BibTeXTXT?

Czifra Mariann

A nyelvújítási harc korlátai – egy kognitív metafora értelemképző szerepe a nyelvújítás narratívájában

A korszakszerkesztő bevezetője:

A 18. század végéig a „literatura” sokszázados kategóriája lényegében érintetlen archaikusságában érvényesült: az írás-olvasás fogalma magában foglalta egyaránt a tudományos traktátusokat, s a költői alkotásokat is. Bár a különbséget e két szféra között már a régiségben is folyamatosan érzékelték és rögzítették, csak a század végén történt radikális teoretikus és a költői gyakorlatban is észlelhető áttörés: a tisztán művészi céllal készült, s tisztán esztétikai élvezet gyanánt fogyasztott művek ekkor nyerik el teljesjogú legitimációjukat: ekkortól neveztetik a költészet sé a fikciós próza „szép” irodalomnak. Az elválás rendkívül hosszú és ellentmondásos folyamat során jött létre, s csak nagyon kevés olyan alkotó volt, mint pl. Kazinczy Ferenc, aki már kora fiatalkori műveiben kijelentette, hogy ő csak mint „artista”, azaz a nyelvi megjelenítés mestere kíván fellépni, s az irodalmi művek erkölcsi-didaktikus aspektusairól kész lemondani. A 18-19. század fordulójának talán leg látványosabb és legszenvedélyesebb vitái épp e kérdés körül forogtak, hisz a Horatiustól örökölt nagy tanulság, azaz a szépnek és hasznosnak együttes fellépése, még sokáig kísértette a magyar költészetet. S alighanem épp ez a hol nyílt, hol lappangó vita rejlett a nyelvújítási harcok kérlelhetetlensége mögött is: az, hogy mit szabad vagy nem szabad a nyelvvel csinálni, szorosan összefüggött azzal a kérdéssel: vajon a szépirodalmi művek relatív „szabadsága” nem az esztétikai szféra autonómiájának lenne a garanciája – vagy a másik oldalról nézve: a fenyegetése.

Megjelent: Irodalomtörténet, 2011/3. 321-340.

Jelen tanulmány szöveganyagát főképp a 18–19. század fordulóját jellemző nyelvújítási mozgalom leghevesebb időszaka, vagyis az 1810-es évek szolgáltatja. A periódus korszakindító műve a hagyományos állásfoglalás szerint Kazinczy Ferenc 1811-es Tövisek és Virágok című epigrammakötete,2 amely egy a szerző által megalkotott nyelvi, esztétikai és irodalompolitikai stratégia megnyilvánulásaként, ezáltal egy Kazinczytól tervezett forgatókönyv jól időzített gyújtózsinórjaként határozódik meg a szakirodalom konszenzusában. Az időszak végét egy újabb Kazinczy-szöveg, az 1819-ben publikált Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél jelöli, amelynek alkotói intencióját tekintve a fentihez hasonló elvi feltételezések társulnak.3 Itt a nyelvújításnak mondott időszak néhány szövegének elemzését és az ún. zárószöveg keletkezéstörténetét fogjuk körüljárni azzal a céllal, hogy az Orthologus és Neologust kanonikus státuszában megingassuk.4

A tanulmányt egyrészt egy tudatos, a nyelvújítási vitairodalom zárására irányuló szándék, másrészt egy ehhez társuló példa nélküli szakmai felkészülés övezi a nyelvújítási szakirodalom narratívájában. Ehhez kapcsolódva, mintegy az alkotó törekvésének megkoronázásaként kerül megállapításra, hogy Kazinczy szövege berekeszti a nyelvújítási vitákat: „a tüzes orthologust és tüzes neologust egymással kibékíti” – így fogalmaz velősen Váczy János.5 Megállapítása nem áll példa nélkül, időben egy nagyot ugorva Csetri Lajos elemzésére térve át szintén hasonló eredményre jutunk. 1990-ben megjelent könyvében Kazinczy írásának merőben új értelmezését adja, amikor a szöveg elemzésekor azt hangsúlyozza, hogy Kazinczy nem az ortológia és neológia, hanem a neológiának hazánkban elkülönült három iránya között teremt egyességet, kitágítva a neológia addig általa használt fogalmát. Arra nézve azonban nem állít különbözőt, hogy a szöveg lezárásaként, mégpedig győztes lezárásaként értelmezhető a nyelvújítási vitáknak.6 A példák száma szinte a végtelenségig szaporítható, ha a kézikönyveket, iskolai tankönyveket, a Kazinczy emlékév során megjelent népszerűsítő kiadványokat7 és az interneten elérhető tudásbázisokat is sorra vesszük.

Ha a szakirodalom interpretációjáról lehámozzuk a kultikus beszédmód jellegzetességeit, és elvonatkoztatunk az olyasfajta kijelentésektől, minthogy Kazinczy magabiztos vezérként, mintha az események fölött tökéletes kontrollja lenne, s látnoki képességeivel megérezné a pillanat értékét („elérkezettnek látta az időt, hogy a vitát lezárja”),8 akkor szembetűnőbbé válnak a szövegkorpusz retorikai jellegzetességei.

A „csata” mint kognitív metafora a nyelvújítás retorikájában

Az a hangnem, amely a Tövisek és Virágok interpretálása közben fogan, a vitára serkentés és a recenzióírásra való buzdítás az évtized végén már elsöprő Kazinczy szóhasználatában, mind a publikálásra írt művek, mind a levelek esetében. Különösen fontos a vita kognitív metaforájának: a csata, a küzdőtér, a háború retorikájának hangsúlyossá válása, s a nyelvújítási nézetek konzekvens megnevezése által a különböző elméleti irányzatok egymástól való elválasztása. Csetri Lajos könyve9 óta ennek a retorikának a bevezetését Kazinczy leleményének szokás tartani.

Már a neológia, nyelvújítás10 elnevezés sem értéksemleges: az újítás szó implicite tartalmazza a jobbítás fogalmát, s ez indukálja egyrészt azt, hogy (1) van, aki újít, van, aki nem. Ez eddig teljesen természetes, hiszen minden elnevezés szeparáció is egyben (akár az asztal szó is elkülöníti egymástól azokat az entitásokat, amelyek asztalok és azokat, amelyek nem). (2) A nyelvújítás kifejezés értékhordozó jellegéből viszont az következik, hogy az újítással ellentétes tevékenységet folytatók rosszabbítanak, rontanak. Ez persze nem törvényszerű, ahogyan a pólusok is megfordulnak a tízes évek retorikájában, amikor Kazinczy a nyelvújítókat, az önelnevezés értékpólusát megváltoztatva nyelvrontóknak kezdi nevezni, s innentől az akarva rontás hasznosságát emeli ki, a 16. századi észak-itáliai építészre, Andrea Palladiora hivatkozva. Mégis a köztudatban éveken keresztül a jobbítás implicit jelentését hordozza magában a nyelvújítás, és ezzel a szót használói vagy az általa érintettek azonnali érzelmi elhatárolódásra vannak kényszerítve. S ha az elnevezésekhez még a csata fogalma is társul, mindjárt kirajzolódik kinek a pártjára kell állni. Ha ezt a dolgot valóban Kazinczy találta ki, mindemellett képes is volt arra, hogy egy nemzet nyelvi normájában a szó- és egyben fogalomhasználatot egységessé tegye, akkor ezt a teljesítményt mindenképpen zseniálisnak kell tartanunk, káros vagy hasznos következményeitől eltekintve. Mindez azonban eléggé kétséges, különösen a nyelvhasználatot tekintve.

Annak megállapítása, hogy egy nemzet írott szövegeiben, a kiadottakban és kéziratokban, folyóiratokban és magánlevelekben stb., ki használta először az ortológus szót, vagy a nyelvújítás kifejezést, rendkívül nehéz, ha nem éppen lehetetlen. Jelenlegi ismereteink szerint Kazinczy már 1803-ban leírta azt, hogy neológus.11 Az ortológus szó későbbi, először a Mondolat megjelenése után, 1815-ben veti papírra, a vélt támadásra reagálva.12 Érthető, hogy mivel az ortológus kifejezés antifogalomként, a neológia ellenében született, az ellentábor megnevezésére Kazinczy (vagy bárki más) negatív kifejezést választ: a vallási értelemben vett ortodox megnevezés analógiájára. Ez utóbbi egyébként Kazinczynál gyakran áll egymás mellett a „nyakas kálvinista” szintagmával és egyéb degradáló, főképpen református vallásúakra vonatkozó leírásokkal. A neológus kifejezést először a Tövisek és Virágokban használja: A Neo-és Palaeologusz című epigramma esetében. A vers végjegyzetbeli magyarázata: „Neósz, új; Palaeósz, régi; Lógosz, beszéd, beszéllő”.13 Ezek szerint megvan már mindkét fogalom a Tövisek és Virágok keletkezése idején; 1810 januárjában pedig már biztosan, amikor a verset először említi egyik levelében.14 Mindkét kifejezést (neologus, paleologus) átveszi a Mondolat is,15 ahol a szöveg a Tövisek és Virágok „támadásait” dramatizálja. A rettenetes küzdelmet ábrázoló textus Kazinczyhoz köti a kifejezéseket.

Megjegyzendő, hogy nemcsak az évtized elején, hanem később is túlzásnak számít az a harci retorika, amelyből a Mondolat tréfát űzött. Jól mutatja ezt Beregszászi Nagy Pál írása,16 amely egyébként Kazinczynak egy recenziójára válaszul született.17

Beregszászi a Kazinczyval folytatott vitát csaták sorából álló hadviselésként mutatja. Hogy a harci retorika fordulatai megelevenedjenek, és a hatáskeltésben való fontosságuk látsszon, érdemes hosszabban idézni Beregszászitól.

„Ezen megtámadtatásom, ’s tsatázás utánn fegyver-nyugvás lőn. Én az akkori állásomat Rákos mezejénél meg nem tarthatván, a’ Dunától vissza vontam magamat Nap-kelet felé egészen a’ Bereg Vármegyei Erdőségbe, és Beregszásztól nem messze egy szép Szőlő-hegy alatt, a’ Basa víze partján kies helyenn megállapodván, vártam napról napra, tsendesen, minden ingerkedés nélkűl, mint magát e’ Háborúban tsak defensive viselő Fél, a’ megígért utólsó megtámadtatást; a’ melly végre osztán a’ mult őszön tsakugyan meg is történék; és pedig úgy, a’ mint az a’ Tudományos Gyűjtemény XII-dik Kötetjében (lap 87–103.)18 hitelesen leírva ’s kihirdetve vagyon. – Már e’ Megtámadást igen hevesen kezdte, tüzesen folytatta, ’s hajtotta végre a’ Vitéz Bajnokom19 (Antagonisztám);20 sokkal hevesebben és tüzesebben mint az elsőbbeket. Egy szóval eleitől fogva mind végig úgy viselte magát, mint illik egy Vitézhez magát viselni az elválasztó ütközetben. És hogy a’ győzedelem annál nagyobb legyen, egyszerre kettőnket, engem és Sipost, támadott meg e’ nagy Bajnok; és mind kettőnket jól meg is vere, úgy, hogy ez nem Tsata, hanem igaz ’s valódi üt-közet vala. De nekem több jutott még is mint Síposnak; és én nagyobb ütlekeket kaptam mint ő. Mert p. o. engem mindjárt az Ütközet eleinn Sípostól elvágván, ama Hadi Pricipium szerént „divide et vinces”, és két veszedelmes Korlát közzé szorítván (lap 92. sor 21–24.), ollyat vonított hármat a’ fejem lágyjára (ezer szerentsém hogy már régen bé nőtt), hogy akármelly Tök-filkónak is oda illenék a’ fejére; oda biz’ a’. De tsak hármat, pedig már egy úttal többet is voníthatott vólna, ’s talán azért hogy trinum perfectum. És minekutánna ezt megtette, úgy bánhatott én velem a’ Vitéz Bajnok a’ hogy akarta ’s tetszett: de valósággal úgy is bánt, a’ mint az Ütközetnek említett leírásából világos. Mellyet olvasván a’ Felekezetén lévők, méltán kiálthatták, megkettőztetve is: Victoria! Victoria! Sőt győzedelmi fényes Innepet is tarthattak; mivel azon Relátióból nem tsak azt láthatták hogy én tetemesen meg vagyok verve, hanem gyaníthatták még azt is, hogy elestem az Ütközetben. Az igaz magam is megvallom hogy én ezen kemény ’s tüzes Ütközetben ’s Verekedésben sok szúrást, vágást, döfést, ütést, puffot, paffot, poffot, egy szóval, sok ütlekeket, sebeket is kaptam, de elesni el nem estem; sőt a’ vett sebek nem is halálosok, úgy érzem. Mellyről hogy mások is, nevezetesen a’ Felekezetemen lévők meggyőződjenek, majd mindjárt rendre fel fogom azokat fedezgetni, és előttök ’s szemek láttára, az Etymologia Patikájából vett gyógyító írral ’s flastrommal, mert az illyen sebekre abban a’ Patikában legjobb, leghathatósabb orvosság találtatik, bé is kötözgetem. Meg fogom mutatni azt is, hogy néha a’ Vitéz Bajnok mikor engem kergetett, megbotolván úgy orrára bukott hogy szinte fejét is betörte. Vagy hogy Író nyelven szóljak, a’ Dissertatio Recensioját a’ nagyjából elő-adván, a’ mi benne igaz, helybe hagyni, a’ mi pedig nem igaz, vagy hamis, megtzáfolni fogom.”21

Az idézet sokkal hosszabbra, oldalakra volna nyújtható, tekintve, hogy a többi ütközet is körvonalazódik az olvasó előtt, de talán ennyi is elég a stílus és a retorikai sajátosságok érzékeltetéséhez. A kettejük között zajló vitázást, ahogyan az a címben is olvasható, egy háború mintájára jeleníti meg, mégpedig olyanéra, amelyben ő csupán védekezik. És ha az olvasó az „Író nyelvre” való átváltás alapján még nem következtette ki, hogy a retorikai fordulatok nem sajátjai, hanem ironizáló túlzások, Beregszászi a Békaegér harcra utal: „Ha a’ békáknak, ’s egereknek az ő hartzok megérdemlette a’ leírást (Homérban) hát ez hogy ne érdemlené azt meg?”22 Azzal, hogy az Íliász paródia párhuzamaként tárgyalja a közte és Kazinczy között zajló vitát, amivel nemcsak annak kisszerűségét hangsúlyozza, hanem a militáns retorika csúsztatását is kiemeli.

Az elválasztó, harci attitűd áthatja Kazinczy leveleit és publikációit a tízes évek második felében. Valóban igaz, hogy a kortársak is konstatálják ezt a szituációt, erre számos példa idézhető volna. Mégsem biztos, hogy célravezető nekünk is ezt a retorikát használnunk, még ha olyannyira magával ragadóak is a csata-metafora elemei, és ha mégoly egyszerűvé is teszi a feladatot egy ilyesféle metaforikus sorvezető használata az események rendszerezése során.23 Ez a metaforika olyannyira hozzátapadt Kazinczyhoz, s általa a tízes évek vitairodalmához, hogy szinte részévé vált a Kazinczyról, s egyben a korszakról való beszédnek.

A „csata” metaforája Kazinczy előtt

A pennacsata fogalomkészlete pedig nem Kazinczy találmánya. A szót még Bessenyei György fordította németből.24 A Holmi XXXIX. részével25 olyan nagyhatású sorokat alkotott, amelyekre évekkel később is hivatkoztak a vitázni vágyó literátorok. Elég legyen itt Verseghy Ferenc Tiszta Magyarságára26 és Révai Miklós írására, a Versegi Ferentznek megtsalatkozott illetlen motskolódási a’ Tiszta Magyarságban27 című vitairatára utalni. Verseghy „véretlen harcznak”,28 nevezi a kirobbant vitát. Ám az ő interpretációjában ez a csataszituáció még olyan kínos körülményként kerül leírásra, amelyben ő kénytelen magát védelmezni:

„Tudom én, melly nevetségessé teszi magát az ember a’ bölcs Publicum előtt az efféle tudós viadal által, és ha ki nem kellene illy bajnok’ képében kelnem, sokért nem adnám. […] De mivel az ellenség ollyankor támadta meg in Antiquit. Litter. hung. legfőbb és legkedvesebb birtokimot, nem csak Proludiumomot tudnillik és ezzel együtt fejemet, hanem még szívemet és erkölcsömöt is, mikor ezeket általam védelmezhetetleneknek vélte; megbocsátanak, reménylem, az Olvasó Urak, ha tudós pánczélban és sisakban a’ viadalpiaczonn látnak.”29

Hasonlóképp vélekedik a vitahelyzetről a Fényfalvi Kardos Adorján hatásos név mögött rejtőző Révai. Ő Verseghy vitakedvét Bessenyei Holmijában eredezteti, s az említett fejezetet teljes terjedelmében idézi:

„Ah! bártsak el érhetném azon vigasztalásomat: hogy tiz, vagy húsz, meg sértetet Magyar Iró ellenem támadna! Mihent az Irók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a’ szép elmélkedés. Ezt keresném én, azért garázdálkodom néhol irásomba. Tudom hogy a’ ki tzáfolni akarna, igyekezne hozzám szeb magyarsággal beszélleni, mint én szoktam. Harmadik jönne, ki mind kettőnket felül kivánna haladni. A’ nemzet mulatná vélünk magát, ’s nevetne mikor mi egy másnak elötte bosszúságokat mondanánk, de a’ tudomány, magyarság azonban épülne. Ah! atyámfiai, iró barátim, támadjatok reám pennával, magyar könyvekkel! – mondjátok: nints eszem, itéllyetek Szentzre, mind örömmel el fogadom, tsak tzáfollyatok töb elmével, magyarsággal mint én írtam.”30

A 18. század végén születő metaforika retorikai elemei még a húszas éveken keresztül is hatnak a humán diszciplína minden alakulóban lévő területén. Batsányi János A Pennatsata31 című írásán még a harmincas években is dolgozik, s nem zárja le a sort a század derekán hivatásossá váló kritikát övező debattőr kritika harci színezete sem.32 A tízes évek esetében azonban mintha a fogalmi háttér generálná a problémákat és a kérdésfeltevéseket is, és emiatt a válaszok is a paradigmán belül lennének. Kérdés, hogy a csata metafora termékenysége a nyelvújítás mintázatára vetítve elegendőnek bizonyul-e.

A háborúk jellegzetessége a felek táborokra oszlása, a radikális elhatárolódás ellenségre és szövetségesekre, mindez a kirobbanással, vagyis egyetlen csatával, vagy valamilyen erőszakos cselekedettel veszik kezdetüket, s eztán kisebb-nagyobb harcokban, ütközetekben teljesednek ki. Az ütközetek halállal és sérülésekkel járnak, a felekből győztesek és vesztesek válnak, és a döntő csatát pedig békekötés zárja. A tízes évek nyelvi vitái kapcsán köztudomású és a szakirodalom hangsúlyozza is, hogy az ortológusok is újítottak, és a nyelvújítók sora sem egységes. Könnyen találni a két tábor között bizonyos szempontból egyetértő feleket, így a két fél elhatárolódása vitatható, vagyis nehezen különböztethetünk meg világosan, egymástól élesen elhatárolódó táborokat. A vitában való részvétel (amely itt írásos formában: magánolvasásra szánt valamint publikált írásokban zajlik)33 sem határozható meg olyan élesen: egy tanulmány megírása, vagyis egy valamilyen tárggyal kapcsolatos véleménynyilvánítás csak ha a harci metaforikát érvényesítjük tekinthető ütközetben való részvételnek, esetleg fegyvernek. Sokszor azt is nehéz megkülönböztetni, hogy a szövegek, vagy a szövegek alkotói harcolnak egymással. A tudományos narratívában az írások polemizálóbbak, vagy egymásra építőek lehetnek, humán diszciplínák területén ráadásul gyakran nehéz azt megállapítani, hogy az egymásnak ellentmondó írások közül melyeknek van inkább igaza. Retorikai előnyökkel kecsegtet valamilyen módon azt sugallni egy erős kritika megjelenése kapcsán, hogy a vizsgált műre és szerzőjére ütést mértek, s ezt segítik kognitív metaforáink is (ld. lesújtó kritika, támadó írás, védekező szöveg), mégis egy 19. század eleji vita esetében, döntőbíró híján, igen nehéz megállapítani, hogy melyik tanulmány tekinthető „győztesnek”. Tudományos halálra pedig lehet ugyan példát találni: Czinke Ferenc felfüggesztette az Új Holmi34 kiadását Szemere Pál kritikája35 után, mégis megmaradt a magyar királyi egyetemen a magyar nyelv professzoraként, mégis ott volt a Tudományos Gyűjtemény alapításánál, a folyóiratban publikált is, és több éven át szerkesztőségi tag volt. Ráadásul elég nehéz volna bizonyítani, hogy Szemere kritikája volt a halálosztó fegyver.

A nyelvújítás indulásával kapcsolatosan is elvethetjük a harci metafora alkalmasságát, ugyanis a kiindulópontként kitüntetett szöveg, a Tövisek és Virágok sem hozott „robbanást”, az írók figyelme nem hirtelen, hanem fokozatosan fordult a téma felé (már amennyire ez megítélhető). S a másik végpontot tekintve, míg egy háborúban az utolsó csata eldönt mindent, a felek győztesre és vesztesre oszlanak, majd békekötéskor megállapodnak, ultimátumot kötnek: a vesztesek hadisarcot fizetnek, vagy – az évszázadtól és szokásoktól függően – lemészárolják őket, a földjeiket sóval vetik be, s ezt követően a győztesek dicsőségesen uralkodnak. De kire is mérte a neológia az utolsó csapást? Miben is nyilvánul meg a nyelvújítás győzedelme? Vajon csupán a nyelvhasználatba került újonnan alkotott szavak magasabb számában? Vagy az írói szabadságjogok gyakorlásában? Szokás azt mondani, hogy a húszas évek fiatal tehetségei a nyelvújítás győzelmének köszönhetik nyelvüket, és ezáltal írói egzisztenciájukat. Kazinczy így írja: „[…] nekem semmi szükségem a’ győzedelemnek ezen újabb jelére; Hébe és Auróra végtől végig azt kiáltják, ’s a’ kérdés örökre el van dőjtve. –”36 Ugyanez Balassa József interpretációja szerint így hangzik: „A Kazinczy köré csoportosult fiatalabb írók is folytatták a magyar nyelv szókészletének gyarapítását, híven követték Kazinczy elveit s az ő segítségükkel a nyelvujítás diadalt aratott az irodalomban.”37 De vajon nem túlzás-e azt állítani, hogy mivel a nyelvújítás a neológia „győzelmével” zárult, ezért a magyar romantikus formanyelv Kazinczy Orthologus és Neologusából s egyéb vitairataiból bújt elő?

A kognitív metafora-tanáról ismert George Lakoff szerint: „A metafora behatárolja, amit észreveszünk, kiemeli, amit látunk, illetve annak a kikövetkeztetett struktúrának képezi részét, amivel gondolkodunk.”38 A tízes évek irodalmi életének alakulása viszont nem írható le jól a harc metaforikájával, de maga a metafora, mint egyik legtermékenyebb kognitív metaforánk visszahat a problémakör elemzésére, ugyanakkor annak megformálására is befolyással van.39 Ennek felismerése arra vezet, hogy talán megfontolandó az Orthologus és Neologussal kapcsolatban is egyéb kontextus felderítése, és az elemzési szempontok revideálása. Természetesen nem a szóhasználattól való elhatárolódásban kell ezt elképzelni, hiszen az a nyelvi kifejezőerőre, sőt, gondolkodásunkra is destruktív hatással volna, hanem a csata fogalmának a szakmai interpretációra való befolyását szükséges kiküszöbölni: még akkor is, ha a szófordulatok és metaforikus elemek Kazinczy és más korabeli személyek nyelvi normájában és magyarázataiban is fellelhetők, vagy egy-egy írás megszületését kritikus attitűd előlegezi. A tanulmány további része igyekszik ezt a szempontot érvényesíti azzal, hogy rámutat a „nyelvújítási harc” paradigmájába nem illeszkedő részletekre.

Az Orthologus és Neologus keletkezéstörténete40

A szakirodalom hagyományosan kiemeli, hogy Kazinczy Füredi Vida Tudományos Gyűjteményben megjelent írására41 úgy akar felelni, hogy többé ne kelljen a témával kapcsolatban megszólalnia. De a dolog nem ilyen egyértelmű: az elhatározás eleinte ingadozik, és a felelet módja, műfaja is folyamatosan változik. Találunk példát még arra is (1818. október), hogy Kazinczy irodalmi alkotással felel Füredi Vidának.42 Az is igaz, hogy máskor meg azt jelenti ki, hogy Füredinek nem felel, ahogy a Mondolatra sem válaszolt (1818. november).43 A két levelet két hét választja el egymástól, de más-más személyhez szólnak. Kissé zavarba ejtő az is, hogy az utóbbi megnyilatkozástól számítva egy hónap sem telik el, és már készen áll a dolgozat: „Én vége felé vagyok valaha Philologiai Munkámnak, – írja decemberben – mellynek ime czímje is, Mottója is: A’ Magyar Nyelvről, annak természetéről, mostani koráról, szükségeiről. Quid velit et possit linguae CONCORDIA DISCORS. Horat.”44 Ez az Orthologus és Neologus mottója, és a levélbe szőtt további adatokból akár az is következhetne, hogy maga a dolgozat is egyezhet az Orthologus és Neologus szövegével. Akár egy másik dolgozatra is utalhat Kazinczy, amelynek lelőhelye ma is ismert, de nyomtatásban még soha nem jelent meg.45 Akár erről a szövegről van szó, akár az Orthologus és Neologusról, akkor is egy terjedelmes, lezárt dolgozattal van készen Kazinczy 1818 végére.

Meglepő, hogy eztán mégis tovább dolgozik: februárban már „félig kész” apológiáról ír, amelynek akkorára nőtt a terjedelme, hogy a Tudományos Gyűjtemény nem adhatja ki csak folytatásokban (maximum 2 íves értekezéseket közölnek).46 A levelek azt mutatják, hogy Kazinczy valamivel készül, de nem árulja el a terveit, titkolózik.47 Erre minden oka meg is van, hiszen leveleit felbontják, s néhány figyelmeztető felhívás miatt is úgy érzi, valamilyen összeesküvés készül ellene. Ez alatt az idő alatt úgy látszik, folyamatos változtatásokat hajt végre a szövegen: „[…] a’ Neologismus apologiáját dolgozgatom, de az a’ bizonytalanság, a’ mellyben vagyok azok eránt a’ mik velem történnek, mindég megváltoztatja a’ Munka plánumát.”48 Persze az is könnyen meglehet, hogy a Neologismus apológiájával egy másik írásra utal.

Kazinczy mintha várakozó álláspontra helyezkedne. Az Orthologus és Neologushoz tematikusan kötődő dolgozat már előző év végén készen volt valamilyen formában, az N.-nek írt válasz pedig már egy éve elkészült. Mindkettőn tehetett volna eddig javításokat, és mindkettőről többször írta azt is, hogy újra befejezte őket. Ennyi idő alatt, ha szerette volna, megjelentethette volna mindkettőt. Kazinczy mégis kivár: „[…] én eggy ideig elnézem mi történik, ’s akkor szólok majd, ’s egész modestiával, de a’ magam tüzemmel, mellyet megtagadni sem nem tudok, sem tudni nem akarok.”49 Március közepén kijelenti, hogy a készülő írás az „utolsó is lesz”.50 Majd a Tudományos Gyűjtemény 1819. áprilisi kötetében végre megjelenik antikritikája N. írása ellen. Kazinczy közben Füredi Vida személyazonosságát találgatja, és erről a levelezőpartnereket kérdezgeti. Miután a Tudományos Gyűjtemény júniusi kötetében valaki kemény választ ír Füredi Vidára, Kazinczy haragosan kikel.51 Ebben a levélben (1819 júliusában) ismerteti először az Orthologus és Neologus teljes gondolatmenetét, és hivatkozik a Concordia discors-ra is, amely ugyebár 1818. dec. 7-e óta aktuális mottó. Részleteket közöl a szövegből Kis Jánossal52 és Majláth Györggyel.53 További személyek nem ismertek, akikkel a tanulmányt megjelenés előtt közölte, vagyis távolról sem igaz, hogy a dolgozatnak „szinte minden mondatát” megvitatta volna, ahogyan azt Tolnai állítja. Dessewffy Józsefnek is már csak akkor küld belőle részleteket, amikor az megérkezik, vagy legalábbis úton van a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségébe.54 Mindhárom barát pozitívan reagál, talán Dessewffy a legkevésbé.55 Tudjuk, a dolgozat dátuma: 1819. aug. 15., vagyis a szöveg első „elkészülte” óta (1818. dec. 7.) nyolc hónapra volt szükség a lezárásig.

Amennyiben ezt a hosszadalmas készülődést a tudatos zárásra való felkészülésnek tekintjük, a végső csapás előkészítő fázisának, vagyis maradunk a csata paradigmában, akkor sorolhatók érvek amellett, hogy Kazinczy alaposan, minden tudását felhasználva írta meg a tanulmányát, még akkor is, ha nincsen adatunk arra, hogy a két jóbaráton kívül más is építő kritikát mondott volna az írásról; mivel a jó munkához sok idő kell. Ebben az esetben viszont nehéz megmagyarázni, hogy szeptember végén miért írja újra a szöveget.

Az új Orthologus és Neologus

Váratlan fordulat következik be szeptember végén: Kazinczy új fogalmazvány alakulásáról tájékoztatja a szerkesztőséget és egyben jelzi, hogy a náluk lévő Orthologus és Neologus szövegváltozatot nem szeretné megjelentetni. De nem a szokványos módon, borítékban, postán küldi el ezt a kérést a folyóirat kiadójának, hanem egy másik személynek, gróf Teleki Lászlónak írt levelébe rejtve. „Alázatosan kérem a’ Mélt. Grófot, ne végye megbántásnak, ha arra kérem, hogy az ide zárt levelke Thaisz Úr által juttassék Trattnernek kezéhez.”56 Postáját egy ideje felbontják, erről panaszkodik is barátainak, sőt ezt kiküszöbölendő a levélírási szokásain is változtat, és jelentősen kevesebbet ír. A gyakori levélfeltörések hátterében talán a húszas években csúcspontjára érő jelenség áll, amely a postahálózat kémszervezetté alakítására irányul,57 s amelyet nyilván gyanítottak a levelezők. A Kazinczy-levelezés rendkívül érzékenyen reagál az eseményekre, a levélírásban tanúsított visszaesés radikális: 1819-ben feleannyi levélváltás történik Széphalmon, mint 1815-ben volt. A posta iránt bizalmatlan Kazinczynak tudnia kell, hogy ha egy politikailag aktív személy levelébe másik üzenetet rejt, azt a titkosrendőrség megtalálhatja a postaállomáson. A hagyományos posta kikerülése, levelek nem hivatalos postai küldeményként való továbbítása nem javasolt, különösen nem egy volt politikai elítélt számára. A kockázatvállalás hátterében erős oknak kell állnia.

A postai díjakat a küldemény súlya alapján rótták ki (1817 után féllatonként és három postaállomásonként emelkedett a fizetendő tétel).58 Mivel a rövid levélke nem lehetett túlságosan nehéz, valószínűleg nem emelte a díjszabást. Ha viszont külön borítékban küldte volna Kazinczy, a legkisebb árat így is meg kellett volna fizetnie. Ez azonban kevés motivációs tényezővel bírhatott még egy eladósodott ember számára is, és más példák sem támasztják alá ezt az indoklást. Fontosabb szempont, hogy Thaisz, a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője, egyben a Telekiek ügyvédje is. Emiatt jogosan vélheti úgy Kazinczy, hogy a Teleki gróf kezéből átvett értekezést Thaisz, jelentőségteljesebben adhatja át a folyóirat kiadójának már azzal is, ha a kézbesítő csak akár megemlíti, hogy Kazinczy a Telekiekkel áll levelezésben. Vagyis a levélbe rejtett levél mögött akár lobby tevékenység is gyanítható.59

Nem ez volt az első eset (és nem is az utolsó), amikor a Telekiekkel zajló levelezésben juttat el információt a Tudományos Gyűjteményhez. Az Orthologus és Neologus első változatát is Teleki Lászlón keresztül küldi a Gyűjteménybe aug. 27-én: „Imhol vagyon tehát egy Értekezésem a’ Tudom. Gyűjtemény’ számára; méltóztassa azt meg tekintésére a’ Mélt. Gróf, ’s adja-által, esedezem alázatosan, nagylelkű kedves fijának [Teleki Józsefnek – Cz. M.], ki reménylem, nem bántatik-meg azon kérésem által, hogy onnan mehessen a’ Trattner’ kezébe.”60 Ez a kétszeri óvatosság arról árulkodik, hogy kitüntetett jelentőségű ügyről van szó. Hiszen legközelebb csak akkor kéri újra ezt a szívességet a Telekiektől, mikor a levélbe tett üzenetben családi peres ügyében kér segítséget Thaisz Andrástól.61 Valamiért úgy gondolja Kazinczy, hogy a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőihez érdemes a Teleki család támogatásával járulni. Rumy Károlyt az első eset után arról tudósítja, hogy azért küldte áttételesen a dolgozatot, hogy Trattnert tévessze meg vele: hogy Trattner ne tudja, ki által került hozzá a szöveg.62 S valóban, ha ez volt a cél, akkor Trattnerre talán elbizonytalanítólag hatott a küldemény – erről sajnos semmit nem tudunk.

Kérdés, hogy miért ír új dolgozatot Kazinczy, illetve hogy teljesítik-e a kérését, megjelenik-e az új tanulmány? A második kérdésre egyszerűbb a válasz: nem. Vagyis az író szándéka ellenére a szövegnek az első, augusztus 15-én lezárt változata jelent meg a folyóirat novemberi számában – és mellesleg épült bele a nyelvújításról szóló narratívákba. Az esetből látszik az is, hogy hiába zajlik épp a nyelvi háború, Kazinczy értekezéséről nem pletykáltak a Tudományos Gyűjtemény szerkesztői ülésén, hiszen akkor biztosan tudta volna Teleki József, hogy Kazinczy az ő apja postáját használva épp arra kérte Trattnert, hogy ne jelentesse meg azt az írást, amiről épp örömmel újságolja, hogy az ő segítségével jelent meg. Hogy mennyi igazság van abban, hogy a tanulmány megjelenését Teleki József segítette, arra a Tudományos Gyűjtemény jegyzőkönyveiből lehet következtetni: a nyelvi témájú, vagy recenziókhoz kötődő írások bírálatát rendszerint Teleki József végezte el. Elképzelhető tehát, hogy a szolgálattételről való híradás hátterében az áll, hogy a tanulmányt József bírálta.63

A megjelent Orthologus és Neologus túlságosan rövid, az utolsó bekezdések éppen csak végigfutnak a tárgyon, ennél több mondanivalója lett volna – írja Kazinczy. „Sok dolog marada-ki az Orthologusok és Neologusokból, mert a’ Redactió 2 ívnyinél hosszabb Értekezést nem veszen-fel, vagy két Kötetben adja; ezt nem akarhattam.”64 Vagyis azért alkot új szöveget, mert az elsővel nincsen megelégedve.65 Éppen ezért nov. 11-én, amikor a folyóirat tizenegyedik kötetét kézben tartva a saját írásával szembesül, elkeseredéssel tudósítja Kis Jánost a sikertelen szövegcseréről.

„Aug. 27dikén küldém-le a’ Tud. Gyűjt. Kiadójihoz feleletemet a’ Füredi Vida (Verseghy) Értekezésére. De Octób. elején kértem őket, hogy azt halasszák mind addig, míg eggy bővebb dolgozásban veendik tőlem. Az még is kezemben van. Úgy akarok szólani, hogy többet ne legyen szükség szólanom. Mit adnék értte, ha azt veled megolvastathatnám elébb hogy sajtó alá megyen! Senkim sincs, a’ kivel láttassam, senkim, a’ ki megsugná melly szirtektől őrizkedjem.”66

A csalódás hangjaiba tanácstalanság keveredik, és ekkortól számítva nagyon gyakran írja le, hogy utoljára szeretett volna szólni. Ezek a megjegyzések főképp azokban a levelekben jelennek meg, amelyekben az írás fogadtatását kémleli. Nemcsak a levélpartner, hanem az illető környezetének véleményére is rákérdez,67 és információkat gyűjt a további munkához. „Hát arra kérhetném e az én kedves barátomat, hogy Orthologusaim és Neologusaim felől adja ítéletét? Négy vagy öt embereinknek már ismerem gondolkozásaikat, ’s így azt reménylem, hogy a’ per nem sokára lefoly.”68 Talán ezekre a levelekre utal Tolnai, amikor azt írja, a dolgozatnak minden mondata szakmai egyeztetés eredménye. Csakhogy ez a készülődés nem előzi meg az Orthologus és Neologus Tudományos gyűjteménybeli megjelenését.

Ugyanakkor jól látható, hogy a „pernek” Kazinczy szerint sincsen még vége: az újabb választ is a Tudományos Gyűjteményben szeretné megjelentetni,69 sőt, további értekezések publikálására készül. Először egy cikkre szeretne válaszolni, amely a Tudományos Gyűjtemény decemberi számában jelent meg.70 Már az új Orthologus és Neologus külhoni jövőjét is egyengeti: Rumy Károly Györgyöt arra kéri meg, hogy amennyiben az új szöveg nyomtatásban megjelenne, fordítsa azt le németre.71 Egyáltalán nem tűnik úgy tehát, hogy Kazinczy abbahagyná a vitázást: egy tanulmánykötet kiadását tervezi nyolc értekezéssel.

„– Füredi Vidának feleltem a’ Novemberi Kötetben, ’s gondolnám ezután hallgatni fog: most a’ Horváth József Elek vádjaira fogok, ’s Értekezésemet még vagy 8 más Értekezéssel toldom-ki. Addig szólunk, még felvilágosodik a’ mit most sokan nem látnak. Nem magunknak kell győzni, hanem az ügynek.”72

Fontos hangsúlyozni, hogy nemcsak Kazinczy nem zárja le a polémiát. Beregszászi Nagy Pál Kazinczynak címzett antirecenziója már 1820-ban jelenik meg. Ebből a szövegből terjedelmesebb szakaszokat idéztünk korábban. A kötet két Kazinczy írásra válaszol, amelyek a Tudományos Gyűjteményben jelentek meg (egyikük G. H. I. álnéven).73 Szempontunkból a kötet első szövege a fontosabb, amely Kazinczy Beregszászi és Sípos József írását vizsgáló recenzióra való felelet. A válaszszöveget 1818. ápr. 4-én rögzítették a bekerülési naplókönyvbe.74 Felőle a Tudományos Gyűjtemény szerkesztősége az 1819. febr. 5-i ülésen döntött,75 a közlést megtagadva. A bírálat is elolvasható abban a kötetben, amelyet az írása elutasítását megtudó Beregszászi kénytelenül, magán úton adatott ki. Az írás hangneme nem éppen békülékeny és azokkal a problémákkal is foglalkozik, amelyeket az Orthologus és Neologus is érint.

De ha még ezzel a könyvvel nem is számolunk arra hivatkozva, hogy az Orthologus és Neologus előtti Kazinczy-szövegekre reflektál, mindenképpen megemlítendő az az írás, amelynek jelentős része egyenesen az Orthologus és Neologusra válaszul született. Ennek készültéről Kazinczy még megjelenése előtt értesül: „Most készűl épen ellened a’ véres ütközöt. Batsányi, a’ Nagy s, az a’ Rhodusi nagy Colossus, fog nem sokára letzkére tanítani Faludi uj kiadásának négy vagy öt árkusra nőtt Jelentésében. Úgy hiszi, mint látom, hogy meg fogja a’ Hazát a’ végső veszélytől, mellyel Te azt fenyegeted, menteni!”76 Vagyis azon túl, hogy sem az egyik oldalon álló Kazinczy nem zárja le a polémiát az Orthologus és Neologus megjelenése után, a másik oldalról hamarosan választ is kap széphalmi Dávidként a linzi Góliáttól, Batsányi Jánostól. A Kazinczynak szóló figyelmeztetés véres ütközet eljöveteléről ad hírt, s a levélíró Horvát István a tízes éves eseményeinek sorába állítja Batsányi írását.

A dolgozat, amely Faludi Ferenc műveinek kiadásához előkészület, 1821-es dátummal jelenik meg,77 de a Tudományos Gyűjtemény 1822. januári kötetével, a folyóirathoz mellékelve jut el az olvasókhoz. Ugyanazon a fórumon jelenik meg, mint az Orthologus és Neologus. A szituációt jellemzi, hogy a Batsányi szövegét elolvasó Kisfaludy Sándorról így tudósítanak Batsányinak:

„[Kisfaludy – Cz. M.] Meg kapta a Magyar Tudósokat illető Tudósításodat a’ Tudományos Gyűjtemény mellett. Erre meg azt írja: Hogy a Neologusokat igen magadra ingerletted általa, és jobbnak itéli a toll csatát el kerülni, és inkább dolgozni valamit, addig, a kitül ki tellik, és a Neologusokat szebb, és jobb példával meg czáfolni. Utóbb még is tsak az fog meg állani ’ mi magában jobb, és a nemzet jobb és bölcsebb részének helyben hagyását meg érdemli.”78

Kisfaludy arra biztatja Batsányi Jánost, hogy kerülje a vitázást, épp elég felfordulást okozott az írásával. Kazinczy mikor tudomást szerez az írásról, azt a Füredi Vidával, Horvát József Elekkel,79 Horváth Endrével és Somogyi Gedeonnal vívott csaták sorába állítja, mint végső rá mért csapást, vagyis a vita folytatódik,80 még akkor is, ha Kazinczy Batsányi írására már nem válaszol.81 Felel helyette Szentmiklóssy Alajos a Tudományos Gyűjtemény 1822. évi kötetében, Szerényi Vilmos álnéven.82 Recenziójában néhány mondattal reagál csak a nyelvújítókat ért vádakra, ezek közül egyik sem használja fel az Orthologus és Neologus tételeit. Annyit jegyez meg, hogy Batsányi kritikája idejétmúlt, „’s a’ megtámadott személye ellen is csak a’ régi vádakat ismétli, azokra az illető felek már régen megfelelvén, a’ Rec. ezen ügy’ megbírálásába belé bocsátkozni nem akar, hanem azt a’ részre hajlatlan Olvasó’ bölcs itéletére bízza.”83 Ennek alapján arra is következtethetnők, hogy Szentmiklóssy többekkel együtt az Orthologus és Neologushoz irányítja a független olvasót, ítélje meg a tanulmány alapján maga, hogy Batsányi kifogásai fölöslegesek.

Csakhogy Batsányi írása nem a mai kánon szerint értelmezi az Orthologus és Neologust. Kettős célja szerint egyrészt, a tudósokat arra serkenti, hogy Faludi-kéziratokkal segítsék a munkáját a készülő kiadáshoz, és bejelenti a sajtó alá rendezés alapelveit. A tárgyhoz kapcsolódva az írás második felében Kazinczy Orthologus és Neologusával polemizál. De a szembenállás a Kazinczy által felállított írói kánon vitatásában (Kazinczy 10 szerzőt sorol fel a szövegben), és Gyöngyösi védelmezésében nyilvánul meg. Batsányi nem a ma szokásos szempontok szerint reagál Kazinczy szövegére. Sehol nem kerül elő a ma legélesebbként számon tartott tétel, a tüzes ortológus és tüzes neológus összebékítése sem. Batsányi nem a nyelvújítás szempontrendszerét, hanem a Kazinczy által választott költők körét vitatja és kapcsolatuk korai éveiben történt összetűzéseket idézi fel.

Az Orthologus és Neologust időben semmiképp nem tekinthetjük záró szövegnek, hiszen utána is jelennek meg nyelvi témájú írások. Vidovics Ágoston nevével jelenik meg egy nyelvészeti témájú tanulmány,84 amelyben a szerző majd 200 oldalon keresztül sorolja a neológia hibáit, amelyet nem magában az újításban, hanem az elméleti megalapozatlanságában lát. A vezér és első neológus szerepében Kazinczyt festi le, műveiből is citál. A grammatikai példák sorolása előtt személyeskedésekbe is bocsátkozik a szerző (kitér arra is, hogyan „tömjénezték” egymást Kazinczy táborának literátorai, hogyan hagyták el Kazinczyt hívei és hogyan szervezett új tábort maga köré). A nyelvészeti kritikák után, végső tanácsként azt javasolja a nyelvújítók számára, hogy próbálják meghatározni az újítások elméleti rendszerét. Toldy Ferenc szerint az álnév mögött Pápay Sámuel és a dunántúli írók köre rejtőzik.85

Nátly József és Maróthy Mátyás írása nem tudományos fejtegetés, de éppúgy a neológia ellenzője. A pamflet, amelynek címe Új szellem vagy is új magyarok útja Helikonra86 a neológusok, azon belül is Kazinczy táborát állítja az események középpontjába. „Kakogeniusz” (a név nyilvánvalóan szellemes utalás a nyelvgéniusz vitára) Zeusz engedelmével meg akarja szállni a magyarokat, és mivel nem tudja, csak a magyarok felét szállja meg: beléjük oltja az új-vágyat, rontó-vágyat, gyógyíthatatlanul. A Helikonra nyargaló magyarok vezérében, Kolomposi alakjában tisztán kivehető Kazinczy személye az idegenes szóhasználatáról, és a nyilvánvaló utalásokon túl amiatt is, mert a Himfy recenzió stilizált változatából olvastat fel egy szereplővel (Schelmeczki – Helmeczi). Az OSZK példányába az eredeti tulajdonos az egyértelműség kedvéért be is jegyezte a nevek feloldását. A történetet illetően, Kolomposiék azért indulnak már életükben a Helikonra, mert a haza már most megjutalmazta őket a halhatatlansággal. A Helikonon tartózkodó Gyöngyösi, Révai és Csokonai nem értik a felfelé igyekvő társaság beszédét, azt hiszik, nem magyarok. Majd egy égi szózat elkergeti az érkezőket, hozzáfűzve az ítéletet: sok munkával keveset végeztek. Ezeken az írásokon kívül természetesen több is volna még felsorolható, amelyre itt nincsen most hely.87

Úgy tűnik tehát, hogy az Orthologus és Neologus nem zárta le a nyelvi vitákat (nyelvháborút). Erre a nyelvi tematikájú írások sorozatának folytatódása és az Orthologus és Neologus reflektálatlansága utal.88 Kazinczy dolgozata az említett írásokban legalábbis nem kerül abba a státuszba, amelybe a későbbi szakirodalom helyezi. Természetesen van olyan szöveg, amely a mai olvasatunknak megfelelően és az elismerés hangján ír Kazinczy tanulmányáról, ilyen Bitnitz Lajos 1827-es könyve.89 Az írás az Orthologus és Neologust a nyelvszokás tárgyalása során említi, több más írással egyetemben. A szerző megállapítja, hogy nem szükséges afelett aggódni, hogy az írók újítása megrontja a nyelvet, mert az újításokat a nyelvszokás dönti el: „Az írásbeli szokás itéli meg az egyes író által javasolt újításokat, az fogadja vagy veti el azokat, melly Horatius szerént »ebben mint teljes kéjű bíró ’s Úr parancsol.«”90 A fejezet végén felsorolt művek között megtalálható az Orthologus és Neologus is. Bitnitz írása szép példája az Orthologus és Neologus kanonizálódásának, de ez a folyamat egyelőre nem válik tendenciává.

A nyelvújítási vita végét tekintve, a végső fegyverkezés, a tudatosság kérdését vizsgálva, fölöslegesnek tűnik már annak hangsúlyozása, hogy a vitát lezáró monumentumként tervezi megjelentetni Kazinczy a Füredi Vidának szánt választ, mivel Kazinczy szerint a megjelent Orthologus és Neologus nem alkalmas zárószövegnek. Újabb tanulmányokat fogalmaz – köztük egy új Orthologus és Neológust – és valamilyen nyelvészeti tárgyú kötet megjelentetését tervezi nyolc értekezéssel. Ha a csata paradigmában gondolkodunk, a végpontot tekintve nem történt tehát sem békekötés sem döntő ütközet, a felek közül egyik sem szünetelteti a tevékenységét – az más kérdés, hogy Kazinczy már kevésbé publikál a témához kapcsolódó szöveget.

A problémát tovább árnyalja, hogy Batsányi írása Kazinczy megjelent szövegére felel, pedig az a végleges, revideált szöveg, amellyel Kazinczy azonosul, 1819. november 4-én készül el. Aznap írja: „Épen ez órában végzém-el eggy 48 lapnyi Értekezésemet a’ Tud. Gyűjt. számára, mellyen sok holnapok olta dolgozom.”91 Ez az értekezés sohasem jelent meg teljes terjedelmében nyomtatásban,92 a szöveget senki nem vizsgálta még meg. Szerencsére 48 oldalnyi terjedelmében, november 4-i dátumával a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában ma is megtalálható.93


  1.  A dolgozat korábbi változata a Vetésforgó nevű konferencián került előadásra 2010 decemberében. A hozzászólásokat köszönettel felhasználtam. A tanulmány az MTA (Kritikai kiadások a klasszikus magyar irodalom korszakából, 2006 TKI207) és az OTKA támogatásával jött létre.

    ↩︎
  2. [

    Kazinczy

    Ferenc], Tövisek és Virágok, Nádaskay András, Széphalom – Sárospatak, 1811.

    ↩︎
  3. Kazinczy

    Ferenc, Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél, Tudományos Gyűjtemény, 1819/XI, 1–27.

    ↩︎
  4. Czifra

    Mariann, Az írás megmarad? – Kazinczy és a Tövisek és Virágok = Leleplezett mellszobor – Nyomozások Kazinczy birtokán, szerk.

    Uő,

    Gondolat, Budapest, 2009, 82–107.

    ↩︎
  5. Váczy

    János, A nyelvújítás győzelme (Kivonat Váczy János lt. 1908 november 30-iki székfoglalójából.) = Akadémiai Értesítő, 1909/I, 5–8, itt: 6. Hasonló gondolatmenetre építve hasonló konklúzióra jut Horváth Lános, Balassa József, Zsilinszky Éva és Tolnai Vilmos. (Ld.:

    Horváth

    János, A nyelvi törekvések irodalmi kitisztulása. Kazinczy Ferenc, in.,

    , Tanulmányok, Akadémiai, Bp., 1956, 119–136, itt: 129.; Kazinczy és a nyelvújítás: Szemelvények prózai műveiből, kiad.

    Balassa

    József, Pozsony – Bp., 1904 (Segédkönyvek a magyar nyelv és irodalom tanításához 14), 6.;

    Zsilinszky

    Éva, A magyar nyelvújítás, in., Természetes nyelvek – mesterséges nyelvek, szerk.

    Gecső

    Tamás, Tinta, Bp., 2003, 96.;

    Tolnai

    Vilmos, A nyelvújítás – A nyelvújítás elmélete és története, Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1929, 137.)

    ↩︎
  6. Csetri

    Lajos, Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában, Akadémiai Kiadó, Bp., 1990 (Irodalomtudomány és kritika), 97.

    ↩︎
  7. Dr.

    Kováts

    Dániel, „Kivívánk a szép tusát…” A magyar nyelvújítás (Kiállítás a Magyar Nyelv Múzeumában), a Magyar Nyelv Múzeuma, [h. n.], 2009, 17–18.

    ↩︎
  8. Tolnai

    , I. m., 134.

    ↩︎
  9. Csetri

    , I. m.

    ↩︎
  10. Ez a szó egyébként a levelezésben egy Kis János levélben fordul elő először: Kis János – Kazinczynak, Sopron, 1814. okt. 7., Kazlev, XII, 241, (2794). A 19. század végén újra tematizálódó nyelvújítás-kérdés kapcsán az új ortológus Joannovics Györgytől számos definícióját kapjuk a neológia kifejezésnek. Ld.

    Joannovics

    György, A végtelen kérdés, Magyar Nyelvőr, 1891. febr. 15., 49–56. A szónak a reformteológiában gyökerező vallási jelentése is van: Historisches Wörterbuch der Philosophie, VI, szerk. Joachim

    Rittel

    – Kalrfried

    Gründer

    , Schwabe & Co., Basel – Stuttgart, 1981, 719 (2. és 3. jelentés).

    ↩︎
  11. Kazinczy – Kis Jánosnak, Ér-semlyén, 1803. ápr. 6. =

    Kazinczy

    Ferencz levelezése, I–XXI, s. a. r. V

    áczy

    János, Bp., 1890–1911; XXII, s. a. r. H

    arsányi

    István, Bp., 1927; XXIII, s. a. r. B

    erlász

    Jenő, B

    usa

    Margit, C

    s

    . G

    árdonyi

    Klára, F

    ülöp

    Géza, Bp., 1960, III, 49 (588). (A levelezés összkiadására a továbbiakban a Kazlev rövidítéssel, hivatkozunk, amelyet a kötet- és oldalszám követ. A zárójelbe tett szám a levelek sorszámára utal.)

    ↩︎
  12. Kazinczy – Dessewffy Józsefnek, Széphalom, 1815. febr. 4. = Kazlev, XII, 368 (2849).

    ↩︎
  13. Kazinczy

    Ferenc, Összes költeményei, s. a. r.

    Gergye

    László, Bp., Balassi, 1998 (Régi Magyar Költők Tára XVIII. század, II), 324.

    ↩︎
  14. Kazinczy – Dessewffy Józsefnek, Széphalom, 1810. jan. 25. = Kazlev¸ VII, 240 (1653).

    ↩︎
  15. „[…] nyilam, melly eggyre sért barátot és patvarkodót, ölt akkor – míg végre (de, ki győzné az öklelő Hajdú’ vivását lefesteni?) kivánságomnak legfőbb tetőjét értem; a Chimaerát győztes talpam’ alá szegtem, a’ szavas Idióta potrohos hasát hatalmas jobbom gyászpadra nyújtván. Tüzem lohadt: – én ástam néki a’ véglakást meg; ’s a’ szörnyet odalökém, hogy a’ vén Kántorral, könyvpenészű Tántzossal, Lukaival, ’s az avatlanok’ egész gyarmatjával Lucifernél örökre szurkot faljon. Ellemben a’ Purismuszt, melly a durva mellyet, és a’ meredet fület ne fussa, minden Para – Neo – Paleo – Mikro – Pikró – Makró – Makarológó szokkal, Zugdi ’s Fürmender Uraimékkel eggyütt helyekbe felidéztem, ’s magam is mellyemnek szent érzései között – eggy újj Isten levék..!..” (Ld. Mondolat – két hasonmással (Dicshalom, 1813), kiad.

    Balassa

    József, Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Bp., 1898 (Régi Magyar Könyvtár 10), 41.

    ↩︎
  16. Beregszászi

    Nagy Pál, A’ Tudományos Gyüjteményből kihagyatott két darab értekezés. I.) Penna-háború, nemzeti nyelvünk’ dolgábann, II.) A’ pataki collégiumról tett tudósítás’ megvisgálása. A’ Tudós Közönség’ ítéletére botsáttatik, [kiadó nélkül], Nem-Pesten [Sárospatakon], [1820].

    ↩︎
  17. Kazinczy

    Ferenc, Dissertatio Philologia de Vocabulorum derivatione ac formatione in Lingua Magyarice. Scripsit Beregszászi Nagy Pál és Sipos József: Ó és Ujj Magyar, vagy: rövid értekezés miképen kelljen az Ó-magyarsággal az Ujjat egyesíteni, TGy, 1817/XII, 87–105.

    ↩︎
  18. Ez itt Kazinczynak már említett Beregszászi és Sípos műveit tárgyaló recenziójára utalás (ld. előző lábjegyzet).

    ↩︎
  19. Az elnevezés nem ironikusan is alkalmazva volt Kazinczyra ekkortájt. A Tudományos Gyűjteményben megjelent P. Sz. A. szignójú írás például így fogalmaz: „Mi csak azon új szók közúl kívánunk itt némellyeket vizsgálat alá venni, mellyeket nyelvünk’ ama koszorús Bajnoka szerzett, ki magát örökké, ’s egészen a’ Grátziák’ súgallatitól szokta felfüggeszteni.” A bajnok szó korabeli jelentését, ti. a hadi retorikában való alkalmazását jellemzi, hogy a szöveg az alábbi módon kezdődik: „A’ nyelvbeli újítások eránt támadott harcz, melly a’ Publicum’ egy részét nevetségre, a’ másikát pedig méltó bosszonkodásra kísztette, még mindég foly, noha nem olly dühhel többé, mint az első elkeseredés’ hevében. Más mívelt Nemzetek’ példájiból tudhatjuk, hogy a’ pálmát bizonyosan a’ Neologok nyerendik-el […].” Ld. P. Sz. A., Észrevételek némelly új szók felől, TGy 1818/III, 78–82, itt: 78.

    ↩︎
  20. Kazinczy használja ezt a kifejezést a vitázó felekre, egy Beregszászihoz írt 1815-ös levelében. Ld. Kazinczy – Beregszászi Nagy Pálhoz, Széphalom, 1815. júl. 15. = Kazlev, XIII, 40 (2945). A levelet Beregszászi a kötetében közli.

    ↩︎
  21. Beregszászi,

    I. m., 21–23.

    ↩︎
  22. Beregszászi,

    I. m., 8.

    ↩︎
  23. Hasonlónak ítéljük az Árkádia pör kapcsán Onder Csaba által érzékelt, és sikeresen kibontott fogalomhasználatot. A tanulmány az Árkádia pör történéseit a korabeli polgárjogi perek elemeinek kimutatásával vizsgálja. Onder kiválóan érzékelteti a vita esetében a per fogalmi működését, amely a vitaszövegek szóhasználatát uralja miután rámutat, hogy a „műfaji megnevezés, azaz a pör vagy per […] mintha túlontúl egyértelmű, vagy éppen magától értetődő, és inkább metaforikus megnevezésévé vált volna ennek a »vitának«.”

    Onder

    Csaba, „…ő lesz Dictátor közöttünk?” – A Nekrológ-ügy Kazinczy hatalmi stratégiájában =

    , Illetlen megjegyzések, Ráció – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Bp., 2009, 152.

    ↩︎
  24. Legalábbis a Batsányi kritikai kiadásban a Pennatsata című írásának jegyzeteinél ez olvasható („Federstreit–Federkrieg”):

    Batsányi

    János, Összes művei III, Prózai művek – második kötet, s. a. r.,

    Keresztury

    Dezső és

    Tarnai

    Andor Akadémiai, Bp., 1961, 638.

    ↩︎
  25. Kritikai kiadása:

    Bessenyei

    György, Holmi, Béts, 1779 =

    U. ő.

    , Bessenyei György összes művei – A Holmi, s. a. r.

    Bíró

    Ferenc, Akadémiai, Bp., 1983, 352.

    ↩︎
  26. Verseghy

    Ferenc, A’ tiszta magyarság, avvagy a’ csinos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések. Követi ezeket a’ Cadentiák’ lajstroma mellynek hasznát a’ filologusok és a’ poéták eggyaránt vehetik, Eggenberger Jósef, Pest, 1805.

    ↩︎
  27. Fényfalvi Kardos

    Adorján [

    Révai

    Miklós], Versegi Ferentznek megtsalatkozott illetlen motskolódási a’ Tiszta Magyarságban, mellyeket valóságok szerént nyilván megmutat, és méltán megdorgál Révai Miklósnak buzgó hív tanítványa, ’s igaz tisztelője, Fényfalvi Kardos Adorján, Pest, Trattner Mátyás, 1806.

    ↩︎
  28. Ld.

    Verseghy

    Ferenc, I. m., 164.

    ↩︎
  29. I. m., 164–165.

    ↩︎
  30. Fényfalvi Kardos

    Adorján, I. m., 352.

    ↩︎
  31. A dolgozat Batsányi életében nem jelent meg. Kritikai kiadása:

    Batsányi

    , I. m., III, 229–357.

    ↩︎
  32. T. Szabó Levente a 19. század közepén hivatásosuló kritika harci-vitázó jellegére mutat rá, s azt vizsgálja, hogy ez a szabályozott hadviselésként, erkölcsi reguláknak alárendelt csatázásként szövegbe öntött műfaj metaforikus háttere honnan származik. T. Szabó dolgozatának bevezetőjében az „egyik legexkluzívabb korabeli társadalmi gyakorlatot”, a párbajt nevezi meg a kritikai attitűd modelljeként. (Ld.

    T. Szabó

    Levente, A kritika hivatásosodása és a debattőr kritika a 19. század közepén. Egy kritikai attitűd nyomában, kézirat, 2010. A dolgozatot az MTA ITI XIX. Századi Osztály értekezleteinek egyikén került megvitatásra.) A harci attitűd jellemzi a tízes évek írásait is, ugyanakkor az exkluzivitás korántsem jellemző rá. A vitában résztvevő műfajok széles spektrumon helyezkednek el.

    ↩︎
  33. Furcsamódon, amikor a viták szereplői személyesen találkoznak, és szóban beszélik meg nézeteiket, ezt a legritkább esetben nevezzük nyelvújítási harcnak.

    ↩︎
  34. Új Holmi, 1810/I.

    ↩︎
  35. Képlaki

    Vilhelm, Az Új Holmi első csomójának kritikai megitéltetése, Trattner Mátyás, Pest, 1810.

    ↩︎
  36. Kazinczy – Döbrentei Gábornak, Széphalom, 1822. dec. 23. = Kazlev, XVIII, 222 (4143).

    ↩︎
  37. Balassa

    József, I. m., 5.

    ↩︎
  38. Lakoff

    George, Metafora és háború, ford.

    Kertész

    Gergely és

    Scheibner

    Tamás, Huszonegy, 2001/2, 18–36, az idézet helye: 35.

    ↩︎
  39. A vita = háború kognitív metaforáról ld.:

    Lakoff

    George –

    Johnson

    Mark, Metaphors we live by, Univ. of Chicago Press, Chicago, 1980.

    ↩︎
  40. A szöveg keletkezéstörténetét megírták már többen – legalaposabban Bíró Ferenc (Ld.

    Bíró

    Ferenc, A legnagyobb pennaháború – Kazinczy Ferenc és a nyelvkérdés, Argumentum, Bp., 2010 637–640.) – a gondolatmenet teljességéhez mégis szükséges azt összefoglalni.

    ↩︎
  41. Füredi

    Vida, A’ Recensiókról, TGy, 1818/VI, 3–32.

    ↩︎
  42. Kazinczy – Döbrentei Gábornak, Széphalom, 1818. okt. 27. = Kazlev, XVI, 208–209 (3655). A Dédácsi reggelek utalhat az Erdélyi levelek egy el nem készült szakaszára, vagy a Dédácson, Hunyad várm.[egyében] című epigrammára, amelynek keletkezési idejét a kritikai kiadás 1818 és 1823 közé teszi. (Ld.

    Kazinczy

    Ferenc, Összes költeményei, 256.)

    ↩︎
  43. „Füredinek épen nem fogok felelni, ’s azért nem, a’ miért Somogyinak nem feleltem. Tilt a’ superbia quaesita meritis. De N. úr nem Anticriticát, hanem egész könyvet kap válaszúl. El lesz fojtva a’ legigazságosbb neheztelésnek legszelídebb rezgése is.” Kazinczy – Kis Jánosnak, Széphalom, 1818. nov. 10. = Kazlev, XVI, 229 (3665).

    ↩︎
  44. Kazinczy – Dessewffy Józsefnek, Széphalom, 1818. dec. 7. = Kazlev, XVI, 246 (3675).

    ↩︎
  45. MTAKK, M. Nyelvt. 4r. 43.

    ↩︎
  46. „A’ Neologismus Apologiáját, melly félig kész, kézírásban fogod olvasni. Az hosszabb, mint hogy a’ Tud. Gyüjt.-be bémehessen” Kazinczy – Kis Jánosnak, 1819. febr. 16. = Kazlev, XVI, 300 (3702).

    ↩︎
  47. „[…] will ich mich an Roms-Classiker machen, u. noch etwas thun was man von mir nicht erwartet.” Kazinczy – Rumy Károly Györgynek, Széphalom, 1819. jan. 2. = Kazlev, XVI, 270 (3684).

    ↩︎
  48. Kazinczy – Döbrentei Gábornak, Széphalom, 1819. márc. 7. = Kazlev, XVI, 318 (3711).

    ↩︎
  49. Uo.

    ↩︎
  50. „[…] most készítem a Neologismusnak eggy Apologiáját, melly osztán utolsó is lesz.” Kazinczy – Gyulay Lajosnak, Széphalom, 1819. márc. 16. = Kazlev, XVI, 329 (3717).

    ↩︎
  51. Kazinczy – Szabó Jánosnak, Széphalom, 1819. júl. 18. = Kazlev, XVI, 455 (3763).

    ↩︎
  52. Kazinczy – Kis Jánosnak, Széphalom, 1819. júl. 20. = Kazlev¸ XVI, 461 (3765).

    ↩︎
  53. Majláth válaszleveléből lehet rá következtetni: Majláth György – Kazinczynak, Klausenburg, 1819. aug. 3. = Kazlev, XVI, 484–485 (3774).

    ↩︎
  54. „Pestre leküldém a’ Neologismus Apologiáját […].” Kazinczy – Dessewffy Józsefnek, Széphalom, 1819. szept. 13. = Kazlev, XVI, 504 (3783). A részleteket ld.: Uo., 504–505.

    ↩︎
  55. Majláth János – Kazinczynak, Klausenburg, 1819. aug. 3. = Kazlev, XVI, 485 (3774); Kis János – Kazinczynak, 1819. aug. 13. = Kazlev, XVI, 488–489 (3777); Dessewffy József – Kazinczynak, Szentmihály, 1819. okt. 11. = Kazlev, XVI, 514–515 (3787).

    ↩︎
  56. Kazinczy – Teleki Lászlónak (benne: Thaisz Imrén át Trattnernek), Széphalom, 1819. szept. 28. = Kazlev, XXII, 357 (5569).

    ↩︎
  57. Ld.

    Hennyey

    Vilmos, A magyar posta története, Wodianer F. és fiai könyvnyomda részvénytársaság, Bp., 1926, 142–143. Az 1780. évi április 17-én kelt helytartótanácsi rendelet arról rendelkezik, hogy a „postán szállított magán levelek, ha sürgős körülmények úgy követelik, a vármegyei törvényhatóságoknak alárendelt helységekben nem másképen, mint az alispánnak vagy a szolgabírónak, a városokban pedig a tanács kiküldéssel ellátott tagjának jelenlétében a postán visszatartandók, másolataik ő felsége elé terjesztendők, az eredetiek azután lepecsételve további döntésig a postahivatalban hagyandók.” (Ld. I. m., 131.) Takáts Sándor a magyarországi postahivatalokat a titkosrendőrség szerveinek nevezi, és az alárendelődés kezdetét 1792-ben jelöli meg. Ld.

    Takáts

    Sándor, A posta a kémrendszer szolgálatában =

    , Kémvilág Magyarországon, Szépirodalmi, Bp., 1980, 64–83.

    ↩︎
  58. Hennyey,

    I. m., 151 (lábjegyzetben).

    ↩︎
  59. Kazinczy – Teleki Lászlónak, Széphalom, 1819. aug. 27. = Kazlev, XXII, 358 (5568).

    ↩︎
  60. Uo.

    ↩︎
  61. Kazinczy – Teleki Lászlónak (benne: Thaisz Andrásnak), Széphalom, 1819. jan. 4. = Kazlev, XXII, 359–362 (5571).

    ↩︎
  62. „Ich schickte den Aufsatz an Jos. Teleki, liess ihm aber frey, ihn an Trattner so zu schicken, dass dieser nicht wisse, durch wen der Aufsatz zu ihm kam.” Kazinczy – Rumy Károly Györgynek, Széphalom, 1819. aug. 31. = Kazlev, XVI, 498–499 (3781).

    ↩︎
  63. A Tudományos Gyűjtemény szabályzata, szerkesztőségi üléseinek jegyzőkönyvei, bekerülései jegyzőkönyve és néhány a folyóirathoz beküldött dolgozat megtalálható az OSZK Kézirattárában (Fol. Hung. 3., Fol. Hung. 4., Fol. Hung. 1100., Quart. Hung. 12.). A fennmaradt dokumentumokat a legalaposabban feldolgozta:

    Krompecher

    (

    Korompay

    ) Bertalan, A Tudományos Gyüjtemény Intézetében =

    , Jankovich Miklós irodalmi törekvései, Bethlen Gábor irodalmi és nyomdai Rt., Bp., 1931.

    ↩︎
  64. Kazinczy – Döbrentei Gábornak, Széphalom, 1820. jan. 19. = Kazlev, XVII, 26–27 (3816).

    ↩︎
  65. Erről ld.: „[…] Értekezésem, mellyet a’ Tud. Gyüjtem. a’ Novemberi fűzetben veve-fel, ’s így alig ha magam nem vagyok az, a’ ki vele legkevésbbé elégedhetem-meg. Az eleje jó talán: de a’ hátulsóbb felén kitetszik, hogy siettem, attól félvén, hogy a’ Redactio hosszúnak fogja találni, ’s nem eggyszerre adja, hanem darabonként.” Kazinczy – Dessewffy Józsefnek, Széphalom, 1820. febr. 5. = Kazlev, VII, 58 (3825). „E’ szerint, minden játék nélkül mondom, az az Értekezés másoknak sokkal inkább tetszik mint magamnak. Még sok mondani valóm volna. De annyi a’ dolgom, hogy nem érek rá.” Kazinczy – Dessweffy Józsefnek, Széphalom, 1820. febr. 20. = Kazlev, XVII, 79 (3828); „Attól féltem, hogy a’ dolgozás hosszúnak fog találtatni, ’s feldarabolva vétetik-fel. Sok elmaradván, eggy új dolgozás fogja kipótlani a’ hézagot.” Kazinczy – Szabó Jánosnak, Széphalom, 1820. ápr. 24. = Kazlev, XVII, 140 (3847).

    ↩︎
  66. Kazinczy – Kis Jánosnak, Széphalom, 1819. nov. 11. = Kazlev, XVI, 528 (3794). További, folytatást ígérő sorok: „De még ezzel nincsenek kielégítve; ismét fogok szólani.” Kazinczy – Dessewffy Józsefnek, Széphalom, 1819. dec. 20. = Kazlev, XVI, 544 (3801); „A’ mi elmaradt, tovább fogom előadni, a’ legkomolyabb nyugalomban, de Verseghy azt még kevésbbé fogja szenvedni mint a’ tatárostort.” Kazinczy – Döbrentei Gábornak, Széphalom, 1820. jan. 19. = Kazlev, XVII, 27 (3816); stb.

    ↩︎
  67. „[…] ha nem volna terhedre, kérd, kérlek Prof. Pongrácz Urat, tudassa velem mit ítél ezen Értekezés felől, ’s mit szeretne benne vagy másként, vagy világosabban.” Kazinczy – Dessewffy Józsefnek, Széphalom, 1819. dec. 20. = Kazlev, XVI, 544 (3801); „[…] mi tetszett és mi nem tetszett a’ munkában magának az én barátomnak, – és hogy mit ítél azon Értekezésem felől, a mellyet a’ Tud. Gyüjt. Novemberi Fűzete felvett.” Kazinczy – Szabó Jánosnak, Széphalom, 1820. jan. 2. = Kazlev, XVII, 3 (3806); „Mein Anti-Verseghischer Aufsatz im Tudom. Gyüjt. Novemb. muss in Pesth viel Beifall gefunden haben, da man es früher aufnahm, als ich es erwartete, ja trotz meines Verbotes aufnahm. Aber ich achte den Beifall nur von Einigen, und bin begierig zu hören, was Sie über mein Verfechten der guten Sache urtheilen. Ich bitte Sie, mein Herr Graf, inständigst darum, und das gewiss nicht aus Eitelkeit, sondern wegen Belehrung.” Kazinczy – Majláth Jánosnak, Széphalom, 1820. jan. 3. = Kazlev, XVII, 6(3807); „Mit mondasz Értekezésemre, mellyet a’ Tud. Gyűjt. Novemberi Kötete felveve?” Kazinczy – Dessewffy Józsefnek, Széphalom, 1819. jan. 25. = Kazlev, XVII, 34 (3819); „Várom az ítéletet az Erd. Lev. és az Orth. és Neol. felől.” Kazinczy – Szabó Jánosnak, Széphalom, 1820. febr. 4. = Kazlev, XVII, 53 (3824).

    ↩︎
  68. Kazinczy – Szabó Jánosnak, Széphalom, 1820. jan. 23. = Kazlev, XVII, 31 (3818).

    ↩︎
  69. „[…] nem sokára Verseghy a’ maga Grammaticai Systemájának Würdigungját fogja tőlem venni ugyan-ott.” Kazinczy – Szentgyörgyi Józsefnek, Széphalom, 1819. dec. 23. = Kazlev, XVI, 546 (3802).

    ↩︎
  70. Horvát

    József Elek, A’ Nemzeti Csínosodásról, TGy, 1819/XII, 41–64.

    ↩︎
  71. Kazinczy – Rumy Károly Györgynek, Széphalom, 1819. nov. 16., = Kazlev, XVI, 535 (3796). Rumy megjegyzi, hogy a Pannonia számára készítené a fordítást.

    ↩︎
  72. Kazinczy – Cserey Miklósnak, Széphalom, 1820. febr. 4. = Kazlev, XVII, 50–51 (3823).

    ↩︎
  73. Kazinczy

    , Dissertatio Philologia de Vocabulorum derivatione ac formatione in Lingua Magyarice. Scripsit Beregszászi Nagy Pál és Sipos József: Ó és Ujj Magyar, vagy: rövid értekezés miképen kelljen az Ó-magyarsággal az Ujjat egyesíteni, TGy, 1817/XII, 87–105.; G. H. I. [

    Kazinczy

    Ferenc], Sáros-Patak hajdan Szabad-Királyi, sokszor Királynéi, most Mező-városnak Történetei, TGy, 1818/V, 3–29.

    ↩︎
  74. OSZK Kt, Fol. Hung. 3., 10v. A bejegyzés sorszáma: 252.

    ↩︎
  75. OSZK Kt., Fol. Hung. 4., 61r. Az írást Teleki bírálta, ld. OSZK Kt, Fol. Hung. 4., 73r.

    ↩︎
  76. Horvát István – Kazinczynak, Pest, 1820. okt. 28. = Kazlev, XVII, 272 (3911).

    ↩︎
  77. Batsányi

    János, A’ Magyar Tudósokhoz – I. Faludy Ferentz’ ’s több más Magyar Költők’ Munkájinak Kiadásáról. II. A’ Nemzeti Nyelvről ’s Poézisről, és a’ Mái Nyelvrontók’ törekedésiről, Trattner János Tamás betűjivel ’s költségével, Pest, 1821. Kritikai kiadása:

    Batsányi

    , I. m., III, 55–111. A jegyzeteket ld. i. m., 522–569.

    ↩︎
  78. A levelet a kritikai kiadás idézi: I. m., 527. Az eredeti szöveghely: Juranits László Batsányinak, Érteny, 1823. ápr. 26. = Juranits László levelei Batsányi Jánoshoz, kiad.

    Gálos

    Magda, ItK, 1933, 317–332, itt: 323.

    ↩︎
  79. Horvát

    József Elek, I. m.

    ↩︎
  80. Kazinczy – Rumy Károly Györgynek, Széphalom, 1820. nov. 11. = Kazlev, XVII, 285 (3915).

    ↩︎
  81. 1822. febr. 4-én kapja meg. Ld. Kazinczy – Pápay Sámuelnek, Széphalom, 1822. febr. 13. = Kazlev, XVIII, 36 (4050).

    ↩︎
  82. Szerényi

    Vilmos [Szentmiklóssy Alajos], A’ Magyar Tudósokhoz. I. Faludi Ferencz’ ’s több más Magyar Költők’ Munkájinak Kiadásáról. II. A’ Nemzeti Nyelvről ’s Poézisról, és a’ mai Nyelvrontók’ (?) törekedéseiről. írta Bacsányi János Pesten (sic), Ns. Trattner János Tamás betűjivel ’s költségével. 1821., TGy, 1822/III, 91–94.

    ↩︎
  83. I. m., 94.

    ↩︎
  84. Vidovics

    Ágoston, A’ Magyar Neologia Rostálgottatása, Trattner Mátyás, Pest, 1826.

    ↩︎
  85. Ld. Toldy Ferenc – Kazinczynak, Pest, 1827. febr. 5. = Kazlev, XX, 201 (4736).

    ↩︎
  86. Az utóbbi írás először 1824-ben jelent meg Szegeden, M. és N. szerzői névmegjelöléssel. Második kiadása: Velenczei szappanpor az uj magyarok számára, szerk., P.

    Thewrewk

    József, Belnay’ örököseinél, Pozsonyban, 1834.

    ↩︎
  87. Néhány példa még az említés szintjén: Dr.

    Magda

    Pál, Értekezés, a’ Magyar nyelvben teendő újítások’ barátjai és ellenségei köztt lévő perpatvarkodásról, Felső Magyarországi Minerva, 1825. máj., 181–202. A szerző neológus, de nem a Kazinczy által elképzelt irányt képviseli.;

    Nátly

    József, Némely vélekedések a’ magyar nyelv ügyében, Grünn Orbánnál, Szeged, 1825. A szerző vérbeli ortológus: egyedül a tiszamelléki dialektus szavait javasolja újítás helyett.; Egy kései nyelvújítás ellenes darab: Nyelvprity, vagy: az új magyar író mint kérő – Vígjáték 1 Felvonásban, Külömbféle irományokból öszveszedte és játékszínre alkalmaztatta

    Megyeri

    Károly. = Beretválkozó tűkör az új magyarok’ számára, szerk., P.

    Thewrewk

    József, Belnay’ Örököseinek Betűjivel, Pozsonyban, 1833, 1–46. A pamflet története szerint Tölgyvári Júlia, egy falusi birtokos leánya és Réty Lajos szegény nemes ifjú szerelmesek egymásba, de a lánynak új kérője akad Okos Lőrincz, ügyész és nyelvprity (póriasan költő) személyében. Okos és cselédje, László – akit csak Lónak nevez, mivel a László név túl hosszú – érthetetlen magyar nyelvet beszélnek, de a többi szereplőt nevezik műveletlennek, mert nem értik őket, nem beszélik a nyelvüket.; Ide sorolható még az Élet és Literatura 1827-es szövegközlése is. A cikk Döbrentei Gábor és Kölcsey 1815–16 során váltott leveleiből ad válogatást. A két literátor kritikaírásról, nyelvújításról értekezik, szellemileg Kazinczytól teljesen független, őt nem mocskoló, de nem is magasztaló, kritikus, értekező hangnemben. Ld. Döbrentei Gábor és Kölcsey Ferencz leveleikből, Élet és Literatura, 1827, 87–134.

    Lovász

    Imre, Értekezés a' magyar nyelvújításról, és annak némelly nevezetesebb hibáiról, Trattner – Károlyi, Pest, 1835.

    ↩︎
  88. Ha valóban ez a szöveg zárta volna le a nyelvújítást, Szentmiklóssy Alajosnak utalnia kellett volna rá pl. Batsányihoz írt válaszában. Megjegyzendő, hogy az előbbi lábjegyzetben felsorolt vitatkozó írások sem tesznek említést az Orthologus és Neologusról.

    ↩︎
  89. Bitnitz

    Lajos, A magyar nyelvbeli előadás' tudománya, Petrózai Trattner Mátyás’ betűjivel, Pest, 1827.

    ↩︎
  90. I. m., 145.

    ↩︎
  91. Kazinczy – Szentgyörgyi Józsefnek, Széphalom, 1819. nov. 4. = Kazlev, XVI, 523 (3791).

    ↩︎
  92. Egy rövidebb töredékének egy variánsa megjelent cím nélkül, Kazinczy Ferenc szignóval: Élet és Literatura,

    1826 (I), 257–260.

    (Kezdete: „… el kell, úgy hiszem azt, mondanom, melly okok által indítatám […].”)

    ↩︎
  93. MTAKK, K631, 34r–55v.

    ↩︎
Fejezetek
17.14.
Czifra Mariann
A nyelvújítási harc korlátai – egy kognitív metafora értelemképző szerepe a nyelvújítás narratívájában