Margócsy István

A magyar nyelv térnyerése

Megjelent: Források és hagyományképek. Szerk. : Stemler Ágnes. Bibliotheca Nationalis Hungariae – Gondolat Kiadó, 2014. 11-19.

A magyar nyelv térnyerése a XVIII. században

avagy: hogyan vált a nyelv kérdése ideológiává

Ha áttekintő összefoglalást akarnánk szerezni a XVIII. századi Magyarország nyelvi-nyelvpolitikai helyzetéről, egyszerre kapjuk egy impozáns fejlődés lassú, de mégiscsak egyenes vonalúnak tekinthető kibontakozásának képét, mely a XIX. század első évtizedeire már úgy mutatja önmagát, hogy a magyar nyelvűség a kultúra minden területén többé-kevésbé egységes szinten elnyerte azokat a pozíciókat, amelyeket a modernségben egy nyelv-nemzeti koncepcióra alapozott össznemzeti kultúra számára mintegy természetesnek vélünk, s egyszerre kapjuk egy nagyon bonyolult, több nyelvű kultúra folyamatos próbálkozásainak, sok ágú és sokfelé nyitott útkeresésének képét – oly képet, mely azt mutatja, hogy a kultúra nyelvhasználatának problémáira többféle, egymás mellett élő, de egymással sokszor össze nem egyeztethető megoldási javaslat született, s a végső megoldás, mely a társadalom vezető rétegeinek, vezető értelmiségeinek többé-kevésbé homogén ideológiájára alapozva konszenzuálisan, államnyelvileg, azaz törvényileg határozta meg és szabályozta a kultúra nyilvános nyelvhasználatának kereteit, egyrészt hatalmas teret nyitott az anyanyelvi kultúra offenzív önmeghatározásának és kiterjesztésének számára, másrészt azonban oly kérdéseket is hagyott nyitva, melyeknek tovább élése a XIX. századon keresztül folyamatosan feszültségeket is generált, s mind kulturális, mind politikai téren konfliktusokat is gerjesztett.

Ismeretes, hogy a XVIII. század elején, első felében Magyarországon a latin nyelvű kultúra rendkívül széles területeken virágzott – amit a korban a mai értelemben vett kulturális szféra képviselői kultúrának, műveltségnek, irodalmiságnak, értelmiségi tudásnak tekintettek, nemcsak a latin nyelv elsajátításán, ismeretén, természetes használatán alapult, hanem – kis túlzással szólva – azonos volt a latin nyelvűséggel: a kultúra mind az iskolákban, mind az egyetemen, mind a szellemi műhelyekben, mind a tudományban, mind az osztatlan műveltségfogalomra bazírozó irodalomban, költészetben latin nyelven hangzott fel, íródott és zengett, s az anyanyelvi írásbeliség az értékelő kulturális hierarchiában másodrendűnek tartatott. Komoly kulturális összefoglalások jelentek meg, természetesen latin nyelven, melyek az anyanyelvi írásbeliséget nem is vették észre, s impozáns leírások, mondhatnám laudációk születtek a latin nyelvűség magyarországi terjedtségét és magas fokú művelését illetően¹. Ma már nyilván nemigen lehet némi irónia nélkül olvasni azokat a nagy tudású, komoly tudományos igénnyel készült ország-ismertetéseket olvasni, amelyek úgy írják le a magyarországi latin műveltség helyzetét, hogy itt még a pásztorok is, nemcsak hogy tudnak latinul, de munkavégzés közben is latinul konverzálnak egymással – pedig e megfogalmazások a korszak két igen nagytekintélyű, európai elismertségű tudósok tollából fakadtak: mind az evangélikus professzor, Bél Mátyás, mind a piarista szerzetes tudós Desericzky Ince ismertették e nyilvánvalóan anekdotikus ízű közhelyet². S ha ma bizonyára többen kételkedünk is ennek a közlésnek szociologikus tényszerűségében, azt meg kell engednünk, hogy maga a túlzó megfogalmazás nyilván arra a sokak által rögzített tapasztalatra alapozódik, miszerint Magyarországon a latin nyelv beszélt volt sokkal szélesebb körökben volt konvencionálisan otthonos, mint ez időben már Európa más országaiban – nyilván ennek a tapasztalatnak volt köszönhető az is, hogy mikor az 1770-es években Mária Terézia kiadta a felmérhetetlen hatású kulturális dekrétumot, a Ratio Educationist, a szerzők nemcsak a latin nyelv további oktatásának és iskolai használatának elsőrendű fontosságát rögzítik, hanem teljesen természetesen és egyértelműen közlik: Magyarországon a latin nyelv második anyanyelvnek tekintendő (szó szerinti idézet!)³.

A könyvtártudomány már jó régen rögzítette, s statisztikai adatokkal is bizonyította, hogy a magyarországi könyvkiadásban a latin nyelvű könyveknek aránya a század folyamán végig, még az utolsó évtizedekben is túlnyomónak tekinthető – a kultúra belső szerkezetét illetően azonban talán érdemes a statisztikai adatokon túlmenő értelmezésbe is belébocsátkozni. Csak néhány példával próbálnám illusztrálni a helyzetet, hogy a latinságnak terjedtségét tényleges szélességében és mélységében érzékelhessük: azt tulajdonképpen magától értetődőnek tekinthetjük, hogy ez időben a tudományos, teológiai, orvosi, történeti, retorikai traktátusok, vagy a nagyszabású didaktikus tanító költemények a zoológiáról, botanikáról, fizikáról, melyek a gimnáziumokban tananyagként is szolgáltak latinul koncipiáltattak (pl. a sokoldalú jezsuita, Molnár János tollából⁴), az azonban ma már magyarázatra szorulna, hogy még azok a művek is (vagy pontosabban fogalmazva: az oly típusú szellemi alkotások is), amelyeket ma, hatástörténetileg nézve, szépirodalomnak fognánk fel, többnyire latin nyelven nyertek megfogalmazást; elegendő itt arra hivatkozni, hogy ez időben a magyar eredet-mítoszt érintő eposzi megfogalmazások, amelyek a következő évszázad első felében a nyelv-nemzeti önértelmezés alapkereteit fogják megadni, latin nyelven hangzanak fel, vagy hogy a lírai költészetnek is nemcsak reprezentációs célokat szolgáló alkalmi, leginkább laudációs jellegű költeményei (azaz az úgynevezett „Gelegenheitsgedichten”) fogalmaztatnak latinul, igaz, ezek egészen nagy tömegben, hanem a bizonyos értelemben személyesként értett vagy érthető elégiák is (nevezetes, hogy a magyar nyelvért oly sokat küzdő, egyébként magyar nyelven is verselő professzor, Révai Miklós, élete végéig folyamatosan verselt, önmagának, latinul, s összehasonlíthatatlanul sokkal több latin verset írt, mint magyart), s még rokokó jellegű, társalkodó indíttatásról tanúskodó szellemes, érzéki, sokszor könnyed epigrammák és carmenek is latin ihletet nyernek (pl. a latin nyelvű, a maga korában nagyon modernnek számító esztétikát író Szerdahely György nagyon kellemes latin verseket ír a kakaóivás vagy a dohányzás érzéki örömeiről…⁵). Talán még az is „természetesnek” tekinthető, hogy több európai regény, köztük pl. a század világhírű francia államregénye, Fénelon abbé műve, a Les aventures du Prince Télémaque előbb nyer latin nyelvű fordítást, mint magyart (a magyar fordítások – nem is egy! – jó pár évtizeddel később keletkeztek, Telemakus históriája címmel)⁶, az azonban már különösnek tűnik, hogy a századvég legmodernebb, azaz az európai eszmék iránt leginkább lelkesedő magyar értelmiségiei, vagyis a magyar jakobinusok, akik szinkronban olvasták a francia és német politikai és szépirodalmi sajtót, a maguk összeesküvő köreikben a francia forradalom dalait, pl. a Marseillaise-t vagy a Carmagnole-t latin fordításban énekelgették⁷, s a maguk számára készült modernizációs javaslatok jó részét szintén latin nyelven fogalmazták meg.

A XVIII. század első évtizedeiben történt meg Győrben, hogy a németországi tanulmányaiból hazatért gimnáziumi oktatót (Bárány Pétert), aki a magyar nyelvet be akarta vezetni az iskolai oktatásba, az iskolát fenntartó közösség megfeddte és elbocsátotta, s kezdeményezését feleslegesnek nyilvánította – mivel a magyar nyelvet nem tartották sem fontosnak, sem alkalmasnak az iskolai, azaz kulturális életben: ugyanennek a szemléletnek következményeként kell értelmeznünk azt a széles körben, de elsősorban a református kollégiumokban elterjedt iskolai rendtartási szabályozást, amely nem engedte meg a tanulóknak az anyanyelv használatát, még a szabadidőben, az egymás közti familiáris érintkezésben sem, s az anyanyelvet használó diákokat szigorúan fenyítette (aminek következtében pl. még a kicsapott diáknak is latin búcsúbeszédben kellett elköszönnie az intézménytől és társaitól: Csokonai nevezetes esete a debreceni kollégiumban, hogy kicsapatásakor magyar nyelven beszélt, a nyelvhasználat okán még a század vége felé is botrányt okozott!). Az iskolai (vagyis tudományos, kulturális) nyelvhasználati latinság kizárólagosságának generális felfogását remekül illusztrálja a debreceni kollégium híres történelemtanárának, a született magyar anyanyelvű Sinai Miklósnak már a kilencvenes években tett kijelentése, mely a kollégium tanrendjébe beiktatandó magyar nyelvűségre irányuló javaslatot úgy utasította el, hogy a magyar nyelvűséget azonosította a barbársághoz vezető úttal (ahogy természetesen latinul mondta, nem más ez, mit „via ad barbariem”)⁸. Az iskolázás, azaz a kulturális szocializálás latin nyelvűsége egyrészt persze igen nagy jelentőségű volt, hiszen a kulturális folyamatokat bekapcsolta az európai szellemi élet internacionális áramlataiba, s a magyarországi intellektuális gesztusoknak nemzetközi kompetenciát is biztosított vagy legalábbis lehetővé tett, másrészt azonban, kivált a század második felében majd végén már komoly hátrányokkal is járt, hiszen a legfontosabb európai kulturális központokban és egyetemeken a kultúrának már (ottani) anyanyelvi használata volt a túlnyomó – így a latinságnak, mint a kulturális kapcsolatok fenntartójának és őrzőjének képzete bizonyos fokig anakronisztikussá vált. Ennek köszönhető, hogy a XIX. század eleje egyik legjelentősebb magyar nyelvű szerzőjének és teoretikusának, Kölcsey Ferencnek a harmincas években tett vallomása diákkorának műveltségéről oly kétértelműre sikeredett: Kölcsey már csak keserű iróniával tud megemlékezni arról a különösnek tetsző állapotról, hogy debreceni kollégista korában ő, úgymond, jobban tudott latinul mint, magyarul (amit persze aligha lehet vagy kell a mindennapi anyanyelvi diskurzus keretein belül értelmeznünk, inkább úgy interpretálnánk: latinul jobban tudott írni, s a magas kultúra köreiben uralkodó diskurzusban jobban, vagy kizárólagosan csak latinul tudott részt venni, s megszerzett magas magyar irodalmi nyelvi kompetenciája csak iskolán kívüli önképzésének volt köszönhető)⁹.

Ennek az univerzális latin kultúrának megalapozását nemcsak a másfél évezredes európai hagyomány és gyakorlat biztosította, hanem amaz általánosnak tekinthető nyelvfilozófiai beállítottság is, amely szerint a nyelv önmagában nem tekintendő szubsztanciális lényegiségnek, hanem csupán a gondolkodásnak alávetett másodlagos tényezőnek; a nyelv a gondolkodásnak csupán hordozó eszköze (amint igen gyakran a magyar nyelvű teoretikus szövegekben is megfogalmazódik: vehiculuma), s elsősorban praktikus vizsgálatoknak vetendő alá, az általános kommunikáció biztosításának érdekében. E gondolatrendszer szerint egy nyelv, egy különös nyelv, sőt egyetlen nyelv sem rendelkezhetik a szubsztancialitás tulajdonságaival, s nem is gyakorol semmiféle hatást a gondolkodás sajátlagos működésére: az egyes, egymástól különböző nyelvek eltérő jellegzetességeiben csupán gyakorlati problémák rejlenek, amelyek egy általános ismeretelméleti filozófia és egy generális szemantika segítségével könnyen megoldhatónak tűnnek. Ha csupán elméletileg nézzük a problémát: a latin nyelv gyakorlói és dominanciájának igazolói nem lenézték az egyes, különböző anyanyelveket, hanem egyszerűen csak közömbösek voltak irántuk, s véleményük szerint a latin nyelv uralkodó és kizárólagos használata elsősorban praktikus célokat szolgált, hiszen a latin nyelv Európa szerte elterjedt volt, s közvetítésével az egyes kulturális célok könnyebben és sikeresebben elérhetőnek látszottak; másrészt a latin nyelv klasszikus és hagyományos kiműveltsége oly tökéletes és elérhetetlen mintát is biztosított, amely szinte feleslegesnek tudhatta a többi nyelvekkel való teoretikus foglalkozást. E teória alapján születtek meg a XVIII. század utolsó harmadában azok a hatalmas kultúrtörténeti összefoglalások, melyek a Magyarországi műveltség megalapozottságát a latinitásban látták: Horányi Elek piarista szerzetesnek és Wallaszky Pál evangélikus lelkésznek az 1780-as évtizedben publikált nagy latin nyelvű történeti lexikonai, melyek elképesztően hatalmas anyagot ismertetnek és mutatnak be, úgy írják össze és úgy írják le a Magyarországon valaha is megjelent vagy megírt műveket és könyveket, hogy szinte semmi figyelmet nem szentelnek a könyvek nyelviségének (vagy legalábbis sajátlagos jelentőséget nem tulajdonítanak annak sem, ha megemlítik, hogy milyen nem latin nyelven született az adott mű): az alfabetikus rendben békés egymás mellett élésben állnak a latin, német, magyar, szlovák művek (a túlnyomó többségük természetesen latin), s az említett szerzőknek sem kiválóságát, sem gyarlóságát nem mutatja, ha esetleg anyanyelvüket választották megszólalásuk vehiculumaként¹⁰. E szemlélet számára a latin nyelv elsősorban közvetítő szerepe révén játszik szerepet: ő a legnagyobb, leggazdagabb, legkiműveltebb az összes létező nyelvek közül: de az ő különös sajátosságai sem szubsztanciális jelentőségűek – az univerzális gondolkodás számára az univerzalitás biztosítéka a gondolkodás prioritása lesz, amely nem rendelkezik nyelvi karakterrel. A XVIII. század végének és a századfordulónak magyar gondolkodói és nyelvújítói is, akik majd a magyar nyelv magasabb szintű kiművelését fogják szorgalmazni, épp ezért fordulnak majd a latin nyelv mintájához: a magyar nyelvet az általános kultúrcélok érdekében kívánták a latin nyelv kiműveltségének színvonalára emelni; ezért fordítják szorgalmasan és hatalmas tömegben a klasszikus latin auctorokat (emlékezzünk: Kazinczy Ferenc egész élete legfontosabb művének azt szerette volna tudni, ha Sallustius remekművét egyenrangú magyarsággal tudná visszaadni – evégett fordította le az egész művet négy alkalommal, mindig teljesen újrakezdve a munkát¹¹), s ezért próbálják a magyar nyelvet a grammatikákban is a latin nyelv szokott rendje és rendszere alapján leírni, s ezért alakítják majd úgy a magyar nyelv oktatását az iskolákban is úgy, hogy tulajdonképpen lemásolják a latin nyelv tanításának módszertanát és gyakorlatát.

E kétértelműség, amely a latin nyelv abszolút prioritását az egyes nyelvekkel szembeni teoretikus közönnyel párosította, tökéletesen megfelelt a XVIII. századi Magyarország nyelvpolitikai helyzetének. Magyarország, mint ismeretes, e században (is) soknyelvű ország volt, amelyben egyetlen nyelvközösségre alapuló népcsoport, így a magyar sem érte el az abszolút többségét; s míg a kisebbségi népcsoportok együttesen létszámban meghaladták a magyar nyelvű csoportot, egyenként lényegesen csekélyebbnek mutatkoztak, mint a többségi magyar nyelvű közösség. Így a latin nyelv közvetítő szerepe az egyes népcsoportok között (vagy politikailag nézve: felett) nemcsak a középkori hagyomány továbbéléseként mutatkozott politikusnak, hanem a felvilágosodott abszolutista kormányzatok számára is racionálisnak tűnt (egészen II. József reformkísérletéig), s nem csupán hatalompolitikai, hanem kulturális értelemben is – minek következtében az egyes népcsoportok között nyelvi-kulturális értelemben vett lényeges ellentétek vagy konfliktusok, esetleg nyelvi konkurenciára utaló gesztusok nem mutatkoztak. A politikai életben vezető szerepet betöltő csoport, vagyis a magyar nemesség (melynek tagjai között természetesen nem kevés nem magyar anyanyelvű is található volt), történeti és jogi érveléssel biztosította a maga legitimitását, s a nyelvi-kulturális különösségek (mondhatnánk: nyelv-nemzeti sajátosságok) iránt olyannyira nem mutatott érdeklődést, hogy még a II. József által erőszakolt, német államnyelvet bevezetni szándékozó reform ellen tiltakozván is, a megyék többsége nem a magyar nyelv bevezetését szorgalmazta, hanem a latin nyelv visszaállítását követelte volna.

Csak a század hatvanas-hetvenes éveiben jelennek meg, s a következő évtizedekben lassan, de egyre radikálisabban szaporodnak meg az oly intellektuális és kulturális megnyilvánulások, melyek az anyanyelvnek speciális szerepet és fontosságot tulajdonítanak, s a latin nyelvvel szemben az anyanyelvi kultúra teljes körűvé kiszélesítésére és kiépítésére törekszenek. E program első képviselői minden politikai szándék nélkül szorgalmazták, hogy az összes kulturális aktivitás, amely eddig az országban latinul zajlott, magyar nyelven folytatódjék, s a kultúra, amely persze megőrizné univerzális jellegét, honi használatában anyanyelvivé váljék. Bessenyei nagy és ismert szózata, amely szerint „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós” (1777)¹², a tudósságra, azaz a kultúra egyetemes jellegére teszi a hangsúlyt, s csak praktikus okokból szorgalmazza az anyanyelvűséget: egy idegen közvetítő nyelv kiiktatása ugyanis szerinte könnyebbé tenné a kultúra javaihoz való széles körű hozzáférést. Csak valamivel később, a nyolcvanas években kezd majd kibontakozni az a nyelvszemlélet, amely aztán rohamosan és radikálisan átrendezi majd mind a kulturális, mind a politikai frontokat, amely szerint az anyanyelvi kultúrának nemcsak praktikus hasznai és könnyebbségei vannak, hanem az anyanyelv maga hordozza egy közösségnek szubsztanciális meghatározottságait, s az anyanyelv tulajdonképpen nem más, mint egy kulturális (s ezen keresztül persze: poétikai) közösségnek, a nemzetnek az alapkarakterisztikuma. E felfogás szembeszáll a latinitás univerzalizmusának nyelvfilozófiai megalapozottságával is, s kétségbe vonja, hogy a nyelv csupán az általános gondolkodás közvetítő eszköze lenne; szerinte a (egy) nyelv sajátosságai meghatározzák a beszélő közösségnek egész kommunikációs stratégiáját, s emiatt a közösség anyanyelvének jelentősége messze túlnövi az eszközhasználat praktikumát. E felfogás a nyelvet túlnöveszti a kulturális szféra határain túlra is; s azt állítja, hogy egy nemzetnek jellegzetességeit, karakterét néhány hagyományozódott jel és jellegzetesség hordozza (ilyennek tekintették sokáig a nemzeti öltözéket is), s ezek között kiemelkedő jelentősége, rövid idő múlva már úgy gondolják, kizárólagos jelentősége van a nemzeti anyanyelvnek. Ez az ideológia rövid időn belül oly erősen fog hatni, hogy a hagyományos, több évszázados történeti-jogi alapozottságú nemzetkarakterológiát fel is fogja váltani, s a nemzet önmeghatározását nem történeti vagy jogi érveléssel, hanem nyelvi-kulturális érveléssel fogja legitimálni. E felfogás a nyelvnek (az anyanyelvnek) tulajdonít tulajdonképpen minden kulturális energiát és erőt, s emiatt nemcsak azt szorgalmazza, hogy a latinitás minden gesztusa anyanyelviként fogalmazódjék újra, hanem azt is feltételezi, hogy bármily társadalmi megmozdulás, modernizáció, kibontakozás csak az anyanyelvi kultúra kiépítése során indulhat meg és fejlődhet ki. Ennek az ideológiának lesz köszönhető az a széles körben elfogadott oktatási stratégia, amelyet pl. a pesti egyetem magyar tanszéke fog követni: a nyelv (amelybe persze beleértődik az irodalom is) megtanulása és kiművelése nem egyszerűen kulturális értelemben, hanem társadalmi-politikai értelemben véve is a haza javára szolgál vagy szolgálhat. Ez az ideológia működteti az olyan nagyszabású kulturális megmozdulásokat is, mint pl. a nyelvtudomány kibontakozása, a nyelvi dokumentumok gyűjtése és kiadása, a könyvtárak bővítése vagy alapítása – mint pl. a Széchényi könyvtáré, amelynek alapítása és nemzeti intézménnyé kreálása, nyilvánossá tétele ugyanennek az ideológiának folyományaként értelmezhető. E kultúrafelfogás hátterében ott áll persze az a maga korában nagyon modern nyelvszemlélet is, amely az egyes nyelvek között nem állít fel a kifejező és kommunikációs képességek terén értékelő hierarchiát, s legfeljebb a történeti fejlődésnek köszönhető időbeli elmaradottságot vagy kifejlesztetlenséget engedi meg a kulturális különbségek magyarázatául – aminek következtében a magyar nyelvnek képességeit nemcsak kutatni fogják (persze azt is), nemcsak hatalmas laudációk is születnek a magyar nyelv kiválóságát és különösségét illetően, hanem a kifejlesztésnek, azaz a nyelvművelésnek, a nyelvújításnak (mai kategóriával szólva: a nyelvtervezésnek) is tárgyává teszik a nyelvet, s az anyanyelvvel való foglalkozás a legszélesebb intellektuális köröknek lesz évtizedekre legfontosabb kulturális témája és vitaközpontja (az csupán a magyar történeti helyzet iróniájával magyarázható, hogy a két talán legnagyobb, persze latin, retorikával dicsérő szöveg a magyar nyelv kiválóságát illetően oly szerzőktől származik, mint Ribiny Jánostól, a soproni evangélikus gimnázium tanárától és Hajnóczy Józseftől, a jakobinus politikustól, egy magyar nyelvtörvény tervezőjétől, akik egész életük során egy betűt nem írtak le magyarul¹³).

A magyar nyelv oktatása és tanulmányozása ily értelemben a kulturális kibontakozás egyik legnagyobb kihívásaként jelentkezett, s nem egyszerűen a magyarnak mint idegen nyelvnek tanítása terén (a nem magyar ajkú diákság számára), hanem mint a latinos hagyományon alapuló művelt nyelvhasználatnak, a retorikának és a magyar grammatikának honi és anyanyelvi tananyaggá tétele. A magyar nyelvet nagyon sokáig úgy tanították az anyanyelvi diákság számára is, mint ahogyan a latint oktatták – ugyanazokat a módszertani fogásokat (leginkább a fordításokat) alkalmazván. A magyar nyelvet úgy akarták megtanulni és megtanítani, ahogyan a latinnal tették: a beszélt anyanyelvi kompetenciát nem tekintették nyelvismeretnek, s csak a tudós, tanult, tudatosan szabályozott nyelvhasználatot fogadták el mértékül. Szinte allegorikusan is értelmezhető az a történet, hogy Révai Miklós, a magyar nyelvtudomány egyik első bajnoka, úgy kezdi a magyar nyelvi tanszék egyik első előadását az egyetemen, anyanyelvi hallgatói előtt: uraim, nem tudunk magyarul! – ám mindezt latinul teszi („nescimus ungarice!”), hiszen az egyetem oktatási nyelve még sokáig a latin maradt¹⁴. A nyelvet nem elég használni, nem elég írni vagy beszélni rajta – meg is kell tanulni: ez az ideológia mozgató teszi érthetővé, miért is hozta meg a II. József halála utáni reformországgyűlés oly gyorsan (és hozzátehetnénk: sajnos, teljesen előkészítetlenül) azt a nagyjelentőségű törvényt, amely az ország minden gimnáziumában és főiskoláján kötelezővé teszi a magyar nyelv oktatását – amely törvénynek a végrehajtása, mondhatnánk, természetesen, még hosszú évtizedeken keresztül is rengeteg akadályba ütközött.

A század végére azonban a modern értelemben vett irodalmi, azaz iskolától és egyháztól független literátori kultúra már úgy alakult, hogy mindaz a literatúra-béli alkotássorozat, amely lényegében a modern szépirodalmiságot megteremtette és legitimálta, mind teoretikus alapon, mind pedig a gyakorlatot illetően a modern anyanyelvi ideológia alapján működött – a század utolsó évtizedeiben a vezető irodalmárok, kivált a költők és szépírók, már túlnyomóan anyanyelven írtak és vitáztak, s csak legfeljebb elvétve akadunk ellenpéldára: a latin nyelvű költészet, habár nem szűnik meg, egyre inkább anakronisztikussá válik, s az élő irodalmi mozgásokban és diskurzusokban nem játszik aktív szerepet (csak példaként: a századvég európai hírű és elismertségű neolatin költője, Hannulik János Chrizosztom piarista szerzetestanár a maga korának magyar irodalmi diskurzusában jóformán nincsen is jelen!). Az anyanyelv irodalombéli használata végtelen nagyságrendben terjed ki – ám az is megjegyzendő, hogy ez a kiszélesedés ugyanakkor a kultúra-felfogás radikális megszűkítésével jár együtt. A magyar nyelvű irodalmiság ideológiája rendkívül élesen száll szembe a latin kultúra egészével, s oly mélyen történetietlen történeti kultúra-képet alkot, mely minden, nem anyanyelven született művet kizár a hazai kultúrából (legfeljebb tematikus kivételt enged meg: ha egy mű magyar vonatkozásokat tárgyal, mentséget nyerhet akkor is, ha nem magyarul fogalmazták: ily eset volt a Janus Pannoniusé, aki azonban nem költészete révén nyert kivételezést, hanem azért mert – tévesen – feltételezték, hogy megírta volna a magyar nyelv grammatikáját). Ama két nagy latin kultúrtörténeti összefoglalás, amelyet az előbbiekben említettem, még nem nyelv-központú volt: s csak nagyon rövid idő, egy negyedszázad telt el, s megszületnek azok a nagy történeti leírások (először Pápay Sámueltől a XIX. század első évtizedében A magyar Literatura Esmérete), melyek kizárólag a magyar nyelvű műveket tekintik a magyar kultúra összetevőjeként, s minden mástól rendkívüli szigorral eltekintenek¹⁵. Csak illusztrációként említem: mind Pápay Sámuel, mind Kazinczy Ferenc csak súlyos korholással – persze mai szemmel nézve: mélységesen történetietlen érveléssel – tudja tárgyalni Mátyás királynak világhírű Corvin-könyvtárát, mondván: Mátyás elpazarolt rengeteg pénzt egy idegen kultúra érdekében, s súlyosan hibáztatható, hogy elhanyagolta a magyar anyanyelvűséget. Láthatjuk, a század közepéig zavartalanul uralkodó kultúra- és nyelvfelfogás a század végére, a XIX. század elejére tökéletesen átalakult, és ellentétébe fordult át: e korszak vezető intellektusai számára már csak az számít magyar kulturális terméknek, aminek nyelve magyar, s ha egy mű vagy szerző nem magyar nyelven ír vagy írt (lett légyen az írás időpontja bármikor régen), az idegennek, pontosabban szólva nemzetidegennek minősül. E fejlődés szimbolikus végpontjaként lehet értékelni azt a vitát, amely 1830-ban robbant ki: az új, teljes mértékben az új nyelv-nemzeti ideológia alapján álló romantikus irodalmár-nemzedék, Toldy Ferencék generációja már Kazinczy Ferencet is súlyosan kárhoztatni, hogy egy magyarországi szerző német, vagyis nem-magyar nyelvű művét magyarra lefordítani merészelte¹⁶.

Mindezek a kulturális mozgások, viták, próbálkozások természetesen nagyon erős politikai háttér előtt játszódtak le: a század végén, a kilencvenes években, II. József halála után a magyar társadalom mértékadó vezető csoportjai, a rendek és az országgyűlés is, nagyon komoly intellektuális (értelmiségi) támogatás mellett, közvetlenül politikai kérdéssé tették az ország nyelvhasználati rendjét, s nagyon hamar felvetették az országosan bevezetendő magyar államnyelv követelését is (ami persze csak az első indítványok elhangzása után fél évszázaddal később következett be, mint ismeretes, 1844-ben). E felvetés rögtön első felhangzása pillanatában rendkívül éles vitákat vetett fel minden szinten (a más nyelvű magyar polgárságú politikusok és gondolkodók mellett magyar anyanyelvű politikusok és gondolkodók nem csekély csoportja is ellenezte ennek az állampolitikai változtatásnak bevezetését, pl. Szerdahely György, Berzeviczy Gergely és mások¹⁷), s a nyílt politikai viták a nyelvről való gondolkodásnak új dimenzióit is megnyitották (ma úgy mondanánk, pl. a nyelvpolitikai aspektusokat is mozgósították). E vitázó helyzet és e politikai és politizáló tendencia a magyar nyelv térnyerése, a magyar nyelv kiművelése, a magyar nyelv használatának kiterjedése szempontjából beláthatatlan előnyökkel járt, s a kulturális kibontakozást, a kultúra társadalombéli helyzetének kiterjesztését illetően hatalmas energiákat szabadított fel (ennek köszönhető pl. a XIX. századi magyar irodalom végtelen gazdagságú és változatosságú kivirágzása), de ugyanakkor hatalmas ellentmondásokat is rejtett magában, erőteljes feszültségeket is gerjesztett, s politikailag komoly hátrányokkal is járt. Ugyanis az ország nemzeti kisebbségei, ha időben egy-két évtizeddel később is, párhuzamosan a magyar törekvésekkel, ugyanúgy a nyelvi, nyelv-nemzeti ideológia alapján szervezték meg közösségi programjukat, s ugyanolyan érvelés alapján fogalmazták meg politikai, a magyar állampolitikával már nem kompatibilis követeléseiket. A XVIII. századi archaikus nyelvi béke kora a XIX. század első évtizedeiben, éppen a nyelvvel való foglalkozás, a nyelv iránt való megkülönböztetett érdeklődés következtében véget ért, az univerzalitás által garantált és elvárt nyelvi közömbösség ideológiája felbomlott, s átadta helyét a nyelv-nemzeti elképzelések és képviseletek közti nagyon éles, sok szempontból nézve kibékíthetetlen nyelvi (s egy idő után kizárólagosan politikai) konfliktusoknak. S hogy e konfliktusok mily erősek tudtak lenni, arra elegendő egy kései véleménynek felidézése. Bolyai Farkas, a kiváló felvilágosodott tudós és író 1850-ben így összegezte a nyelv-ideológia terjedését és hatását: „Hibáztak más nemzetek, de mi is okoztuk: a nemzetiség maszlaga bódít most, mint hajdan a vallás. ... Itt az évszázadok óta szunnyadó nemzeti gyűlölködést felébresztették, mikor a Magyarország első királya, István által általánossá tett latin nyelv helyébe a többi nemzetet ingerlő módon a magyart akarták bevezetni; holott valamely nyelv csak minden nemzet beleegyezésével válhat közössé és a tudományok templomának kulcsává.”¹⁸

Befejezésként: a XVIII. század elején Magyarország úgy nézett ki, mint a latin múzsák nyugodt és biztonságos otthona – az, hogy a magyar nyelv és kultúra a XIX. századra hatalmas mértékben legyőzte a latinitást, annak volt köszönhető, hogy a XVIII. század végére már hazafias kötelességnek volt tekinthető, hogy a múzsákkal a magyar irodalmárok csak magyar nyelven társalkodjanak.