Lázs Sándor

Egy legenda két legendafüzérben

A tanulmány a következő monográfia fejezetei alapján készült, új kiegészítéseket tartalmaz: Lázs Sándor, Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján: Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Bp., Balassi Kiadó, 2016, 199–216. .

1508, ez az év lehet az, amelyben a ma Nádor-kódexnek nevezett kéziratot az óbudai klarissza kolostorban (Timár 1927, 67, 212–213) egy szorgalmas nővér lemásolta. A bizonytalanságot nem csak a scriptor, a Klarissza Névtelen által elrontott kolofon okozza: „Írták ez könyvet istennek sziletése után ezörkilencszáznyolc esztendőbe. Ámen”. Ezt rubrumozott fohász követi immár a helyes évszámmal: „Dicsértessék az úristen és ő szent anyja Mária mindönben örökön örökké! Ámen. 1508”. A bizonytalanság oka inkább az, hogy mire is vonatkozik az évszám, az előtte lévő 25 levélnyi Zsófia-legendát nevezi könyvnek a másoló, vagy a kézirat legendasorozatát? A vaskos kódex ugyanis – a középkori szokásoknak megfelelően – több különféle tartalmú, eredetileg több ívből álló kötegek összekötéséből keletkezett. Az egyik ívköteg tartalmazta azt a legendasorozatot, amelynek utolsóelőtti tagjának végén áll az idézett évszám.

Az Érsekújvári Kódexben is hasonló legendafüzér olvasható, ez valamikor 1529 és 1531 között keletkezett a Nyulak szigeti domonkos apácák kolostorában. A két kódex legendái közül csak egy érintkezik, de ez viszont igen szoros kapcsolat: a Nádor-kódex Szent Adorjánról szóló életrajza azonos fordítású az Érsekújvári Kódexével. A különbség csupán annyi, hogy a későbbi változatot egy ismeretlen szerzetes stilisztikailag átdolgozta, hogy a szöveg alkalmasabb legyen a közösségi felolvasások számára. A két legendaciklus és a közös Adorján-életrajz itt következő vizsgálatától azt várom, hogy az összehasonlítás megvilágítja, milyen volt a lelki és az irodalmi élet a két kolostorban.

Legendák

A népnyelvű kódexek legendái nem képezték a liturgia részét, nem azonosak azokkal a vitákkal, nem azok fordításai, amelyeket az egyes szentek ünnepén a matutinumok második nokturnusában a szerzetesközösségek latinul felolvastak (Dobszay 1995, 61). Ezek mártírakták, szentté avatási jegyzőkönyvek egyes részleteit tartalmazták, lényegében jogi eredetű, történelmi értékű feljegyzések. A matutinumon elhangzott életrajzok lényegesen rövidebbek is voltak, mint a kolostori kódexekben megöröklött, magyar nyelvre fordított legendák, amelyek gyakran a prédikáció formáját öltötték magukra.

Az apácakolostorok kódexeiből a magyar nyelvű legendákat a refektóriumban a szentek ünnepén olvasták föl a konvent előtt, esetleg magánolvasmányként használhatták őket. E magyar nyelvű szövegek nem a liturgia anyanyelvű duplikálásai voltak, ám használatuk – mint minden kolostori felolvasás (Ehrenschwendtner 2004, 201–202) – szorosan kötődött az egyházi év liturgikus eseményeihez.

A latin nyelvű legendáriumok elméletileg a kalendárium napjait követő – per circulum anni – gyűjtemények, amelyekben megtalálhatók a legfontosabb szentek életrajzai. A korpusz szabadon gyarapodhatott a helyi kultusz szentjeivel, ám az, hogy egy-egy szent legendája megjelent a gyűjteményben, nem jelentette feltétlenül helyi tiszteletét, egyszerűen a szent közismertségére is mutathatott. A középkor végére – hogy a legendáriumokat könnyebben lehessen kezelni – a de tempore ünnepei is bekerültek a szentek életét felölelő összeállításokba.

A népnyelvű gyűjtemények szerkezete a latin legendáriumokénál is kevésbé volt kötött. Léteznek olyan válogatások, amelyeket valamilyen tematika alapján állítottak össze, olykor csak apostolok, máskor Liber virginum címmel csak női szentek szerepelnek bennük, gyakran azonban nem állapítható meg semmiféle rendező elv, amely szerint a kisebb gyűjteményeket egybeszerkesztették. Ez a laza szerkezet a magyar kéziratokra – például az itt tárgyalandó Nádor- és Érsekújvári Kódexre – is jellemző.

A Nádor-kódex legendái

A Nádor-kódex datálására vonatkozó – a bevezetőben feltett – kérdés nem öncélú. Arra vonatkozik, hogy a scriptor ötletszerűen válogatta és másolta le a szentek életrajzát, vagy szerkesztett legendagyűjteményt kívánt-e összeállítani, amelybe az előtte lévő beíratlan levelek miatt önállónak látszó Zsófia-legenda független szövegként került be.

A mai 136 levélnyi terjedelmű legendafüzér: Szent Eufrozina (199r:1–227v:15; jan. 1); [a kéziratban itt ismeretlen mértékű hiány van, a legenda csonkán végződik, a következő hiányosan kezdődik]; Szent Orsolya (228r1–241v:13; okt. 21.); Szent Apollónia (242r:1–263r:5; febr. 9.); Szent Hedvig (263r:5–272v:8; okt. 17.); Szent Adorján (272v:8–288r:12; szept. 8.); Szent Elek (288r:12–301r:16; febr. 11.); [ a 301v-tól a 304r-ig a levelek beíratlanok]; Szent Zsófia (304r:1–329v:6; máj. 15.); [írói megjegyzés (1508)] és Egyiptomi Szent Mária (329v:7–335r:3; ápr. 2.) vitáját tartalmazza. Látható, hogy az emléknapok nem a kalendárium, a Martyrologium Romanum sorrendjét követik, hanem nagy összevisszaságban állnak. Ez nem mutat tudatos, előre elhatározott szerkesztést, miközben ennek látszólag ellentmond az, hogy a legendák azonos lapon, néha azonos sorban fejeződnek be és kezdődnek el. Ebből a naptári rendetlenségből, és az azonos lapon kezdődő szövegekből következik, hogy a scriptor nem terv szerint, hanem úgy állította össze legendáriumát, ahogy a szentek életrajzához jutott. A Klarissza Névtelen, aki a Nádor-kódexet másolta, ezek szerint nem rendelkezett kész mintapéldánnyal, azaz egy teljes legendáriummal, hiszen akkor a másolás nem ilyen ad hoc jelleget viselne, hanem a kalendárium rendjében sorjáznának.

A legendasorozat forrásai és szerzői különbözőek. A Vitae Patrum, a Legenda aurea, egy ismeretlen kompiláció (Hedvig) valamint Meffreth egyik beszéde (Apollónia) adta a fordítandó latin szöveget. Ez azonban még nem azt jelezné, hogy kapkodva, különösebb terv nélkül gyűjtötte valamelyik lelkivezető a szentek életrajzát a nővéreknek, sőt azt mutatná, hogy az összeállítást irányító sok forrásból tájékozódott. A Nádor-kódex legendáinak fordítását azonban nem egy ember készítette; a fordítások különböző minőségűek, stílusuk, formai elemeik eltérnek. Az Orsolya-legenda például igen zavaros, nehezen érthető szöveg, míg az Eufrozináról (Fruzsina) szóló legenda igen elegáns. A klarissza nővér másolóként nem törekedett a szövegek formai egységesítésére, nem vett részt a szerkesztésben, azaz nem illesztet záró formulát a legendák végére, egyszerűen abban a sorrendben és úgy írta le a szentek életét, ahogy – feltehetően a lelkivezetőtől – kapta őket.

Mindezekből kényszerűen arra kell következtetni, hogy a XVI. század első évtizedében az óbudai klarissza nővérek könyvtárában nem volt teljes magyar nyelvű legendárium. Valamirevaló gyűjteményből nem hiányozhattak volna olyan népszerű szentek legendái, mint Eufrozináé, Orsolyáé, Adorjáné, Eleké, Apollóniáé és nem lett volna arra szükség, hogy más közösségi kéziratba, azaz a Nádor-kódex olvasmányai közé lejegyezzék őket. Mindez persze még nem magyarázat a korábban feltett kérdésre, azaz, hogy mi volt a szándéka a legendafüzér összeállítójának. Erre valamivel később, egy látszólagos kitérő után kísérlek meg válaszolni.

Az Érsekújvári Kódex legendái

A szigeti domonkos nővérek Nagyboldogasszony kolostorában is hasonló lehetett a helyzet, azaz – akárcsak az óbudai klarissza nővérek – ők sem rendelkeztek egy az egész évet felölelő legendáriummal. Igaz ugyan, hogy ekkor már készen volt a Ráskay Lea másolta, főként modernebb szerzők – Johannes Herolt, Temesvári Pelbárt és Paratus – legendaprédikációiból összeállított Cornides-kódex (1514–1519), azonban az abban lévő 17 de tempore és de sanctis legenda nem elégíthette ki a nővérek napi felolvasási igényeit. A domonkos nővérek kódexei közül így a késői Érsekújvári Kódex (1529–1531) csak jó tíz évvel később egészítette ki a korábban leírt legendákat, jóllehet a renden belül igen fontosnak tartották a szentek életének ismeretét. Különösen fontos szerepe volt a domonkosok oktatásában a Legenda aurea című gyűjteménynek (Collomb 2001, 115 skk), Jacobus de Voragine (1228–1298) legendáriumának olvasását Humbertus de Romanis (1200 körül–1277) a domonkosok ötödik generálisa el is rendelte (Fleith 1991, 41).

A feltevést, hogy a domonkos apácák szigeti konventje a XVI. század első negyedében nem rendelkezett per circulum anni legendáriummal, az Érsekújvári Kódex igazolni látszik. Madas Edit véleménye szerint ez a kézirat a domonkos nővérek utazó kódexe lehetett a török előli meneküléskor, olyan szövegeket gyűjtöttek, amelyek napi olvasási szükségleteiket fedezik. Az összeállítást irányító Sövényházi Márta figyelembe vette a Cornides-kódexet is, egyik ott szereplő szent legendáját sem írta, íratta újra (Madas 2011, 94). A legendáriumi szakasz így is igen hiányos. Néhány igen fontos szent vitája szerepel a kódexben, de többségükben hiányoznak – és a Cornides-kódexben sem szerepelnek – azok, akiknek ünnepét a kolostorban feltétlen meg kellett volna ülni. Lehetségesnek látszik – és ezt az imakönyvek is mutatják: szentekhez nem szólnak fohászok –, hogy a magyar domonkos nővérek szigeti kolostorában nem volt erős a szentkultusz.

A legendák az Érsekújvári Kódex levelein két sorozatban következnek, bár itt is rögtön zavar mutatkozik a kézirat szerkezetében, már ha azt gondoljuk, hogy az összeállító szándéka tisztán a szentek ünnepére szóló szövegek gyűjtése volt. A legendák sora elkezdődik, de rögvest három de tempore prédikáció és Jeromosról szóló levele töri meg a feltételezett szándékot: Szent Jeromos (156ra:1–158vb:34, szeptember 30.); Prédikáció a húsvét utáni csütörtökre (159ra:1–160rb:3); Prédikáció karácsony estére (160rb:4–161vb:19); Prédikáció karácsony napjára (161vb:20–165va:28); Szent Jeromosról szóló levél (165va:29–171ra:5); Szent Márton (171ra:6–176rb:30, november 11.); Szent Flórián (176rb:31–177ra:17, május 4.); Szent Adorján (177ra:18–180ra:37, szeptember 8.). A legendák sorrendje ebben a részben is esetleges, nem az egyházi év naptára szerint szerepelnek, míg a kódex második legendasorozatában – Sienai Szent Katalin (193vb:11–214vb:38, április 29.); Egyiptomi Szent Mária (212ra:1–213va:33, április 2.); Szent Marina (213vb:1–215va:9, június 18.); Szent Mária Magdolna (215va:10–222ra:37, július 22.) – csupán az első két legenda cserélődött föl, a másik kettő követi a kalendáriumot. Ezeknek a legendáknak a lejegyzése mégsem mutat tervszerűséget, a legendacsoportok közé idegen szövegek – prédikációk, tanítások, példák – ékelődnek, Szent Jeromos legendája pedig mindegyiktől elszakadva, külön áll. Itt is – húsvéti, karácsonyi – prédikációk szakítják el a legendát.

Ezek a de tempore beszédek ugyan nem idegenek a legendáriumoktól, de időrendileg nem illenek ide, ráadásul olyan prédikációk, amelyek a Cornides-kódexben szerepelnek, tehát nem kiegészítik azt a kéziratot, hanem tartamilag duplikálják az ottani szövegeket. Ezt könnyen lehet magyarázni ízlésbeli eltéréssel, de a szerkesztési elv akkor is borul. Ugyanígy, a fordítás homályosságai miatt néhol csak nehezen érthető pszeudo-ágostoni levélnek is legfeljebb csak életrajzi vonatkozásai miatt lehet helyet találni a legendafüzérben. Az Epistola Augustini Hipponensis episcopi ad Cyrillum Jerosolymitanum episcopum de magnificentiis beati Hieronymi (PL, 22, 281–289) inkább a szent aszketikus vonásait emeli ki, ezért általában olyan kéziratokban kapott helyet, amelyek életvezetésre is tanítanak (Korondi 2018, 202). Talán ez is az egyik ok, amiért a kódexbe – jóllehet viszonylag távolra a pszeudo-bernati De modo bene vivenditől (84ra:1–127vb:27) – került a szöveg. Ez a feltételezhető összefüggés azonban még mindig nem menti föl az Érsekújvári Kódex szerkesztőjét attól, hogy még annyira sem következetes legendafüzért állított össze, mint a Nádor-kódex másolója, a Klarissza Névtelen.

A fordítások nem egységesek, jóllehet – Sienai Szent Katalin és Szent Flórián kivételével (Madas 2017, 310) – mindegyiknek a Legenda aurea a forrása (Horváth 1911, 21–53; Vargha 1923, 30–35). A lefordíthatatlan névmagyarázatok magyarra átültetésével csupán a Szent Márton-legenda fordítója kísérletezett, a másik esetben, a Mária Magdolnáról szólóban, ez elmaradt. Valószínűnek látszik tehát, hogy nem egy fordítóval van dolgunk, azaz az Érsekújvári Kódex legendasorozatának összeállítója több magyar fordító munkáját használta fel. A kézirat legendáiból azonban kitűnik valamiféle egységesítő törekvés. Jeromosét és Flóriánét kivéve a legendák mindegyike után fohász következik, amely, bevonva az olvasót és a hallgatót, a bemutatott szent kegyelmét kéri. Az Érsekújvári Kódex Szent Adorjánról szóló legendájának szövege egyezik a Nádor-kódexével, a különbség az, hogy a domonkos apácák kéziratában megjelenik a záró ima: „az keresztyének az ő testét es tevék az szent mártíromok testekhez, kit engedjen minekünk es Atya, Fiú és Szentlélek, egy erek Isten! Ámen!” (180ra:32–37); ez a klarissza kéziratból hiányzik.

Az egységesítő törekvés nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem a legendák elején lévő címközlésben is. Mária Magdolna legendájának a nagy igyekezetben két címe is lett, az egyik az eredeti, a másik, amelyet a scriptor rubrummal a szöveg fölé írt: „Szent Mária Magdalénának legendája néminemű jeles és használatos csodatételökvel elkezdetik ezképpen etc.”, az átvett szöveget pedig tintával: „Mária Magdalénának ezképpen csodavaló élete olvastatik” (215va:10–16). A legendát záró fohász ebben a legendában is megtalálható: „az ő lelkét, miképpen fejér galambot nagy isteni dicsérettel mennyországban viteték, kit engedjen nekünk Atya, Fiú, Szentlélek erekkül erekké” (445a:32–37).

A Nádor- és az Érsekújvári Kódex egy közös legendája

A fentebb vázolt formai egységesítés ellenére az látszik, hogy a Sövényházi Márta vezetésével készült kézirat legendáriumi szakasza tervszerűtlenül, esetlegesen állt össze. Az eddigiekből kitűnik, hogy sem a klarisszáknak, sem a domonkos nővéreknek nem volt sem per circulum anni, sem tematikus legendáriumuk, amelyet mintapéldányként követhettek volna. Hogy mindkét kolostorban olyan kéziratokat másoltak, amelyekhez éppen hozzájutottak, abból a legendából tűnik ki leginkább, amelyet a Nádor-kódex másolója, a Klarissza Névtelen valamint az Érsekújvári Kódex egyik ismeretlen scriptora – 3. kéz – is leírt. Ez a Szent Adorján mártíromságáról szóló legenda, amely a katonaszent vértanúságát és feleségének, Natáliának életét mondja el; a legenda forrása a Legenda aurea (Horváth 1911, 21). A magyar változat fordítója ismeretlen.

A Nádor-kódexben (272v:8–288r:12) és az Érsekújvári Kódexben (177ra:18–180ra:37) lévő Adorján-legendát egyazon fordítás két különböző másolatának tartják, eszerint a két másolatnak egy közös mintapéldánya volt (Pusztai–Madas 1994, 15; Madas–Haader 2012 [2013], 33). Katona Lajos annyit jegyez még meg, hogy „a két szöveg alig mutat másban, mint az írásmódban és itt-ott egy szóban némi eltérést” (Katona 1908, XXXI).

Hogy azonos fordítással van dolgunk, azt nemcsak a nagyfokú egyezés bizonyítja, hanem az is, hogy mindkét kódex legendájában azonos interpoláció található, amelyet a kritikai kiadás (Maggioni 1998²; nem a lap, hanem a legenda mondatszámozását követem; a mai helyesírásra való átírást a könnyebb összehasonlíthatóságért a táblázatokban nem alkalmazom) nem ismer.

(112) Que cum euigilasset et sompnium astantibus retulisset ualefaciens omnibus emisit spiritum. (113) Fideles autem corpus eius accipientes iuxta corpora martyrum illud posuerunt.

Annac vtanna micoron ǀǀ almabol felserkent volna / es aalmath megh ielǫntǫtte volna azoknac kic ǫth valanac / bullut vǫn ǫ tǫlǫc • es leket legottan elbolatha / Kit az zent anģaloc naģ vigasaggal meńorzagban vinec / legottan veueek a kerezt’enǫc ǫ testet • es tevek az zent martiromoknac testǫkhez Amen 287v:16–288r:12

enneek wtanna Mÿkoron almabol fel Serkent wolna kÿk : ot walanak bwlczut wen ǫ twlek Es az ew lelket legottan el boczata kÿt az zent angÿalok nagÿ wÿgasagwaal: menÿorzagban wÿwek Es az kereztÿenek az ew testes tewek az zent Martÿromok testekhez kÿt engegyen mÿnekwnkes atÿa fÿw Es zenth : lelek egy erek ÿsten amen etc 180ra:25–37

A két szöveg alapos összevetése arról győz meg, hogy bár valóban ugyanannak a fordításnak a szöveghagyományáról, de annak két olyan variánsáról van szó, amelyek nem a másolás közben esett szokásos hibáknak köszönhetik létüket. A legenda első ismert közlését (1508) követően valaki szisztematikusan átjavította a szöveget. A szerkesztő – aki latin ismeretei alapján feltehetően egy szerzetes volt – nem dolgozta át a magyar nyelvű legendát, csupán néhány – főként stilisztikai – szempontot figyelembe véve alakította azt. Javításai a könnyebb megértést segítették elő, pontosabban egyértelműsítették a tartalmat. A latin egyes szám harmadik személyű névmások megmutatják a cselekvő személyét, a magyarban azonban nem egyértelmű, ki cselekszik. A javítások sosem nem önkényesen történtek. Az átdolgozó a latin szöveg figyelembe vételével dolgozott a magyar legendán, csak azokon a helyeken nyúlt bele – az egyébként hűen, de szolgaian – fordított szövegbe, ahol a latinban a mondat alanyára, tárgyára utaló névmás található, illetőleg akkor, ha a magyar változat félreérthető volt.

A táblázatban az első oszlopban a latin, a másodikban a Nádor-, a harmadikban az Érsekújvári Kódex Adorján-legendájából vett példa áll.

(2) iussu eius	ǫ paranlolatt’abol 273r:5–6	az czazarnak : paranczolatÿabol 177ra:32–33
(15) Sed cum didicisset quod propter fidem Christi in carcerem missus fuisset gaudio repleta ad carcerem cucurrit et uincula uiri sui et aliorum osculari cepit.	De micoron megtutta volna hoģ hiteiert tǫmlǫceztetǫt volna meg • Naģh ǫrǫmmel a tǫmlǫczbe futa es az ǫ vranac vasait • es a tǫb zentǫknec lokolgatt’a vala / mert ύes kerezt’en vala • 275r:5–12	de mÿkoron meg twtta volna natalÿa hogÿ az ew wrat crÿstwsnak hytÿert temlecheztek wolna megh nagÿ eremmel az temlechben futa Es az ew wranak wasaÿt Es az tǫb zenteknek wasaÿt meg czokolgattÿa walaa Mert ew es kereztÿen wala 177va:12–21
(19) Cumque eum admonuisset	micoron ύtet intǫttevolna arra 276r:1–2	mÿkoron natalÿa ÿntette wolna az ew wrat arra 177vb:2–4
(23) Quidam autem eum uidens…	No ǀǀ micoron immar haza menne / Lata ύtet eģ zemel’ 276v:15–277r:3	No mÿkoron ÿmmar zent adorÿan haza menne lata ewtet egÿ zemelÿ 177vb:30–33
(41) Vnde ex hoc ad martyrium ardentior effectus uerba eus libentissime audebat	Ǫrǫmest halgatt’a vala ǫ bezedet / mert ebbelǫl geriedetǫs lezǫn vala a martiromsagra 279r:5–8	Es eremest halgatÿa wala az ew bezedeth zent adorÿan Mert ebbewl gerÿedetesb lezen wala az martÿromsagra 178r:19–23
(50) substinebunt sancti totmenta sua simul et mea.	az ǫ kenńokat / es az enemeth eģetǫmbe kezdic zenvedni 280r:6–8	az ew kennÿokath az en kenommal egÿetemben kezdÿk zenwednÿ 178v:13–15
(56) Natalia uero adiungens se ei dicebat	No micoron vitetnec Natalia e keppen zolvala ǫ neki / 280v:10–12	no mÿkoron : wÿtetnek zent adorÿan natalÿa ezenkezben zol wala ew nekÿ Mondwan 178va:32–35
(79) rogauitque uirum	Ennec utana kere az ǫ vrat 283r:10–11	annak wtanna kere natalia ew wrat 179ra:32–33
(84) Rex autem eorum corpora cremari mandauit;	ParanLola a lazar / hoģ testǫket mindmeg egetnec 284r:13–14	paranczola : az czazar hogÿ az zenteknek ew testeket mynd meg egetneÿek 179rb:25–27
(97) Euigilans igitur	No micoron felserkenth volna 286r:6–7	Mÿkoron natalÿa fel Serkent wolna 179vb:4–5
(42)Aperi mihi, domina mea Natalia! (43)	Nisd meg nekǫm azzońom natalia az aÿtoth 279r:10–12	nÿisd meg nekem azzonÿ natalia 178rb:25–26
(47) Et dum moraretur ad aperiendum (48) Aperi citius!	No micoron kesneek natalia neki meghnitni az aÿtoott / Monda / Sÿes 279v:10–12	no mykoron kesnek natalia nekÿ meg nÿtnÿ Monda nekÿ zent adorÿÿan Sÿes 178va:2–5
(51) Hec audiens Natalia aperuit	Ezt halvan Natalia Megnita • 280r:8–9	eezth Halwan natalÿa meg nÿta az aÿtot 178va:15–17

A példák aligha szorulnak hosszas magyarázatra. A javítás a második idézetben (15. latin mondat) a legszembetűnőbb, az Érsekújvári Kódexben ott az alanyt és a tárgyat is megnevezte a korrektor: de mÿkoron meg twtta volna natalÿa hogÿ az ew wrat crÿstwsnak hytÿert temlecheztek wolna megh nagÿ eremmel az temlechben futa Es az ew wranak wasaÿt Es az tǫb zenteknek wasaÿt meg czokolgattÿa walaa Mert ew es kereztÿen wala. A bilincset kétszer is megnevezi, jóllehet a második említés felesleges lehetett, ám a szó ismételt leírásával könnyebben olvashatóvá – fölolvashatóvá – tette a szöveget.

Kétséget leginkább az utolsó három hely ébreszthet. Harmadik másolat híján eldönthetetlen, hogy véletlen szókifelejtésről – amire az Érsekújvári Kódex harmadik kezénél akad példa – van-e szó, vagy az legendát javító szándékosságról.

A legendát javító néhány esetben szavakat cserélt, ezek többnyire az egyházi nyelvhez jobban illettek.

(53) uelut animalia portabantur;	vitetnec vala mint a barmoc 280v:4–5	wÿtetnek wala mÿnt : barannÿok 178va:26–27
(111) Adrianus ei apparuit et salutans eam ut in eternam pacem secum ueniret precepit.	es megielǫnec ǫ neki zenth adorian / neki kǫzǫnven paranlola hoģ ǫ vele az ǫrǫk bekessegbe menne 287v:11–15	Es meg ÿelenek ǫnekÿ zent adorÿan ǫ nekÿ kǫzenwen Es Paranczola hogi ǫ wele az erek dwczewsegben Es bekesegben menne 180ra:23–25

Az első példában a Nádor-kódex legendarészlete pontosan megfelel a latinnak, az Érsekújvári Kódexbeli fordulat, viszont – hiába tér el az eredetitől – a bárány az egyházi nyelvben az ártatlanság, a szelídség, a kiszolgáltatottságot megadóan viselő magatartás jelképeként alkalmazható Adorjánra. Tehát nemcsak költőibb, hanem lelki összefüggésben pontosabb is. Ugyanígy értelmezhető a következő idézet dicsőség betoldása, amely nem más, mint, az Isten jelenlétét kísérő fény és ragyogás, mely kiárad mennyei személyekre és dolgokra, természetszerűleg a mártírokra is. Az Érsekújvári Kódex Adorján-legendája kegyesebb hangnemet üt meg annyiban is, hogy Adrián neve előtt – a Nádor kódexével ellentétben – mindig megtaláljuk a szent jelzőt, amely a latin szövegben – legalábbis a kritikai kiadásban – nem szerepel.

A szöveget javító több esetben stilizálta a szöveget, saját megszokott szavaira cserélte a korábbi fordítás kifejezéseit.

(21) ut eum scilicet confortarent	ύtet erǫsittenec Auaģ ǀǀ biztatnac 276r:15–276v:1	ewtet meg batorÿttanaÿak awagÿ meg bÿztatnaÿak 177vb:16–17
(64) Hec uerba te illi seductores docuerunt	Ez igekre tegǫdet a Lalardoc tanittottanac 281v:4–5	ez bezedre tegedet az csalardok tanÿttottanak 178vb:21–22
(80) iussit incudem afferi ut confractis super eum cruribus sancti martyres interirent.	hozata ύlǫ vasath / kin mindǫniknec labait eltǫretne • 283v:4–6	hozata elew wasath kÿn az kowaczok mÿwelnek mel wason Mÿndenÿknek labokat- ǀ el teretneÿe 179rb:2–6
(110) sicque antequam illucesceret Constantinopolim aduenerunt.	minec elǫtte meg villamodnec constantinapol’ba iutanac / 287v:2–4	mÿnek elewtte megh welamodnek az az meg wer- ǀ radna ÿwtanak constancÿnapolyban 180ra:11–13

Az utolsó két példa jól mutatja az eltérő szóhasználatot, a szerkesztő megmagyarázza a hajnalodásra használt (megvillámodnék) és a kovácsok szerszámát (vastuskó) jelölő üllő szót. Ugyanúgy ritkán használhatta őket, vagy akár idegenek voltak a számára. Ez vonatkozik a be zarla ~ bezawarla (277v:9 ~ 178ra:15) szópárra is. Itt kell megemlíteni a szöveg bizonyos fokú latinizálását is. A latin coniunctivus egyszerű magyar megfelelőjét, például a mondana (277r:14–15) alakot, a régiesebb mondanaÿa-ra cserélte (178ra:5–6), akárcsak a következő mondat átírásában: ύtet erǫsittenec Auaģ ǀǀ biztatnac (Nádor-kódex 276r:15–276v:1) ~ ewtet meg batorÿttanaÿak awagÿ meg bÿztatnaÿak (Érsekújvári Kódex 177vb:16–17). A jelenség ismert a kései ómagyar korban, a gyakorlott fordítók olyankor is coniunctivust használnak magyar mondataikban, amikor a latintól független mondatokat fogalmaznak meg (Benkő 1992, 171–174).

Szintén az élőbeszéd szóhasználata, állandósult kifejezés lehet a következő változtatás oka is.

(73) Beatus es, domine mi	Bodog vaģ te en zerelmes vram 282v:1–2	bodog vagÿ te en zerelmes wram 179va:11–12
(74) Beatus es, lumen meum	Bodog vaģ te en zǫmǫm velaga 282v:5–6	bodog wagy the en zemem welaga Es en edees wram 179ra:14–16

Az úr szó, miként azt Tarnai Andor más összefüggésben elemezte, olyan fordulat volt, amely már rögzült – mindenekelőtt – a világi nyelvben, a jelző nélküli alak megszólításokban elképzelhetetlennek tűnt föl (Tarnai 1984, 235).

A korrektor az előbbiekhez hasonlóan a saját nyelvállapotához igazította a határozott névelők, a mutatószók használatát.

a Lazar 281v:13 a kenokat a kerdesǫket 282r:1 a zent 282r:2 a tǫmlǫczbe 282r:3, 10 a naģ 282r:15 e velagon 283r:14 e vilagi diLǫsegǫt 276r:3–4 Ennec utanna 277v:14

az czazar 178vb:30 az kenokat az kerdeseket 178vb:32–33 az zent 178vb:34 az temlechben 178vb:35, 179ra:3–4 az nagÿ 179ra:9 ez wÿlagon179ra:36 ez vÿlagy dwczewseget 177vb:5–6 annak wtanna 177va:7

Ez a változtatás talán lehet a scriptor nyelvi sajátossága is, hiszen többi másolatában túlnyomóan szintén az formában használja a határozott névelőt (a jelenségről: Haader 1999, 137). Az viszont kétségtelennek látszik, hogy az Érsekújvári Kódex scriptora másolatában igyekezett megőrizni az eredeti tartalmat és stilisztikai formát, a nyelvtani szerkezeteket. Olyan helyen is javít, ahol nem lett volna feltétlen szükséges, véletlen másolási hibája nem zavarta volna az értelmet.

(58) sed continuo cum angelis exultabis

hoģ legottan az zent anģalocal kezdez ǫrvendenǫd 281r:1–2

hogÿ legoth- ǀ tan az zent angÿaloktewl Es az zent angÿalokal kezdez erwendezned 178vb:2–5

Az eddigi eltérésekből nyilvánvaló, hogy az Érsekújvári Kódex mintapéldánya nem lehetett azonos a Klarissza Névtelen másolatával, a Nádor-kódex legendájával, de néhány hiba azt is bizonyítja, hogy a korrektor is más szöveget használt a javításkor.

Sok hiba a figyelmetlenség számlájára írható mindkét kódex Adorján-legendájában (Toldy 1857, 33).

(3) XXXIII a perquirentibus comprehensi	harmincz harman megfogattanac 273v:1–2	harman meg fogattatanak 177rb:4–5
(4) Non audistis qualis pena aduersus christianos posita sit?	Nem hallottatokee minemú ken a kereztienǫk ellen zerzettetǫt 273v:6–7	nem : hallottatoke mÿnemw az kereztÿeneknek ellene zerzetet 177rb:8–10
(22) Postmodum audiens Adrianus diem sue assionis adesse	hallotta volna az ǫ ken vallasoknac nap’at / el iǫue 276v:5–6	hallotta wolna az ew ken wallasoknak napÿat el ÿwnÿ 177vb:20–22
(40) nupta	harassagra 279r:1–2	hazassaghra 178rb:16
(52) imperator eos presentari iussit (53) Qui	a Lazar ύtet eleibe hozata / Kic micoron 280v:1–2	az czazar eleÿben hozata kÿk mÿkoron 178va:24–25
(67) a quatuor ualidissimis uiris	naģ erǫs embǫrǫkkel 281v:14	negÿ eres emberekkel 178vb:30–31

Több helyen van szókihagyás, egy fentebb bemutatott példában, a 112-es latin mondat fordításából egy egész tagmondat maradt ki. A Nádor-kódexben a betűk felcserélése a gyakoribb, az n~u (el iǫue 276v:6), a szokványos c~t (ύtet 280v:1 *ύket helyett) és a ritka r~z tévesztés fordul elő.

Összefoglalásul elmondható, hogy a Nádor- és az Érsekújvári Kódex Adorján-legendája azonos szöveghagyományt képvisel. A Nádor-kódex változata 1508-ból származik. Ezt a szöveget stilizálta és javítgatta egy ismeretlen szerzetes, akinek a korrigált példányát másolta az Érsekújvári Kódex harmadik keze 1529 és 1531 között.

Mindebből kitűnik, hogy gazdagabb irodalmi élet folyt a kolostorokban, mint azt a csekély számú megmaradt emlékből gondolhatjuk. De az is világos, hogy ez az irodalmi élet nem volt rendszeres, azaz nem volt határozott programja. Az Adorján-legenda 1508-as másolata a Nádor-kódexben olyan szöveg, amely – ha késznek szánták is – még nem volt érett, ám mivel szükség volt a szövegre, bekerült a Klarissza Névtelen másolatai közé. Talán a használat során derült ki, hogy a fordítás nem válik be a felolvasásokkor, újból dolgozni kellett a legendán, hogy stilisztikailag kiforrott, végleges alakját elnyerje. A változtatások nem voltak önkényesek. Azt szolgálták, hogy az olvasó könnyebben megértse a szöveget. Ez hatványozottan érvényes volt a felolvasások hallgatóságára, akik passzív befogadóként nehezebben követték a hallottakat, mint az olvasók, akik újból és újból nekifuthattak egy-egy mondatnak.

Az a legendaszöveg, amelyet a domonkos Érsekújvári Kódex 1530 körül lejegyzett változataként ismerünk, már véglegesnek tekinthető lehetett. Ez a legendaátdolgozás az óbudai klarissza konvent – mondjuk így – irodalmi vonzáskörzetében keletkezett, és a domonkos nővérekhez az éppen akkor erős ferences befolyás (Lázs 2016, 329) közvetítette. Az anyanyelvi irodalmi program a két vizsgált kolostorban még ekkor sem teljes, hiszen a domonkos apácák kései kéziratába még mindig esetlegesen jutottak el a szövegek, nem rendelkeztek teljes legendáriummal.

Legendáriumok és legendák kolostori használatban

Az anyanyelvű legendáriumok terjedése német nyelvterületen egybeesett a szerzetesi obszervancia terjedésével, a kolostori fegyelem megszilárdulásával a német nyelvű legendák gyűjteménye az apácakönyvtárak legfontosabb kódexeinek egyike lett.

A magyar viszonyok vizsgálatához összehasonlításul a német nyelvterület kiemelkedő népnyelvű irodalmi kultúrával rendelkező kolostorát választottam. A nürnbergi domonkos apácák 1455 és 1461 között írt olvasmánykatalógusa az egyházi év rendje szerint sorolja föl a napi olvasnivalókat (MBK, III/3, 665–670). A szentek emléknapjain a felolvasásokhoz a domonkos apácáknak a Der Heiligen Leben (Szentek élete) elnevezésű gyűjtemény állt a rendelkezésükre, amely 251 szent legendáját tartalmazta a Mária-ünnepekkel, az Úrnak szentelt napokkal (Corona Domini, május 4.; Transfiguratio Domini, augusztus 6.), valamint a kereszt ünnepeivel (Exaltatio crucis, szeptember 14.) egyetemben (Willing 2004, 290–291). A legendárium anyanyelvre fordítása a nürnbergi domonkos szerzetesek lelki gondozói tevékenységének eredménye volt (Ehrenschwendtner 2004, 203).

A Der Heiligen Leben elnevezésű legendáriumban a nürnbergi Szent Katalin-konvent könyvtáros apácája és a felolvasást irányító correctrix mensae minden ünnepre találhatott alkalmas olvasmányt. Voltak azonban olyan napok, amelyeknek a legendájával elégedetlenek voltak a nürnbergi domonkos nővérek. Ilyen volt például a thébai Remete Szent Pál vagy Szent Antal legendája, amely a Heiligen Lebenben a felolvasást vezető nővér számára rövidnek bizonyult, ekkor – akárcsak néhány böjti napon – a Vitas patrum fordításából olvastatott föl (MBK, III/3, 666:21–22). A rendalapító ünnepein – a nap fényét emelendő – szintén eltértek az egyszerű legendától, és a Dietrich von Apolda összeállította Domonkos-életrajz kijelölt részletét hallgatták meg. Más esetekben sem elégedtek meg pusztán a legendával, kiegészítették egyéb olvasmányokkal is, jelesen az ünnepről szóló prédikációkkal, mint például Keresztelő Szent János napján (MBK, III/3, 668:1–4). Keresztelő Szent János legendája mellé négy prédikációt ajánl az olvasmánykatalógus, ezek közül kettő a német misztikus Johannes Tauler (1300–1361) szentbeszéde. Tekintélyes mennyiségű olvasmány illette meg a Mária-ünnepeket is, hosszabb olvasmánysort rendeltek mindenszentek ünnepére és a halottak napjához. A legendák és prédikációk mellett halottak napján a XII. századból származó, igen népszerű Visio Tnugdalit, a túlvilági látomásokat tartalmazó könyvnek a tisztítótűzről szóló részét olvasták. Ennek a műnek egy részlete szerepel a domonkos apácák Sándor-kódexében; a dél-németországi használat a magyar recepciót is megvilágítja.

A magyar kolostorokban – hasonlóan a német nővérek gyakorlatához – kollációkon valamint az étkezések alatt szintén olvastak fel legendákat. A legendák kolostori felolvasásra egyébként csak egyetlen bizonyítékunk van, Sövényházi Márta az Érsekújvári Kódexben Sienai Szent Katalin legendájának összekeveredett leveleinek margójára ezt az utasítást írta: „ez után kit kell mondani, hét levélen keressed, holott az vagyon: Ihlé az kegyelmes Úristen Katerinának ő elméjében etc.” (193v). Fontos, hogy nem egyszerűen olvasást ír a lapszélre, hanem a mondani kifejezést használja, ami hangos olvasásra utal. A jelek szerint Sövényházi Márta ebben az időben nemcsak a scriptorium irányítója volt, hanem a correctrix mensae tisztségét is viselte, a felolvasásokat megszervező nővér feladata volt ugyanis, hogy ilyen megjegyzésekkel lássa el a kéziratokat.

A legendák élőszóban történő előadásához szükség volt arra is, hogy ne legyenek túlzottan terjedelmesek, illeszkedjenek a kolostori időbeosztás rendjéhez. Az elviselhető terjedelemre való törekvés például akkor tűnik jól ki, amikor összevetjük a Debreceni Kódex Dorottyáról szóló legendáját (181:22–187:31) a Cornides- kódexével (120r:1–130v:2). Ez utóbbi tekintélyes hosszúságú olvasmány, holott ezt is, azt is felolvasásra szánták. A Cornides- kódex számára fordító szerzetes nem hogy nem válogatott különböző forrásokból, hanem még csak le sem rövidítette, s nem szerkesztette át a hallgatóság igényeihez igazodva Temesvári Pelbárt prédikációját, miként azt a Debreceni Kódex legendáriumának alkotója tette. Az egyébként, hogy a legenda hosszú volt, még előnyt is jelenthetett, fel lehetett osztani az olvasmányt az étkezés alatti és a kolláción elhangzó előadásra.

A nürnbergi domonkos apácák kolostorának felolvasási gyakorlatához mérten a magyar olvasmányrend, a megmaradt kódexekből ítélhetően, különösen, ami a legendákat illeti, igen hiányos; sem a magyar klarisszák, sem a magyar domonkos nővérek nem rendelkeztek elegendő olvasmánnyal, nem tudták lefedni velük a szentek ünnepeit. A valószínűleg világi eredetű, de a klarisszák birtokába került Debreceni Kódex legendáriumának megmaradt része (Lázs 2016, 294), de ugyanígy a Karthauzi Névtelen összeállítása (Érdy-kódex) is megfelelt mindazoknak az igényeknek, amelyeket a nürnbergi Szent Katalin-kolostor lakói támasztottak egy ilyen gyűjteménnyel szemben, azaz a de tempore és a de sanctis ünnepek is megfelelő mennyiségben és minőségben szerepeltek bennük. Hogy ezek a kéziratok a XVI. század elején a két kolostor valamelyikének birtokában voltak, az nem bizonyítható, sőt – az eddig bemutatottak alapján – inkább kétséges. Ezért ismételten meg kell erősíteni azokat a kételyeket, amelyek a Nádor- és az Érsekújvári Kódex legendáinak tárgyalásakor megfogalmazódtak: valószínű, hogy a XVI. század első harmadában a két most vizsgált konvent – az óbudai klarisszáké és a Nyulak szigeti domonkos apácáké – nem rendelkezett egész évre szóló legendáriummal. Ez nemcsak a kimunkált irodalmi program hiányát jelzi, hanem a szerzetesi reform tökéletlenségeit is, pontosabban azt, hogy a késve megindult obszervánsmozgalom a török fenyegetés és a reformáció árnyékában már nem tudta beteljesíteni a kitűzött célokat.

HIVATKOZÁSOK

Benkő Loránd (1992), A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1: A kései ómagyar kor: Morfematika, Bp., Akadémiai Kiadó.

Collomb, Pascal (2001), Les éléments liturgiques de la Légende dorée: Traditions et innovations, in De la sainteté a l’hagiographie, Librairie Doroz.

Dobszay László (1995), A zsolozsma, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Intézete és a Magyar Egyházzenei Társaság, Bp. (Egyházzenei Füzetek, I/3).

Ehrenschwendtner, Marie-Luise (2004), Die Bildung der Dominikanerinnen in Süddeutschland vom 13. bis 15. Jahrhundert, Stuttgart, Franz Steiner Verlag.

Érdy Codex, közzéteszi Volf György, Bp., MTA Nyelvtudományi Bizottsága, 1876 (Nyelvemléktár, 4–5).

Fleith, Barbara (1991), Studien zur Überlieferungsgeschichte der lateinischen Legenda aurea, Bruxelles, Société des Bollandistes (Subsidia hagiographica, 72).

Haader Lea (1999), Egy példa – két változat: Összehasonlító szövegvizsgálat, in Ember és nyelv: Tanulmányok Keszler Borbála tiszteletére, Bp, ELTE BTK, 135–140.

Horváth Cyrill (1911), Középkori legendáink és a Legenda aurea, Bp.

Katona Lajos (szerk. 1908), Nádor codex, Bp. (Nyelvemléktár, 15).

Korondi Ágnes (2018), A Vita et transitus Sancti Hieronymi kelet-közép-európai és magyarországi elterjedéséről, in A könyv és olvasója: A 14–16. századi könyvkultúra interdiszciplináris megvilágításban, szerk. Fábián Laura, Lovas Borbála, Haraszti Szabó Péter, Uhrin Dorottya, MTA-ELTE HECE, Bp., 181–211.

Lázs Sándor (2016), Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján: Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Bp., Balassi Kiadó.

Madas–Haader (szerk. 2012 [2013]), Érsekújvári Kódex, 1529–1531, Bp., Tinta Könyvkiadó, MTA Nyelvtudományi Intézet Nyelvtörténeti Osztály, MTA–OSZK Res Libraria Hungariae/Fragmenta Codicum Kutatócsoport (Régi Magyar Kódexek 32).

Madas Edit (2017), Az Érsekújvári kódex Szent Flórián-legendájának forrása, in Lelkiség és irodalom: Tanulmányok Szelestei N. László tiszteletére, Legendatörténeti tanulmányok 17, 310–315.

MBK, III: Mittelalterliche Bibliothekskataloge Deutschlands und der Schweiz, III, Bistum Augsburg, Eichstätt, Bamberg, bearbeitet von Paul Ruf, München, 1932.

Maggioni, Giovanni Paolo (szerk. 1998), Iacopo da Varazze: Legenda aurea, Firenze, SISMEL, Edizioni del Galluzzo.

Pusztai–Madas (szerk. 1994), Nádor- kódex, 1508, Bp., Magyar Nyelvtudományi Társaság, (Régi Magyar Kódexek, 16).

Tarnai Andor (1984), „A magyar nyelvet írni kezdik”: Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Bp., Akadémiai.

Timár Kálmán (1927), Magyar kódexcsaládok, ItK, 37, 61–67, 211–224.

Toldy Ferenc (szerk. 1857), Nádor-codex, Buda, Egyetemi ny.

Vargha Damján (1923), Kódexeink legendái és a Catalogus sanctorum, Bp.

Willing, Antje (2004), Literatur und Ordensreform im 15. Jahrhundert. Deutsche Abendmahlsschriften im Nürnberger Katherinenkloster, München–Berlin, Waxmann Verlag (Studien und Texte zum Mittelalter und zur früheren Neuzeit, 4).