Ebben a fejezetben talán leginkább a történeteket versben elmondó szövegekhez kapcsolódóan olyan rövid, verses darabokról szólunk, amelyek részletes narrációban nem tárnak elénk történeteket, hanem – legalábbis részben – a történetmondók élethelyzetére vonatkozó reflexióknak tekinthetők. A körülményes meghatározás mögött az áll, hogy az alább tárgyalandó verseket a korábbi értelmezések ugyan valamiképpen kapcsolatba hozták az európai vágánsköltészettel, ám az újabbak meglehetősen szkeptikusak e tekintetben. Zemplényi Ferenc poétikatörténeti dolgozatai ugyan nem győzik hangsúlyozni, hogy a régi magyar irodalom formakultúrája a latin nyelvű európai költészetnek ezzel a csoportjával rokonítható, ám amikor erről beszél, meglehetősen széles ölelésű fogalomhasználattal a kifinomult udvari-lovagi kultúra alatti népszerű irodalom egészéről és nem a Carmina Burana és a hozzá hasonló gyűjtemények verseiről látszik értekezni. Mint Madas Editnek az eddigieket egy fontos adattal utoljára gazdagító publikációjából is kiderül, még latin nyelvű darab is nagyon ritkán kerül be kódexeinkbe a szorosabb értelemben vett vágánsköltészetből, magyar nyelvű szövegekről pedig a 16. század előttről nem tudunk (Madas 1976, 380–385). Ezt a hiányt a korábbinál is meggondolkodtatóbbá teszi Erdélyi Gabriella könyvének megjelenése (Erdélyi 2011). A Rómában beterjesztett, eddig ismeretlen kérelmek és beadványok invenciózus elemzéséből ugyanis kiderül, hogy a késői középkorban nálunk sem hiányoztak az intézmények között helyüket nem találó s legalább átmenetileg vagabundus életre kényszerülő klerikusok, még ha számuk és összetételük természetesen el is tért az egyetemekkel is rendelkező fejlettebb régiókban bolyongókétól. Újabb költemények előkerülésére azonban nem látszik esély.

A szerelmi téma tekintetében az olvasót Tóth Tündének a virágénekvitát taglaló fejezetéhez utalva, valójában a 16. század első évtizedeiből csak Apáti Ferenc Cantilenája maradna. Erről azonban Orlovszky Géza olyan megfontolásokat közöl az akadémiai kézikönyvben, amelyek a korpuszból való kiiktatásra biztatnak. Ezeket még akkor is figyelemre méltónak tarthatjuk, ha nem tekintjük a vers utolsó strófáját a szöveg végéhez véletlenül odakeveredettnek. Ő úgy látja, hogy a vers beszélőjének semmi köze az intézményen kívüli vagabundusokhoz, hanem annak a kisnemességnek a pozíciójából ad szatirikus körképet, amelynek jellegzetes figurája a Hármaskönyvet összeállító Werbőczy István volt, s ezzel magyarázza azt a különösen gonosz kárörömöt, amellyel a kegyetlenül elnyomott parasztfelkelésről emlékezik meg. A kisnemesi párt politikai ideológiájával látja kapcsolatba hozhatónak a régi privilégiumokra és szokásokra való hivatkozást is, s valószínűleg azért tekintene el szívesen az utolsó strófától, mert az elkanyarodik ettől az érvrendszertől. Ebben az utolsó, az akrosztichon teljességét figyelmen kívül hagyó megoldásban tehát nem tudjuk követni, ám abban igaza lehet, hogy a versnek ez a direktebben politikai hangoltsága eltérni látszik a világ hitványságáról képet adó „dolus mundi” típusú vágáns költeményekétől.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy Tinódi több versében él helyzete meghatározásakor olyan toposzokkal, amilyeneket Európa-szerte használtak a vágánsköltők (Vadai). Vadai ennek jelentőségét azzal oltja ki, hogy valóban csupán toposzok voltak, s a hideg szoba, a fázás meg a pénztelenség felpanaszlását nem szabad készpénznek venni (Vadai 2007, 278). Érvényes is ez az érvelés akkor, ha a költő valóságos helyzetére vagyunk kíváncsiak, ám megválaszolatlan marad, hogy honnan, miféle hagyomány alapján ismeri ezeket.

Válasz lehetne talán, hogy legalábbis bizonyos mozzanatok általánosan elterjedtnek tekinthetők. Föltétlenül ilyen az énekmondónak járó ital szóba hozása. Ez még Szkhárosi Horváth András zord világában is helyet kap, hiszen Az fösvénységről írott vers végén is ott áll, hogy „De innom nem adtok az igaz mondásért.” Megtaláljuk ezt a későbbiekben a talán tanítónak tekinthető Illyefalvi Istvánnál („Minden jámbor tőlem ezt majd megértheti, csak nekem innom adjon”), a Sáros megyei nemes úr, Póli Istvánnál („Immár ha meghallád, kérlek, meg ne csúfoljad, / Az rút kevélységet inkább te hátrahagyjad, / Inkább az nagy pohárt az énekmondónak jó boroddal megtöltsed”), de nem tartóztatja meg magát ettől az a Tolnai Fabricius Bálint prédikátor sem, aki pedig igen csak magvas témáról, Szent János apokalipsziséről értekezett:

„Ha kit én megbántottam az én énekömmel,
Töltse rajtam bosszúját egy tele pint borral,
Mert én már megfáradtam az énökmondással,
Hadd áztassam torkomat, tőle adott borral.”

Ugyanakkor Tinóditól és a hegedősöktől eltérően ezeknek a társadalmi ranglétrán magasabban álló prédikátoroknak és nemeseknek mintha nem lenne okuk panaszra a bor minőségét illetően, s ez átvezet bennünket a kérdéskörről írott, új megállapításokban gazdag Pap Balázs-tanulmány néhány fontos mozzanatához.

A műfaj 16. századi emlékeit tárgyszerűen számba vevő írás szakít azzal a Szilády Árontól Dézsi Lajoson át Ács Pálig terjedő hagyománnyal, amely határozottan elkülöníti a csapszéki hegedűsöket az udvari lantosnak tekintett Tinóditól. A Sokféle részögösről készült korábbi alapos tanulmányt hasznosító mostani dolgozat e tekintetben teljesen meggyőző, s ironikus hangnemben írott összegzései összhangban vannak a hegedősénekek szerzői többségének önszemléletével. Inkább csak kiegészítésül mondanám, hogy ez az önirónia talán a Szendrői hegedűs énekben érvényesül a legszervesebben, ahol az utolsó három strófát leszámítva az ének egészét áthatja, hiszen csak a jelentés kifordításával mondhatjuk, hogy a döglött lótetem ebeket halász, hogy bizott (meghitt) barátai lennének, hogy a mankója lóként funkcionál, s hogy lábát a nagy tisztelet okán kötözi mankójára. A beszédmód egyneműsége okán a közkeletű vigasztalás kifigurázásának tekinthető, hogy mankója gamóját a gyógyítás elmaradása miatt Szent Farkashoz vágja, s ebben a kontextusban a kísértések között állhatatosságát rendületlenül megőrző bibliai Jób legendás szentenciája is veszít erejéből. Pap Balázs komolyan vehetetlennek nevezi a vers beszélőjének átkait. Természetesen így is lehet fogalmazni, de az átkozódó szövegek 16. századi kontextusát figyelembe véve (gondoljunk csak Szkhárosi Horváth András roppant erejű versére) ezt tekinthetjük az ilyen biblikus erővel megszólaló szövegek ironikus félretolásának is. Mindenesetre a bibliai szövegekkel és azok magyarázataival így gazdálkodó szerzőre nagyon is illenek azok az adatok, amelyeket Vadai István az alábbiakban közölt tanulmányában a Szendrői hegedűs ének szerzőjéről olvashatunk, vagyis nagyon valószínűnek tarthatjuk, hogy az általa és Pap Balázs által egy időben fellelt felismerés szerint a verset Hegedűs Sebestyénnek kell tulajdonítanunk. Művészi megoldatlanságnak tekinthetjük ugyanakkor, hogy ez a beszédmód a vers utolsó strófáiban megtörik, ezek a strófák már nem értelmezhetők az önirónia kontextusában.

A vers sok tekintetben rokonítható Moldovai Mihály Állapatomat jelentem… kezdetű költeményével. Ebben a beszélőnek – a tetvek és a rossz társaság mellett – komoly küzdelmet kell lefolytatnia az itallal is, de az önirónia – a kalandokat elbeszélő hosszabb részletek ellenére – hasonlóan meghatározó. Nem kevésbé fontos, hogy mindkét versben a kompozíció szerves részét képezi a saját élettörténet versbeli megformálódása. A Szendrői hegedűs énekben először az ötödik strófában olvashatunk arról, hogy bizodalma Krisztuson kívül a krónikájában van, s mivel ez visszatér a tizenötödikben is („Egészségöm tudjátok, / Ha krónikámat halljátok”), aligha kétséges, hogy a megjelölés a versben elmondott élettörténetre vonatkozik. Kevésbé kifinomult megoldással történik ez meg Moldovai Mihálynál, ahol a 8. strófa a következő: „Végan nagyokat rikkantok, / Senkitől semmit nem tartok, / Sok országot elől hozok, / Melekről imigyen szólok.” Ezután valóban Magyarországot, benne a tótok lakta Szepességet és Erdélyt felölelő kalandok leírása következik, hogy aztán a kolofont kigúnyoló versszak zárja le a verset. Ha igazuk van a szakembereknek abban, hogy az íráskép és a ductus alapján neki lehet tulajdonítanunk a Bódog ember… kezdetű, a versbeszéd szempontjából kevésbé izgalmas költeményt is, akkor benne a régi magyar költészetben bevett tulajdonjogi technikák egyik legjátékosabb kezelőjét üdvözölhetjük, hiszen az egyik versében meghagyja az akrosztichont s kigúnyolja a kolofon-technikát, a másikban pedig az utolsó előtti strófában megmondja a szereztetés évét, majd kigúnyolja az akrosztichonba kódolt üzengetést: „Az szerzőjét könnyen megtalálod, / Vakszemeddel őtet megláthatod, / Ha keresed, nálad legyen botod.”

Pap Balázs tanulmánya azt sem hallgatja el, hogy a Hegedűsök, néktek szólok, meghallgassátok… kezdetű vers esetében az Ács Pál által gondozott kritikai kiadásban olvasható értelmezést nem tartja megnyugtatónak. Mivel Ács véleményét egy tanulmányban is összegezte, helyesnek látszott ezt is fölvenni összeállításunkba. Az alábbiakban természetesen nem kívánunk igazságot tenni a szerzők között, néhány megfigyelést viszont megfogalmazhatunk. Pap Balázs úgy véli, hogy a verset túlértékelnénk, ha az Archipoéta híres gyónásával rokonítanánk, hiszen ebben nincs egyéb, „csak az egy szánalomra érdemes, amorális figura egyszerű jellemzése”, ám másfelől a 12. strófa első sora („Társaimhoz ilyen módon gyakran meggyónom”) alapján mégis hajlandó gyónásnak tekinteni. Ellentmondani látszik ennek, hogy a gyónás beszédhelyzetének rekvizitumai ezt megelőzően teljesen hiányoznak: a megszólítottak a hegedűsök, s megerősíti ezt a 2. és 11. strófa is. Így még távolabbra kerül a vágánsköltészet nagy európai versétől, hiszen ott a gyónás és az önmagához szóló beszéd kifinomult egybedolgozása eredményez nagyon bonyolult helyzetet: a hatodik strófáig a beszélő megszólítottja saját maga mense (Szabó Lőrinc műfordításában a szív szerepel), majd a Presul discretissime megszólítással valóban elérkezünk a gyónás alaphelyzetéhez, hogy aztán ez váltakozzék, de az utolsó előtti versszakban az Electe Colonie (Köln Ura) megszólítás valóban gyónó keretet adjon a szövegnek. A keresztény és antik szerzőkre egyaránt rájátszó többrétegű erudíció mellett ezt a váltakozást tartják az újabb elemzők a mű legfontosabb jellemzőjének, s ez meg is nehezítette a teljes költemény recepcióját, ezért hasítottak ki belőle darabokat nálunk is a 18. században.

Igaz tehát, hogy a magyar versben ettől több fényévnyi távolságra vagyunk, de ez azt is jelenti, hogy olyan egyneműen elítélő beszédmód válik uralkodóvá, amelyben még a szánalom számára sem marad hely. Igaza van Pap Balázs végső szentenciájának: „A vers beszélője akkora lator, hogy maga a nagy Isten sem képes kimozdítani bűneiből, s ha maga az Isten kevés lenne is: nincs az a protestáns prédikátor, aki jó útra téríthetné”. Ehhez a szellemes megállapításhoz kapcsolódva a paródia eszköztárát hasznosító, de az istentelen hegedűsöket könyörtelenül leleplező szatírának is tekinthetjük a verset, s olyan prédikátor-szerzőre gyanakodhatunk, aki már megpróbálta a lehetetlent. Mivel szövegünk egy debreceni nyomtatvány függelékében jelent meg, nagy eséllyel gondolhatunk egy a kemény szavakhoz hozzászokott reformátusra. Ebben az esetben természetesen a 12. strófában olvasható megállapítás is polemikus kontextusba kerülne, s a régi gyónásgyakorlat kifigurázásának tekinthetnénk, hogy a bűnök felsorolása a legelemibb kegyességi mozzanatok és a bűnbánat teljes mellőzésével történik meg.

Bár a megszólalás különböző típusait illetően vita van a kérdéskör szakemberei között, aligha tagadható, hogy fontos motívumok és poétikai megoldások (gondoljunk csak a külső nyomorúság konkrétumaira: a rongyos ingtől az elnyűtt farkasbőrön át a más-más névvel illetett, de egyforma intenzitással garázdálkodó tetvekig) évszázadokon átívelő nagy állandóságot mutatnak. Az önreflexió eltérő intenzitása és árnyalatai ellenére indokolt tehát az ilyen típusú régi magyar versanyag együttes vizsgálata. Ennek bizonyos tekintetben csúcspontját jelenti Vadai Istvánnak a Pajkos énekről írott fontos tanulmánya, amely az értelmezés és az attribúció vitathatósága ellenére a régi magyar közköltészet alapvető fontosságú kérdéseiben tesz megfontolásra érdemes megállapításokat.

HIVATKOZÁSOK

Erdélyi Gabriella, Szökött szerzetesek: Erőszak és fiatalok a késő középkorban, Bp., Libri, 2011.

Madas Edit, „Ad terrorem omnium”: (A középkori vágánsének egy magyarországi változata?), MKSz, 92(1976/4), 380–385.

Vadai István, A tudósító ének műfaja – 1554: Megjelenik Tinódi Sebestyén Cronicája = A magyar irodalom történetei I., 274–285.