Lázs Sándor

Perikópafordítások
Az Érsekújvári Kódex nagyböjti perikópasorozata

A tanulmány a következő könyvfejezet alapján készült: Lázs Sándor, Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján: Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Bp., Balassi Kiadó, 2016, 199–216. 199–216.

1529. február 10-én, abban az évben arra a napra esett hamvazószerda, Sövényházi Márta a mai Margitszigeten – ahogy akkor hívták Mária, még korábbi elnevezésén a Nyulak szigetén – a domonkos apácák Nagyboldogasszony-kolostorában nagy munkába fogott. Gyűjteni kezdte az előttük anyanyelven elhangzott a nagyböjti evangéliumokat. Feltehetőleg azt tervezte, hogy az egész húsvéti ünnepkör evangéliumait – perikópáit – s az ünnepekhez kapcsolódó prédikációkat, passiót és elmélkedéseket egy könyvbe lemásolja. Részben ezzel egyidőben és aztán a következő években prédikációkat, legendákat és példákat is tett hozzájuk, hogy a török elöli meneküléskor legyen egy olyan könyvük, amelyben fontos közösségi olvasmányok vannak (Madas, 2011). Ennek a munkának az eredménye a ma Érsekújvári Kódex elnevezésű kézirat.

A magyar nyelvű evangéliumok összegyűjtésére Sövényházi Mártának jó oka volt. A domonkos nővéreknek – konstitúciójuk utasítása szerint – miután részt vettek a konventmisén, az ott felolvasott evangéliumot ismételten meg kellett hallgatniuk a káptalanteremben: szororok leülvén, az olvasó mondja el az leckét vagy az szerzésből [a konstitúcióból], vagy azidei [aznapi] evangéliumból (Birk-kódex, 4a:34–43).

A konstitúció XIII. századi megfogalmazásakor fel sem merülhetett, hogy akár a laikus apácakonvent előtt népnyelven olvassák föl az evangéliumot. A szentmise után a már meghallgatott evangéliumot latinul megismételni az apácák előtt talán értelmetlennek tetszik, az utasítás inkább arra vonatkozhatott, hogy az újból meghallgatott evangéliumhoz mindenki által érthető nyelven magyarázatot fűzzenek, miként tette azt Dezső fráter a Margit-legenda szerint: Azért e szent szűz felül megmondott prédikációt hallgatja vala a vasablakon valamely szororral, némikoron pedig a kapitulumházban fráter Desideriustól, avagy egyéb frátertől. Annak utána elmegyen vala e szent szűz a szororokhoz a mívelőházba és megmondja vala nekik a szenteknek életüket avagy a napi evangéliumot és inti vala őket, hogy ők is azonképpen élnének (9v:21-10r:9).

Mezey László a múlt század 50-es éveiben a latin legendát értelmezve úgy vélte, hogy egy – ha nem is teljes, de – hosszabb bibliafordítás állhatott a szigeti apácák rendelkezésére, amelyből húsvéti időben Krisztus passióját felolvasták, magyarázták (Mezey, 91). Alig fél évszázaddal később Klaniczay Tibor cáfolta, hogy a szigeti domonkos apácáknak lett volna magyarra fordított szövegük (Klaniczay 1994, 40). Ami a legenda alapján valószínűsíthető – faciebat sibi legi et exponi passionem christi et quando audiebat sicut exponebatur, multum plangebat (MEV, I, 232) – az az, hogy Margitnak a kolostorhoz rendelt lelkivezetők elmagyarázták, mi áll a passióban, és amikor a magyarázatot hallotta, nagyon sírt. A királylányt tehát nem a latinul fölolvasott passiótörténet hatotta meg, hanem annak anyanyelvén történő elmagyarázása. A laikusok pasztorálásában nemcsak a kolostorokban, hanem a világi templomokban is hasonlóan folyhatott a bibliai szövegek előadása.

És így történhetett ez egészen a XV. századi szerzetesi reform kiteljesedéséig, amikor a népnyelvű szövegeknek a liturgián kívüli használata a domonkos apácák körében lassacskán természetessé vált (Ehrenschwendtner 2004, 119–148). Ekkor azonban a szigeti Nagyboldogasszony kolostorában az anyanyelvű magyarázatok már nem csak alkalmi – és így könnyen elvesző – lejegyzést nyertek, hanem az arra kijelölt nővér, Sövényházi Márta gyűjteni kezdte az evangéliumi fordításokat és magyarázatokat. Ezek a népnyelvű evangéliumi részletek (perikópák) természetesen nem a konventmisén hangzottak el, hanem már a káptalanteremben, miképpen azt a regula előírta.

A perikópák a misekönyvekben található újszövetségi részletek fordításai, de némi joggal bibliafordításnak is tekinthetőek. A legfőbb különbség abban áll, hogy ezek a fordítások – szemben egy bibliafordítással, amely állandó és folyamatos olvasásra adott alkalmat – pillanatnyi szükségletet elégítenek ki, a latin evangéliumok kiemelt részleteinek magyarázatát, népnyelvű megértetését. Formailag is követték a misekönyveket, a bevezető formulát – In illo tempore – az anyanyelvű változatok is megőrizték: Az időben – így kezdődnek a magyar fordítások az Érsekújvári Kódexben. Az alkalmi jelleg is érződik, minden fordítás önálló. Ha van is egyezés, hasonlóság is más fordításokkal, akkor az annak a műve, amit már Tarnai Andor is megállapított: az írók előbb tudták kívülről és a literátori gyakorlatból a bibliai passzust, mint hogy leírták (Tarnai 1984, 247), tehát hogy az iskolai gyakorlatok során megtanulták a népnyelvű fordítását a szövegeknek. Az egyezések feltehetően egy-egy iskola, közösség megőrzött variánsait jelzik, nem pedig azt, hogy ismerték és használták valamely anyanyelvű bibliafordítást.

Az Érsekújvári Kódex összeállítása a nagyböjt kezdetétől, hamvazószerdától húsvétig öleli föl az evangéliumi perikópákat, húsvéttól pedig a pünkösdi ünnepkörhöz tartozó szövegeket, evangéliumot, szentleckét, szekvenciafordításokat, szentbeszédet és passióprédikációkat is tartalmazza. Ezek az írások lehetővé tették a szigeti domonkos apácák közösségének a húsvétra és pünkösdre való fölkészülést, és az ünnepek méltó megülését. Több szöveg olyannak tűnik föl, mintha már korábban is rendelkezésre állt volna, néhányról viszont az elemzés során az derült ki, hogy azokat a kódex összeállításakor szerezte be Sövényházi Márta nővér. Ilyen friss fordítás lehetett a nagyböjti evangéliumokból készült sorozat. Azért is kell hosszasabban foglalkoznunk vele, mert ez az egyik olyan szakasz a kódexben, amely minden valószínűség szerint részben a lelkigondozás eredménye, és részben magának a másolónak a szerkesztése, így műveltségére is fényt vet.

Sövényházi Márta nagyszabású tervét címfelirat is jelzi: Kezdetnek evangéliumok, kik bejtben naponkéd olvastatnak (1r:25–26). A nővér perikópagyűjteménye mégis erősen hiányos, az evangéliumfordítások sorrendje is zavaros. Mi lehet ennek az oka? Az, hogy a nővér nem kész szövegeket, egy már korábban leírt perikópagyűjteményt másolt, hanem a lelkigondozójuk által fordított és elmondott evangéliumokat írt le, amelyeket alkalmanként, elhangzásuk után kaphatott meg.

A nagyböjti evangéliumsorozat ugyanis nemcsak hiányos, de zavart a sorrendje is, rossz helyre keveredett az első hét péntekjének és szombatjának perikópája (Jn 5,1–15; Mt 17,1–8; Érsekújvári Kódex,7r:1–44). Sövényházi Márta vagy talán egy másik kéz csak az első két vasárnapot jelöli: böjt elő vasárnapi evangyéliom (2v), böjtben másod vasárnapi evangyéliom (4v). A megjegyzés mindkét esetben a margóra került, nem lehet eldönteni, hogy utólagos bejegyzés-e a fölolvasást megkönnyítendő. Madas Edit azzal magyarázza az első hét péntekjének és szombatjának szokatlan helyét, hogy a két perikópát utólag másolták be a második ív első levelére (Madas–Haader 2012 [2013], 21); ez valószínűleg igaz is, hiszen Sövényházi Márta írása megváltozik ezen a levélen, összeszorítottabb, kurzívabb.

Az Érsekújvári Kódexben a nagyböjti időszak perikópasorozatának csupán az első két hete mondható majdnem teljesnek, bár hiányzik az első vasárnapja utáni kedd, csütörtök, péntek evangéliuma, a szombati perikópa pedig elkeveredett. A perikópasorozat nem tér el a domonkos misekönyv beosztásától, amely a második vasárnapon nem ugyanaz, mint a ferenceseké. A harmadik vasárnaptól azonban egészen húsvéthétfőig hiányoznak az evangéliumok. A sorozat csonkaságát azzal sem lehet menteni, hogy az első ív befejeztével – ezen vannak az első két hét evangéliumai – folytatódott volna a gyűjtemény, hiszen a pótlás (nagyböjt első vasárnapja utáni péntek és szombat) már a második ív első levelének hátoldalán van.

Ezek után fontos, de már nem nagyböjti evangéliumok és egy rövid posztilla következnek. Ez első a tíz szűzről szóló parabola (Mt 25,1–13), amely a commune virginum perikópája a domonkosok misekönyvében. A nővérek számára igen fontos bibliai hely, hiszen a női szentek ünnepének miséjén ez az evangéliumi részlet hangzott el, amelynek a végére Sövényházi Márta azt a megjegyzést fűzte, hogy az a betű szerinti értelem volt, ehhez pedig kapcsolódik a homília, amely a lelki értelem (Érsekújvári Kódex, 16:1). Ugyanígy idegen elem a következő perikópa, a kitartó imáról szóló példabeszéd (Lk 11,9–13), amely az esztergomi rítusban a bűnösökért mondandó mise evangéliuma.

A nagyböjti perikópasorozat hiányai érthetetlennek tűnnek. A szintén Nyulak szigeti domonkos kéziratnak tartott, negyed évszázaddal korábbi Winkler-kódex (1506) ugyanis tartalmazza az Érsekújvári Kódexből hiányzó nagyböjti evangéliumok egy részét:

A Winkler-kódex nagyböjti perikópái:

I. vasárnap utáni csütörtök: Mt 15,21–28 (az esztergomi rítust követi – a domonkosoknál

Jn 8,31–45);

I. vasárnap utáni péntek: Jn 5,1–15;

III. vasárnap utáni péntek: Jn 4,5–42;

IV. vasárnap utáni szerda: Jn 9,1–38;

csütörtök: Lk 7,11–16,

péntek: Jn 11,1–44,

szombat: Jn 8,1–11;

szenvedésvasárnap utáni csütörtök: Lk 7,36–50;

húsvét hétfői evangélium: Lk 24,13–35.

Az evangéliumok ebben a kódexben is meglehetős összevisszaságban szerepelnek. Átfedés a két kódex perikópái között csak egy van, de az nem a nagyböjti sorozat darabja, hanem már a húsvét másodnapjának evangéliuma (Lk 24,13–35):

Winkler-kódex:

Érsekújvári Kódex:

[A]z időben Jézusnak tanéjtványi közöl kettő megyen vala azon napon az kastellumba, ki vala hatvankéd földön Jeruzsálemhöz, kinek neve vala Emaus. És ők szólnak vala egymásnak mindazokról, kik történtenek vala. És lőn, hogy mikoron egyetömbe beszélenének és egymást kérdöznéjek, Uronk Jézus es közelgetvén megyön vala ővelök. Azoknak kediglen szömei tartatnak vala, hogy őtet meg ne esmernéjek. (136r:6–18)

Az időben Jézusnak tanítványi közül ketten mennek vala az napon (azaz húsvét napján) egy városban, kinek neve Emaus, ki vagyon Jeruzsálemhez hatvan kégyni földen. És ők egyetemben szólnak vala mindazokról, kik történtenek vala. És lőn, mikoron beszélenének és önkeztek kérdezkednének, és az Jézus kezelgetvén megyen vala ővelek. De maga az ő szemek megtartatnak vala, hogy őtet meg ne esmernéjek. (61rb:2–62ra:9)

Abból, hogy a húsvét másodnapi perikópa szövege nem azonos, arra jutunk, hogy Márta nővér egyáltalán nem használta föl a Winkler-kódex perikópagyűjteményét, talán nem is tudta, hogy léteznek ezek a fordítások. Ezt csak akkor lehet megmagyarázni, ha a Winkler-kódex használatából indulunk ki: a kicsiny könyvecske valószínűleg valamelyik apáca magánhasználatában volt. Annál, hogy miért nem ismerte Sövényházi Márta a Winkler-kódex perikópáit, talányosabb kérdés az, hogy Márta nővér miért nem használta a Jordánszky-kódexet, miért nem emelte ki onnan a perikópákat nagyböjti gyűjteményéhez, amikor a kódex – scriptorának bejegyzései szerint (1516, 1519) – ekkor már több mint egy évtizede készen volt, és feltehetőleg ugyanannyi ideje már a szigeti kolostorban is lehetett a bibliafordítás, amelyet feltehetőleg felolvasásra is használtak.

Úgy tűnik, Sövényházi Márta ismeretei nem voltak elegendőek ahhoz, hogy önállóan kiválogassa a perikópákat az összefüggő szövegből, és ellássa azokat a szokásos bevezető formulával (V. ö. Jungmann 1962⁵, I, 518). Ez azért furcsa, mert a kolostor használatában lennie kellett misekönyvnek, amelynek latin szövege alapján a másoló nővér, ha nehezen is, de össze tudta volna állítani a sorozatot, hiszen az Érsekújvári Kódex egyéb helyeiből kitűnik, Márta nővér rendelkezett valamelyes latintudással.

Az Érsekújvári Kódexből hiányoznak az evangéliumi passiók fordításai is – a nagyhéten mind a négy evangéliumból felolvasták Krisztus szenvedéstörténetét –, ami a kódexben Máté szerinti passió volna, az egy devóciós kompiláció a négy evangéliumból, nem fordítás. A passiókat viszonylag könnyen lehetett volna pótolni a teljes szentírási fordításokból, akár a Jordánszky-kódexből.

Húsvét hétfőjétől ismét tökéletes az Érsekújvári Kódex rendje, az evangéliumok pontosan követik egymást, sőt a mennybemenetel vasárnapján és pünkösdkor még az olvasmányok fordítása is szerepel a kéziratban az ünnep szekvenciáival együtt. A nagyböjti evangéliumsorozat hiátusai mégsem Sövényházi Márta felkészületlenségét, hanem a kolostor korabeli állapotát mutatják. Jelzik, hogy a török fenyegetettség árnyékában munkálkodó lelkivezető már nem tudta folyamatosan ellátni feladatát, nem tudta átadni az eddig egyszerűen csak perikópafordításoknak nevezett szövegeket, amelyek valójában lelkigondozói munkájának eredményei, az evangéliumokat több alkalommal kommentárokkal ellátott rövid beszédekké alakította.

A fordítás csak egy esetben pontos, ez a hamvazószerda utáni szombat evangéliuma (Mk 6,47–56). Ha kicsit alaposabban megnézzük a többi evangéliumfordításnak nevezett részletet, meglepődéssel tapasztalhatjuk, hogy oda nem illő sorok szerepelnek bennük (V. ö. Madas–Haader 2012 [2013], 30–31). A fordító többször csupán egyszerű magyarázatokat toldott a szövegbe, mint például a százados történetébe: Mert ez centurió pogán vala, és rómaiaktul vettetett vala Galileának őrizetire. És hallotta vala Idvezíténknek csodatételeit, és teljes szívvel hiszi vala, hogy az ő gyermekét beszédnek miatta megvigaszthatnája” (1v:26–30). Hasonló magyarázó interpoláció szerepel a hamvazószerda utáni péntek evangéliumában: Ez parancsolatot adta vala Atya, mindenható Isten Ótervénben az goromba zsidó népeknek, kik nem értik vala Istennek igazságát (2r:12–14).

Sokkal nagyobb változtatásokat hajtott végre a fordító – bár helyesebb, ha lelkigondozót mondunk – a nagyböjt első vasárnapjának perikópáján. Gyakorlatilag kisebb sermót kanyarított az első mondat mögé [a fordító betoldásai félkövérrel szedve]: [A]z időben viteték Jézus lélektül az pusztában, hogy késértetnék ördegtül. Kérdés lészen itt, hogy micsoda lélektül vitetött legyen Idvezíténk az pusztában. Reá felel Szent Gergely doktor, és ezt mondja, hogy azon Szentlélektül viteték az pusztában, ki miatt viteték az Jordánnak vize mellé, hogy ott megkeresztelkednék. De maga akara Idvezíténk késértetni, hogy az mi késértetünket meggyőzné, miképpen jett vala az mi halálunkat az ő szent halálával megtörni. Azért mikoron valaki késértetik pokolbéli ördegnek csalárdságának miatta, legottan ezt kell őneki mondani az ő gondolatjában: Eredjél, pokolbeli ördeg, ne késérts engemet, mert Krisztus meggyőzött tégedet! – és legottan szégyenségére elmegyen. Innét aztán egy darabig visszatér a fordításhoz, de ismét felülkerekedik benne a hitszónok, és kifakad, amikor az ördög a világ minden kincsét felajánlja Jézusnak, csak imádja őt [az evangéliumból való rész kurzívval, a fordító betoldása álló betűvel]: Mindezeket neked adom, ha leesvén imádandasz engem. (Itt az Sátán nagyot hazuda, mert ő azt nem teheti vala! Kérdhetné valaki, hogy lehet ez, hogy Idvezíténket az ördög viselte légyen. Reá felel Szent Gergely doktor, hogy ez nem nagy csoda, hogy az ördegnek hagyta Idvezíténk magát fognia, ha azután ő tagitul meg es hagyta magát feszejteni)” (3r:18–23). A betoldást már a szerző tette zárójelbe. Ezzel a módszerrel máshol is élt, de ott csak az interpoláció kezdeténél tette ki a jelet, a végét elfelejtette lezárni. A példák még szaporíthatók. A nagyböjt első vasárnapja utáni szerdának perikópájában (Mt 12,38–50) nemcsak kommentál, hanem lelkigondozóként figyelmeztet is a bűn veszedelmére: Megtisztíttatott gyónással és megékesültetett penitenciatartással, de maga ez níhány számos nap elmúlván, és az húsvét napja előjövén, minden penitenciatartásról elfeledkezik, és az bolond keresztyén kilenb-kilenb hitságokra magát ereszti. Azért mondja tahát, elmégyen és veszen ővéle egyéb hét lelkeket, nálánál gonoszbakat, azaz [a] hét halálos bínt” (4r:23–27); a kurzívval szedett rész itt is a betoldás, az álló betűk viszont az evangéliumból való részt jelölik (Mt 12,44).

Fordítói lazaságot láthatnánk ebben az eljárásban, ha csak magyar nyelvű perikópafordításokkal vetnénk össze az Érsekújvári Kódex sorozatát. Ha azonban egy német domonkos apácakolostor ismert felolvasási szokásait vizsgálva olvassuk a Sövényházi Márta másolta evangéliumokat, akkor megértjük a magyar fordító eljárását. A nürnbergi Szent Katalin kolostor olvasmánylistáját ismerjük részletesen, ez segít a magyar eljárás megértésében. A nővérek – a rendi előírásoknak megfelelően – rendszeresen olvastak föl azokból a kódexekből, amelyek perikópafordításokat tartalmaztak. Ilyen volt például az egyik kéziratuk, amely a vasárnapi evangéliumokat és azok magyarázatait tartalmazta (ewangelio mit der glos, MBK, III/3, 651:37).

Pontosan ismerjük például a nagyböjt második vasárnapjára rendelt anyanyelvű olvasmányaikat: az E. XVII. könyv[ből] a misét és az episztolát a XXII. lapról, az E. III. könyv[ből] az evangélium a magyarázattal a CCIIII. lapról, az E. V. könyv[ből] prédikáció az evangéliumról a XXXVII lapon, E. LI. könyv[ből] egy prédikáció a [második böjti] vasárnapról (Der ander suntag in der vasten: E. XVII. puch, die meß und epistel, am XXII. plat. E. III. puch, das ewngelio mit der gloß, am CCIIII. plat. E. V. puch, ein predig vom ewangelio, am XXXVII. plat. E. LI. puch, ein predig vom suntag, am XLVIII. plat. MBK, III/3, 654:40–43). Az ajánlott olvasmányok egyike sem egyszerűen a napi evangéliumi részlet fordítása. Az elöljárók nem pusztán a perikópát kívánták meghallgattatni a nővérekkel, hanem azok magyarázatát is, tehát egy posztillát – ettől több lelki épülést reméltek, mint az evangélium egyszerű fölolvasásától.

Az E. XVII. jelzetű kódex elveszett, de az E. III. magyarázatokkal ellátott perikópáskönyv megvan (Willing, 2012, 122). Ebben a jelzett helyen (17rb–25rb) nagyböjt második vasárnapjának evangéliuma és a nürnbergi domonkos apácák kolostorában nagy népszerűségnek örvendő Albrecht Fleischmann-nak (†1444), a nürnbergi Szent Sebaldus-templom papjának a prédikációja olvasható. A lista összeállítója még ugyanerre a napra egy másik kódexből (E. V. 31v–37r) is javasolt olvasmányt, egy újabb prédikációt, ez a domonkos Johannes Tauler (1300 körül–1361) beszéde volt, amelynek élén ott áll a rend rítusának megfelelő aznapi evangélium fordítása. Az olvasmányrendet készítő nővér az E. LI. jelű kódexből egy harmadik prédikációt is ajánlott, Gerhard Comitis egyik böjti beszédét. A kiválasztott prédikációk szerzői mindannyian valamilyen kapcsolatban álltak a Szent Katalin-kolostorral, vagy a városban éltek, vagy – mint a misztikus Tauler – a rend tagjai voltak. Gerhard Comitis 1431-ben – a kolostori reform megindulásakor – a nürnbergi domonkos kolostor lektora volt. Több mint 50 prédikációja ismert, amelyeket a XV. század 30-as éveiben a dél-németországi provinciában, a Teutoniában a domonkos apácák megreformált kolostoraiban, a Colmar melletti Unterlindenben, a strassburgi Sankt Nikolaus in undis-kolostorban, illetőleg a nürnbergi Szent Katalin-kolostorban tartott (Willing, 2004, 233, 2. jegyzet).

Nemcsak ennek a lelkipásztori tevékenységnek eredményével kell párhuzamba állítanunk az Érsekújvári Kódex magyar nagyböjti evangéliumsorozatát, hanem azokkal a kéziratokkal is, amelyek erre a negyven napos időszakra állítottak össze. Az ilyen nagyböjtre szóló összeállítások gyakoriak voltak. A nürnbergi Szent Katalin-kolostor egyik gyűjteménye éppen Comitistól származik. Az engelthali domonkos apácák, ránk maradt katalógusuk szerint, szintén birtokoltak ein puch, daz hat dy ebangily in der fasten mit der glosz, azaz a nagyböjti evangéliumokat felölelő könyvet (Ehrenschwendtner 2004, 173), az azonban nem tartalmazta a húsvét utáni időszak szövegeit, miként az Érsekújvári Kódex.

Az Érsekújvári Kódexben az előzőkben bemutatott – tehát nagyböjt második vasárnapjának – megfelelő szövegegységhez (4v:2–5r:15) nem kapcsolódik önálló prédikáció. A magyar kódex legutóbbi kiadásának készítői megjegyzik, hogy a szöveget hosszabb-rövidebb magyarázattal egészítették ki (Madas–Haader 2012 [2013], 31; a bővítést még két helyen jelzik: a hamvazószerdai és a II. vasárnap utáni csütörtöknél).

Igazából az történt, mint több más, az Érsekújvári Kódexbe lefordított nagyböjti perikópa esetében: a lelkigondozó fordítás közben toldott kommentárt az evangéliumi szöveghez. Itt a kánaáni asszony szavaihoz: Úgy, mint azt mondaná, miképpen az kelkecskék [kölyköcske; itt kölyökkutya] észnek az morzsalékokból, kik leesnek az ő uroknak asztaláról, azonképpen én pogán lévén avagy csak keveset érdemljek venni az te szentséges malasztodból, hogyha eddig voltam ördögnek iha [juha], innen tova lehessek te ihod (4v:33–37).

Másutt a prédikációkra jellemző fordulattal, egy kérdéssel indítja rövid prédikációját; a betoldott beszéd célja, hogy példát adjon az apácáknak alázatosságból a hit megerősítésére: Kérdhetné valaki, mire, hogy Idvezíténk ilyen keménségeket mutata ez asszonyállathoz. Reá felel az Szent Jeronimos, hogy Idvezíténk nem azért tevé, hogy ez aszszonyállatot megalázná, de maga hogy ez asszonyállatnak hitit megbizonyítaná és az alázatosságát nekünk példában hagyná. Mert nincsen mastansággal oly tekéletes és szent életbeli asszonyállat, hogy valamely fejedelemhez menne, és neki szólna, és az néki nem szólna, miképpen átokbeli embernek és ördögnek ihának mondaná, és hogy nem volna méltó kenyérre, és ennek felette ebnek mondaná, ki meg nem háborodnék rajta, és előle el nem menne! De maga ez asszonyállat mind békességgel szenvedé, mely békességnek miatta megnyeré az ő leányának ördögtül való megszabadulását. Tahát felelvén Jézus monda őneki: Ó, asszonyállat, nagy az te hited, legyen neked, miképpen akarod. És megvigaszék az ő leánya azon órába (5r:1–15, az állóbetűs rész visszatérés az evangéliumhoz; Mt 15,18).

Korábban láttuk, hogy az első vasárnapi evangéliumot is rövid prédikációszerű betoldással bővítette ki a lelkigondozó. A betoldás ebben a két esetben nem az evangélium megértését segítette, hanem az apácákat figyelmeztette, hogy gyónás és bűnbánat után ne engedjenek az újabb kísértésnek, illetőleg hogy alázatosak legyenek. Sajnos a hiányzó fordítások miatt nem tudjuk, hogy mennyire voltak rendszeresek az ilyen szentbeszédszerű bővítések, viszont a kolostor prédikátorának gyakorlatába bepillantást nyerhetünk. Azt kell mondanunk, hogy lelkipásztori feladatainak, már amennyire lehetőségei engedték, megfelelően járt el. Megpróbált gondoskodni olyan szövegekről, amelyek kielégítették a nővérek lelki szükségleteit, hasonlóan ahhoz a tevékenységhez, amelyet a német nővérek spirituálisai végeztek.

Az Érsekújvári Kódex nagyböjti csonka perikópasorozatának visszatérő stílusjegyeiből jól látszik, hogy mindegyik fordítás egyetlen szerzetes munkája, aki valószínűleg maga jegyezte le a lefordított és a nővérek előtt elmondott evangéliumokat. És ez ad magyarázatot a kódexbeli hiányokra, keveredésekre. Munkamódszerét úgy képzelhetjük el, hogy a lelkivezető naponta vagy kisebb időközönként jegyezte le a perikópákat és adta át őket másolásra. Mennybemenetel vasárnapján és pünkösdkor pedig a liturgia egyéb részeit is lefordította és átadta Sövényházi Mártának, hogy a nővér azzal is gyarapítsa kódexét. A napi evangéliumfordítások azonban elmaradhattak, utólagos pótlásukra nem volt lehetőségük. A nővérek ugyan maguktól is másolhattak volna más forrásból az Érsekújvári Kódex akkor még össze nem fűzött íveire perikópákat, hiszen – láttuk – a lelkigondozó nem kommentálta mindegyik evangéliumi részletet.

A hiányos sorozat létrejöttében nem csak a ma megszokott filológiai eljárások hiánya játszhatott közre, hiányzott az előírásoknak megfelelő napi rutin is, hogy valamely kódexből felolvassák az aznapra rendelt evangéliumot. A kódex szerkesztőjeként Sövényházi Márta tehát kizárólag olyan szövegeket másolt vagy másoltatott, amelyeket valaki jóváhagyott, tehát csak olyan evangéliumokat, amelyeket a lelkigondozótól kapott. Egyfajta approbációról lehetett szó.

Az Érsekújvári Kódex nagyböjti perikópasorozatában tapasztalt hiányok azonban ennél messzemenőbb következtetésekre is lehetőséget adnak. A kódex e szakaszának hiátusai azt mutatják, hogy a Boldogasszony kolostorának könyvtárában nem volt másik anyanyelvű perikópagyűjtemény, amelyből Sövényházi Márta az összeállításához szükséges részleteket kimásolhatta volna. De ennél súlyosabb, a kolostor lelki életére vonatkozó következtetést is le kell vonnunk, mégpedig azt, hogy a szigeti domonkos nővérek konventjében csak Mohács után vált megszokott gyakorlattá a perikópák újbóli, immár anyanyelvű fölolvasása a káptalanteremben illetőleg a refektóriumban nagyböjt idején. Ha erre a célra a – feltehetőleg már a Nagyboldogasszony-kolostorban lévő – Jordánszky-kódexet vagy egyéb, ma már ismeretlen bibliafordítást használtak volna, akkor Márta nővér könnyedén el tudta volna készíteni nagyböjti összeállítását, s nem várt volna újbóli megerősítésre, a szövegek jóváhagyására.

A kép azonban az előzőknél is komorabb. A mohácsi vész után a szigeti Nagyboldogasszony-kolostorban a nővérekre már valószínűleg nem a domonkos atyák viseltek gondot, hanem – és erre az Érsekújvári Kódex jelentős mennyiségű hozzájuk köthető szövegéből következtethetünk – a lelkigondozói feladatokat ferencesek vették át. Így valószínűnek látszik, hogyha az óbudai klarissza könyvtár rendelkezett volna kész perikópáskönyvvel, Sövényházi Márta nem lett volna kénytelen a szövegek elkészülésére várni, megkaphatta volna az ottani kéziratot, a perikópáskönyv mintapéldányát vagy másolatát.

Domonkos, klarissza és premontrei perikópagyűjtemények

A domonkos apácákhoz köthető Winkler-kódex (1506) már említett perikópasorozatát (136r–140r) nem közösségi használatra szánták. Az evangéliumi részletek fordítása pontos, nem tartalmaz olyan elemeket, amelyek az Érsekújvári Kódex fordításait jellemzik.

Az elemzésbe itt nem vonom be az Érdy-kódexet (1526 körül), amely – sorsából következtethetően – a XVI. század elején talán a Nagyboldogasszony-kolostor birtokában volt. Perikópái nem önálló evangéliumi részletek, legalábbis abban az értelemben nem, hogy azok a liturgiában elhangzottak, hanem a prédikációhoz kapcsolódnak (Madas 1984, 99–105). Ez megszokott forma lehetett, hiszen Szent István király rendelete nyomán a XI. századtól gyakran hangzottak el magyarul a templomokban: a vasárnapi vagy ünnepi alkalmakkor a prédikáció előtt lefordították a hallgatóságnak az evangéliumot (Heltai 2012, 199–237).

Az óbudai klarissza kolostorhoz kötött kódexek közül egyedül a Debreceni Kódex (602–603) tartalmaz – igaz csupán egyetlen – perikópát (Mt 5,1–12), a nyolc boldogság leírását. Ezt az evangéliumrészletet nem felolvasásra szánták; több mint valószínű, hogy a kolostor közössége a fiatalok oktatására használta, az evangéliumi nyolc boldogság magyarázatát találjuk mögötte – ez a katekétikai használat elüt más kéziratok perikópáitól (V. ö. Tarnai 1984, 245–246).

A ferencesek gondozása alatt álló tövisi beginák Székelyudvarhelyi Kódexében (1526–1528) lévő római – és egyben ferences rítust követő – perikópasorozat (179r–188v) csonka (N. Abaffy 1993, 15). A kézirat elejéről leszakadhatott advent első vasárnapjának evangéliuma, a továbbiakban pedig részben hiányosan másolta a scriptor a nagyböjti perikópákat. A fordítások pontosak, nincsenek mellettük magyarázatok, kiegészítések.

A feltehetőleg premontrei apácák Döbrentei-kódexe 1508-ból (Timár 1924, 29–31) olyan anyanyelvű kézirattípusnak felel meg, amelyben a lekciókon és az evangéliumokon kívül más szövegek is olvashatóak. Ez a kódex az egyetlen, amely az egész egyházi évre tartalmazza a szentleckéket, valamint az evangéliumi perikópákat. A kódex perikóparendszeréről a modern kiadás készítői feltételezik, hogy a pálos liturgiát követi (Abaffy–T. Szabó–Madas 1995, 13), de a Coronae spineae Domini ünnep, amelyre hivatkoznak, a premontrei liturgikus kéziratokból is ismert (Lázs 2010, 211).

A perikópafordítások kolostori használata

Az apácák az előírásoknak megfelelően naponta hallgattak misét. Vasárnaponként, ünnepeken és a nagyböjtben hétköznapokon is evangéliumot és olvasmányokat (lekciókat) hirdettek előttük. A nővérek hiányos nyelvi jártassága alapján aligha hihetjük, hogy a liturgiában latinul elhangzó – ám csupán passzív befogadóként hallgatott – jelentős mennyiségű ismeret hozzájárult volna a nővérek műveltségének bővítéséhez, lelkiségük gazdagításához. Ehhez mindenképpen anyanyelvű fordításokra volt szükségük. A magyar nővérek a XVI. század elejére ezeket minden jel szerint meg is kapták lelkigondozóiktól, a napi evangéliumi részletek fordításai mindhárom vizsgált szerzetesrend ránk maradt könyveiben megtalálhatóak.

A Magyar Királyságból ugyan nem ismerünk olyan rendelkezéseket, amelyek megengedték, hogy a domonkos vagy ferences nővéreknek népnyelvű szövegeket olvassanak fel a konvent előtt. A szerzetesi reformok hatására a XV. századra a nyelvi szituáció – legalábbis délnémet vidékeken – egyes apácakolostorokban megváltozott. A domonkosok elöljárói engedélyezték, hogy a nővérek laikusnak számító közösségei a liturgián kívüli olvasmányaikban anyanyelvet használjanak. A nürnbergi domonkos apácák anyanyelvű olvasmányainak első, a XV. század második harmadának elejéről származó listája a felolvasások helyszínét így határozza meg: zu tisch und zu collacio, azaz az étkezések helyét, a refektóriumot adja meg a népnyelvű közösségi olvasás helyszíneként. Ez az engedély, a rend erős központosítása miatt nemcsak a német Teutoniában léphetett életbe, hanem a többi rendtartományban is, így a magyarban is elfogadták.

A felolvasás helyszínéről érdemes idézni a klarisszák kései konstitúciójából: minden zörgéstől, nyughatatlanságtól és minden egyéb munkától és dolgozástól igen csendesek legyenek, […] figyelmetesen hallgassanak: az kapitolomban ugyan az végezésre, intésre, fenyítésre és büntetésre; az karban az imádságra, az refektóriumba kedig a szent leckére, avagy az asztalhoz való olvasásra (Schwarcz 2002, 105). Az idézetből természetesen az is következik, hogy a felolvasás szokása a szerzetesség női ágában is egyetemlegesen érvényes volt.

A megmaradt magyar kódexek közül szinte teljesen maradéktalanul csak a Döbrentei-kódexből lehetett volna teljesíteni azt, hogy mind a szentleckét, mind az evangéliumot anyanyelven olvassák fel a közösség előtt. A kódex fölépítésében azonban eltér a szokásos evangelistariumtól, amelyekből a templomon kívül a latin nyelvű felolvasásokat végezték a konventek előtt (Gábriel 1934, 127). A Döbrentei-kódexben olyan szövegek is vannak, amelyek más célt szolgálnak, mint egy egyházi célokra használt perikópa- és lekciógyűjtemény. A kódex viszont tökéletesen megfelel egyik német anyanyelvű párhuzamának, egy olyan, eredetileg világi használatú kódexnek, amely egy patríciuscsaládtól került a nürnbergi domonkos apácák könyvtárába. Margareta Imhoff még kolostorba lépése előtt kapta kódexét, amelyben – a zsoltárkönyvön kívül – helyet kaptak az év ünnepeinek és vasárnapjainak episztolái és evangéliumai, a Nikodémus-evangélium és Szent Marina legendája (Nürnberg, Stadtbibliothek, Cent. IV, 39; Schneider 1965, 47–49). Világi eredete ellenére a kódex tökéletesen alkalmas lett volna az akkor már anyanyelvű kolostori felolvasásokhoz, ám sokáig a már beöltözött Margareta Imhoff magánhasználatában maradt – a nürnbergi domonkos apácák jól fölszerelt könyvtárának nem volt szüksége a kéziratra (Schneider 1983, 71–82).

A Döbrentei- kódex viszont biztosra vehetően közösségi használatban volt; használata kettős lehetett: felolvasták belőle az evangéliumokat a konvent előtt, illetőleg a zsolozsmára való felkészülést végezhették belőle a fiatal apácajelöltek.

A tövisi beginák Székelyudvarhelyi Kódexének lekcionáriumáról – amely a szokásoknak megfelelően az egyházi év első napjával kezdődhetett – feltételezhető, hogy legalább de tempore-gyűjteménye valaha teljes volt, és talán a de sanctis vonatkozó perikópái is követhették – az összevetéshez használt német párhuzamok arról győznek meg, hogy ennek elvileg így kellett lennie. A kézirat egyes ívfüzetei egy ideig önálló egységet képeztek, a kódex korpusza később – bár még a XVI. század elején –, az egybekötéskor alakult ki; Nyújtódi Judit vegyes gyűjteményéhez így nehéz párhuzamokat keresni, a kódex szerkezete esetleges.

Éppen ilyen esetleges szerkezetű a Winkler-kódex is, amely hóráskönyv jellegű kezdete után egyházi vegyes könyvvé alakult, nem lehet valamely kódextípus alá besorolni. Az anyanyelvű perikópagyűjtemények olvasása nem felkészítette a liturgikus eseményre a nővéreket, hanem utólag segített abban, hogy valóban átéljék mindazt, amit a szentmisén láttak-hallottak.

Az előző fejezetben már említett nürnbergi lista, amely a domonkos apácáknak írta elő, hogy mit olvassanak étkezéskor vagy a kolláción, csupán részben sorol föl olyan anyanyelvű olvasmányokat, amelyek segítségével a nővérek utólag értelmezték, illetőleg kiegészítették mindazt, amit a kóruson maguk elmondtak vagy a misén hallottak. A kéziratok többsége lelki életük gazdagítását szolgálta, ebben voltak segítségükre a most bemutatott anyanyelvű kódexek.

A bibliafordítások és a perikópák viszonyáról

A népnyelvű kézirattípusok fejlődésének újabb állomása volt a lekcionáriumok és az evangelistáriumok kialakulása. Korábban olyan újszövetségi bibliafordításokat használtak, amelyekben kijelölték a liturgiában felolvasott evangéliumrészleteket. Ez a megoldás a XV. század végére már nem jellemző, és ekkorra a vulgáris nyelvű kéziratokban is viszonylag ritka.

A párhuzamként vizsgált nürnbergi domonkos apácák egyik, a reform elején készült anyanyelvű bibliája viszont még ilyen kódex. A Kunigunde Niklasin által másolt anyanyelvű Újszövetség-fordítás a perikópákat a kézirat elején táblázatban – az ilyen jegyzék neve capitulare vagy indiculus – sorolja föl (Nürnberg, Stadtbibliothek, Cent. III, 43; Schneider 1983, 7–8). Ez a jegyzék megmutatja a könyv használatát, azaz azt, hogy a folyamatosan írt szöveget is perikópák felolvasására szánták.

A Müncheni Kódex ugyan nem tartozik szorosan a tárgyalt időszakhoz – a rendi reformok előtt keletkezett –, feltételezett használata miatt mégis röviden említenünk kell. Az elemzés célja azonban nem az, hogy magának a fordításnak az eredetét vizsgálja, netán kétségbe vonja annak származását, pusztán annak a másolatnak a funkcióját keresi, amelyet ma Müncheni Kódexnek nevezünk.

A Moldvában, Tatros városában 1466-ban Németi György, Henzsel Imre fia által leírt kódex Máté-evangéliumában ugyanis ¶ jeleket találunk, amelyeket egyes kutatók perikópajelekként értelmeznek (Timár 1924, 27; Gábriel 1934, 126), míg mások ezeket a szimbólumokat elválasztó jeleknek tartják (Szabó 1981, 274). A jel részben hasonlít a Müncheni Kódex íróival kortárs Váci Pálnak a Birk-kódexbeli fejezetkezdeteket jelölő paragrafusához.

A jel eredetét az antikvitásig tudjuk visszakövetni, ahol Γ formában az új bekezdést mutatta, Sevillai Szent Izidor († 636) is akként írta le (Isidorus, 21,8: Γ). A paragrafusjel a gótikus írásban összeolvadt a fejezetet jelölő caput szó rövidítésével, a c-vel. A Müncheni Kódexben a két jel keveredéséből kialakult formát találjuk, tehát valóban elkülönítő jelet látunk, csak a funkciója kétséges.

A Müncheni Kódex kéthasábos, folyamatos írással készült. Az evangéliumi fejezetek kezdetét minden esetben jelölte a scriptor, némikor csak nagybetűvel, de ezt egyes esetekben ki kellett egészítenie az elválasztó jellel is, mert az evangélium előző részével összefolyt a következő (8va:25, 9rb:32). Legtöbbször azonban olyan helyekre tette ki a másoló a jelet, ahol nem kezdődik új fejezet, nem volt mit elválasztania egymástól (9vb:12) – ekkor mi mást, mint perikópát jelölne a szövegben? Még senki sem sorolta föl ezeket a helyeket, így nincs is mit elemezni, egyik részről csak állítással, a másikról csak elutasítással találkozunk.

Timár Kálmán három perikópát nevezett meg mint perdöntő bizonyítékát annak, hogy a Müncheni Kódex premontrei beosztást követ (Timár 1924, 27), azaz eltér más rendek perikóparendszereitől. Az általa idézett három helyen azonban csak részben található ¶ jel.

Az első Timár idézte hely (Máté 11,2–10) a premontrei Döbrentei-kódexben advent harmadik vasárnapjának perikópája; ez eltér a római rítustól – ott János 1,19–28-at olvassák –, de azonos a Missale Strigoniensével. A Müncheni Kódexben valóban található Máté 11,2-nél egy jelzés (17ra:16), de semmi nem jelöli a perikópa végét a 10. vers után. Ez a hely azonban még akkor sem volna perdöntő, ha a szakasz végét jelölte volna a másoló, hiszen Máté 11,2–10 szerepel a római miserend perikóparendszerben is, ott advent második vasárnapján (V. ö. Madas 1984, 101). A másik két esetben – az előzővel ellentétben – csak az evangéliumi periódus végét jelöli ¶, a kezdetét nem; ezek a helyek Máté 8,1–13 (vízkereszt nyolcada utáni második vasárnap, Müncheni Kódex, 14rb:8) és 10,1–16 (hetvenedvasárnap, Müncheni Kódex, 16rb:16). Szabó Flóris – akinek véleményét egyébként mindig érdemes figyelembe venni – elutasítja Timár eredményeit, mondván, hogy a jelek nem utalnak egységes perikóparendszerre (Szabó 1981, 274).

A Müncheni Kódex jelrendszere önmagában nem értelmezhető, hiányzik hozzá az indiculus, a táblázat, amelyet általában az ilyen kódexek elejére, netán kötéstáblájának belső felére szokás írni, és amely közli azt is, melyik perikópa melyik napra érvényes. A táblázat felsorolja a felolvasandó perikópák kezdeteit, és ha az az evangélium valamelyik fejezetének kezdetével – ezt nagybetűvel jelölték a másolók – egybeesett, nem kellett külön kitenni a ¶ jelet. Így már érthető, miért sorolta föl Timár a vízkereszt nyolcada utáni második, valamint hetvenedvasárnapi evangéliumokat úgy, hogy azoknak nem volt kezdő, csak befejező jelzésük; viszont még mindig nem értelmezhető advent harmadik vasárnapjának evangéliuma azon a módon, ahogy Timár Kálmán javasolta.

Hogy volt-e valamikor perikópatáblázat a kódexben, nem tudjuk, mert a kódexet német tulajdonosa, az orientalista Johann Albrecht Widmanstetter még 1552 előtt be- vagy átköttette (Farkas 1958, 27–30), a perikópatábla elveszhetett. Az azonban biztos, hogy a scriptor nem utólag, hanem a másoláskor helyezte el a ¶ jelet a kéziratban, hiszen a legtöbb helyen szóközöket találunk előtte és utána, valamint a jeleket rubrumozással ki is emelte. A legtöbb jelzés valamiképpen értelmezhető, vagy kezdő, vagy befejező jelként került a kódexbe, és beilleszthető a perikóparendszerbe.

A mellékletben közölt táblázatból kitűnik, hogy több ¶ jel értelmezhetetlen helyen van, de az is rögtön látszik, hogy a másoló legtöbbször perikópahatárra tette ki őket – ezek többnyire egyeznek az esztergomi rítus szerinti evangéliumokkal. A kódex eredetét azok a perikópák dönthetnék el, amelyek eltérnek az esztergomi gyakorlattól, és a premontrei úzust követik. Egyetlen különbség nem elegendő, az eltérés csak akkor alkalmas a kérdés eldöntésére, ha nem a napok cserélhetők föl, hanem a versek különbözők, vagy valamelyik evangéliumi szakasz nem szerepel a másik rendszerben. Igen fontos a hamvazószerdai evangélium (Máté 6,16–23), amely egyezik a Döbrentei-, sőt az Érsekújvári Kódexszel is. Ennél sokkal fontosabb eltérést találunk a pünkösd utáni 18. és a 24. vasárnapnál – ekkor a perikópajelzés egyezik a Döbrentei-kódexével, de eltér az esztergomi beosztástól. Madas Edit az Érdy-kódexet vizsgálva más összefüggések miatt már fölhívta a figyelmet néhány másik, a premontrei gyakorlatban eltérő perikópára (Madas 1984, 101–102); ezek egyeznek, de a Müncheni Kódexben advent első vasárnapjának evangéliumát semmi nem jelzi. Több jel mutat arra, hogy a perikópák a premontrei úzussal egyeznek, de végleges megoldásra most sem lehetett jutni – további kutatást kell folytatni.

Azt természetesen nem lehet tudni, hogy a másoló a Huszita Bibliának nevezett fordítás egyik másolatából, mintapéldányából vette-e át a paragrafusokat és hagyott-e föl berajzolásukkal, vagy netán ő helyezte-e el az evangéliumok szövegébe a capitulumjeleket, majd letéve eredeti szándékáról, abbahagyta a perikópahatárok kijelölését. Ha a perikóparendszert nem sikerült is meghatározni, a Müncheni Kódexben lévő ¶ jelzések mégis választ adnak arra, hogy mire szánták a kéziratot. Az újszövetségi könyvek fordítása megfelelő apparátussal alkalmas lehetett arra, hogy anyanyelvű evangéliumi részleteket olvassanak fel belőle laikus közösség előtt.

Perikópafordítások magánhasználatban

Az Érsekújvári Kódex első levelén János evangéliumának prológusa (Jn 1,1–14), a karácsonyi perikópa áll, amely nem kapcsolódik sem a nagyböjti, sem az utána következő ünnepek perikópáihoz. A János-prológust – amelyre mint a megtestesülés misztériumának előadására tekintenek – egy 1256-os domonkos ordinárium a mise záróaktusának rendeli. Akkor kellett elmondani, amikor a pap levetette a miseruhát. A domonkosoknál ezek után terjedt el a János-evangélium kezdősorainak használata. A kiemelt perikópa a világiak körében is fontos szerephez jutott. A világiak számára összeállított latin nyelvű imakönyv, a Hortulus animae 1503-as kiadása misemagyarázatában a János-prológusról megemlíti, hogy azt áldó formulaként is használták, emlékezetből mondva nemcsak a pap, hanem a körülötte állók is. A püspöki misén pedig a püspök a szentélyt elhagyva mondta a János-evangélium első szavait (Jungmann 1962⁵, II, 554–559).

Az evangéliumi részlet felbukkanása az Érsekújvári Kódex látszólag oda nem illő helyén így könnyen magyarázható. A domonkosoknál a különös liturgikus jelentőséggel bíró János-prológus az Érsekújvári Kódexen kívül más domonkos kéziratban is előkerül. Más fordításban találjuk az Angyali üdvözlet mellett a Gömöry-kódexben (24r:1–26r:1); az 1516-ban másolt imakönyvbe a pálos vikárius Tétényi Pál írta le a magyar szöveget. Soror Márta azonban nem a hóráskönyveket akarta utánozni. Azért írta le az Érsekújvári Kódex első levelére, mivel ez a részlet a domonkosoknál szükség esetén a napi evangéliumot helyettesítette (Timár 1931, 70). Valószínűleg ugyanezen okból került ez az evangéliumi részlet a XVI. század elején a Festetics-kódex utolsó három levelére (207v–208v); a kódex ekkor már – Kinizsiné Magyar Benigna imakönyve – a domonkos apácák Boldogasszony-kolostorának könyvtárát gazdagította (Lázs 2010, 100–102).

Néhány perikópa a hóráskönyvek állandó darabja lett, ennek nyomát találjuk meg akkor is, amikor evangéliumi szakaszok tűnnek föl anyanyelvű kéziratainkban. Rendszerint négy újszövetségi részlet – János prológusa (Jn 1,1–14), az angyali üdvözlet (Lk 1,26–38), a mágusok hódolata (Mt 2,1–12), az apostolok küldése (Mk 16,14–20) – szerepel önállóan a kódexekben (Szabó 1967, 165). Ezek a kéziratok jobbára imakönyvek, ritkábban olyan gyűjtemények, amelyeket vegyes tartalmúnak nevezünk, és amelyeket személyes használatra állították össze másolóik. A hóráskönyvek utánzása azonban – legalábbis a magyar kódexekben – többnyire nem pontos, nem mindig a megszokott perikópák kerülnek a kéziratokba.

A premontrei eredetű Pozsonyi Kódexben (14v:6–16v:9) is négy evangéliumi részlet szerepel, de ezek nem egyeznek meg a hóráskönyvek megszokott evangéliumi részleteivel. A kódexbe a karácsonyi (Lk 2,21), a vízkereszti (Lk 2,42–52), a húsvéti (Mk 16,1–7) és az úrnapi evangélium (Jn 6,56–59) került. Ezek a szakaszok is a hóráskönyvek hatására jutottak az imakönyvbe, az eltérés a mintától talán föl sem tűnt írójuknak, hiszen legfeljebb általánosnak mondható egyházi műveltséggel rendelkezett (Lázs 2009, 467–486), ami abból is kitűnik, hogy a vízkeresztinek szánt evangéliumi részlet valójában a vízkereszt nyolcadának vasárnapjára rendelt evangélium. A scriptort azonban nem kell feltétlenül járatlansággal vádolni azért, mert nem követte a hóráskönyvek példáját; lehet, hogy a megrendelő premontrei nővér ezeknek az ünnepeknek az evangéliumait akarta imakönyvében tudni.

Fontosnak tűnik így, hogy a négy perikópa fordítása nem egyezik a Döbrentei-kódex megfelelő szövegével, nyilvánvalónak tetszik, hogy új fordítás került a nyomtatott premontrei breviáriumhoz kötött levelekre, talán a kódexet író férfi munkája. Ugyanazt a filológiai eljárást követte, mint társai, nem meglévő szöveghez nyúlt, hanem ismét lefordította a szentírási szakaszt.

A Winkler-kódex scriptora a perikópák másolásának kezdetén nem tűzött maga elé liturgikus szerkesztési célt, csak ennyit jegyzett rubrummal és a könyv ottani környezetétől erősen elütő gótikus textuálissal a levél tetejére: Itt kezdetnek szent evangéliumok (136r:1–2). Nincsenek komoly tervei, mint a későbbi Érsekújvári Kódex nagyböjti összeállításának megkezdésekor Sövényházi Mártának voltak, miként a Pozsonyi Kódexben, itt is tervszerűtlennek tetszik a válogatás.

Első három darabja – húsvéthétfő, Gyümölcsoltó Boldogasszony és mindenszentek napjának evangéliuma – elmélkedés alapja lehetett. Ezek után meg is szakad a perikópák sorozata, és csak később folytatódik, a másoló a böjti evangéliumok gyűjtésébe kezdett, ám ismét rendszertelenül – az egyes napok perikópáit megcserélve – írta le a szövegeket. Az evangéliumi részletek nem azonosak más fordításokkal, valószínű, hogy nem a szigeti Boldogasszony-kolostor asztali olvasmányainak emlékét őrzik, hiszen amikor Sövényházi Márta a kódexének nagyböjti evangéliumait összeállította, nem tudta pótolni a hiányzó darabokat.

A Winkler-kódex másolója nem egy szerzetesi közösségnek akart összeállítani olvasnivalót. Az evangéliumokat leírójuk – ezt a vélekedést a szövegek írástípusa is alátámasztja – magánolvasmánynak szánta, egy nővér elmélkedéséhez adtak alapot. A Pozsonyi és a Winkler-kódex perikópái esetében annak a tanúi vagyunk, hogy a közösségi használatú latin szövegek fordítása egyéni kegyességi gyakorlat tárgya lett. Fontos megjegyezni, hogy ezek az evangéliumi részletek nem a szenvedéstörténetből kiemelt darabok, hanem Jézus életének egyes mozzanatait mondják el. A választás azért különös, mert kódexeink imái, elmélkedései a passiót helyezték az elmélkedések középpontjába. Mégsem mondható, hogy a látszólag ötletszerű összeállítás a jeles ünnepek mentén nem mutat, ha nem is tervszerűséget, de valamiféle válogatási szempontokat az evangéliumi olvasmányok kiválasztásakor. A Pozsonyi Kódex két perikópája Krisztus feltámadását (húsvét), illetőleg a szentmise alapítását (úrnapja) mondja el, dogmatikai szempontból mindkét részlet fontos. A Winkler-kódex evangéliumainak nem tematikus sorozatában mindenszentek ünnepének perikópája a nyolc boldogságról szóló példázat, amely katekétikai jelentőségű szöveg, lelki támaszt nyújtott a nővérnek.

Függelék

A Müncheni Kódex perikópajelei

Feltételezhető, hogy az evangéliumok fejezetkezdeteinél a másoló nem jelölte külön a perikópa kezdetét, hiszen a kódex használója a rendelkezésére álló listából könnyen kikereshette a megfelelő evangéliumi részt, így ezeket a hiányokat nem veszem figyelembe, de *-gal, illetve 00-val jelzem, hogy következtettem a szentírási helyre. Előfordul olyan eset is, amikor a két vers között lévő ¶ jel az evangéliumi szakasz végét, de egy újabb kezdetét is jelöli. Ezeket az eseteket minden kommentár nélkül közlöm, hiszen a táblázatból egyértelműen kiderülnek – sehol sincs két perikópajel egymás mellett. Természetesen felsorolom azokat a jeleket is, amelyekhez az előbbi elvek alapján sem tudok liturgikus napot rendelni, ilyenkor előfordul, hogy a ¶ jel helyét a két vers között jelzem: 13,3–9/10–30/31–32/33. A táblázatban, hogy a hiányok is jól kitűnjenek, felsorolom azokat a helyeket is, ahol a Müncheni Kódexben nincs jel, de a premontrei Döbrentei-kódex Mátétól veszi az aznapi evangéliumot.

Müncheni Kódex perikópajelei	A Döbrentei-kódex evangéliumai	Missale Strigoniense evangéliumai
*1,00–	1,1–16 Kisasszony napja (Nativitas Mariae)	1,1–16 Kisasszony napja (Nativitas Mariae)
1,18–	1,18–21 Karácsony vigíliáján	1,18–21 Karácsony vigíliáján
2, 00–12	2,1–12 Vízkereszt	2,1–12 Vízkereszt
2,13–18	2,13–18 Aprószentek	2,13–18 Aprószentek
2,19–23		2,19–23 Vízkereszt vigíliája
3,13–	3,13–17 Vízkereszt nyolcada	3,13–17 Vízkereszt nyolcada
4,00–11	4,1–11 Vízkereszt nyolcada utáni 1. vasárnap	4,1–11 Vízkereszt nyolcada utáni 1. vasárnap
4,18–	4,18–22 András apostol	4,18–22 András apostol
*5,00–	5,1–12 Mindszentek	5,1–12 Mindszentek
	5,13–19 Egy hitvallóról (In commune confessorum)	5,13–19 Aquinói Tamás, Ágoston, Jeromos
	5,20–24 Pünkösd utáni 6. vasárnap	5,20-24 Pünkösd utáni 6. vasárnap
	5,43–48 és 6,1–6 Péntek hamvazószerda után	5,43–48 és 6,1–4 Péntek hamvazószerda után
6,16–23	6,16–21 Hamvazó szerda és nagyböjt 1. vasárnapja	8.16–21Hamvazó szerda
6,24–	6,24–33 Pünkösd utáni 15. vasárnap	6,24–33 Pünkösd utáni 15. vasárnap
7,11/12–14	-----------------	----------------
7,15–23	7,15–21 Pünkösd utáni 8. vasárnap	7,15–21 Pünkösd utáni 8. vasárnap
8,00–13	8,1–13 Vízkereszt nyolcada utáni 2. vasárnap	8,1–13 Vízkereszt nyolcada utáni 3. vasárnap
8,?? –27	8,23–27 Vízkereszt nyolcada utáni 3. vasárnap	8,23–27 Vízkereszt nyolcada utáni 3. vasárnap
*9,00–8	9,1–8 Pünkösd utáni 19. vasárnap	9,1–8 Pünkösd utáni 19. vasárnap
9,9–13	Máté apostol és evangélista	Máté apostol és evangélista
9,18–26	9,18–26 Pünkösd utáni 24. vasárnap	22,15–21 Pünkösd utáni 24. vasárnap
10,16–	----------------------	10,16-22 In commune apostolorum
11,2–	11, 2-10 Ádvent 3. vasárnap	11,2-10 Ádvent 3. vasárnap
11,25–	11,25–30 Mátyás apostol	11,25–30 Mátyás apostol
12,22–43
13,3–9/10
13,?? –30	13,24–30 Vízkereszt nyolcada utáni 4. vasárnap	13,24–30 Vízkereszt nyolcada utáni 4. vasárnap
13,32/33
13,45– 52		13,44–52 In commune virginum
14,14
14,22–33	14,22–33 Péter és Pál apostol nyolcada	14,22–33 Péter és Pál apostol nyolcada
15,00–20		15,1–20 Nagyböjt 3. vasárnapja utáni szerda
15,21–28	15,21–28 Nagyböjt 2. vasárnap	15,21–28 Nagyböjt 2. vasárnap
16,13–20	16,13–19 Péter és Pál apostolok	16,13–19 Péter és Pál apostolok
16,24–		16,24–28 Balázs, Bálint, Lőrinc
17,3-		17,1–9 Urunk színeváltozása
18,00–10	18,1–10 Mihály arkangyal	18,1–10 Mihály arkangyal
18,23–	18,23–35 Pünkösd utáni 22. vasárnap	18,23–35 Pünkösd utáni 22. vasárnap
19,12/13–15
	19,27–29 Pál apostol	19,27–29 Pál apostol
20,00–16	20,1–16 Hetvened vasárnap	20,1–16 Hetvened vasárnap
20,17 –19	---------------------	20,17–19 De s. cruce
20,20–	20,20–23 Jakab apostol	20,20–23 Jakab apostol
	21,1–9 Ádvent 1. vasárnap	21,1–9 Ádvent 1. vasárnap
22,00–14	22,1–14 Pünkösd utáni 20. vasárnap	22,1–14 Pünkösd utáni 20. vasárnap
22,15–22	22,15–21 Pünkösd utáni 23. vasárnap	22,15–21 Pünkösd utáni 23. vasárnap
22,35–46	22,35–46 Pünkösd utáni 18. vasárnap	22,34–47 Pünkösd utáni 18. vasárnap
23,1		23,1–12 Nagyböjt 2. vasárnap utáni kedd
	23,34–39 István első vértanú	23,34–39 István első vértanú
24,42–		24,42–47 Szilveszter, Urbán, Sz. Jobb, László
25,31–		25,31–46 Nagyböjt 1. vasárnapja utáni hétfő
27,27–56/57–61
*28,00–	28,1–7 Nagyszombat

Hivatkozások

Abaffy Csilla, T. Szabó Csilla, Madas Edit (1995), Döbrentei-kódex, 1508: Halábori Bertalan keze írásával: A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel, Budapest, Argumentum, Magyar Nyelvtudományi Társaság (Régi magyar kódexek, 19).

Ehrenschwendtner, Marie-Luise (2004), Die Bildung der Dominikanerinnen in Süddeutschland vom 13. bis 15. Jahrhundert, Stuttgart, Franz Steiner Verlag.

Farkas, Julius von (1958), Előszó, In Der Münchener Kodex, Ein ungarisches Sprachdenkmal aus dem Jahre 1466, I, Hg. Julius von Farkas, Wiesbaden, Harrassowitz (Ural-altaische Bibliothek, 6).

Gábriel Asztrik (1934), Breviárium-típusú kódexek: Függelékül a Lányi- kódex latin szövege, In Szent Norbert Emlékkönyv, Bp., 109–176.

Heltai János (2012), A perikópák 16. századi szöveghagyománya, In Filológia és textológia a régi magyar irodalomban, szerk. Kecskeméti Gábor, Tasi Réka, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet.

Isidorus Hispalensis, Etymologiarum sive originum libri XX, ed. W. M. Lindsay, Oxford, Clarendon, é. n.

Jungmann, Josef Andreas (1962⁵), Missarum sollemnia: Eine genetische Erklärung der Römischen Messe, Wien–Freiburg–Basel, Herder, I–II.

Klaniczay Tibor (1994), A Margit-legendák történetének revíziója, In Klaniczay Tibor–Klaniczay Gábor, Szent Margit legendái és stigmái, Bp., Argumentum.

Lázs Sándor (2009), A Pozsonyi Kódex írói és műveltségük, Századok, 143, 467–486.

Lázs Sándor (2010), Kinizsiné Magyar Benigna könyveinek sorsa, MKSz, 126, 203–211.

Lázs Sándor (2016), Apácaműveltség Magyarországon a XV-XVI. század fordulóján: Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Bp., Balassi.

Madas Edit (1984), Az Érdy-kódex perikóparendszere és Guillermus Parisiensis posztilláskönyve, MKSz, 100, 99–105.

Madas Edit (2011), Az Érsekújvári Kódex mint a menekülő apácák hordozható könyvtára és két új forrás-azonosítás (Műhelytanulmány), In Szöveg – emlék – kép, szerk. Boka László, Vásárhelyi Judit, Bp., OSZK–Gondolat (Bibliotheca Scientiae & Artis), 91–104.

Madas Edit–Haader Lea (2012 [2013]), Előszó, In Érsekújvári Kódex, 1529–1531, közzéteszi Haader Lea, a bevezetést írta Madas Edit és Haader Lea, Rozsondai Marianne és Wehli Tünde közreműködésével, Bp., MTA Nyelvtudományi Intézete–MTA Könyvtára–Tinta Kiadó, (Régi Magyar Kódexek, 32).

MBK = Mittelalterliche Bibliothekskataloge Deutschlands und der Schweiz, III/3, Bistum Bamberg, bearbeitet Paul Ruf, München, C. H. Beck, 1939.

MEV = Monumenta Romana Episcopatus Vespremiensis, I–IV. Budapest, 1896–1907.

Mezey László (1955), Irodalmi anyanyelvűségünk kezdetei az Árpád-kor végén. A középkori laikus nőmozgalom, az Ó-magyar Mária siralom és a Margit legenda eredetkérdése, Bp., Akadémiai.

Missale Strigoniense 1484, recentius edidit Blasius Déri, Bp., Argumentum, 2009 (Monumenta Ritualia Hungarica, 1).

Nyíri Antal (1971), A Müncheni Kódex 1466-ból: Kritikai szövegkiadás a latin megfelelővel együtt, Bp., Akadémiai.

N. Abaffy (1993), Előszó, In Székelyudvarhelyi Kódex, 1526–1528 (RMK, 15), 15.

Székelyudvarhelyi Kódex, 1526–1528, a nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata, közzéteszi, a bevezetést és a jegyzeteket írta N. Abaffy Csilla, Bp., Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1993 (Régi Magyar Kódexek, 15).

Schneider, Karin (1965), Die deutschen mittelalterlichen Handschriften, Beschreibung des Buchschmucks Heinz Zirnbauer, Wiesbaden, Harrassowitz (Handschriften der Stadtbibliothek Nürnberg, 1).

Schneider, Karin (1983), Die Bibliothek des Katharinenklosters in Nürnberg und die städtische Gesellschaft, In Studien zum städtischen Bildungswesen des späten Mittelalters und der früheren Neuzeit, Studien zum städtischen Bildungswesen des späten Mittelalters und der früheren Neuzeit. Bericht über Kolloquien der Kommission zur Erforschung der Kultur des Spätmittelalters 1978–1981, Hg. Bernd Moeller, Hans Patze, Karl Stackmann, Göttingen.

Schwarcz Katalin (2002), „Mert ihon jönn Aßonyotok és kezében új szoknyák”. Források a klarissza rend magyarországi történetéből, Bp. (METEM-Könyvek, 39).

Szabó Flóris (1967), A hóráskönyvek hatása kódexirodalmunkra, ItK, 71, 173–167.

Tarnai Andor (1984), „A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Bp., Akadémiai.

Timár Kálmán (1924), Prémontrei kódexek. Huszita vagy prémontrei biblia?, Kalocsa (Pannonia, 1).

Timár Kálmán (1931), Domonkos-apácák birtokába jutott kódexek, ItK, 41.

Willing, Antje (2004), Literatur und Ordensreform im 15. Jahrhundert. Deutsche Abendmahlsschriften im Nürnberger Katherinenkloster, München–Berlin, Waxmann Verlag (Studien und Texte zum Mittelalter und zur früheren Neuzeit, 4).

Willing, Antje (2012), Die Bibliothek des Klosters St. Katharina zu Nürnberg. Synoptische Darstellung der Bücherverzeichnisse, Berlin, Akademie Verlag, I–II.