiban – nincs. Ezért is különösen fontos Leonhard Huntpichlernek a Directio pedagogorum elnevezésű értekezése, amelyet kimondottan a magyar provincia kolostorainak számára írt, és amelyet Kiss Farkas nemrégiben ismertetett, illetve közre is adott (Kiss 2016, 225–246). A mű keletkezését a kutató 1455 és 1457 közé, tehát a generális vikárius újabb magyarországi tartózkodásának idejére tette.

Huntpichler értekezésének első fejezete az elméleti rész, amely 13 megfontolásból (consideratio) áll. A bécsi domonkos pedagógiai elveit jellemzi, hogy a korszakban megszokott gyakori verés helyett a szeretettel való nevelést helyezi előtérbe, a memorizálás helyett pedig a gyakorlati feladatok megoldását javasolja. Nincs semmi meglepő abban sem, hogy Huntpichler a haszontalan költészet helyett a keresztény tudományok tanulmányozására buzdított, a Szentírás szövegeiből való latintanulásra, hiszen ez a könyv játszott az oktatásban is szerepet. Az elméletit a gyakorlati fejezet követi, amelyben például azt javasolja, hogy a latinban kevéssé jártas klerikus kérdezze meg egy-egy népnyelvi szó helyes fordításáról egy nálánál biztosabb tudású társát. Ezek a tanácsok jól illeszkednek a kolostorokban szokásos oktatási módszerekhez (Schlotheuber 2006, 69–70).

Az irat második fejezetének azonban van egy egészen különös „megfontolása” (II/ 6.). A Directio pedagogorum II/6. pontja megmutatja, hogy mit gondolt Huntpichler, pontosabban, hogyan gondolkodtak a reformszerzetesek a vulgáris nyelvek használatáról. A generális vikáriust instrukciói a német nyelvi reformokhoz, a laikus nők neveléséhez kapcsolják. Mindeddig nem volt tudomásunk olyan elvekről, gyakorlatokról, amely megmagyarázták volna, hogy miért, milyen – a férfiak konventjeiben is használt – minták alapján váltották át a magyar reformkolostorok domonkos nővéreinek asztali olvasmányait latinról anyanyelvűvé; eddig legfeljebb azt tudtuk gyanítani, hogy az erősen központosított szerzetesrendben a délnémet minta alapján vezették be a népnyelvű fölolvasást a magyar domonkos nővérek kolostoraiban (Lázs 2016, 132–137).

Huntpichler azt javasolta, hogy a tanulatlanabb konventtagok a refektóriumban – az étkezések alatt, tehát a szokásos latin nyelvű felolvasások idejében, sőt azok helyett! – a fiatal vagy egyszerűbb testvérek mondjanak el latinul egy exemplumot (példázatot) vagy egy auktoritástól származó idézetet. Ezt aztán ismételjék meg népnyelven – a kassai konventben ez német lehetett –, méghozzá kétszer, hogy jobban megőrizzék az emlékezetükben. Ez után következhet az étkezés, amelynek befejeztével újból egy latin példát vagy idézetet kell elmondaniuk, majd anyanyelvükön kétszer elismételniük. Huntpichler úgy vélte, a testvérek ezzel memorizálják a latin szöveget és annak magyarázatát is, ami segíti majd őket a nyilvános megszólalásoknál, a prédikációknál és az így elsajátított tudásuk a hallgatóságnak is épülésére lesz. Az asztalnál elhangzó népnyelvű magyarázatok azoknak a laikus testvéreknek (fratres laici) is hasznára válnak, akik semmit sem értettek volna a latin nyelvű asztali fölolvasásokból: részesülnek Isten igéjéből (Kiss 2016, 233).

A domonkos vikárius így két tradícióhoz is kapcsolódik, és – a reform szellemének megfelelően – rögvest meg is újítja azt. Egyrészt követi Szent Ágoston regulájának előírását, folytatja a lectio mensae intézményét, de úgy, hogy annak értelme is legyen: a latinul kevéssé értő klerikusok így anyanyelvükön vehettek lelki és szellemi táplálékot magukhoz. Másrészt az exemplumok használatával domonkos hagyományt követ, a prédikátorok rendjében a példázatok a fiatalok oktatásának tradicionális eszközei voltak. Humbertus de Romanis az Instructiones de officiis ordinisnak a meditációról szóló fejezetében arról írt, hogy a novíciusok gondolatai Isten jótéteményei körül, valamint a démonok csalárdsága, az angyalok szolgálatai, illetve a szentek példája körül – circa exempla sanctorum – forogjanak (Humbertus de Romanis, II, 231).

Ez az egyszerűnek tűnő nyelvi és egyben persze lelki gyakorlás sokkal távolabbra mutat. Felkészítette a fiatal szerzeteseket a lelkigondozásra, amelyet népnyelven kellett végezniük. Ezt az iskolát járta ki Christian Herbrunner társaságában Váci Pál és több magyar testvére is, ők voltak aztán azok, akik anyanyelven végezték a pasztorációt a laikusok körében és fordítottak népnyelve latin nyelvű műveket.

A laikus férfi szerzetesek nevelése

Igen érdekes – és ezt már Kiss Farkas Gábor is kiemelte már idézett tanulmányában (Kiss 2016, 235) –, hogy Huntpichler értekezése a conversus testvérek oktatását is kívánatosnak tartotta. Szokatlan ez, hiszen a konventeknek nem állt érdekükben a megszokott szociális rend fölborítása. A konventuális szerzetesek más rendekben és kolostorokban tiltották, hogy a conversusok könyvekkel foglalkozzanak, ellenezték, hogy a laikus testvérek azért tanuljanak, hogy belőlük klerikusok, szerzetesek legyenek (Frank, 1968, 59).

A társadalmi mobilizációt akadályozó művelődési gát a 15–16. században a reformkolostorokban szakadt át. A bencések tegernseei monostorában, az ágostonos kanonokok rebdorfi kolostorában a konverzusok rendelkezésére állt egy anyanyelvű könyvtár olyan művekkel, amelyeket számukra fordítottak németre, illetőleg számukra másoltak (Bauer 1996, 40–135, 211–248). És még ha az erre vonatkozó információk nem is a kolduló rendekből származnak, bizonyos – a későbbiekben bemutatandó – szövegek arra mutatnak, hogy ez a művelődési gátszakadás Magyar Királyság mendikáns konventjeiben is bekövetkezett, olyan anyanyelvű kéziratok készültek, amelyeket laikusoknak, conversus testvéreknek szántak (v. ö. Bartók 2018, 260 skk).

A tegernseei bencések szokáskönyve előírta, hogy a laikus testvéreknek vasárnaponként az apát rendelkezése szerint külön – tehát ne a konventben megszokott latin nyelven, hanem népnyelven – prédikáljanak: „Idem insuper magister diebus dominicis et aliis celebribus dum commode potest, aptis loco et tempore de scripturis sacris, de regulae disciplina et status obligatione et similibus secundum temporum congruentiam et personarum qualitatem eos diligenter informet” (idézi: Bauer 1996, 22–23). Abban az esetben azonban, ha a prédikáció valamely ok miatt elmaradna, akkor a testvérek gyűljenek össze, és egyikük olvasson fel a többieknek a már bevált írásokból: „Quod si, quando hoc ipsum per se commode facere non potest, ipsi nihilominus fratres conversi in loco deputato conveniant et unus eorum iuxta prioris aut magistri ipsorum ordinationem, ceteris attendentibus, de ragula aut scripturis aliquid aedificatorium legat, quod et pro tempore iuxta praesidentium dispositionem hora collationis ante Completorium facere possunt” (idézi Bauer 1996, 23).

A tegernseei utasítás egy nehezen értelmezhető magyarországi latin szöveget is megvilágít. A Kartauzi Névtelen prédikációgyűjteményének latin ajánlásában azt írta, hogy azért fordította le az episztolákat és az evangéliumokat és látta el őket magyarázatokkal és hasznos tanulságokkal, hogy ne csak a latinul értőknek legyenek elérhetőek, hanem „mindkét nembeli egyszerűbb testvérek és a latinban kevésbé jártas ifjak számára. E szent együgyű testvéreknek és nővéreknek is legyen mindez hozzáférhető, hogy nagy és kis ünnepeken mintegy tanulva, a szentbeszéd és az olvasmány idejét hasznosabban tölthessék el” (pro simplicioribus utriusque sexsus ac iunioribus minus in latinitate tritis ut ipsa sancta simplicitas fratrum et sororum habeant inpromtu in festis vel solenpnitatibus modo studi sermonis lectionisque sacrum tempus gloriosus occupare. Nytár, 4, XXIV; Madas 1985, 11–12). Tehát ne vesztegessék az időt hasztalanul a konventnek tartott latin nyelvű prédikációk és olvasmányok hallgatásával, hanem olvassanak anyanyelvű műveket. Az egyszerűbb vagy szent együgyű testvéreken bizonyára a laikus konventtagokat, a latinban kevésbé jártas testvérek alatt pedig a képzetlenebb klerikusokat, szerzeteseket kell értenünk, akiknek némely kartauzi kolostorban népnyelvű könyvtárat állítottak föl. Ezeknek a könyvtáraknak a minősége, akárcsak a laikus testvérek száma az egyes konventekben – a különböző gazdasági lehetőségek miatt is – erősen eltért. A konverzusok lelki gondozásáról természetesen gondoskodniuk kellett a felszentelt rendtagoknak. Ha egy konventben a laikus testvérek száma magasabb volt, akkor több esély volt rá, hogy népnyelvű szövegeket, fordításokat készítenek a számukra. Nehézséget okoz, hogy külön katalógusok nem maradtak fönn a laikusok számára írt könyvekről (Bauer 1996, 7–28).

A másodrend nyelvhasználatáról

Ellentétben a férfiak közösségével, a női konventek nem kedveztek a szociális változásoknak, a laikus státuszból nem lehetett kilépni, legfeljebb a kolostori tisztségek elnyerése jelenthetett valamiféle társadalmi emelkedést.

A 13. században – a Margit-legenda szentté avatási jegyzőkönyve alapján – a Nyulak szigeti Nagyboldogasszony-konventbe főként jelentős birtokkal rendelkező magyar nemesek leányai léphettek be. Valószínűleg a későbbiekben is így lehetett ez, ugyanis a konventuális nővéreknek felvételkor – a külföldi példák szerint – anyagi hozzájárulást kellett adniuk (Ehrenschwendtner 2004, 218–219). A konventtaggá váló nemesi származású nővérek anyanyelve magyar volt.

A 13. században a Nyulak szigeti konventben igen alacsony volt a nővérek műveltsége. Mezey László német párhuzamok segítségével kimutatta, hogy Margit olvasástudása a későbbiek során sem ment túl azon, hogy képes volt kisilabizálni a betűket, a latin szöveget, amelyen olvasni tanult, nem értette (Mezey 1955, 87. skk). Bár korábban Mezey László feltételezte, hogy a magyar királylány olvashatott Szentírást és legendákat az anyanyelvén, a későbbi kutatás bizonyította, hogy Margitnak nem állt rendelkezésére magyar szöveg, legalábbis egyik legenda sem szól arról, hogy ilyet olvasott volna (Klaniczay T.– Klaniczay G. 1994, 60). A 13. században az Árpád-házi királylány lelki gyarapodásának forrása az volt, amit lelki vezetőitől magyarul hallott, illetőleg az, amit társai kegyességi gyakorlataiból ellesett (Mályusz 1933, 341–384). A 15. században a domonkos atyák prédikációikat magyarul tartották a nővérek előtt, ám a kolostori közösségi olvasmányok nyelve ekkor még latin volt majdnem a század végéig, a liturgiáé természetesen később is latin maradt. A liturgiát, valamint a szerzetesi hagyományok megkövetelte refektóriumi felolvasásokat nemcsak a magyar, hanem a német kolostorokban sem értették az apácák. Jól bizonyítják ezt azoknak a csodáknak a leírásai, amelyek arról szólnak, hogy egy-egy nővér váratlanul megértette az imaórán recitált zsoltárt vagy az asztal felett olvasott latin szöveget, de az az elbeszélés is, hogy az engelthali domonkos Szent Katalin-kolostorban egy Hedvig nevű nővér nem akart részt venni a kóruson, mert az imádságokból nem értett semmit (Wilms 1916, 47; Mezey 1955, 87–88).

Arról csak kevés információnk van, hogy az apácák a középkor végén mennyire voltak jártasak a latin nyelvben. A 15. és a 16. század fordulójáról rendelkezünk beszámolókkal néhány német apácáról, akiknek kiemelkedő nyelvi ismereteik voltak, mint a ciszterci Regula nővér, vagy a humanista műveltségű klarissza Caritas von Pirckheimer (Lázs 2016, 70–72). Az apácák – legalábbis német területen – bizonyíthatóan kaptak nyelvi képzést, de ezt nem vették túl szigorúan. A Magyar Királyság apácakolostoraiban valószínűleg hasonló lehetett a helyzet. A nővérek jártassága a latinban eltérő színvonalú volt, inkább rossz, mint jó, ezt a kódexek hibásan másolt latin szövegei is bizonyítják. Természetesen nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy a nővérek közül néhányan jobban tudtak latinul, az azonban valószínűtlen – és nincs is rá bizonyíték –, hogy maguk fordítottak volna magyarra latin szövegeket, mint azt például Ráskay Leáról feltételezték (Bognár–Levárdy 1967, 803).

A liturgia nyelve a Magyar Királyság női kolostoraiban is latin volt; az officium divinumot és a közös imákat, mint például a halotti szertartást – hiába nem értették pontosan – latinul végezték. Szent Margit idejéből és az övét követő századok híradásaiból tudjuk, hogy a latin nyelvű szövegeket, amelyeket zsolozsmázás közben mondtak, a legtöbb nővér nem értette. Közismert, hogy Aquinói Szent Tamás szerint az imádkozás érdeméből nem vont le semmit az, hogy az imádkozó nem érti a zsolozsma szövegét. Egy dolog fontos, hogy recitálás közben figyelmét Istenre irányítsa: „attenditur ad finem orationis, scilicet ad Deum, et ad rem pro qua oratur; quae quidem est maxime necessaria, et hanc etiam possunt habere idiotae” (az imádság céljára figyelünk, azaz Istenre, és arra, amiért imádkozunk. Ez a figyelem a legszükségesebb, és erre a figyelemre még a tudatlanok is képesek. – Summa theologiae S. Thomae Aquinatis, II,2 q. 83 a. 13).

A Ráskay Lea másolta prédikációgyűjteménynek, a Cornides-kódexnek a kiadói fölvetették azt a lehetőséget, hogy a domonkos nővérek – és más rendben lévő apácák is –magyarul zsolozsmáztak, ezt igazolná a több fönnmaradt magyarra fordított zsoltároskönyv (Bognár–Levárdy 1967, 813). Könnyű belátni, tévedtek. A zsoltárfordítások eltérő szövegűek, interpunkciójuk is különbözik egymástól. Ha valóban a zsolozsmázásnál használták volna a szövegeket, azok – legalábbis egy renden belül – teljesen azonosak lettek volna Ezek a fordítások, a zsolozsmára való felkészülést, a latin szöveg megértését segítették.

A népnyelv használatát paraliturgikus tevékenységnél a Nyulak szigeti domonkos apácakonventben csak a 15. század végén fogadták el, addig az asztali olvasmányok nyelve is latin volt. Magyar nyelvű szövegek csak ekkor készültek, a ránk maradt kéziratok – az íráshibák alapján – nem sokszoros másolatok. Minden jel arra mutat, hogy ez az irodalom, miként Horváth János is állítja, a reform terméke, a „kolostorok fegyelmi reformja, meg kolostori irodalom: történetileg egymásba kapcsolt láncszemek” (Horváth 1931, 120). Ezt a nézetet kívánta Mályusz Elemér megingatni azzal, hogy a domonkos obszerváns mozgalmak a kódexirodalom megjelenésének idejére kifulladtak, változást nem hoztak, egyébként is fél évszázad kellett ennek az írásbeliségnek a kibontakozásához. A kiváló történész úgy vélte, hogy a fordításirodalom fellendülése annak a szellemi légkörnek volt köszönhető, „amely nálunk a 16. század elejére lett általános s a vallásosságnak, hitnek személyessé válását hangsúlyozta” (Mályusz 1971, 301).

Bár Harsányi András monográfiája korábban már ismertette a domonkos apácák Nagyboldogasszony-kolostora körüli zavaros ügyeket, azokat Mályusz nem vette figyelembe mint a regularis observantia bevezetésének akadályait. A domonkos szerzetesek csak akkor tudtak intenzív lelki gondozást folytatni a nővérek körében, amikor azok elfogadták a fegyelmi reformot, és felnőtt az új mentalitású generáció, amely fel-, pontosabban leváltotta a „vén sororok”-at (Domonkos-kódex, 133r:18–19), ahogy Ráskay Lea a korábbi, az obszervanciát elutasító apácanemzedéket nevezte. Ki kellett nevelni azokat a nővéreket is, akik értettek a betűvetéshez, hiszen az, hogy valaki olvasni tudott, még nem jelentette azt, hogy írni is képes volt.

Mályusz Elemér előtt a személyes vallásosságát ápoló, magányosan olvasó képe és elmélkedő szerzetes romantikus képe lebegett. A kiváló medievista még nem ismerhette azoknak a kutatásoknak az eredményeit, amelyek bemutatták a svájci és dél-német apácakolostorok életét, ahol a könyvtermelés legnagyobb hányada a közösségi felolvasás számára készült (Williams-Krapp 1993, 301–313). Mályusz úgy gondolta, hogy a szigeti kolostorban a 15–16. század fordulóján az egyéni vallásosság került előtérbe. Az apácakolostorokban arra a mentalitásváltozásra, amelyről Mályusz beszélt, az egyéni vallásosság előtérbe kerülésére nincs bizonyíték, nem maradt ránk jelentős számú imakönyv, amely az egyéni misztika, az individuális kegyesség meglétét igazolná, a domonkos eredetű anyanyelvű kódexekben alig találhatóak egyéni elmélyülést szolgáló elmélkedések. Ezzel szemben az obszervancia a vita communis visszaállítását hozta: a liturgián, az imaórákon való részvételt, a közös étkezést és az azokon való népnyelvű felolvasások hallgatását, amelyhez jelentős mennyiségű kegyességi irodalomra volt szükség.

Anyanyelvű irodalom a magyar domonkos nővéreknél

Abban az esetben, ha a népnyelvű kolostori irodalom valóban a szerzetesi reform eredménye volt, akkor tükröznie kell mindazokat az obszervancia törekvéseket, amelyek a prédikátorok rendjének reformmozgalmát ebben az időszakban jellemezték. Ez nem volt sem több, sem kevesebb, mint a rendi regula szellemének, a statútumok betartása: a klauzúra elfogadása, az officium divinum előírás szerinti végzése, a szertartásokon való részvétel, a közös étkezés és a böjtölés, az ebédlői felolvasások meghallgatása, összefoglalóan a szerzetesi erények, kötelességek és szokások maradéktalan és engedelmes követése.

Értelemszerűen mindehhez szükség volt az alapszöveg, az Ágoston-regula és a domonkos konstitúciók ismeretére. A konvent előtt hetente egyszer föl kellett olvasni a regulát: „Hogy kedig ez könyvecskében, miképpen egy tükörbe[n] magatokat megláthassátok, hogy feledékenység miá valamit el ne múljatok, egyszer hétbe nektek megolvastassék” (Birk-kódex, 2b:38–41). Ágoston intelmei azonban a Boldogasszony-konventben egészen a 15. század utolsó harmadáig csak latinul hangozhattak el, amiből a nővérek keveset, szinte semmit sem értettek, csak a magyarázatokból és értelmezésekből tudhatták meg, hogy miként kellene élniük. Mivel a regula, a konstitúció és azok magyarázati a megreformált kolostorok legfontosabb olvasmányai közé tartoztak, Bartholomäus Texery elrendelte, hogy a nürnbergi domonkos nővéreknek – hogy ne essenek ismét tudatlanságba – a regula mellett a regula és a statútumok magyarázatát is felolvassák, természetesen német fordításban (Kern 1863, 20).

A ma Birk-kódexként ismert fordítás – az Ágoston-regula és a konstitúciók magyar szövegének 1474. évi elkészülte – jelzi, hogy a Nagyboldogasszony-kolostor közössége az obszervancia útjára lépett. A Birk-kódex letisztázott anyanyelvű reguláját és konstitúcióját biztosan fölolvasták – pontosabban recitálták – a domonkos nővérek előtt, hiszen már a piszkozati példányban felolvasási jelek voltak. Ezeket a ciszterci eredetű intonációs jelzéseket a domonkosok a recitálva előadott liturgikus kéziratokban – lekcionáriumokban, misekönyvekben, breviáriumokban – is használták (Palmer 2009, 529–531); a Birk-kódexen kívül viszont nem ismerünk példát arra, hogy népnyelvű kéziratokban alkalmazták volna őket.

Azon kívül, hogy szépen kivitelezett (Pusztai 1960, 11–12), nem tudjuk, hogy milyen volt a piszkozatról lemásolt könyv, hogy Váci Pál szándékát beteljesítve mit tartalmazott a végleges kódex. Lehetséges, hogy hosszabb kézirat volt, amely a nővérek igényeit jobban lefedte, mint az, amit most ismerünk belőle. Párhuzamul a Johannes Meyer rendi reformátor által összeállított regulakódexet (Bern, Burgerbibliothek, Cod. A 53; Seebald, 202–219) hozhatjuk föl. A kézirat a berni Sankt Michael in der Insel domonkos nővérek számára készült; az Ágoston-regulán és a domonkos nővéreknek szóló konstitúción kívül a regula latin szövegét, a Hugo de Sancto Victorénak tulajdonított regulamagyarázatot tartalmazza, valamint válogatást a domonkos nővéreknek szóló pápai privilégiumokból (latinul és németül). Van benne egy fölsorolás is, amely a kolostor elhunyt és még élő nővéreinek, valamint gyóntatóinak nevét őrzi. A berni regulakódexre a kutatók ma úgy tekintenek, mint amelyik a domonkosok szerzetesi reformjának, az obszervanciának a programját adja meg. Nem bizonyítható, de feltételezhető, hogy Váci Pál kézirata is bővebb lehetett, munkájának programadó jelentősége elvitathatatlan.

A program, a kijelölt út követése a domonkos nővérek 16. század eleji kézirataiban jól láthatóan folytatódik: anyanyelvű kódexeik a regula megkövetelte asztali olvasmányok, amelyek megfelelnek az obszervancia szellemének.

Hivatkozások

Abel, Stefan (2011), Johannes Nider 'Die vierundzwanzig goldenen Harfen': Edition und Kommentar, Mohr Siebeck, Tübingen, Spätmittelalter, (Humanismus, Reformation / Studies in the Late Middle Ages, Humanism, and the Reformation 60).

Ballweg, Jan (2001), Konziliare oder päpstlicher Ordensreform. Benedikt XII. und die Reformdiskussion im frühen 14. Jahrhundert, (Spätmittelalter und Reformation 17.) Tübingen.

Bartók Zsófia Ágnes (2018), A reformáció előtti magyar nyelvű szövegek használói (Előtanulmány) In: Folyamatosság és változás: Egyházszervezet és hitélet a veszprémi püspökség területén a 16–17. században, A Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán 2017. augusztus 30–31-én rendezett konferencia előadásai, szerk. Karlinszky Balázs – Varga Tibor László, Veszprém.

Bauer, Christian (1996), Geistliche Prosa im Kloster Tegernsee: Untersuchungen zu Gebrauch und Überlieferung deutschsprachiger Literatur im 15. Jahrhundert, Tübingen.

Bognár András, Levárdy Ferenc (szerk. 1967), Cornides-kódex, [Codices Hungarici VI.], Bp.

Bognár András, Levárdy Ferenc (szerk. 1960), Példák könyve, 1510, (Codices Hungarici, 4.), Bp.

Ehrenschwendtner, Marie-Luise (2004), Die Bildung der Dominikanerinnen in Süddeutschland vom 13. bis 15. Jahrhundert, Stuttgart, Franz Steiner Verlag.

Madas Edit, Haader Lea (szerk. 2012 [2013]), Érsekújvári Kódex, 1529–1531, Bp., MTA Nyelvtudományi Intézete–MTA Könyvtára–Tinta Kiadó, (Régi Magyar Kódexek, 32).

Fraknói Vilmos (1890), Carvajal János bíbornok magyarországi követségei 1448–1461, (Értekezések a Történeti Tudományok köréből, 14.), Bp.

Frank, Barbara (1980), Konversen und Laien in benediktischen Reformköstern des 15. Jahrhunderts. In Beiträge zur Geschichte der Konversen im Mittelalter, Hg. Kaspar Elm, Berlin (Berliner Historische Studien 2., Ordensstudien 1.).

Frank, Isnard Wilhelm (1966), Leonhard Huntpichler O. P. († 1478), Theologieprofessor und Ordensreformer in Wien, Archivum Fratrum Predicatorum 36.

Frank, Isnard Wilhelm (1968), Hausstudium und Universitätsstudium der Wiener Dominikaner bis 1500, Archiv für österreichische Geschichte, Wien, 231.

Harsányi András (1938), A domonkosrend Magyarországon a reformáció előtt, Debrecen.

Henkel, Nikolaus (1987–1988), Bibelübersetzung im mittelalterlichen Schulbetrieb: Ein Evangelistar des 15. Jahrhunderts aus St. Zeno/Reichenhall, In: Deutsche Bibelübersetzungen des Mittelalters, Beiträge eines Kolloquiums im Deutschen Bibel-Archiv, Hg. Heimo Reinitzer , Bern–Berlin–Frankfurt am Main–New York–Paris (Vestigia Bibliae, Jahrbuch des Deutschen Bibel-Archivs Hamburg 9–10), 325–335.

Henkel, Nikolaus (1988), Deutsche Übersetzungen lateinischer Schultexte: Ihre Verbreitung und Funktion im Mittelalter und in der früheren Neuzeit, (MTU 90.) München.

Hillenbrand, Eugen (1989), Die Observanzbewegung in der deutschen Ordensprovinz der Dominikaner In: Reformbemühungen und Observanzbestrebungen im spätmittelalterlichen Ordenswesen, Hrsg Kaspar Elm, Berlin, 219–271.

Hlavácek, Petr (2011), Die böhmischen Franziskaner im ausgehenden Mittelalter, Stuttgart, Franz Steiner Verlag (Forschungen zur Geschichte und Kultur des östlichen Mitteleuropa, 40).

Horváth János (1931), A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Bp., Magyar Szemle Társaság.

Humbertus de Romanis (1888–1889), Opera de vita regulari, I–II, ed. Joachim Joseph Berthier, Romae (reprint: Torino, 1956).

Implom Lajos, Adatok a Szent Domonkos-rend magyarországi tartományának történetéhez, Bp., kézirat a vasvári Domonkos Rendtörténeti Gyűjteményben, kiadás alatt.

Kern, Theodor von (1863), Die Reformation des Katharinenklosters zu Nürnberg im Jahre 1428, Jahresbericht des Historischen Vereins für Mittelfranken, 31, Beilage I, 1–20.

Király Ilona (1979), Árpádházi Szent Margit és a sziget, Bp. Szent István Társulat.

Kiss Farkas Gábor (2016), Latin és népnyelv a késő középkori magyarországi domonkos kolostorokban. Leonhard Huntpichler: Directio pedagogorum, ItK, 120, 225–247.

Klaniczay Tibor, Klaniczay Gábor (1994), Szent Margit legendái és stigmái, Bp.

Komlóssy Gyöngyi (szerk. 1990 [1991]), Domonkos-kódex, 1517, Bp., Magyar Nyelvtudományi Társaság, (Régi Magyar Kódexek, 9).

Korányi András (2005), Egy XVI. századi ferences beginaszabályzat, In A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európatörténetére és kultúrájára, Szerk. Őze Sándor, Medgyesy-Schmikli Norbert, Piliscsaba–Budapest, PPKE BTK–METEM, (Művelődéstörténeti Műhely. Rendtörténeti Konferenciák, 1/1–2), 130–141.

Korondi Ágnes (2005), A Liber de modo bene vivendi szerzősége és szövegkörnyezetei a késő középkori magyar nyelvű kolostori kódexirodalom tükrében, Erdélyi Múzeum 67, 156–164.

Lázs Sándor (2005), Szent Ágoston regulájának 15. századi magyar fordítója: Váci Pál munkássága a 15. századi domonkos rendi reformban, Irodalomtörténeti Közlemények, 109, 188–204.

Lázs Sándor (2016), Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján: Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Balassi Kiadó.

Mályusz Elemér (1933), Árpádházi Boldog Margit: A magyar egyházi műveltség problémája, In: Emlékkönyv Károlyi Árpád születése ünnepére, Bp., 341–384.

Mályusz Elemér (1971), Egyházi társadalom a középkori Magyarországon, Bp., Akadémiai.

Madas Edit (szerk. 1985), A néma barát megszólal: Válogatás a Karthauzi Névtelen beszédeiből, Bp., Magvető.

Magyar Arnold (1971), Die Ungarischen Reformstatuten des Fabian Igali aus dem Jahre 1454: Vorgeschichte und Auswirkungen der Statuten (Archivum Franciscanum Historicum 64), 71–122.

Mezey László (1955), Irodalmi anyanyelvűségünk kezdetei az Árpád-kor végén: A középkori laikus nőmozgalom, az Ó-magyar Mária siralom és a Margit legenda eredetkérdése, Bp.

Mezey László (1979), Deákság és Európa: Irodalmi műveltségünk alapvetésének vázlata, Bp., Akadémiai.

Palmer, Nigel F. (2009), Simul cantemus, simul pausemus, Zur mittelalterlichen Zisterzienserinterpunction. in Lesevorgänge: Prozesse des Erkennens in mittelalterlichen Texten, Bildern und Handschriften, Zürich (Medienwandel – Medienwechsel – Medienwissen 11.), 483–570.

P. Balázs János, Dömötör Adrienne, Pólya Katalin (szerk. 1990), Szent Margit élete, 1510, (Régi magyar kódexek 10.), Bp.

Perger, Richard, Brauneis, Walter (1977), Die mittelalterlichen Kirchen und Klöster Wiens, (Wiener Geschichtsbücher 19/20.), Wien–Hamburg.

Pusztai István (1960), Birk-kódex, 1474, (Codices Hungarici, 5), Bp., Akadémiai.

Radó Polikárp (1947), A Guilerin-kódex, It, 1–8.

Sarbak Gábor (2001), Über die Tätigkeit des Ordensreformers Leonhard Huntpichler OP in Ungarn. In: „swer sinen vriunt behaltet, das ist lobelich“. Festschrift für András Vizkelety zum 70. Geburtstag. Kiad. Márta Nagy, László Jónácsik, Piliscsaba–Bp., 152–156.

Schlotheuber, Eva (2006), Sprachkompetenz und Lateinvermittlung: Die intellektuelle Ausbildung der Nonnen im Spätmittelalter, in: Kloster und Bildung im Mittelalter, Hg. Nathalie Kruppa, Jürgen Wilke, Göttingen (Veröffentlichungen des Max-Planck-Instituts für Geschichte, 218. Studien zur Germania Sacra 28), 61–87.

Schrauf Károly (1892), Magyarországi tanulók a bécsi egyetemen, Bp.

Seebald, Christian (2014), Ein Basler Codex mit Schriften des Johannes Meyer: Zugleich ein Beitrag zur Überlieferungs- und Textgeschichte der ’Vitae fratrum’, der ’Papst-’ und der ’Kaiserchronik’, Zeitschrift für deutsches Altertum und deutsche Literatur, 143, 202–219.

Sohn-Kronthaler, Michaela (2014), Erneuerung des Ordenslebens im 14. Jahrhundert, Zu Missständen und Reformaufbrüchen in den Briefen Katharinas von Siena (1347–1380) in: Reformen in der Kirche: Historische Perspektiven, Hgg. von Andreas Merkt, Günther Wassilowsky, Georg Wurst, Freiburg i. Br., 95–108.

Sziénai Szent Katalin (1983), Levelek, fordította Csertői György, Bp., Szent István Társulat.

Williams-Krapp, Werner (1993), Frauenmystik und Ordensreform im 15. Jahrhundert, in Literarische Interessenbildung im Mittelalter, Mauracher Symposium 1991, Hg. Joachim Heinzle, Stuttgart (Germanistische Symposien. Berichtsbände, 14), 301–313.

Wilms, Hieronymus (1916), Das Beten der Mystikerinnen dargestellt nach den Chroniken der Dominikanerinnen-Klöster zu Adelhausen, Dissenhofen, Engeltal, Kirchberg, Oetenbach, Töss und Unterlinden, Leipzig.