Bognár Péter, Horváth Iván

A magyar világi költészet kezdetei
[Második részlet a kéziratból.]

Megjelenés előtt álló kéziratból vett részlet.

4.2. Familiáris-vers

4.2.1. Gergely éneke

4.2.1.1. Forrás

A hét strófás, ma csak másolatban ismert töredékre „Mérey László cs. kir. aranykulcsos ur” hívta fel Döbrentei Gábor figyelmét, aki a Paksy család alapvetően latinul írt családi jegyzőkönyvének utolsó lapjáról ki is adta a verset (Döbrentei [szerk.] 1840: 39). Mivel a jegyzőkönyvnek azóta nyoma veszett, a későbbi kiadásokhoz (RMKT 16, 11: 28–29; RMKT 16, 12: 477–478; Gerézdi 1962: 39 stb.) hasonlóan mi is Döbrentei szövegközlését vesszük alapul.

A vers hét strófájának első betűiből a GREGORI név olvasható ki. Mivel a szöveg a jegyzőkönyv utolsó levelének verzóján maradt fenn, valószínű, hogy a vers a hordozó fizikai sérülése miatt csonkult: a következő, de a 19. századra már hiányzó levél rektóján kellett lennie a keresztnév utolsó két bejűjéhez (-US), az ezt követő lapon, és – ha voltak ilyenek, akkor – a következő leveleken pedig a szerző vezetéknevéhez, illetve az esetleges kiegészítő szöveghez tartozó versszakoknak (Gerézdi 1962: 39–40).

A ránk maradt szöveg keletkezését Döbrentei 1489–1493 körülre datálta, és úgy gondolta, hogy a jegyzőkönyv vagy az eredetit vagy egy közel egykorú másolatot őrzött meg (Döbrentei [szerk.] 1840: 39). A verset részletesen tárgyló Gerézdi történeti érvek alapján a 15. század kilencvenes éveinek elejére pontosította a keltezést (Gerézdi 1962: 53), és a mellett érvelt, hogy a fennmaradt szöveg másolat. A hangjelölés bizonytalanságai („vala, wala”), ill. a nyelvjárási alakok keveredése alapján úgy gondolta, hogy a XVI. századi mellékjel nélküli helyesírásban otthonos, e-ző nyelvjárású másoló előtt „egy, bizonyos mértékig más helyesírású szöveg feküdhetett”, mely „valószínűleg ö-ző lehetett” (Gerézdi 1962: 41). A szövegben másolói hiba nincsen, de Gerézdi gondolatmenetét támasztja alá, hogy a vers egyébként világosan felismerhető metrikai szerkezetét olykor tartalmatlan, de szótagszámtöbbletet okozó szavak terhelik, amelyek jelenléte legkönnyebben egy a versformára kevésbé érzékeny másoló közbenjárásával magyarázható.

A szövegnek Gerézdi Rabán adta először a Gergely éneke Jaksics Demeter veszedelméről címet, minthogy az Jaksics Demeter töröknél való követségjárásának halálos kimeneteléről szól, és nem Both Jánosról.

Szöveg¹

Gondom nekem, jó nagy Isten, mostan nem volna,

feleimnél tisztességem, tudom, nagy volna,

hogy az én szolgált uram meg nem halt volna.

Reám mikor ő szemeit jóban vetette vala,

5 szolgálatom őnála kellemetesb vala,

az veszedelmet az én uram akkoron vallá.

Elválaszták én uramat az nagy szolgálatra,

követségen el-belküldék török országba,

bízik vala Mátyás király török császárban.

10 Gondja vala én uramnak az nagy követségből,

királynak is megjelenté ő beszédéből,

békességgel hogy megjönne császár földéből.

Ó mely igen hamis hitnek az király hitt volt,

kit Both János az császártól neki hozott volt,

15 ki hit mellett az én uram immáron megholt.

Reá vevé az én uram az nagy követséget,

meg akará jelenteni az tisztességet,

maga jól tudá, hogy ott talál sok ellenséget.

Így betelék én uramnak az nagy gondolása,

20 kiből vala királynak igen nagy bánatja,

mert szemével az követet többé sem látja.

Betűhű átirat

Gondom nekem ӱo nagӱ Is[ten] masthan nem wolna

Feleӱm[nél] thӱzthesseghewm twudom nagӱ [wol]na

hogӱ az en zolgalth vram m[egh] nem holth wolna

Ream mӱkor ew zemeӱth ӱoban vethethe vala

5zolgalathom ew nala [...] kellemethesb wala

az wezedelmet az en vram akoron valla

El valazthaak en vramath az nagӱ zolgalathra

kewethsegen el Bel kewldeek therek orzagba

bӱzӱk wala mathӱas kӱralӱ therek Chazarban

10Gondӱa vala en vramnak az nagӱ kewethsegbel

kyralnak ees megh ӱlenthe ew bezedebel

Bekessegel hogӱ meg ӱewne chazar feldebel

Oh melӱ ighen hamӱs hӱthnek Az kӱral hӱth wolth

Kӱt Both Jan[os] az Chazarthol nekӱ hozoth wolth

15Kӱ hӱth melleth az een vram ӱmmaran megh holth

Rea vewe az en vram az nagh kewethsegheth

megh akara ӱelenthe[ni] az thӱzthes[e]gheth

Magah ӱol twda hogӱ oht thalal sok elensegheth

Ig Be theleek en Vramnak az nagӱ gondolasa

20kӱbewl vala kӱralnak ӱghen nagy Banathӱa

mert zemewel az kewetheth thebe sem lathӱa.

Jegyzetek

1–3 [E versszak szavainak egyes betűcsoportjai dőlten szedettek Döbrentei közreadásában. Ezek pótlások, ahogy Döbrentei írja, mivel „[a]zok az iratban elkopvák” (RMNY 2/b: 39.). A versszakban dőlten szedett szavak így a következők: Is(ten), feleim(nél), (vol)na, m(eg).]

3Hogy az [G. R.] hogy ha az [Gerézdi a ha szót zárójelben értelmezőleg betoldja.]

4jóban [G. R.] jobban [D. G.] ӱoban

5. . [D. G.] [Ezen a helyen Döbrentei közreadásában is két pont szerepel. Lehetne arra gondolni, hogy a határozószó végéről lemaradt a -nál határozórag, ugyanakkor a szótagszám így sem romlik el, illetve a nála önmagában is elég kifejező.]

10–12[Ebben a versszakban Gerézdi a sorvégeken megőrzi a hármas -bel ragrímet (követségbel – beszédébel – földébel). A mai helyesírásnak megfelelő -ből sem rontja el a rímelést.]

11is [G. R.] és [D. G.] ees

12megjönne [G. R.] megjőne [D. G.] megh ӱewne

14János [D. G.] Ján(os) [Döbrentei pótlása]

17jelenteni [D. G.] jelente(ni) [Döbrentei pótlása]; tisztességet [D. G.] tisztess(é)get, [Döbrentei pótlása]

18ott [G. R.] és [D.G.] [feltehető nyomdahiba, Döbrentei másolatából javítva oht alakból]; ellenséget [D.G.] [feltehető nyomdahiba, Döbrentei másolatából javítva elensegheht alakból]

21követet [G. R.] [Gerézdi a „kevetét” követét értelmezést is megengedi.]

A Jaksics Demeter haláláról szóló költeményen kívül Döbrentei szerencsére több szövegrészt is közölt a jegyzőkönyvből, így valószínűsíthető, hogy a verset Paksy János jegyezte le valamikor 1513 és 1526 között. A Döbrentei által közölt legkorábbi, Paksy Pál kezétől származó bejegyzés 1506-os, az ő jegyzetei után Paksy Lajos és Paksy Imre ír a könyvbe, amelyet végül – az első tőle származó bejegyzés tanúsága szerint 1513-tól – a mohácsi csatában életét vesztő Paksy János vesz használatba (Gerézdi 1962: 44–47).

4.2.1.2. Műfaj

A Jaksics Demeter 1487. évi, tragikus kimenetelű, konstantinápolyi követjárását elbeszélő vers történeti hátterét Gerézdi részletesen feltárta (Gerézdi 1962: 49–53). Mátyás király, hogy Bécsújhely ostromának ideje alatt ne kellejen a déli országhatáron is háborút folytatnia, 1487 tavaszán Both Jánost, júniusban Jaksics Demetert küldte tárgyalni a török szultánhoz. A küldetés eredményesen befejeződött, de a hazafelé tartó követet – korábban elszenvedett sérelmek miatt – embereivel egy bizonyos Ghasi Mustafa nevű török meggyilkolta (Gerézdi 1962: 51–52). A szöveg szerzője, Gergely, aki korábban Jaksics íródeákja lehetett, erről a követjárásról emlékezik meg, de a mondanivalót – legalábbis a ránk maradt töredék hét versszakában – nem annyira a történet aprólékos elbeszélésének igénye szervezi, sokkal inkább az állástalanná vált deák lírai színezetű panasza (Gerézdi 1962: 56–57).

A vers kettős műfaji kötődésére már Horváth János rámutatott, az ő megállapításait Gerézdi Rabán vitte tovább. Gergely költeménye eszerint históriás ének, emennyiben „megtörtént históriát, igaz történetet énekel meg […] a történeti valósághoz […] szigorúan ragaszkodva”, de nem a Szabácshoz hasonló, újságoló típusú szöveg, hanem a szerző személyét, az elbeszélt események következtében nehéz helyzetbe került familiárist középpontba állító, líraibb színezetű veszedelemének (Gerézdi 1962: 55–58).

4.2.1.3. Verselés

A vers három soros strófákból épül fel, de a morfémarímmel lezárt sorok szótagszámszerkezete – talán a másolás következtében – viszonylag gyakran tér el az alapképlettől (a13[4,4,5], a13[4,4,5], a13[4,4,5]).²

4.2.1.4. Információtörténeti pozíció

A familiáris-vers mind formai, mind tartalmi tekintetben jól adatolható kontextussal rendelkezik, és Tinódi verseskötetével már a 16. század közepén eljut a nyomtatottságig. A Buda veszéséről és Török Bálint fogságáról (RPHA 1237) című szövegben a szerző a Jaksics Demeter haláláról szóló vershez hasonlóan ura balsorsának történetét, ezen keresztül pedig saját helyzetének rosszra fordulását állítja a középpontba (ld. ehhez: Gerézdi 1962: 57–59; RMKT 16, 3: 270).

Siralom adaték sok rendbéli népnek,

Ki hírével lészön föld kerekségének,

Mert vége lőn immár mi víg életünknek;

Ezt tevé fogsága kegyös vezérünknek.

Esztökben vegyétök ez³ úrnak fogságát,

Jó Terek Bálintnak tőlünk így elváltát,

Lám miden értötte jámborúl szolgáltát,

Mindenik urának mindönben hív-voltát.

4.4. Vágáns szatíra

4.4.1. Apáti Ferenc Cantilenája

4.4.1.1. Forrás

Apáti Ferenc Cantilenája (Félelmes szívűnek engem alítátok, RPHA, 403) a magyar nyelvű szatirikus irodalom első terméke. Nem zárható ki, hogy az akrosztichon alapján azonosítható Apáti Ferenc megegyezik azzal a Franciscus Batto de Apatival, aki 1518-ban iratkozott be a bécsi egyetemre (Gerézdi 1962: 225). Eperjesi István szerint a Batto magyar megfelelője Botka, a vers szerzője így – őszerinte – Botka Ferenc, a Zala megyei Hampó-család familiárisa (Eperjesi 1968: 516). A szöveget a Szent Elek és Remete Szent Pál legendáin kívül vegyes imádságokat tartalmazó Peer-kódex (OSZK, M. Nyelvemék 12.) a törzsanyag összeállítása után üresen maradt 337–342. lapjára jegyzi le a 3. másoló. Szövegét először Révai Miklós tette közzé 1778-ban, legteljesebb kritikai igényű kiadásban 1962-ben Gerézdi Rabán adta ki. A csonka vers biztosan hosszabb volt a ma ismert tizennégy versszaknál. Akrosztichonja, mely a szerző nevét hordozta (FRANCWSCS APATI), sérült.

Szöveg⁴

Cantilena

Félelmes szívűnek engem aléjtátok,

régi jó barátim nekem kik valátok,

gyakorta szép szóval hozzám járolátok,

engem megcsalátok.

5Reménytelen dolog, ki hazugnak hiszen,

mert szép beszédével csak szót tőled veszen,

avagy túl másfelől ellenséged leszen,

rajtad szégyent teszen.

Azok nem gondolnak ez ily beszédekkel,

10ki magukat kelletik hízelkedésekkel,

nyájason beszélnek ő fejedelmekkel,

elvesznek nyelvekkel.

Nagy urak kik vagytok, szólok, ne bánjátok,

fejér, szép, ezüstös, ékes ti szablyátok,

15vele pogány népet, kérlek, ne vágjátok,

és ti ne bántsátok.

Csintalan dolgokat ti ne szerezzetek,

fodor hajatokat meg se fésüljétek;

diákok elmentek, leányokat néztek,

20szégyenséggel nősztök.

Ügyedet ne viseljed egyházi papokkal,

mert ha bevetheté magát nyájasságra,

nem kell neki pénzed, vigad leányoddal,

megcsalnak szavukkal.

25Serényen futamnak táncban az leányok,

nyilván ott meglátjuk az ő jámborsagit,

szertelen ha leend az ő jámborságok,

ott elhull pártájok.

Csepkék, házatoktól messze ne lépjetek,

30időnek javában tikakot ültessetek:

szemérem kapálni, bölcsőt rengessetek,

avval elélhettek.

Sámsomnak alejtá az pór önnönmagát,

látod nagy haragját, nem tiszteli urát;

35fogjad meg szakállát, vedd el csak jószágát,

megalázza magát.

Azkort az papoknak vala tisztességek,

mikoron egészlen áll vala szerzetek,

távol vala tőlök gallérus köntösök,

40veres beretrájok.

Pénztől elfutamtak, szűrben beöltöztek,

szépen ha beszélnek, keveset nem vesznek,

foréntokot kérnek, ládában gyűjtnek,

vele nem építnek.

45Az régi jó királyok míglen országlának,

igazak valának az szegén országnak,

[Az] szent koronának, híven szolgálának,

avval áldozának.

Tennie kellene ezt az nagy uraknak!

50Hogy sok lika vagyon erdőn az ravasznak,

nincs birodalma rajta agaroknak,

halál az nyulaknak.

Igen kevés hajok, számtalan jószágok,

erős regulájok, kevés zsolozsmájok,

55bársonyos szolgájok, fekete kápájok

az apáturaknak.

Betűhű átirat

Cantilena

Felelmes zẃǫnek enghem

aleÿtatok reghÿ ÿo bara-

thÿm nekem kÿk valatok

5gÿakorta zeph zowal hoz-

zam ÿarolatok enghem

megh chalatok

Rementelen dologh kÿ

hazwgnak hÿzen merth

10zeph bescedewel chak

soth tǫled vescen awagh

twl masfelól ellenseged

lescen raÿtad scegent tescen

vs. Azok nem gondolnakh

15ez ÿl’ bescedekkel kÿ magokoth

kelletÿk hÿzelkedesekkel

nÿaÿason bescelnek ǫ

feÿedelmekkel el vesnek

nÿelwekkel

20vs. Nagh vrak kÿk vattok zolok

ne bannÿatok feÿer zeph ezẃstǫs ekes thẃ

zablÿatok vele pogan

nepeth kerlek ne vagÿatok

es thẃ ne banchatokh

25vs. Cÿntalan dolgokoth tẃ

ne zerezetek fodorhaÿatokoth

megh séé fesǫlÿetek dÿakok

el mentek leanÿokoth

neztek scegentseggel nǫztǫk

30vs. Wgedeth ne vÿsellÿed

egh hazÿ papokkal mert

ha bewethethe magath

nÿaÿassagra nenkel

nekÿ penzed vÿgad lea-

35nÿodwal megh chalnak zawokkal

vs. Serenÿen

futamnak tancban az

leanÿok nÿlwan oth

megh lathÿwk az ǫ

40ÿamborsagÿth sertelen

ha lend az ǫ ÿamborsagok

oth el hol partaÿok

vs. Cepkek hazatoktol messce ne

lepÿetek ÿdǫnek ÿawaban

45tÿkakoth ẃltǫssetek : scemerem

kapalnÿ bǫlchǫth renghesse-

tek awal el elhettek

vs. Samsomnak aleÿta az por

ǫnnǫn magat latod nagh

50haragÿath nem tÿztelÿ vrat

fogÿad megh zakalath

veddel chak ÿozagat megh

alazza magath vs. Az

korth az papoknak vala

55tÿztessegek mÿkoron eg’ezlen

al vala zerzetek tawol

vala tǫlǫk gallerus kǫntǫsǫk veres <p> beretraÿok

vs. Penztǫl el futamtak zwr-

ben be ǫltǫztek zepen ha

60bescelnek keweseth nem

vesnek forentokot kernekh

ladaban gÿǫthnek vele nem

epeÿthnek vs. Az reghÿ ÿo

keralÿok mÿglen orsaglanak

65ÿgazak valanak az sceghen

orsagnak ÿgazak valanak zent

coronanak hÿwen zolgalanak

avval aldozanak

vs. Tennÿe kellene ezt az nagh vraknak

70hogh sok lÿka vagÿon erdǫn az rawasnak nÿnch bÿrodalma

raÿta agaroknak halal az nÿwlaknak

vs. Ighen kewes haÿok zantalan ÿozagok

erǫs regulaÿok kewes zolozmaÿok

barsonÿos zolgaÿok fekete

75kapaÿok az apath vraknak

Jegyzetek

23nenkel [tollhiba]

29Cepkek [Csepkék. Feltehetően ’fiatal nők’ értelemben. Egyes kiadásokban (RMKT 16 1¹) a „cs” hang gyakran előforduló, „L” betűhöz hasonló grafémájának félreértésén alapuló – téves – Lepkék olvasatban.]

47ygazak valanak zent coronanak hywen zolgalanak [A feltehető tollhibát, mely megismétli az előző sor elejét, minden kiadás javította a pontos verselésre hivatkozva. Jelen kiadás is ezt teszi.]

4.4.1.2. Műfaj

Az Apáti Cantilenáját értelmező irodalomtörténészek eltérő álláspontokat foglalnak el. Horváth Cyrill a társadalom visszásságait bíráló szatírát lát a versben (Horváth C. 1899: 178, 180), Horváth János viszont a vágáns költészet szokványos fordulatainak meglétét emeli ki, s tagadja a Horváth Cyrill által felkínált referenciális olvasat helyességét. A cantilena nyelve szerinte nem is eléggé éles ahhoz, hogy a vers szatíraként működjön. Ő inkább cantio iocosát (tréfás ének) lát a versben (Horváth J. 1988: 282).

Apáti művében Kardos Tibor – osztályharcos szempontból haladó – huszita kantilénát vél felfedezni, amelynek szerzője a kelyhesekhez állt közel (Kardos 1953: 89). A vers műfaji rokonaként egy, A világ csalárdságáról szóló, huszita környezetben keletkezett éneket említ (Kardos 1953: 88).

A cantilena verstípusának Gerézdi Rabán szerint semmi köze a huszita mozgalomhoz: középkorszerte kedvelt műfaj volt ez. Korai példájaként a Recessit hoc tempore kezdetű vágáns éneket említi, amely – Apáti művéhez hasonlóan – a társadalom minden rétegét érintve mutatja be a világ önmagából kifordult voltát. A cantilena műfaji előzményét Gerézdi a vágáns poézis szatirikus ágában látja (Gerézdi 1962: 247).

A töredékessége miatt csak bizonytalanul értelmezhető Soproni virágéneket nem számítva Apáti Ferenc cantilenája az első olyan versünk, amelyben a szerző bonyolult – a külvilágot részben visszatükröztető, részben azzal ellentétes – beszélőt konstruál meg. Az ábrázolt emberekről (barátok, urak, diákok, papok, menyecskék, parasztok) rendre kiderül, hogy mások a felszínen, mások a valóságban. Ez alól a vers beszélője sem kivétel. De míg az ábrázolt világ esetében a valóság kevésbé értékes, mint a látszat, addig a versbeszélő az olvasó szemében jobb a róla kialakult képnél. Barátai gyávának hitték. A vers végére az olvasó úgy véli, hogy nem az. A cantilena beszélője önmagát az ábrázolt világon belülre helyezi, az olvasó azonban fölébe emeli. A lírai hős így jut a bírálathoz alkalmas, hiteles beszédhelyzethez.

Hasonló műgonddal kidolgozott lírai énnel a korabeli magyar költészetben nem találkozunk. Néha megjelenik ugyan egyes szám első személyű szubjektum, de roppant egyszerű, más személyekkel felcserélhető, szerepszerű marad, választott önazonossága könnyedén megnevezhető. Vásárhelyi András Mária-énekében (Angyaloknak nagyságos asszonya, RPHA 99) végig a közösséget beszélteti a szerző, az én csak az akrosztichonban és a kolofonban jelenik meg. Elvont marad: nem tudhatunk meg többet róla annál, mint hogy ő az áhítat alanya. Önmagát valaki más ember embereként meghatározó alany, a feudális függés alanya szólal meg Jaksics Demeter veszedelmében (Gondom nekem, jó nagy Isten, mostan nem volna, RPHA 433) csakúgy, mint a Cantio Petri Berizloban (Mind, ti népek, bánkódjatok püspök veszedelmén, RPHA 949). A két utóbbi vers lírai hősei felcserélhetők lennének egymással.

4.4.1.3. Verselés

A Cantilena egy rímben végződő strófái három felező tizenkettesből és egy hat szótagos sorból épülnek fel (a12[6,6], a12 [6,6], a12[6,6], a6). Mivel a 16. század egy viszonylag gyakori versformája, a három hosszú – gyakran 11 szótagos – és egy rövid – gyakran 5 szótagos – sorból szerveződő saphicum carmen (11[5,6], 11[5,6], 11[5,6], 5) sok tekintetben hasonlít a cantilena formájához, a szaffikus eredet feltételezése Apáti versének esetében is kézenfekvő (először Szabolcsi 1928: 103). Ezt a feltevést erősíti, hogy Péchy Ferenc a cantilenához időben nagyon közeli, 1529-es, latinból fordított, így az eredeti szaffói mintával összevethető Laus Sancti Nicolai pontificis című verse (Légy most segítség, szent Miklós, minekünk, RPHA 836) az ötös félsorokat nagyon gyakran cseréli fel hatosokra.

4.4.1.4. Információtörténeti pozíció

Apáti Cantilenáját magánáhítatosságra szánt szövegeket tartalmazó kódex üresen maradt lapjaira másolja be az ismeretlen másoló, a 16. század első felében ennek a műfajnak tehát már kellet, hogy legyen valamekkora olvasóközönsége. Milyen a későbbi magyar nyelvű gúnyvershagyomány?

A magyarországi gúnyversköltészetet – számos részlettanulmány mellett – több átfogó igényű elemzés vizsgálta, ezek tanulságait a következőképpen foglalhatjuk össze. 1) A gúnyiratok terjesztését a kora újkori magyar társadalom a legszigorúbban büntette. Igaz ugyan, hogy a városi jogkönyvek jellemzően nem rendelkeznek a gúnyiratok terjesztőinek büntetéséről,⁵ de a fennmaradt periratok tanúsága szerint a jogalkalmazók meglehetős szigort gyakoroltak az esetek kivizsgálása és büntetése során (Varga 1963: 288–289).⁶ 2) A gúnyirodalom műfaji és formai tekintetben egyaránt heterogén, a mindhárom műnem elemeiből építkező, prózai vagy verses szövegek szerteágazó hagyományt hoznak létre (a műfajcsaládhoz tartozó alkotások korabeli megnevezései – a verses, énekelt jelleget kiemelő, általános versus, cantilena, carmina, cantio megnevezéseken túl –: liber famosus, comedia, dialogus, invectivi versiculi, carmen invectivum, pasquillus stb.).⁷ 3) A régi magyar gúnyversköltészet, eredetét tekintve, nagyobbrészt a vágáns hagyományra vezethető vissza. A középkori latin nyelvű vágáns kultúra szatirikus ágának a 14. századtól kezdve bizonyítható magyarországi jelenléte⁸ mellett erre elsősorban tematikai megfelelésekből és szerkesztésmódbeli hasonlóságokból következtethetünk.⁹ 4) A vágáns hagyománynál jóval később, a 17. század elején jelenik meg, és ettől kezdve válik egyre népszerűbbé a humanista gyökerű szatirikus epigrammaköltészet (Varga 1963: 287, Hargittay 1989: 314–315). 5) A gúnyirodalom, és ezen belül a gúnyversköltészet, a megírásukért és terjesztésükért megítélt, szigorú büntetések ellenére, a 15. századtól kezdve már bizonyíthatóan nagy népszerűségnek örvendett. Nagyböjti prédikációinak második részében Temesvári Pelbárt – a rágalmazás módozatait számba véve – említi az ilyen jellegű költeményeket,¹⁰ a következő évszázadból pedig számos gúnyirattal kapcsolatos esetről maradt fenn adat (Téglás 1928: 12–24, Varga 1963, Ritoókné 1971).

4.7. Epigramma

4.7.1. Pesti Gábor versei

4.7.1.1. Forrás

A bécsi humanista, Johannes Alexander Brassicanus köréhez tartozó Pesti Gábor 1536-ban, Bécsben kiadott Aesopus-fordítása (Pesti 1536) 185 prózai formájú mesét tartalmaz, ezekhez csatol a szerző egy-egy verses formájú tanulságot.

4.7.1.2. Verselés

A tanulságok versformája számos tekintetben elüt a 16. század magyar nyelvű költészetének verselési megszokásaitól. 1) A versek jellemzően háromsorosak, tehát páratlan számú sorból épülnek fel. 2) A sorok szótagszáma szabályozatlan, a legrövidebb sor 9, a leghosszabb 17 szótagos. 3) A tanulságok nagy többsége végrímes, de a szerző három esetben (7., 14., 149. vers) belső rímes sorokat is felhasznál. 4) Három vers tanulsága hosszabbra nyúlik, ezek rímszerkezete vagy tömbszerű, 3–5 soros egységekből épül fel vagy párrímes. 5) A megszokott morfémarímet olykor meglepően kimunkált fonémarím váltja (pl. akar / vakar [30.], szerencse / fereferencse / lencse [33.], árt / kárt / akart [35.], hattyú / fattyú / tarattyú [93.], gőz / győz / főz [101.]). Mivel a korabeli magyar nyelvű versszerzés megszokásaitól idegen megoldással sem a fordítás alapjául szolgáló mesegyűjteményben,¹¹ sem a másik elterjedt, Steinhöwel-féle kiadásban¹² nem találkozhatott, a tanulságok metrikai szerkezetét a szakirodalom Pesti leleményeként tartja számon. Két megközelítés ismert, a fejezet egy harmadik hipotézist javasol megfontolásra.

Waldapfel József szerint az Aesopus-fordítás magyar nyelvű tanulságai középlatin sorfajták szabálytalan keverésével hoznak létre egy a korabeli magyar ritmusérzék számára megfelelő versformát. Koncepciója szerint négy leggyakoribb sorfajta (felező 12-es, vágáns 13-as, szapphói 11-es, 8+6 osztású 14-es) adja a sorok csaknem háromnegyed részét, ezek egészülnek ki az alap sorfajták módosult (rövidült, bővült vagy metszet nélküli) alakjaival, ill. három rímes hexameterrel.¹³ Mivel a Waldapfel által felismerni vélt sorfajták a tanulságokon belül jellemzően nem mutatnak szabályos ismétlődést, ez a hipotézis nem ellenőrizhető. Minden beszédszakasz hossza leírható a beszédszakaszt alkotó szótagok számértékével, de a különböző szótagszámú egységek szabályos visszatérésének hiányában ez a nyelvi jelenség a metrikai szerkezet szempontjából irreleváns.

A másik értelmezés Vadai Istváné. Vadai a három belső rímes sort tartalmazó verset (7., 14., 149.), mivel ezek esetleg „más rend szerint rimizálandók”, kizárja a vizsgálatból (Vadai 2009: 493), majd a fennmaradó 573 verssor közül kiválogatja azt a 145-öt, amelyeket vessző tagol. A vesszővel tagolt sorok alapján úgy látja, hogy a Pesti által használt sorfaj mindig két részre tagolódik: az első félsor szabad, a második kötött szótagszámú, jellemzően hat („x+6-os ritmus”), ritkábban négy, öt vagy hét szótagos. Ezt a metrumot nevezi a szerző „x+n-es metrum”-nak (Vadai 2009: 497).

Ha nem csak a vesszővel elválasztott, hanem a kiadvány összes verssorát vizsgáljuk, a következő eredményre jutunk. A belső rímes sorokat egy sornak számítva Pesti költői életműve 582 verssor, ezek a következő szótagszámeloszlást mutatják (a sor szótagszáma:előfordulás darabszáma): 9:2, 10:7, 11:47, 12:201, 13:143, 14:105, 15:49, 16:24, 17:4. A leggyakoribb sorhosszúság tehát a 12 szótagos, de a 12-es sorok csak a teljes anyag alig több mint egyharmadát teszik ki. A szószünetek a következőképpen alakulnak. Az első szótagtól az utolsó felé haladva (a szószünetet megelőző szótag a sor elejétől számított sorszáma:az előfordulás darabszáma): 1:360, 2:300, 3:302, 4:260, 5:202, 6:350, 7:311, 8:308, 9:289, 10:245, 11:144, 12:60, 13:24, 14:9, 15:0, 16:0. Az utolsó szótagtól az első felé haladva (a szószünetet megelőző szótag a sor végétől számított sorszáma:az előfordulás darabszáma): 1:16, 2:208, 3:281, 4:327, 5:254, 6:471, 7:162, 8:243, 9:291, 10:306, 11:290, 12:169, 13:89, 14:44, 15:15, 16:2. Az áttekintés jól mutatja, hogy Vadainak igaza van, a sorvég felől számított hatodik szótag minden más pozíciónál gyakrabban, 471-szer esik szókezdetre, ezek közül 294 sor olyan tanulságban fordul elő, amelyben a hatodik szótag előtt mind a három sorban szószünet figyelhető meg. A tanulságoknak tehát több mint fele, összesen 98 vers értelmezhető „x+6”-os metrumú szövegként, az „x+n”-es versforma követelményeinek még ennél is több, összesen 126 tanulság – a teljes anyag majdnem 70%-a – felel meg. A hipotézis érvényességét ugyanakkor csökkenti, hogy a Vadai által megfigyelt – önmagában is nagy szabadságot megengedő¹⁴ – tendencia 59 versre, vagyis a korpusz közel harmadára sehogyan sem illik rá.

Waldapfel és Vadai elméletének közös gyengéje, hogy a Pesti által megvalósított versformát rokontalan megoldásként kénytelenek leírni. A szótagszámláló sorfajták szabálytalan keverése idegen a középlatin költészet gyakorlatától, az a versforma, amelyet Waldapfel leír, tehát még akkor is további magyarázatra szorulna, ha a versforma meghatározása metrikai szempontból elfogadható volna. Vadai elméletével ugyanez a helyzet. Ha Pesti Gábort rokontalan versforma kidolgozójaként láttatjuk, joggal merül fel a kérdés, hogy milyen poétikai hagyományba illeszkedik a szerző eredetiségre törekvő megoldása. A következő összehasonlítás azt igyekszik bemutatni, hogy a 16. század elejéről ismerünk Pesti verseihez jól illeszkedő poétikai – tehát metrikai és műfaji szempontból egyaránt párhuzamként értelmezhető – modelleket, ill. az Aesopus-fordítással mindkét szempont alapján párhuzamba állítható művet.

A szórványosan az antik költészetben is előforduló rímes hexameter (leoninus) a 9. századtól válik népszerűvé (Borgan 1993b: 687). A sorfaj két leggyakoribb változatában a sorvég vagy a cezúrát megelőző félsor végével, vagy a következő sorvéggel alkot rímpárt. Mivel a 4. század táján a latin nyelv elveszti a hosszú–rövid szótagoppozíció természetes megkülönböztetésének képességét, az időmértékes verselés fokozatosan visszaszorul a tudós, iskolai versírás határai közé. A népszerű költészet e folyamattal párhuzamosan kiépülő, a hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagok oppozíciójára épülő versrendszere – számos más sorfaj mellett – a hexameter szerkezetét imitálva is létrehoz egy ahhoz hasonló, de már nem időmértékes verslábakból, hanem hangsúlyos ütemekből építkező, rímes sorfajt, a ritmikus leoninust (Borgan 1993a: 526). Az új sorfaj két leggyakoribb rímképlete továbbra is az első és második félsort összekötő belső rím, ill. a sorokat párosával rímeltető végrím. A két megoldás keveredhet. Az első magyar nyelvű leoninusként számon tartott vers, az 1592-es kolozsvári Cisio mezőgazdasági segédlete (RPHA 1480) olykor belső rímes (6., 8., 12., 13.), olykor végrímes (4., 16.), de legnagyobbrészt a két rímképletet a rímszavak fonetikai tartalmának ismétlésével egymásba játszó sorokból épül fel (Heltai 1592: M3; Kiadva: RMKT 16, 12: 586):

Vess buzát Egidii, árpát, zabot Benedicti,

Borsót Gregorii, lenczét, ledneket Philippi,

Hagyma magot Ambrosii, az mezö zöldül Tiburtii,

Azomban el io az kakuk, certissimus nuncius veris,

Kendert Vrbani, lent Viti, répamagot Kiliani, 5

Ruffi téli búzát, Assumptionis mes mehet ha tart,

[Pa]lánta magot Viti, vágd le az káposztát Colomanni,

[Ab]don és Sennes fogad aratót, memor esto,

[Húst sóz Lamberti,] kolbászt post festum Martini,

Ludot süs Osvaldi, saitot végy Vincula Petri, 10

Hordoz öllyüt Sixti, meny fürezni Bartholomei,

Fát végy si velis, bizony meg kelletic Michaelis,

Simonis és Iudae, szoktác mondani vae tibi nude,

Szobádot tapaszt Calixti, aszt fücz be Natalis Christi,

Egyél diszno hust Blasii, legy iámbor per circulum anni, 15

Es iól lehet dolgod most és tempore omni.

Az Aesopus-fordítás tanulságainak verssorai közül hármat (7/1–2., 149/1.) Waldapfel a leoninus időmérték nélküli, ritmikus változataként értelmez. Waldapfel e három sorra vonatkozó hipotézise valójában minden probléma nélkül kiterjeszthető a korpusz egészére. Eszerint Pesti epigrammái hol a belső rímet és a végrímet egymásba játszó ritmikus leoninusokból épülnek fel (pl. 14. [RPHA 679], Ács [szerk.] 1980: 45 [Pesti 1536: 15v]):

Jó az kegyelmesség, mert vele az segétsét,

Mint itt a kicsinség lött nagynak menetség,

Mikor az ellenség jelen volt mint inség.¹⁵

hol váltogatják a kétféle megoldást (7. [RPHA 2008], Ács [szerk.] 1980: 39 [Pesti 1536, 12v–13r]):

Törtínik gyakorta, hogy kinek ember javát akarta,

Attól gonoszt vegyen, mert ez világ ígyen megyen,

Hogy a gonoszságnak benne helye legyen.

hol pedig – és ez a kiadvány egészére jellemző képlet – a leoninusok kizárólag sorvégi rímet kapnak (pl. 1. [RPHA 16], Ács [szerk.] 1980: 33 [Pesti 1536, 10r]):

A kakas minden bolond ember leszen,

Ki jó tudománt mint drága kő nem veszen,

No azért a bölcseknél nem keveset teszen.

A hipotézis előnye, hogy a kiadvány verseinek a szótagszám tekintetében szabályos ismétlődést nem mutató, tehát nem szótagszámláló sorait egy Pesti Gábor által biztosan ismert, hasonló metrikai paraméterekkel rendelkező poétikai hagyományon belül, szabályosan ismétlődő struktúraként képes értelmezni.

4.7.1.3. Műfaj

Az Aesopus-fordítás háromsoros tanulságait Varjas Béla az epigrammaköltészet humanista hagyományával állított párhuzamba. „E versek – írja – mintha a latin alkalmi költészetben olyannyira divatos epigrammákra emlékeztetnének, olykor a mesétől függetlenül, önállóan is találó kifejezői egy-egy erkölcsi igazságnak, humanista eszmének” (Klaniczay [szerk.] 1964: 298). Igazolható-e Varjas megérzése?

A régi magyar költészetben társtalan költői gyakorlat a német párrímes hagyomány felől könnyen értelmezhető. Itt a szabályos rímszerkezetet olykor bokorrímes részekkel gazdagítja (Bognár 2016: 12–13), a tendencia egyik tipikus példája a hármas rím (Dreireim). A hármas rím önállóan, epigrammaszerűen megjelenő, Pesti Gábor költészetéhez tartalmi tekintetben is közeli példája Hans Sachs állatmeséiben figyelhető meg. A farkas és a bárány Aesopusnak tulajdonított – Pesti gyűjteményében a második helyen szereplő – meséjének (Fabel des wolffs mit dem lamb, 1531) háromsoros tanulsága és első tíz sora (Keller [Hrsg.] 1870: 80):¹⁶

Gewalt der geht gar offt für recht,

Als ir inn diesem beyspiel secht.

Das lamb dem wolff was viel zu schlecht.

Ains mals dranck ein wolff und ein lamb

Auß einem pechlein beyde-samb; 5

Der wolff tranck oben auß dem pach,

Das lamb tranck unden; der wolff sprach:

Lamb, du betrübst das wasser mir.

Das gut lamb sprach hinwider schir:

Wie kann ichs wasser trüben dir? 10

Fleust es doch von dir her zu mir!

Der wolf der sprach an alle scham:

Wie fluchst du mir, du zornigs lamb…

A fentiek alapján úgy tűnik, hogy Pesti kettős metrikai mintát követ. A sorok szintjét meghatározó metrikai réteg a rímes-ritmikus hexameter, a leoninus. Mivel a magyar költészet eszköztárának 1536-ban még nem része az időmértékes versrendszer, az epigramma kötelező versformáját, a disztichont Pesti a hasonló, rímes-ritmikus sorfaj segítségével imitálja. A tanulságok metrikai szerkezetének második, a versegészet meghatározó rétegét mintha a német párrímköltészet adná. A rímes-ritmikus hexameterekből a szerző metrikai értelemben zárt formát igyekszik létrehozni, ezért a német költészet által kidolgozott, a párrímes szerkezet alapegységét, a rímes sorpárt egy zárósorral kiegészítő, háromsoros formát tekinti követendőnek. Hipotézisünk szerint Pesti 185 versének a versegészet meghatározó alapformáját tehát a 115. mese tizennégy sorosra nyúlt tanulságának (RPHA 601) párrímes szerkezete őrzi (Ács [szerk.] 1980: 130 [Pesti 1536: 55v–56r]):

Istenek akaratját senki nem tudhatja,

És mit ők akarnak, hátra nem hadhatja,

Azért mit ők adnak, egy aránt szeressük,

Hogy mit nem akarnánk, azt el ne veszessük,

Mert az anyának, törtínik gyakorta, 5

Hogy az fiának, kinek javát inkább akarta,

Az jó halál az olyant ő tőle el vötte,

És az más világra lelkét röpítette.

De nem tudom, miért az anyától illyen módon leszen,

Hogy ez illyen gyermekhez szerelmet nagyot teszen, 10

Talán ugyan csodaképpen meg érzi,

És lelki ösmeret őt arra vezérli,

Hogy az nagy szerelem egyszersmind ahhoz legyen,

És annak utána keservesen búcsút tőle vegyen.

a kötetre jellemző, háromsoros forma e szerkezet zárt, az epigramma műfajához illeszkedő változata. A hipotézis előnye, hogy nemcsak a kiadvány egészét meghatározó, háromsoros alapformát, hanem az ettől való eltéréseket is képes a korszak egy könnyen hozzáférhető poétikai hagyományához kötni.

A Freidanktól származó, a közköltészet által népszerűvé tett formát a tudós költészet is felhasználja. A Pesti Gábor esetében megfogalmazott hipotézis jó párhuzamát adja a Baseli egyetem jogtudósa, Sebastian Brant 1494-es, Das Narrenschiff (Bolondok hajója) című, az előszót nem számítva 112 fejezetből felépülő, fejezetenként jellemzően egy-egy emberi bolondságot megjelenítő verseskötetét (Brant 1494). A fejezetek három részből állnak. A nyitott levélpár bal felső részén, tehát a verzó oldal tetején a tárgyalt bolond tulajdonságainak jellemzően háromsoros összefoglalása áll, ezt az epigrammát a bolond fametszetes képe és egy általában harmincnégy soros, de mindenképp valamelyik következő rektó oldal alján végződő, a bolondságot részleteiben kifejtő párrímes vers követi. Az összefoglaló versek háromsoros alapformájától az első kiadás nyolc esetben tér el, az epigrammák itt négy sorosak, közülük három bokorrímes, öt párrímes.¹⁷ Brant műve a századforduló legnépszerűbb olvasmányai közé tartozik, 1536-ig számos (részben kalóz-) kiadása jelenik meg, a latin fordítást (Brant 1497) rövid időn belül francia, angol és holland követi.¹⁸ Az első fejezet tanulsága és az epigramma latin fordítása (Brant 1494: 4v, Brant 1497: B2v):

Den vordantz hat man mir gelan

Dann ich on nutz vil bücher han

Die ich nit lyß, vnd nyt verstan

Inter precipuos pars est mihi reddita stultos

Prima: rego docili fastaq[ue] vela manu.

En ego possideo multos, quos raro libellos

Perlego: tum lectos negligo: nec sapio.

Brant és Pesti kötete több szempontból is párhuzamba állítható. Pesti Gábor Aesopus-fordításának forrását Waldapfel József azonosította. Az előszó hivatkozásából kiindulva – amely a fordítás alapjául szolgáló munkát „a legkiválóbb szerzők igen gazdag gyűjteményéből kiválasztott és nagy tudású férfiaktól újabban sorrendbe állított” (Ács [szerk.] 1980: 7) gyűjteményként határozza meg – Pesti forrásszövegét Waldapfel valamelyik az 1530-as évek elején megjelenő, a leuveni klasszikafilológus, Martin Dorpius előszavával hagyományozódó nürnbergi kiadásban találta meg (Waldapfel 1935: 14–20). A kiadástípus nem titkolt célja a középkor nyelvi és szemléletbeli tévedéseinek kigyomlálása, és az antik mesehagyomány rekonstruálása. Az előszó szerzője külön kitér arra, hogy a kiadvány – a középkori hagyománnyal szembefordulva – nem parasztos versekben (carmine subrustice), hanem az antik hagyományt hűen tolmácsoló prózában (prosa oratione) teszi hozzáférhetővé a fabulákat.¹⁹ Mivel Pesti választása – a magyar fordítás előszavának tanúsága szerint – tudatos, és mivel a latin szöveget hűen, a humanista stíluseszménynek megfelelő, dísztelen prózában fordítja, Pesti munkáját az irodalomtörténet az első magyar nyelvű, antik mintát követő, humanista verseskötetként tartja számon (Horváth I. 2007: 236–249).

Ulrich Gaier számos adattal igazolja, hogy a kortárs humanisták Sebastian Brant személyében az első német nyelven alkotó humanista költőt, az antik szatíra műfaji hagyományának népnyelvű művelőjét tisztelték. Művét Brant maga is szatíraként határozza meg, amikor Erasmus tiszteletére írt köszöntőversében A balgaság dicséretét és saját munkáját azonos műfajú, csak tematikai különbségeket mutató szövegekként értelmezi.²⁰ Jacob Wimpfeling (1450–1528) a Narrenschiff fejezeteit német nyelvű szatíráknak nevezi („Sebastianus Brant […] sathyras germanica lingua scirpsit”), és a kiadványt iskolai használatra ajánlja. Johannes Trithemius (1462–1516) Brantot a komédia antik műfaját népnyelven művelő Dantéhoz hasonlítja. A kiadvány címét bírálva megjegyzik, hogy nem annyira bolondok könyvének, mint inkább Isteni szatírának kellene nevezni a művet („ut non iure stultorum librum, sed divinam potius satyram opus illud appellasset”). Brant tanítványa, a munkát latinra fordító Jacob Locher (1471–1528) ugyanezt a véleményt képviseli, szerinte a szerző újszerűsége miatt választotta a jelenlegi címet („potuisset praesens hic noster libellus, non inconcinne satyra nuncupari: sed auctorem nouitas tituli delectavit”).²¹ Mindez azért fontos, mert igaz ugyan, hogy a szatirikus hajlam a késő középkort is jellemzi, a Brant művét szatíraként értelmező kortársak mégsem ezzel, hanem egyértelműen az antik hagyománnyal hozzák összefüggésbe a Narrenschiffet. Locher a nagy antik szatirikusokra – Luciliusra, Horatiusra, Persiusra és Juvenalisra – hivatkozik, a Narrenschiff mintáját követő, a bolond nők témáját feldolgozó munkájának előszavában Jodocus Badius (1462–1535) ugyanezt a kapcsolatot hangsúlyozza, amikor Persius Horatiusra vonatkozó szavaival jellemzi Brantot (Gaier 1968: 267). Azt, hogy a művet a kortársak az antik hagyománnyal hozták összefüggésbe, egy további tény is valószínűvé teszi. Míg a latin munkák népnyelvre fordítása gyakori, addig az eredetileg népnyelven létrejött művek latinra való átültetése ritkább jelenség. Az a tény, hogy a Narrenschiff esetében népnyelven készült munka válik – röviddel utóbb – a tudós irodalom részévé, azt mutatja, hogy a mű természetes közege itt keresendő (Gaier 1968: 267).

Brant és Pesti működésének másik lehetséges párhuzamát a két szerző a német, ill. a magyar verselési hagyományban betöltött szerepe adhatja. Pesti háromsoros verseinek metrikai szerkezetét Waldapfel a „magyar nép” ritmusérzékéhez való igazodás igényével magyarázza. „Nem lehet kétséges – írja –, mily céllal foglalta Pesti a tanulságokat rigmusokba. […] Más célja nem lehetett, mint az, hogy könyvecskéjét kedvesebbé tegye a magyar nép szemében. Tudatában kellett tehát lennie annak, hogy a rímes versikékre szívesen hallgat a nép s csak olyan versekkel állhatott elő, amelyek ritmikája lényegében azonos vagy legalább rokon azokkal, amelyeket a nép ismer” (Waldapfel 1935: 58). Waldapfel hipotézisét ugyanakkor cáfolni látszik az a tény, hogy az Aesopus-fordítás tanulságai nem válnak népszerűvé (az RPHA nyilvántartása szerint a 17. század végéig senki sem akad, aki a 185 epigramma közül legalább egyet lemásolásra érdemesnek találna), ill. az, hogy hasonló metrikai adottságokkal rendelkező versek a 16. század végéig csak elvétve fordulnak elő.²² Az epigrammák utóéletének beszédes hiánya – éppen ellenkezőleg – arra enged következtetni, hogy a tanulságok kevéssé illeszkedtek a kortárs befogadók megszokásaihoz, amit legkönnyebben a versforma egyediségével magyarázhatunk. Ha Pesti Gábort a népnyelvű epigrammaköltészet formakultúrájának megteremtésén fáradozó humanista költőként értelmezzük, ez az elszigeteltség a korszak magyar verstörténete felől könnyen érthetővé válik. Az Aesopus-kiadás megjelenését, tehát az 1536-os évet megelőző időszakból az RPHA nyilvántartása szerint mindössze négy az időmértékes verseléssel kapcsolatba hozható szöveg maradt fenn. A Laskói Demeter által lejegyzett, 1433 előtt keletkezett ima a latin eredeti rímes–időmértékes hexametereit rímtelen, szabad szótagszámú és ritmikai szerkezetű sorokkal adja vissza, a verses jelleget tipográfiai megoldások (sortördelés, nagybetűs sorkezdet), ill. a sorok a hexametert imitáló hossza és arányai erősítik (RPHA 3216, Holl 1984: 3–23).²³ Ugyanilyen eredeti minden metrikai és tipográfiai kötöttséget nélkülöző fordítása marad fenn a Kaposmérei Mérey család a Jaksics Demeter veszedelméről szóló éneket is megőrző, a 15–16. század fordulóján keletkezett jegyzőkönyvében.²⁴ A Döbrentei-kódex (1508) időmértékes rendezettséget nem mutató Argumentumos verse a disztichon verslábait optikailag igyekszik elkülöníteni egymástól, amikor a verslábakat imitálni hivatott ütemek közül a páratlan sorszámúakat piros, a párosakat fekete tintával írja.²⁵ A Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról (1521) egyetlen soros Lucanus-fordítása – végre – mintha tényleg időmértékes rendezettséget mutatna.²⁶ Az áttekintés alapján világossá válik, amit eddig is tudtunk: az Aesopus-fordítás megjelenésének évében a magyar költészet eszköztárának még nem része az időmértékes versrendszer, azt öt évvel később majd a következő erazmista, Sylvester János fedezi fel. A hipotézisként megfogalmazott kísérlet eszerint – egyrészt – a korabeli magyar verselési hagyományoktól idegen megoldás, amely – másrészt – alig néhány év leforgása alatt elavulttá válik.

Érdekes megfigyelni, hogy Brant verstörténeti szerepe sok hasonlóságot mutat. Az első német nyelven alkotó humanista – Gaier által rekonstruált – portréja felől válik érthetővé a Brant verstechnikai újítását horatiusi jelentőséggel felruházó,²⁷ erősen túlzó kortársi értékelés. Ulrich von Hutten 1510-es, a német humanistákat köszöntő versének (Ad Poetas Germanos) 219–224. sorában metrikai újítóként ünnepli Brantot, aki a népnyelvű szavakat (barbara verba) kötött mértékű verslábakba (in numeros ligatos) rendezve új törvényt (nova lex) adott a német költészetnek (Böcking [Hrsg.] 1862: 78–79):

Branthus ab iis paulum semotus considet oris,

Qui Germana nova carmina lege fecit, 220

Barbaraque in numeros compellit verba ligatos,

Edit et ingenio carmina facta novo:

Pulchre illi latum classis deducta per aequor

Convehit insipidos quolibet orbe viros.

A német szakirodalom egyetért abban, hogy a Hutten által „új törvény”-ként ünnepelt megoldás alatt a jambikus lejtés népnyelven való meghonosítására tett kísérletet kell érteni. Az előszó és az első negyven fejezet 2036 sorát elemezve Andreas Heusler ugyanakkor csak 233 (11,5%) jambikus lejtésűként értelmezhető sort talál, nem csoda tehát, hogy megoldását már a közvetlen utókor sem tartotta kielégítőnek (Heusler 1925–1929: III, 49–51; Breuer 1991: 154–161).

A fenti eredmények a következőképpen foglalhatók össze. Az Aesopus-fordítás 185 verse kevéssé illeszkedik a 16. század magyar nyelvű versanyagának metrikai hagyományaihoz. A jelenség magyarázatára eddig két elmélet született. Ezek legfőbb gyengéje, hogy 1) a feltételezett versformák nem mutatnak szabályos ismétlődést, 2) hogy a vizsgált metrikai szerkezetet mindkét elmélet rokontalan megoldásként kénytelen leírni. A most megfogalmazott hipotézis Pesti Gábort humanista költőként láttatja, aki a mesék tanulságában a magyar nyelvű epigrammaköltészet formakultúrájának megteremtésén fáradozik. Megoldása kettős mintát követ. A sorok rímes-ritmikus hexameterek (ezzel magyarázható a sorok hossza, a kötetlen szótagszám és az olykor megfigyelhető belső rím), a versegész német mintájú hármas rím. A hipotézis előnye, 1) hogy a feltételezett metrum szabályos ismétlődést mutat, 2) hogy megszünteti a versforma nyomasztó rokontalanságát. A hipotézist erősíteni látszik, hogy Sebastian Brant munkásságában, ill. Narrenschiff című kötetében mintha a Pesti által imitált minta is azonosítható volna: 1) Ahogyan a kortársak szemében Sebastian Brant az első német nyelven alkotó humanista költő, úgy Pesti Gábor fordítása a magyar nyelvű irodalom első, humanista szerző által kiadott verseskötete. 2) Miként Brant a német nyelvű időmértékes verselés meghonosítójaként vonult be a kortársi köztudatba, úgy Pesti versei is értelmezhetőek az időmértékes versrendszer népnyelvű imitációjára tett kísérletként. A 16. század elején eszerint könnyen hozzáférhető volt a Pesti kiadványában felismerni vélt metrikai és műfaji konstrukcióhoz nagyon hasonló megoldással dolgozó poétikai modell.

4.7.1.4. Információtörténeti pozíció

Pesti Gábor költészete olyannyira idegen a korabeli magyar hagyománytól, hogy nem is tudott mit kezdeni vele a magyar verstan. Ha a fenti gondolatmenet helyes, akkor a népnyelvű, humanista szellemiségű epigramma műfaja 1536-ban eljut ugyan a nyomtatottságig, de Pesti Gábor magánkiadásának nem igazán sikerül hagyományt teremtenie, amennyiben az RPHA nyilvántartása szerint az epigrammákat a 17. század végéig senki sem tartja lemásolásra érdemesnek, a könyvből pedig nem készül új kiadás. A jelenség magyarázatát talán abban kereshetjük, hogy alig öt évvel később, 1541-ben Sylvester János felfedezi, hogy – pl. a némettel ellentétben – a magyar nyelv alkalmas az időmértékes verselésre. Ettől kezdve a több-kevesebb humanista műveltséggel rendelkező szerzők a hasonló műfajú szövegeket már disztichonban írják (vö.: RPHA 293, 457). Arra, hogy Pesti kísérlete mégsem marad teljesen folytatás nélkül, Ádám János (RPHA 150), Pécsi Lukács (RPHA 3204), Szőlősi István (RPHA 3220) és mások versein túl a legjobb példa Hunyadi László fiktív epitáfiuma (Atyámnak szerelme házához nagy vala, RPHA 112).

A verset az idősebbik Michael Peterle, prágai nyomdász nyomdájában (1570–1588) készült egyleveles nyomtatvány őrizte meg (RMNy 445). A 36×28 centiméteres kiadvány négyötödét Hunyadi László fametszetes képe foglalja el, e fölött a nyomtatvány címe (AZ TEKYLETES IFFYVVNAK, HVNYADI LAZLONAK, HVNYADI IANOS EOREGBIK FIANAK KEPE.), alatta a három hasábra tördelt, tizennyolc soros vers, végül az impresszum olvasható.

A nyomtatványt Laziczius Gyula közölte a prágai strahovi kolostor ún. Dobrzensky-gyűjteményéből (Laziczius 1931), kritikai kiadása az RMKT 16. századi sorozatának Ács Pál szerkesztette, 11. kötetében jelent meg (RMKT 16, 11: 385–386). Mivel Ács a mondathatárok önkényes megváltoztatásával strófákra tördeli a szöveget, nem az ő, hanem Laziczius közlését követem (Laziczius 1931: 70).

Attyamnak zerelme hazahoz nagy wala,

Orzagnak gondwiselése rea zala,

Kimiat ellene sok iregyseg tamada,

De ellensege neky nem arthata.

Halala vtan en reamés támadának

Ellensegym; elwezteny akaranak,

VVegre bozzwmat enis ky teoltettem,

Ky eolny akart, azt en meg eoltem.

Orzagwl ezt az dolgot mind dychérek,

Hogy haborwsagrwl sok iambor mentetnék,

De az kyraly semmikeppen nem twrheté,

Engemet ereos fogsagba tétete,

Bwntetny siete chelekedetemet,

Artatlanwl weteté feyemet.

Nem neze hywsegemet, iamborságomat,

Sem tetetes zep iffiwsagomat,

Zépségemért bodognak yakron mondottak,

De az iregyseg artot sok iambornak.

A tíz–tizenhárom szótagos sorokból építkező vers Hunyadi László életének rövid, egyes szám első személyű összefoglalása. A vers műfaját Ács fiktív epitáfiumként határozza meg (RMKT 16, 11: 517), ez a besorolás annyival egészíthető ki, hogy a nyomtatvány tágabb műfaji kontextusa a 16–17. században népszerű humanista portré.

Az ókor híres embereit bemutató első arcképgyűjtemény (Fulvio 1517) megjelenésétől kezdve számtalan e műfajba tartozó kiadvány lát napvilágot. Két nagyobb csoportjuk különböztethető meg. Az egyik a jelen és a múlt különböző rangú hírességeinek portréját, a másik a római és német-római császárok általában érme alakú arcképét adja közre (Pelc 2002: 3). Kép és szöveg viszonya alapján további három típus különíthető el. Az első típusban az arckép a terjedelmes, prózai formájú életrajz vizuális kiegészítése. A második típusba tartozó kiadványokban a képet rövidebb prózai (életrajz) vagy verses formájú szöveg követi. Az ilyen típusú, epigrammás arcképgyűjtemények a humanisták körében nagy népszerűségnek örvendtek. Ezekkel szemben a harmadik típus kiadványai az ábrázolt személy azonosításához elengedhetetlen, a kép részeként közölt feliratot leszámítva semmilyen szöveget nem csatoltak a portréhoz (Pelc 2002: 22–23). Az arcképgyűjtemények mellett a portré másik megjelenési formája az egyleveles nyomtatvány volt, ezeket a tulajdonos elküldhette barátainak, esetleg beragaszthatta, beköttethette műveinek egyes példányaiba. Az egyleveles humanista portré magyar vonatkozású példája Matthaeus Dresser lipcsei egyetemi tanár 1585-ben, Wittenbergben, az ott tanuló Károlyi András latin epigrammájával megjelent arcképe (Szabó 2010: 557–558).

A Hunyadi Lászlóról kiadott nyomtatvány ezeknek a humanista plakátoknak családjába tartozik. Az egyetlen szembetűnő különbség éppen verstörténeti jellegű: míg a latin nyomtatványok szövegei jellemzően disztichonban íródtak, addig a magyar vers tipográfiailag ugyan a disztichonra emlékeztető, de nem időmértékes, hanem páros rímelésű, többé-kevésbé szabad szótagszámú, szintaktikailag olykor nyitott (pl. 5–6. sor) sorokat használ.

4.8. Verses köszöntés

4.8.1. Emericus Therek (1485)

4.8.1.1. Forrás

Az általában verses formájúnak tekintett üdvözlet a magyar irodalom első fennmaradt, szerelmi témájú emléke. A rövid szöveg Paksy Lajos és Enyinghy Török Imre 1485-ben Kállay Jánoshoz írt közös, latin nyelvű levelének záradéka (Országos Levéltár, DL. 56183). Az üdvözlet címzettje Parlagi György lánya, Krisztina, Enyinghy Török Imre jegyese, utóbb felesége, aki a levél keletkezésének idején Kállaynál mint sógoránál tartózkodik. A két sorba lejegyzett, sorkezdő nagybetűkkel és az első sor végén megfigyelhető ponttal tagolt (Maróthy 2015a: 15–16) szöveget Csontosi János fedezte fel és adta ki (Csontosi 1877: 94).

Szöveg²⁸

Emericus Therek köszön Krisztinának: Legyen könnyebb inhának!

Száz jó napot, kétszáz jó éjt hozzája!

Betűhű átírat

Emericus The. kewzewn krÿsthÿnanak leghen kenweb ÿnhanak.

Zaaz ÿo napath keth zaz ÿo eeth hozÿaÿa

Jegyzet

1The. [Feloldása: Therek. Levéltári adatok alapján rekonstruálva. Ld. Emericus Therek de Ennÿng. Csontosi (és Maróthy 2015b: 15) feloldása: Thewrewk. Modernizált változatban (RMKT 16 1¹): Török.]

4.8.1.2. Műfaj

A nyelvemlékkel a kutatás érdemben nem foglalkozott. Az „inh” szó jelentése körül kibontakozó vitát²⁹ nem számítva általában csak a szöveg keletkezésének körülményeit, írják le a kutatók, annak meghatározására, hogy milyen poétikai hagyományba illeszkedik a szöveg, nem történt kísérlet. Az RMKT első kötetének első kiadása a puszta szövegközlésnél alig merészkedik messzebb, Szilády megismétli a levél keletkezésének körülményeire vonatkozó adatokat, ezen kívül megjegyzi, hogy a szöveg „rhythmikus kifejezést vett magára”, ill. hogy a második és a harmadik sorvég (Krisztinának / inhának) rímes (RMKT 16, 1: 373). Az RMKT első kötetének Horváth Cyrill-féle második kiadása még ennyit sem mond, pusztán a szöveg keletkezésének körülményeit ismerteti (RMKT 16, 12: 477). Az irodalomtörténeti áttekintések – ha szóba kerül egyáltalán – csak a szöveg létezését regisztrálják, értelmező megjegyzéseket alig-alig fűznek hozzá. Beöthy Zsolt még a középkori költészet egyetlen „valódi” virágéneke (Supra, aggnő…) mellett ezt az „ügyes kis köszöntőt” tartja esetleg a Virágénekek cím alá sorolhatónak (Beöthy 1896: 125), Pintér Jenő éppen csak megemlíti a szöveget (Pintér 1930: 410–411), a Spenót becenevű irodalomtörténet nem foglalkozik vele, A magyar irodalom történeteiben Tóth Tünde – annak ellenére, hogy A virágénekvita című fejezetet éppen e szöveg keletkezésének évszáma alatt tárgyalja – csak annyit jegyez meg a levélzáradékról, hogy „ez a háromsornyi […] tollpróba a magyar irodalom első szerelmes verse” (Tóth T. 2007: 133), Orlovszky Géza a „memoriterek, alkalmi feljegyzések” között említi a szöveget, amely szerinte „nem is igazi vers, inkább csak a levélíró tollára spontán torlódó rögtönzés” (Orlovszky 2010a: 99). Az emlék a Balassi életművét és az azt megelőző magyar nyelvű szerelmi költészet kérdését tárgyaló virágénekvita kapcsán sem került előtérbe. Gerézdi monográfiája nem említi a szöveget (Gerézdi 1962), Pirnát Antal és Zemplényi Ferenc monográfiáiban sem fordul elő (Pirnát 1969, Zemplényi 1998), de érdemi tárgyalás nélkül marad a vitát kísérő tanulmányokban is (Kőszeghy 1987–1988: 310–338, Horváth I. 1987–1988: 642–665, Kőszeghy 1988: 3–15, Kőszeghy 1989b: 597–604). A legrészletesebben Horváth Iván vizsgálta a verset, a virágénekvitát kirobbantó könyvében ugyanakkor ő is csak negatív megállapításokat tesz. A könyv vizsgálati szempontja (a férfi feltétlen alávetettségén alapuló szerelemideológia, a fin’amors megléte, ill. hiánya) alapján a Verses üdvözlet nem igazán értelmezhető, a szövegben nem jelenik meg a fin’amors, így nincs jele annak, hogy a köszöntővers a szerelmi témájú költészetben ennek függvényeként felfogott arisztokratikus regiszterbe tartozna, de – alantas kifejezések hiányában – egyértelműen a populáris regiszter verstípusaiba sem sorolható be. A mindössze hét Balassi előtti, szerelmi témájú vers között így ez az egyetlen, amely a Horváth Iván által leírt két regiszter egyikével sem közelíthető meg (Horváth I. 1982: 247–248, 258–259).

A 16. század végéig létrejött magyar nyelvű irodalomban társtalan szöveg a késő középkori német hagyományba jól beleilleszthető volna. A ’sok jó napot’, ill. ’sok jó éjszakát’ a középkori német magánlevelek ismert nyitó-, ill. záróformulája. A magyar szöveg keletkezéséhez időben is közel álló példa Elisabeth von Mecklenburg apácafőnöknő levele apjához, Heinrich von Mecklenburg herceghez. A legkésőbb 1476 szeptemberében kelt levél zárómondatatában az ezer jó éjszakát összesen háromszor fordul elő: „Hyrmede dusent gude nacht, unse alberlevste here vader, und segghet unsen leven broderen ok dusent gude nacht van unsen weghen, und unse leve vedderke but yu ok dusent gude nacht”.³⁰ A hasonló előfordulások mellett a levélformulára a söflingeni Mariengarten klarisszakolostor apácájának, Magdalena von Suntheimnak és Jodocus Windnek, az ulmi ferences rendház főnökének, ill. (1480-tól) a sváb egyházkerületek őrének levelezése szolgál a legjobb, a magyar Verses üdvözlethez időben is, tematikailag is közel álló példaanyaggal. A söflingeni kolostor a rendi szabályzatot meglehetősen lazán értelmező apácáit az ulmi tanács – két sikertelen reformkísérlet után – 1484. január 8-án késő este végül elűzi (Miller 1940: 22–55, 38). Az e körüli vizsgálat számos tiltott tárgyon (pl. Martha Ehingerinnél és Helena von Sunthaimnál: spitzig frowenschůch; utóbbinál ezen felül: müder, da man die brist fein ynschicken und ynkrisen tůt) kívül iratokat (liedlin, schrifften, lybdingbrief) is leltárba vesz, a hatvankét missilis, ill. missilis-tervezet között (a továbbiakban Söflingeni levelek) marad fenn Jodocus Wind húsz, 1482–1483 körül Magdalena von Suntheimhoz írt levele.³¹

Az első – fennmaradt – levél 1482. júniusából való, Wind (aláírás: „Jos Wind, gardian.”) magázza a megszólítottat („Ihr”, „Euch”), a kevés személyes információt tartlamazó levél formális stílusú, udvarias hangvételű. Első mondata így szól: „Ein güten, seligen obent und alles güt, erwirdige, liebe frow, begeren ich uch von got” (Miller 1940: Nr. 23., 160). A gvardián tehát az általános jókívánság mellett egyelőre még csak „egy jó és boldog estét” kér neki az úrtól. A következő – az idézett kiadásban 24-es sorszámú – levél viszonyuk megváltozásáról tanúskodik. A gvárdián az előbbihez hasonló fordulattal „egy jó napot” kíván a nővérnek, a megszólítást viszont meglehetősen kiszélesíti. A formális stílushoz tartozó magázódással felhagy, tegezni kezdi Magdalenát, „én szívem”-nek, ill. „drága szerelmem/szeretettem”-nek nevezi: „Ein güten, seligen tag und ain froliche wüchen und alles, das dich, herzen myn allerliebstes lieb, kan und mag erfroen und mich darmit, wünschen ich dir uß gründ und ynnerheyt mynes dines trẅen herzen. Früntliches, begirliches lieb.” A szöveg zárlata is ugyanilyen hangvételű („Vale, myn liebs lieb miltestes.”), korábbi aláírás helyett pedig – és innentől kezdve a levelezés végéig mindenhol – a „Jo de S” szignó olvasható, a következő, alig variálódó szöveggel: „d(in) a(ller)l(liebster) und herczen trewer vatter” (Miller 1940: Nr. 24., 163). Az aláírás feloldása: Jodocus (vagy Jos) de Suntheim, vagyis a gvárdián – az összetartozás kifejezésének szokott módja szerint – vezetéknevet cserélt Magdalenával, akit egy későbbi levelében tudósít is arról, hogy legközelebb M. W., vagyis Magdalena Wind címzéssel ír neki.³² Egy 1483. májusi levél (Nr. 45) felütése megtartja az előző – ezek szerint bevált – megszólításbokrát, és a hatást inkább a jókívánság-formula továbbcsiszolásával igyekszik fokozni. A korábbi jókívánságok (egy boldog napot, ill. egy boldog estét) egyetlen tárgya helyett négyet is szerepeltet, a mennyiségjelzőt megszázezerszerezi. Az eredmény Török Imre üdvözletének zárlatához meglehetősen hasonlít, de azt – legalábbis méreteiben – messze felülmúlja: „Hunderttusent guter, seliger tag, jar, zit und stünd”, vagyis a beszélő százezer jó, boldog napot, évet, időt és órát kíván a megszólítottnak.³³ Egy 1482. augusztusának vége körül kelt levelének (Nr. 28.) zárlatában a mennyiségjelző marad, de az előző megoldás tárgyhalmozása helyett megint az egyszerűbb jó és boldog éjszakát kifejezés kerül elő: „Damit verlich dir got hünderttusent güter, seliger nacht. Vale.”³⁴

A söflingeni kolostor reformálásakor felvett, idézett jegyzőkönyv tanúsága szerint a különböző tiltott tárgyak mellett négy apácánál, Martha Ehingerinnél, Elsa vom Steinnál, Klara von Rietheimnél és Helena von Suntheimnál verseket is találtak, ezek a jegyzőkönyvben három esetben csak az iratcsomó betűjelének megnevezésével szerepelnek (Martha Ehingerin: „schrifften et alia signo A zůsammengebunden”; Klara von Rietheim: „brief signo D”; Elsa vom Stein: „brief signo E”), a Helena von Sunthaimnál talált versekről az ulmi jegyző viszont azt is megemlíti, hogy világi tárgyúak („etliche liedlin, in die welt gehörig”).³⁵ A fennmaradt hét vers valóban világi tárgyú, a betűjel nélküli, és így azonosíthatatlan hovatartozású, tanító jellegű VII.-et kivéve a többi tisztán szerelmi tematikájú költemény. A VI-os sorszám alatt közölt, szintén szignó nélküli vers utolsó, ötödik versszakának ötödik sorában a fenti jókívánságformula egyik változatával találkozunk („Tehát Isten adjon neked sok jó időt”):

Darum so tuo, alz ich dir tuo,

nit ferer ich dich tribe.

ich hoft, das es dich nit geru [gereue]

daby las ichz beliben.

got geb dir alsso fil gůt zit.

gůt mieß din all zit warte,

alz sand in dem mere lit,

so ist wol behut die zarte.³⁶

Hasonló formulával késő középkori, német nyelvű szerelmi költészetben viszonylag gyakran találkozunk. Carl Fichard egy a 15. század első felében másolt énekeskönyvből hatvannégy vegyes tárgyú, köztük több szerelmi tematikájú verset közöl. A 35. utolsó, tizedik strófájának második sorában Török Imre jókívánságához már szerkezetileg is hasonló megoldás szerepel („Sok jó évet és egy jó, boldog éjszakát”):

Eyn suberlich lytlin von dem meyen.

Viel gutter iar und ein gut selige nacht

Wünsch ich der liebsten die mir das blümlin gab

Für freuden macht sie mich alt

Es ist ein hübsches freuwelin das hat myns libs gewalt.³⁷

A motivikus egyezések mellett ezek a versek persze csak meglehetősen távoli rokonai Török Imre üdvözletének. Az idézett részletek általában talán éneklésre szánt, jellemzően hosszabb, strófikus, vagyis szótagszám, rímelhelyezkedés tekintetében szabályozott versformájú költeményekbe illeszkednek, amelyek a köszöntésen és a jókívánságon kívül számos egyéb motívumot is magukba építenek, a magyar szöveg rövid, határozott metrikai szerkezettel nem rendelkező, nem strófikus levélzáradék, amely egyetlen motívum, a köszöntés köré szerveződik.

A német nyelvű középkori szerelmes versek, verses szerelmeslevelek gazdag hagyományából (Meyer 1899) a köszöntést középpontba állító verses üdvözlet műfaja sem hiányzik. Clara Hätzlerin (1430 k.–1476/1477), a középkori német kultúra egyetlen okirat igazolta női bérmásolójának írásában maradt fenn az az összesen 218, vegyes tárgyú versből összeállított kódex (Liederbuch der Clara Hätzlerin), amelynek 110v–115v lapjain az 1441–1448 évekre szóló nyolc újévi köszöntővers („Neujahrsgruß”) olvasható.³⁸ Hogy a Török Imre jókívánságaihoz hasonló formulák ezekből a versekből sem hiányoznak, persze nem meglepő.³⁹ A későközépkori német szerelmi költészet köszöntőverseinek ezt a tematikailag többé-kevésbé elkülönülő korpuszát Arne Holtorf tanulmányozta, áttekintése a 14–15. századból negyvenhét, a 16. század végéig összesen 76 Újévi szerelmesverset („Neujahrs-Liebeslied”) vesz leltárba és elemez (Holtorf 1973).

Mind formai, mind műfaji tekintetben még közelebb állnak a magyar szöveghez a szerelmi tematikájú, későközépkori német költészet alkalomhoz nem kötött üdvözlőversei („Liebesgruss”).⁴⁰ A Fichard által közölt, a 15. század első feléből származó kézirat fent idézett, 35. sorszámú versét két ilyen verses üdvözlet követi:

Eyn suberlich grusz.

Got grüsz dich liebes lieb on leid

Die wil mich grosz lieb zu dir dreyt

Das got nit wil

Das ich by dir won söl

So het mir got wol getan

Das er mich solicher groszer lieb hett erlan

Eyn ander sublich grusz.

Ich send dir liebes lieb einen gursz

Uff einer nachtigallen fusz

Uff iglichem claen

Ein gulden pfaen

Als manich gut iar gee dich an

Als ein geleytterter wagen

Gefülter rosa mag getragen

Yglichs balt in nün gespalten

Got müsz dins iungen libes walten.⁴¹

Ezekhez nagyon hasonló, olykor (Fichard, Nr. 36 első négy sora és Mone Nr. 3. első négy sora) szövegszerű egyezéseket mutató, kézzel bejegyzett verses üdvözleteket közöl Franz Josef Mone egy karlsruhei ősnyomtatványból:

1. Min freuntlichen grueß

und willigen dienst zů vor,

min aller liebster L.

ich grueßen dich zů drie stund

min aller liebster in din rotten mund;

got grueß dich in din oeglin klor,

got geb dir vil und guoter jor.

2. Ich wuenschen dir ein gůte nacht,

von rosen ein dach,

von gilgen ein bet,

von musgut ein duer,

von neglin ein rigel dar fuer.

3. Ich wuensch dir ein grůß

uff einer nachtgalen fůß,

uff einem klawen

ein guldin pfawen.

der himel het sich bekert,

mit gold umbrert.

ein kuessen und ein halsen und din roten mund

dor fuer nem ich nit des roten gold IIII m lib⁴²

A brüsszeli Bibliothèque Royale de Belgique II 144-es jelzetű, 16. századi, alsónémet (Niederdeutsch, Plattdeutsch) nyelvjárásban írt kézirata két nagyobb csoportban (10r–10v; 43r–47r) huszonhat, összesen huszonhét szerelmi üdvözletet gyűjt össze (Brandis 1968: Nr. 82–95, 95a–95n). Török Imre köszöntőversének vizsgált jókívánságához hasonló e korpuszban háromszor fordul elő. Először az első blokk harmadik köszöntésének utolsó két sorában (Priebsch 1906: 310):

Nu vaer hyn, du kleyner brieff,

Ende groet myn myns herten soete lieff

Ende groetse mi alsoe seer,

Off ic dear oeck selver weer.

Lieff doer gront myns herten is dit gedacht,

Daer mede heb duysent guyder naecht

A két sor variánsa másodszor a kézirat második szerelmi üdvözleteket tartalmazó blokkjában, egy köszöntés nyitásaként jelenik meg (Priebsch 1906: 310):

Och lieff doer gront myns herten heb ic dit bedacht.

daer mit hebbe hondert dusent goyder nacht

ende got moet alle diegene haten

dye onß beliegen ende quaet geroecht macken,

ende got moet all dey gene bewaren

dye onß liefden halden te garen.

Végül a 46. levél verzóján a jókívánság még egyszer előfordul, itt a köszöntés utolsó előtti rímpárjaként:

Got groet dich lieff in rechter stedicheit,

du dreges der duegden eyn schoyn kleyt,

du bis cuysch, reyn boven allen ionfrouwen,

du bis cloeck ende wyß in allen dyngen,

du bis stolt ende wael gemeit

ende dat alltzamen in hoescheit.

Dat ich nyet en maech by dich syn,

deß lyde ick groeten smert ende pyn,

des maechstu mich wael toe geloven,

hir up salstu mich eyn antwort proeven.

Lieff, dit heb ick dich bedacht,

hier mit heb dusent goyder nacht

ende got spaer dich alsoe lange gesont

wynß eyn fyoel wigt eyn punt.⁴³

A hasonló köszöntések német nyelvterületen eléggé elterjedtek lehettek. Erre – a nagy számú fennmaradt szövegen túl – több jel is utal. Jellemző, hogy a hasonló szövegek már a 15. század közepétől gyakran tematikus blokkok, gyűjtemények formájában hagyományozódnak, ami azt jelzi, hogy nem ment ritkaságszámba, ha egy kéziratos versgyűjtemény összeírója több üdvözlővershez is hozzáfért. Ugyancsak a szerelmi köszöntések korabeli elterjedtségére utal, hogy egy 15. századi német katekizmus a kilencedik – a felebarát feleségének elkívánását tiltó – parancsolat elleni vétkek között (például: 2. Sych selbs unersam [’hurischen’] zyhen mit gaffen – suimet prostitucio) a jogosulatlan köszöntést is felsorolja (4. On gerechtigkayt zu grüessen – inopportuna salutacio [Weidenhiller 1965: 77]). De ugyanennyire árulkodó az is, hogy ez a hivatalos kánon peremén létező műfaj – minden tiltás ellenére – még a 16. század első felében kilép a kéziratosságból, és olykor a rímes mondásokat (Spruch) összegyűjtő nyomtatványokban is megjelenik.⁴⁴ A gyakorlati felhasználás nyomain felül olykor talán még arra is van példa, hogy az üdvözletet – a magyar szöveghez hasonlóan – prózai formában megírt levél záradékának szánták. Egy 1500 körül, feltehetően Nürnbergben másolt, vegyes tárgyú kézirat (Berlin, Staatsbibliothek Prussischer Kulturbesitz, jelzet: Mgq 495) egyik – verses – szerelmeslevelének (51v–52r) prózai felvezetése talán éppen arra szolgál, hogy az üdvözlővers megfelelő finomsággal legyen hozzáilleszthető bármely, egyébként prózában írt levélhez.⁴⁵ A szerelmi üdvözletek levélzáradékként való felhasználása mellett tanúskodik az is, hogy a legkorábbi, hasonló funkciójú szövegek éppen így maradtak fenn. A Bayerische Staatsbibliothek 1160–1186 között másolt, Clm 19411-es jelzetű kódexe őrzi azt a tizenegy, latin nyelvű levelet amelyek közül kettő zárlata középfelnémet nyelvjárású szövegrészeket tartalmaz. A kódex 100v (202.; bal hasáb 30–jobb hasáb 20. sor) lapján a latin szövegbe német mondattöredékek keverednek, a 114v (230.; bal hasáb 7–12. sor) lapon viszont a levél zárlataként funkcionáló, összefüggő német nyelvű szerelmi köszöntés olvasható (Tegernseer Liebesgruß).⁴⁶

4.8.1.3. Verselés

Az eredetileg két soros formában lejegyzett szöveget az RMKT első kötetének Szilády szerkesztette első kiadása már öt sorra tördelve közli (RMKT 16, 1: 199):

Emericus Török

Köszön Krisztinának:

Legyen kenvebb inhának. –

Száz jó napat, kétszáz jó ét

Hozjája!

Kissé máshogy tördelve, de szintén verses formában adja közre a köszöntést az RMKT első kötetének új kiadásában Horváth Cyrill (RMKT 16, 12: 477):

Emericus The.

kewzewn krysthynanak

leghen kenweb ynhanak.

Zaaz yo napath

keth Zaz yo eeth hozyaya

Az adatbázis (RPHA 354) meghatározása szerint a „bizonytalan verselésű, szótagszámláló, izostrófikus” szöveg metrumképlete a12(6,6), a7, x11(4,4,3).

A különböző leírások – a szöveg rövidsége miatt – persze csak értelmezési javaslatok lehetnek, biztosan csak annyi állapítható meg, hogy ha a szintaktikailag szorosabban összetartozó szavakat metrikai egységekként (verssor vagy ütem) értelmezzük, akkor ezen egységek szótagszáma, ill. végződéseik hanganyaga ismétlődő jelleget mutat: x6, a6, a7, b4, b4, x3.

A német hagyomány Török Imre levélzáradékának bizonytalan versformájával is párhuzamba állítható. A jellemzően rövid, párrímes, tehát nem strófikus szerelmi üdvözletek sorainak szótagszáma semmiféle szabályozottságot nem mutat, nem ritka, hogy a szöveg rímtelenül kezdődik (Mone, Nr. 1, 1., talán 1–3. sor), hogy valamelyik sora rímtelen (Mone, Nr. 2, 3.) vagy hogy rímtelenül ér véget (Mone, Nr. 3, 7–8.). A Mone közölte második vers a 15. századból rímtelen zárlatú variánsban is fennmaradt.⁴⁷

4.8.1.4. Információtörténeti pozíció

Verses vagy a versesség felé elmozduló magyar nyelvű levélzáradékot, köszöntést a 16. század végéig nem ismerünk. A régi magyar anyagban a szöveg legközelebbi párhuzamát a Madách–Rimay-kódexek ismeretlen szerzőtől származó, Ne gondold, szerelmem, könnyű indulatnak… kezdetű versének (RMKT 17, 12: No. 43) utolsó, kilencedik strófája adja, a fiktív levél zárlataként elhelyezett jókívánság viszont a motívumok szintjén is kapcsolatba hozható a Török Imre által írt záradékkal (Balázs P. 2016: 24–27):

Ezer napja legyen életed egy napja,

Jó szerencséd legyen te ügyednek apja,

Víg kedvedet penig kezivel az kapja,

Ki szerelmednek lött megköttetett rabja.

4.9. Erotikus töredékek

Ide tartozik-e a Döbrentei-kódex Soha távol tőle kezdetű, verses találós kérdése (Mese, RPHA 1242)? Határeset! A rejtélyes kis szövegről újabban két tanulmányt közöltek. Lázs Sándor (Lázs 2014) tapintatosan mellőzi a versforma és műfaj kérdését, Vadai István (Vadai 2006) viszont nem bánik valami kesztyűs kézzel az RPHA szerzőivel.⁴⁸

A versforma ügyében teljesen jogos a bírálat, bár talán túlzó általánosítás, „hogy a Repertórium ebben az értelemben a történeti-poétikai módszer kudarca” (Vadai 2006: 266). Vadai helytelenítőleg emlékezik meg munkamódszerünk durvaságáról: „A munkacsoport legyártott bizonyos metrikai alapkategóriákat. Aztán ezekbe a dobozokba próbálta belegyömöszölni a versegyedeket. Amikor nagyon látványosan nem ment a dolog, a vers bekerült a bizonytalan verselésű csoportba. Az adatlapon ez a szófordulat jelzi, hogy a mondat végéig minden további megállapítás tendencia jellegű” (Vadai 2006: 265). A bírálat jogos, de a módszer célra vezetett. Sok vers esetében, való igaz, csak annyit tudtunk rögzíteni, hogy az illető vers az egyik, általunk hozzá legközelebbinek érzett, hagyományos verselési dobozba sem illeszkedik bele hézagmentesen. Azóta – első sorban épp Vadai (összefoglalásukat l. Vadai 2006: 266) majd Bognár Péter (2016) kutatásainak hála – a rendetlenségből egyre inkább rend lesz. Ami akkor bizonytalan verselésűnek számított, az mára jó eséllyel bekerült egy-egy új kategória új dobozába. Nem volt haszontalan, hogy annak idején jeleztük az anomáliákat. A javításnak pedig semmi akadálya, mivel az RPHA nem szilárd könyv. Közösségünk azért ítélte vállalhatónak a hibák kockázatát, mert az RPHA már az 1970-es években adatbázisként született meg, amely csak az olvasóközönség megszokásainak kedvéért jelent meg könyvformára (RPHA 1992) butítva is.

A kis találós kérdés műfaji besorolása látszólag kínosabb. Lássuk Vadai bírálatát: „[...] a Repertórium azt szeretné mondani, hogy ez vallásos találósmese, dogmatikai aenigma. A hibát ott követi el, hogy ügyetlenül megalkotott műfaji rendszert használ. Ezt eredetileg Horváth Iván gondolta el a Balassi-könyve számára, és ott, azon a korpuszon működni is látszott. Ebben az egyes műfaji kategóriák fastruktúrában helyezkednek el, és minden egyes alcsoport örökli a fölötte lévő szint tulajdonságait. Például: világi –> azon belül epikus –> azon belül történeti –> azon belül jelenkorú –> azon belül históriás ének. Csakhogy jelen esetben az adatbázis csak a két legalsó műfajt rántotta egymás mellé, és nem számolt azzal a furcsa következménnyel, hogy a számítógép számára minden aenigma automatikusan arisztokratikus, sőt erotikus is lesz. Látható, hogy a hiba részben az át nem gondolt rendszerben van, meg az is megfigyelhető, hogy az egész ügy jellemző módon egy Horváth Iván által kedvelt trubadúr-műfaj jellemzőit örökli [...]” (Vadai 206: 267).

Nem mindig helytelen a szerzőnek szándékot tulajdonítani (Searle 2005: különösen 297–300), de mindig kockázatos. Vadai István jól ismeri vonzódásunkat a kényelmes megoldásokhoz (Horváth I. 2006: 14 egyik fejezetét ő írta!), de ezúttal talán nem pusztán lustaságról volt szó.

Mielőtt megmagyaráznók a bizonyítványunkat, hadd essék pár szó az RPHA készítésének műfaj-fáiról. A műfaj-rokonságokat kifejező fán, ahol csak lehetett, különösen a fa gyökerében igyekeztünk bináris szembenállásokat alkalmazni, aminő például a ±világi vagy a ±történetmondó jelleg. Formalista irodalmárokként a formalizálásban mértékadó nyelvészek nyomán véltük előnyösnek a kétértékű szembenállásokat. Roman Jakobson és Lotz János először csak a francia fonémarendszert írta le bináris szembenállások táblázatával, ezt követte a Föld nyelveire való általánosítás. Az 1960-as évek végére kialakult, Chomsky–Halle-féle ún. generatív fonológia is megörökölte a modellt. Az irodalmárok figyelmére is méltó módszertani tanulságokat Morris Halle cikke foglalta össze A kettes szám védelmében (Halle 1957). A műfaj-fáknak nem csupán előnyük van. Hátrányuk, hogy a fák gyökerénél a járatlan akaratlanul is a legáltalánosabb kategóriát keresi, holott például a ±világi vagy a ±történetmondó szempont közül egyik sem alapvetőbb a másiknál. A műfajokat táblázatokkal is ábrázolhattuk volna. Ezzel elkerültük volna az említett hátrányt – a felhasználó félrevezetését –, ennek fejében viszont a felhasználó vezetését, a szemléletességet is elkerültük volna. Óriási további előnye a faszerkezetnek, hogy benne, Vadai szavaival, „minden egyes alcsoport örökli a fölötte lévő szint tulajdonságait”. A faszerkezetnek hála önműködően kap meg a vers egyszerre több műfaji minősítést, ami a későbbi lekérdezéseket termékeny, jó válaszokkal jutalmazza. Az egyszerre többszörös műfaji besorolás módszere miatt a fa alkalmazása nagy felelősséggel jár. Itt például a vallás-dogmatikai találós kérdés egy magasabb szinten az erotikus költemények csoportjába is belekerült – mosolyodik el Vadai.

Pedig azért került oda, mert oda való.

A héber Biblia úgy is felfogható, mint a legjelentősebb ókori keleti irodalom hatalmas antológiája. A lírai költészet bőségesen képviselve van benne. Isteni dicséretek és könyörgések (a Zsoltárok könyve) mellett szerelmi és lakodalmi énekek is (az Énekek éneke).

A Döbrentei-kódex találós kérdése közvetlenül az Énekek éneke fordításához kapcsolódik, és természetesen annak allegóriáját rejti el. Szakértelem és elhivatottság híján nem tekinthetjük át az idevágó, későókori és középkori, keresztény irodalmat, amelyről Vadai is, Lázs is kimerítő tájékoztatást nyújt. A legáltalánosabb magyarázat, hogy a vőlegény Istennek, a menyasszony az egyháznak felel meg. A vőlegény Istenen belül a szeretet királyi személye – Krisztus –, a menyasszony pedig az úgy felfogott egyház, hogy annak minden keresztény hívő a tagja. Az apácák számára készült kódexben – a rejtvény megcélzott olvasóközönsége női kolostor volt – minden egyes apáca, személyesen.

Vannak bírálói is a keresztény allegorizálásnak; hadd idézzük Tatár György felkavaró szavait. „Ha az ember zsidóként forgatja a keresztény Bibliát és – mondjuk – a korai egyházatyák írásmagyarázatait, mintha idegen országban bóklászna. Saját hazájának immár igazságtalan békével elcsatolt területeit járja, ahol a tájra és lakóira irgalmatlan asszimilációs nyomás nehezedik. Az ismerős hegyek s völgyek mind ott vannak, ahol még emlékezik rájuk, zömmel megvannak a települések is, csak a nevük változott meg, bár épp a nevek azok, amelyek nyomokban őrzik még a táj elcsatolás előtti nyelvét. Ott vannak még szövegotthonának egykori lakói is, akik azonban eredeti, betű szerinti identitásukhoz hiába is ragaszkodnak, mert magasabb, lelki-szellemi értelemben immár egy másik ország polgáraivá lettek minősítve. [...] A megmaradt ország-terület határain túl az allegória új, roppant birodalma terül el” (Tatár 2014: 35–36).

Van azért zsidó allegorizáló hagyomány is: ebben az Énekek éneke az Örökkévaló és Izrael szövetségéről szól. És a késő ókor óta vannak allegória-ellenes értelmezők. Néhány évtizeddel a Döbrentei-kódex lemásolása után a református Sebastian Castellio kihagyta a bibliai kánonból az Énekek énekét, mint titkos jelentés nélküli szerelmi dalgyűjteményt.⁴⁹ A sokféle értelmezés között egyedül csak olyan nincs, amely süket lenne a könyv betű szerint való értelmének erőteljes erotikájára. Ezt a könyvet már felvértezve kell olvasni: Jeromos ezért sorolta a fiatal lányoknak ajánlható bibliai olvasmányok legvégére (idézi Lázs 2016: 197, 235. jegyzet).

Lássuk a rövid találós kérdés műfaji minősítését. Az Énekek éneke jelentését magyarázó rejtvény természetesen eleve erotikus vonatkozású. Akadnak is benne erotikus gondolattársításokat előidézhető szavak és utalások. Ilyen a „lankad”, ilyen a „kedv”, ilyen Judit és főleg Eszter említése – Vadai részletesen elemzi is őket (Vadai 2006: 268–273):

Lankad, miként Eszter.

Vigyáz, félvén, miként Judit.

Mondja kedven kedvét.

Egyházit és világit meg tudták különböztetni a középkorban – bár a két terület gyakran összefolyt –, de vallásit és világit nem. Megszületésétől haláláig a középkori ember egész életét a valláson belül bonyolította le. Erotika és keresztény vallás emiatt nem feltétlenül állt ellentétben egymással.

Az apáca a szívében ténylegesen Jézus menyasszonya lett, húsvétkor tényleges könnyeket hullatott. „Szüvem, lölköm, virágom, cinegém, aranyom, gombom, ágom, levelem”, fordult Jézushoz a Weszprémy-kódex apácája. A felsóhajtást irodalmárok egyházon kívüli, világi virágének-töredéknek akarták értelmezni (V. Kovács [szerk.] 1977: 61). Erre semmi szükség: a szöveg belefért az egyházi gyakorlatba.

Az udvari szerelem eszmerendszerében a lovagnak a hölgy iránti szerelme nemcsak a hűbéres–hűbérúr-viszony allegóriája, hanem a hívőt az Istenhez fűző viszonyé is. Isten nemcsak a kinyilatkoztatás nyelvén beszél a hívőhöz, hanem a teremtés nyelvén is. A szépség istenbizonyíték. Dante a Vendégség második értekezésének XII. pontjában feltárja szerelemről szóló lírai költeményének mögöttes, allegorikus értelmét. Félig-meddig még a Comoedia is szerelmi történet, elvégre Vergiliust Beatrice küldi az elbeszélőhöz. Can Grande della Scalához intézett levelében Dante ezt a művét elemzi az órigenészi eredetű, több emeletes írásmagyarázat módszerével (betű szerinti, allegorikus, erkölcsi, misztikus).

Az Isten iránti sóvárgást allegorizáló udvari szerelmet irodalomtörténészek nagyon különböző dolgokból próbálják eredeztetni (a paraliturgikus szekvenciából, az arab muvassah-műfajból, a Mária-kultuszból stb.), de egyikük sem kételkedik abban, hogy az ősminta az Énekek énekének allegóriája.

Az RPHA munkaközösségének egyelőre nincs oka változtatni a Döbrentei-kódex rejtvényének műfaji besorolásán.

4.9.1. Soproni virágének; Supra, aggnő; Öltöznek be az erdő; De hogy nem látsz dolgodhoz

4.9.1.1. Források

A Soproni virágének (Virág, tudjad, tőled el kell mennem, RPHA, 1490) rövid töredék; csak feltevések mondhatók róla. Talán a magyar nyelvű szerelmi líra legelső emléke. 1929-ben Házi Jenő fedezte fel, és az íráskép alapján a vers lejegyzőjét, Gugelweit Jánost is ő azonosította. Gugelweit 1495 előtt (ekkor már néhaiként említik) Sopron jegyzője volt, így írhatta rá a két soros töredéket egy városi könyv pergamen fedőlapjára (Házi 1939; Mollay 1967–1968). Az adatok szerint a pergamenen lévő korábbi írást 1530-ban lemosták, a tisztítást csak az alábbi két sor élte túl.

Szöveg⁵⁰

Virág tudjad, tőled el kell mennem,

És teéretted kell gyászba ölteznem.

Betűhű átirat

Wӱrag th[u]dӱad, theuled el kel mennem

Es the ӱrethed kel gӱazba ewlteznem

*

A Supra, aggnő… kezdetű, a szakirodalomban Körmöcbányai táncszóként emlegetett töredékről rövidsége okán nagyon nehéz bármit is megállapítani. Annyi biztosnak tűnik, hogy a verset Johann Kreusl, körmöcbányai jegyző jegyezte le a város 1505. évi borpénznaplójának címlapjára (Križko 1876: 328–329, fényképmásolat: Borzovai Nagy 1918):

Szöveg⁵¹

Supra aggnő, szökk fel kabla,

Hazajött fírjed, tombj Kató,

A te szíp palástodban,

Gombos sarudban,

5haja, haja virágom.

Betűhű átirat

Supra agnŏ sŏck fel kabla

Haza ӱŏth fӱrӱedt tombi catho

a te zӱp palaschtodban gombosch

scharudban haӱa haӱa wiragom

*

Az Öltöznek be… (RPHA 1141) kezdetű, szintén töredékesen fennmaradt verset Borsa Gedeon fedezte fel az Országos Orvostörténeti Könyvtár egyik kötetének – Laskai Osvát 1498-ban, Hagenauban megjelent Biga Salutisának – hátsó borítótábláján. A szöveget tartalmazó papírlapot – a verzón kiolvasható versszakmaradvány tanúsága szerint – a könyv bekötése során, valamikor 1510 és 1542 között ragaszthatták be a tábla belső felébe, de – talán a vers világi jellege miatt – a lapot utóbb valaki nagyrészt eltávolította (Borsa 1957). A 16. századi lejegyző által írt szöveget felfedezője, Borsa Gedeon jelentette meg először betűhű kiadásban az Irodalomtörténeti Közleményekben (Borsa 1957). Mivel a vers egyetlen sora sem ép, a ritkaságnak számító virágének-töredék rekonstruálására számos variáció született. A felfedezés évében Mezey László adta ki a szöveg rekonstrukcióját az alábbi cím alatt: Zöldvári ének – Egy május-ünnep énekének töredéke (Mezey [szerk.] 1957: 366). Gerézdi Rabán bő kiegészítésekkel közölte Mezey változatát, kétszer kiadva azt (Gerézdi 1962: 299; Gerézdi 1968: 479–481). A Mezey-féle változatot helyesbítette aztán Horváth Iván (Horváth I. 1978: 184–185). Egy évtizeddel később Kőszeghy Péter átfogó tanulmányában, melyben Horváth Iván Balassi-kötetének téziseire reflektált, közreadta Szentmártoni Szabó Géza javított olvasatát (Kőszeghy 1987–1988: 324–325) Ez utóbbi, hosszabb rekonstrukciós változatot adjuk közre az alábbiakban főszövegként, kisebb javításokkal. Bár Mezey olvasatát a szakirodalom alapvetően hibásnak tartja, Gerézdi Rabán ezen olvasatot adta közre munkáiban. Az összevethetőség kedvéért jelezzük a szöveg jegyzeteiben mind Mezey, mind Horváth Iván variációit. Borsa Gedeon a töredék ismertetésekor öt fennmaradt, és még legalább egy feltételezett versszakról beszélt. Míg a korai rekonstrukciók nem próbálták versszakokra bontani a szöveget, Szabó Géza hét versszakra tagolta azt. Mivel Szabó Géza harmincöt soros rekonstrukciója jóval hosszabb, mint a tizenhárom soros Mezey-féle, vagy a tizenkét soros Horváth-féle rekonstrukció, az összevont sorszámok alatt közöljük a rövidebb megoldásokat.

Szöveg⁵²

……………..öltöznék be,

az erdő zöld………….

……………………….ben,

Hé, (hé,) héa, hó!

5Virág, …………………dben.

………………………….

zöld erdőben néki l………

………………………….

[Hé, hé, héa,] hó!

10Az piros hajn[al]……………

……g….…………..ájá[k] az ifiak

kegyeseket………………..

…………………… szagg[a]tják

Hé, hé, hea, hó!

15Virág, hogy………………dben.

……………..[ke]rt virágzik,

az harmattól……………….

………………………..sek,

Hé, hé, héa, hó!

20Nagy h……………………

…………………………..h[.]ssa,

hogy………………………..

……………………………….

Hé, hé, héa, hó!

25………………………………

………………………………

……………………………….

………………………………

[Hé, hé, héa, hó!]

30…………………………………

……………………………..ez világ,

vel ……………………öz………….

………………………………ság,

Hé, hé, héa, hó!

35Virág……………………………..

Betűhű átirat

[...be] ǫltǫznek be az erdǫ z[ǫ]ld [...]

[...]ben [.] he[.] hea ho. viragy [...]

[...]dben,

zǫld erdǫben nekӱ l[...]

5[...] ho. az piros haӱn[...]

g [...]aӱa[k] Az ifiak. kegieseket [...]

zag[a]thiak. he. he. hea ho viragy hog[...]

[...]dbe[...],

[...e]rt viragzik az harmatol [...]

10[...se]k. he. he. hea ho. Nagӱ h[...]

[...h.]ssa hogy [...]

Ez vilagh vel[...] ǫz[...]

[...]sag

he he hea ho viragy

15precepit ad[...]

Jegyzetek

1–3[M. L.] [...] öltöznek be az erdők / zöldbe [...] [H. I.] [...] öltöznek be az erdő zöld [...] [-i] [...]-ben

4–5[M. L.] he, hea, hó! [H. I.] he hea hó virág

6–7[M. L.] zöld erdőbe neki [...] [H. I.] [...] zöld erdőben neki [...]

8–9[M. L.] he, hea, hó! [H. I.] [...] hó

10[M. L.] az poros hajnalon [H. I.] Az piros hajnal [...]

11[Sz. G.] [...t]ják az ifjak

11–13[M. L.] az ifjak kegyeseket / szaggatják [?] [H. I.] [...] az ifjak kegyeseket [...] / [...] szaggatják [?]

14–15[M. L.] he, hea, hó! / virági, hog[y] a [föl]dbe [?] [H. I.] he he hea hó virág.

16–17[M. L.] mert virágzik az harmattól [H. I.] [...] mert[?] virágzik az harmattól [...]

18[M. L.] a vagy ek [...] [?]

20[Sz. G.] Nagy z[...]

21[Sz. G.] [...]ssa,

31[H. I.] [...] ez világ [...]

34–35[H. I.] he he hea hó virág

*

A De hogy nem látsz dolgodhoz… kezdetű, hosszú ideje nyolcadrét hajtogatva hagyományozódó papírlevél rektó oldalán fennmaradt, Gerézdi Rabán által – a kézírás alapján – 1540 körülre datált verset Stoll Béla (1981: 21–22) közölte az Országos Levéltárból (Battyhyány-lt. P. 1313 267. cs., újabb, kritikai igényű kiadását ld.: Bódai–Renner 2015: 42–44). Jelen kiadásban a Stoll Béla-féle és a Bódai–Renner-féle átiratok eltéréseit jelezve a szöveg modernizált és betűhű olvasatát is közreadjuk.

Szöveg⁵³

De hogy nem látsz dolgodhoz […]

[– – – – – – – – – –]

[– – – – – – – – – –]

Én jól látom, mint éled ez világot,

5mert te kedvelsz külömb-külömb fajtalanságot,

hogy ki miatt elveszted a mennyországot.

Megutálád, kik teneked jó tanácsot adnak,

És jelennen téged bölcsességre tanítnak,

nincs foganatja tebenned semmi jóságnak.

10Erkölcsödről fajtalannak nevezhetlek,

dolgaidról oktalannak ítélhetlek,

azért téged pokoltól én igen féltlek.

Tekints hátra, ám utánad rettenetes halál,

és Istennek haragja fejed felett áll,

15lábad alatt pokolnak torka tátva áll.

Rettenetes ifjúság a tennen életed,

mint mendergős, fejemet ijesztgeted,

és nagy sokszor lelkemet bűnbe ejted.

Jaj teneked, ha nem gondolsz jól ügyedről,

20mert majd vesznek erős számot életedről,

teljességgel megfizetsz minden bűnödről.

Vedd eszedbe, ki teremtett ez ily szépségre,

ékesített az önnön személyére,

azért neki tartozol nagy tisztességgel!

25Sokszor vallasz nagy szégyent dolgaidban,

mert apróság szemeidet tartja homályban,

bolondképpen leledzel nagy sok gonoszban.

Csillagodat fénytől megfosztottad,

Angyalodat temellőled elvadítád,

30Ifjúságnak szép virágát sárban tapostad.

Ha nem féled teremtő Istenedet,

de csak néznéd a tennen tisztességedet,

ne aláznád jó híredet és jó nevedet!

Betűhű átirat

De hogh nem latz dolgod hoz

En ӱol lathom mӱnth eled ez wӱlagoth merth the

kedwez kӱlemb kӱlemb faӱthalansagnak hogh kӱ

mӱath el wezthed az mennӱorzaghnak

5Megh wthalad kӱk the neked ӱo thanachoth adnak Es

ӱelennen theged belchesegre thanӱthnak Nynch foganatthӱa

the benned semӱ Jozagnak

Erkewlchedrewl faӱthalan Newezhethlek dolgaӱdrol

okthalannak Jthelhethlek azerth theged pokolthwl

10En ӱghӱn felthlek

Thekӱnch hathra Am Wthanad rethenethes halal es

Isthennek haragӱa feӱed feleth al labad alath pokolnak

thorka thaӱthwa al

Rethenethes Iffӱwsagh azthӱnen elethed Mӱnth mendergew[s]

15<Zӱ> feyemeth yegethed es nagh sokzor lelkemeth bӱnben

Eӱthed.

Jay theneked ha nem gondolz ӱol Igedrewl merth mayd

weznek erews zamoth elethedrewl thellessegel megh

fӱzech mӱnden bӱnedrewl

20Wed Ezedben kӱ theremtheth ez ӱl zepssegre

Ekessӱtheth az ewnen zemӱlӱre azerth nekӱn

tharthozol nagh thӱzthessegel

Sokzor walaz nagh zegenth dolgaӱdban merth aprossagh

zemeӱdeth Tharthӱa homalban Bolond keppen

25lelechzel nagh sok gonozban

Chӱlagodoth fenӱthwl megh fozthotthad Angӱalӱdoth

the melewled el wadӱthad Iffӱwsagnak zep wӱragath

sarban thopotthad,

Ha nem feled theremthew ӱsthenedeth de chak nӱzned

30az thӱnen thӱzthessegedeth ne alaznad ӱo hӱrede[th]

es ӱo newedeth

Jegyzetek

1látsz [S. B.] lath [B. R. – R. I.] latz

4világot [S. B.] wylagoth, [B. R. – R. I.] wylagoth

5te [S. B.] te [B. R. – R. I.] the; kedvez [tollhiba] [S. B.] kedwez [B. R. – R. I.] kedwelz [esetleges tollhiba javítása]; fajtalanságnak [tollhiba] [S. B.] faythalansagnak [B. R. – R. I.] faythalansagot [esetleges tollhiba javítása]

6mennyorzágnak [tollhiba] [S. B.] menny orzaghnak [B. R. – R. I.] mennyorzaghot [esetleges tollhiba javítása]

9nincs [S. B.] Nynch [B. R. – R. I.] nynch; jóságnak [tollhiba javítva] Jozagnak [S. B., B. R. – R. I.] Jozagnak

10fajtalannak [tollhiba] [B. R. – R. I.] faythalannak [Az elmaradt rag másolóra utal inkább.]

12én [S. B.] en [B. R. – R. I.] En; igen [S. B.] yghyn [B. R. – R. I.] ygen

13utánad [S. B.] wthanad [B. R. – R. I.] Wthanad

15tájtva [S. B.] thytwa [B. R. – R. I.] thaythwa; áll [S. B.] al. [B. R. – R. I.] al

16ifjúság [B. R. – R. I.] [Nehézkes fogalmazás, valószínűleg másolói félreértés, de a szerző sem kizárható. Felvetődhet annak a lehetősége is, hogy a 16. sor Iffywsagh szava megszólítás.]

17mennydergés [S. B.] mendergews[?] [B. R. – R. I.] mendergews <Zy> [A törölt betűket Stoll nem jelölte. Feltételezhetően javított tollhiba, talán a szívemet szó kezdő szótagja.]

18ejted [S. B.] eythed [B. R. – R. I.] Eythed

22eszedben [S. B.] ezedben [B. R. – R. I.] Ezedben; szépségre [] zepssegre <E> [A törölt betűket Stoll nem olvasta ki, nem jelölte.]

24nekie [tollhiba javítva] nekӱn [S. B.] nekyn [B. R. – R. I.] neky [tollhiba javítása]

27bolondképpen [S. B.] bolond keppel [B. R. – R. I.] bolond keppen

30topodtad [S. B.] thopotthad [B. R. – R. I.] thopotthad,

31teremtű [S. B.] theremtew [B. R. – R. I.] theremthew

33híredet [tollhiba javítva] hyrede [S. B., B. R. – R. I.] hyredeth

Az elején és – feltehetően – végén is csonka szöveget a másoló mintha tudatosan emelte volna ki kontextusából. Mivel nehezen tételezhető fel, hogy a másoló egy versszak első félsorának leírása után véletlenül ugorja át a strófa fennmaradt részét, az látszik valószínűbbnek, hogy a megelőző szövegrészt szándékosan hagyta el, az első ránk maradt versszak első félsorát pedig az akrosztichonban szereplő keresztnév (az akrosztichon szövege: DEMETRIUS CH) épen tartása miatt jegyezte le.

4.9.1.2. Műfaj

A soproni töredéket Házi Jenő nyomán tartja a szakirodalom virágéneknek (szerelmi tematikájú lírai költemény). A két sor búcsúzást megjelenítő szerelmes vers, talán alba (’hajnal’, a szerelmesek hajnali elválásának témáját feldolgozó műfaj) töredéke lehet (Gerézdi 1962: 297; Klaniczay (szerk.) 1964: 189; Horváth I. 1982: 248).

A töredék műfajának meghatározását nehezíti, hogy a Balassi előtti magyar szerelmi líráról keveset tudunk. Mivel ebből a korszakból csak 9 többé-kevésbé szerelmi vagy erotikus lírai verset és töredéket ismerünk (RPHA, 353, 1141, 1293, 1490, 4008, 4009, 4010, 4014, 4032), a modern kutatás legfőbb kérdése az volt, hogy milyen jellegű szerelmi líra megléte olvasható ki e nyomokból, és hogy ez milyen összefüggéseket mutat Balassi Bálint költészetével.

Gerézdi Rabán a virágének kifejezést a szerelmes vers korabeli megjelölésének tartja. Két altípust, egy emelkedett udvarit és egy alantas latricanust (ezen belül pedig táncdalt, táncszót ill. lator dúdolást) különböztet meg (Gerézdi 1962: 266–303). Horváth Iván az udvari szerelem ideológiájának megléte ill. hiánya alapján arisztokratikus ill. populáris regiszterbe sorolja a verseket (Horváth I. 1982: 231). A vita utóbb a fin’amors (’nemes szerelem’, a nő feltétlen tiszteletén és a férfi teljes alávetettségén alapuló, a férfi–nő viszonyt a feudális függés és hűség formuláin belül elképzelő szerelemideológia [Zemplényi 1998: 11–15]) fogalma körül bontakozott ki, arra a kérdésre keresve a választ, hogy volt-e ilyen ideológia a magyar irodalomban Balassi előtt vagy sem. Zemplényi Ferenc az arisztokratikus, udvari ideológiának a hiányát a magyar kultúra féloldalas, klerikus jellegével magyarázza (1998: 65).

Pirnát Antal – Gerézdivel és Horváthtal ellentétben – nem minden szerelemi tárgyú éneket tart virágéneknek. Elméletét Sylvester János Újszövetség-fordításának elemezésére építi fel, amely – szerinte – a szónoki beszéd három stílusneme közül csak az emelkedett hangvételű szövegeket sorolja a virágénekek közé (Pirnát 1969: 9–39). Sylvester kijelentését a beszídnek nemesen való szerzísí-ről Horváth ezzel szemben úgy értelmezi, hogy az a virágénekekben Sylvester szerint gyakran megjelenő parabolikus–metaforikus fogalmazásmódra, nem pedig magukra a virágénekekre vonatkozik (Horváth I., 1982: 241–241), hiszen ezekről elég egyértelműen nyilatkozik a fordító, mikor az éppen megdicsért fogalmazásmódot azonnal mintegy példával is illusztrálva a virágénekek nyelvi megoldásaira való hivatkozást a ganéjban való aranykereséshez hasonlítja (Sylvester 1541: Zz4r; a virágének-vitához: Tóth T., 2007: 132–145).

A kétsoros töredékben két szereplő jelenik meg: az egyes szám első személyű beszélő és – az ő reflexióin keresztül – az egyes szám második személyű virág. Amennyire tehát a töredékből meg lehet állapítani, a magyar irodalomban itt szólal meg először az a lírai én, aki beszédének címzettjét kizárólag a hozzá való érzelmi viszonyán keresztül mutatja be.

*

A Supra, aggnő... kezdetű verset Szilády Áron a virágénekek közé sorolja. Első szavát előbb sutra olvasattal oldja fel (RMKT 16, 1: 160, 339–342), de egy Thaly Kálmán által közölt, hasonló értelmű szövegre hivatkozva a szóban utóbb latin alakot vél felismerni (supra: ’fel!’ [Szilády 1897: 248]). Ezt a megoldást veszi át Gerézdi Rabán, aki szerint a vers első, latin szava „valószínűvé teszi vágáns rokonságát és műköltői eredetét”, műfaj-meghatározása szerint a szöveg „tréfás táncszó”, „vénasszony csúfoló” (Gerézdi 1962: 298–299). Gerézdi műfaji besorolását a tudományos köztudat elfogadta, a szöveg első szavának, ezen keresztül pedig a szöveg egészének értelmezése azonban mind a mai napig vitatott. A Szilády első megoldásával vitatkozó Beöthy Zsolt zsúpra olvasatát (Beöthy 1877: 142) tartják helyesnek a nyelvtörténészek (Pais 1951: 2, Benkő 1976) és az irodalomtörténészek egy része (Jankovics–Kőszeghy–Szentmártoni Szabó [szerk.] 2000: 22), mások a supra (’fel!’) olvasatot javasolják (Pl. Szilády 1897, RPHA).

Ha a szöveg első szava suprának olvasandó, akkor a beszélő egy utóbb kablának (’kanca’) titulált aggnőt biztat, hogy most táncoljon, tomboljon („tombj”), amikor hazajött a férje. A mondanivalót egy soros refrén zárja.

A közvetlen vágáns rokonság hipotézisétől eltávolodva a vers mögött Ludányi Mária német forrást gyanít. A 13. század első felének Minnesänger-költője, Neidhart von Reuenthal nyári dalaiban „az Alte jellegzetes figura”, más szövegek mellett az Ein altiu diu begunde springen incipitű vers első versszakára hivatkozik, amely szerinte „párhuzamokat mutat a magyar szöveggel”(Ludányi 1994: 139). A bemutatott párhuzam Ludányi szerint persze nem azt jelenti, hogy a Supra, aggnő… Neidhart von Reuenthal verséből készült volna, hanem csak azt, hogy a magyar vers „forrásvidéke itt keresendő” (Ludányi 1994: 141).

*

Az Öltöznek be… kezdetű nagyon töredékesen fennmaradt vers műfajáról alig lehet biztosat állítani. A szöveg Gerézdi meghatározása szerint „vágáns típusú tavasz-ének […] refrénes táncdal” (Gerézdi 1962: 300), de hogy valóban táncdalról, ill. tavasz-énekről van-e szó, nehezen volna bizonyítható. Gerézdi Mezey László téves olvasatát (Mezey [szerk.] 1957: 366) vette alapul, így nála a természet átöltözködésének képével indul a szöveg („…öltöznek be az erdők zöldbe” [Gerézdi 1962: 299]), holott a vers első sorában az erdő nem többesszámú, hanem genitivusi alak („öltöznek be az erdő zöld…”), amelynek alanya talán a hatodik sorban olvasható „ifjak”. Ugyanígy félrevezető lexémaként kezelni a refrén⁵⁴ indulatszóként is értelmezhető „ho” szócskáját, de ennél is kevésbé alátámasztható olvasatot ad a szócska és a három esetben is utána következő „virág” lexéma hóvirággá történő összevonása (Orlovszky 2010a: 99). Ha ezektől a téves vagy nem bizonyítható olvasatoktól eltekintünk, akkor a szövegben nem találunk a tavaszra vonatkozó utalást, az, hogy az erdő zöld (1. sor, 4. sor), ill. az, hogy valami „virágzik” (9. sor) sokkal tágabb értelmezési keretet enged meg. A ránk maradt szavak és szócsoportok alapján tehát csak annyit mondhatunk, hogy a szöveg – a beszélő önmagára vonatkozó megnyilatkozásának hiányában – talán leíró jellegű, refrénes, tehát strófikus vers lehetett, amelyet az azonosítható motívumok (erdő, virág, hajnal, virágzás, harmat, fiatalság, világ), a szóhasználat (ifjak, kegyesek) és a gyakori, de elég sablonos jelzőhasználat (zöld erdő, piros hajnal) a vágáns hagyománnyal állít párhuzamba.

*

Az irodalomtörténet által eddig lényegében figyelmen kívül hagyott, De hogy nem látsz… kezdetű (RPHA 4032), meglepően személyes hangvételű szöveg műfajáról töredékessége miatt megint csak hipotézisek fogalmazhatók meg. Annyi világos, hogy a személyes érintettségű beszélő („mint mendergős, fejemet ijesztgeted, / és nagy sokszor lelkemet bűnbe ejted” [17–18.]) züllött („fajtalan” [5., 10.], „oktalan” [11.]) életvitele miatt kárhoztatja a fiatal („Rettenetes ifjúság a tennen életed” [16.]; „Angyalodat temellőled elvadítád” [29.]⁵⁵) megszólítottat, akit félt a pokoltól („azért téged pokoltól én igen féltlek” [12.]), és ezért a helyes útra szeretné téríteni (22–24., 31–33.). Az adatbázis ez alapján kettős műfaji besorolást alkalmaz, a szöveg egyrészt világi – nem história – erotikus – populáris – női dal, másrészt vallásos – nem história – mindennapi vagy ünnepnapi lelki ének – jó keresztyéni cselekedetre intő ének.

Ha a második besorolás áll közelebb a valósághoz, akkor az akrosztichonban szereplő Demetrius talán a szerző vagy a címzett neve lehetett (ebben az esetben a név után szereplő „CH” betűket nem tudjuk értelmezni), de a hipotézist több minden is gyengíti. A vers metrikai szerkezete (ld. lent) nem zárja ugyan ki annak lehetőségét, hogy a szöveghez dallam is tartozott (az adatbázis szerint „bizonytalan, hogy énekelték-e”),⁵⁶ de a nótajelzés hiánya és a sorok többé-kevésbé kötetlen szótagszáma mégis azt valószínűsíti, hogy – legalábbis a ránk maradt változatot – olvasásra, felmondásra szánták. Mivel az 1028 vallásosként besorolt szöveg alig több, mint 6%-a (62 vers) szövegvers, ráadásul a korpusz Magyari István versfordításainak, ill. a bájoló, varázsige műfajú szövegek⁵⁷ kivétele után mindössze 7 (0,7%), műfaji szempontból távoli versre (RPHA 286, 1069, 1098, 1149, 1152, 1242, 3204) csökken, aligha gondolhatunk az egyházi intézményrendszerhez közeli szövegként a fenti költeményre.

A beszélő személyes érintettsége, az, hogy a bűnös életet élő megszólított „nagy sokszor […] bűnbe ejti” (18. sor) a beszélő lelkét, mintha a beszélő és a megszólított közti szerelmi kapcsolatra utalna. Ebből a hipotézisből kiindulva úgy tűnik, a szöveg több sajátossága is magyarázatot nyer. Ha – az adatbázis első műfaji besorolását figyelembe véve – feltesszük, hogy a beszélő nő nemű, a megszólított pedig férfi, akkor a vers olyasféle a heroidákhoz hasonló műfajú szövegként válik olvashatóvá. Ebben az esetben az akrosztichonban fennmaradt, a másoló által – úgy tűnik – tudatosan megőrzött név persze történelmi személy neve kellene, hogy legyen. Ismerünk-e olyan Demetriust, aki híresen bűnös életet élt?

Démétriosz Poliorkétész (i. e. 337 vagy 336–i. e. 283) makedón király életét Plutarkhosz részletesen feldolgozta a Párhuzamos életrajzokban. A hírhedten kicsapongó életmódot folytató király Plutarkhosz szerint egy időben több feleséget (Eurüdiké, Phila, Déidameia, Ptolemaisz, Lanassa) tartott (14. rész), orgiákat rendezett, amelyen prostituáltak (Lamia, Khrüszisz, Démó, Antiküra), szabad születésű fiúk és athéni asszonyok vettek részt (22.), erőszakos közeledésével öngyilkosságba hajszolt egy Démoklész nevű fiatal fiút (24.). Ha az akrosztichonban szereplő névből kiindulva olyan heroidaként értelmezzük a verset, amelyben valamelyik erkölcstelen életmódra kényszerített nő beszél Démétrioszhoz, akkor a beszélő személyes érintettsége és elkeseredettsége is érthetővé válik (ebben a kontextusban az akrosztichon utolsó két betűje – „CH” – talán a császár szót vezeti be). Mindez persze merő spekuláció akkor is, ha tudjuk, hogy az Ovidius által létrehozott antik műfaj keresztény szemléletű újraértelmezése (Heroides Sacrae) a 15–16. században kifejezetten divatos volt,⁵⁸ illetve, ha a vers sajátos metrikája is ebbe az irányba mutat.

Ha igaz volna, hogy a vers a heroidaköltészet hatását mutatja, akkor a 16. századból Schesaeus históriáját és az Eurialus és Lucretiát (RPHA 1249) állíthatjuk párhuzamba vele. Schesaeus Keresztély meggyesi evangélikus lelkész 1557-ben vagy 1558-ban latin nyelvű disztichonokban írt históriája Török János feleségének, Kendi Annának ifj. Szalánczi Jánossal folytatott házasságtörő szerelmi kapcsolatát és a szerelmesek kivégzésének történetét dolgozza fel. A szöveg beszámol róla, hogy a pár levelezett, egy levelet – ifj. Szalánczi János Annához szóló levelét – pedig idézi is (Bollók 2001: 156–157; a szöveg magyar fordítását ld.: Hegedüs 1916). Ennél sokkal közelebbi párhuzam az Eurialus és Lucretia, amely – Aenea Silvio Piccolomini De duobus amantibus című elbeszélése nyomán – négy levélváltásban mutatja be Lucretia elcsábításának történetét, majd a negyedik rész egy újabb levélpárjában a szerelmesek búcsúját (RMKT 16, 9, 413–423, 453–456). A fikció szerint Lucretia is, Eurialus is olvasta Ovidius Heroidesét (erre Eurialus fel is hívja a figyelmet [436–438. sor]), de már a levelek számtalan Ovidius-utalása is ebbe az antikizáló keretbe helyezi a szöveget. Míg Schesaeus históriája kézirat marad, addig az ismeretlen szerzőtől származó Eurialus és Lucretia a 16. század végéig két kiadást is megér (Debrecen, 1587, 1589 [RMNy 594, 624]). A nyomtatásig magyar nyelven már a16. században eljutó műfajjal legközelebb Gyöngyösinél találkozunk, a Porábúl meg-éledett Phoenixben előbb Kemény János ír Lónyay Annának (II. Könyv, IV. Rész 35–70. versszak), majd Lónyay Anna Keménynek (II. Könyv, V. Rész 7–33. versszak), a mű 1693-ban Lőcsén jelenik meg (Gyöngyösi 1693).

4.9.1.3. Verselés

A soproni verstöredék tízszótagos első és tizenegyszótagos második sora rímel: ennyi bizonyosat lehet a Soproni virágének verseléséről kijelenteni. Császár Elemér, aki verstani szempontból először elemezte, a második sor egy teljesen fölösleges szótagját elhagyva, háromütemű tízes sorfajtát vélt felismerni a töredékben. Két ütembeosztást (4+3+3; 4+4+2) is megenged, de a 4+3+3-as tagolást tartja jobbnak: „Virág tudjad | tőled el | kell mennem / És éretted | kell gyászba | ölteznem” (Császár 1929: 26). Császárral ellentétben Vargyas Lajos négy ütemre tagolta a töredéket (Virág | tudjad, || tőled el kell | mennem, / És te íret- | ted kell || gyászba öl- | teznem), amelyben változó szótagszámú ütemekből építkező verset látott (Vargyas 1952: 128). Ugyanezt az értelmezést találjuk Gáldi Lászlónál is (Gáldi 1961: 31). Mivel azonban a megállapított ütemhatárok helyességét – kontrollanyag hiányában – kizárólag saját ritmusérzékünkre hivatkozva fogadhatjuk vagy utasíthatjuk el, Császár, Vargyas és Gáldi e verstani sémáit egyelőre megalapozatlan ötleteknek kell tekintenünk. A bebizonyíthatatlan feltevések száma tetszőlegesen szaporítható. A hosszú ill. rövid szótagok eloszlásának viszonylagos rendezettsége (U – – – – U – – – – / – U – – – – U – – –) például mintha szintén valami ritmust mutatna, talán egy rég elveszett dallamét.

*

A Supra, aggnő… az adatbázis értelmezése szerint a vers szótagszámláló és izo-strófikus, az énekeltség kérdése bizonytalan, metruma: x8(4,4), x9(5,4), x7, x5, x7. A mindenféle ismétlődést nélkülöző, metrikailag értelmes sorokra nem tördelt szövegről verstani szempontból szigorú értelemben véve csak annyi állapítható meg, hogy nem rímel, a szintaktikailag szorosabban összetartozó szövegrészek és a refrén-gyanús zárlat az RPHA értelmezését mégis valószínűvé teszik.

*

Az Öltöznek be… kezdetű szöveg fizikai sérülése miatt sem a rímelés, sem a ritmus kérdése nem tanulmányozható, verstani szempontból csak annyi állapítható meg a töredékről, hogy refrénes, következésképpen strófikus vers kellet, hogy legyen.

*

A De hogy nem látsz… kezdetű vers sorainak szótagszáma 10–14 között változik, de – meglepő módon – úgy, hogy a jól felismerhetően elkülönülő, mindig szóhatárral, olykor szintagmahatárral határolt első félsor következetesen 4 szótagos (vö.: Bódai–Renner 2015: 49). Ehhez hasonló jelenséget Vadai István figyelt meg Pesti Gábor költészetében (ott mintha a második félsor szótagszáma lenne kötöttebb), a két vers további párhuzama, hogy itt is, ott is három sor rímel egyféleképpen. A jelenséget Pesti esetében azzal magyaráztuk, hogy epigrammáiban a humanista szerző időmértékes formát, disztichont imitált, ezért csak az volt fontos számára, hogy egy jól felismerhető metszet két részre tagolja a sort, de a sorok szótagszámának egyezésére nem törekedett. Időmértékes rendezettség hiányában a soroknak persze rímelniük kellett egymással, a disztichon párvers-hagyományából ezért rímes sorpárokat hozott létre, amely formát három sorosra bővítve, hogy az epigramma tartalmi zártságát metrikailag is kifejező formát kapjon. Ha igaz volna, hogy a fenti szöveg heroida, akkor a vers szokatlan metrikai szerkezete talán itt is a disztichon a magyar nyelvű időmértékes verselés lehetőségének felismerése előtti imitációjának lenne tekinthető.

4.9.1.4. Információtörténeti pozíció

Egyértelműen meghatározható műfaj híján a négy erotikusnak minősített töredékről nehezen állapítható meg, hogy műfaji szempontból mennyire egyedülállóak a 16. század végéig kibontakozó magyar hagyományban. Metrikai szempontból talán csak a Soproni virágének illeszthető hozzá a későbbi versanyaghoz, az Öltöznek be…, és a Supra, aggnő… kezdetű verset refrénes jellege, a De hogy nem látsz… incipitű szöveget szokatlan, talán csak Pesti Gábor és Armbrust Kristóf gyakorlatával rokonítható metrikai szerkezete választja el a későbbi anyagtól. Ha a négy szöveget fenntartó hordozókat vesszük szemügyre, mintha szintén a hagyománytalanság nyomait látnánk. A Soproni virágének és a körmöcbányai töredék német anyanyelvű jegyzőtől származó, városi könyvek fedelére lejegyzett tollpróbák, az Öltöznek be… kezdetű vers könyvkötéshez felhasznált hulladékpapíron, a De hogy nem látsz… incipitű szöveg családi levéltárban, önálló levélen maradt fenn. A négy szövegben tehát közös, hogy vagy nincsen kontextusuk (Öltöznek be…, De hogy nem látsz…), vagy műfaji és formai tekintetben egyaránt függetlenek attól a kontextustól, ami megőrizte őket (Soproni virágének, Supra, aggnő). Abból, hogy a talán erotikus tartalmú szövegekből még a Gyöngyösi kódex két világi verséhez (De Sancto Ladislao, Néhai való jó Mátyás király) hasonló mikrogyűjtemény sem jön létre, talán arra következtethetünk, hogy az ilyen jellegű versek iránt érdeklődőknek kevés szöveg állt a rendelkezésére.⁵⁹

A műfaj – a szerelmi költészet – információtörténeti pozíciójának korlátait még sokkal később is világosan megmutatja Balassi egyházi és világi szövegeinek eltérő hagyományozódása. Míg az életmű vallásos része a Beteg lelkeknek való füves kertecskével (Balassi [ford.] 1572, 1584), a Campianus-fordítással (Balassi [ford.] 1606), a Bocsásd meg, Úristen… (RPHA 185) kezdetű ének előbb részleges (Szenci Molnár 1607), majd teljes (Heltai [kiad.] 1609) megjelentetésével, ez utóbbi kötet két további Balassi-versével (Pusztában zsidókat vezérlő jó Isten [RPHA 1186], Adj már csendességet [RPHA 2007]), végül az Istenes énekek első kiadásával (Balassi 1632) eljut a nyomtatottságig, és ettől kezdve a nyomtatott könyv válik természetes hordozójává, addig a szerelmi témájú szövegek 19. századi újra felfedezésükig csak véletlenszerűen, egy feltehetően szűk körű terjesztésre szánt magánkiadás (Balassi 1619) erejéig lépnek ki a kéziratosság közegéből. Jól nyomon követhető, amint a Balassa-kódexben ránk maradt értelmezés szerint⁶⁰ még döntően szerelmi tematikájú életmű a nyomtatott megjelenéshez közeledve fokozatosan elveszti világi, udvarló jellegét. Rimay János tervezett kiadásának előszava⁶¹ megtartja ugyan a Balassa-kódex háromosztatú szerkezetét, de a sorrendet megfordítva a szerelmes verseket a kötet végére helyezi. Mire az életmű verses része ténylegesen eljut a kötet szintű megjelenésig, a szerelmes versek teljesen kiszorulnak a korpuszból. Az 1632-es bártfai kiadás szerkesztője, Solvirogram Pannonius tud ugyan a szerelmes versekről, de ezeket nem veszi fel a kötetbe,⁶² az ún. rendezett kiadástípust létrehozó Szenci Kertész Ábrahám már meg sem említi⁶³ az életmű e részét (Szilasi 2008: 29–30).

Az egyházi és világi szövegek Balassinál megfigyelt, eltérő információtörténeti helyzete a 17. század végéig nem változik. Az ismert személyek – gróf Balassa Bálint, Barakonyi Ferenc, Cserei Mihály, Esterházy Pál, Keglevich Miklós, Madách Gáspár, Miskolczi Csulyak István, Petróczi István, Petrőczi Kata Szidónia, Radvánszky János, Ráday Pál, Stréter János és Szentsei György (RMKT 17, 3: 5) – erotikus versei, ha forgalomba kerülnek, ugyanúgy kéziratos formában hagyományozódnak, mint a század ismeretlen szerzőjű szövegei (RMKT 17, 3), annak ellenére, hogy egyházi munkáikat többen nyomtatott formában jelentetik meg. Gróf Balassának Szent Lászlót dicsőítő orációja kerül sajtó alá (RMKT 17, 12: 756), Ráday Pál vallásos verseiből állít össze könyvet (Ráday 1710, a mű további kiadásai: Debrecen 1715, 1724, 1747, 1761, 1774, Lőcse 1726[?], Pozsony 1770 [Szinnyei 1893–1914, IX: 349]) Csillag 2003: 474 [vagy: Gorzó 1915]), Esterházy Pál kilenc kötet hitbuzgalmi – részben verses formájú – munkát ad ki (RMKT 17, 12: 796).

Az első udvarló verset tartalmazó, piaci igényeket kielégítő magyar nyelvű nyomtatvány, A jó szerencsének irigylői ellen irattatott egynéhány magyar versek (Pogány 1978: 138–139) első fennmaradt kiadása 1722-ben, Apollonius királyfi históriájának függelékeként jelent meg (Borsa 1983: 383), de a füzet és a Szentsei-daloskönyv (1704) két versének azonos sorrendje alapján Pogány azt valószínűsíti, hogy Szentsei György a ponyvanyomtatvány egy korábbi, példányból ma már nem ismert kiadásából másolhatta gyűjteményébe a szövegeket (Pogány 1978: 138–139). A szerelmi témájú dalokat tartalmazó, magyar vagy német nyelvű ponyvanyomtatványok jelenléte a 18. század közepétől – a műfajt tiltó cenzúra (Pogány 1978: 303–305) ellenére – folyamatosan kimutatható (Pogány 1978: 138–155), A jó szerencsének irigylői ellen… című kiadvány is többször megjelenik, Pogány Péter egy 1750-es kiadványt említ (Pogány 1978: 138), az OSZK állományában egy 1752-es kiadás példánya (jelzet: 321.379) maradt fenn. Az erotikus költészet tehát – több mint kétszáz éves magyarországi jelenlét után – a 18. század elejétől kezdve van jól kimutathatóan jelen a nyomtatott hagyományban, de a fokozatosan kialakuló irodalmi intézményrendszer a műfajjal szembeni ellenállását jól mutatja, hogy a – végső soron petrarcai eredetű⁶⁴ – magyar hagyomány irodalomszociológiai szempontból majd csak a 19. század elején válik teljesen elfogadottá. Az első, már erotikus verseket is tartalmazó kötetek (Mezey 1969) és antológiák (ÉGy 1799, 1801, 1803, 1823; a négy kötet átfogó elemzését ld.: Csörsz 2012) után Kisfaludy Sándor jellemző módon álnévvel megjelenő, nyíltan Petrarca Daloskönyvét imitáló (Angyal 1891) két Himfy-kötete (Kisfaludy 1801, 1808) és Csokonai Lillája (1805) a magyar irodalom első, a műfajt az irodalom intézményrendszerébe beemelni képes kiadványai (Pogány 1978: 305).

4.10. Hegedősének

A 16. század végéig hat hegedőséneket tart nyilván az RPHA, de – ahogy arra Pap Balázs rámutatott (Pap 2005: 359) – részben Tinódi Sebestyén, az adatbázis által a vágáns szatírák közé sorolt, Sokféle részegesről (RPHA 1267) című verse is ebből a hagyományból nőtt ki. A műfaj legfontosabb sajátossága, hogy az előadásra szánt szövegekben a beszélő humoros, gyakran trágár történetekkel, hazugságokkal, vagy saját magát – fizikai állapotát, társadalmi helyzetét, múltját, jövőjét – parodizálva igyekszik szórakoztatni közönségét. A hét szöveg keletkezésének, ill. lejegyzésének ideje a 16. század második felére esik, de a Nádasdy Tamás által idézett, két soros töredék alapján úgy tűnik, hogy a műfajnak korábban is léteznie kellett.

4.10.1. Hozd el, gazda, hozd el…

4.10.1.1. Forrás

A régi ének („veteris cantilena”) két soros töredékét Nádasdy Tamás nádor 1555. május 17-én, Thurzó György nyitrai püspöknek írt levelében idézi (Illéssy János 1901: 173–174).

Szöveg⁶⁵

Hozd el, gazda, hozd el az Szerémnek borát,

noha nincsen pénzem, de vagyon emberségem.

Betűhű átirat

hoszd el ghazda hoszd el az Szeremnek borat,

noha nynchen penzem, de vag’on emberseghem

4.10.1.2. Műfaj

A két sorból persze nehéz az elveszett vers egészére következtetni, annyi mindenesetre világos, hogy a beszélő bort, ráadásul az egész középkor alatt Magyarország legjobbjaként számon tartott szerémi bort kér a gazdától, előre jelezve, hogy nem fog tudni fizetni érte. Az, hogy az énekes bort, jó minőségű bort kér, a hegedősének közhelyes fordulata, Tinódi Az udvarbírákról és kulcsárokról (RPHA 1333) című versének központi problémája, hogy a „rest udvarbírák” a kiutalt javakat ellopják, és helyette rossz minőségű ételeket és rossz minőségű bort adnak az énekesnek (ld. ehhez: Szilasi 2004).

A beszélő önmagát parodizáló attitűdje ebben a szövegben mintha csak áttételesen jelenne meg, pénztelenségét a beszélő – a fennmaradt részletből úgy tűnik – nem annyira gúnyos, inkább emelkedett hangnemben említi, amikor emberi kvalitásával szembeállítható tulajdonságként mutatja be. Az, hogy a szöveg egésze is ezt az értelmezést támasztaná alá, persze erősen kétséges. Az „emberség”, a „jámborság” emlegetése a hegedősénekek gyakori motívuma, de vagy negatív értelmű („Hegedűsök, néktek szólók, meghallgassátok, / Mert hegedűs én is vagyok, azt jól tudjátok, / De hogy én nem jámbor vagyok, azt is tudjátok.” [Hegedűs Márton, A hegedűsökről]) vagy az énekes ironikus módon kifordítja a fogalmat (pl. „Noha tolvaj voltam, ugyan jámbor voltam, / Kitől mit elvettem, soha meg nem adtam” [Pajkos ének, 5–6]), így az sem zárható ki hogy az emberségére hivatkozó énekmondó hasonló értelemben használja a kifejezést.

A hegedősének műfaja végső soron az európai vágáns hagyományban gyökerezik, de az sem zárható ki, hogy a középkor vége felé már a latin kultúrából táplálkozó népnyelvű hagyományok is hatottak egymásra. Tinódi Sokféle részegesről (RPHA 1267) című verse jó példa arra, hogy a hegedősének műfajának milyen összetett forrásvidéke lehet.

A szöveget Pap Balázs két korábban önállóan létezett versből a Cronica számára összeállított kompozíciónak tartja,⁶⁶ de elméletét az akrosztichon cáfolni látszik. Abban igaza van, hogy a szöveg első, a bor felfedezésének bibliai (Gen 9, 20–29) eredetű történetét elbeszélő (1–16. strófa), és második, a részegek különböző fajtáit katalogizáló fele (17–60. strófa) tartalmi alapon jól elkülöníthető egymástól, de az akrosztichon tanúsága szerint a vers két fele eredetileg is összetartozott. Az utólagosan betoldott, az akrosztichonban betűismétlésként megjelenő versszakokat nem számítva a versfőkbe rejtett szöveg összefüggő és értelmes, ami indokolatlanná teszi az utólagos összeillesztés feltételezését (az értelmileg lekülönülő két rész határát, a 16. strófa végét függőleges vonal jelzi: SEBESTIEN DEAK NII | RBATORBAN hnnn NAGI SzOMEHSAGABAA ES VVVIIGSAAGABA), a vers tehát – az utólag betoldott néhány versszakot nem számítva – eredetileg is ilyen formában keletkezett. Milyen forrásokból dolgozott a szerző?

A szöveg végső soron bibliai eredetű első felének lehetséges forrásai (Gen 9, 20–29, Gesta Romanorum, 159.) közismertek, az is világos, hogy a részegesek típusait felsoroló katalógus népszerű vágáns verstípus volt (ilyeneket közöl: Katona 1900: 214; Szilády 1901: 88),⁶⁷ kézenfekvő volna tehát azt mondani, hogy Tinódi a középlati kultúrára támaszkodva írta meg szövegét, de a kép árnyalható. A bor eredetéről szóló szövegrész mind a Bibliában, minda Gesta Romanorum szerepel ugyan, de egyik helyen sem olvasható a Tinódi által közölt variáns, amely szerint a vízözön után megmaradt, éppen érésben lévő szőlőtövet nem Noé, hanem egy bakkecske találja és kóstolja meg, hogy Noé az őrajta megfigyelt hatástól fellelkesedve fogjon hozzá a növénynemesítéshez (6–7. versszak, RMKT 16, 3: 262).

Találá meg egy bak-kecse, szép voltát látá,

Gyömölcsét megharapálá és megvídula,

Szép szakálát igen rázá, magát hagyigálá.

Igen hamar kihozatá Nóé, hogy hallá,

Kis kertébe béhozat, elplántáltatá,

Oroszlán-vért és majom-vért hamar hozata.

A történetnek ez a változata zsidó környezethez kötődik, nem zsidó környezetben elsőként Giacomo Filippo Foresti da Bergamo (1434–1520) Ágoston-rendi szerzetes először Bécsben, 1483-ban kiadott Supplementum chronicarum című munkájában fordul elő (Grünbaum 1887: 654, vö.: Foresti da Bergamo 1486: 34v). Hogy ezt olvasta volna Tinódi, az persze nehezen hihető, sokkal valószínűbb, hogy a történetvariáns hozzá már a populáris kultúra közvetítő közegén keresztül jutott el. Azt, hogy lehetett ilyen, a vágáns hagyományban, vagy a népnyelvű énekesek repertoárjában szereplő történet, Hans Sach két verse is valószínűsíti. A Die wunderpar würckung des weins im menschen (1553) című versben csak a részegség hatásait feldolgozó katalógust kapunk (Keller [Hrsg.] 1870c: 232–236), a korábbi, Die vier wunderberlichen eygenschafft unnd würckung de weins, in kurtzweyliger spruch (1528) címűben viszont a Tinódinál megfigyelt, kéttömbű szerkezethez nagyon hasonló módon előbb a bor eredetének történetét, majd a részegek a négy személyiségtípus (szangvinikus, kolerikus, flegmatikus, melankolikus) alapján tárgyalt katalógusa következik (Keller [Hrsg.] 1870c: 237–243).

4.10.1.3. Verselés

A két sor alapján a töredék verseléséről keveset lehet megállapítani. Ha feltesszük, hogy a rímtelen, egy középen metszettel tagolt tizenkét szótagos, és egy a hatodik szótag után szintén metszettel tagolt tizenhárom szótagos sorból álló szöveg második sorának a szöveg értelme szempontjából felesleges de szócskáját Nádasdy toldotta be, akkor a Pajkos ének versformájához hasonló felező tizenkettest kapunk. A Pajkos éneket elemző Stoll Béla észrevétele, hogy a 16. században a felező tizenkettes középmetszetét létrehozó megszokás csak a szavak kettévágását tiltja, de nem előírás, hogy a cezúrának szintagmahatárra kell esnie. „A Pajkos énekben ezzel szemben lényegesen nagyobb azoknak a soroknak a száma (54-ből 25), melyek mondattanilag két részre oszlanak, határozottabbá, élesebbé téve ezáltal a sormetszetet” (Stoll 1962: 188–189). Az élesebb cezúrát a Pajkos ének szövege különböző típusú ismétlésekkel ráadásul még jobban kiemeli, éppen úgy, mint ahogy a Nádasdy által lejegyzett vers. A metszetek a töredék mindkét sorában szintaktikai határra esnek, az első sor alany, állítmány, alany-típusú ismétlése („Hozd el, gazda, hozd el...”) pedig a Pajkos ének hasonló megoldásaival („Adj el, apa, adj el…”, „Bánod, bíró, bánod…”) mutat rokonságot (Stoll 1962: 189).

Az élesebb cezúra és az ismétlések gyakori felbukkanását Stoll a szóbeli hagyományozódás koptató hatásával magyarázza. „Az adott szótagszám-keretet az egyéni megfogalmazás gyakran tölti ki henye, a mondanivaló szempontjából lényegtelen szavakkal” (Stoll 1962: 190), amelyek túl kevés információt hordoznak ahhoz, hogy az oralitás memória-takarékos környezetében hosszú távon is a helyükön maradhatnának, az így létrejövő üres helyeket pedig a közvetlen környezet könnyen megismételhető szövegrészeivel tölti ki az énekmondó gyakorlat. Mindebből arra következtet Stoll, hogy a Pajkos ének és a metrikai megoldásit tekintve hozzá nagyon hasonló két soros töredék „verselési és stílussajátságai hosszú ideit tartó szájhagyományban élés eredményei” (Stoll 1962: 190). Mit értünk hosszú idő alatt?

Nádasdy az ének régiségére vonatkozó közlése és Stoll a szöveg metrumára vonatkozó megfigyelései egybe vágnak, úgy tűnik, hogy a két soros töredék – csakúgy, mint a Pajkos ének – a lejegyzésük előtt a szóbeliségben hagyományozódtak. A két soros töredéket is magába foglaló vers keletkezésének idejéről semmit sem tudunk mondani, a Pajkos ének esetében talán van valami fogódzónk. A Pajkos éneket – mint ismeretes – Fanchali Jób János írja be kéziratos versgyűjteményébe valamikor 1606–1607 táján, de a szövegben előforduló, Drágfi Gáspárnéra történő utalás alapján az ének keletkezését a Pap–Vadai-sejtés – Klaniczay gondolatmenetét elfogadva (Klaniczay 1959) – az 1540-es évek végére teszi (Vadai 2014: 130). Ha igazuk van, és a vers – vagy a vers Drágfi Gáspárnéra utaló része – valóban a 16. század közepén keletkezett, akkor úgy tűnik, hogy a szóbeliség ötven év alatt biztosan képes kitermelni a Stoll által megfigyelt metrikai jelenségeket, így a két soros töredék keletkezési idejét a 16. század elejénél semmiképpen sem kell korábbra tennünk.⁶⁸

4.10.1.4. Információtörténeti pozíció

Mivel a hegedősének előadásra, a közönség szórakoztatására létrehozott alkotás, befogadásának elsődleges közege a szóbeliség. A szövegek tartalmi és formai jegyeinek tanúsága alapján ugyanakkor világos, hogy – legalábbis a fennmaradt versek – írásban jöttek létre, vagy írásban (is) hagyományozódtak. A műfajt a nyomtatásig először eljuttató Tinódi krónikának nevezi kötetét (RMNy 109), a kassai városi jegyzőkönyv 1558-ban arra kötelezi Tinódit, hogy feltehetően kéziratos, általunk ma már ismeretlen énekgyűjteményéből tépjen ki egy bizonyos gúnyverset (Vadai 2014: 126),⁶⁹ a Szendrői hegedűsének (RPHA 1318) szerzője – Isten után – krónikájában, az előadásokhoz használt, nyilván megint csak kéziratos versgyűjteményében bízik. A szövegek gyakran tartalmaznak akrosztichont, amely eleve az írásbeliséghez kötött jelenség, és kolofont, amelyben a szerzők a szereztetés körülményeiről, időpontjáról, helyéről számolnak be, ami megint arra utal, hogy az énekmondók nem (vagy nem kizárólag) az előadás során rögtönzött szövegeket hoztak létre.

A szóbeli előadásra szánt, de a fennmaradt adatok alapján az írásbeliségben gyökerező szövegek Tinódi kötetével, 1554-ben lépnek ki először a kéziratosságból, majd 1580-ban, Valkai András Bánk bán-históriájának függelékeként (RMNy 455/2) Hegedűs Márton A hegedűsökről (RPHA 530) szóló verse kerül sajtó alá. Az a tény, hogy a műfaj viszonylag korán, meglehetősen problémamentesen jut el a nyomtatásig, ill. az, hogy a fennmaradt szövegek mindegyike jól kialakult műfaji megszokásokról tanúskodik, megint csak azt teszi valószínűvé, hogy a 16. száza első felében is lehettek ilyen műfajú szövegek, amelyek – talán az alacsonyabb jogállásúak kevéssé fejlett alfabetizációja miatt – ugyanakkor még csak elvétve kerültek lejegyzésre.

4.11. Játék

4.11.1. Pominóczky-nóta

4.11.1.1. Forrás

A szöveget a gyulafehérvári Batthyány-könyvtár M5 V. 14. jelzetű, vegyes tárgyú (Manuale cuiusdam Fratris Ordinis Minorum Saec. XVI.) kódexében fedezte fel Veszely Károly. Az egy-egy sor kottával ellátott két soros verset a kódex hátsó táblájára jegyezte le – a névaláírás tanúsága szerint – egy bizonyos Pominoczky Fülöp. A kódexben található beszédeket Veszely 1528-ra datálta, de a vers következő kiadója, Varjú Elemér 1515–1520 közé keltezi a szöveget (RMKT 16, 1²: 495–496; a kódex részletes leírását ld.: Varjú 1901: 265–267).

Szöveg

Bátya, bátya, mely az út Becskerekére?

Uram, uram, ez az út Becskerekére.

Betűhű átirat

Batya, batya melly az wt bechkerekere

vram vram ez az wth bechkerekere

Részben az egymást cáfoló két datálás okozta bizonytalanság, részben az alapján, hogy nem valószínű, hogy egy szerzetes világi tartalmú szöveget másolt volna le a beszédgyűjteménybe Varjas Béla valószínűtlennek tartja a korai datálást, szerinte „a bejegyzés 30–40 évvel később került a kódexbe, amikor az már a reformáció hullámverése következtében nem is volt a szerzetesek birtokában (Varjas 1960: 724). Varjas egyébként logikusnak tűnő érvelését végül a dallam azonosítása cáfolta, Szigeti Kilián – a tudomány által elfogadott – értelmezése éppen azt teszi valószínűvé, hogy a két soros verset a hozzá tartozó kottával a reformáció elterjedése előtt jegyezhette le egy szerzetes.

4.11.1.2. Műfaj

A korábbi értelmezések után az emlék zenei vonatkozásait megnyugtatóan tisztázó Szigeti megállapította, hogy „a mondóka frig dallamát […] hangról-hangra megtaláljuk abban a Benedicamus Domino-dallamban, amely a mai beosztás szerint a Római Graduale XVI. és XVIII. miséjében szerepel” (Szigeti 1960: 33). A dallamhoz szöveg is tartozik, amelynek első mondatát („Benedicamus Domino.”) a pap mondta a köznapi és nagyböjti misék végén, erre felelt a gyülekezet az ugyanarra a dallamsorra elénekelt válasszal („Deo gratias.”). Ebből viszont az is következik, hogy mivel a dallam zárt egész, a két sor sem valószínű, hogy hosszabb mű – népdaltöredék (RMKT 16, 1²: 496; Csiky 1904: 121–122), „pajkos nóta”, ballada vagy históriás ének (Márki 1913: 440) – részlete, hanem, ahogy azt már Seprődi János (1908: 304) is valószínűsítette, valamilyen gyerekjáték, mondóka szövege lehet.

4.11.1.3. Verselés

A két sor metrumképlete: a12(7,5), a12(7,5), de érdemes megjegyezni, hogy a hetedik szótag után megfigyelhető metszet a sorok szintaktikai és – a második félsorban – tartalmi ismétlődése miatt sokkal élesebb, mint általában. A metszet ilyen típusú kiélesedését a hasonló ismétlődéseket mutató Pajkos ének kapcsán Stoll Béla azzal magyarázza, hogy a szöveg hosszabb időt töltött az oralitásban.

4.11.1.4. Információtörténeti pozíció

A Pominóczky-nótához hasonló – talán valamilyen gyerekjátékhoz kötődő – mondókát, a 16. század végéig nem ismerünk, a hasonló műfajú szövegek a század végéig nem lépnek ki az oralitás keretei körül.

Bibliográfia

Abaffy–T. Szabó (szerk.) 1995: Döbrentei-kódex: Halábori Bertalan keze írásával: A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel, szerk. Abaffy Csilla–T. Szabó Csilla, Bp., Argumentum–Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1995 (Régi Magyar Kódexek, 19).

Ács (szerk.) 1980: Esopus fabulái Pesti Gábor szerint, szerk. Ács Pál, Bp., Magvető, 1980 (Magyar Hírmondó).

Angyal 1891: Angyal Dávid, Kisfaludy és Petrarca, ItK, 1891, 93–101.

Balassi (ford.) 1572: Michael Bock, Betegh lelkeknek valo fwues kertecijke, meliben sok fele ioszagu es egesseges fwuek talaltatnak, melij fwnek altal az lelkek mindennemö beteghsegekben, fogiatkozasokban meg eleuenedhetnek es megh vijulhatnak. Ehez foglaltatot egij szep tudomanij: tudni illik mikeppen kellien embernek magat biztatni az niomorusagnak wldeözesnek es kennak ideieben, mellijet Giarmathij Balassij Balint forditot nemetböl magiarra az ö szerelmes szwleijnek haborwsagokban valo vigaztalasara, ford. Balassi Bálint, Krakkó, Wirzbiet, 1572 (RMNy 318).

Balassi (ford.) 1606: Campianvs Edmundnac, Iesvs neve alat vitezkedet theologusnak es nem régen Angliaban az közönséghes keresztien hitért martyromsaggal koronazotnac tiz magiarul irot okai, kikben azt aggia tuttokra az angliai tudós academicusoknac, my vitte ötet arra, hogy egiedül az eghéz Angliaban lakozo Cáluinniaknac az hitnec dolgaban bayt méért legien küldeni, ford. Balassi Bálint–Dobokay Sándor, Viennae, Margaretha Formica, 1606 (RMNy 943).

Balassi 1619: Gyarmathi Balassa Bálinthnak Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szeremekrül: Szép magyar comoedia, Debrecen, Rheda Pál, 1619 (RMNy 1172).

Balassi 1632: Balassi Bálint[–Rimay János], Istenes énekek, Bártfa(?), Klöss, 1632 (RMNy 1519); jelzete az Akadémiai Könyvtárban: MTAK RM I. 8º 984.

Balázs P. 2016: Balázs Péter, Zsengék, töredékek, kétes hitelűek: (A Madách–Rimay-kódexek Szerelmes énekek c. füzetének versanyaga), doktori disszertáció, SZTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola, Szeged, 2016 (kézirat).

Balhorn 1548: Eyn schoen rimboekelin / worinne vele luestige / nuette vnd kuenstige sproeke voruatet / welckeere gantz koertwilich vnd lefflick tho leesen synt / doerch einen guden fründt / vth dem Reineken Vosse vnd andern Boeken thope geleesen, Johann Balhorn, Lübeck, 1548, VD16 S 3675.

Benkő 1976: A magyar nyelv történeti-etimólógiai szótára, szerk. Benkő Loránd, Akadémiai, Bp., 1976.

Beöthy 1877: Beöthy Zsolt, Supra agnő, EphK, 1877, 142.

Beöthy (szerk.) 1896: A magyar irodalom története I–II, szerk. Beöthy Zsolt, Bp., Atheneum, 1896.

Bódai–Renner 2015: Bódai Regina–Renner Ildikó, „De hogy nem látsz dolgodhoz” = Gerézdi Rabán emlékkonferencia (Információtörténeti Műhely, 1), szerk. Balázs Debóra–Bartók Zsófia Ágnes–Bognár Péter–Maróthy Szilvia, ELTE BTK Régi magyar irodalom tanszék, 2015, 41–53.

Bodius 1592: Marcus Alexander Bodius, Epistolae heroides et hymni, Antwerpen, 1592.

Bognár 2008: Bognár Péter, Az 1536-os év verstörténeti vonatkozásai = „Mielz valt mesure que ne fait estultie”: A hatvanéves Horváth Iván tiszteletére, szerk. Bartók István–Hegedűs Béla–Seláf Levente–Szegedy-Maszák Mihály–Szentpéteri Márton–Veres András, Bp., Krónika Nova, 2008, 57–64.

Bognár 2015b: Bognár Péter, „Udvarló módra” – a Horvát-kódex apácaregulájának az éneklésre vonatkozó szöveghelyéhez = Stephanus noster: Tanulmányok Bartók István 60. születésnapjára, szerk. Jankovics József et al., Bp., reciti, 2015, 65–68.

Bognár 2016: Bognár Péter, A régi magyar párrímköltészet német vonatkozásai, Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 2016 (Információtörténeti Műhely);

http://mek.oszk.hu/15400/15427/15427.pdf

.

Bollók 2001: Bollók János, Kísérlet Christianus Schesaeus Historia Annae Kendi című elégiája szövegének rekonstrukciójára, ItK, 2001, 149–182.

Borgan 1993a: T. V. F. Borgan, Hexameter (postclassical) = The New Princeton Encyclopedia of Poetry and Poetics, eds. Alex Preminger–T. V. F. Borgan, Princeton–New Jersey, Princeton University Press, 1993, 526–527.

Borgan 1993b: T. V. F. Borgan, Leonine Rhyme, Verse = The New Princeton Encyclopedia of Poetry and Poetics, eds. Alex Preminger–T. V. F. Borgan, Princeton–New Jersey, Princeton University Press, 1993, 687.

Borsa 1957: Borsa Gedeon, Ismeretlen virágének töredéke, ItK, 1957, 236–237.

Borzovai Nagy 1918: Borzovai Nagy Ottó, Egy XVI. századbeli nótárius tréfája, Bp., 1918.

Böcking (Hrsg.) 1862: Ulrich von Hutten, Eqvitis Germani Opera Qvae Reperiri Potvervnt Omnia 3: Poemata cvm corollariis, hrsg. von Eduard Böcking, Lipsiae, Teubner, 1862.

Brandis 1968: Tilo Brandis, Mittelhochdeutsche, mittelniederdeutsche und mittelniederländische Minnerede: Verzeichnis der Handschriften und Drucken, C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München, 1968.

Brant 1494: Sebastian Brant, Das Narrenschiff, Basel, Johann Bergmann von Olpe, 1494 (GW 5041).

Brant 1497: Sebastian Brant, Stultifera navis, ford. Jacob Locher, Straßburg, Johann Grüninger, 1497 (GW 5057).

Breuer 1991: Dieter Breuer, Deutsche Metrik und Versgeschichte, München, Wilhelm Fink, 1991.

Demkó 1890: Demkó Kálmán, A felső-magyarországi városok életéről a XV–XVII. században, Bp., MTA, 1890.

Császár 1929: Császár Elemér, A középkori magyar vers ritmusa, Budapest, Pallas, 1929 (Irodalomtörténeti Füzetek, 35).

Csiky 1904: Csiky János, Népzenei följegyzések a XVI. századból, Ethn, 1904, 118–131.

Csillag 2003: Csillag István, Ráday Pál: 1677–1733 = Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból II: Barokk és késő-barokk rokokó, szerk. Kovács Sándor Iván, Bp., Osiris, 2003 (Osiris tankönyvek).

Csokonai 1805: Csokonai Vitéz Mihály, Lilla: Érzékeny dalok III. könyvben, Nagyvárad, Gottlieb Antal, 1805.

Csontosi 1877: Csontosi János, Vegyes közlések, Századok, 1877, 94.

Csörsz 2012: Csörsz Rumen István, Az első magyar lírai antológia: a váci Énekes Gyűjtemény (1799, 1801, 1803, 1823) = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 1, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., reciti, 2012, 141–178.

Döbrentei (szerk.) 1840: Régi magyar nyelvemlékek II/b, szerk. Döbrentei Gábor, Buda, Magyar Királyi Egyetem, 1840.

Dörrie 1968: Heinrich Dörrie, Der heroische Brief: Bestandsaufnahme, Geschichte, Kritik einer humanistisch-barocken Literaturgattung, Berlin, De Gruyter, 1968.

Eckhardt (szerk.) 1955: Balassi Bálint összes művei, s. a. rend. Eckhardt Sándor, Bp., Akadémiai, 1955.

Eperjesi 1968: Eperjesi István, Apáti Ferenc és Cantilenája, Filológiai Közlöny, 1968(14), 513–520.

ÉGy 1799: Énekes Gyűjtemény: Első darab, h., é. n.

Fichard (Hrsg.]) 1815: Frankfurtisches Archiv für ältere deutsche Litteratur und Geschichte, Bd. 3., hrsg. von Johann Carl Fichard, Frankfurt am Main, Gebhard und Körber, 1815.

Foresti da Bergamo 1486: Giacomo Filippo Foresti da Bergamo, Supplementum chronicarum appellata, Uenetijs, 1486 (BSB-Ink I-123 – GW M10971).

Fulvio 1517: Andrea Fulvio, Illustrium Imagines, Roma, 1517.

Gaier 1968: Ulrich Gaier, Sebastian Brant’s “Narrenschiff” and the Humanists, PMLA [Publications of the Modern Language Association of America], 1968, 266–270.

Gáldi 1961: Gáldi László, Ismerjük meg a versformákat, Budapest, Gondolat, 1961.

Gerézdi 1962: Gerézdi Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Bp., Akadémiai, 1962.

Gerézdi 1968: Gerézdi Rabán, Janus Pannoniustól Balassi Bálintig, Bp., Akadémiai, 1968.

Goetze (Hrsg.) 1892: Hans Sachs Werke XX, hrsg. von Edmund Goetze, Tübingen, H. Laupp, 1892 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 193).

Grüll et al. (Hrsg.) 1996: Lesestoffe in Westungarn II: Kőszeg (Güns), Rust (Ruszt), Eisenstadt (Kismarton), Forchtenstein (Fraknó): 1535–1740, hrsg. von Tibor Grüll–Katalin Keveházi–Károly Kokas–István Monok–Péter Ötvös–Harald Prickler, Szeged, Scriptum, 1996 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 18/2).

Gulyás (szerk.) 1941: Bibliotheca Joannis Sambuci: Sámboky János könyvtára, szerk. Gulyás Pál, Bp., magánkiadás, 1941.

GW: Gesamtkatalog der Wiegendrucke,

http://www.gesamtkatalogderwiegendrucke.de/

(2020. október 29.).

Gorzó 1915: Gorzó Gellért, Ráday Pál virágénekei, ItK, 1915, 300–306.

Grünbaum 1887: M. Grünbaum, Die verschiednen Stufen der Trunkenheit in der Sage dargestellt, Zeitschrift der Deutschen Morgenlandischen Gesellschaft, 1887, 652–656.

Gyöngyösi 1693: Gyöngyösi István, Prábúl meg-éledett Phoenix, Avagy a Néhai Gyeroe Monostori Kemény Janos, Erdéli Fejedelemnek Lonyai Anna Aszszonnyl lévő házasságának […] emlékezete, Lőcse, Brewer Sámuel, 1693.

Halle 1957: Morris Halle, In Defense of the Number Two = Studies Presented to Joshua Whatmough, E. Pulgram (ed.), The Hague, Mouton, 1957, 65–72.

Haltaus (Hrsg.) 1966: Liederbuch der Clara Hätzlerin, hrsg. Dr. Carl Haltaus, Nachwort von Hanns Fischer, Walter de Gruyter & Co., Berlin, 1966.

Hargittay 1989: Hargittay Emil, A régi magyar gúnyvers poétikájához, ItK, 1989, 312–322.

Házi 1939: Házi Jenő, A soproni plébániai iskola: Egy fejezet a nyomás alatt lévő „Sopron középkori egyháztörténete” című munkából, Soproni Szemle, 1939, 103–116.

Hegedüs 1916: Hegedüs István, Schesaeus Keresztély: Kendi Anna históriája: Latin szerelmi elégia 1557-ből, It, 1916, 1–15.

Heltai 1592: CISIO magyar nyeluen és az égh iarasánac és czillagoknac külömb külömb természetinec follyasából valo practica..., Kolozsvár, Heltai, 1592 (RMNy 684).

Heltai [kiad.] 1609: [Isteni dicséretek, imádságok és vigasztaló énekek], RMNy 983.

Heusler 1925–1929: Andreas Heusler, Deutsche Versgeschichte: Mit Einschluss des altenglischen und altnordischen Stabreimverses I–III [1925–1929¹], Berlin, Walter de Gruyter & Co., 1956² (Gurndriss der germanischen Philologie, 8/1–3).

Holl 1984: Holl Béla, Egy ismeretlen középkori iskoláskönyv és magyar verses nyelvemlék 1433-ból, MKsz, 1984, 3–23.

Holtorf 1973: Arne Holtorf, Neujahrswünsche im Liebesliede des ausgehenden Mittelalters: Zugleich ein Beitrag zur Geschichte des mittelalterlichen Neujahrsbrauchtums in Deutschland, Verlag Alfred Kümmerle, Göppingen, 1973 (Göppinger Arbeiten zur Germanistik 20).

Horváth C. 1899: Horváth Cyrill, A magyar irodalom története I, Bp., Atheneum, 1899.

Horváth I. 1978: Horváth Iván, „Öltöznek be az erdők zöldbe?”, ItK, 1978, 184–185.

Horváth I. 1982: Horváth Iván, Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Bp., Akadémiai, 1982.

Horváth I. 1987–1988: Horváth Iván, Egy vita elhárítása: Kőszeghy Péter cikke a „Vita”-rovatban, 1987–1988, 642–665.

Horváth I. 2006: Horváth Iván, Gépeskönyv, Bp., Balassi, 2006.

Horváth I. 2007: Horváth Iván, A magyar vers a reneszánsz és reformáció korában = A magyar irodalom történetei I, szerk. Jankovits László–Orlovszky Géza, Bp., Gondolat, 2007, 236–249.

Horváth J. 1988: Horváth János, Az irodalmi műveltség megoszlása, Bp., Akadémiai, 1988.

Illéssy 1901: Illéssy János, Egy régi énektöredék, EphK, 1901, 173–174.

Imre 1995: Imre Mihály, „Magyarország panasza”: A Querela Hungariae toposz a XVI–XVII. század irodalmában, Debrecen, 1995 (Csokonai Könyvtár [Bibliotheca Studiorum Litterarium] 5.).

Jankovics–Kőszeghy–Szentmártoni Szabó (szerk.) 2000: A 16. század magyar nyelvű világi irodalma, szerk. Jankovics József–Kőszeghy Péter–Szentmártoni Szabó Géza, Balassi, Bp., 2000.

Kardos 1953: Kardos Tibor, Huszita-típusú katilénáink, ItK, 1953(57), 81–95.

Katona 1900: Katona Lajos, Ad Gesta Romanorum, EPhK, 1900, 212–216.

Keller (Hrsg.) 1870a: Hans Sachs Werke I, hrsg. von Adelbert von Keller, Tübingen, H. Laupp, 1870 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 102).

Keller (Hrsg.) 1870b: Hans Sachs Werke II, hrsg. von Adelbert von Keller, Tübingen, H. Laupp, 1870 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 103).

Keller (Hrsg.) 1870c: Hans Sachs Werke IV, hrsg. von Adelbert von Keller, Tübingen, H. Laupp, 1870 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 105).

Keller (Hrsg.) 1870d: Sachs: Hans Sachs Werke V, hrsg. von Adelbert von Keller, Tübingen, H. Laupp, 1870 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 106).

Keller (Hrsg.) 1876: Hans Sachs Werke X, hrsg. von Adelbert von Keller, Tübingen, H. Laupp, 1876 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 131).

Keller (Hrsg.) 1879: Hans Sachs Werke XII, hrsg. von Adelbert von Keller, Tübingen, H. Laupp, 1879 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 140).

Kemény 1891: Kemény Lajos, Hegedős Sebestyén, ItK, 1891, 40–41.

Kisfaludy 1801: [Kisfaludy Sándor] Himfy szerelmei: A kesergő szerelem, Buda, 1801.

Kisfaludy 1807: Kisfaludy Sándor, Himfy szerelmei I–II: A kesergő szerelem (2. kiadás), A boldog szerelem, Buda, 1807.

Klaniczay 1959: Klaniczay Tibor, A Pajkos ének = Balassi Bálint Szép magyar komédiája: A Fanchali Jób-kódex magyar és szlovák versei, szerk. Ján Mišianik–Klaniczay Tibor–Eckhardt Sándor, Bp., Akadémiai, 1959 (Irodalomtörténeti Füzetek, 25), 199–207.

Klaniczay (szerk.) 1964: A magyar irodalom története, szerk. Klaniczay Tibor, Bp., Akadémiai, 1964.

Korompay et al. (szerk.) 1985: Könyvecse az Szent Apostoloknak méltóságokról, szerk. Korompay Klára et al., Bp., Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1985 (Régi magyar kódexek, 1).

Köffinger–Mailáth 1817: Koloczaer Codex altdeutscher Gedichte, hrsg. von Johann Nep[omuk] Grafen Mailáth–Johann Paul Köffinger, Pesth, 1817.

Kőszeghy 1987–1988: Kőszeghy Péter, Horváth Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben: Bp. 1982. Akadémiai K. 337 l., ItK, 1987–1988, 310–338.

Kőszeghy 1988: Kőszeghy Péter, Balassi Bálint költészete: hagyomány és újítás = Hagyomány és ismeretközlés, szerk. Kovács Anna, Salgótarján, 1988 (Discussiones Neogradienses 5), 3–15.

Kőszeghy 1989b: Kőszeghy Péter, Elhárítva: (Megjegyzések Horváth Iván Egy vita elhárítása című cikkéhez), ItK, 1989, 597–604.

Križko 1876: Križko Pál, Egy magyar versecske 1505-ből, Századok, 1876, 328–329.

Laziczius 1931: Laziczius Gyula, Egy ismeretlen magyar vers a XVI. századból, MKSz, 1931, 70–72.

Lázs 2014: Lázs Sándor, A Döbrentei kódex rejtvényének megoldása, ItK, 2014(118), 784–801.

Ludányi 1994: Ludányi Mária, A „Supra aggnő” forrásvidéke” = Klaniczay-emlékkönyv, szerk. Jankovics József, Bp., Balassi, 1994, 136–142.

Madas 1976: Madas Edit, „Ad terrorem omnium”: (A középkori vágánsének egy magyaroroszági változata?), MKSz, 1976, 380–385. Pesti 1536: Pesti Gábor, Aesopi Phrygis fabulae Gabriele Pannonio Pesthino interprete: Esopus fabulaji, mellijeket mastan wijionnan magijar nijelwre forditot Pesthij Gabriel, Bécs, Singrenius, 1536 (RMNy 17).

Maróthy 2015a: Maróthy Szilvia, A vers képe: A régi magyar vers metrikai tagolójelei 1600-ig, szakdolgozat, ELTE, 2015.

Maróthy 2015b: Maróthy Szilvia, Nem csak Szabács kell: Korai verses nyelvemlékeink tagolási rendszerei = Gerézdi Rabán emlékkonferencia (Információtörténeti Műhely, 1), szerk. Balázs Debóra–Bartók Zsófia Ágnes–Bognár Péter–Maróthy Szilvia, ELTE BTK Régi magyar irodalom tanszék, 2015, 54–65.

Maschek 1939: Lyrik des späten Mittelalters, hrsg. Hermann Maschek, Verlag von Philipp Reclam jun., Leipzig, 1939 (Deutsche Literatur: Reihe Realistik des Spätmittelalters 6).

Márki 1913: Márki Sándor, Dósa György, Bp., Atheneum, 1913.

Meyer 1899: Ernst Meyer, Die gereimten Liebesbriefe des deutschen Mittelalters, N. G. Elwert’sche Verlagsbuchhandlung, Marburg, 1899.

Mezey (szerk.) 1957: Középkori magyar írások, szerk. Mezey László, Bp., Magvető, 1957.

Miller 1940: Max Miller, Die Söflinger Briefe und das Klarissenkloster Söflingen bei Ulm a. D. im Spätmittelalter, Konrad Triltsch Verlag, Würzburg-Aumühle, 1940.

Mollay 1967–1968: Mollay Károly, Többnyelvűség a középkori Sopronban 1-5, Soproni Szemle, 1967, 155–171, 205–223, 317–333; 1968, 37–58, 130–150.

Mone 1834: Franz Josef Mone, Anzeiger für Kunde des deutschen Mittelalter 3, 1834.

Monok (szerk.) 1992: A Zsámboky-könyvtár katalógusa 1587: Bibliothecae Ioannis Sambuci catalogus librorum 1587, szerk. Monok István, Szeged, Scriptum, 1992 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 12/2).

Nagy 1877: Nagy Gyula, Inh I., Magyar Nyelvőr, 1877, 110.

Orlovszky 2010a: Orlovszky Géza, A régi magyar irodalom (a kezdetektől kb. 1750-ig): A szerelmi líra = Gintli (szerk.) 2010: 96–99.

Nuzzo 2006: Armando Nuzzo, Balassi és az európai petrarkizmus = Balassi Bálint költészete európai tükörben: Nemzetközi irodalomtörténeti konferencia, szerk. Majorossy Imre Gábor, PPKE BTK, Piliscsaba, 2006, 53–74.

Gesta Romanorum: Gesta Romanorum, hrsg. von Hermann Oesterley, Berlin, Weidmannsche Buchhandlung, 1872.

Pais 1951: Pais Dezső, A -né képzőnk, Mny 1951, 1–12.

Pap 2005: Pap Balázs, Részeg-ész, rész-egész viszony = A magyar költészet műfajai, Szeged, 2005.

Pelc 2002: Milan Pelc, Illustrium imagines: Das Porträtbuch der Renaissance, Leiden–Boston–Köln, Brill, 2002 (Studies in Medieval and Reformation Thought, 88).

Pintér 1930: Pintér Jenő, Magyar irodalomtörténete: Tudományos rendszerezés I., A magyar irodalom a középkorban, A Magyar Irodalomtörténeti Társaság kiadása, Budapest, 1930.

Pirnát 1969: Pirnát Antal, A magyar reneszánsz dráma poétikája, ItK, 1969, 527–555.

Pogány 1978: Pogány Péter, A magyar ponyva tüköre, Bp., Magyar Helikon, 1978 (Magyar tipográfia).

Priebsch 1906: Robert Priebsch, Aus deutschen Handschriften der Königlichen Bibliothek zu Brüssel, ZfdPh, 1906, 301–333.

Ráday 1710: Ráday Pál, Lelki hódolás, avagy az igaz keresztyénhez illő buzgó imádságok…, Kassa, 1710.

Rheinheimer 1985: Melitta Rheinheimer, Liebesgrüße = Die deutsche Literatur des Mittelalters: Verfasserlexikon, Bd. 5., hrsg. Kurt Ruh et al., Walter de Gruyter, Berlin–New York, 1985, 796–797.

Ritoókné 1971: Ritoók Zsigmondné, Politikai szatíra Magyarországon a XVI. században, ItK, 1971, 265–277.

Ritter 1898: Albert Ritter, Altschwäbische Liebesbriefe: Eine Studie zur Geschichte der Liebespoesie, Styria, Graz, 1898 (Grazer Studen zur Deutschen Philologie, 5).

RJÖM: Rimay János összes művei, szerk. Eckhardt Sándor, Bp., Akadémiai, 1955.

RMEx: Régi Magyar Exemplumadatbázis, szerkeszti Bartók Zsófia Ágnes, főmunkatárs Vrabély Márk, ELTE Régi Magyar Irodalom Tanszék, 2014–;

http://sermones.elte.hu/exemplumadatbazis/

.

RMKT 16, 1: Középkori magyar költői maradványok, szerk. Szilády Áron, Bp., MTA, 1877 (Régi magyar költők tára, 1).

RMKT 16, 1²: Középkori magyar verseink, szerk. Horváth Cyrill, Bp., MTA, 1921 (Régi magyar költők tára, 1²).

RMKT 16, 11: Kozárvári Mátyás, Decsi Gáspár, Decsi Mihály, Tolnai Fabricius Bálint, Pécsi János, Murád dragomán (Somlyai Balázs), Szepesi György, Vajdakamarási Lőrinc, Skaricza Máté, Zombori Antal, Tardi György, Tasnádi Péter, Hegedűs Márton, Moldovai Mihály és ismeretlen szerzők énekei 1579–1588, szerk. Ács Pál, Bp., Akadémiai–Orex, 1999 (Régi magyar költők tára, 16/11).

RMKT 16, 12: Illyefalvi István, Cserényi Mihály, Csáktornyai Mátyás, Póli István, Beythe István, Baranyai Decsi János, Ceglédi Nyíri János, Munkácsi János és ismeretlen szerzők históriái, Telegdy Kata verses levele, Fortuna sorsvetőkönyv, naptárversek, szerk. Orlovszky Géza, Bp., Balassi, 2004 (Régi magyar költők tára, 16/12).

RMKT 17, 3: Szerelmi és lakodalmi versek, szerk. Stoll Béla, Bp., Akadémiai, 1961 (Régi magyar költők tára, 17/3).

RMKT 17, 12: Madách Gáspár, egy névtelen, Beniczky Péter, gróf Balassa Bálint, Listius László, Esterházy Pál és Fráter István versei, kiad. Varga Imre–Cs. Havas Ágnes–Stoll Béla, Bp., Akadémiai Kiadó, 1987 (Régi magyar költők tára, 17/12).

RMNy: Régi magyarországi nyomtatványok I–III., szerk. Borsa Gedeon–Heltai János–Hervay Ferenc–Holl Béla–Käfer István–Kelecsényi Ákos–Pavercsik Ilona–P. Vásárhelyi Judit, Bp., Akadémiai, 1971, 1983, 2000.

RPHA: Horváth Iván–H. Hubert Gabriella–Font Zsuzsa–Herner János–Szőnyi Etelka–Vadai István, Répertoire de la poésie hongroise ancienne I–II, Paris, Le Nouvel Objet, 1992,

http://rpha.elte.hu/

(2015. július 29.). Az általunk használt kiadás: A régi magyar vers repertóriuma 3.2-es verzió, főszerkesztő Horváth Iván, szerkesztő H. Hubert Gabriella, munkatársak Font Zsuzsanna–Herner János–Szőnyi Etelka–Vadai István, szövegrögzítés Ruttner Tamás, programozás Gál György, 1979–1999.

Schulz-Grobert 1993: Jürgen Schulz-Grobert, Deutsche Liebesbriefe in spätmittelalterlichen Handschriften: Untersuchungen zur Überlieferung einer anonymen Kleinform der Reimpaardeichtung, Max Niemeyer Verlag, Tübingen, 1993.

Searle 2005: John R. Searle, Mire nem jó az irodalomelmélet?, Helikon, 2005(51), 279–308, (ford. Gulyás Péter).

Seelmann 1885: Niederdeutsches Reimbüchlein: Eine Spruchsammlung des sechszehnten Jahrhunderts, hrsg. Wilhelm Seelmann, Diedr. Soltau’s Verlag, Norden–Leipzig, 1885 (Drucke des Vereins für niederdeutsche Sprachforschung 2).

Seprődi 1908: Seprődi János, A magyar népdal zenei fejlődése, Erdélyi Múzeum, 1908, 293–327.

Steinhöwel 1476–1477: Heinrich Steinhöwel, Vita et Fabulae, Ulm, Johann Zainer, 1476–1477 (GW 00351).

Stoll 1962: Stoll Béla, A Pajkos ének és a népköltészet, ItK, 1962, 180–192.

Stoll 1981: Stoll Béla, Magyar vers az 1540-es évekből, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, Szeged, 1981, 21–22.

Szabolcsi 1928: Szabolcsi Bence, Adalékok a régi magyar „metrikus” énekek történetéhez, ItK, 1928(38), 101–114.

Szabó 2010: Szabó András, A szerző arcképe: Portré és irodalom a magyarországi protestáns késő humanizmusban = Ghesaurus: Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születsénapjára, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., rec.iti, 2010, 551–564.

Szarvas 1877: Szarvas Gábor, Inh II, Magyar Nyelvőr, 1877, 110–111.

Szenci Molnár 1607: Szenci Molnár Albert, [1] Psalterium Ungaricum, Szent David kiralynac es prophetanac szaz ötven soltari az franciai notaknac és verseknec módgyokra most uyonnan magyar versekre fordittattac es rendeltettec az Szenci Molnar Albert által. – [2] (Kis catechismus, avagy az keresztyén hütnec részeiröl rövid kérdesekben es feleletekben foglaltatot tudomány, az mint sok tartományokban valo egyházakban es iskolákban szoktác tanitani az együgyöëket es a gyermekeket. Szent irasbéli mondasokkal es imadsagokkal egyetemben. Szedetöt az haidelbergai öreg catechismusbol, Herborn, Hollos, 1607 (RMNy 962).

Szigeti 1960: Szigeti Kilián, A legelső magyar népdal helyes értelmezése, Néprajzi Közlemények, 1960(5), 3–4. szám, 32–34.

Szilády 1897: Szilády Áron, Supra agnő, Itk, 1897, 248.

Szilády 1901: Szilády Áron, De XII speciebus ebrietatis, ItK, 1901, 88.

Szilasi 2004: Szilasi László, „Kiknek bor lelkök”: Tinódi Sebestyén a borfogyasztás hatásairól: a bor minőségéről szóló kritikai beszéd kezdetei a magyar kultúrában, Jelenkor, 2004, 725–733.

Szilasi 2008: Szilasi László, A sas és az apró madarak Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. század első harmadában, Bp., Balassi, 2008 (Humanizmus és reformáció).

Szinnyei 1893–1914: Szinyei József, Magyar írók élete és munkái I–XIV, Bp., Hornyánszky V., 1893–1914.

Tatár 2014: Tatár György, A „másik oldal”: Kabbalista esszék, Bp.–Pozsony, Kalligram, 2014.

Téglás 1928: Téglás J. Béla, A történeti pasquillus a magyar irodalomban, Szeged, Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1928 (Értekezések a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, 7).

Tóth T. 2007: Tóth Tünde, A virágénekvita = A magyar irodalom történetei: A kezdetektől 1800-ig, szerk. Jankovits László–Orlovszky Géza, Bp., Gondolat, 2007, 133–145.

Utasi 2013: Utasi Csilla, Argumentum, fabula, história Heltai Gáspár műveiben, Újvidék, Újvidéki Egyetem, BTK, 2013.

Vadai (szerk.) 1994: Balassa-kódex, szerk. Vadai István, Bp., Balassi, 1994.

Vadai 2006: Vadai István, Mese, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 29, 2006 (Ötvös Péter-Festschrift), 260–273.

Vadai 2009: Vadai István, X+6 = Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovics Józsefnek, szerk. Császtvay Tünde–Nyerges Judit, Bp., Balassi–MTA ITI, 2009 (Humanizmus és gratuláció), 490–498.

Vadai 2014: Vadai István, A pajkos ének szerzője, Doromb (Közköltészeti tanulmányok, 3), 2014, 105–131.

Varga 1963: Varga Imre, A nemesi verses pasquillus (Szentpáli Ferenc), ItK, 1963, 287–302.

Vargyas 1952: Vargyas Lajos, A magyar vers ritmusa, Bp., Akadémiai, 1952.

Varjas 1960: Varjas Béla, Ján Mišianik–Eckhardt Sándor–Klaniczay Tibor: Balassi Bálint Szép magyar komédiája: A Fanchali Jób-kódex magyar és szlovák versei, ItK, 1960, 718–725.

Varjú 1901: Varjú Elemér, A gyulafehérvári Batthyány-könyvtár: Nyolcadik, befejező közlemény, a szöveg közt egy hasonmással, MKsz, 1901(9), 256–279.

V. Kovács (szerk.) 1977: V. Kovács Sándor (szerk.), Régi magyar olvasókönyv, Bp., Tankönyvkiadó, 1977.

Waldapfel 1935: Waldapfel József, Pesti Gáborról, It,1935, 10–20, 58–65.

Weidenhiller 1965: P. Egino Weidenhiller, Untersuchungen zur deutschprachigen katechetischen Literatur des spät Mittelalters: Nach den Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek, C. H. Beck Verlag, München, 1965 (Münchener Texte und Unterschuchungen zur deutschen Literatur des Mittelalters, 10).

Worstbrock 1995: Franz Josef Worstbrock, Tegernseer Liebesbriefe, in. Die deutsche Literatur des Mittelalters: Verfasserlexikon, Bd. 9., hrsg. Burghart Wachinger et al., Walter de Gruyter, Berlin–New York, 1995, 671–673.

Zemplényi 1998: Zemplényi Ferenc, Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom, Bp., Universitas, 1998 (Historia Litteraria, 4).

---

1. Forrásleírás, jegyzetek: R. J., L. B. Modernizált olvasat, betűhű átirat: R. J. A szöveget ellenőrizte: B. P., L. B.

   ↩︎

2. Pl.: Reám mikor ő szemeit jobban vetette vala (2. vsz./1. sor); Elválaszták én uramat az nagy szolgálatra (3/1.); Gondja vala én uramnak az nagy kevetségbel (4/1.); Reá vevé az én uram az nagy kevetséget (6/1.); Így betelék én uramnak az nagy gondolása (7/1.).

   ↩︎

3. Az RMKT-ban a sor hibásan, „Esztökben vegyétök az úrnak fogságát” alakban szerepel (a javításért Vadai Istvánnak tartozunk köszönettel).

   ↩︎

4. Forrásleírás, jegyzetek, modernizált olvasat, betűhű átirat: L. B. A szöveget ellenőrizte: B. P.

   ↩︎

5. „A gúnyiratok szerzésének és terjesztésének büntetéséről nem gondoskodtak a városi törvényeink. Egyben sem találunk arra vonatkozó intézkedést, a mit annak tulajdonítok, hogy a németországi régi jogkönyvek is általában szűkölködnek hasonló intézkedésekben. A Sachsenspiegelnek csak a testi sértésekre vonatkozó articulusaihoz írt glossáiban a római jog alapján találjuk feljegyezve, hogy a ki gúnyiratokat kiszegez, vagy olyat találva terjeszt, lefejezendő vagy testileg (zur staupe) fenyítendő. A Nagy-Károly-féle constitutiók alapján kifejlődött criminális praxis a bíró belátására bízza, hogy a tettes állásához és körülményeihez képest büntesse a vétkest” (Demkó 1890: 152–153).

   ↩︎

6. A gúnyverset terjesztőt Peltz Cyriákot 1592-ben száműzik Lőcséről (Demkó 1890: 153). Lantos, más néven Hegedős Sebestyén deáknak 1561 áprilisában a kassai városi tanács, bizonyos cantilena ügyében a következő választási lehetőséget ajánlja fel: vagy visszavonja rágalmait, vagy kitépik a nyelvét (Kemény 1891: 40–41). Lodovico Gritti egy szatirikus komédiában való kicsúfolásáért 1532-ben Simon deáknak el kell hagynia Budát, egyik társát viszont felakasztják (Varga 1963: 288). További példák: Ritoókné 1971; Házi 1942. A becsületsértés a többi bűncselekményhez viszonyított súlyát jól érzékelteti Demkó az elkövetett bűnöket és az értük kiszabott büntetéseket összefoglaló táblázata (Demkó 1890: 159).

   ↩︎

7. A témánkhoz szorosabban kapcsolódó 16–17. századi gúnyverseken belül Hargittay Emil négy nagy típust különít el. Paszkvillus (megítélése szerint ilyen a teljes anyag több mint egyharmada): „témáját és célzatát illetően aktualitásokat tartalmazó vallási-politikai gúnyvers, amely általában alantas hangnemben irányul egy vagy több személy ellen”. Szatíra (a vizsgált anyag egyheted része): „a paszkvillustól az aktualizáló szándék hiánya különíti el”. Csúfoló ének vagy csúfoló: jellemzően szájhagyomány útján terjedő, az esetek túlnyomó többségében asszonyokról, lányokról, vánlányokról szóló ének (ilyen a vizsgált anyag kb. negyede). Epigramma (a vizsgált anyagnak szintén a negyede tartozik ide): előbb jellemzően disztichonos vagy hexameteres, később rímes-szótagszámláló formájú, rövid, humanista típusú gúnyvers (Hargittay 1989: 313–315).

   ↩︎

8. A középkori latin nyelvű vágáns kultúra szatirikus ágának hatásával – Apáti Ferenc Cantilenája kapcsán – a legrészletesebben Gerézdi Rabán foglalkozott (Gerézdi 1962: 239–249), az Ad terrorem omnium kezdetű, híres vágáns vers 14. századi, magyarországi jelenlétét Madas Edit mutatta ki (Madas 1976: 380–385), hasonló szövegek egy évszázaddal később a Magyi-, ill. a Béldi-kódexekben maradtak fenn.

   ↩︎

9. A paszkvillus, a szatíra és a csúfoló közös jellemezőjeként megfigyelt és „gyakoriságával szembeszökő”, ún. kiéneklő szerkezetre („a versszerző soronként, strófánként, esetleg nagyobb szerkezeti egységenként más-más személyt, társadalmi réteget, várost, mesterséget stb. gúnyol ki, a pellengérezendők köréről így részletes katalógust adva”) a tárgyalt latin nyelvű hagyomány valóban számos példával szolgál (a „kiéneklő szerkesztésmód” példái Gerézdinél: Recessit hoc tempore; Licet mundus varia sit sorde pollutus [Gerézdi 1962: 243]).

   ↩︎

10. „Tertius modus est publicativus, cum occulta peccata publicat vel manifestat his quibus non debet, aut ordine quo non debet, ut: faciendo libellos famosos, cantilenas et hiusmodi” (Gerézdi 1962: 248).

    ↩︎

11. Pesti forrását (valamelyik – Martin Dorpius előszavával hagyományozódó – 1531. vagy 1533. évi, nürnbergi kiadás) Waldapfel József azonosította (Waldapfel 1935: 14–20).

    ↩︎

12. Először: Steinhöwel 1476–1477. A középkori és kora újkori Aesopus-hagyomány legjobb magyar nyelvű áttekintése: Utasi 2013: 67–154.

    ↩︎

13. Waldapfel 1935: 60. Waldapfel értelmezését korábban (Bognár 2008: 63) egyetértőleg idézem (B. P.).

    ↩︎

14. A 24. mese Értelme elvben megfelel az „x+n”-es metrum „x+4”-es változatának („Mit az szilék mondnak, abban légy | foglalatos, / Úgy leszen neked dolgod | használatos, / És te életed mindenkor | állhatatos”), de ez a tagolás inkább a véletlen művének látszik lenni, mivel az első sor szintaktikai alapon egy 6 és egy 7 szótagos részre tagolódik.

    ↩︎

15. Ilyen még: a 149. mese tanulsága (Ács [szerk.] 1980: 165 [Pesti 1536, 73v–74r]).

    ↩︎

16. Hasonló példák: Fabel mit der löwin und iren jungen (Keller [Hrsg.] 1870: 82); Fabel mit dem frosch und der mausß (Keller [Hrsg.] 1870: 84); Fabel (Keller [Hrsg.] 1870: 92). A hármas rím további típusai Hans Sachs költészetében. Epigramma funkcióban: Die zwen und sibentzig namen Christi (Keller [Hrsg.] 1870: 326); Der Abraham, Lott sampt der opfferung Isaac (Keller [Hrsg.] 1876: 56–57). Metrikai határjelölő funkcióban: Romulus und Remus (Goetze [Hrsg.] 1892: 193, 140); Tragedi deß fürsten Concerti (Keller [Hrsg.] 1870: 25); Fortunatus mit dem wunschseckel (Keller [Hrsg.] 1879: 187); Tragedia mit 23 personen, von der strengen lieb herr Tristrant mit der schönen königin Isalden (Keller [Hrsg.] 1879: 142); Comedi, der könig Dagobertus (Keller [Hrsg.] 1879: 88). Elbeszélő költeményben, egy szereplő megszólalását elkülönítendő: Die drey todten, so Christus aufferwecket hat (Keller [Hrsg.] 1870: 296, 26–28). Szövegben funkció nélkül: Kampff-gesprech zwischen Jupiter und Juno (Keller [Hrsg.] 1870: 29, 2–4).

    ↩︎

17. Bokorrímesek: Brant 1494: 99_r, 153_r, 146_r; párrímesek: Uo., 112_v, 128_r, 129_r, 151_r, 155_r.

    ↩︎

18. Német nyelvű kiadások (1536-ig, a teljesség igényével): Peter Wagner, Nürnberg, 1494 (GW 5042); Michael Greyff, Reutlingen, 1494 (GW 5043); Michael Greyff, Reutlingen, 1494 (GW 5044); Johann Schönsperger, Augsburg, 1494 (GW 5045); Johann Grüninger, Strassburg, 1494 (GW 5048); Johann Grüninger, Strassburg, 1494 [1496?] (GW 5050); Johann Bergmann, Basel, 1495 (GW 5046); Johann Schönsperger, Augsburg, 1495 (GW 5049); Hans van Ghetelen, Lübeck, 1497, niederdeutsch (GW 5053); Johann Grüninger, Strassburg, 1497 (GW 5051); Johann Schönsperger, Augsburg, 1498 (GW 5052). Johann Bergmann, Basel, 1499 (GW 5047); Nikolaus Lamperter, Basel, 1506 (VD16 B 7065); Nikolaus Lamperter, Basel, 1509 (VD16 B 7066); Matthias Hopfuff, Straßburg, 1512 (VD16 B 7067); Ludwig Dietz, Rostock, 1519 (niederdeutsch, VD16 B 7077). Latin nyelvű kiadások (1500-ig a teljesség igényével): Johann Bergmann, Basel, 1497 (GW 5054); Johann Bergmann [Georg Stuchs?], Basel [Nürnberg?] (GW 5055); Johann Schönsperger, Augsburg, 1497 (GW 5056); Johann Grüninger, Strassburg, 1497 (GW 5057); Johann Bergmann, Basel, 1499 (GW 5061); Johann Bergmann, Basel, 1498 (GW 5062); Jacques Sacon, Lyon, 1488 [1498?] (GW 5063); Geoffroi de Marnef, Paris, 1498/1499 (GW 5064); Nikolaus Lamperter, Basel, 1506 (VD16 B 7078); Nikolaus Lamperter, Basel, 1507 (VD16 B 7079). Francia nyelvű kiadások: Geoffroi de Marnef, Johann Philippi, Paris, 1497 (GW 5058); Guillaume Balsarin, Lyon, 1498 (GW 5059); Guillaume Balsarin, Lyon, 1499 (GW 5060); Geoffroi de Marnef [André Bocard?], Paris, 1499/1500 (GW 5065). Angol nyelvű kiadások: Richard Pynson, London, 1509 (Classe [ed.] 2000: 178); Wynkyn de Worde, London, 1509 (Uo.). Holland nyelvű kiadás: Guy Marchant, Paris, 1500 (GW 5066). Igaz ugyan, hogy a könyv ismerete a magyar királyság területén csak a 17. század elejétől mutatható ki (az első általam ismert adat: Eisenstadt, 1619 [Grüll et al. (Hrsg.) 1996: 186]), de a bécsi humanisták körében a mű jóval korábban ismert kellett hogy legyen (vö.: pl. Zsámboky könyvtárának latin nyelvű példányával: Gulyás [szerk.] 1941: No. 753. Újra kiadva: Monok [szerk.] 1992: 209).

    ↩︎

19. „Ausus sum […] fabellas Aesopicas rursus emittere, non carmine quidem illas subrustice scriptas, sed prosa oratione nimis quam lepide concinnatas.” Idézi: Waldapfel 1935: 58.

    ↩︎

20. Míg a Narrenschiff a közönséges bolondokat (vulgares stultos) mutatja be, addig Erasmus műve az egyház és az állam magas rangú rétegeit teszi gúny tárgyává (Gaier 1968: 268).

    ↩︎

21. A cím Gaier szerint valóban félrevezető, mivel a hajó aligha értelmezhető a művet összefogó narratív allegóriaként, a Narrenschiff egységét – a szatírákra jellemző módon – sokkal inkább a beszélő folyamatosan érzékelhető jelenléte teremti meg (Gaier 1968: 266–268).

    ↩︎

22. Ilyen a zay-ugróci levéltár epigrammája és ilyen Armbrust Kristóf említett gúnyverse (Írnak vala ezerötszázötven esztendőben, RPHA 591).

    ↩︎

23. A latin eredeti és magyar fordítása (Holl 1984: 16–17):

    Corpus ave Domini, salus et reparatio mundi,

    Salve sancta caro, te nunc indignus adoro,

    Ut me digneris in tempore pascere mortis.

    O panis vive, confer mihi gaudia vitae,

    Per te mundetur mens, sensus purificetur.

    Oh ystenek teste ydesegh ez vilagnak otalma

    O tisteletes test ma tegedet miltathlan ymadlak

    hug engwmeth meltas halalomnak ydeyn eltethny

    Oh elethnek kenere ag ennekem ewrek hereneth [’örömet’]

    Teged kerlek es wzunlak lelkemeth testemmel tiztohad

    ↩︎

24. RPHA 1099. Kiadva: RMKT 16, 1²: 96. A latin eredeti és magyar fordítása:

    O crux condigna super omnia ligna Benigna

    tu me asigna ne moriar morte maligna.

    O Dycheo kegelmes melthosagos keresth

    ki menden fanal vagh nemesb:

    the engem meg segez

    hog ne haliach gonoz halallal.

    ↩︎

25. RPHA 1376. Kiadva: RMKT 16, 12: 118; Abaffy–T. Szabó (szerk.) 1995: 128v. A kurzív szedés a piros, a verzális a fekete színre utal.

    Testben | elmeben | halalra | itiletre | istennek | iöveti

    ez negy | adventi || evangel- | ivmba | vagyon.

    ↩︎

26. RPHA 881. Kiadva: Korompay et al. (szerk.) 1985: 24r:

    Mel nagy volt roma: az ő romlasa yelenty

    ↩︎

27. „Dicar […], princeps Aeolium carmen ad Italos / deduxisse modos” (Horatius, Carmina III, 30, 10–14).

    ↩︎

28. Forrásleírás, jegyzetek, modernizált olvasat, betűhű átirat: L. B. A szöveget ellenőrizte: L. B., B. P.

    ↩︎

29. A szöveget felfedező és először közlő Csontosi János, majd a köszöntést még ugyanabban az évben, a Magyar Nyelvőrben újra megjelentető Nagy Gyula (Nagy 1877: 110) a „leghen kenweb ynhanak” szövegrészt „legyen könnyeb inának” olvasattal oldotta fel (vö. „könnyű az ina; nehezen húzza az inát”), Szarvas Gábor ezzel szemben – a Winkler-kódex meggyőző párhuzama alapján – ynh = jonh (’szív’, ’lélek’) megoldással a „legyen könnyebb szívének vagy lelkének” olvasatot javasolta (Szarvas 1877: 110–111), a tudományos köztudat ez utóbbi értelmezést fogadta el.

    ↩︎

30. Steinhausen 1899: 164 (Nr. 233.). Ehhez hasonló példa még pl.: Nürnberg, évkönyv, 1468: „...got geb euch allen ein gute nacht”. Die Chroniken der deutschen Städte… 1872, 303.

    ↩︎

31. Uo., 56–59. A lefoglalt tárgyakról készített jegyzőkönyv: Uo., 118–121.

    ↩︎

32. Uo., Nr. 27., Uo., 171.: „By dem pflegerlin send ich dir ain brieff, und darin etwas, und ist der brieff uff dem bresßlin also gezaichet:

    +M+

    +W+.”

    ↩︎

33. Uo., 217. Ehhez hasonló még: Nr. 46.: „Ein guten, seligen tag und ain froliche wünsche und hunderttusent gesuntlicher jar”, Uo., 218; Nr. 49.: „Hunderttusent guter, seliger jar, stund, zit und wil”, Uo., 222.

    ↩︎

34. Uo., 174. Az ún. Söflingeni levelek között számos hasonló példára találunk. Genefe (talán Genovefa Vetter) nyolc, minden bizonnyal Johannes Spießhez írt levele szintén Jodocus Wind írásában maradt fenn. Wind fél fóliólevélre másolta le az üzeneteket, feltehetően ellenfele, Spieß sakkbantartására. Az idézett kiadás 37/a sorszámú levele a fenti levelezési gyakorlattal teljesen megegyezik. A megszólításban (egy) boldog napot kíván a levélíró („Ain seligen, frolichen tag wunsch ich dir, herzlieb.”), aki vezetéknevét szintén a megszólított vezetéknevére cserélte (aláírás: „G Sp”, vagyis: Genefe vagy Genovefa Speiß). Uo., 194.

    ↩︎

35. Jegyzőkönyv: Miller 1940: 118–121. Versek: Uo., 243–254. Összefoglalásában Miller nem említi, hogy Klara von Rietheimnél is foglaltak le verset (Uo., 59.), de a „D” betűjelet a jegyzőkönyv alapján feloldva a IV. éneket Klara von Rietheimnél talált versként azonosítja (Uo., 248.).

    ↩︎

36. Uo., 250.

    ↩︎

37. Fichard (Hrsg.) 1815: 247 (Nr. XXXV.). A hasonló példák száma szinte korlátlanul szaporítható. Például: Búcsúzásként: Goedeke–Tittmann 1867: 40 (Nr. 37.), utolsó, 5. strófa:

    Alde zu tausend guter nacht,

    mein trauern hat ein end!

    het ich dein untreu lengst erkant,

    mein herz het sich von dir gewant.

    fürwar, es wird gereuen dich,

    du betreugest ein andern so bald als mich.

    dein untreu macht, daß ich dein nicht acht,

    alde [= adieu] zu guter nacht!

    Köszöntésként: Bergmann 1854: 380 (Nr. CCLX. – a kötet utolsó versének utolsó, 10. strófája):

    Hiemit hab dir viel guter nacht,

    dis lied hab ich in eyl gemacht,

    Zum newen jar ich dir das schenck,

    in lieb und trew, stets an dich denck,

    Hoff auch mein gunst sey nicht umb sunst,

    ich preis allzeit der trucker kunst.

    Haltaus 1966: 28 (Teil 1, Nr. 24., első strófa):

    Wol hin zů dir, ain gůte nacht

    Wunsch ich dir in dem gedingen,

    Für alles, das da lebt vnd wacht,

    Tůt mein hertz zu dir ringen.

    Der nachte schatten

    Tůtt nun ersatten

    Mit dunckelplaw das firmament.

    Die nach gat hin, der tag her wendt,

    Der Mon schon seinen poten sendt

    Durch die wolcken dunckelfar,

    Verplichen ist der sunnen schein clar.

    ↩︎

38. Kézirat: Cseh Nemzet Múzeum (České muzeum), jelzet: ms. X. A. 12 (1470/71). Kiadva: Haltaus (Hrsg.) 1966: 196–201 (Teil II, Nr. 34–41).

    ↩︎

39. Az 1441-es évre írt versben: „Das ich dir wunschet alles gůt” (Nr. 34, 33. sor); 1442: „Zum[m] Neẅen Jar gunstlichen grůs” (Nr. 35, 33.); 1443: „Vnd schick mir zu dem Neẅen Jar / Friuntlich den grůsz, das fräet zwar” (Nr. 36, 41–42.); 1445: „Vnd füg dir ain gůt, sälig jar” (Nr. 38, 34.); 1448: „Des wünsch ich dir ain säligs Jar” Nr. 40, 4.).

    ↩︎

40. Ld. ehhez: Ritter 1898: 66–72. A szerelmi köszöntés („Liebesgruss”) meghatározásához: „das ist ein mehr oder weniger ausgeführter und ausgeschmückter Gruß an die, selten an den Geliebte(n) in Form eines Reimpaargedichtes oder innerhalb von Liebeslied und -brief.” „Die Reimpaargedichte sind die eigenständigsten Vertreter dieser ’Gattung’ innerhalb der spätmittelalterlichen Lyrik” (Holtorf 1973: 238).

    ↩︎

41. Fichard (Hrsg.) 1815: 257–258. Újabb kiadása: Schulz-Grobert 1993: 199–200.

    ↩︎

42. Az utolsó sor „IIII m” kifejezésének feloldása: „4000 Pfund” (Mone 1834: 290). Az időközben elveszett ősnyomtatvány hiányában, a szövegeket Mone alapján újra közli: Holtorf 1973: 238–239; Schulz-Grobert 1993: 204–205. A 2. verset vö. a berlini Staatsbibliothek Mgq 495-ös jeleztű kéziratának Maschek közölte versével (540. lábjegyzet).

    ↩︎

43. Priebsch 1906: 313. Sajnos az idézett három köszöntésből kettőt csak első és utolsó sorpárjával ad meg Jürgen Schulz-Grobert, szövegközlése egyébként sokkal áttekinthetőbb (Schulz-Grobert 1993: 187–192.). A brüsszeli kéziraton túl ugyanő számos hasonló gyűjteményt vesz leltárba.

    ↩︎

44. Egy 1548-as, lübecki kiadású, szintén alsónémet nyelvjárásban írt, összesen 3653 sornyi, jellemzően rövid, néhány soros mondást összegyűjtő kiadvány (Seelmann 1885; eredeti: Balhorn 1548) Thom nien jare huebscke rime cím alatt tizenegy szerelmi üdvözletet őrzött meg. A tizenegy vers közül négy (1656–1659; 1673–1677; 1931–1934; 2011–2014. sor) az ún. Kölni szerelmeslevélszerző (Liebesbriefsteller aus Köln) munkásságára vezethető vissza, a fennmaradó hét verset részben humoros (1668–1672; 1678–1681; 1682–1685; 1686–1690; 1697–1702. sor), részben az udvari tradícióban gyökerező versek alkotják (2200–2203; 2204–2213. sor). Rheinheimer 1985: 796–797. Szintén a hasonló köszöntések elterjedtségére utal, hogy egy üdvözlet olykor több gyűjteményben is fennmarad. A Rimboekelin öt soros üdvözlőverse szinte változatlan formában megvan a fent idézett, brüsszeli kézirat (II 144) tizedik levelének rektóján is (Priebsch 1906: 11–12):

    Got groet dich lieff, myn alre liefste lieff,

    Myn hert sent dich desen brieff.

    Myn hert heft dich wtvercoren

    Boven alle dye syn geboren

    Sonder Jhesum ende Maria alleyn,

    Mit truwen dat ich dich meyn.

    A német nyelvterületen meglehetősen elterjedt szerelmi köszöntések akár gyűjteményes formában is eljuthattak Magyaroroszágra. A Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár egy azóta eltűnt kódexéről (Brandis 1968: 240; Kalocsa A 1; korábban Y 4 329; perg., 333 Bl., 34×25,5, Südböhmen: 1320–1330), amelyben más versek mellett három, Brandis által minneredeként azonosított szöveg (Nr. 263, 288, 391) is megtalálható, a kiadók azt feltételezik, hogy egykor Mátyás király könyvtárához tartozott (Köffinger–Mailath 1817: VI.).

    ↩︎

45. A prózai nyitórészt egy sornak számolva összesen 38 soros szöveg eleje, közepe és vége (Maschek 1939: 124–125. A kéziratot leírja: Schulz-Grobert 1993: 178–179. Ugyanilyen, prózában kezdődő szerelmeslevél még: Brandis 1968: Nr. 193; a kihagyott sorok sorszáma [] között; a középső szövegrészt vö. a karlsruhei inkunábulum Mone közölte, 2. versével):

    Mein fruntlichen gruß wist du, mein hertzigs hertz, und wiß, von meiner und deiner lieb ist gar aus, dann der anfank hat gewunnen

    ein krebs, der ist gar hinder sich krochen

    und ist in ein anders loch geschlossen [5–16. sor]

    Nit mer! Dan gab dir gott ein gute nacht

    und von lilgen ein dach

    und von balsam ein wolgeschmach

    und von cipreßen ein kermerlin

    und von negelein

    ein pettstatt darein

    und von lilien gualin (?) ein pett

    und von wolgemut ein deck

    und mit roten rosen wol umbgesteckt [26–36.]

    Nit mer! Dann spar dich got gesunt,

    Pis ein has gilt hundert pfundt!”

    ↩︎

46. Worstbrock 1995: 671–673. A szöveg a rímes szakaszokat határoló pontok szerint tördelve (Bayerische Staatsbibliothek, Clm 19411, 114v, bal hasáb 7–12. sor):

    Du bist min ih bin din

    des solt du gewis sin

    du bist beslossen in minem herzen

    verlorn ist daz sluzzellin

    du moust och immer dar inne sin.

    ↩︎

47. „Got geb ewch ein gute nach / von rosen ein dach / [...] ir seyt mir libst ausß in allen / ich mag itzvnd nit mer.” Brandis 1968: 68 (Nr. 153). Ugyanitt (Nr. 76–193.) a 13–16. századból származó, a Minnerede körébe tartozó szerelmi köszöntések, újévi üdvözletek és verses szerelmeslevelek katalógusa.

    ↩︎

48. A 6. kiadás:

    http://rpha.oszk.hu

    .
    ↩︎

49. Ezzel általános felháborodást keltett. A jezsuita vértanú, Edmund Campion is elmarasztalta Castelliót a Tíz okokban, amelyet Balassi fordított magyarra: „Castalio, a parázna lator, az Salomon titkos értelmű énekét (kit az római keresztyének úgy, mint lélek paradicsomát és becsinált mannát vagy Krisztusban jóízű gyönyörűséget csudálnak és böcsülnek) semmivel nem becsüli feljebb egy virágéneknél vagy valamely udvarbeli szolgálóleánnyal való beszélgetésnél” (Eckhardt [szerk.] 1955, II: 76).

    ↩︎

50. Forrásleírás, jegyzetek: B. P., L. B. Modernizált olvasat: B. P. Betűhű átirat: L. B. A szöveget ellenőrizte: L. B.

    ↩︎

51. Forrásleírás, jegyzetek, modernizált olvasat, betűhű átirat: B. P., L. B. A szöveget ellenőrizte: B. P.

    ↩︎

52. Forrásleírás, jegyzetek, modernizált olvasat, betűhű átirat: L. B. A szöveget ellenőrizte: B. P.

    ↩︎

53. Forrásleírás, jegyzetek: B. P., L. B. Modernizált olvasat: B. P. Betűhű átirat: L. B. A szöveget ellenőrizte: L. B.

    ↩︎

54. Az emlék 2. sorában „he. hea ho. viragy”, 7. sorában „he. he. hea ho viragy”, 10. sorában „he. he. hea ho”, 13. sorában „he he hea ho viragy”.

    ↩︎

55. A Lobkowitz-kódex egyik exemplumában (RMEx 0058b [http://sermones.elte.hu/exemplumadatbazis/display/0058b]) egy nemes embert hagy el halála pillanatában az őrangyala. „Ó te átkozott bűnös ember, ímé én vagyok a te angyalod, és hozzád jöttem, ki neked jegyeztettem volt gyermekségedtől fogva te őrizetedre. Annak okálét, ha valami jót tettél volna, tudnia, mint alamizsnálkodást, zarándokság járást, imádságokat, böjtöket, egyházakat gyakorlottál avagy Istennek igéjét hallgattad volna, akár egyéb irgalmasságos dolgokat tettél volna, tehát én mind e könyvbe írtam volnék, és azokat ítéletnek napján Istennek előtte és mind ez világ előtt kiolvastam volna. És megnyitá az angyal az könyvet, kit tart vala, és mondá neki: Ó átkozott lélek, mindenha téged követtelek, mindenha téged intettelek, hogy jóságos dolgokba foglalnád magadat, és semmi jóságos dolgokat nem tettél, kit beírtam volnék ez könyvbe. Minek okáért én nem dicsekedem teveled az én angyal társim között. Azért ó te átkozott lélek, elhagylak ma téged, és búcsút veszek tetőled. És ezeket oly mint ugyansírva mondja vala, ennek utána elenyészék.” Az exemplum párhuzamát ld.: RMEx 0058a (http://sermones.elte.hu/exemplumadatbazis/display/0058a)

    ↩︎

56. Gálszécsi István énekeskönyvének metrikai megkötést alig mutató darabjai (RMNy 18), vagy Armbrust Kristóf hasonlóan szabad szótagszám-szerkezetű sorokból építkező verse, A gonosz asszonyembereknek erkölcsérő való ének (RPHA 591) szintén dallammal együtt jelent meg.

    ↩︎

57. Kódja az adatbázisban: genre=123

    ↩︎

58. Ld. ehhez: Dörrie 1968, Imre 1995: 54. A keresztény heroidaköltészet tudtunkkal csak egyszer dolgozta fel Démétriosz Poliorkétész történetét: Marcus Alexander Bodius, Lamia Demetrio (Bodius 1592: 22–28). A szöveg befényképezéséért Förköli Gábornak mondunk hálás köszönetet!

    ↩︎

59. A Horvát-kódex az erotikus költészet elterjedtségének bizonyítékaként felhozott szöveghelyének legújabb vizsgálatát ld.: Bognár 2015b.

    ↩︎

60. „Következnek Balassi Bálintnak különb-különbféle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicséret és vitézségről való ének is vagyon” (Vadai [szerk.] 1994: 1).

    ↩︎

61. „Az első részében Istenhez tött keresztyén buzgó könyörgéssi vadnak helyheztetve […]. Az másik részében egyeledett állapatrúl való, levegyült énekeinek engedtem helyt […]. Juliáról szerzett énekei foglalták pedig az harmadik részét maguknak” (RJÖM: 48, 52–53).

    ↩︎

62. „Ellenben penig vadnak sokan ismét olly ítetlen agyafúrt emberek, kik héjában való csácsogó nyelveket megzabolázni nem tudván, e vitéz urat immár halála után is rágalmazásokkal séregetik azért, hogy a régi tudós embereket követvén szerelmes verseket írt. […] De annak békét hagyok…” (Szabó 1983: 15, 17).

    ↩︎

63. „Ím mind a két méltóságos személynek Istenes énekit jóakaróim fáradságos munkájok által együvé szedegettem, és e kis formában kinyomtatván, szem eleibe kibocsátottam.” Szabó 1983: 23–24).

    ↩︎

64. A Balassi életművében kibontakozó műfaj forrásvidéke az európai petrarkizmus, Balassi poétikája (népnyelvűség, „a költészet védelmezése, a szerelmi fikciós-mitologikus líra bevezetése”, „rövid, zárt formák kipróbálása” [Nuzzo 2006: 58]) jól illeszkedik a 16. század második felére már áttekinthetetlenül gazdag hagyományhoz (Nuzzo 2006).

    ↩︎

65. Forrásleírás, jegyzetek: L.B. Modernizált olvasat: L.B. Betűhű átirat: L. B. A szöveget ellenőrizte: L. B., B. P.

    ↩︎

66. A Sokféle részögösről „nem egy időben keletkezett versek összessége, pontosabban: két, a Cronica számára összedolgozott vers.” „Egyrészt egy Noéról szóló történet […], amely a bor történetét meséli el, másrészt pedig egy főként az orális, vagy az ún. hegedűsének hagyományában gyökerező mulattató vers.” (Pap 2005: 359).

    ↩︎

67. Ilyen például a Magyi-kódex De ebrietate című szövege (Tóth István fordításában; 1986, 3: 20]):

    A részegség módja tucatnyi alakban eléd áll:

    Első csuda tudákos; második oly urizálós;

    Harmadik egyre zabál csak; negyedik ájtatos állat;

    Ötödik úgy üzekedne, hatodik esküszik egyre;

    (Ötödik esztelen él csak; hatodik buja csélcsap;)

    Hetedik állja vitáját; nyolcadik elad, amit lát;

    Míg a kilencedik inkább gajdol, mint fedi titkát –

    Tizedik álmos a kórig, s a tizenegyedik ordít;

    Hány az utolsú(!), hogyha megtelik egyszer a gyomra.

    ↩︎

68. Abban a vitában, hogy a Pajkos ének ránk maradt szövege egyetlen vers széténeklése (Klaniczay 1959, Vadai 2014), vagy több, azonos metrumú költemény összeéneklése (Stoll 1962) útján jött-e létre, perdöntő adatok hiányában nem tudunk állást foglalni. Annyi biztos, hogy ha igaza van Stollnak, és a megfigyelt metrikai jelenségek kialakulásához a szövegnek hosszú időt – a Pajkos ének párhuzamát segítségül hívva mondjuk ötven évet – kell a szóbeliségben eltöltenie, akkor a két soros töredék – Vadai érvelésével ellentétben (Vadai 2014: 123) – nehezen származhat magából a Pajkos ének korai változatából, ami Stoll álláspontját erősíti. Ha a 16. század elejétől kezdve forgalomban voltak hasonló metrikai szerkezetű és műfajú szövegek, akkor ezekből az énekmondó gyakorlat könnyen létrehozhatott többé-kevésbé alkalmi szerkezeteket.

    ↩︎

69. Vadai nem dönti el, hogy az adat a Cronicában kinyomtatott Sokféle részegesről c. szövegre, vagy Tinódi egy általunk már ismeretlen kéziratos énekeskönyvének elveszett versére vonatkozik-e (Vadai 2014: 126–127), holott a jegyzőkönyv arra kötelezi a szerzőt, hogy kérjen bocsánatot Tehén Antaltól (Tehen Anthalin), ami a részegséget általában bemutató Sokféle részeges kontextusában érthetetlen volna.

    ↩︎