Margócsy István

A magyar nyelv nemzete (1770-1820)

A 18. század utolsó harmadában a magyar kultúra egyre egységesebb lett: a megelőző korszakoknak nagyon erős területi, társadalmi rendi és egyházi-felekezeti tagoltsága viszonylag gyorsan visszaszorult, s az egyes kulturális alrendszerek, amelyeket a különböző, egymással sokszor szembenálló társadalmi intézmények tartottak fent, egy rétegeken, felekezeteken túlmutató, azokat meghaladó egységesség: az ún. „nemzeti” kultúra irányában mozdultak el – olyannyira, hogy fél évszázad múltán az egységes nemzeti kultúrán belül már régebbi elkülönültségük legfeljebb nyomokban volt kimutatható. Az egységesülés a legerőteljesebben és leglátványosabban a vallási felekezeteket érintette: míg a 18. század elején még erőteljesen érvényesült a vallási ellenségeskedés, s alig volt érintkezés a katolikus és a protestáns értelmiség között, a század végére már töbfelébredt nemzetb olyan kezdeményezés indult meg, amely nem akart reflektálni a felekezetiségre: a Bessenyei által tervezett Hazafiúi Társaságban minden felekezet egyaránt képviseltette volna magát, s a századvégi nagy irodalomtörténeti összefoglalások, mind katolikus, mind evangélikus részről, a tárgyalt szerzők közé minden felekezet tagjait besorolták. S talán szimbolikusnak is tekinthető, hogy a nyelvújítási harcokban a református Kazinczynak két leghűségesebb társa a katolikus szerzetes Guzmics Izidor és az evangélikus lelkész Kis János voltak. A kultúra egységesüléséhez igen nagy mértékben járult hozzá az oktatás állami szabályozása (Ratio Educationis, 1777, majd 1806), aminek következtében a különböző felekezeti iskolák nem-teológiai tananyaga és világi, tudományos ismeretanyaga többé-kevésbé azonossá alakult, s az oktatott tantárgyaknak sem jellege, sem tartalmai már nem tértek el egymástól; a nyilvánosság elé lépő értelmiségi réteg tehát nagyjából azonos képzettséggel és tájékozottsággal működhetett. Átalakult, s egységességre tört a kultúra nyelve is: míg a század közepéig az iskoláztatás, a tudomány, az irodalom hatalmas része még latin nyelven született, s a szépirodalminak tekinthető művek között is nagyon magas volt a latin nyelvűség aránya, az 1760-70-es évtizedektől kezdődően radikális nyelvi mozgalmak indultak meg a magyarországi kultúra nyelvének magyar nyelvűsítésének érdekében, az anyanyelvvel való foglalkozás minden értelmiséginek mintegy erkölcsi kötelességeként funkcionált – az esetek többségében annak a reménynek nevében, hogy a magyar anyanyelvűvé tett országos kultúra mintegy magától megteremtheti a magyar államnyelvnek is politikai intézménnyé emelését is (azaz hosszú távon az ország függetlenségének kiteljesítését). Ennek az egységesülési tendenciának megnyilvánulása volt a nyelvújítási mozgalom, amelynek általános kulturális funkciója az országosan egységes „standard” nyelvi norma kialakítása volt, az egyes regionális nyelvhasználati formák „feletti” szinten. A magyar nyelvi program, amely rendkívül nagy erőket és energiákat szabadított fel, s a magyar irodalom eleddig elképzelhetetlen nagyságrendjét és sokféleségét eredményezte, politikailag a hatalmas eredmények mellett hatalmas feszültségeket is generált (mivel az ország nagyobbik fele nem magyar anyanyelvű volt), s folyamatos külső és belső viták közepette bontakozott ki. S bár az országos kultúrának egységes magyar nyelvűsége a 19. folyamán mindvégig mint érvényes ideológiai követelmény működött, teljes egységesség természetesen nem következett be – a nemzetiségi irodalmaknak is erőteljes kibontakozási mozgalmai indultak el, s a magyar szépirodalmon belül sem szűnt meg százszázalékosan a többnyelvűség. A 19. század első harmadának végén azonban már a magyar szépirodalomban hazafias kötelességként értelmeződött a magyar nyelvűség kizárólagosságának preferálása. A 18-19. század fordulójának irodalmi alakulástörténetének egyik legfontosabb mozzanata volt a mai értelemben vett „szépirodalmiságnak” hallatlan méretű előre törése: míg a század első kétharmadában a kulturális termékeknek túlnyomó többsége teológia, morálfilozófiai, kegyességi vagy tudományos mű volt, s csak jóval kevesebb „poétai” alkotás született: a század végére a „literátor”, azaz az író ideáltípusa a szépirodalmat teremtő értelmiségi lett: ilyen kezdeményezések olvashatók ki az első folyóiratok programjaiból és gyakorlatából, ilyen irányban mutat az olvasáskultúra átalakulása (pl. a regényirodalom kibontakozásában) vagy a nyomtatásban is megjelenő verseskötetek számának ugrásszerű megemelkedésében. Az írók-költők tájékozódása a klasszikus irodalmi példák követése felől eltolódott a szinkron európai irodalom alkotásainak irányába – a lefordított külföldi műveknek mennyisége jelentős mértékben meghaladta az „eredeti” alkotásokét. S a kultúra és irodalom egységesülésének biztosító háttereként a nyilvánosság átalakulását kell vagy lehet tekintenünk: az országos sajtó, a periodikák megjelenése, a társasági szervezkedések, s végül a rendkívül nagy hatással működő nyilvános viták (ha persze méretükben nem is hasonlíthatók akár a 19. század közepének működéséhez), a korábbi regionálisan tagolt kulturális érintkezésnek minden elemét átírták, a nyilvános megszólalás szerepvállalásától a nyilvános megszólalás sajtóbeli retorikájáig. Az egységesülés ideológiai feltételét az adta meg, hogy a századforduló környékén széles körűen átalakult a nemzet fogalma: a többszázados „hungarus”-tudat helyére az anyanyelvűségre alapozó, az anyanyelvi kultúra közösség-alkotó funkciójára épülő nemzet-fogalom lépett, aminek következtében a kultúra funkciója hatalmas mértékben kitágult, valamint a kultúra értelmezése a hazafias ideológia kereteiben kapott terepet. E változás következtében a kulturális-irodalmi alkotó tevékenység a megelőzők időkhöz képest rendkívül széles körben hatott, nagyszerű eredményeket produkált – s teljes mértékben átalakította a kulturális alkotásokhoz fűződő személyes és közösségi viszonyokat.

17.1.  Szilágyi Márton: Az eredet dilemmái
(Az 1772-es korszakhatár kérdéséhez)

Az a feltevés, hogy az „újabb”, a „megújult” irodalom, későbbi elnevezéssel: a „felvilágosodás irodalma” az 1772-es korszakhatárhoz, azaz Bessenyei György fellépéséhez és szerepéhez köthető, a 19. század közepén rögzült az irodalomtörténetírásban, s bár azóta sokszor vitatták érvényét, kivált kizárólagos élességét, máig tartja magát. A korszakhatár meghúzásának szempontjai ugyan gyakran változtak, s hol a magyar nyelvűség, hol a nyíltan képvislet nemzeti elkötelezettség, hol a szépirodalmiság, hol az eszmetörténeti értelemben vett felvilágosodottság hangsúlyoztatott – a hetvenes évek átalakulásának primátusa domináns maradt. Holott e koncepcióval szemben két nagyon erős vélemény is elhangzott: Horváth János a 18. század közepén történt változást jóval előbbre helyezte, s az Anonymus-krónika megjelenésének (1746) tulajdonított oly jelentőséget, amely megváltoztatta volna a hazai kultúrához való generális viszonyt; újabban pedig Bíró Ferenc azt vélelmezte, hogy nem Bessenyei társasága, hanem az utána következő, a 80-as években induló, „új” szociológiai meghatározásokkal rendelkező nemzedék teljesítménye eredményezte az irodalmi mező látványos átalakulását.

17.2.  Bátori Anna: A tudás hálózatai: Wallaszky Pál historia litterariája és a 18. századi tudástranszfer
(Módszertani kísérlet)

A 18. század közepe/utolsó harmada előtt a magyarországi irodalomnak nem született meg átfogó, koncepciózus áttekintése: a jelentős kulturális áttekintések (Árvai Mihály jezsuita, 1735, vagy Desericzky Ince piarista szerzetes, 1745, tollából) jóformán kizárólagosan a latin nyelv magyarországi terjedtségéről, valamint a magyar iskolarendszerről emlékeztek meg, szigorúan katolikus nézőpontól. Az 1780-as években megjelent nagy összefoglaló munkák (Horányi Elek piarista műve: Memoria Hungarorum, I-III. 1775-1777; valamint Wallaszky Pál evangélikus lelkész könyve: Conspectus Reipublice Litterariae in Hungaria, 1785, második kiadás 1808) azonban már a teljes magyarországi irodalmat számba vették, s valamennyi vallási felekezetnek leírták tevékenységét, s az összes Magyarországon elterjedt nyelvet figyelembe vették, s rendszerükben egymás mellé rendelték (hasonló vállalkozások aztán, e két nagy mű hatására,e század végéig szép számban keletkeztek). Ugyanilyen holisztikus szemlélettel éltek akkor is, amikor a megjelent könyvek és megírt kéziratok számbavétele során minden műfajt egyformán legitimnek tekintettek, s nem tettek különbséget a teológiai, filozófiai, tudományos, erkölcstani valamint a szépirodalminak tekinthető alkotások között. Wallaszky műve azért tekinthető a sok érdemes Historia literaria között is kiemelkedőnek és korszakalkotónak, mert e könyv tárgyalta először az irodalmat (azaz a litterae, vagy később a literatura területét) történeti szemlélettel, s az egyes századoknak kulturálódási szintjét a különböző korok meghatározottságaiból és kultúra-felfogásából magyarázta; másrészt pedig e mű vezette be a művek és szerzők leírásába az irodalomnak intézményes szemléletét, s a műveket nem pusztán a szerzők kiválóságával vagy fontosságával méltatta, hanem az alkotói tevékenységet megkísérelte a már létező vagy kívánatosnak vélt kulturális-társadalmi intézmények keretei között értelmezni. Úttörő vállalkozása nagy hatással volt kortársaira, s az a pár évtizeddel később megszületett nagy összefoglalás is, amely tőle eltérő módon már csak a magyar nyelvű irodalmiságot tárgyalta (Pápay Sámuel: A magyar Literatura Esmérete, 1808) az anyag elrendezése során a Wallaszky-mű módszertanát követi.

17.3.  Nagy Imre: Bessenyei György, a magyar felvilágosodás úttörője

Bessenyei Györgyből a romantikus nemzeti (szép)irodalom teoretikusai (elsősorban Toldy Ferenc) formálták meg a felvilágosodás korszakváltó figuráját a 19. százaad közepén: azt a szerzőt emelték pidesztálra, aki a „nemzetietlennek” tekintett 18. század végére meghirdette a magyar nyelvűségnek programját, s aki „modern”, nyugat-európai minták alapján alkotott szépirodalmi műveivel (elsősorban drámáival) szakított a morál-teológiai beállítottságúként szemlélt, „régi” irodalommal. Választásuk jogos volt, mert Bessenyei valóban erőteljesen szembeszállt az irodalomnak, kultúrának egyházközpontú szemléletével, s egyházakon, felekezeteken kívüli intézményes keretek között képzelte el a kibontakozást; ugyanakkor azonban Bessenyei figurájából és műveiből csak erős szelekció során lehetett megkonstruálni a felvilágosodott modernséget: Bessenyei, a magyar nyelv valóban igen erős propagandája mellett is nem kevés művet írt német nyelven, s ha némely drámája és egykét verse értelmezhető is a modern szépirodalmiság jegyében, műveinek hatalmas többsége nem a szépirodalom igényével készült: hatalmas terjedelmű filozófiai tankölteményei, amelyeket életműve főműveiként tekintett, ha nem is egyházias jellegűek, de antropológiai-morálfilozófiai értelemben vett verses értekezések, amelyek épp e műfajválasztás miatt maradtak ki a közvetlenül következő korszakok hagyománykövetéséből; ráadásul e művek nagy része nem is került be a szinkron irodalom látókörébe (nagy filozófiai regénye a keletkezés után 120 évvel jelent csak meg – addig csak beszéltek róla, de senki nem olvasta!). Bessenyei kultúra-szervező tevékenysége és propagandisztikus írásainak erjesztő hatása igen jelentősnek tekinthető – ám műveinek befolyása a magyar szépirodalom fejlődésére igen csekélynek mondható.

17.4.  Thimár Attila: „Leveledet vettem, verseid csudálom”
1777: Bessenyei György társasága

A 18. század utolsó harmadáig terjedően a magyar verses költészet ritmusvilága lényegében kizárólag azt a metrum-struktúrát követte, amelyet a mai verstankutatás „ütemhangsúlyosnak” nevez. A század közepének kulturális tájékozódása azonban észlelte, hogy a nyugat-európai anyanyelvű kultúrák többsége is kísérletezik az antik időmértékes metrumoknak anyanyelvi használatával – s e tájékozódás a verskultúra radikális kibővítéséhez, szerkezeti és műfajszempontú átalakulásához vezetett. A magyar nyelvnek ama sajátossága, hogy könnyen tudta imitálni az antik időmértéklést, nagyon rövid idő alatt (bár komoly ellenállással szemben) széles körben elfogadottá, némely csoportok számára kizárólagossá tette a metrizálást – ami a költészeti műfajoknak is igen széleskörű átrendeződéséhez vezetett: kb. fél évszázad költészete számára rögzült az időmértéknek, a „magyaros” verselésnek, és a rímes időmértékes verseknek műfajkötöttsége. A verselésnek ez az átalakulása együtt járt a követendő példák körének kibővülésével is: erős viták után az antik minták mellé felsorakoztak az utóbbi évszázadok európai főművei és a (majdnem) kortárs költészet elismert darabjai (Milton, francia klasszicista drámák, Osszián), a század utolsó éveiben pedig már a nyugat-európában divatossá vált orientalizmus vagy skandináv mitikus költészet is éreztette hatását (pl. Csokonainál) – s mindez lassan oda vezetett, hogy (szintén európai indíttatásra) megindult az érdeklődés a „népköltészet” felfedezésének irányába: vagyis a mindeddig nem legitim populáris regiszter irányába. * Az irodalom intézményesülésének egyik első, naiv megnyilvánulását tapasztalhatjuk abban a „divatban”, hogy az 1770-80-as évtizedekben hatalmas mértékben megnövekszik az íróknak egymáshoz írott, levélformát, episztolát imitáló költészete. Az írói alkotásfolyamat, amit mindeddig a teória és a gyakorlat is a magános felkészültség és magános invenció terepének látott (legfeljebb a reprezentációs megjelenési formában vélte magát intézményesnek), e levelekben már mint közös gondolkodási folyamat eredménye mutatja magát: ha a verset a költő egyedül írja is, már az írás aktusába is beleszerkeszti barátjának, kollégájának, társának diskurzusát -- emiatt jelennek meg közös verseskötetek (Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám esetében), ezért leveleznek a fiatal írók egymással versekben (Verseghy Ferenc és Kreskay Imre), ezért írja Révai Miklós is majd minden elégiáját valakinek címezve, az elégiát episztolává formálva. A költészet csoportkohéziós erővé válik – s az együttes reprezentáció pedig már intézménnyé formálja a magános ihletet is.

17.5.  Balogh Piroska: A barokk jezsuita műveltségtől a preromantikus esztétika polifóniájáig.
Szerdahely György Alajos, az első magyar esztétikaprofesszor tudományszemléletének sajátságai

Az 1770-es években Budára, majd Pestre költöztetett egyetemen irodalmi szempontból kivételesen fontos tanszék is alakult: az európai mércével mérve is nagyon új esztétika tantárgy nemcsak létjogosultságot nyert, hanem alapító professzora, Szerdahely György révén európai színvonalú oktatást és tájékozódást is tudott nyújtani. A professzor több fontos latin nyelvű traktátust is publikált, amellyel rendkívül szélesre tárta a művészetekkel való foglalkozás horizontját: mind igen korszerű teóriájával, mind pedig a rengeteg tárgyalt mű prezentációjával hozzájárult ahhoz, hogy a századvég művészet-elmélete és kultúra-ismerete erőteljesen modernizálódjék. Szerdahely, jóllehet a kultúra és a politika magyarnyelvűsítésével elvi okokból szembeszállt, aktívan részt vett a szinkron magyar irodalom alakításában is; így egész tevékenységével azt a paradoxont teljesítette ki, mely a latin nyelviség és a modernség között feszült – bár konzervatívnak mutatta magát, mégis a kibontakozás irányában hatott.

17.6.  Hartvig Gabriella: Ossziáni fordítások a Magyar Museumban
1788: Megjelennek Batsányi János Osszián-fordításai

Az európai Osszián-divat nagyon erősen érvényesült Magyarországon is: az archaikus régiségként értett távoli melankolikus és tragikus hősi epika egyszerre elégítette ki a történelem felé forduló nosztalgiákat valamint a szentimentális érzékenységgel operáló modern szubjektivitást, s hozzájárult ahhoz, hogy kiformálódjék az a költőszerep (a magyar „bárdus”), amely a hősi múlt és az érzékeny jelen összeéneklésében vélte felfedezni egy érvényes modern költői megszólalás esélyét. Sőt: az egzotikus nyelv egzotikus költészete a költői nyelvre és retorikára is erőteljesen hatott: épp ezért különösen érdekesek az elkészült Osszián-fordítások poétikai variációi: mintegy előkészítik a történeti magyar epika majdani válfajait.

17.7.  Margócsy István: A magyar nyelv térnyerése

A 18. század végéig a magyarországi kultúra túlnyomó mértékben latin nyelven zajlott: latin volt az államnyelv, a politika (országgyűlés, megyegyűlések), a jog nyelve, az oktatás nyelve a gimnáziumokban és a főiskolákon nyelven zajlott (nagyon sok helyen az anyanyelv használatának tiltása mellett), s latin nyelven születtek a tudományos értekezések. Sőt: a latin nyelvűségben a mai értelemben vett szépirodalom is hatalmas arányban részesült: sok esetben itthon a nemzetközi irodalom alkotásai is latin nyelven jelentek meg (Milton nagyművének első magyar fordítása is latinból készült). A század vége felé tört előre amaz irányzat, amely a kultúrát és az irodalmat anyanyelve kívánta felmutatni – azzal a távlati céllal, hogy remélhető időn belül az állam politikai nyelvhasználata is magyarrá fog válni. A magyar nyelv művelése, ami természetesen a kultúra terepén zajlott, szorosan összefüggött azzal a politikai céllal, hogy a latinságot, először a kultúra területén, azután a politika területén, visszaszorítsák, s a magyar nyelv használatát tegyék a nyilvános élet minden fórumán kizárólagossá. E törekvés legnagyobb akadálya természetesen az volt, hogy a Magyar Királyság alattvalóinak valamivel több mint fele nem magyar anyanyelvű volt – tehát a politikai nyelvhasználat váltásának igénye magában rejtette a nemzetiségi feszültségek fokozódását is. A magyar anyanyelvűség kiterjesztésének törekvése igen sok vitát provokált – s a probléma elvi megoldhatatlansága nem kevés magyar anyanyelvű literátort arra késztetett, hogy a latin nyelv egyetemessége mellett lépjen fel. A nagy magyar nyelvű program, amely nagyon nagy kulturális energiákat szabadított fel, természetesen szükségessé tette a magyar nyelv bővítését, szabályozását és „újítását” is; a nyelvújító törekvések, amelyek elsősorban az irodalom terén kívántak legaktívabban érvényesülni, egyszerre indukálták a nyelv- és az irodalomszemlélet modernizálódását is: emiatt lett oly látványos és sok esetben botrányos a nyelvi kibontakozás sok évtizedes folyamat.

17.8.  Thimár Attila: Az irodalmi intézményrendszer kialakulása Magyarországon
1790: „Több tudós magyarok egybeállván a nyelvnek s tudományoknak előmozdítására társaságot szerveznek”

Az írói-tudósi társaság-szervezés igénye a 18. század közepe óta élt a magyarországi tudós társadalomban: Bessenyei György programtervezete egy hosszabb folyamatnak lett radikális végpontja – vagy egy későbbi lassú fejlődés kiindulópontja. Bessenyei első szervezeti kísérlete, a Hazafiúi Társaság úgy is felfogható, mint a társadalmi rétegek és felekezetek feletti kulturális nemzet első intézményes megjelenése: a tagok között, hierarchia nélkül, főnemesek, nemesek és nem-nemesek egyaránt jelen lehettek, s katolikus, református és evangélikus literátorok is szerepeltek – először mutatván fel a kulturális nemzetnek mint „globalizációs” koncepciónak az érvényesülését, s először prezentálván a kultúrának nemzet-koncipiáló ideológiáját. A Hazafiúi Társaság ugyan nem tudott hivatalossá válni, s nem tudott működő szervezetként és intézményként funkcionálni, de koncepciója megalapozta a majdani Akadémia-tervezeteket, amelyek ezt globalizációra és toleranciára hivatkozó megalapozást mindvégig, a tényleges Akadémia megalakulásáig érvényesnek tudták és hirdették.

17.9.  Granasztói Olga: Cenzúra, hitvédők, könyvkereskedők és olvasók
1792: Összeállítják Erdődy Júlia könyvtárkatalógusát

[A tanulmányhoz tartozó bevezetést hamarosan feltöltjük.]

17.10.  Czifra Mariann: Az írás megmarad?
Kazinczy Ferenc és a Tövisek és Virágok
1

Az 1810-es évek folyamán jelentek meg Kazinczy Ferencnek összegyűjtött eredeti, bát többségében fordított munkái – e gyűjtemény képviselte a legerőteljesebben a (modern) írók szépirodalmon belüli nyelvhasználatának korlátolhatatlanságát (akár a grammatikai vétségekig terjedően). E sorozat hatása felmérhetetlenül nagy volt: az ez után induló irodalmárok és írók számára a szépirodalmi esztétizálás magától értetődően írta felül a szigorú nyelvhasználati szabályozottságot. Ugyanakkor e gyújtemény (habár a viták még a huszas évek során sem ültek el) lényegében a nyelvújítás szépirodalmi szakaszának záróköveként is funkcionál: a továbbiakban a nyelv-alapú irodalom- és költészetszemléletet az esztétizáló megközelítés fogja felváltani, s hamarosan teljesen kiszorítani az irodalmi diskurzusból.

17.11.  Miskolczy Ambrus: Termékeny haragvások, avagy a Szabadság-óda „rejtélye”
Kazinczy Ferenc nyílt és rejtett dialógusa Batsányi Jánossal és Sipos Pállal

Kazinczy költészete – miközben ő maga folyamatosan hangsúlyozta, hogy íróként elsősorban ízlés-formálóként kíván fellépni – szoros kapcsolatban állt közéleti gondolkodásával és szerepével (legerőteljesebben fogsága előtt, azaz a jozefin évtizedben, mikor állami funkciót is vállalt, s 91-es években a jakobinus szervezkedé értelmiségi forrongásában ; de fogsága után is, amikor pedig a nyilvános politizálástól messzemenően tartózkodott) ; s verseiben, elsősorban episztoláiban, rendkívül gyakran érint oly teoretikus, esztétikai-filozófiai kérdéseket is, amely kérdéseknek nyílt tárgyalása nem volt tanácsos – a verseknek gyakran absztrakt-teoretikus vagy éppen mitizáló-ornamentikus megfogalmazása azonban teret nyitott akár viták számára is.

17.12.  Onder Csaba: A kétéltű képletei
1801, 1805 Csokonai Vitéz Mihály: Lilla – Kisfaludy Sándor: A’ Kesergő Szerelem

A szerelmi költészet elfogadtatásának teoretikus problémái alighanem az irodalmi mű autonómiájának alapkérdéseivel függenek össze: ama zárt, valláserkölcsi megalapozottságú irodalom, amely az erkölcsi elkötelezettség és a haszonelvű didaxis alapján vélte meghatározni a költészetet, a szerelmi költészetet egyszerre vetette el erkölcsi és haszonelvű alapon. Ama megítélése a szerelmi költészetnek, amely még Balassi költészetét is „fajtalannak” tudta beállítani, a 18. század végén is nagyon erősen élt és hatott, egyházi személyekre sokszor fegyelmi következményekkel is járt; ám a szerelmi költészetnek „komolytalanságát” még oly, más szempontból igencsak modern költők is hangoztatták, mint Batsányi János vagy Berzsenyi Dániel . A szerelemnek antropológiai jelentőségéről (s nem erkölcsi megítélhetőségéről) , érdekes módon, elsősorban nem költők értekeztek, hanem filozófusok és politikusok (pl. Decsy Sámuel), akik a szerelemnek mint a teljes emberséghez vezető út egyik legfontosabb pedagógiai mozzanatát emelték ki. Épp ezért lehetett oly nagy hatása a 19. század első éveiben Kisfaludy Sándor és Csokonai Vitéz Mihály nyíltan vállalt „tiszta” szerelmi poézisának: e két kötet mind rkölcsi, mind poétikai szempontból áttörést tudott elérni (bár az megemlítendő, hogy Kisfaludy Sándor a könyve első kötetének megjelentetését saját szerzői nevével nem vállalta; csak mikor a könyvecske igazán széles körű elismerést aratott, akkor lépett szerzőként a nyilvánosság elé – igaz, akkor a könyv előszavában a szerelmi költészetnek jelentős apológiáját is megírta.

17.13.  Hermann Zoltán: „A kietlen magánosság Elíziom lelkemnek…” - az életrajzi kontextus mint poétai román
1807 Megjelenik Kisfaludy Sándor kötete, a Himfy szerelmei

A szerelmi költészet elfogadtatásának teoretikus problémái alighanem az irodalmi mű autonómiájának alapkérdéseivel függenek össze: ama zárt, valláserkölcsi megalapozottságú irodalom, amely az erkölcsi elkötelezettség és a haszonelvű didaxis alapján vélte meghatározni a költészetet, a szerelmi költészetet egyszerre vetette el erkölcsi és haszonelvű alapon. Ama megítélése a szerelmi költészetnek, amely még Balassi költészetét is „fajtalannak” tudta beállítani, a 18. század végén is nagyon erősen élt és hatott, egyházi személyekre sokszor fegyelmi következményekkel is járt; ám a szerelmi költészetnek „komolytalanságát” még oly, más szempontból igencsak modern költők is hangoztatták, mint Batsányi János vagy Berzsenyi Dániel . A szerelemnek antropológiai jelentőségéről (s nem erkölcsi megítélhetőségéről) , érdekes módon, elsősorban nem költők értekeztek, hanem filozófusok és politikusok (pl. Decsy Sámuel), akik a szerelemnek mint a teljes emberséghez vezető út egyik legfontosabb pedagógiai mozzanatát emelték ki. Épp ezért lehetett oly nagy hatása a 19. század első éveiben Kisfaludy Sándor és Csokonai Vitéz Mihály nyíltan vállalt „tiszta” szerelmi poézisának: e két kötet mind rkölcsi, mind poétikai szempontból áttörést tudott elérni (bár az megemlítendő, hogy Kisfaludy Sándor a könyve első kötetének megjelentetését saját szerzői nevével nem vállalta; csak mikor a könyvecske igazán széles körű elismerést aratott, akkor lépett szerzőként a nyilvánosság elé – igaz, akkor a könyv előszavában a szerelmi költészetnek jelentős apológiáját is megírta.

17.14.  Czifra Mariann: A nyelvújítási harc korlátai – egy kognitív metafora értelemképző szerepe a nyelvújítás narratívájában

A 18. század végéig a „literatura” sokszázados kategóriája lényegében érintetlen archaikusságában érvényesült: az írás-olvasás fogalma magában foglalta egyaránt a tudományos traktátusokat, s a költői alkotásokat is. Bár a különbséget e két szféra között már a régiségben is folyamatosan érzékelték és rögzítették, csak a század végén történt radikális teoretikus és a költői gyakorlatban is észlelhető áttörés: a tisztán művészi céllal készült, s tisztán esztétikai élvezet gyanánt fogyasztott művek ekkor nyerik el teljesjogú legitimációjukat: ekkortól neveztetik a költészet sé a fikciós próza „szép” irodalomnak. Az elválás rendkívül hosszú és ellentmondásos folyamat során jött létre, s csak nagyon kevés olyan alkotó volt, mint pl. Kazinczy Ferenc, aki már kora fiatalkori műveiben kijelentette, hogy ő csak mint „artista”, azaz a nyelvi megjelenítés mestere kíván fellépni, s az irodalmi művek erkölcsi-didaktikus aspektusairól kész lemondani. A 18-19. század fordulójának talán leg látványosabb és legszenvedélyesebb vitái épp e kérdés körül forogtak, hisz a Horatiustól örökölt nagy tanulság, azaz a szépnek és hasznosnak együttes fellépése, még sokáig kísértette a magyar költészetet. S alighanem épp ez a hol nyílt, hol lappangó vita rejlett a nyelvújítási harcok kérlelhetetlensége mögött is: az, hogy mit szabad vagy nem szabad a nyelvvel csinálni, szorosan összefüggött azzal a kérdéssel: vajon a szépirodalmi művek relatív „szabadsága” nem az esztétikai szféra autonómiájának lenne a garanciája – vagy a másik oldalról nézve: a fenyegetése.

17.15.  Tolcsvai Nagy Gábor: A nyelvi és irodalmi ízlésvita nagy, nyilvános szakasza 1813 Mondolat

Magyarországon az 1780 és 1830 között lezajlott nagy nyelvújítási mozgalomban két alapvető mozzanat keveredett össze – ez okozta a vita feltűnő hevességét. A fő mozgató az ország modernizálásával összefüggő nyelvi standardizáció tendenciája volt: a nemzet egységes, minden regionális és társadalmi alrendszerre egyformán érvényes és érthető nyelvét akarták megkonstruálni és szabályozni. Már a nyelvújítónak nem nevezhető Bessenyei is azt tekintette az Akadémia első feladának, hogy megalkossák a teljes magyar szótárt és lefektessék a mindenkire érvényes (kötelezö) grammatikális nyelvhasználati szabályokat (ily törekvés mutatható ki ama nagyszabású grammatikai vita hátterében is, amely Révai Miklós és Verseghy Ferenc között robbant ki a század elő évtizedében). Ám e nyelvi standardizációs mozgalom összefonódott (összekeveredett) azzal az irodalmi programmal, amely a nyelv művelését a (szép)irodalom révén kívánta biztosítani, s a nyelvhasználatnak nem grammatikális, hanem esztétikai korlátokat (vagy korlátlanságokat) kívánt előírni. A „nyelvújító” irodalmárok, azaz Kazinczy Ferenc és elvbarátai a nyelv művelését összekötötték a szépirodalmi termelés modernizálásával is: ennek volt köszönhető a vita sok szélsőséges indulata – hiszen olyan korabeli magyar literátort nem lehetett találni, aki a nyelvi változásokkal szemben generális elutasítással élt volna. A nyelvi standardizáció természetesen messze túlterjedt az írott és (szép)irodalminak tekinthető nyilvános szövegeknek határain, s a beszélő közösség rendkívül széles tömegeihez ért el, hatott, s hatása máig terjedően meghatározónak tekinthető; ám a nagy folyamat mégis úgy rögzült a magyar emlékezet-hagyományban, mintha „csak” az írók nyelvhasználati joga körül forgott volna.

17.16.  Bécsy Ágnes: A szövegtől a szerzőig – költészet és kritika
1817 Kölcsey Ferenc: Berzsenyi Dániel Versei

A nyilvánosság előtt gyakorolt, nyomtatásban megjelent kritika a kibontakozó modern irodalmiság egyik neuralgikus pontja lett: rögtön az első megjelenés (Ráth Mátyás hírlapjában Rájnis József művét illetően) komoly botrányt és vitát okozott, s a továbbiakban is az élesebb esztétikai mérlegelés rossz társadalmi visszhangot váltott ki (pl. Kazinczy ferencnek a Himfy szerelmeiről írott kritikája esetében). Az ifjú Kölcsey, amikor korának legfontosabb szerzőiről kívánt egy összefoglaló áttekintést adni, s a maga esztétikája nevében erős bírálattal élt, s nem törődött a tekintély-elven alapuló konvencióval, tulajdonképpen nem kevés íratlan játékszabályt is megszegett; aminek következményeként nem csak a megsértődött Berzsenyi pályáján következett be törés, hanem Kölcseyén is: a Tudományos Gyűjtemény nem vállalta az ily kritikusi alapállásból következő konfliktus-sorozatot. A vitának rossz következményei a kritikát illetően alighanem fontosabbak, mint Berzsenyi sérelme: a Kölcsey-féle vállalkozás beszüntetése egy jó évtizedre bezárta a kritika-írás előtt a lehetőségeket (csak Bajzáék Criticai Lapok c. vállakozása fogja „újraindítani” a kritikusi diskurzust, ismét sok vitát provokálva), s a par excellence kritikus Kölcsey pályáját is eltérítette: kritika helyett az értekezés műfaja felé terelve az alkotó tájékozódását.

17.17.  Fórizs Gergely: A képzés eszménye Berzsenyi Verseinek IV. könyvében

A 18. század végén kialakult költői megszólalási formák között kitüntetett szerepet kapott a nemzet képviseletében mondott szózat és a nemzethez forduló fel szólítás egymással szoros kapcsolatban álló s diskurzus-meghatározó gesztusa: a magát a közösség képviseletére felhatalmazott szószólónak tekintő költő a nemzetpolitikai sorskérdések megfogalmazójaként és közvetítőjeként határozza meg magát (s ezért nem foglalkozik mindennapi vagy közönséges „csekélységekkel”) – s ezért akkor is természetes módon nyúl a klasszikus ókor által kidolgozott reorikához, amikor az antik univerzalizmus helyett a nemzeti különállás önmeghatározási problémáit tematizálja, még akkor is, ha modern tájékozódásának következményeként számot kell vetni a modern („szentimentális”) korban kiküszöbölhetetlen elidegenedés szmélyes, közösségi és poétikai kérdéseivel.

17.18.  Vaderna Gábor: Bárdköltészet

A 18. század végén kialakult költői megszólalási formák között kitüntetett szerepet kapott a nemzet képviseletében mondott szózat és a nemzethez forduló fel szólítás egymással szoros kapcsolatban álló s diskurzus-meghatározó gesztusa: a magát a közösség képviseletére felhatalmazott szószólónak tekintő költő a nemzetpolitikai sorskérdések megfogalmazójaként és közvetítőjeként határozza meg magát (s ezért nem foglalkozik mindennapi vagy közönséges „csekélységekkel”) – s ezért akkor is természetes módon nyúl a klasszikus ókor által kidolgozott reorikához, amikor az antik univerzalizmus helyett a nemzeti különállás önmeghatározási problémáit tematizálja, még akkor is, ha modern tájékozódásának következményeként számot kell vetni a modern („szentimentális”) korban kiküszöbölhetetlen elidegenedés személyes, közösségi és poétikai kérdéseivel.

17.19.  Csörsz Rumen István: A „jámbor puttonos”-tól a „mendikás tónus”-ig
Kritikatörténeti reflexiók a 18–19. századi magyar közköltészethez*

A 18. század végéig a lírai megszólalás műfaji és modális jellemzőit nagyon erősen meghatározta az igen széles körben élő és ható közköltészeti hagyomány, amely mind társadalmi funkcióinak köszönhetően, mind pedig az iskolai poétika-oktatásnak köszönhetően igen erős közkedveltségnek és népszerűségnek örvendett – a nyelvújítás korabeli költészet-elméleti viták (elsősorban Kazinczy részéről) épp ennek a hagyománynak korlátozására, illetve visszaszorítására törtek, egy modernnek tekintett, erősen a megszólaló figurájának szubjektivitására, a lélek bensőségének kifejezésére koncentráló esztétika nevében (egy ily líraiságnak elméleti megalapozására is komoly erőfeszítések történtek, elsősorban Verseghy Ferenc poétikájában és Kazinczy gyakorlatában, illetve költészeti útmutatásaiban). A költői megszólalás érzelmileg felfokozott ihletettségének igénye vezetett Csokonai kései költészetének poétikai váltására (az ún. „iskolás klasszicizmus” meghaladásában), majd Kölcsey Ferenc és a fiatal Vörösmarty lírai szerepformálására, a költemények tematikájának radikális átalakítására. A közköltészeti hagyomány és a modern „szubjektív költő egymás mellett élő kettőssége figyelhető meg Verseghy lírájában (sőt erről szól teoretikus példázata is, a Rikóti Mátyás c. komikus eposz is); a későbbiekben azonban, elsősorban a Kölcsey-Vörösmarty féle líraiság elismerése után, a közköltészeti hagyomány erősen háttérbe szorul, s hatása vagy csak nyomokban, vagy szándékos ironikus-parodisztikus felelevenítésében nyilatkozik meg.

17.20.  Vaderna Gábor: A költészet születése

[A tanulmányhoz tartozó bevezetést hamarosan feltöltjük.]

Fejezetek