BibTeXTXT?

Balogh Piroska

A barokk jezsuita műveltségtől a preromantikus esztétika polifóniájáig.
Szerdahely György Alajos, az első magyar esztétikaprofesszor tudományszemléletének sajátságai

A korszakszerkesztő bevezetője:

Az 1770-es években Budára, majd Pestre költöztetett egyetemen irodalmi szempontból kivételesen fontos tanszék is alakult: az európai mércével mérve is nagyon új esztétika tantárgy nemcsak létjogosultságot nyert, hanem alapító professzora, Szerdahely György révén európai színvonalú oktatást és tájékozódást is tudott nyújtani. A professzor több fontos latin nyelvű traktátust is publikált, amellyel rendkívül szélesre tárta a művészetekkel való foglalkozás horizontját: mind igen korszerű teóriájával, mind pedig a rengeteg tárgyalt mű prezentációjával hozzájárult ahhoz, hogy a századvég művészet-elmélete és kultúra-ismerete erőteljesen modernizálódjék. Szerdahely, jóllehet a kultúra és a politika magyarnyelvűsítésével elvi okokból szembeszállt, aktívan részt vett a szinkron magyar irodalom alakításában is; így egész tevékenységével azt a paradoxont teljesítette ki, mely a latin nyelviség és a modernség között feszült – bár konzervatívnak mutatta magát, mégis a kibontakozás irányában hatott.

Megjelent: Balogh Piroska, Teória és medialitás. A latinitás a magyarországi tudásáramlásban 1800 körül, Argumentum, Budapest, 2015. II. fejezet .

Mi az oka annak, hogy a 18. század magyarországi tudósainak pályaképét és tudományszemléletét felrajzolni igyekvő kutató egyelőre csupán a gyanakvások, sejtések és remények retorikájára van utalva? Holott, ha nem is bővelkedünk ambiciózus, kiterjedtebb érvényű modellekben, a 18. század kultúra- és tudománytörténete kapcsán, szinte egyedülálló módon, rendelkezésre áll egy összefoglaló, általános viszonyrendszereket felmutatni képes munka, Kosáry Domokos Művelődés a XVIII. századi Magyarországon című monográfiája.1 E monográfia tudománytörténeti narratíváját szemügyre vévén megállapítható, hogy duális modellel dolgozik, mely a század hatvanas éveiben rögzített töréspont mentén bontakozik ki, azaz érzékeltet egy radikális törést, ha úgy tetszik, paradigmaváltást. Persze elmondható, hogy ez az osztottság egy külsődleges, sok sebből vérző tematizálás alapján jön létre, a stílustörténet és az eszmetörténet terminusainak sajátos egybedolgozásával: a század első, nagyobb részét meghatározó paradigma a barokk, a második felét uraló pedig a felvilágosodás elnevezést kapja. És persze az is elmondható, hogy nemcsak az elnevezés külsődleges és a posteriori, hanem magának a tudománytörténeti vizsgálódásnak a szempontjai is zömmel azok. Nem történik kísérlet arra, hogy a tudományok rendszerét a korabeli tudományszemlélet(ek) szempontjai szerint vázolja fel a kötet, hiányolható a tudományos önértelmezés, azaz a korabeli tudományfogalom felmutatása is. Ámde a kötet e hiányosságoknál sokkal nagyobb érdemeit elismerve, hadd kapaszkodjék bele a mankóra vágyó kutató eme bizonyos szalmaszálba: a hasított modell, a 18. század 60-as, 70-es éveire rögzített paradigmaváltás gyanújába. Merthogy, némi túlzással, e szalmaszálat kazalnyi társa erősítheti, ha a kutatás során olyan tudósok pályáját és tudományszemléletének alakulását veszi szemügyre valaki, akik szenvedő alanyai voltak e feltételezett változásnak. Csupán néhány példa, a teljesség és a strukturáltság (sőt, sajnos tudományszaki kiegyensúlyozottság) igénye nélkül. Schwartner Márton pályaíve a diplomatika-heraldika szakosztástól a (göttingeni „eredetű”) statisztika adaptálásáig.2 Koppi Károly pályaíve a matematika-fizika-retorika tanárképzési stúdiumaitól a historia universalis szemléletének kidolgozásáig.3 Kovachich Márton György pályája a hivatalnoki stúdiumoktól a filozófián és a folyóiratszerkesztés gyakorlatán át egy modern bibliográfiai szemlélet megalapozásáig.4 Kalmár György pályaíve a pietizmus, az ismeretelmélet bacon-i vagy épp leibnizi teóriáján, a fiziognómia buktatóin keresztül egy radikális nyelvelméleti revolúció hipotéziséig.5 Talán ennyi is elég, felkelteni a gyanút: valóban, a mondott időszakban a magyar tudományosságon belül egyfajta revolúció, vagy legalábbis átrendeződés zajlik, a szaktudományok beszédmódja, önreflexiója, a tudományok univerzumának modellje átalakulóban van. Ehhez szeretnék adalékot szolgáltatni, mintegy további szalmaszálat nyújtva a kapaszkodóknak, Szerdahely György Alajos tudományos pályájának és tudományszemléletének változásait követve.

Szerdahely György Alajos (1740-1808), az első magyar esztétikaprofesszor életrajzának, ezen belül tudományos pályájának áttekintését megnehezíti, hogy a matrikulák és korabeli életrajzi összefoglalók adatszerű, száraz mementóin túl jelentősebb (akár kéziratos), biografikus szempontból hasznosítható hagyaték nem maradt utána.6 Egészen 1774-ig lineáris, nem különösebben szokatlan pályakép rajzolódik ki, jezsuita kulturális égisz alatt: Szerdahely középfokú tanulmányait a kőszegi jezsuita gimnáziumban végezte, mely tananyagában, tantárgyfelosztásában a Ratio Studiorum alapvetését követte.7 Domináns helyen a retorika és poétika oktatása állt (ez utóbbinak erősségét mutatja, hogy nemcsak Szerdahelynek, de a vele együtt itt tanuló Rájnis Józsefnek is ismertté váltak költői kísérletei). A bécsi teológiai egyetemi képzés nem hagyott maradandó nyomott Szerdahely tudományos pályáján. A nagyszombati bölcseleti fakultás, ahol 1773-ra megszerezte a doktori oklevelet, illetve a collegium repetentium, melyet a jezsuita tanárképzés alapjaként ugyancsak el kellett végeznie, szintén a retorika-poétika pólusú humaniórákat erősítette, erőteljes görög és latin auktorolvasási gyakorlattal és filozófiai kurzussal.8 Az itt olvasott auktorszövegek és az itt forgatott tankönyvek és kézikönyvek9 alapvető hatással voltak Szerdahely György Alajos műveltségére. Valamennyi későbbi esztétikai értekezésében és monográfiájában alapreferenciaként működnek mind e klasszikus szövegek, mind e jezsuita kézikönyvek. Ennek bizonyítását az egyetlen eddigi Szerdahely-monográfia szerzője, Tóth Sándor Attila minden kétséget kizáróan elvégezte:10 az ő értelmezése voltaképp azt mutatja be, Szerdahely írásai hogyan olvassák a jezsuita oktatás ezen alapszövegeit. Mindez teljes mértékben képesítette Szerdahelyt arra, amit tett is 1774-ig: retorikát tanított a pozsonyi jezsuita kollégiumban

Arra is képesítette, hogy 1774 ás 1784 között a nagyszombati, majd budai egyetem eloquentia profana, azaz világi ékesszólás professzora legyen, ellenben arra nem adott alapot, hogy az aesthetica, azaz az ekkor alig két évtizede tudománnyá avatott esztétika professzoraként működjék. Még akkor sem, ha az 1777-es Ratio educationis, melynek kidolgozásában Szerdahely maga is részt vett, aesthetica cum literis et artibus amoenioribus, azaz a szépművészetek és szépirodalom esztétikája elnevezéssel illeti a friss, igen hamar professzori katedrát nyerő tudományt.11 Hogy miért nem? Szerdahely 1778-ban kiadott, Aesthetica sive doctrina Boni Gustus című, tankönyvként funkcionáló, egyszersmind az új diszciplina kézikönyvének szánt monográfiája ad egyértelmű választ erre. Mert bár a különféle jezsuita tanintézményekben elsajátított poétika és retorika jelen van e műben, de nem diszciplínaként, nem tudományszemléleti keretként, sokkal inkább mint hordozóanyag és példatár. A diszciplináris keret, az esztétika tudománya nemcsak nevében, de szemléletében és módszertanában, sőt, előadásmódjában is más habitust, eltérő horizontot jelenít meg. Két kérdés következik ebből. Egyrészt: miben ragadható meg e szemléleti váltás, azaz hogyan valósul meg a gyanúsan sok tudósi pályaképet szabdaló hasított modell Szerdahely esetében? Másrészt: van-e magyarázat, vagy legalább hipotézis arra nézvést, milyen ösztönzésre, milyen forrásokból, milyen célzattal vállalta fel ezt a jelentős váltást Szerdahely? Mindkét kérdésre nehéz választ adni, az elsőre a vonatkozó szöveganyag bősége és feldolgozatlansága miatt, a másodikra pedig a vonatkozó források, kútfők hiánya miatt.

A szemléleti keret módosulása részint az Aesthetica, részint Szerdahely más, ehhez kapcsolt értekezései alapján három pilléren nyugszik: 1. az esztétika tudományának Alexander Gottlieb Baumgarten által megszabott fogalmának adaptációja mint ismeretelméleti alap; 2. az angolszász élményesztétikák dinamikus tematizáltságának átvétele; 3. a Francis Bacon nevéhez kapcsolt aforizmatikus tudományos önreflexió megjelenítésében elsősorban a beszédmód, azaz a retorizáltság szintjén.

1. A Baumgarten-modell adaptálásának mikéntjéről, részleteiről ehelyt nincs mód hosszan értekezni, ezért csak utalok annak kifejtésére.12 E modell lényege, hogy az esztétikát az aiszthészisz, azaz az érzéki megismerés tudományaként határozza meg, episztemológiai alapot adván annak. Szerdahely ennek adaptálásával a korábbi, elsősorban a poétikában rendszerezett témákat a megismerés alapjelenségéig vezeti vissza, és egy új rendszert alakít ki. E rendszer alapját tehát az esztétika adja, mely a szépművészetek és a széptudományok teóriája. Szerdahely ennek középponti területét, jelesül a legfontosabb széptudományt, a poézist veszi majd részletesebben górcső alá, amely az imitáció és invenció sajátos együttműködésén alapszik. Majd további értekezésekben vizsgálja meg azon szépművészeteket, melyek eme széptudományra támaszkodnak: a drámai, az elbeszélő, a lírai és a didaktikus poézist, azaz költészetet. Ebben a tudományszemléleti struktúrában az esztétika nem egyszerűen episztemológiai alap, hanem központi ismeretelméleti bázis, az ember megismerésének lehetséges forrása. Részint ezért nevezi Szerdahely az esztétikát a humanitas teóriájának, illetve emlegeti az esztétika kapcsán a polymathia, azaz a tudományok egybekomponált rendszerének lehetőségét.

2. Az angolszász élményesztétikák számos elemének átvétele a fenti rendszert dinamizálja. Az Aesthetica középponjában nem a költői képek rendszerezése, hanem egy dinamikus kapcsolat áll: a hatás (vis) és az ennek nyomán keletkező motus (megindultság, indulat, szenvedély) viszonya. Az esztétika lényege tehát, hogy legyen hatást generáló erő, és legyen azt befogadó, arra mozduló indulat: a fenti episztemológiai séma nem merev struktúraként, hanem dinamikus viszonyként szemlélendő. Ez a dinamizálási szándék ad lehetőséget arra, hogy Szerdahely rendszerébe számos, önmagában is izgalmas elem épüljön bele. Az indulatok rendszerében kap helyet az alapvetően Hume felosztásán alapuló szenvedélyelmélet,13 és az erre épülő, a jelen kutatások által morális fenomenológiának,14 a neohumanizmus nyelvén paideiának15 nevezhető, etikai irányú célzatosság. A vis, azaz a hatás jegyében számos érdekes, eddig retorikai klasszifikációkba szorított téma bontakozik ki, így például a nyelv vizuális erejének vizsgálata az iconismus címszava alatt,16 melynek tézisei számos ponton romantikus teóriákat előlegeznek meg.17 És itt nyer értelmet a rendszer egyik központi kategóriája, az ízlés, mely mindezidáig kívül rekedt a tudományos diskurzus terén. Most azonban lényegi szerepet kap: az ízlés nyit kaput a hatás és az indulat interakciójának. A jó ízlés ebben az értelemben áteresztő médium, a rossz tévútra tereli a hatás és a befogadás irányát, az ízléstelenség pedig útját állja e kölcsönhatás megvalósulásának, azaz a művészet működésének. 3. A harmadik szemléleti újítás pedig voltaképp lerombolja eddigi állításaimat: a rendszert, alapokat, struktúrát gyanakvásokká, kísérleti hipotézissé avatja a baconi aforisztikus tudománymodell keretében.18 Ez az akatalepszia és a dogmatikus tekintélyelvű tudományközvetítés között elhelyezkedő, a tapasztalati alapot és a fel/megmutatást hangsúlyozó metódus elsősorban az Aesthetica beszédmódjában nyilatkozik meg. Az Aesthetica nem személytelen szöveg, hanem egy narrátor, egy elbeszélő hang szólamaként jelenik meg, aki azt állítja magáról, hogy nem tökéletes, dogmatikus rendszert kíván alkotni, csupán gondolkodik, töpreng, tapasztal. Ennek egyébként élénk tanújeleit is adja csodálkozó felkiáltások, félmondatok, kérdések, kiszólások formájában, sokszor önironikus fordulatokkal kerülve vagy érvénytelenítve a folytonos definíciós kényszert. Az Aesthetica tehát nem szabálykönyv, hanem útleírás vagy kalandregény: olyan tudomány foglalata, mely nem rendszerezendő ismeretek struktúrája, hanem elbeszélendő személyes tapasztalat. Ha a Szerdahely által is forgatott, és számos helyen megidézett Juvencius-poétika19 vaskos kötete mellé teszi valaki az Aestheticát, a kettő közötti tudományszemléleti különbség talán éppen ebben a nyelvi-retorikai szinten jól kifejtett eltérésben lesz a leginkább érzékelhető.

Felvázolván, milyen szempontok mentén ragadható meg a Szerdahely tudományszemléletében bekövetkezett fordulat, hátra van még a nehezebb kérdés: a változás életrajzi indokoltsága, az ösztönzés forrása. Erre nézvést azonban egyelőre csak hipotézisek fogalmazhatóak meg. Az nyilvánvaló, hogy a hivatalos jezsuita képzés sem közép-, sem felsőfokon nem kínált alkalmat (legalábbis hivatalos, tanórai tematikákban tetten érhető alkalmat nem) ilyen irányú tájékozódás megszerzésére, vagy arra való ösztönzésre. Feltűnő, és már a korábbi szakirodalomban is emlegetett jelenség20 az is, hogy a kor felekezeti különbségektől még igen élesen szabdalt kulturális világában Szerdahely tudományszemlélete mennyire toleráns – sőt, mennyit köszönhet egyébként protestáns körökhöz kapcsolódó irányzatoknak, alkotóknak. Hogy csak néhány adalékot említsek: Baumgarten evangélikus lelkészfiú volt, nagy hatással volt rá a pietizmus, tanulmányait és később professzori munkáit jeles református felsőoktatási centrumokban (Jéna, Halle, Odera-Frankfurt) végezte. Az angolszász esztétikák szerzői ugyancsak nem katolikus szellemi műhelyekben működtek, ráadásul Hume, Burke, Hutscheson, Shaftesbury műveit elsősorban a protestáns német egyetemek közvetítették a magyar tudományosság irányába. De az Aestheticában tudománymodellként emlegetett polymathia legjelesebb magyarországi művelője is evangélikus felekezetű: Johannes Heyl, későbbi pozsonyi lelkész De Polymathia generatim et speciatim grammatica, de oratoria, de apparatu oratoria, de philosophia in genere, de virtute heroica, de utilitate et praestantia philosophandi (Wittenberg, 1698) című munkáját wittenbergi egyetemi évei alatt dolgozta ki. Szerdahely egyik alkalmi beszéde igazolja,21 hogy a Göttingenhez kötődő Sajnovics Jánost, csillagászati és nyelvészeti munkásságát egyaránt becsülte a professzor. Mint említettem, azt megelőzően, hogy az esztétika professzori katedrát megkapja, pontosabban megalakítja a maga számára, Szerdahely Pozsonyban tanított, a jezsuita kollégiumban. A fenti adalékok alapján úgy vélem, megkockáztatható az a felvetés, hogy a protestáns oktatási centrumként is működő Pozsonyban, ahol az evangélikus líceum tanárai között ekkor is számos német egyetemet megjárt oktató lelhető fel,22 kialakulhatott, ha nem is általában, de Szerdahely esetében valószínűen egy felekezeti szempontokon felülemelkedő tudományos diskurzus, ami ugyancsak egy közelgő tudományszemléleti váltás előjeleként értelmezhető.

Összegzésképp elmondható, hogy Szerdahely György tudományos pályaképére egyértelműen paradigmaváltás jellegű jelenség nyomja rá a bélyegét: szemléletében a tudományok felosztásában, önmeghatározásában, módszertanában és beszédmódjában is megragadható változás következett be. Ez pedig csak erősíti azt a gyanakvást, hogy a 18. századi magyarországi tudósok pályaképének, tudományszemléletének vizsgálatával valóban körvonalazható lehet erre az időszakra egy tudománytörténeti modell, mely izgalmas, és több oldalról körüljárandó váltás köré épül. Bár az általam megragadott szalmaszálak inkább a bölcsészettudományok oldaláról támogatják – így együttesen talán már nem is hatástalanul – ezt a hipotézist, ám lehetséges, hogy a korszak természettudományos pályarajzai (elegendő Bolyai Farkasra utalni) is értelmezhetők lehetnek e modell szerint.


2. „…semmiből világokat…”?
Szerdahely György Alajos esztétikai írásainak értelmezési hagyományai: zárványok és kitörési pontok23

Egy 25 esztendővel ezelőtt publikált írás24 sokirányú magyarázkodástól mentesíti jelen eszmefuttatás szerzőjét. Nem kell magyarázkodnia, hogy a címben töredékesen idézett Csokonai-verssor - „Tebenned úgy csap a poéta széjjel, / Mint a sebes villám setétes éjjel; / Midőn teremt új dolgokat, / S a semmiből világokat”25 - hogyan kapcsolódik a Szerdahely Ars poetica generalis című kötetében kifejtett poéta-portréhoz. Nem kell felvázolnia a Szerdahely-életmű (élet + művek) recepciójának elágazásait és hajtűkanyarjait; nem kell bizonygatnia, hogy a Szerdahely-szövegek kortárs magyarországi és külföldi recepciója impozáns, aktív, azaz a szövegek elméleti és módszertani hozadéka szervesen beépül a 18. század végi magyarországi poétikai irányzatokba. Margócsy István 1989-es Szerdahely György művészetelmélete című tanulmánya nyomán fakadó megkönnyebbülés azonban csak részleges. A tanulmány ugyanis emlegetett valamiféle mulasztást, adósságfélét a kritikatörténet irányából a Szerdahely-szövegek irányában. És valóban, mintegy bűntudattól vezérelve, a Szerdahely-olvasás/értés kétségkívül felélénkült, pontosabban fel kívánt élénkülni az elmúlt két évtizedben, így a Szerdahely-idézetek számát grafikonra vetítve e két évtized metszetében bizonyára határozott emelkedés vetülne elő.26 Egy 2008-as Burke-konferencián két előadás is behatóbban foglalkozott Szerdahely művészetelméletével,27 2009-ben megjelent az első monografikus Szerdahely-kötet,28 2012-ben Szerdahely Aesthetica-jának fordítása látott napvilágot,29 amely új lendületet adott a Szerdahely-olvasásnak,30 2014-ben pedig felkerült a világhálóra egy szövegközlő célú Szerdahely-portál is.31 Azt gondolhatnánk, elérkeztünk az adósságlevél széttépésének üdítő pillanatához – azonban erre még várnunk kell, bár talán már nem sokat.

Miért is? Maradván az említett példáknál, Debreczeni Attila konferenciaelőadása, mely a Magyar Museum érzékenység-koncepióját, illetve e koncepció eredetét ambíciózusan nyomozván tér ki Szerdahely-passzusokra, egyfelől újabb irányból erősítette meg a Margócsy-tézist a kortárs magyar nyelvű poétikai megnyilvánulások szoros kötődéséről Szerdahely írásaihoz. Másfelől óvatosan jelzi: a Szerdahely-szövegek olvasásában a kritikatörténész rákényszerül a fogalmak/műfajok/poétikai kategóriák mentén történő szemelgetésre, azaz kénytelen e szövegeket „széltében” olvasni.32 Pontosabban nemcsak olvasni, hanem fordítani is, hacsak nem vállalja fel az eddigi ismertetések szétszórt szövegmorzsáinak, esetleg Szép János átdolgozásának33 ingatag médiumát. Tóth Sándor Attila Szerdahely-monográfiája történetesen nem vállalta fel: a szerző behatóan végigolvasta-fordította Szerdahely teoretikus kötetei mellett annak verseskötetét is. Mindaddig azonban, amíg a szűkebb szakmai diskurzus, azaz a potenciális olvasók elől e lehetőség többé-kevésbé el van zárva, a monográfus elől a metanyelv, az elemző beszéd differenciáltabb dimenziói záratnak el. E Szerdahely-monográfia szövegét is megterheli és eluralja a latin szövegek idézése-ismertetése, tömörített újramondása. És bár a „széltében” olvasók számára így jelentősen nagyobb számú felcsipegethető Szerdahely-szövegmorzsa kínáltatik, többek között az „attente” olvasás strukturális perspektívája, vagy a Szerdahely-szövegek metanyelvi sajátságai továbbra is rejtve maradnak előttük. Hogy mekkora hiátust jelenthet ez, jól mutatják az azóta megjelent Aesthetica-fordításra épülő interpretációk is,34 de erőteljesebb érzékeltetésére álljon itt mindkét vonatkozásban egy-egy példa.

A Szerdahely-életmű strukturális olvasásának jelentőségét jól szemlélteti az Ars poetica generalis pozicionálásának kérdése az esztétikai írások rendszerében. A struktúra elemei tehát: Aesthetica, sive doctrina boni gustus ex philosophia pulcri deducta in scientias et artes amoeniores... = Ae; Ars poetica generalis ad aestheticam seu Doctrinam boni gustus conformata... = APG; Poesis Dramatica ad Aestheticam seu Doctrinam boni gustus conformata... = PDr; Poesis narrativa ad aestheticam seu Doctrinam boni gustus conformata = PN.35 Tóth Sándor monográfiája szerint „az esztétikai irodalomban csak később kristályosodott ki az a bevett rend, mely az esztétikát általános (generalis) és speciális részre osztja”,36 így Szerdahely rákényszerült, hogy a hagyományos humanista iskolai képzésnek megfelelően a túl modernre sikerült esztétika mellé egy másik általános elméleti alapozást adjon, a poétika hagyományos kategóriájában, és ehhez csatolja a műfaji szempontú, „akár a művelés, akár a megítélés” szempontjából íródott további munkáit. Azaz a Jánosi Béla által kijelölt irányvonal,37 miszerint az APG egyfajta Juvencius-utánérzés, megerősítést nyer ebben az olvasatban. Így az APG szövegének ismertetése-értelmezése alapvetően Juvencius műve38 felől történik, megállapítván, hogy az APG ennek struktúráját, terminusait veszi át, és csupán bővít a felvetett szempontokon, azaz problémamentesen belesimul a humanitás iskolás poétikáinak rendszerébe. A struktúra tehát egy különálló, e humanitás-rendszert újraíró szövegből (Ae), valamint egy tradicionális rendszer mentén mellé helyezett, azt mintegy a befogadók felé „megszelidítő” kisebb rendszerből (APG, és ennek műfaji leágazásaiként a PDr és a PN) áll. – Bár ezen interpretáció vitathatatlan és jelentős érdeme, hogy markánsan bemutatja a Szerdahely-szövegek kétségtelen kötődését a tradicionális iskolai humanizmushoz, már az érvelés szintjén mutatkoznak ellentmondások. Ha Szerdahely az egyetemi oktatás követelményeihez alkalmazkodva írja meg az APG-t, helyettesítendő az Ae-t, miért az utóbbi szerepel a hivatalos tanrendekben 50 esztendeig, Schedius 1828-as művének megjelenéséig előbb egyedüli, később kiegészítő tankönyvként? Ha az APG szövege a hagyományba simulás gesztusa mentén értelmezendő, mi az oka, hogy a Margócsy-tanulmányban sorolt „modernségek” jelentős része, így a phantasia-fogalom abszolutizálása, a zsenielmélet kifejtése ebben a szövegben történik? Kénytelen az olvasó ezt valóban holmi „beszivárgásként” kezelni? Hogyan értelmezendő az a jelenség, hogy Szerdahely az oppozícióba állított poétika - retorika páros közül szokatlan módon az előbbit preferálja, illetve magának a retorikának a státuszára nem is reflektál igazán? Nem is szólva a kiindulási alapról, miszerint a generalis – specialis osztás az aesthetica tudományán és szakkönyvein belül az APG megírásakor nem volt bevett szokás - holott Baumgarten Aestheticaja 1750-ben bevezette az aesthetica theoretica – practica osztását, amelynek szinonimájaként a generalis – specialis kifejezéseket adta meg.39

A fenti ellentmondások feloldására álljon itt egy interpretációs javaslat. Feltűnő, hogy a Szerdahely-szövegekben szintén alapreferenciaként működő Baumgarten esztétikai írásai hasonló strukturális tendenciában helyezhetők el. Az Aesthetica mellett annak tervezett műfaji-speciális részei nem készültek el, ugyanakkor már 1735-ben készen állt egy sajátos poétika-koncepció a Meditationes philosophica de nonnullis ad poema pertinentibus kötet40 révén. Az újabb Baumgarten-szakirodalom41 különös figyelmet fordít e szövegre, mégpedig nem egyszer Kant Az ítélőerő kritikája irányába orientálva azt. E gondolatmenet lényege, hogy a 17. század végére kibontakozik egyfajta antagonizmus a retorika antropocentrikus irányzata és a metafizikai alapokon képződő filozófiai diskurzus között, ahol a retorika antropocentrizmusa emancipálja az emberi invenció, a korlátozott tudás, az individuális nézőpont jelentőségét. A két irányzat ellentéte készíti elő Baumgarten felvetését, aki megkísérli az ortodox racionalizmuson alapuló filozófiába integrálni az érzéki percepciót, mint az ismeretszerzés egyenrangú módozatát. Ezt pedig a poétika-fogalom újraértelmezésével teszi. A Meditationes rögzíti retorika és poétika unióját, a kettő között mintegy csupán fokozatbeli különbséget tételezvén, amennyiben a poétika az érzetek tökéletes, a retorika pedig a nem tökéletes reprezentációját célzó tudomány: „§. IX. Az érzékiség tökéletes nyelvi megvalósulása a POÉMA, azon szabályok összetett egysége, melyekhez igazodva kell a poémát létrehozni, a POÉTIKUM, a poétikum elmélete a POETIKUS FILOZÓFIA, a poéma megalkotásának képessége a POÉZIS, az eme képességgel rendelkező személy a POÉTA.”42 A Baumgarten-féle aesthetica tétje az így értett poétika és filozófia integrálása (poétikus filozófiaként). Ezek között nem fokozatbeli, hanem lényegi különbséget tételez, olyannyira, hogy míg korábban antitetikusan értelmezték kapcsolatukat, helyette paralelisztikus értelmezést javasol. Ennek központi kategóriája a mimesis: a filozófus feltárja a világot, a költő imitálja azt – mégpedig úgy, mint „creator”, azaz a poémában újrateremtvén. Ezáltal a poétikus filozófia, mint a tökéletes poéma létrehozásának tudománya, a világ teremtő megismerésének analóg módszerét jelentheti. Ebben a kontextusban a poémának mint tökéletes világreprezentációnak három karakterisztikuma emelődik ki: a mértéké (ehhez kapcsolódik többek között a metrum és a ritmus kategóriája), a harmóniáé (a világ, mely Isten poémája, racionálisan rendezett) és a hatásé (az alkotó affektusai, illetve a befogadó érzelmeinek befolyásolása). Kant ebből a komplex, az aesthetica tudományának alapját képező poétika-fogalomból bontja majd ki a meggyőzés – ékesszólás ellentétpár mentén a retorika újraértelmezett fogalmát, továbbra is a poétikának tulajdonítva elsőbbséget.

Az APG szűkszavú bevezetője,43 mely az APG és az Ae kapcsolatát formalizálja, e hagyomány felől értve sajátos struktúrát rajzol ki. Fundamentuma az Ae, mint a széptudományok (scientiae) és szépművészetek (artes) teóriája, elméleti metatudománya. A széptudományok legelsőbbike (scientia) a poétika, melynek a produktum-műalkotások oldaláról tekintve négy műfaji leágazása (artes) van. Az APG tehát, akárcsak a Meditationes, egyfajta mediális szerepet tölt be a generalis aesthetica (Ae), illetve annak műalkotás-típusok szerint konkretizált, speciális verziói (PDr, PN) között.

A poétika e mediális szerepe azáltal válik lehetővé, hogy középpontjába olyan poézis-fogalom állíttatik, mely baumgarteni mintára filozófiai minőségűvé avatódott: „Immár ezen igazság belső rendszerét és alapját fogjuk megvizsgálni, és filozófusi módszerrel felkutatjuk a poétika eredetét.”44 A vizsgálat során a poétika felruháztatik a harmonia és a metrum (rhytmus) karakterjegyeivel, mégpedig azon indoklással, miszerint a minket körülvevő (így a poézis által újraképzett) világ alapjai is ezek. A poézis mozgatórugójaként pedig az imitatio, azaz a mimesis jelöltetik ki.45 Ez az interpretáció tehát egyszersmind erősen közelíti a poézis jelentéskörét a mendelssohni képzés-fogalomhoz.46 A poétika épp képzéselvűsége révén avatódhat médiummá az aesthetica mint teória, illetve annak művészi megvalósulását a műfajokra osztott műveken keresztül vizsgáló, speciális műfajleírások makrostruktúrájában. A poétika tehát mint képzés a humán világ egészét átfogja, térben, időben, szubjektív és objektív irányban.47 Anyaga univerzális, egyszersmind mint képzésforma, Bildung is valamennyi művészeti ág reprezentánsaként, alapmintázataként működik: „akár elbeszél a Költő, mint a Történész; akár tanít, mint a Filozófus; akár játszik, mint a Színész; akár lantjába csap vagy sípjába fúj, mint a Zenész; akár fest, mint a Festő, mindig belül marad az emberi kultúra, szokásrend tartományán, és cselekvésének célja az, hogy a jó és rossz dolgokat felmutassa, az erényt szeretetreméltóvá tegye, a vétket pedig elrettentővé.”48

Így a poétika sajátos, baumgartenire emlékeztető pozicionálása egyszersmind arra is rámutat: nem biztos, hogy az APG iskolai humanizmust (elsősorban Juvencius tankönyvét) követő belső (mikro)struktúrája és a beleépített „modernségek” ellentmondása Szerdahely szégyenlősségével, avagy az iskolai oktatás béklyóival magyarázandók. Az iskolás humanizmus felől olvasva ugyanis talán valóban a poiészisz – poéma – poéta hármassága fedezhető fel a kötet hármas felosztásának hátterében: A poézis értékéről (De pretio poetices) – A poézis természetéről (De natura poetices) – A költő adottságairól és karakterjegyeiről (De dotibus et characteribus poetae). A látszólagos inkoherencia abból adódik, hogy a fejezetek csupán kulcsszavak szintjén követik a juvenciusi struktúrát, a kulcsszavak interpretációjában, ennek megfelelően a problémakifejtésben inkább dekonstruálják azt. Íme egy javaslat e mikrostruktúra dekonstrukció eredményeként felfogott értelmezésére:

  1. A poézis értékéről: 1. eredendő mivoltáról 2. eredetéről 3. alkalmazásáról 4. rangjáról és megbecsültségéről (De pretio poetices: 1. de antiquitate 2. de origine 3. de usu 4. de aestimatione et honore poetices)

A poézis (képzésként történő) pozicionálása: 1. az emberi történelem mint fejlődéstörténet dimenziójában (elsődleges, korábbi a retorikánál) 2. antropológai dimenzióban (az emberi alapkarakternek, az imitationak és a harmóniára törekvésnek a leképződése) 3. a kulturális funkciók dimenziójában (művészetek és tudományok alapképletét nyújtja) 4. a civilizáció dimenziójában (a költők társadalmi megbecsültsége, a társadalmi normák fölé, mintegy istenivé emelése)

  1. A poézis természetéről: 1. anyagáról 2. formájáról 3. céljáról (De natura poetices: 1. de materia 2. de forma 3. de fine poetices)

A poézis természetének, azaz a képzőszellem működésének megragadása értelmezhető a baumgarteni mimesis - harmonia - effectus hármasság irányából is. A poézis anyaga címszó alatt a poézis, pontosabban a nyelvi utánképzés/mimesis valóságreprezentáló funkciói (valószínűség-kérdéskör), e reprezentáció köre (univerzális, de sajátlagosan az emberi cselekedetek szűrőjén át tekintett világ), és eredménye (heterocosmos/fikció-probléma) tárgyaltatik. A poézis formája című alfejezet a nyelvi utánképzés rendezett eszköztárát adja. Az itt felbukkanó fabula – dictio dualizmus alapvetően eltér az iskolás humanizmus, így Juvencius vagy Voss rendszerétől, ahol egyszintű rendszerben soroltatnak fel a formai eszközök. Azért érdekes a duális felosztás és a fabula – dictio kettős fogalmának bevezetése, mert ez értelmezhető a nyelvi tudatformák – nyelvi reprezentációs eszközök kettősségének felvetéseként is. A poézis mint nyelvi utánképzés célját pedig hatásán keresztül értelmezi a szöveg.49 A poézis azért válhat alapmintájává a Bildung (disciplina) valamennyi típusának, mert az emberi életre vonatkozó, azaz antropológiai alapozottságú ismeretek érzéki úton (delectando) történő megismerésének módja, mely megismerési mód valamennyi ember számára elérhető, kortól, műveltségtől, egyéb előfeltételektől függetlenül. A poétika kiemelését a széptudományok közül tehát univerzális hatásköre indokolja, mely hatáskör az emberi érzelmeket, affectusokat célozza, akárcsak a Baumgarten-koncepcióban.

  1. A poéta adottságairól és karakterjegyeiről: 1. Nagyszerű és kiteljesedett szellem 2. Gyors és éles tehetség 3. Költői megszállottság 4. Élénk, hathatós és dús képzelőerő 5. Könnyed költői véna 6. Jó ízlés (De dotibus et characteribus poetae: 1. Mens Magna, et Plena 2. Ingenium Velox, et Acutum 3. Furor Poeticus 4. Phantasia Viuax, Facilis, et Copiosa 5. Vena Fluida 6. Bonus Gustus)

A harmadik, a humanista poétikák irányából olvasva leginkább kirívó fejezet főcíme akár félreérthető is lehet. A humanista poétikákkal szemben azonban e fejezet nem az ideális költő definícióját adja: a listán szellemi adottságok, karakterjegyek szerepelnek, és hiányoznak a műveltségi összetevők. Holott az Ae genius-értelmezéséből egyértelmű, hogy az ideális költő / genius fogalmában fontos szerepe van a kulturális képzettségnek és a mintakövetésnek. Ragaszkodva azonban ahhoz az értelmezési javaslathoz, miszerint az APG szövegében egy képzéselvű poétika-fogalom kibontása fedhető fel, logikusan következik a képzőszellemet meghatározó, működését behatároló fejezetek után a képzőszellem karakterjegyeit, antropológiai megjelenési formáit taglaló zárás beiktatása. Felvethető ennek ellenében a jó ízlés (bonus gustus) karakterjegye mint kulturális követelmény jelenléte. A bonus gustus itt olvasott definíciói, pontosabban metaforái és kulcsszavai azonban arra utalnak, hogy e fogalom jelen kontextusban mint a mérték és rendszer megteremtésének képessége szerepel. Egyszersmind az előzőleg felsorolt szellemi adottságok fölérendeltje, mintegy metakarakter is (a többi szellemi adottság önmagában ugyanis Pandora szelencéjéhez hasonlíttatik, mely csak akkor alakul át termékeny képzőerővé, ha a mérték, arány és koherencia regulázza).50 Ez a kettősség beágyazható abba a 18. századi angolszász hagyományba, melyet a Spectator origójából kiindulva főként Shaftesbury, illetve Young szövegein keresztül szokás felvezetni.51 Ennek lényege, hogy az ingenium teremtő erőként értelmezendő, teremtő képességeinek egy része az „eredetiség” fogalma alá rendelődve voltaképp csak metaforákon keresztül ragadható meg (villám-metafora), ugyanakkor a teremtő képességek fölé egyfajta kontroll is beépítendő, mégpedig gyakorta a mintakövetéssel összekapcsolva. Ez a hagyomány transzponálódik át, az újabb szakirodalom szerint elsősorban Hamann-szövegek közvetítésével, Kant zsenielméletében. Az ingenium inspiratív oldala itt is a villám- (pontosabban: szikra-) metafora („sprühende Funken”)52 mentén a megnevezhetetlenség jegyével ruháztatik fel, kontrollként pedig beleépíttetik az ingenium fogalmába a mintakövetés négy módozata (Nachfolgen, Nachmachungen, Nachahmungen, Nachäffungen). A Szerdahely-féle képzőszellem leírásában sajátos módon a másik oldal bomlik ki részletesebben: az 1-5. kategóriák, középpontban az itt is felbukkanó villám-hasonlattal53 a képzőszellem kreatív és intuitív oldalát járják körül. E kategóriák gyújtópontjában a phantasia áll, melyet a felsorolás a „mater poeseos”-ként, azaz a „poézis szülőanyja”-ként emleget: ez az a fogalom, mely a korábbi fejezetekben is folyamatosan jelen van, esetenként a poétai ingenium metonimikus megfelelőjeként.54 Kiemelt szerepe egy másik hagyomány jelenlétére figyelmeztet. Mint Szerdahely lábjegyzete idézi is, Francis Bacon a De dignitate et augmentis scientiarum et artium című tudományelméleti munkájának55 alaptételeként voltaképp elővételezte a poézis baumgarteni rehabilitációját, amennyiben a humán képzésformákat (doctrina) három részre osztotta: historia, poesis, philosophia. Tette ezt az intellektus három képessége mentén: a historia a memoria, a poesis a phantasia, a philosophia pedig a ratio kivetüléseként értelmeződik kötetében. A Szerdahely-szöveg röviden így summázza Bacon phantasia-fogalmát: „A poézis teljes mértékben a fantázia műve.”56 Elgondolkodtató egyébiránt, hogy Bacon itt megidézett képzés-struktúrájában a poesis hármas felosztású: narrativa, dramatica, parabolica. Bár Szerdahely rendszere ettől eltért, ugyanakkor a kidolgozás sorrendisége mintha ugyancsak kötődne Bacon rendszerezéséhez.57

A Bacon-recepció felvetődése átvezet a másik olvasási javaslathoz, mely a Szerdahely-szövegek eddig voltaképp reflektálatlanul hagyott sajátságára hívná fel a figyelmet. A magyar Bacon-recepcióban, amint az újabb kutatások jól mutatják, centrálisnak tűnik egy olyan hatás, mely nem tételek vagy struktúrák mentén írható le, hanem metanyelvi sajátságokban, jelen esetben a Szerdahely-szövegek retorizáltságában ragadhatók meg.58 Az aforizma hagyománya műfaji értelemben aligha lenne applikálható Szerdahely esztétikai írásaira, ugyanakkor az aforisztikus módszer mint az akatalepszia és a dogmatikus tekintélyelvű tudományközvetítés között elhelyezkedő, a tapasztalati alapot és a fel/megmutatást hangsúlyozó metódus59 annál inkább. Álljon itt igazolásként az Ae előszavának egyik kulcsmondata: „Nem gondolom, hogy teljesen tökéletes, abszolút érvényes művet nyújtok. Sőt, valójában hihetetlen fájdalom gyötör, mivel látom, mily sok hiányzik számomra a tökéletességhez. Sokat kellene mind hallanom, mind látnom, mind olvasnom, mind tapasztalnom … E műhöz tehát nem annyira a tökéletes befejezés reményében kezdtem hozzá, mint inkább tapasztalni akarásból …”60 Ez az erőteljes narratív alapvetés, miszerint a szöveg nem általános érvényű rendszer, hanem egy személyes tapasztalat megformálódásának elbeszéléseként olvasandó, nem merül ki az előszó hagyományosan szerénykedő toposzaiban. A korábban akadémikusnak beállított Szerdahely-szövegben újra és újra előbukkannak a szubjektív beállítódásra és a szükségszerű bizonytalanságra figyelmeztető narrátori megnyilvánulások. Az újra felvetett, esetenként megválaszolatlanul hagyott kérdések folyamatosan azt a képzetet keltik az olvasóban, egyfajta nagyszabású kísérlet narratíváját olvassa, mely narratíva tartalmazza az elbizonytalanodás, az újrakérdezés, a téves kérdések felismerésének és elvetésének részfolyamatait is. Így például a Kétely támad sokatmondó címét viselő fejezetben61 az ízlés fogalma körüli szubjektív bizonytalanságot, egyszersmind saját egzisztenciális beágyazottságát egy parabolával érzékelteti az elbeszélő: „Apelles megfestette Venuszt, ahogyan a legszebbnek gondolta, mégis akadt, akinek nem tetszett. Fogadd el, mondta neki azonban a festő, a szemeimet, és látni fogod, hogy valóban ő a szépséges istennő.”62 Figyelemreméltó sajátság, hogy e kísérletnarratíva hangsúlyozottan szubjektív horizonton helyezkedik el. Saját nézőpontját egyedülállóként és személyesként határolja el a narrátor a többi esztétikai írótól a Mi a különbség közöttük és közöttem? című fejezetben.63 Definíció helyett sokszor a definiálás nehéz vagy lehetetlen voltára hívja fel a figyelmet e narrátori hang, mint például az Mi a szép? – ez igen bonyolult kérdés, vagy a Szépség fogalmának kifejtését mely dolgok gátolják? című fejezetekben,64 melyeket alapvetően empirikus nézőpontból futtat ki a Szépséget a nyomdokait követve kell keresni fejezetében.65 Az egzisztenciális kétely, és a kérdésfeltevések szükségszerű elbizonytalanítása már-már önironikus és önfelszámoló reflexióba csap át például a Hogyan hat a Szépség az érzékekre? című fejtegetésben, ahol a narrátor leszögezi, hogy erre a kérdésre ezidáig senkinek sem sikerült választ adnia, neki sem fog: „Inkább meg kívánom hagyni ezt a dolgot a maga misztikus titokzatosságában, mint hogy vaktában belekapjak abba, amit nem ismerek. Mert nem kell pirulni az embernek, ha bevallja, hogy amit nem tud, azt nem tudja…”.66 Természetesen nem állítható, hogy közvetlen Bacon-hatásként kell érteni az Ae részletesebben is megvizsgálandó retorizáltságát,67 hiszen a Szerdahely által is idézett angol-skót kritikai hagyomány (Burke, Home, Shaftesbury, Hutcheson stb.)68 éppúgy mediumként működhetett, mint a Meier-féle individuális horizontokkal operáló Vernuftlehre,69 vagy az ugyancsak aforisztikus alapozásúnak tűnő meditationes-műfaj, többek között Baumgarten emlegetett poétikája. Az azonban megkockáztatható állítás, hogy a baconi aforisztikus módszertan hagyománya mentén olvasva a Ae-t, az inkozisztensnek tűnő „modernségek” interpretálhatók a hagyományos, dogmatikus struktúrák és tételek újrabontásának eredményeiként, melyek szándékoltan nem alkotnak újra dogmatikus tételhalmazokat. A Bacon-recepció felvetése a Szerdahely-szövegek horizontján pedig nemcsak azért nem tűnik indokolatlannak, mert (számos közvetlen idézet mellett)70 a próza irányába fordulás,71 az esztétikai szövegek diskurzusának tudatosan hagyománytörő alakítása mutat ebbe az irányba. Nem lenne érdektelen megvizsgálni a Sylva sylvarum72 és a Silva Parnassii73 kapcsolatát sem, különösen, mivel egyes Bacon-kommentárok74 az előbbit termékeny párbeszédbe léptetik a hellenisztikus silva-műfajjal, melyhez Szerdahely kötete is kapcsolódik.

Tévedés azonban azt feltételezni, hogy akár e strukturalista, akár pedig a diszkurzív olvasási javaslat következetes alkalmazása komolyabb előrelépést jelentene a Szerdahely-életmű irányában továbbra is fennálló adósság törlesztésében.75 Voltaképp ezen interpretációs lehetőségek végiggondolása éppúgy zárványszerű, diskurzussá formálódni képtelen értelmezéseket eredményezne, mint a Szerdahely-életmű iskolás humanizmus mentén történő, legalább ilyen izgalmas újraértése Tóth Sándor Attila monográfiájában. Továbbírva a metaforát: a törlesztés alapfeltétele egyértelműen a Szerdahely-szövegek magyar fordítással, angol kommentárokkal kísért újbóli kiadása. Ez a folyamat az Aesthetica-fordítás megjelentetésével már elkezdődött, de a lezárása még várat magára.76 Mert, ahogyan Szerdahely írja, „a poétának sem kell mindig a semmiből teremtenie”77 - ez pedig még inkább igaz az irodalomtörténeti diskurzusokra.


  1. Kosáry

    1996. A monográfia tudománytörténeti jelentőségéről l.

    Krász

    2013a, 1442-1447.

    ↩︎
  2. Érintőlegesen felvázolja

    Soós

    1993, 44-91.

    ↩︎
  3. Balogh

    2000, 13-46.↩︎

  4. V.

    Windisch

    1998.

    ↩︎
  5. Hegedűs

    2008.

    ↩︎
  6. Életrajzának részletesebb összefoglalását l.

    Margócsy

    1989, 1-33.;

    Tóth

    2009, 12-44.↩︎

  7. Mikonya

    2000, 7-18.↩︎

  8. Bariska

    1977a, 9-32.;

    Bariska

    1977b, 33-34.

    ↩︎
  9. Szelestei Nagy

    2006, 359-365.

    ↩︎
  10. Tóth 2009.

    ↩︎
  11. A tanszék történetére vonatkozóan l.

    Szentpéteri

    1935.

    ↩︎
  12. Balogh

    2009c, 28-40.

    ↩︎
  13. Fieser 1992,

    1-17.

    ↩︎
  14. Gill 2009

    . 569-594.↩︎

  15. Robb 1994

    ↩︎

  16. Balogh

    2009b, 15-21.↩︎

  17. Allert 1998

    , 307-342.

    ↩︎
  18. Részletesen l.

    Balogh 2009

    c, 31-39.

    ↩︎
  19. Juvencius 1743

    .

    ↩︎
  20. Még több példát hoz:

    Margócsy

    1989, 15-16.

    ↩︎
  21. Szerdahely

    1785, 10. Vö.

    Margócsy

    1989, 10.

    ↩︎
  22. Markusovszky

    1896.↩︎

  23. A szerzőt a tanulmány megírásakor az MTA Bolyai János kutatói ösztöndíj támogatta.

    ↩︎
  24. Margócsy

    1989, 1-33.

    ↩︎
  25. Szilágyi 1994

    , 73.

    ↩︎
  26. Csupán néhány példa:

    Szajbély 2001

    ;

    Canella Tóth 1991,

    101-111.;

    Hajnóczi

    2004, 292-299.

    ↩︎
  27. 2008.11.07. Edmund Burke és az európai felvilágosodás, Konferencia a

    P

    ázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszéke és az

    ELTE BTK XVIII

    -XIX. Századi tanszékének “A magyar és európai felvilágosodás” Doktoriskolája rendezésében. A két, Szerdahellyel (is) foglalkozó előadás:

    Debreczeni

    Attila, Az ‘aesthetica’ fogalma és az irodalmi megújulás programjai a magyar századvégen

    ; Balogh

    Piroska, Egy lábjegyzet tanulságai. Burke esztétika- és társadalomelméletének hatása Schedius Lajos philokália-koncepciójára. Mindkét előadás tanulmány-változata olvasható az interneten, a Laokoón. Művészetelméleti folyóirat 6. [2009] számában (

    http://laokoon.c3.hu/szamok/6.html

    ), illetve az azóta megjelent konferenciakötetben:

    Horkay Hörcher – Szilágyi,

    2011.

    ↩︎
  28. Tóth

    2009.

    ↩︎
  29. Balogh

    2012.

    ↩︎
  30. Fórizs 2013, 187-206.

    ↩︎
  31. Opera aesthetica Szerdahelyana, Szerdahely György Alajos esztétikai írásai,

    http://deba.unideb.hu/deba/szerdahely/szerdahely_gyorgy_alajos.php

    , letöltve 2014.10.10.

    ↩︎
  32. Némileg anakronisztikusan alkalmazva a Hász-Fehér Katalin által népszerűvé tett olvasástörténeti fogalompárt (

    Hász-Fehér

    2000).↩︎

  33. Szép

    1794

    . Az átdolgozás nyelvi vetületéről, problémáiról l.

    Barabás 2002

    , 63-66.

    ↩︎
  34. Ld. 30. és 31. jegyzet.

    ↩︎
  35. Szerdahely 1778

    ; magyar fordítása:

    Balogh 2012;

    Szerdahely 1783

    ;

    Szerdahely 1784

    a;

    Szerdahely 1784

    b.

    ↩︎
  36. Tóth

    2009, 45.

    ↩︎
  37. Jánosi

     

    1914

    .

    ↩︎
  38. Juvencius

    1743.

    ↩︎
  39. Az latin szöveget tartalmazó, itt használt kiadás:

    Baumgarten 1750

    . Magyar fordítása:

    Baumgarten 1999

    . Az itt idézett felosztást a 13. § rögzíti.

    ↩︎
  40. Baumgarten 1735

    .

    ↩︎
  41. A szöveg újraértésének fordulópontját a következő kiadás és kommentárjai, csatolt tanulmánya jelentették:

    Baumgarten 1983.

    A bekezdésben leírtak részletesebb kifejtését egy újabb, összegző tanulmány rögzíti:

    Poulakos 2007

    , 335-352.↩︎

  42. „§. IX. Oratio sensitiua perfecta est POEMA, com­plexus regularum, ad quas conformandum poema POETICE, scientia poetices PHILOSOPHIA POETICA, habitus conficiendi poematis POESIS, eoque habitu gaudens POETA.”

    Baumgarten

    1735, 8-9.

    ↩︎
  43. Posteaquam

    Generalem Bellarum Artium, et Scientiarum Theoriam sub titulo: Aesthetica, siue Doctrina Boni Gustus ex Philosophia Pulcri deducta --, docendo pertractaui, necesse habeo ad particularia gradum facere, et eas ipsas Artes, ac Scientias, quoad facultas, animusque tulerit, enucleate, atque ex Gustu aetatis hodiernae tradere. Poesis ut ordine prima est, ita primas a me curas, industriamque postulauit. Quia vero Ars Poetica ex natura sua non una est, proponendam imprimis esse reor Poesim Generalem, tum speciatim agendum de Narratiua, Dramatica, Lyrica, et Didactica: nam omnia Poetices Opera, artificiaque his ex capitibus existunt.”

    Szerdahely 1783,

    Prooemium.

    ↩︎
  44. „Indagemus iam in rationem intrinsecam, fundamentumque veritatis huiusce, et Philosophorum more perscrutemur Originem Poetricae.”

    Szerdahely 1783,

    8.

    ↩︎
  45. „Consideremus Mundum hunc utrumque, quem habemus in concpectu, magnum et paruum, quorum alterius portionem aliquam nos efficimus, alter autem quisque nostrum est; an non uterque ad omnes numeri, harmoniaeque leges efformatus est?”

    Szerdahely 1783,

    9.

    ↩︎
  46. Mendelssohn 1784

    , 193-200. Az itt szereplő képzésfogalom egyik legújabb, magyar esztétikatörténeti összefogalását l.

    Fórizs

     

    2009,

    56-58.

    ↩︎
  47. „In tota Poetices generatione, historiaque obseruo, eam a prima aetatis adolescentia apud omnes gentes etiam feras, et inhospitas ad Diuinas, Humanasque Laudes esse adhibitam; quasi unica haec esset aut lingua, aut scientia, quam auctor naturae nobis impertiri voluit ad Deum, Hominemque celebrandum; tum etiam ad omnem Scientiarum, et Artium disciplinam traductam, et in tradenda Morum doctrina semper occupatam. Triplex igitur erat usus Artis Poeticae; quem ego nunc singillatim explanare debeo.”

    Szerdahely 1783,

    14.

    ↩︎
  48. „ ... seu narret Poeta ut Historicus, seu doceat ut Philosophus, seu agat ut Histrio, seu neruos increpet, aut tibiam animet, uti Musicus, seu pingat ut Pictor, semper in doctrina Morum est, agitque eum in finem, ut bona, malaqua ostendat, virtutem reddat amabilem, vitium efficiat horridum.”

    Szerdahely 1783,

    23.

    ↩︎
  49. Officium

    , finisque Poetices est iucunda vitae humanae institutio. Quo in opere insignis est eius praerogatiua. Cum enim sic homines nati simus, ut Voluptate, et Utilitate maxime moueamur, agamurque, Ars Poetica multo magis est adcommodata Naturae humanae, quam aliae Disciplinae: illa nos ad maxima quaeque Morum, et Scientiarum emolumenta delectando potest deducere. Aut ignari sunt, aut calumniantur, qui dicunt Poesim ad hoc esse genitam, ut fabularum inuolucris, et confictis amoribus eorum potissimum animos, qui aetate, iudicioque non valent, ad libidinem et turpitudinem impellat, ut aiebat Eratosthenes.”

    Szerdahely 1783,

    124.

    ↩︎
  50. „Quod si paradoxum adparet, dicam Poesim esse similem Pandorae, quam omnes Dii, Deaeque auxisse, et dotasse perhibentur.”

    Szerdahely 1783,

    158-159.

    ↩︎
  51. Egyik legújabb összegzése e gondolatmenetnek, melyre jelen tanulmány is támaszkodik:

    Gammon 1997

    , 563-592.

    ↩︎
  52. A vonatkozó Kant-szöveghelyeket részletesen idézi

    Gammon 1997,

    591.

    ↩︎
  53. „ ... mens debet esse lucida, ingenium promtum, et fulguris instar mobile.”

    Szerdahely 1783,

    146.

    ↩︎
  54. Az APG (

    Szerdahely 1783)

    phantasia-szöveghelyei: „ ... modo rebus inanimis sensum tribuimus, atque etiam poenarum fictarum iconismos exhibemus, et innumera Phantasiae figmenta spiritu nostro creatore construimus.” 50; „ ... nempe ut res omnis, quae licentia ingenii, phantasiaque fingitur, vel instruatur ex ratione Naturae, Personarum, et Morum; vel Historiae Politicae adcommodetur.” 53; „Valere hoc forte posset in Historia Uniuersali; quae si praecipua facinora recenseat, officium fecisse dicitur: at cum in Epopoeia illustres heroum actiones per omnia spectare debeamus, impatienter ferimus, si quis auiditati nostrae subtrahatur, mens, et phantasia plena rerum cognitione, imagineque destituatur.” 63; „Vitium hoc esse dicamne phantasiae luxuriantis, vel paupertatem infecundumque solum argumenti?” 72; „Periphrasis est utilissimum Dictionis Poeticae ornamentum; illa enim sermonem nostrum variat, unam eandemque rem in alia, semperque noua forma ostendit, gratissimas ubique imagines elaborat, phantasiae, et sensibus ea lingua loquitur, quae omnium est aptissima ... „ 113; a phantasia-fejezet 149-156.

    ↩︎
  55. Az itt használt latin kiadás:

    Bacon 1645

    . 18-19. századi recepciója kapcsán a magyar recepcióra is érvényes megfigyeléseket ad

    Robertson 1976

    , 37-49.

    ↩︎
  56. „Tota Poesis Phantasiae opus est.”

    Szerdahely 1783,

    150.

    ↩︎
  57. Szerdahely idézi is Bacon felosztását,

    Szerdahely 1784

    b, Prooemium.

    ↩︎
  58. Nem csupán a magyar recepcióban van jelen e felfogás: Northrop Frye a maga sajátos nyelvi korszakolásában külön egységet szán a Bacon által teremtett tudományos diskurzusnak, melynek fő jellemzőjévé a dedukciót és a hasonlatot teszi meg, olyan ismeretelméleti előfeltevéssel, miszerint „a gondolkodás vagy reflexió az érzéki tapasztalás sugallatait követi, a szavak pedig a reflexió segédeszközei.”

    Frye 1996

    , 46 (Pásztor Péter fordítása). Másutt Frye a fentiekben jellemzett aforisztikus beszédmódot erőteljesen köti a humanista kompilációs módszerekhez is, az adagia és a sententia hagyományának sajátos újrakontextualizálásaként értve azt (

    Frye 1963

    , 87-90.). Mindez jól alkalmazható az Ae nyelvi-retorikai jellegének megragadásában, amint azt a következő példák is mutatják. (Az összefüggésre Dávidházi Péter hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is köszönök. BP)

    ↩︎
  59. Az aforisztikus módszer mibenlétének részletes kifejtését l.

    Fórizs

     

    2009,

    214-227. Műfaji szempontból tárgyalja az aforizma baconi változatát

    De Bruyn 2001

    , 347-373. A Kant irányába húzódó hatástörténetről l.

    Zöller 1992

    , 414-441. Szerdahely irányába az aforisztikus módszert és látásmódot csillagászatban való jártassága is közvetíthette, a 18. századi csillagászati tudományosság pedig részint az orvostudomány irányából recipiálta a műfajt és a módszert, vö.

    Demaitre 2003

    , 765-788.↩︎

  60. „Non puto merem perfectam, absolutamque dare. Immo vero angor animi dolore incredibili, quum video multa mihi ad perfectionem superesse. Et audire, et videre, et legere, et multa experiri debuissem; quibus ego me non parum destitutum profiteri cogor. Adgressus sum opus non tam perficiendi spe, quam experiendi voluntate; nec tam corpus efformare, quam lineamenta ducere volui, quae porro augeri, complerique debeant.”

    Szerdahely 1778

    , Prooemium,

    Balogh

    2012, 20.

    ↩︎
  61. „Tollitur Dubium.” Uo. 33.

    ↩︎
  62. „Saepe in caussa est Gustus diuersitas. Apelles pinxit Venerem, ut decuit venustissimam; erat tamen aliquis, cui illa displicuit. Pictor autem, accipe, dicebat, meos oculos, et videbis esse Deam.” Uo. 35.

    ↩︎
  63. „Quid discriminis inter illos, et me?” Uo. 56-58.↩︎

  64. „Pulcrum quid sit, difficillima est quaestio.” Uo. 97.; „Explicationem Pulcri quae faciunt impeditam?” Uo. 100.↩︎

  65. „Quaerenda est Pulcritudo per sua vestigia” Uo. 122.

    ↩︎
  66. „Malo ego rem hanc inter mysteria refere, quam, quod nescio, temere adferere. Neque enim erubescendum est homini confiteri se nescire, quod nescit; ne dum se scire mentitur, numquam se scire mereatur.” Uo. 134-135.

    ↩︎
  67. És itt még nem is esett szó a metaforikus nyelvhasználat sajátságairól a Szerdahely-szövegekben – ennek felvetését l.

    Balogh

    2011, 188-190.

    ↩︎
  68. Az angol-skót esztétikai/filozófiai hagyomány szerepét érdemes felvetni az esztétikus érdek nélküliségének vonatkozásában is, mely a Margócsy-tanulmány szerint az Ae egyik legfontosabb novuma. Vö.

    Rind 2002

    , 67-87.

    ↩︎
  69. Részletesen l

    Pozzo 2005

    , 185-202.

    ↩︎
  70. Szerdahely Bacon-hivatkozásai:

    Szerdahely 1778,

    36, 205, 340. (

    Balogh 2012, 35, 84, 232, 247.)

    ;

    Szerdahely 1783,

    52, 150;

    Szerdahely 1784

    b, Prooemium, 59;

    Szerdahely 1784

    a, 2. Ez, tekintetbe véve Szerdahely sajátos hivatkozástechnikáját (erről l.

    Balogh

    2011, 174-175.), relative jelentős mennyiségű hivatkozásnak számít.

    ↩︎
  71. A prózai formák iránti elméleti érdeklődés megnövekedése, az értekező próza narratív mozzanatainak cizellálódása és Bacon tudomány-koncepciója közötti kapcsolatra l.

    Bradbury 2003

    , 28-51.

    ↩︎
  72. Bacon 1648

    . (Az angol eredetit Jacob Gruter fordította latinra.)

    ↩︎
  73. Szerdahely

    1788. Második kiadása: Buda, 1803.

    ↩︎
  74. De Bruyn 2001.

    ↩︎
  75. Ilyen előrelépést jelent Fórizs Gergely frissen publikált tanulmánya:

    Fórizs 2013, 187-206.

    ↩︎
  76. Ld. 30. és 32. jegyzet.

    ↩︎
  77. „...non tamen semper necessario incumbit Poetae, ut sibi materiam de nihilo procreet.”

    Szerdahely 1783,

    51.

    ↩︎
Fejezetek
17.5.
Balogh Piroska
A barokk jezsuita műveltségtől a preromantikus esztétika polifóniájáig.
Szerdahely György Alajos, az első magyar esztétikaprofesszor tudományszemléletének sajátságai