A 18. század utolsó harmadában a magyar kultúra egyre egységesebb lett: a megelőző korszakoknak nagyon erős területi, társadalmi rendi és egyházi-felekezeti tagoltsága viszonylag gyorsan visszaszorult, s az egyes kulturális alrendszerek, amelyeket a különböző, egymással sokszor szembenálló társadalmi intézmények tartottak fent, egy rétegeken, felekezeteken túlmutató, azokat meghaladó egységesség: az ún. „nemzeti” kultúra irányában mozdultak el – olyannyira, hogy fél évszázad múltán az egységes nemzeti kultúrán belül már régebbi elkülönültségük legfeljebb nyomokban volt kimutatható.

Az egységesülés a legerőteljesebben és leglátványosabban a vallási felekezeteket érintette: míg a 18. század elején még erőteljesen érvényesült a vallási ellenségeskedés, s alig volt érintkezés a katolikus és a protestáns értelmiség között, a század végére már töbfelébredt nemzetb olyan kezdeményezés indult meg, amely nem akart reflektálni a felekezetiségre: a Bessenyei által tervezett Hazafiúi Társaságban minden felekezet egyaránt képviseltette volna magát, s a századvégi nagy irodalomtörténeti összefoglalások, mind katolikus, mind evangélikus részről, a tárgyalt szerzők közé minden felekezet tagjait besorolták. S talán szimbolikusnak is tekinthető, hogy a nyelvújítási harcokban a református Kazinczynak két leghűségesebb társa a katolikus szerzetes Guzmics Izidor és az evangélikus lelkész Kis János voltak.

A kultúra egységesüléséhez igen nagy mértékben járult hozzá az oktatás állami szabályozása (Ratio Educationis, 1777, majd 1806), aminek következtében a különböző felekezeti iskolák nem-teológiai tananyaga és világi, tudományos ismeretanyaga többé-kevésbé azonossá alakult, s az oktatott tantárgyaknak sem jellege, sem tartalmai már nem tértek el egymástól; a nyilvánosság elé lépő értelmiségi réteg tehát nagyjából azonos képzettséggel és tájékozottsággal működhetett.

Átalakult, s egységességre tört a kultúra nyelve is: míg a század közepéig az iskoláztatás, a tudomány, az irodalom hatalmas része még latin nyelven született, s a szépirodalminak tekinthető művek között is nagyon magas volt a latin nyelvűség aránya, az 1760-70-es évtizedektől kezdődően radikális nyelvi mozgalmak indultak meg a magyarországi kultúra nyelvének magyar nyelvűsítésének érdekében, az anyanyelvvel való foglalkozás minden értelmiséginek mintegy erkölcsi kötelességeként funkcionált – az esetek többségében annak a reménynek nevében, hogy a magyar anyanyelvűvé tett országos kultúra mintegy magától megteremtheti a magyar államnyelvnek is politikai intézménnyé emelését is (azaz hosszú távon az ország függetlenségének kiteljesítését). Ennek az egységesülési tendenciának megnyilvánulása volt a nyelvújítási mozgalom, amelynek általános kulturális funkciója az országosan egységes „standard” nyelvi norma kialakítása volt, az egyes regionális nyelvhasználati formák „feletti” szinten.

A magyar nyelvi program, amely rendkívül nagy erőket és energiákat szabadított fel, s a magyar irodalom eleddig elképzelhetetlen nagyságrendjét és sokféleségét eredményezte, politikailag a hatalmas eredmények mellett hatalmas feszültségeket is generált (mivel az ország nagyobbik fele nem magyar anyanyelvű volt), s folyamatos külső és belső viták közepette bontakozott ki. S bár az országos kultúrának egységes magyar nyelvűsége a 19. folyamán mindvégig mint érvényes ideológiai követelmény működött, teljes egységesség természetesen nem következett be – a nemzetiségi irodalmaknak is erőteljes kibontakozási mozgalmai indultak el, s a magyar szépirodalmon belül sem szűnt meg százszázalékosan a többnyelvűség. A 19. század első harmadának végén azonban már a magyar szépirodalomban hazafias kötelességként értelmeződött a magyar nyelvűség kizárólagosságának preferálása.

A 18-19. század fordulójának irodalmi alakulástörténetének egyik legfontosabb mozzanata volt a mai értelemben vett „szépirodalmiságnak” hallatlan méretű előre törése: míg a század első kétharmadában a kulturális termékeknek túlnyomó többsége teológia, morálfilozófiai, kegyességi vagy tudományos mű volt, s csak jóval kevesebb „poétai” alkotás született: a század végére a „literátor”, azaz az író ideáltípusa a szépirodalmat teremtő értelmiségi lett: ilyen kezdeményezések olvashatók ki az első folyóiratok programjaiból és gyakorlatából, ilyen irányban mutat az olvasáskultúra átalakulása (pl. a regényirodalom kibontakozásában) vagy a nyomtatásban is megjelenő verseskötetek számának ugrásszerű megemelkedésében. Az írók-költők tájékozódása a klasszikus irodalmi példák követése felől eltolódott a szinkron európai irodalom alkotásainak irányába – a lefordított külföldi műveknek mennyisége jelentős mértékben meghaladta az „eredeti” alkotásokét.

S a kultúra és irodalom egységesülésének biztosító háttereként a nyilvánosság átalakulását kell vagy lehet tekintenünk: az országos sajtó, a periodikák megjelenése, a társasági szervezkedések, s végül a rendkívül nagy hatással működő nyilvános viták (ha persze méretükben nem is hasonlíthatók akár a 19. század közepének működéséhez), a korábbi regionálisan tagolt kulturális érintkezésnek minden elemét átírták, a nyilvános megszólalás szerepvállalásától a nyilvános megszólalás sajtóbeli retorikájáig.

Az egységesülés ideológiai feltételét az adta meg, hogy a századforduló környékén széles körűen átalakult a nemzet fogalma: a többszázados „hungarus”-tudat helyére az anyanyelvűségre alapozó, az anyanyelvi kultúra közösség-alkotó funkciójára épülő nemzet-fogalom lépett, aminek következtében a kultúra funkciója hatalmas mértékben kitágult, valamint a kultúra értelmezése a hazafias ideológia kereteiben kapott terepet. E változás következtében a kulturális-irodalmi alkotó tevékenység a megelőzők időkhöz képest rendkívül széles körben hatott, nagyszerű eredményeket produkált – s teljes mértékben átalakította a kulturális alkotásokhoz fűződő személyes és közösségi viszonyokat.