BibTeXTXT?

Vaderna Gábor

Bárdköltészet

A korszakszerkesztő bevezetője:

A 19. század elején a művelt magyarországi társadalomban erőteljesen megnövekedett az irodalom iránti érdeklődés: mind az irodalmi termelés, mind az irodalmi fogyasztás (olvasás) hatalmas mértékben bővült: e bővülés egyszerre magyarázható az írás-olvasás oktatásának, ismeretének megszaporodásával, valamint az iskolázott rétegek szabadidejének látványos megnövekedésével, s egyszerre az irodalom nemzeti ideológiává nemesített funkcióváltásával. Az irodalom bővülése együtt járt azzal is, hogy a 18. századi hagyományhoz képest a születő költészet rögtön rétegződött is, s sokkal többféle variánsban létezett, mint a megelőzőkben – a költészet és irodalom egyszerre működött úgy, hogy megfeleljen egy szigorú, kanonikus elit követelményeinek, s egyszerre úgy, hogy kielégítse a művelt, de kanonikus elit-irodalom iránt kevésbé fogékony olvasórétegek igényeit is. A „magas” és az „alacsony” irodalom hasadása ezekben az évtizedekben lesz egyre inkább érzékelhető; az ez években alakuló irodalomtörténészi hagyományképzés kánon-teremtése igen sok olyan írót-költőt felejtett el rögzíteni a kiépítendő nemzeti irodalmi „Pantheonban”, akiknek népszerűsége a magas irodalom korszakváltásain keresztül is (sőt, azokról tudomást sem véve), évtizedeken át meghatározták az irodalmi műveltségnek alap- és középszintjét.

Megjelent: Vaderna Gábor: A költészet születése, Universitas, 2017. 387-400.

A bárd elnevezés eredetileg a brit szigetek különböző népeinek kulturális hagyományából származik, s az újkori költészet egyik kedvelt költői szerepét jelöli.1 Ezt legnagyobb hatással Ossiannak az európai költészetben gyorsan népszerűvé váló alakja közvetítette. Bár nem célra vezető Ossian hatását eltúlozni, azért érdemes első körben mégis vele foglakozni, mivel ha e költői szerep kialakulása nem feltétlenül csak és kizárólag hozzá köthető, annak reflexiója mindenképpen elválaszthatatlan tőle. Az is ismeretes, hogy Batsányi János volt az, aki már az 1780-as évek végén több ízben is írt az Ossian-szerep lehetséges adaptálásáról. Előbb sokat idézett levelében gróf Teleki (II.) Józsefnek így ír:

Az vala fő s legelső tárgyam, hogy ennek az isteni költőnek szívreható énekei által magyarainkat megihletvén, hazájokra s önnön magokra emlékeztessem. Bárdussa akartam lenni magyar nemzetemnek, s a régi kelták történeteiben tükröt tartani polgártársaim elébe; édes anyám nyelvén akartam siratni erkölcseinknek elhanyatlását, dicsőségünknek kimúlását! mert oly környülállásokban vagyunk, hogy, hacsak teljességgel el nem rontotta már szíveinket az idegen maszlag, szükségképpen meg kell illetődnünk egy Hazája veszedelmét oly érzékenyen kesergő öreg vitéznek panasszára.2

Pár évvel később, egyik Ossian-fordításának előszavában pedig így ír:

A’ Bárdok, vagy Bárdusok, ollyan különös Rendbéli emberek vóltak az Éjszaki Népeknél, kik, hívatallyok szerént, azoknak jeles tselekdeteiket énekelve magasztalták, versekbe foglalták, ’s e’-szerént emlékezeteket a’ később időkre által-kűldötték. [...] Osszián – nem tsak szemmel látta azon nagy dolgokat, a’ mellyekről énekel, hanem egy vólt ő-maga-is a’ fő személlyek közűl, kik azokat végbe vitték.3

E két idézetből ki tudjuk bontani a bárdköltészet fontosabb sajátosságait.

Először is a legfontosabb, hogy az Ossian-példa adaptálható. Mivel Batsányi János vagy Kazinczy Ferenc ezt fordításaik révén meg is valósították, ez első pillantásra annyira talán nem is látszik különösnek. Pedig érdemes abba belegondolni: vajon mitől is olyan egyértelmű, hogy Ossian magyar földre léphet? Itt közbevetőleg érdemes megjegyezni azt, hogy az Ossian-szövegeknek ekkor már számos fordítása létezett, melyek komoly hatást gyakoroltak a magyar adaptációkra is. „A magyar fordítók, amint lehetőségük adódott, beszerezték, majd gondosan mérlegre tették a számukra elérhető olasz, francia, latin, gael és német fordításokat (olykor hamis utánzatokat, »álfordításokat«), mielőtt saját ossziáni szóhasználatukról vagy a versek formájáról döntöttek volna” – írja Hartvig Gabriella az Ossian-fordításokról, elsősorban a Batsányiéról írott kiváló tanulmányában.4 Ezen fordítások közül is elsőrendűen fontos helyet foglalt el a bécsi tudós, Michael Denis – bárdnevén: Sined – hexameteres fordítása, amely az osztrák birodalmi identitás megalapozásának epikus tervéhez illesztette a szöveget.5 Ilyenformán volt hagyománya annak – elsősorban jezsuita körökben –,6 hogy egy epikus hagyományt sajáttá fogadjanak, a saját epikus tradíciók megalapozásához felhasználjanak. Hiszen már maga James Macpherson sem tett másként, amikor eredeti szövegeket átírt, saját szövegekkel egészített ki. Ezek az átiratok nem feltétlenül „hamisítványok”, amiként Samuel Johnson állította, hanem a nemzeti identitás megalapozásának olyan gesztusai, melyek még bőven előtte vannak az eredeti szövegidentitás vagy a szerzői jog modern fogalmainak.7 A logikája ezen átsajátításnak ugyanis az, hogy amennyiben egy bárd a múltban autentikusnak tekinthető szövegeket hozott létre, egy vele azonos szinten lévő bárd végső soron ugyanazokat a szövegeket tudja létrehozni bármikor. Ezért aztán ha egy hagyomány sérült állapotban áll rendelkezésünkre, ne adj Isten, nem is áll rendelkezésünkre, a bárd képes lehet arra, hogy újraalkossa azt. Ugyanez a logika teszi „fordíthatóvá” a bárdköltészetet más nyelvekre: a bárd a költészet ősi hangján szólal meg, így nem annyira az ő egyéniséget kell újraalkotnunk, mint inkább az ősi hangra kell újra ráhangolódni. Denis például azért is fordíthatta az eposzok révén tekintélyesebb versmértékben a viszonylag szabad verselésű, inkább ritmikus prózában írott gael költészet Macpherson által készített angol fordításait, mert a megfelelő epikus hang eltalálása számára mindenféle szöveghűségnél fontosabb szempont volt. S ezért sem jelentett problémát Batsányinak és Kazinczynak az, hogy az eredeti angol kiadásokat (melyeknek szövege már eleve különbözött) nem is ismerték, hanem ahogy újabb és újabb fordítások jutottak kezükbe, annak alapján újra és újra képesek voltak korrigálni saját fordításaikat. Ennek az önkorrekciónak nem az volt a célja, hogy Macpherson szövegéhez jussanak közelebb, hanem inkább abból a feltevésből indultak ki, hogy miután minden nemzet a saját ősi költészete felé közelítette Ossianját, ilyenformán a változatok révén, folyamatos javítással-csiszolással egyre közelebb juthatunk valami olyan ősi epikus tartalomhoz, mely a nemzetek felett áll.

Természetesen az már gondot okozott, hogy miképpen lehet az ősi primitivizmus naiv bölcsességét olyan nyelven közvetíteni, mely a kortárs olvasók számára is befogadható valamiképpen. Néhány évvel később Batsányi így ír Kazinczynak (akivel akkoriban már nem igazán volt jóban, bár irodalmi törekvéseik ettől még lehetettek közösek): „Én úgy akarnám Ossziánt fordítani, amint talán énekel vala, ha magyar volt, s most élt volna (a nyelvnek mostani állapotjához képest szólván)”.8 Az imént mondottakat tekintetbe véve ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a nyelv állapota ugyan megváltozott, s Ossian ugyan nem volt magyar, mégis erre a nyelvállapotra hozva meg lehet őrizni a szöveg autentikus mivoltát. Hiszen Ossian úgy tud énekelni, mintha ma élne, s úgy, mintha magyar volna.

Egy másik fontos momentum: Ossian „szívreható énekei által magyarainkat megihletvén, hazájokra s önnön magokra emlékezteti”. Azaz: e költészet eredendő funkciója az emlékeztetés. A bárdköltő hagyományos feladata a múltbeli események megéneklése, s ezáltal a nemzeti emlékezet fenntartása. Batsányi és még sokan mások úgy gondolták, hogy a nemzeti történelemnek mindig is részei voltak a bárdok, s a régiség költészeti anyagának jelentős része efféle bárdköltészetként olvasható. Közvetítés a hősi tettek (a gloria) és az erények (a virtus) között azonban nem idejét múlt költészeti tradíció, hanem minden nemzeti identitásnak ez az alapja. Amikor a „hazát” idézi fel a bárd, akkor a hősi történelmet meséli el, s éppen a mesélésnek e gesztusában képződik újra, lesz jelenné a hősi múlt. Ilyenformán a költészetnek performatív ereje van: a hősi múlt láthatóvá tétele nem pusztán intő példa, de egyúttal a jelen erényeit is újraértelmezi, sőt létre is hozza azokat.

A bárdköltészet feltámadása a 18–19. század fordulóján szoros összefüggésben van a történeti időről való gondolkodás átalakulásával. E sokak által és sokat vitatott kérdés kapcsán most csak utalnék Reinhart Koselleck híres esszéjére a „Historia est magistra vitae” toposz jelentésváltozásáról.9 E leírásban a 18. század nagy historiográfiai fordulata úgy ragadható meg, hogy a példákat közvetítő történetek helyére egyre inkább a folyamatként elbeszélt történelem állt, a múltbeli események modellértékű ábrázolásai helyett egyre inkább az egyszeri eseményekből összeálló folyamat vált lényegessé. Ennek megfelelően a bárd nem pusztán azért idéz fel régi történeteket, hogy megmutasson egy exemplumot a múltból, hanem ehelyett eseteket villant fel és halmoz egymásra, ahol az olvasó (vagy hallgató) önmagára ismerhet. (A régi időkből előásott dalok maguk is a nemzeti történet ilyen esetei lesznek.) Igaz ez az összefüggés már Batsányinál is, de e nagy hatású időképzet és az ebből egyenesen következő poétikai szerepfelfogás még sokáig jelen lesz (sőt, nem túlzás, hogy a mai napig is jelen van) a magyar költészetben.10 Hirtelen példaként elegendő, ha felidézzük Vörösmarty Mihálytól a Zalán futásának első énekét, ahol elég világosan létrejön az időbeli távolság jelen és elbeszélt múlt között, azonban ez olyanformán történik, hogy a múlt eseményei egyértelműen a jelen megalapozásaként tételeződnek. A sokat idézett sorok:

Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat,

Későn hangzik már; de magában hordja halálos

Harczok’ fergetegét, ’s hű a haladékony időhöz.11

Ilyenformán a múlt felidézésének a bárdköltészetben nagyon komoly tétje is van: ti. a jövő azon múlik, hogy múltunk milyen volt, s az lesz képes arra, hogy befolyásolja a történelem menetét, aki képes megérteni a saját identitásunkat megalapozó múltbeliségnek történeti szemantikáját.

Természetesen a történeti idő folytonosságában képződő nemzeti identitás fogalma még nem jelenti azt, hogy a történelem exemplumként, példatárként ne működött volna tovább. A klasszikus auktorok olvasása még hosszú ideig ugyanezt a hagyományt folytatja, s majd csak a 19. század közepén kopik ki olyannyira az iskolai tananyagból, hogy a nemzeti történelem (és irodalomtörténet) egész egyértelműen átveszi helyét.12 Ezért aztán a bárdok a 18–19. század fordulóján egyszerre voltak képesek nemzeti identitást teremteni a saját múlt feldolgozása révén s mások múltbéli történeteinek a saját történelemre vonatkoztatásával. Nem véletlenül használja Batsányi a tükör metaforáját: „a régi kelták történeteiben tükröt tartani polgártársaim elébe”. Itt ugyanis arra gondol, hogy a régiség történetében a magyarok önmagukat pillanthatják meg, s bár e múltbeli történet éppenséggel nem sajátjuk, e történeti narratívában mégis felismerhetik magukat.

Van olyan kutató, aki meggyőzően érvel amellett, hogy a brit szigetek birodalmi nacionalizmusa a bárdköltészetből vette eredetét, s utóbb ennek elemei jelentek meg más műfajokban (mint például a regényekben).13 Ugyanakkor, hogy a történeti idők szemantikája mégsem egy hirtelen fordulattal vett új irányt, mint korábban a nacionalizmus kutatói feltételezték, azt mutatja, hogy a bárdköltészet inkább bizonyos, korábban már létező diskurzusok újrapozicionálását jelentette, mintsem egy semmiből érkező, a korábbi tradíciókkal radikálisan szakító irányzatot. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mivel a bárdköltészet kérdése egybeesik a nemzet fogalmának modernizálásával (azaz: a modern nemzetfogalom kialakulásával), s ilyenformán bárki, aki e kérdéshez hozzászól, rögvest a nemzet fogalmiságának megítélése körüli heves ideológiai vita közepén találja magát. Bár számos vitapartnerével igazságtalanul bánt el, a legközelebb mégis Anthony D. Smith megközelítése14 áll hozzánk, amennyiben egyfelől a nemzeti identitások átalakulásának kérdését elsőrendűen a történeti antropológia keretein belül tárgyalja, másfelől amellett érvel, hogy a 18–19. században kialakuló nacionalizmusok nem a semmiből jöttek létre, hanem azok mögött régi kulturális mintázatok fedezhetőek fel, s attól függően hozta létre a nacionalizmus ilyen vagy olyan változatát egy-egy nemzet, hogy milyen hagyományokat és miként tudott applikálni egy modernizálódó környezetben. (Az persze más kérdés, hogy arról már nehezebb számot adni, hogy miért éppen ekkor érezték úgy a nemzetek, hogy elérkezett az ideje kulturálisan egységes nemzetként definiálni önmagukat.)15 A bárdköltészet esetében ezt azért lesz fontos hangsúlyozni, mivel számos szálon kapcsolódik a rendi költészetnek a korábban ismertetett irányaihoz. A közösség képviselete, a közösség nevében való szólás mellett a közösségi identitás megalkotásának igénye is rokonságot mutat. Ilyenformán volt olyan tradíció, melyhez a bárdköltészet csatlakozhatott, ahonnan toposzokat, narratívákat, identitásalakzatokat kölcsönözhetett – miközben természetesen a különbségek is számosak lesznek.16 Azonban mielőtt ezekre térnénk, nézzünk meg még egy olyan vonatkozást, mely a régebbi hagyományokra megy vissza.

A közösségi identitásokat régtől fogva összekapcsolja saját és idegen elválasztása. Az sem új, hogy az idegenben valamilyen veszélyt látnak, mely megrontja a saját kultúra értékeit. Mint Batsányi mondta: „hacsak teljességgel el nem rontotta már szíveinket az idegen maszlag”. Az a politikai beszédmód is hagyományosnak mondható, mely itt megjelenik: „siratni [akartam] erkölcseinknek elhanyatlását, dicsőségünknek kimúlását!” Itt ugyanis a republikanizmus kora újkorban divatossá váló történeti narratívájára történik utalás, mely a magyar történeti tudat újkori elbeszélését is meghatározta. Eszerint a nagy birodalmak alapját a közösségért áldozatot vállaló sztoikus emberek társulása adja, az így létrejövő országok azért képesek más országokat leigázni, mert tiszta erkölcseik révén képesek az egyéni vágyakat és érdekeket korlátozni; azonban a mind nagyobbra növekvő birodalomban a luxus és a korrupció eltompítja az erkölcsi érzéket (ez Edward Gibbonnál: „the corruption of the taste”), a birodalomban megjelenő idegenek pedig a sajátként létrehozott erkölcsi világrendet bontják meg eltérő viselkedési mintáikkal. Ezt a politikai nyelvet szinte anyanyelvként sajátította el a rendi közösség a 18. századra, s elemei még hosszan kimutathatóak a 19. században is.17

Ami újdonságot jelent a korábbiakhoz képest, az az imént idézett félmondat elején olvasható (az előbb szándékosan hagytam el): „édes anyám nyelvén akartam siratni erkölcseinknek elhanyatlását, dicsőségünknek kimúlását!” A magyar nyelviség mint a magyar nemzeti identitás alapja, egyáltalán a kultúra mint a magyar nemzeti identitás alapja – ezek új elemek a 18. század végén. Nem véletlen, hogy a rendi költészet nyelvi sokszínűségéhez képest a bárdköltészetben szinte teljesen visszaszorul a nem anyanyelvi versírói gyakorlat. (Ezt persze lehet pontosítani: a nemzeti nyelvek – mint a magyar, a szlovák, a román vagy a szerb – lehetőséget teremtettek a bárdköltészetre, de a másik nyelvén már nem pendítették meg lantjuk húrjait, s ennek következtében a latin nyelvű poézis is eltűnt.) Most ismét rövidre fognám ennek tárgyalását, s csak utalok olyan kísérőjelenségekre, mint például a nyelvújítás (melynek a tétje, hogy lesz-e olyan nyelve a nemzetnek, melyen hatékonyan kifejezheti identitását, s melyet a nemzet tagjai mindnyájan használhatnak); a magyar főrangúak nyelvváltása a 18. század második felében és a 19. század elején; az akadémia alapítása körüli hosszadalmas história (ami egy olyan intézmény létrejöttét célozta, mely a magyar nyelvet volt hivatott ápolni és fejleszteni); stb. E történetnek a bárdköltészet nem egyszerűen egyik eleme volt a sok közül, hanem az egyik legfontosabb része. Ennek két oka van: egyfelől e koncepció szerint a nemzeti identitás a nyelvben található fel, s ilyenformán a költészet (s a költészeten belül elsősorban a bárdköltészet) mutatkozik alkalmasnak, hogy azt közvetítse; másfelől a bárdköltészet – mint láttuk – képes volt arra is, hogy mindezt történeti dimenzióban adja elő, azaz a bárd képes volt múlt és jelen között kapcsolatot teremteni, s ilyenformán mondandója meghatározó jelentőségű lehetett egy nemzet jövőbeni sorsára nézvést is. (Az persze más kérdés, hogy ehhez a legnépszerűbb történeti narratívát továbbra is a republikanizmus szótára adta, mely legalább ilyen hatékonyan szólalhatott meg a korszak történeti drámáiban is.)

A Telekinek írt levélből idézett passzus a következővel zárul: „szükségképpen meg kell illetődnünk egy Hazája veszedelmét oly érzékenyen kesergő öreg vitéznek panasszára.” Bár a republikanizmus és a csinosodás beszédmódjai nem egészen kompatibilisek egymással, már az érzékeny költészetről írott fejezetben amellett érveltem, hogy mégis békésen megférhetnek egymás mellett. Ennek részben az az oka, hogy azok a finom pengeváltások, melyek szembeállították mondjuk Adam Smith-t David Hume-mal, a kontinensen már kevésbé voltak érzékelhetőek, s inkább figyelhető meg egy olyan tendencia, mely a másutt elkülönülő beszédmódok kibékítésére törekszik. Egy közismert példával: az együttérzésnek a természetjoggal kapcsolatos nagy vitájában, melynek legfontosabb kérdése az volt, hogy az ember eredendően rossznak születik-e vagy jónak, Jean-Jacques Rousseau úgy vett részt, hogy mind a voluntaritsták álláspontját (az ember nem társas lény, csupán azzá válik), mind a racionalisták álláspontját (a socialitas az emberi természetbe Isten által oltott hajlam) elvetette, amikor amellett érvelt, hogy a részvét spontán megnyilvánulásai alapvetően a civilizáción kívüli világban lelhetőek fel. Dafydd Moore egy 2000-ben publikált tanulmányában pedig arról értekezett, hogy bár az angol befogadás alapvetően a skót felvilágosodás körén belül kísérelte meg értelmezni Macpherson művét, aközben maga a mű inkább reflektált a maga korának társadalmi környezetére.18 E példák tanulsága is az, hogy amikor éles elhatárolásokat teszünk politikai nyelv és politikai nyelv között, akkor nem biztos, hogy ugyanott látunk töréspontokat, ahol a 18. vagy 19. századi ember maga látta volna.

Korábban – az előző fejezetben – amellett érveltem, hogy egy sztoikus etikára alapozott antropológiai felfogás volt e korszak azon sajátossága, melyben az egyéni érzelmek társas átélését kifejező érzékenyek és a közösségi identitásnak hangot adó bárdok közös nevezőre hozhatóak. Már Hugh Blair nevezetes, az Ossiant értelmező értekezésében feltűnik az az érv, mely e mű nagyszerűségét abban látja, hogy képes az érzékenység felkeltésére, vagy – a másik irányból – azon olvasók számára tárulnak fel szépségei, akik képesek érzékenynek lenni: „His poems require to be taken up at intervals, and to be frequently reviewed; and then it is impossible but his beauties must open to every reader who is capable of sensibility.”19 Persze abban, hogy az így megjelenő érzékenység pontosan mit is takar, lehetnek különbségek, például nem biztos, hogy Batsányi megilletődése és Hugh Blair érzékenysége ugyanazt jelenti, ám abban biztos vagyok, hogy ugyanarra az érzékeny antropológiai alapra vezethetőek vissza. Itt érdemes azt is megemlíteni, hogy nem véletlen, hogy utóbb Ossian alakja maga is az érzékeny irodalom szimbolikus figurája lehetett. (Elegendő itt Goethe Wertherének értelmezésére utalnunk.)20

És végezetül Batsányi utal az Ossiánnal kapcsolatos egyik legfontosabb életrajzi elemre: „Osszián – nem tsak szemmel látta azon nagy dolgokat, a’ mellyekről énekel, hanem egy vólt ő-maga-is a’ fő személlyek közűl, kik azokat végbe vitték.” Ossian alakjában egy kettősség, sőt paradoxon rejlik: egyfelől ő egy olyan naiv bárdként jelenik meg, aki a poétikát nem tanulta, hanem önmagából (a természetből) merítette, másfelől az ő személyében hős és énekes egyesülhetett, amennyiben nemcsak elbeszélője, de szereplője is volt saját történeteinek. (Ez persze ismét felidézheti a Rousseau körüli, imént idézett dilemmát a természetiség és a kultúra viszonyáról.) Idézzük ismét Hugh Blairt:

Ossian himself appears to have been endowed by nature with an exquisite sensibility of heart; prone to that tender melancholy which is so often an attendant on great genius: and susceptible equally of strong and of soft emotion. He was not only a professed bard, educated with care, as we may easily believe, to all the poetical art then known, and connected, as he shows us himself, in intimate friendship with the other contemporary bards, but a warrior also; and the son of the most renowned hero and prince of his age.21

Milyen következményei lehetnek e mintának a 18–19. századi bárdköltészetre nézvést? Először is a bárd nem egyszerűen alkalmilag énekli meg tárgyát, hanem mintegy erre született. Akár tanulta a poézist, akár nem, a költészet bizonyos értelemben a szakmája. Ebből egyaránt következik az a szerepminta, amelyet Debreczeni Attila tudós hazafiságnak nevezett,22 s az is, amely a természet vadvirágaként kísérli meg elfedni a biográfiai szerző iskolázottságát. (Párhuzamos ez azzal a vitával, amiként egy vadembert lehet barbárként, sőt kannibálként ábrázolni vagy éppenséggel a civilizáció által meg nem rontott természeti emberként is.) Hogy melyik irányba megy a bárdköltészeti szerepmodell, a mi szempontunkból most nem is olyan lényeges: amire szerettem volna felhívni a figyelmet, az a professzionalizáció maga. Annak a szerepnek a megképzése, amelyik mintegy magától értetődőnek veszi, hogy hazának saját bárdjai vannak. (Ilyenformán a bárdköltészetnek komoly köze lesz az íróság – mint véleményformáló értelmiségi szakma – 19. századi kialakulásához.)

Ráadásul bárdnak lenni nem pusztán egy professzió felvállalását jelenti, hanem a bárd részese is annak a közösségnek, melyről énekel, s a történetnek, melyben szerepel. Mindez azt jelenti, hogy őt nem egyéni érdek vezérli, hanem a megszólalásához való jogot a közösségtől nyerte, melynek érdekeit akár konkrét helyzetekben, akár valamely metafizikai hatalom (a sors, Isten, a végzet, a történelem) felé közvetítse. Innen lehet megérteni azt is, hogy mit jelent az alkalomtól való elszakadás kérdése: természetesen továbbra is vannak olyan (akár reprezentatív) alkalmak, mikor egy költő (esetünkben egy bárd) megszólalására van szükség, ám a bárdköltészetben az alkalom alárendelődik annak a helyzetnek, hogy akkor és ott éppen a bárd szólal meg, aki a közösség aktív tagja, s aki fel van ruházva a megszólalás jogával. Liszt Ferencnek egy koncertje vagy egy ünnepi album a könyvnyomtatás feltalálásának évfordulójára alkalmat adhat Vörösmartynak arra, hogy a húrok közé csapjon, ám költeménye már abból a szerepből fakadóan is, melyet Vörösmarty személye képvisel, jóval túl fog mutatni az alkalmiságon, s az szinte mellékes körülménnyé válik.

A bárdköltészetnek voltak természetesen ősmintái. A múlt hősi tetteit zengő lantos (például Homérosz vagy Vergilius) vagy a jövő perspektívája felé nyitó dalnok (például Pindarosz), a kora újkori politikai reprezentáció eszközeként vagy a rendi alkalmakat díszítő,23 felemelő, értékelő rendi költészetként. A bárdköltészet által megszólaltatott etikai elvek, történeti víziók sem voltak új keletűek (bár a nemzethalálról való gondolkodás valóban vett újabb és újabb kanyarokat).24 Ami új helyzetet teremtett, az két dolog volt: az emberről való gondolkodás módosulása, az érzékeny embertípus megjelenése egyfelől, s a nemzet fogalmi körének mély módosulása (a történelem folytonosságának és szükségszerűségének képzete) másfelől. E két tényező eredményezte azt, hogy a létező mintákból a bárdköltészet egy új költői szerepet alakított ki, s miközben természetesen örökölt toposztárakból dolgozott, azokat olyan új összefüggésekbe tudta rendezni, melyek poétikailag nem is feltétlenül rengették meg a költészetről való tudást, mégis új tereket nyitottak a társadalmi kommunikációban.

(Berzsenyi Dániel költői indulásának homálya)

A továbbiakban a bárdköltészet egyik kanonikus szerzőjével, Berzsenyi Dániellel fogunk foglalkozni. Néhány költeményének a szerző általi újraírásai révén egy-két történeti dilemmát s a költemények bemutatása révén magát a bárdköltészeti modellt próbálom meg láthatóvá tenni. Az esetet most is filológiai feltáró munka alapozza meg, ám ezúttal nem egy életművet, egy régi eseményt próbálunk meg életre kelteni, hanem a költő ismert és kevésbé ismert verseinek kézirati változatait. A történetünk bizonyos elemei mindenki számára ismertek (hiszen Berzsenyi felfedezéséről még a középiskolában is szó esik – legalábbis én ott hallottam róla először), mégis szükségesnek érzem, hogy az elején ab ovo gemino kezdjem el felgöngyölíteni a szálakat. Mindazonáltal Berzsenyi életéről – legalábbis azon kevés dologról, melyről tudomással bírunk – ezúttal nem szólok, hanem megmaradnék a költemények különböző változatainak történetén belül.

Berzsenyi Dániel költői indulásáról két forrásunk van. Az egyik a Kazinczy Ferenc levelezésében megjelent dokumentumok, a másik pedig a költő barátjának, Kis Jánosnak visszaemlékezései. Kezdjük az utóbbival: erről azt érdemes tudni, hogy bő negyven év távlatából emlékezik vissza benne az egykori dömölki lelkész, aki Berzsenyi közeli szomszédjaként, annak sömjéni éveiben vált a költő egyik legközvetlenebb barátjává. Ezt az időbeli távolságot azért is érdemes hangsúlyozni, mivel Kis szövege már a formálódó Berzsenyi-kultuszhoz is hozzá kíván szólni, amikor barátját szerepelteti. Az életírás első kötetében Kis szomszédainak lajstromában találkozunk vele: „Ámbár csaknem egy egész napot töltött velem, még sem vetetett legkevesebbet is észre, hogy benne tudomány vagy épen lángész lakik. De ezt utóbb is, mikor őtet bővebben megesmertem, mindenkor a’ lehetőségig el szokta rejteni.”25 Az elrejtőzés és a lángész látszólagos ellentmondása majd a második kötetben rendeződik el újra, amikor Berzsenyi felfedezésének történetére fordul rá az elbeszélő. Íme az egyik vonatkozó passzus:

Berzsenyi Dániel akkor, mikor én Nemes-Dömölkre kerültem, felesége jószágán, Sömjénben lakott, melly oda csak egy kis félórányira fekszik. Vele, mint egyik előkelő hallgatómmal, ’s utóbb komámmal, de különben is a’ természet jó lelkületü, ’s józan eszü fiával, nálam is ’s még többször nála ’s közbirtokos Káldy Pálnál, egy jó kedvü, élénk eszü ’s olvasni szerető férjfinál, gyakran társalkodtam. Több izben történt, hogy hozzámenésemkor őtet az asztalnál dolgozva, ’s papirosok mellett találtam, mellyeket belépésemkor az asztalfiókba hidort,26 ugy azonban, hogy apró nyiredékek maradtak kivül. Midőn ez másodszor, vagy harmadszor történt, ’s a’ nyiredékeken verstöredékecskéket találtam, azt mondám neki nyájasan, hogy valamelly különös léleknek kell nála látogatásokat tenni, ’s kérdém tőle enyelegve, hogy talán versirással mulatja magát[.] Ő erre határozottan semmit sem felelt, ’s a’ beszélgetést tüstént más tárgyra fordítá. Utóbb egykor, midőn ismét irásnál találván versirást gyanítottam ’s gyanításomat jelentettem, azt mondotta, hogy igen is néha tréfából efféle bolondsággal mulatja magát; de még ekkor verseiből semmit sem mutatott; hanem későbben hozzám jövén, költészeteiből néhány darabot, ’s ezek között a Romlásnak indult hajdan erős magyart is elhozá, ’s ilyen szókkal adá által; „már csak nyiltan megvallom komám uramnak, hogy én egy időtől fogva versirással bibelődöm, nézze által ezeket ’s mondja meg, ha mehetek-e valamire.” Az olvasás annál nagyobb csudálkozást gerjesztett bennem, mennél kevesebbé vártam illyesmit tőle. A’ velem közlötteket megküldém Kazinczynak, szerzőjöket pedig lelkesedve serkentém irásra. [...]

Különössége azt hozá magával, hogy az efféle könyveket, ha egyszer saját módja szerint hasznokat vette, félre veté, vagy néha el is hasogatá. Közülök egy pár az illy erőszakos elenyészéstől ugy menekedék-meg, hogy épen akkor mentem hozzá, midőn rajtok illy halálos executiót akart véghez vinni, ’s közbenjárásomra ezt mondotta: vigye-el hát komám uram ha őket meg akarja tartani.27

Berzsenyi személyében a zsenialitás paradoxona jelenik meg: egy ember, aki egyfelől papírnyíredékekre verseket jegyez fel (mellesleg a fennmaradt kéziratos anyag ezt alátámasztja), s aki másfelől felhasogatja a könyveket (és ráadásul ennek is vannak nyomai).28 De nem is Kis mondandójának az igazsága a lényeges a számunkra, hanem az, amiként a zsenialitást beállítja, s a költő felfedeztetésének történetét (s abban persze a maga helyét) pozicionálja.

Másik forrásunk jóval korábbról származik, s az maga a felfedezés volna. 1803. március 27-én jelentkezik Kis János egy levéllel Kazinczy Ferencnél (a kiadó, Váczy János filológiai apparátusát is idézve):

585.

Kis János – Kazinczynak.

N. Dömölk, Mártz. 27d. 1803.

Nagy Érdemű Barátom!

Szégyenelvén hosszas hallgatásomat ’s nem látván még most is azt az alkalmatos időt és órát közel, mellyben a’ mint régtől fogva óhajtom, szívemet előtted hosszabb levélben kiönthetném: azonban is míg többet írhatok, közlöm veled egy ifjú Földes Úrnak ’s hallgatómnak, Ber’senyi Dánielnek egy pár versét, még pedig minden változtatás nélkül, kivévén a’ tudatlan Copistának gyermeki írásbéli hibáit. Ez a’ szép reménységű költő nagy tisztelőd; mind eddig senki sem tudta, hogy ő verseket írt, jóllehet már szép számmal készített. Itéletedet kéri általam, ’s nagy jót téssz vele ’s reménylem a’ litterátúrával is, ha hibáit kiméléssel ’s szépségeit ditséréssel fogod felfedezni.

Dayka versit óhajtva várom ’s gyönyörködni fogok olvasásokban. Kisfaludy Sándorral, a’ Himfy szerelmei írójával neve napján esmérkedtem meg. Szép kis barátságos társaságunk volt egy jó Grófnál. Téged is buzgón emlegettünk.

Kis.

[Eredetije a sz. Benedek-rend pannonhalmi könyvtárában.]29

Váczy ehhez ezt a jegyzetet fűzte:

Berzsenyi Dánielről, mint költőről ez az első adat irodalmunkban s annál fontosabb, mivel a Kazinczynak küldött költemények czímeit is tudjuk. E költemények: A reggel, A magyarokhoz s Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás. A középsőnek szövege a Toldy kiadásában látható a variánsok közt. Igy érthető csak Kazinczy erős felbuzdulása. L. az 588. sz. levelet.30

Tudjuk, hogy Berzsenyi maga nem kereste fel Kazinczyt, s Kazinczy is csak Kisen keresztül üzent (inkább Kisnek), s hogy a Berzsenyi–Kazinczy levelezés csak évekkel később, 1808-ban fog megindulni. Az irodalomtörténet-írásban visszatérő kérdés lett, hogy miért is nem keresi meg Berzsenyi Kazinczyt, aki viszonylag lelkesen nyilatkozott a költeményekről. Kazinczy így írt 1803. április 6-án:

Betegen vettem leveledet, de feléledtem, ’s bajomat nem érzem többé. Ime midőn azon kesergek, hogy az a’ szent tűz, melly már csak kevesek’ szivében tápláltatik, közelít elalvása felé, eggy dicső lángot látok fellobbanni véletlenűl. Háládatosan borúlok a’ szent anyának, a’ Természetnek lábaihoz, ’s tisztelettel imádom bölcseségét, hogy a’ történetek’ fonalán olly szorosan fűzte a’ segédet a’ veszély mellé. Tégedet pedig, becsűlhetetlen barát, örvendő köszönettel szorítlak mellyemre. Örvendj, édesem! és nem csak Literatúránknak örvendj, hanem örvendj Magadnak is. Mert ha a’ Te Berzsenyid csak titokban írogatta is, és Néked vezérlésed nélkűl, verseit: de őtet a’ Természeten kivűl bizonyosan leginkább és legközelébb a’ Te példád szóllította a’ Múzsák’ tiszteletére. Nem azért mondom ezt, mivel ő hozzá Te élsz legközelébb; hanem azért, mert, ámbár betű szerint igaznak hiszem, hogy megküldött verseiben semmit nem adtál a’ magadéból: de azoknak némeliy soraiba – és ez nékiek fegfőbb dicsérete! – egészen Tégedet hallak zengeni. – – Adja Apolló, hogy ez a’ szeretetre méltó Ifjú az légyen Néked, a’ mi Mathissonnak lett Salis ’s Bürgernek Schlegel. Én csendes gyönyörűséggel nézem messzinnen azt a’ gyönyörű hajnallatot, mellyet egünkön az a’ szép Phosphorus terjeszt, ’s kérem az élet’ fonalán nyujtó lyányokat, hogy az enyémet el ne messék, míg megláthatom déli ragyogását!

Első dolgom megolvasások után az volt, hogy Alkaikusait leírjam, és a’ mai posta viszi az én Virágomnak, ki nem kevésbbé érdemli mind szeretetemet, mind becsűlésemet, mint az, kinél jobban senkit nem szeretek, ’s becsűlök – Kis. – Képzelem az ő örömét. Mert én nem tudom, mit csudáljak inkább a’ mi új barátunkban, a’ szép, noha néhol hibás magyarságot e, vagy a’ poétai bátor és harsogó ömlödözést? ezt a’ jól elkészűlt nagy lelket ’s tanúlását e, vagy azt, a’ mi nélkűl mind ezt semminek venném, az ő szent hazafiságát? – Kérd, hogy az Ódák’ útjáról el ne térjen. Az őtet eggykor fő polczig vezeti; ’s Literatúránk itt kíván leginkább munkás kezeket, mert Virágon kívűl még nincs eggy poétánk is, a’ ki a’ Horátz’ lantjának méltóságát érzette volna. – – Óhajtanám, hogy a’ két Stolbergek’ verseit, ’s a’ Balde deák Ódájit Herdernek Terpsichoréjával, ismerje, és kezei közzűl ki ne tegye; de esküdjön-meg, magát a’ Lant’ Múzsájának szolgálatjába avatván, hogy énekeit soha sem vesztegeti hasztalan magasztalásra ’s innepek’ fényesítésére. – Mondjad néki, hogy őtet szeretem.31

E levél alapján lehet tudni, hogy Virág Benedeknek is megküldte a kapott küldeményt,32 Merényi tudni véli, hogy Szentgyörgyi József is megkapta,33 s fennmaradt Csehy József egy válasza, melyben reagál a kapott versekre:

Az a’ dicső bajnok pedig, a’ hathatós Berzsenyi, a’ kit újon látok felhágni a’ törésre lelke elragadatásában, méltó a’ kit Virág szemléljen oldala mellett. Melly hangos és tömött kifejezés, melly felmagasztaló gondolatok! Azt a’ magyart, a’ ki ily szózatot hallott, nem fogja eltéríteni nyelve’ forró szeretetétől az idegen akármi babonája. Hol leli fel azt a’ mértéket, és harmoniát, azt az erőltetés nélkűl való felséget? – A prosodiai hibákat illendő lesz meg-jobbítani ugyan; holmi Duna mellyéki ejtés nem fog szakadást csinálni a’ nyelvben.34

Mivel Virággal, Szentgyörgyivel és Csehyvel aktívan levelezett ekkoriban, feltételezhető, hogy Kazinczy a Berzsenyi-verseket azoknak a partnereinek küldte meg, akiknek épp azokban a napokban amúgy is írt (s így még akár Csokonai is megkaphatta). Igen ám, de ezek a levelek elkallódtak, így a versek Kazinczytól másolt változatai is lappanganak.

Hogy miért nem vették fel a kapcsolatot? Ebben is megoszlanak a vélemények. A filológiai szempontból mindmáig legjobb Berzsenyi-életrajzban Váczy János így kezdi a két „nagy lélek” találkozásának elbeszélését: „Az ekkor betegeskedő Kazinczy még jobban meg volt hatva, mint Kis János. Öröme nem ismert határt. Alighogy elolvasta Kis fentebbi sorait s Berzsenyi műveit: azon betegen neki ült az írásnak, elfeledte betegségét s szinte megelevenült egész valója”.35 Németh László már jóval szkeptikusabb, szerinte „Kazinczynak nem volt igazi kritikai érzéke”, s ezért nem is vette észre Berzsenyiben a költői tehetséget, csak ügyes versfaragót látott benne.36 Bécsy Ágnes, a legutóbbi életrajzi összefoglaló jegyzője pedig arról ír, hogy a fennmaradt adatok arra mutatnak, hogy nem rendezhető el a Berzsenyi-pálya a hagyományos életrajzi narratívákban. „Berzsenyinek nem volt költői indulása” – írja, majd azt fejtegeti, hogy Berzsenyi csak olyan verseket mutatott, melyek „készek” voltak, s Kazinczy gesztusa is azt fejezte ki, hogy a küldemény tartalma késznek vehető.37 Csakhogy melyek azok a költemények, melyekről egyáltalán szó van?

Váczy filológiai jegyzetét, melyben felsorolja a költeményeket, az utókor kétkedve fogadta. Egyrészt a költemények szövegét nem írta be kiadásába. Igaz, a Kazinczy-levelezés monumentális szövegtengerében, amikor ismert költemény fordult elő, ez amúgy is szokása volt, mivel helyet kellett megtakarítania. (Hamarosan látni fogjuk, hogy ebben a konkrét esetben ugyan tévedett, hogy nem írta be a szövegeket, de a Berzsenyi-filológia ezt nem tudhatta.) Ráadásul Váczy kissé rejtelmesen fogalmaz, amikor arról ír, hogy a „címeket tudjuk”. Hiszen ennek alapján azt sejthetjük, hogy a szöveget nem ismerjük, nem ismerhetjük. S végül az utalás a Toldy-kiadásra, mely A’ Magyarokhoz egy változatára vonatkozott, szintén csak bonyolította a filológiai helyzetet. (Hamarosan látni fogjuk, hogy ez pedig téves állítás volt, Toldy kiadásában egy másik változat jelent meg.)

Ráadásul a három vers azonosítása is bizonytalannak tűnhetett: A’ Magyarokhoz óda helye biztosnak tűnt, hiszen Kis visszaemlékezése is megerősíti ezt, ám a másik kettő kérdéses lehet. Nem véletlen, hogy a Berzsenyi pályájáról szóló megannyi összefoglaló meglehetős óvatossággal idézte a Váczy által megadottakat. Jellemző, hogy a kritikai kiadásban a versek jegyzetanyaga meg sem említi, hogy esetleg ezeknek a költeményeknek létezhetett 1803-as változatuk.38 Vagy felidézhetjük Csetri Lajos nagyszerű könyvét, mely egy igen sajátos megoldást választott: több mint egy oldalon keresztül bírálja Váczyt, megállapítván, hogy amit ő csinál, „mintaszerű filológiai bizonyító eljárásnak aligha merném minősíteni”,39 majd utalván arra, hogy a szakirodalom egy része mégis elfogadta e három vers kiemelt helyét, ő is előre veszi A’ Magyarokhoz óda mellé a másik kettőt.

(a megtalált kézirat)

A Berzsenyi Dániel összes munkái kritikai kiadás munkálatai során látogattunk el Fórizs Gergellyel a Pannonhalmi Főapátság Könyvtárának Kézirattárába, ahol elsősorban ismeretlen Berzsenyi-levelekre vadásztunk. Kis János leveleinek átböngészésekor derült ki, hogy Váczy János jegyzete teljesen pontos, s a levél kézirata a versekkel együtt éppen ott van ma is, ahol ő megjelölte, a három költemény épp abban a sorrendben következik, ahogyan ő megírta.40 Megdöbbentő, de Váczy Kazinczy-kiadása óta senki sem vette a fáradságot, hogy utánanézzen e nem különösebben kimerítő, ám mégiscsak pontos jegyzetnek. Sőt mi több: a mellékletek nem is „kallódhattak el” (ahogy azt oly sokan tényszerűen leírták), hiszen a levélszöveg és a versek viszonya éppen fordított, mint ahogy ez a levélkiadás alapján sejthető volt: tizenkét nyolcadrét oldalnyi nem autográf (s nem is Kis kezétől való) versszöveg után, a papír alján maradt helyre jegyezte fel Kis a maga levelét. Tehát voltaképpen a levél a melléklet a versekhez, s azért ilyen szűkszavú, mivel egyszerűen ennyi helye maradt Kisnek megjegyzést írni.

A Berzsenyi-irodalom előszeretettel olvasta össze Berzsenyi fura műveltségét, az 1810-es évek előtt meglehetősen ingadozó helyesírási gyakorlatát Kis levelének ezen megjegyzésével: „közlöm veled egy ifjú Földes Úrnak ’s hallgatómnak, Ber’senyi Dánielnek egy pár versét, még pedig minden változtatás nélkül, kivévén a’ tudatlan Copistának gyermeki írásbéli hibáit.” Még maga Váczy is odaírta életrajzában, amikor e helyet idézte, hogy „a ki senki más, mint maga Berzsenyi”.41 Berzsenyi így vált felnevelendő gyermekké, s ez a leírás oly szépen cseng össze Kis János 1840-es évekbeli visszaemlékezéseivel. Csakhogy Váczy ekkor már elfelejtette, hogy mit látott a kéziraton: hogy azokat valóban egy „Copista”, egy másoló írta le, s aki tényleg „gyermeki” hibákat ejtett a másolás során. Hiszen Kis keze valóban ortográfiai javításokat eszközölt legnagyobbrészt (a hibák vagy Berzsenyitől származtak, vagy a másolótól), illetve néhány elírást is javított (s a tudatlanságra való utalás ezekre vonatkozhat). Utóbbira példa A’ Magyarokhoz óda szövegében, e változat 15. szakaszában, hogy az írnok nem ismerte a Gvadányi nevet, így elolvasni sem tudta, s Grádányit írt be helyette, amit Kis visszajavított; vagy A’ Nagy Lajos, és Hunyadi Mátyás eredeti változatának 6. szakaszában szereplő „idő ’s halál” mellérendelő összetételt a másoló „idős halálnak” olvasta félre, s Kis ezt is korrigálta. (Hogy a másoló nem volt annyira ügyetlen, mint ebből gondolnánk, ahhoz csak annyit ajánlanék, hogy az utóbbinak egy másik, autográf kéziratos verzióját nem kisebb filológus, mint Toldy Ferenc is félreolvasta, s ugyanehhez a fura képhez jutott: „idős halál”.)42 Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy olyan hely is akad, ahol Kis javítja a szöveget. A’ Reggel hetedik szakaszában a „por-kötélbe” szó helyére a „por-közelbe” szókapcsolatot iktatja – ezúttal tévesen.

(exkurzus: a Berzsenyi-szövegek kiadástörténete)

A következőkben megpróbálom lehetőleg csak a legszükségesebb információkra szorítkozva összefoglalni Berzsenyi Dániel szövegeinek kiadástörténetét. Mivel három versünk a különböző változatokban hol felbukkant, hol nem, érdekes lehet, hogy éppen mely szövegcsoport elemeként s milyen állapotban jelent meg – már csak azért is, mert e három költemény korai kidolgozásának a felbukkanásával végre lehet valamit mondani a Berzsenyi-szövegek alakulástörténetéről (A’ Magyarokhoz esetében pedig végre rendet lehet tenni a variánsok között).

1803 után évek teltek, s Berzsenyi ügyében ismét Kis János vette fel a kapcsolatot Kazinczyval. Kis 1808. szeptember 14-én írt Sopronból egy levelet, melyben elküldte Berzsenyinek a Kazinczyhoz szóló ódáját és a kettejükről írott költeményt, s jelezte: egy egész kötetnyi kézirata van még a szerzőnek.43 Kazinczy nem sokkal később – Bécsből hazafelé tartván – Sopronban át is vette Kistől a költemények emlegetett csomóját, majd október 31-én már írt is róla Kisnek, s ezúttal nemcsak üzenetet küldött, hanem egy egész levelet csatolt az ismeretlen Berzsenyinek.44 Ekkor kezdődik Berzsenyi és Kazinczy irodalmi barátsága, melynek egyik folyománya lesz, hogy Kazinczy lassanként átveszi Kistől a versek kiadásának szervezését. November 12-én tehát már nála vannak a versek, s röviden értékeli is azokat Kisnek.45 Mire Berzsenyi első levele megindul Széphalomra,46 Kazinczy már túl van az egész köteten, sőt, az időt sem vesztegeti, s átírja a verseket. Berzsenyi saját kezű kötetét, melyet Kistől kapott, megtartja, s december 23-án kelt levelével Niklára tervez küldeni egy vaskos csomót, melyben a saját kezével vannak átírva a versek. E levélhez mellékel egy hibalistát is, melyben a fontosabb problémákat, eldöntendő kérdéseket kiszemezgeti, de azt nem lehet tudni, hogy amúgy mi változott a versek szövegében.47 (Közben karácsonykor Kis már úgy ír Kazinczynak, mint aki egyértelműnek tekinti: Kazinczy a versek kiadója, s nem ő.)48 Valami baj történhetett a december 23-i levéllel, ugyanis Kazinczy azt elküldeni nem tudta (talán a csomó volt túl nagy, s nem talált megbízható embert télen, akivel elindíthatta volna). December 27-én írja, hogy „Verseid immár jó ideje hogy készen állanak, ’s várják az alkalmatosságot, melly őket Pestre vigye Szemere Pál barátomhoz”.49

Néhány hónap telt el, s mennyi minden történt: Berzsenyi saját kezével írt kötete Kistől Kazinczyhoz került, aki neki is látott a munkának. Az események ezután már jóval lassabban folytak. Berzsenyi csak nagyon sokára, 1810 márciusában jutott el Pestre, ahol találkozott Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel és Kazinczy más, ifjú hívével.50 Elkezdődik egy hosszadalmas kiadási folyamat, melynek során Berzsenyi és Kazinczy mellett feltűnik a kiadást végül ténylegesen is nyélbe ütő Helmeczi Mihály. Időközben metszetet kell készíttetni (Berzsenyi elégedetlen a pesti művészekkel, ezért Bécsben kell lefestetnie magát), a pesti kispapok pénzt gyűjtenek a kiadás céljára, stb. Sajnos rengeteg levél elveszett, s ami a legfájóbb, hogy a Kazinczy által átírt, majd Berzsenyi által korrigált kéziratcsomó, mely végül az első kiadás alapja lett, szintén elkallódott (utoljára Helmeczinél járt).51 Így nem ismerjük sem Kazinczy változtatásait, sem Berzsenyi utólagos korrekciós munkáját, sem Helmeczi tényleges szerkesztői beavatkozásait. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában ugyanakkor fennmaradt az a Kazinczynál meglévő eredeti kéziratos anyag, melyet Kazinczy Kistől vett át.52 Így végső soron megvan Berzsenyi 1808-as eredeti kötete (amelyet Csetri Lajos – Merényi Oszkár nyomán53 – „ősszövegnek” nevezett), illetve a végeredmény, az 1813-ban megjelenő kötet.54 Ami a kettő között történt, arról csak szórványos adataink vannak (például Kazinczy már említett hibalistája vagy Berzsenyi egy-két reakciója).55

Berzsenyi kötete viszonylag nagy irodalmi sikert jelentett, erről tanúskodik, hogy verseinek sorait igen gyakran idézték mottóként a legkülönbözőbb kötetekhez.56 Talán ezért is volt szükséges egy második, bővített kiadás megjelentetése. 1816-ban az addigi három kötetre osztott kompozíciót egy negyedik kötettel egészítette ki Berzsenyi (mely jórészt episztolákat tartalmazott), Helmeczi pedig egy hosszas előbeszédet kanyarított a nyelvújításról a kötet elé. Berzsenyi azonban addigi verseit is hellyel-közzel korrigálta – a mi verseinket is érinteni fogja ez az utómunkálat.57

A kiadástörténet kapcsán a Berzsenyi-irodalomban három kérdést szokás felvetni.

1) Először is az alkotói módszer kérdését. Azt eddig is lehetett sejteni, hogy Berzsenyi sokáig csiszolta saját szövegeit, Csetri Lajos még azt is megkockáztatja, hogy az 1803 utáni szünet a nonum prematur in annum horatiusi elvének neoklasszicista szigorúan vételéből származik (tudjuk, volt ilyesmire példa a magyar irodalomban: a leghíresebb eset Rájnis Józsefé, akinek A’ Magyar Helikonra vezérlő kalaúza már legkésőbb 1773-ben készen volt, ám csak 1781-ben jelentette meg azt).58 Hogy Berzsenyi folyamatosan alakította szövegeit, eddig két okból sejtettük: egyfelől az 1808 és 1813 közötti munka folyamatából, másfelől éppen A’ Magyarokhoz fennmaradt szövegváltozatai mutattak fel valamiféle „munkát” (erre a regényes filológiai történetre még vissza fogunk térni). Bár az a mai napig vitatott, hogy Kazinczy keze nyoma javított vagy rontott-e szövegeken, talán ez nem is annyira fontos, ha azt vesszük, hogy Berzsenyi mégiscsak autorizálta 1813-as és 1816-os szövegkiadásait. (Nem véletlen, hogy közvetlen vagy közvetett módon a mai napig az utóbbi szokta adni a kiadások alapszövegét.)59 A tanult neoklasszicista költő önkorrekciós gyakorlatával állt szemben a zseniként elképzelt Berzsenyi, aki pusztán ihletből teremtette verseit, s azok utólagos megdolgozása csak rontott azok szövegén (például Németh László így gondolta). Csetri Lajos volt az, aki egy huszárvágással lépett túl a problémán, mikor azt állította, hogy az 1808-as Berzsenyi valójában jobb, mint az 1813-as, ám ennek nem vagy nemcsak Kazinczy neoklasszicista felfogása az oka, hanem a költő világnézeti változása és az ebből fakadó poétikai következmények.

2) Másik kérdésként az szokott felmerülni, hogy kik avatkoztak be Berzsenyi szövegeibe, és miként, mit erőszakoltak rá kiadói, és mit fogadott el ő maga. E kérdéssel tulajdonképpen nyitott kapukat döngetünk: hiszen Berzsenyi 1816-ban újra kiadta verseit, s az a tény, hogy érdemben nem változtatott a szövegen, jelzi, hogy egyetértett azzal. Persze az más kérdés, ha a költőt nem tekintjük olyan embernek, aki maga képes dönteni verseiről: nyilván ezért is értette az utókor olyan könnyen Berzsenyire Kis János 1803-as levelének azt a részletét, mely a „tudatlan Copista gyermeki hibáiról” beszélt. Hiszen a gyermek, a különc, a magába forduló zseni – mind olyan képzetek, melyek felvethetik a versek átírásának a „költői szándék”-tól független átdolgozásának kérdését. Ezekkel az elbeszélésekkel azonban van egy alapvető gond: olyan kevés információ áll a rendelkezésünkre Berzsenyi életéről, a versek születéséről, a közreműködők köréről és tanácsaik tartalmáról, hogy az ezzel kapcsolatos állítások se nem verifikálhatóak, se nem falszifikálhatóak.

3) És végül a verssorrend kérdése. Berzsenyi 1808-as kötete egy szerző általi kötetkompozíciót hagyományozott ránk. Kazinczy jelentős átalakításokat javasolt (tőle származik a könyvekre osztott struktúra), melyet Berzsenyi tovább módosított. Így alakult ki az 1813-as kompozíció, melynek újabb korrekciójával jött létre annak 1816-os változata. Már az első posztumusz összkiadás, Döbrentei Gáboré felvetette az életrajzi kronológia lehetőségét, sőt a versek első életrajzi sorrendjét is közzétette jegyzeteiben.60 Toldy Ferenc is próbálkozott, de ő szintén feladta a küzdelmet,61 amelyet majd aztán a 20. században Merényi Oszkár kiadások sorában folytat tovább, és ő lesz az, aki valamilyen tökéletesnek tekintett formára csiszolja a kronológiai rendet az 1979-ben megjelenő kritikai kiadásban.62 Merényi datálásai filológiailag meglehetősen ingatag alapokon állnak, s olykor egészen hajmeresztő érvelésekkel is előhozakodik egy-egy költemény datálása kapcsán. S itt az szinte a kisebbik probléma, hogy Merényi mily nagyvonalúsággal kerüli meg azt a kérdést, hogy a költő életéről jószerével semmit sem tudunk, ahhoz képest, hogy mindemellett azt is feltételezi, hogy ezek a költemények valamikor „elkészültek”. Ezért lesz aztán a kritikai kiadás talán legnagyobb módszertani problémája az, hogy miközben a versek sorrendje (és az alattuk közölt datálások) valamilyen gondolati fejlődéstörténetet sejtetnek, azonközben a legtöbb költeménynek 1808-ban vagy 1813-ban még és már egészen más volt a szövege, mint amit a bőven 1808 előtti datálások mutatnak.

A fenti három probléma közül leginkább az elsőt fogjuk érinteni a továbbiakban, de közvetve a másik kettőhöz is hozzászólunk. Eddig az 1808–1813–1816 soron lehetett elvezetni a költeményeket, s mostantól van három újabb versünk, ahol felírható az 1803–1808–1813–1816 sorozat is. „Verskéziratai 1808 előtti időkből – sajnos! – nincsenek” – kezdi Horváth János a filológiai helyzet ismertetését.63 Ez a helyzet változott meg most, hogy – szerencsére! – előkerültek újabb kéziratok, pontosabban elveszettnek hittek bukkantak elő. Így pedig lehetőségünk van arra, hogy újragondolhassunk néhányat a Berzsenyi-filológia nyitott kérdései közül.

(a pannonhalmi kézirat)

A továbbiakban versenként haladva fogjuk átnézni, hogy miképpen változtak meg a szövegeink, s e változásokat miként lehet értékelni. Előtte közöljük a pannonhalmi kézirat verseit. Az átirat betűhív, s jelöli Kis javításait is, a versszakok számozása tőlem van. Fontos információ a későbbiekre nézvést, hogy a versek címet nem tartalmaztak, csak szövegük volt egymás után írva. (Tulajdonképpen amikor címmel jelöltem e verseket, akkor magam is egy kicsit csaltam, hiszen ezeknek a szövegeknek ekkor még nem volt címük.)

[1.] Már keleten pirulnak az egek,

A’ virradó hajnal mosolyog,

’S a’ tündöklő64 aranyos fellegek.

Köztt65 ragyogó fáklyája66 lobog.

[2.] A’ patsirta hangitsálva repdez,

Vig örömét67 zengve ki önti,68

A’ kis fetske ’s elefánt örvendez,69

’S a’ fel jövő70 Napot kösszönti.71

[3.] Ujjúlt öröm72 ujjúlt életerő

Száll mast minden teremtésekre.

Tsak az örök73 homályba heverő.

Bagoly siet bus rejtekekre.

[4.] Nem mosolyog néki a’ szép reggel,

Sem az élet’ harmoniája.

Kedvesb néki a’ szomoru éjjel,

Mint az Egek ditső pompája.

[5.] Igy van minden, változhatatlan74 rendel,75

Ki van szabva éltünk’76 pállája,

Egyík rokan a’ fél-Istenekkel,

Másiknak tsak por a’ hazája.

[6.] A rab Lelkek örök77 setétségben.78

Bolyognak a’ denevérekkel,

’S nem nézhetnek a’ ditső nap-fénybe.

Örök79 éjjhez szokott szemekkel.

[7.] A’ nagy Lélek őnként az étherbe.

Héjjáztátja szabad szárnyait.

’S nem tartja itt fojtva por-közelbe.80

Az égi tüz’ nemes Lángjait.

[8.] Nem tébolyog Góth épűleteken.

Az éjjeli vak madarakkal;

Fellebb evez a’ nagy Álpeseken.

A’ Nap felé uszó sasokkal.

[1.] Romlásra indúlt, hajdan erős, Magyar,

Nem látod Árpád vére miként fajul,

Nem látod a’ boszszús Egeknek

Ostorozó kezeit Hazádon!81

[2.] Sok századoknak vér-zivatarja-köztt82

Rongált Budának tornyai állanak

Ámbár ezerszer vak tüzedben,83

Véreidet magadat tiportad.

[3.] Elszórja, hiddel, szám-ki-vetett ösi.84

Erkőltsöd’ átka ’s mastani vesznitért

Romlott fajúltság, ’s nem sokára.

Értz-falain viperák süvőltnek.85

[4.] Nem ronthatott-el tégedet, óh Magyar!

A’ vad Tatár Khán’86 Xerxesi tábora

’S világot ostromló Töröknek.87

Nap-keletet leverő hatalma

[5.] Nem vertt-le téged Zápolya őldöklő88

Századja, ’s Bethlen’ vérbe merűlt kora.,

Rákótzi’ vérengző haragján.

’S rettenetes tüze89 közt90 meg-álltál.

[6.] Mert régi Erkőlts, Spártai férjfi kar

Küzdött,91 vezérelt fergetegid92 között93

Birkózva győztél Herculesként

Achaji kard rezegett kezedben.

[7.] Mast lassu méreg lassu halál emészt

’S Mint egy94 kevély bűkk. mellyet az

északi Szélvész le nem ront, benne termő

Férgek erős győkerit meg-őrlik.

[8.] Bátran merűl mast a’ buja ifjuság

Undok bűnében ’s úszva folárkodik;

Még gyenge a’ Szűz már katzéros,95

’S gerjedező96 tüzeit97 kinálja.

[9.] A’ férjfi, oh bűn! már ma kereskedik

Szép párja’ testével; maga alkuszik

Gazdag folárral, ’s gyenge társát.

Fajtalanúl teregetni hagyja.

[10.] Vallástalanság rút szüleménnyei,98

Erkőltstelenség ’s minden utálatos

Fertelmek áradnak Hazánkra

Régi Nemes Magyarok’ porára.

[11.] Fegyverre termett szép deli ifjuság

Kard-forgatásban nem gyakoroltatik

Nem tud nyeregben, nem tud ugró

Gyors99 paripán le-ragadva szökni100

[12.] Oh más magyar kar menyköve101 villogott

Attilla ditső hartzai köztt,102 midőn.

A’ fél világgal szembe szállott

Nemzeteket tapodó haragja.

[13.] Más néppel ontott bajnoki vért Hazánk’

Szerzője Árpád a’ Duna’ partjain103

Oh más Magyar kar verte viszsza

Húnyadival Mahomet’ hatalmát.

[14.] Akkor vitéz hirt ’s bajnokï érdemet.

Szerzett az ifju Pélides’ utjain.

Mast imé, oh szégyen!104 mivé lett

Módi-majom, gunyolásra méltó

[15.] Átok reátok Harpia’105 fajzati.

Erkőltseinket vesztegető fenék!

Fessen le hiv Gvádányi’106 tolla,

Nemzetemet tsufoló107 bolond korts!

[16.] De jaj tsak igy jár minden az Ég alatt!

Forgó viszontság járma alatt nyögünk108

Tündér109 szerentsénk változandó

Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.

[17.] Felforgat a’ nagy századok ejjele

Mindent; le omlott a’ hires Ilion,

’S A’110 büszke Cárthagó’111 hatalma

Mint az erős Babilon le romlott.

[18.] Vólt olly idő már mellybe nemes Hazánk

Fénylő ditsősség poltza felett virúlt

Jön olly idő még, mellybe gyászos.

Hamvaiból gyülevész112 kavartz kél.

[1.] Ki vagy te, fényes Tsillag az Ó világ’.

Setét113 ködében!114 századok’ éjjele.

Nyugszik te rajtad, még is égő

Artzulatod közibénk115 sugárzik.

[2.] Oh bőlts Királyunk, Nagy Lajosunk te vagy

Ki győzhetetlen Bajnokaid között116

Phæbust117 imádtad, ’s Thrónusodra.

Phæbus118 örök119 sugarat120 ragyogtat.

[3.] Ki vagy te, Bajnok, ’s rettenetes Király

Gyémánt Sisakban Mennyei fény között121

Ki ugy ragyogsz a’ régiségben.

Mint az arany szinü122 hold az éjjben

[4.] Corvin! ki dítső Attyai’ nyomdokin.

Árpád’ virágzó fegyverivel vivott,

Midőn az országos Dunának,

Partjaiból Helicont idézett.

[5.] – – Halljad szerettem Nemzetem! énekét

Buzgó Musámnak, mennyei szózatok

Zengnek körűltem, ’s Atillának

Lelke sugall kebelembe lángat

[6.] A’ bőlts ’s vitéz kar, mint az idő ’s123 halál

Mindenhatóság’ fegyverivel tsatáz.

Ő néki a’ bértz-bástya tsak por.

’S rósa-levél124 Boreas’ kezében.

[7.] Két Nagy királyunk nyert koszorús125 nevet

A’ régiségben, mindenik a’ szelid.

Musák’ barátja, mindeniknek.

Músa’ szelid keze törtt126 borostyánt.

[8.] Egy Nagy Lajos’ bőlts szárnya alatt Hazánk.

Rómát127 ’s Athénát latta fel-állani

Attilla roppant városában.

Márs, tudomány, hatalom virágzott.

[9.] ’S mikor ragyogtak tornyaid, oh Buda!

Felségesebben mint mikor a’ ditső

Király ’s Apolló’ tisztelője.

Bőlts Hunyadink’128 kezein virágzál129

[10.] Mint hajdon a’ Nagy Delius’ oszlopit

’S Delphius tsudáját a’ Zenit130 és Nadir

Bámúlta, ’s a’ fáradt szarándok

Ormainál iszonyodva állt-meg.

[11.] Sok meszszi ország’ Bőltsei Bajnoki

Jőttek Hazánknak látni ditsőségét131

’S Tsudálva nézett Éuropa.132

Nemzeteket-leverő erőnkre.

[12.] ’S egyszerre e’ Nép melly Hunyadink alatt

A’ leg kevélyebb133 poltzra emelkedett,

A’ bútaságban veszni indúlt

Két meg-utált Tseh király’ kezében.

[13.] A’ tudományok nemzik az Isteni,

Bőltset ’s erősebb lelkü Vezéreket.

Ők nemzik a’ Márs’ Pallosával.

Birni tudó fejedelmi Lelket.

[14.] A’ durva Nép köztt134 alszik az emberi.

Leg szebb tehetség, nem születik135 soha.

Socrates ottan Cicéronak

Nem szabad ott nemesen buzogni.

[15.] Cátó temérdek lelke le-görbed136 ott,

Brutus’ halálát néma homály fedi.

Nints ösztön137 a’ virtusra, romlott.

Kortsodás zavar öszve138 mindent.

[16.] Hazám! ha ditső hajdani fényedet.

Ohajtod Árpád ’s Attila Napjait.

A’ bőltss Minervát áldozattal.

És örökös139 koszorúkkal ébreszd.140

(A’ Reggel)

A három vers közül ennek a szövegéhez ragaszkodik a leginkább Berzsenyi. Az 1803-as változat szinte teljesen ugyanaz, mint az 1808-as és az 1813-as. Íme, a szövegek (a korábbi változattól való jelentősebb eltéréseket félkövérrel emeltem ki, miként az eredetiben Kis feltételezhető beavatkozását is, nem jelöltem a nyelvjárási és ortográfiai változatokat):

Pannonhalma (1803)141

MTA KIK (1808)142

Első kiadás (1813)143

A Reggel.

A’ Reggel.

1.

Már keleten pirulnak az egek,

A’ virradó hajnal mosolyog,

’S a’ tündöklő aranyos fellegek.

Köztt ragyogó fáklyája lobog.

Már keleten pirulnak az Egek

A’ virradó Hajnal mosolyog

’S A tündöklő aranyos fellegek

Köztt ragyogo faklája lobog

Már keleten pirúlnak az egek,

A’ virradó hajnal mosolyog,

’S a’ tündöklő aranyos fellegek

Közt ragyogó fáklyája lobog.

2.

A’ patsirta hangitsálva repdez,

Vig örömét zengve ki önti,

A’ kis fetske ’s elefánt örvendez,

’S a’ fel jövő Napot kösszönti.

A’ patsirta hangitsálva repdez

Vig Örömét zengve ki önti

A kis fetske s elefánt örvendez

S a feljövő napot köszönti

A’ pacsirta hangicsálva repdez,

Víg örömét zengve kiönti,

A’ kis fecske ’s elefánt örvendez,

’S a’ feljövő napot köszönti.

3.

Ujjúlt öröm ujjúlt életerő

Száll mast minden teremtésekre.

Tsak az örök homályba heverő.

Bagoly siet bus rejtekekre.

Ujjult öröm ujjult élet erő

Száll mast minden teremtményekre

Tsak az örök homályba heverő

Bagoly siet bus rejtekekre

Újúlt öröm, újúlt életerő

Száll most minden teremtményekre:

Csak az örök homályban heverő

Bagoly siet bús rejtekekre.

4.

Nem mosolyog néki a’ szép reggel,

Sem az élet’ harmoniája.

Kedvesb néki a’ szomoru éjjel,

Mint az Egek ditső pompája.

Nem mosolyog néki a’ szép reggel

Sem az élet harmoniája

Kedvesb néki a’ szomorú ejjel

Mint az egek ditső pompája.

Nem mosolyog néki a’ szép reggel,

Sem az élet’ harmoniája:

Kedvesb néki a’ szomorú éjjel

Mint az egek’ dicső pompája.

5.

Igy van minden, változhatatlan rendel,

Ki van szabva éltünk’ pállája,

Egyík rokan a’ fél-Istenekkel,

Másiknak tsak por a’ hazája.

Igy van minden változhatlan rendel.

Kivan szabva eltünk pállája

Eggyik rokon a’ félistenekkel

Másiknak tsak por a’ hazája

Így van minden! változhatlan renddel

Ki van szabva éltünk’ pályája;

Egyik rokon a’ félistenekkel:

A’ másiknak por a’ hazája.

6.

A rab Lelkek örök setétségben.

Bolyognak a’ denevérekkel,

’S nem nézhetnek a’ ditső nap-fénybe.

Örök éjjhez szokott szemekkel.

A’ rablelkek örök sötetségben

Bolyongnak a’ denevérekkel

Nem nézhetnek a’ ditső napfényben

Örök ejjhez szokott szemekkel.

A’ rablelkek örök setétségben

Bolyongnak a’ denevérekkel;

Nem nézhetnek a’ dicső napfénybe

Örök éjhez szokott szemekkel.

7.

A’ nagy Lélek őnként az étherbe.

Héjjáztátja szabad szárnyait.

’S nem tartja itt fojtva por-közelbe.

Az égi tüz’ nemes Lángjait.

A’ nagy lélek önként az etherben

Héjjaztatja szabad szárnyait

Nem tartja itt fojtva porkötelben

Az égi tüz nemes lángjait

A’ nagy lélek önként az aetherben

Héjáztatja szabad szárnyait,

Nem tartja itt fojtva porkötélbe

Az égi tűz’ nemes lángjait.

8.

Nem tébolyog Góth épűleteken.

Az éjjeli vak madarakkal;

Fellebb evez a’ nagy Álpeseken.

A’ Nap felé uszó sasokkal.

Nem tebolyog goth épületeken

Az ejjeli vak madarakkal

Fellebb evez a’ nagy Álpeseken

A’ nap fele uszó sasokkal.

Nem tébolyog góth épűleteken

Az éjjeli vak madarakkal:

Feljebb evez a’ nagy álpeseken

A’ nap felé uszó sasokkal.

Ismeretesek Kazinczy kifogásai az 1808-as változathoz. Előbb ennyit ír: „p. 62. lin. 3. fellegek || köztt, Schnitzer.”144 Itt a soráthajlást kifogásolja az első szakasz 3–4. sorában. Utóbb még Szemere Pál révén is szerzünk információt arról, hogy Kazinczy mit javított ki a költeményben a következő körben: „A’ Reggel. Nem mosolyog néki a’ (bús) szép reggel . . . (Feljebb) Fellebb evez a’ nagy Álpeseken A’ (Nap) nap felé (repűlő) úszó sasokkal.”145 Itt zárójelek között látjuk a Kazinczy-féle változtatásokat, melyek a Kazinczy-átiratban lehettek beírva, s Berzsenyi visszajavításait közli hozzá Szemere. A költő ugyanis e versének eredeti szövegéhez olyannyira ragaszkodott, hogy szinte egyáltalán nem fogadta el Kazinczy változtatási javaslatait: a szép reggel és a nap felé úszó sasok maradtak a versben. Azt nem lehet tudni, hogy ki változtatta meg az 1813-as kiadásra az ötödik versszak utolsó sorát erről: „Másiknak tsak por a’ hazája” – erre: „A’ másiknak por a’ hazája.”

A nagy változtatás nem is ebben a fázisban történik, hanem a versek második, 1816-os kiadásában. Ennek oka is tudható. 1815 májusában megjelent egy kritika Petz Lipót tollából a Wiener allgemeine Literatur-Zeitungban, ahol a következő kifogást olvashatjuk:

Ausserdem trifft man auf mehrere Stellen die sehr unangenehm überraschen und das ganze Gedicht verunstalten, die mehr von dem kalten Ordner als dem fühlenden Dichter hingesetzt zu seyn scheinen zB. S. 130 das Gedicht

a’ Reggel

:

Már keleten pirulnak az Egek

A’ virradó hajnal mosolyog

’S a’ tündöklő aranyos fellegek

Közt ragyogó fáklyája lobog.

A’ pacsirta hangicsálva repdez

Víg örömét zengve kiönti

A’ kis fecske ’s elefánt örvendez

’S a’ feljövő napot köszönti.

So röthet sich im Osten der Himmel,

Die dämmerende Morgenröthe lächelt,

Und zwischen den glänzenden Goldwolken

Flammt ihre strahlende Fackel.

Die Lerche fliegt zwitschernd herum,

Und ergiefst im Gesang ihr Entzücken,

Die kleine Schwalbe und der Elephant fruet sich

Und grüfst die aufsteigende Sonne.

Welch eine üble Figur macht nicht hier der Elephant!146

Berzsenyi csak később tudja meg, hogy ki volt ismeretlen recenzense, s 1816. november 10-én Takácsi Horváth Jánosnak írott levelében üzen is neki: „Irja meg neki hogy azon két gáncsolt verseket:

Már keleten

s a t. és :

Szenelője mellett

s a t. megigazitottam. Mert azokat én is helytelennek éreztem.”147 Láttuk, korábban Berzsenyi ragaszkodott e verse szövegéhez, Petz kritikája, úgy tűnik, mégis elevenébe vágott. 1816-ra így módosult a szöveg:

Első kiadás (1813)

Második kiadás (1816)148

A Reggel.

A Reggel.

Már keleten pirúlnak az egek,

A’ virradó hajnal mosolyog,

’S a’ tündöklő aranyos fellegek

Közt ragyogó fáklyája lobog.

A’ pacsirta hangicsálva repdez,

Víg örömét zengve kiönti,

A’ kis fecske ’s elefánt örvendez,

’S a’ feljövő napot köszönti.

Nézd a’ napnak derülő sugára

Mint ébreszti a’ természetet,

Mint önt új bájt a’ virág’ fodrára

’S mint zendíti a’ zöld ligetet.

Újúlt öröm, újúlt életerő

Száll most minden teremtményekre:

Csak az örök homályban heverő

Bagoly siet bús rejtekekre.

Nézd új öröm ’s ujult életerő

Száll hegyekre száll most völgyekre,

Csak az örök homályban heverő

Bagoly siet bús rejtekekre.

Nem mosolyog néki a’ szép reggel,

Sem az élet’ harmoniája:

Kedvesb néki a’ szomorú éjjel

Mint az egek’ dicső pompája.

Nem mosolyog néki a’ szép reggel,

Sem az élet’ harmoniája:

Kedvesb néki a’ szomorú éjjel

Mint az egek’ dicső pompája.

Így van minden! változhatlan renddel

Ki van szabva éltünk’ pályája;

Egyik rokon a’ félistenekkel:

A’ másiknak por a’ hazája.

Így van minden! változhatlan renddel

Ki van szabva éltünk’ pályája;

Egyik rokon a’ Félistenekkel:

A’ másiknak por a’ hazája.

A’ rablelkek örök setétségben

Bolyongnak a’ denevérekkel;

Nem nézhetnek a’ dicső napfénybe

Örök éjhez szokott szemekkel.

A’ rablelkek örök setétségben

Bolyongnak a’ denevérekkel;

Nem nézhetnek a’ dicső napfénybe

Örök éjhez szokott szemekkel.

A’ nagy lélek önként az aetherben

Héjáztatja szabad szárnyait,

Nem tartja itt fojtva porkötélbe

Az égi tűz’ nemes lángjait.

A’ nagy lélek önként az aetherben

Héjáztatja szabad szárnyait,

Nem tartja itt fojtva porkötélben

Az égi tűz’ nemes lángjait.

Nem tébolyog góth épűleteken

Az éjjeli vak madarakkal:

Feljebb evez a’ nagy álpeseken

A’ nap felé uszó sasokkal.

Nem tébolyog goth épületeken

Az éjjeli vak madarakkal:

Feljebb evez a’ nagy álpeszeken

A’ nap felé uszó sasokkal.

Váczy János úgy vélte, hogy Kazinczy erre a költeményre gondolhatott, amikor Kis tanítványának nevezte Berzsenyit, majd megjegyezte: „Berzsenyinek ez egyik leggyengébb műve kétségkívül össze sem hasonlítható a másik két, Kazinczyhoz küldött művével.”149 Horváth János ennél sokkal lelkesebben fogadta a költeményt:

A reggel [...] valósággal a felvilágosodás szimbolikus költeménye: nem egy valamely reggel az, hanem a reggel, a világosság (az ész) győzelme a sötétségen, s ennek „rablelkein”, baglyokon és denevéreken, az éjjeli „vak madarakon” – mikkel szembe a „nagy lélek” a nap – mikor „gót épületeket” említ, melyekben az éj vak madarai tébolyognak, talán a „sötét” középkort érti.150

Csetri Lajos volt (ismét) az, aki továbblépett a triviális világosság–sötétség ellentét elemzésén (mely Váczynak kevésbé, Horváthnak jobban tetszett), s a költemény korábbi változatára (1803–1813) ügyelve értelmezte a költeményt: „A vers első fele viszont nemcsak a felvilágosodás szimbólumának tekinthető reggel, a világosság ismertetőjegyeit és kísérőjelenségeit sorolja fel, hanem – ha az Isten dicséretét kifejtetten nem tartalmazza is – a fizikoteológia divatjával kialakult leíró költői toposzok számtalan elemét is hordozza.”151 E világkép szerint – melyhez a Fohászkodás című verset lehetne még társítani – Isten teremtményei, így a természeti elemek (állatok és egyebek) mind Isten dicsőségét hivatottak kifejezni.152 Ehhez tehetjük hozzá a következőket: Az indító szemléleti kép (a hajnal és a vele szemben az odvába húzódó bagoly) sententiává alakul (5. szakasz), hogy aztán a természet kettőssége (pacsirta–bagoly, világosság–sötétség) úgy értelmezze az emberi létezést, hogy a képi elemek tobzódása is megmarad (denevér–sas). Sőt, e második részben szereplő két madár ellentéte kétszer is újra lesz mondva, így nemcsak a témának kapjuk meg párhuzamos kifejtéseit, de a képek is ismétlődnek. A világosság–sötétség nyitó ellentéte, mely kiegészült a kicsi–nagy ellentéttel (kis fecske és elefánt), a második részben fenn és lenn ellentétévé alakul. Csakhogy míg a kicsi és nagy a természetet ünnepelte, addig a fenn és a lenn már képileg is hozzá tud idomulni a sötét–világos párhoz. A platonikus víziót idéző képek alapján egy olyan helyzet jelenik meg, ahol egyesek képesek lehetnek felülemelkedni, míg mások „vak madárként tébolyognak romok között”. Azt azonban nem mondja meg a vers, hogy kik emelkedhetnek felül, kik azok, akik félistenné válhatnak (Platónnál ugyebár a szerelmesek, a költők és a filozófusok voltak a szerencsések).153

Amikor az 1816-os változatban az első két versszak helyett Berzsenyi egy újat alkotott, akkor a képeknek e belső dinamizmusát voltaképpen redukálta. Az új változat 2. szakaszában ezért is cseréli ki a fizikoteológiai tézismondatot („Száll most minden teremtményekre”) egy olyan képre, mely a fent és lent ellentéte irányába tolja el a versnyitányt is („Száll hegyekre száll most völgyekre”). A bagoly, aki korábban az ünneplő pacsirta, fecske és elefánt ellenpárja volt, most a fel- és leszálló „életerő” ellentéte lesz.

A kritikai kiadás Friedrich von Matthisson hatását fedezi fel a költeményben, egész pontosan a záró sorok megfelelőjét találja meg (a Die höchste Weihe című költeményben):

Trinkt auf hoher Alpenwinde

Mit dem Adler Heimmelsglanz.154

Van azonban a német tájleíró lírának egy olyan hagyománya is, mely közelebb áll a Csetri által is emlegetett fizikoteológiához, s ilyenformán közelebb kerülhet a vers Barthold Heinrich Brockes (1680–1747) vagy Friedrich Gottlieb Klopstock (1724–1803) költészetéhez,155 mint a konkrétabban kimutatott Matthisson lírájához. Ráadásul az állatok felhasználása is távolabbra mutathat, amennyiben egy olyan antropológiához kapcsolható használatuk, ahol a tiszta etikai tartalmakat a szenvedélyek megzavarják, s a letisztulás, tiszta gondolkodás eszközeként állatok szerepeltetése adódik. A jellemek körülményes körülírásának megtakarítása, a természet mindennapi folyásába illeszkedés (semmiképpen sem csoda révén) ebbe az irányba halad: nem a végletekkel is jelezhető teljesség, hanem az egy-egy élőlényben testet öltő alapvető tulajdonságok lesznek a fontosak.156

S végezetül Csetri arra is magyarázatot keres: vajon miért épp ezt a versét küldte el Berzsenyi Kazinczynak? Véleménye szerint azért, mivel három műfajt szeretett volna felmutatni (a fenséges ódát, a heroikus ódát és a fentebb dalt), s e hármat az a költői szerep köti össze, mely „a »musarum sacerdos«, a római ódák kultikus-fenséges költőjének utódjaként mutatják be Berzsenyit legigazibb s egyben legelőször feltámadt hajlamaiban.”157 Mindez azt jelenti, hogy a fentebb dalban a felülemelkedés lesz a számára fontos, miként az 1803-as gyűjtemény másik két versében a bárdköltői szerepmodellből ez szintén következik.

(A’ Magyarokhoz – a szövegekről)

Berzsenyi egyik legtöbbet idézett és elemzett verse A’ Magyarokhoz című ódája, mely – joggal mondhatjuk – a magyar bárdköltészeti tradíció 19. század eleji szakaszának legfontosabb költeménye. Amilyen fontos volt e vers már a kortársak, hát még az utókor számára, olyannyira bizonytalan volt a filológiája. Eddig a vershez négy változatot ismertünk: 1) az 1808-as kézirat változatát;158 2) az 1813-as kötetbeli verset;159 3) az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának Quart. Hung. 1310. szám alatt, egy kolligátumban található variánsát160 4) és az ún. „győri változatot”.161

Mit tudott ezekről eddig a Berzsenyi-filológia?

Az OSZK-beli változat mindenképpen régebbinek tűnt, mint a korábbi variánsok, s egy idő után – hiába, hogy e változatnak csak terminus ante quemje volt ismert (1808) – egyre korábbi időpontok irányába tolódott el a változat datálása. A kézirat a Révai Miklóstól Horvát Istvánhoz, majd onnan a nemzeti könyvtárba kerülő gyűjteményes anyagban maradt ránk. Ismeretlen kéztől való, de Merényi Oszkár helyesírási és stiláris érvek alapján arra a következtetésre jutott, hogy ez a másolat közvetlenül Berzsenyi kéziratáról készült.162 Ebben a kolligátumban amúgy 1794 és 1803 közötti iratok találhatóak, bár ettől még ezek előtti és ezek utáni kéziratok is ide keveredhettek – hiszen azt sem tudjuk, hogy mikor rakták össze az anyagot. Mindenesetre, mivelhogy a kéziratok itt jóval korábbiak, mint 1808, a Berzsenyi-kutatók merész datálásokra ragadtatták magukat – Merényi Oszkár például így: „Ilyen címmel található az egyetlen megmaradt másolat A magyarokhoz 1796-os eredeti fogalmazványai közül.”163 Érdemes megfigyelni, ahogy a sejtés ténnyé szilárdul: itt már a dátumhoz kétség sem férhet, sőt az „eredeti fogalmazványokról” is tudni vélünk.

Ráadásul a kéziratnak címe is van:

Berzsenyi I. ódája

Kesergés

Talán e címadásból szűrte le azt a további következtetést Merényi, hogy ez Berzsenyinek az első verse lehetett (hiszen oda is van írva fölé), s ennek megfelelően kötetének első helyére illesztette azt.164 Ilyenformán kitüntetett helyre került e változat, mint amely bizonyos értelemben a későbbi költeményeket megelőzi, s amely felmutatja egy nagy költői pályának hirtelen, semmiből való felemelkedését. (E gesztus – mondanom sem kell – filológiai támasztékot adott a zseniesztétikák alapján történő értelmezéshez.) Ráadásul e korai datálás illett ahhoz az eljáráshoz is, mely a versek írásakor fennálló történelmi helyzet és a vers megírása között egyenes kapcsolatot feltételezett. Már 1877-ben szólt arról Ponori Thewrewk Emil, hogy Berzsenyi vajon mire föl hordozta magában e nagy elkeseredést:

„A magyarokhoz” czimzett hires ódájának elhelyezése: mi lelhette a költőt, kérdezzük, hogy, a ki előtte álló ódákban nemzeti bizodalommal és örömmel van eltelve, itt a nemzeti sülyedés által van eltelve, s majd a következőkben, minden külső esemény, vagy a költő kebelében szükségkép véghez ment változás tudva lévő motivuma nélkül, egyszerre ismét lelkesedve tekint a jövendőbe?165

Merényi megoldása azért volt tökéletes, mert erre is választ kínált. Amellett érvelt, hogy ezeket az ódákat Berzsenyi eltérő időben, ihletének különböző indíttatásai alatt írta. (E fejezet végére tartogatom saját megoldási javaslatomat a dilemmára.)

Nos, abból, hogy eddig némileg szarkasztikusan ismertettem az „eredményeket”, nyilván már sejthető: amit a Berzsenyi-filológia e vers filológiájáról eddig összehozott, nagyobbrészt tévedés volt. Most, hogy előkerült a pannonhalmi kézirat, egészen más következtetések vonhatóak le. Az első és legfontosabb ezek közül: az OSZK-változat és a pannonhalmi kézirat – egy-két kisebb helyesírási eltérést nem számítva – szó szerint megegyezik egymással. Ebből pedig az is következik, hogy az eddig 1796/7-re datált szöveg – teljes bizonyossággal kijelenthető – 1803-as szövegállapotot mutat. (Hogy mikor kezdte írni a verset, az persze más kérdés – egy olyan kérdés, amelyre nem fogunk tudni válaszolni.) Ebből következően kártyavárként omlanak össze az eddigi érvek. Az „I. ódája” az alcímben ugyanis így új értelmet nyert: közel sem arról van szó, hogy ez volt a költő első verse, hanem a Kazinczynak küldött csomagban a két óda közül ez volt az első. A pannonhalmi gyűjtemény ugyebár nem tartalmazott címeket, s ezért aztán valaki, aki ezt a szöveget másolta (esetleg maga Kazinczy?), címmel is ellátta (a cím tehát nem is a költőtől van) s megszámozta őket, hogy jobban elkülöníthetőek legyenek. Ez azt is mutatja, hogy a három verset – legalábbis a két ódát – egyszerre másolták át, csak a többinek a kéziratlapjai elkallódtak. S azt is érdemes kiemelni, hogy ennek alapján úgy tűnik, hogy Kazinczy tényleg továbbította barátainak a költeményeket, akik ráadásul tovább is másolták azt. Az OSZK-kéziratot másoló kéz nem Kazinczyé, viszont a kézirat csak tőle eredhet, így feltételezhetünk egy közbenső másolatot. (Ennyit arról, hogy az OSZK-kézirat egy Berzsenyi-kéziratról lett volna másolva: hiszen már Kazinczy sem közvetlenül másolta a Berzsenyi-kéziratról a Kis által átíratott kéziratot.) Úgy tűnik tehát, hogy Berzsenyi már 1803-ban belépett az irodalmi nyilvánosságba – még ha e nyilvánosság viszonylag szűk körű lehetett is. (Persze – Merényi tévedései után legyünk óvatosak – az is lehetséges, hogy valaki közvetlenül Berzsenyitől másolta a kéziratot.)

A következő változatunk az 1808-as szöveg, amelyben Berzsenyi már némiképp módosított az eredetin, majd jön az 1813-as, végsőnek tekinthető változat. Íme, együtt e három (a változásokat kiemelem félkövérrel, kivéve ott, ahol egész versszakos betoldás történt; az akadémiai változat textológiai jegyzeteit – egyetlen releváns helyet nem számítva – nem közlöm):

Pannonhalma (1803)166

MTA KIK (1808)

Első kiadás (1813)

A’ Magyarokhoz

A’ Magyarokhoz.

Delicta Majorum immeritus lues

Romane! – – –

[1.] Romlásra indúlt, hajdan erős, Magyar,

Nem látod Árpád vére miként fajul,

Nem látod a’ boszszús Egeknek

Ostorozó kezeit Hazádon!

[1.] Romlásra índult hajdan erős Magyar!

Nem látod Árpád Vére miként fajul?

Nem látod a’ boszszús Egeknek

Ostorait nyomorult Hazádon?

[1.] Romlásnak indúlt hajdan erős Magyar!

Nem látod Árpád’ vére miként fajúl?

Nem látod a’ bosszús egeknek

Ostorait nyomorúlt hazádon?

[2.] Sok századoknak vér-zivatarja-köztt

Rongált Budának tornyai állanak

Ámbár ezerszer vak tüzedben,

Véreidet magadat tiportad.

[2.] Nyoltz századoknak vérzivatarja köztt

Rongált Budának tornyai allanak,

Ambár ezerszer vak tüzedben

Vereidet, magadat tiportad.

[2.] Nyoltz századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,

Ámbár ezerszer vak tüzedben

Véreidet, magadat tiportad:

[3.] Elszórja, hiddel, szám-ki-vetett ösi.

Erkőltsöd’ átka ’s mastani vesznitért

Romlott fajúltság, ’s nem sokára.

Értz-falain viperák süvőltnek.

[3.] El szórja hiddel mastani veszni tért

Erkőltsed; undok vípera fajzatok

Dúlják fel e’ várt melly sok ádáz

Ostromokat mosolyogva nézett.

[3.] Elszórja hidd el mostani veszni tért

Erkölcsöd; undok vípera fajzatok

Dúlják fel e’ várt, melly sok ádáz

Ostromokat mosolyogva nézett.

[4.] Nem ronthatott-el tégedet, óh Magyar!

A’ vad Tatár Khán’ Xerxesi tábora

’S világot ostromló Töröknek.

Nap-keletet leverő hatalma

[4.] Nem ronthatott el tégedet oh Magyar!

A’ vad Tatár Chán Xerxesi tábora

’S Világot ostromló Töröknek

Napkeletet le verő hatalma.

[4.] Nem ronthatott el tégedet egykoron

A’ vad Tatár Chán’ Xerxeszi tábora

’S világot-ostromló Töröknek

Napkeletet leverő hatalma:

[5.] Nem vertt-le téged Zápolya őldöklő

Századja, ’s Bethlen’ vérbe merűlt kora.,

Rákótzi’ vérengző haragján.

’S rettenetes tüze közt meg-álltál.

[5.] Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő

Századja, ’s titkos gyilkosaid keze

A’ szent rokon vérbe ferösztő

Viszszavonás tüze köztt meg álltal

[5.] Nem fojthatott meg Zápolya’ öldöklő

Századja ’s titkos gyilkosaid’ keze:

A’ szent rokonvérbe feresztő

Visszavonás’ tüze közt megálltál;

[6.] Mert régi Erkőlts, Spártai férjfi kar

Küzdött, vezérelt fergetegid között

Birkózva győztél Herculesként

Achaji kard rezegett kezedben.

[6.] Mert régi Erkölts Spartai ferjfi kar

Küzdött vezérelt fergetegid között

Birkózva győztel s Herculesként

Értz buzogány rezegett kezedben.

[6.] Mert régi erkölcs ’s Spártai férjfi kar

Küzdött ’s vezérlett fergetegid között;

Birkózva győztél, ’s Herculesként

Ércz-buzogány rezegett kezedben.

[7.] Mast lassu méreg lassu halál emészt

’S Mint egy kevély bűkk. mellyet az

északi Szélvész le nem ront, benne termő

Férgek erős győkerit meg-őrlik.

[7.] Most lassu méreg lassu halál emészt.

Mint167 a’ kevély Tölgy mellyet az északi

Szélvész le nem dönt, benne termö

Férgek erős gyökerit meg őrlik,

[7.] Most lassu méreg, lassu halál emészt.

Nézd, a’ kevély tölgy, mellyet az éjszaki

Szélvész le nem dönt, benne termő

Férgek erős gyökerit megőrlik,

[8.] Bátran merűl mast a’ buja ifjuság

Undok bűnében ’s úszva folárkodik;

Még gyenge a’ Szűz már katzéros,

’S gerjedező tüzeit kinálja.

[9.] A’ férjfi, oh bűn! már ma kereskedik

Szép párja’ testével; maga alkuszik

Gazdag folárral, ’s gyenge társát.

Fajtalanúl teregetni hagyja.

[8.] S eggy gyenge széltől földre teríttetik;

Igy minden Ország’ támasza talpköve

A’ tiszta Erkölts melly ha meg vesz

Róma le dűl s rab igába görbed.

[8.] ’S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország’ támasza, talpköve

A’ tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl ’s rabigába görbed.

[10.] Vallástalanság rút szüleménnyei,

Erkőltstelenség ’s minden utálatos

Fertelmek áradnak Hazánkra

Régi Nemes Magyarok’ porára.

[9.] Vallástalanság rút szüleményei

Erköltstelenseg minden utálatos

Förtelmek áradnak Hazánkra

Régi nemes Magyarok porára.

[11.] Fegyverre termett szép deli ifjuság

Kard-forgatásban nem gyakoroltatik

Nem tud nyeregben, nem tud ugró

Gyors paripán le-ragadva szökni

[10.] Fegyverre termett szep deli ifjuság

Kardforgatásban nem gyakoroltatik

Nem tud nyeregben, nem tud ádáz

Tatosokon le ragadva szökni

[9.] Mi a’ Magyar most? – rút Sybaríta váz;

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

’S hazája’ feldúlt védfalából

Rak palotát heverő helyének;

[11.] Eldödeinknek bajnoki köntösét

’S Nyelvét meg unván rút idegent tserélt

A’ nemzet’ őr lelkét tapodja

Gyermeki báb puha szíve tárgya.

[10.] Eldődeinknek bajnoki köntösét

’S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,

A’ Nemzet’ őrlelkét tapodja;

Gyermeki báb puha szíve’ tárgya. –

[12.] Oh más magyar kar menyköve villogott

Attilla ditső hartzai köztt, midőn.

A’ fél világgal szembe szállott

Nemzeteket tapodó haragja.

[12.] Oh más Magyar kar mennyköve villogott

Attilla véres hartzai köztt midőn

A’ fél vilaggal szembe szállott

Nemzeteket tapodó haragja.

[11.] Oh! más magyar kar’ mennyköve villogott

Atilla véres harczai közt, midőn

A’ Félvilággal szembeszállott

Nemzeteket tapodó haragja.

[13.] Más néppel ontott bajnoki vért Hazánk’

Szerzője Árpád a’ Duna’ partjain

Oh más Magyar kar verte viszsza

Húnyadival Mahomet’ hatalmát.

[13.] Más néppel ontott bajnoki vért Hazánk

Atlássa Árpád a Duna partjain

Oh más Magyarral verte viszsza

Nagy Hunyadink Mahomet hatalmat.

[12.] Más néppel ontott bajnoki vért Hazánk’

Szerzője Árpád a’ Duna’ partjain:

Oh! más Magyarral vertevissza

Nagy Hunyadink Mahomet’ hatalmát!

[14.] Akkor vitéz hirt ’s bajnokï érdemet.

Szerzett az ifju Pélides’ utjain.

Mast imé, oh szégyen! mivé lett

Módi-majom, gunyolásra méltó

[14.] Akkor vitez hirt ferjfias érdemet

Szerzett az ifjú Hercules utjain

Mast íme oh szegyen mivé lett

Módi majom gunyolásra méltó

[15.] Átok reátok Harpia’ fajzati.

Erkőltseinket vesztegető fenék!

Fessen le hiv Gvádányi’ tolla,

Nemzetemet tsufoló bolond korts!

[15.] Átok reátok harpia fajzati

Erköltseinket vesztegető fenék!

Fessen le hiv Gvádányi tolla

Nemzetemet tsufoló bolond korts!

[16.] De jaj tsak igy jár minden az Ég alatt!

Forgó viszontság járma alatt nyögünk

Tündér szerentsénk változandó

Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.

[16.] De jaj! tsak igy jár minden az ég alatt.

Forgó viszontság’ jarma alatt nyögünk,

Tündér szerentsénk valtozandó

Hol mosolyog, hol utalva néz ránk

[13.] De jaj, csak így jár minden az ég alatt!

Forgó viszontság’ járma alatt nyögünk.

Tündér szerencsénk’ kénye hány vet,

Játszva emel ’s mosolyogva ver le.

[17.] Felforgat a’ nagy századok ejjele

Mindent; le omlott a’ hires Ilion,

’S A’ büszke Cárthagó’ hatalma

Mint az erős Babilon le romlott.

[17.] Fel forgat a’ nagy századok értz keze

Mindent; le romlott a’ hires Ilion

A’ büszke Chartágó hatalma

Roma erős Babilon le omlott

[14.] Felforgat a’ nagy századok’ érczkeze

Mindent; ledűlt már a’ nemes Ílion,

A’ büszke Cárthágó’ hatalma,

Róma, ’s erős Babylon leomlott.

[18.] Vólt olly idő már mellybe nemes Hazánk

Fénylő ditsősség poltza felett virúlt

Jön olly idő még, mellybe gyászos.

Hamvaiból gyülevész kavartz kél.

[18.] Volt olly idő már mellybe nemes Hazánk

A’ legmagasabb poltzra emelkedett,

Jőn olly idő mellyben el szórt168

Hamvaiból gyülevész kavartz kél.

(exkurzus: a győri változat ügye)

Mielőtt e változatok összevetésére térnénk, érdemes még elidőzni az ún. győri változatnál. Ezt a szöveget Lám Frigyes találta a győri bencés gimnáziumban, amikor régi drámai emlékek után kutatott, s az ő révén került Gálos Rezsőhöz, aki egy nehezen követhető átiratot közölt róla az Irodalomtörténeti Közleményekben 1926-ban.169 Ezek után Merényi Oszkár kérte fel a gimnázium akkori igazgatóját, Lovas Elemért, hogy küldje el neki a verset, ám Lovas csak egy átiratot küldött, amelyet Merényi meg is jelentetett modernizált helyesírással.170 A kéziratot Merényi a második világháború után már hiába kereste, s ebből arra a következtetésre jutott, hogy annak meg kellett semmisülni.

Mi az, amit eddig tudni lehetett e kéziratról?

Gálos, az egyetlen, aki látta is a kéziratot, azt állította, hogy későbbi, 19. századi másolat lehet. A szöveg maga ugyanakkor zavarba ejtő volt, hiszen bizonyos vonásai az OSZK-változathoz álltak közel, más tekintetben viszont az 1813-as verzióra mutattak. Gálos azt is elárulta, hogy valaki néhány szakaszhoz odaírta, hogy „Kazinczyé”, ami azt mutatta, hogy valaki utólag megpróbálta rekonstruálni Kazinczy keze nyomát a költemény szövegén.

Két vélemény alakult ki erről a filológiai helyzetről a szakirodalomban. Voltak, akik szerint ez egy autentikus változat. Gálos arra jutott, hogy ez a változat az 1808 és 1813 közötti munka egyik fázisa lehetett,171 Merényi pedig úgy vélte, hogy ez a szöveg abból a bizonyos 1803-as kéziratból ered, melyet Berzsenyi Kazinczynak is elküldött Kis Jánoson keresztül. A kritikai kiadásban tehát 1803-nál szerepel, s e hely egyben visszamenőlegesen igazolja a Kesergés datálását is.172 Legutóbb Bíró Ferenc állt elő érdekes magyarázattal, aki azt feltételezte, hogy a győri csatának hatására alakította szövegét Berzsenyi, s így a győri változat az 1809 és 1810 közötti munkafolyamat egyik fázisaként tételezhető.173 Mások kételkedtek a „munkafázis”-hipotézisben. Előbb Szajbély Mihály jelezte kételyeit, amit aztán Csetri Lajos is átvett.174 Szajbély azt feltételezte, hogy inkább egy kompilált változatról van szó. Az a tény ugyanis, hogy a kézirat jóval későbbi, mint Berzsenyi kora, s hogy valaki beírta, hogy mely versszakok kerültek be Kazinczy sugalmazására, már azt mutatják, hogy aki ezt a kéziratot írta, ismerte valamelyest a kiadások történetét, s egy kompiláció révén megpróbálta rekonstruálni Kazinczy keze nyomát. Szajbély óvatos: elismeri, hogy ez is csak egy felvetés, s voltaképpen csak azt kívánja jelezni, hogy akkora a filológiai bizonytalanság, hogy Merényiével egyenértékű alternatív elméletek könnyedén kidolgozhatóak.

A pannonhalmi kézirat felfedezése után egy dolog biztos: Merényi 1803-as datálása téves volt. A többi kérdés eldöntésében az lehet segítségünkre, ha előkeressük magát a győri változatot. Merényi azt állította, hogy az 1945-ben megsemmisült, ám minekutána egyéb lappangó kéziratoknál ugyanezt írta oda, éltünk a gyanúperrel, hogy mégiscsak meglehet. Két úton indultam el a kézirat felkeresésére: 1) Egyfelől Lovas Elemér hagyatékát néztem át, mivel ő fogta utoljára kezében a kéziratot (ám minekutána Gálostól alig sikerült visszakönyörögni, többé nem adta ki a kezei közül). Ez a Pannonhalmán őrzött, amúgy elképesztően érdekes hagyaték azonban nem tartalmazott semmiféle nyomot. 2) Másfelől megpróbáltam a győri bencések hajdani, nagyon gazdag múzeumi anyagának nyomába eredni. Ez az anyag a második világháború után a győri Xántus János Múzeumba (a mai Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumba) került át (a győri főtér másik oldalára), s manapság is ez az archívum őrzi azt. Felkerestem hát e múzeumot, hogy tudnak-e bármit a kéziratról, ám első körben nem tudtak felvilágosítással szolgálni. Évekkel később aztán váratlanul, egy elfeledett, vegyes kéziratokat tartalmazó dobozból előkerült a kézirat (no lám, ez is ott volt, ahol lennie kellett!), s szerencsémre a muzeológusok emlékeztek korábbi kérésemre.175

A kézirat valóban a 19. század második feléből származik. Fontos adalék (Gálos ezt nem mondta), hogy a kézirat másolójának keze írta oda a megjegyzést Kazinczyról. Íme, a változatok egymás mellett (mivel a másoló az 1808-as kéziratot nem ismerte, az általa másolt 1803-as és 1813-as szövegeket teszem mellé):

Pannonhalma (1803)

Első kiadás (1813)

Győri kézirat (19. század második fele)

A’ Magyarokhoz.

A magyarokhoz

Romlásra indúlt, hajdan erős, Magyar,

Nem látod Árpád vére miként fajul,

Nem látod a’ boszszús Egeknek

Ostorozó kezeit Hazádon!

Romlásnak indúlt hajdan erős Magyar!

Nem látod Árpád’ vére miként fajúl?

Nem látod a’ bosszús egeknek

Ostorait nyomorúlt hazádon?

Romlásnak indult hajdan erős magyar,

Nem látod Árpád vére miként fajul,

Nem látod a boszus Egeknek

Ostorozó kezeit hazádon.

Sok századoknak vér-zivatarja-köztt

Rongált Budának tornyai állanak

Ámbár ezerszer vak tüzedben,

Véreidet magadat tiportad.

Nyoltz századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,

Ámbár ezerszer vak tüzedben

Véreidet, magadat tiportad:

Sok századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,

Ámbár ezerszer vak tüzedben

Véreidet, magadat tuportad:

Elszórja, hiddel, szám-ki-vetett ösi.

Erkőltsöd’ átka ’s mastani vesznitért

Romlott fajúltság, ’s nem sokára.

Értz-falain viperák süvőltnek.

Elszórja hidd el mostani veszni tért

Erkölcsöd; undok vípera fajzatok

Dúlják fel e’ várt, melly sok ádáz

Ostromokat mosolyogva nézett.

Elszórja, hidd el, számkivetett ösi

Erkölcsöd átka, s mostani veszni tért

Romlott fajultság, s nem sokára

Ércfalain viperák süvöltnek.

Nem ronthatott-el tégedet, óh Magyar!

A’ vad Tatár Khán’ Xerxesi tábora

’S világot ostromló Töröknek.

Nap-keletet leverő hatalma

Nem ronthatott el tégedet egykoron

A’ vad Tatár Chán’ Xerxeszi tábora

’S világot-ostromló Töröknek

Napkeletet leverő hatalma:

Nem ronthatott el tégedet, o magyar,

A vad tatár chán xerxesi tábora

S világot ostromló töröknek

Napkeletet leverő hatalma.

Nem vertt-le téged Zápolya őldöklő

Századja, ’s Bethlen’ vérbe merűlt kora.,

Rákótzi’ vérengző haragján.

’S rettenetes tüze közt meg-álltál.

Nem fojthatott meg Zápolya’ öldöklő

Századja ’s titkos gyilkosaid’ keze:

A’ szent rokonvérbe feresztő

Visszavonás’ tüze közt megálltál;

Nem vert le téged Zápolya öldöklő

Századja, s Betlen vérbe merült kora,

Rákóczi vérengző haragján,

S rettenetes tüze közt megálltál.

Mert régi Erkőlts, Spártai férjfi kar

Küzdött, vezérelt fergetegid között

Birkózva győztél Herculesként

Achaji kard rezegett kezedben.

Mert régi erkölcs ’s Spártai férjfi kar

Küzdött ’s vezérlett fergetegid között;

Birkózva győztél, ’s Herculesként

Ércz-buzogány rezegett kezedben.

Mert régi erkölcs, spártai férfikar

Küzdött, vezérelt fergetegid között,

Birkózva győztél, Herculesként

Áchaji kard rezegett kezedben.

Mast lassu méreg lassu halál emészt

’S Mint egy kevély bűkk. mellyet az

északi Szélvész le nem ront, benne termő

Férgek erős győkerit meg-őrlik.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.

Nézd, a’ kevély tölgy, mellyet az éjszaki

Szélvész le nem dönt, benne termő

Férgek erős gyökerit megőrlik,

Most lassu méreg, lassu halál emészt,

S mint egy kevély bükk, melyet az északi

Szélvész le nem dönt, benne termő

Férgek erős gyökerit megőrlik,

Bátran merűl mast a’ buja ifjuság

Undok bűnében ’s úszva folárkodik;

Még gyenge a’ Szűz már katzéros,

’S gerjedező tüzeit kinálja.

A’ férjfi, oh bűn! már ma kereskedik

Szép párja’ testével; maga alkuszik

Gazdag folárral, ’s gyenge társát.

Fajtalanúl teregetni hagyja.

’S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország’ támasza, talpköve

A’ tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl ’s rabigába görbed.

„S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Igy minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, mely ha megvész:

Róma ledől, s rabigába görbed.

Vallástalanság rút szüleménnyei,

Erkőltstelenség ’s minden utálatos

Fertelmek áradnak Hazánkra

Régi Nemes Magyarok’ porára.

Fegyverre termett szép deli ifjuság

Kard-forgatásban nem gyakoroltatik

Nem tud nyeregben, nem tud ugró

Gyors paripán le-ragadva szökni

Mi a’ Magyar most? – rút Sybaríta váz;

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

’S hazája’ feldúlt védfalából

Rak palotát heverő helyének;

Mi a magyar most? Rút sybarítaváz,

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

S hazája földúlt védfalából

Rak palotát heverő helyének.

Eldődeinknek bajnoki köntösét

’S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,

A’ Nemzet’ őrlelkét tapodja;

Gyermeki báb puha szíve’ tárgya. –

Eldődeinknek bajnoki köntösét

S nyelvét megunván, rút idegent cserélt,

A nemzet őrlelkét tapodja,

Gyermeki báb puha szive tárgya.

Vallástalanság rút szüleményei,

Erkölcstelenség s minden utálatos

Fertelmek áradnak hazánkra,

Régi nemes magyarok porára.”176

Fegyverre termett szép, deli ifjúság

Kardforgatásban nem gyakoroltatik,

Nem tud nyeregben, nem tud ugró

Gyors paripán leragadva szökni.

Oh más magyar kar menyköve villogott

Attilla ditső hartzai köztt, midőn.

A’ fél világgal szembe szállott

Nemzeteket tapodó haragja.

Oh! más magyar kar’ mennyköve villogott

Atilla véres harczai közt, midőn

A’ Félvilággal szembeszállott

Nemzeteket tapodó haragja.

O más magyar kar mennyköve villogott

Atilla dicső harcai közt, midőn

A fél világgal szembeszállott

Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért Hazánk’

Szerzője Árpád a’ Duna’ partjain

Oh más Magyar kar verte viszsza

Húnyadival Mahomet’ hatalmát.

Más néppel ontott bajnoki vért Hazánk’

Szerzője Árpád a’ Duna’ partjain:

Oh! más Magyarral vertevissza

Nagy Hunyadink Mahomet’ hatalmát!

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk

Szerzője Árpád a Duna partjain:

O más magyarral verte vissza

Nagy Hunyadynk Mohamet hatalmát!

Akkor vitéz hirt ’s bajnokï érdemet.

Szerzett az ifju Pélides’ utjain.

Mast imé, oh szégyen! mivé lett

Módi-majom, gunyolásra méltó

Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet

Szerzett az ifju Pelides utjain;

Most íme, o szegény, mivé lett

Módi majom, gunyolásra méltó.

Átok reátok Harpia’ fajzati.

Erkőltseinket vesztegető fenék!

Fessen le hiv Gvádányi’ tolla,

Nemzetemet tsufoló bolond korts!

Átok reátok Charpia fajzati,

Erkölcseinket vesztegető fenék!

Fessen le hív Gvadányi tolla,

Nemzetemet csúfoló bolond korcs!

De jaj tsak igy jár minden az Ég alatt!

Forgó viszontság járma alatt nyögünk

Tündér szerentsénk változandó

Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.

De jaj, csak így jár minden az ég alatt!

Forgó viszontság’ járma alatt nyögünk.

Tündér szerencsénk’ kénye hány vet,

Játszva emel ’s mosolyogva ver le.

De jaj, csak így jár minden az ég alatt,

Forgó viszontság járma alatt nyögünk,

Tündér szerencsénk változandó,

Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.

Felforgat a’ nagy századok ejjele

Mindent; le omlott a’ hires Ilion,

’S A’ büszke Cárthagó’ hatalma

Mint az erős Babilon le romlott.

Felforgat a’ nagy századok’ érczkeze

Mindent; ledűlt már a’ nemes Ílion,

A’ büszke Cárthágó’ hatalma,

Róma, ’s erős Babylon leomlott.

Felforgat a nagy századok éjjele

Mindent; leromlott a hires Ilion,

A büszke Carthágó hatalma,

Róma, s erős Babylon leomlott.

Vólt olly idő már mellybe nemes Hazánk

Fénylő ditsősség poltza felett virúlt

Jön olly idő még, mellybe gyászos.

Hamvaiból gyülevész kavartz kél.

Volt oly idő már, melybe’ nemes hazánk

Fénylő dicsőség polca fölött virult:

Jön oly idő még, melybe’ gyászos

Hamvaiból gyülevész kavarc kel.

Ennek alapján úgy sejthetjük, hogy Szajbély Mihály hipotézise állhatott közelebb az igazsághoz.

Vannak gyengébb és erősebb hipotéziseink.

A gyengébb: feltehetően valaki hozzáférhetett a pannonhalmi kézirathoz. A bencés oktatásban bevett gyakorlat volt kéziratok másoltatása, akár így is hozzáférhetett egy diák a kézirathoz, de akár az is előfordulhat, hogy valamelyik szerzetes kezdte el másolni a kéziratot. A nyitósornak elhíresült kezdőszavait még automatikusan javította. (Itt emlékeztetnék rá, hogy az első változatot annak idején elküldő Kis János is így nevezi meg a verset, tehát a „Romlásnak indult...” olyan hívószavak voltak, melyek erősen rögzültek az irodalmi emlékezetben.) Utána ismeretlen másolónk menet közben rájött, hogy ez a versnek egy korai változata lehet, s rendelkezett azzal a tudással is, hogy Kazinczy módosított a költeményeken. (Ehhez elegendő volt Döbrentei Gábor 1842-es kiadását forgatnia, más bizonyíték nem kellett.)177 Az 1808-as kéziratot nem ismerte, de hogyan ismerte volna, hiszen az több száz kilométerre volt tőle, az Akadémia könyvtárának kézirattárában. (A Toldy-kiadás pedig elég mélyen elásta szövegfilológiai jegyzetek mögé a variánst.)178 Amikor odaért, ahol következnie kellett volna az 1813-as kiadás ismert versszakainak, észrevette a hiányt, és beírta a versbe egy jegyzettel.179 Az én átiratomban azért vannak elcsúsztatva az 1803-as és a győri változatok szakaszai, mert a másoló nem ismerte az 1808-as kéziratot, s így nem tudhatta, hogy Berzsenyi e szakaszokat eredetileg máshová szúrta be. (Ez sajnos most nem látszik, mert a kezelhetőség kedvéért az 1808-as verziót nem tettem a másik három mellé.) Egy helyen botlott még meg a tolla másolás közben: az 1803-as változat 13. szakaszának utolsó két sorában automatikusan javított az 1813-as változatra. Ez tekinthető klasszikus másolási hibának is (lectio difficilior!), főleg egy olyan embertől, akinek fülében volt a költemény publikált változata.

Az erősebb hipotézis ez: nem is feltétlenül szükséges nekünk a másolás regényes történetét feltalálnunk. Ez a szöveg nyilvánvalóan kompiláció, amelyet az 1803-as változat és az 1813-as kiadás egybedolgozásával hoztak létre. A másoló jelezte is, hogy hol nyúlt bele a szövegbe, s még azt is, hogy mit gondolt azon szakaszokról. (Ezért is fontos tudnunk azt, hogy ő maga írta be ezt az – amúgy téves – attribúciót.)

(A’ Magyarokhoz – elemzési lehetőségek)

A költemény a magyar irodalmi köztudat egyik legjelentősebb szövege – még ha változatai körül némi filológiai káosz bontakozott is ki. A továbbiakban nem annyira az eddigi befogadástörténet érdekel minket, mint inkább az, hogy az egyes változatok alakulása során történt-e olyan koncepcionális változás, mely újraírta volna a költőnek a bárdköltészethez vagy annak bármely kérdéséhez való viszonyát. A legtöbb elemzés ugyanis legfeljebb említés szintjén tért ki e kérdésre. A kritikai kiadás nemcsak a változatok időrendjét zavarta össze, de azzal, hogy a bizonytalan győri változatot főszövegként közölte, míg az 1808-as verziót a jegyzetek közé rejtette, nem igazán könnyítette meg az olvasó dolgát. Csetri Lajos – akinek Berzsenyi-könyve épp arról szól, hogy a korai szövegváltozatokat (az „ősszövegeket”) miként lehet értékelni – ugyan számot vetett a szövegek variabilitásával, de elemzése során az OSZK-változatot (melyről nem tudhatta, hogy az 1803-as szöveg másolata) egy kissé összemosta az 1808-as variánssal, s e kettőt állította szembe az 1813-ban publikált szöveggel.180 Legutóbb pedig Bíró Ferenc elemezte részletesen a költeményt, s miközben elemzése számos finom megfigyelést tartalmaz, aközben ő is az időrendbe helyezés csapdájába esik (például a győri csatának jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint amit filológiailag is alá lehetne támasztani).181

A szakirodalomnak emellett van egy kimondott-kimondatlan vitája is a költemény zárlata körül, mely kérdés voltaképpen arra vezethető vissza: vajon Berzsenyi milyen mértékben látta pesszimistán nemzete jövőjét? Ismeretes, hogy gróf Széchenyi István, mikor feleségének beszámol a versről (konkrétan az 1816-os, második kiadás szövegéről), az utolsó szakaszt nem fordítja le neki, mondván, hogy azt nyilván csak a cenzúra miatt tette oda Berzsenyi.182 Horváth János érteni véli Széchenyit: szerinte is gondolati törés van itt, ugyanis a költemény „vészkiáltás”, mely felhívja a magyarok figyelmét az erkölcsi pusztulásra; s ehhez nem illik az a mozzanat, mely az utolsó szakaszban a magyarság szükségszerű pusztulását vetíti előre. Horváth, bár ezt explicite nem mondja ki, e verset alapvetően elhibázott költeménynek tartja.183 Seres József ennek kapcsán „groteszk ellentmondásról” beszél.184 Merényi Oszkár nem látja ennyire szélsőségesnek a gondolati törést, szerinte az „óda költői logikája: közvetett figyelmeztetés, intés. Ha nem változik meg a nemzet, ha nem születik újjá, akkor oly véget ér, mint a többi nemzetek, amelyek hasonló bűnök miatt pusztultak el.”185 Csetri Lajos volt az, aki e téren is egészen más irányba tapogatózott: szerinte Berzsenyi történetfilozófiai tájékozódását kell megértenünk. A következő elemeket rekonstruálta Berzsenyi gondolkodásában: 1) a horatiusi mintára átvett váteszköltői hagyomány (ezt nevezzük mi bárdköltészetnek); 2) rendi nemzettudat (mely elsősorban a nemesi nemzetre korlátozódik); 3) „spártai típusú plutarkhizmus” (mely a „katonai demokrácia egalitárius és puritán embereszményét hordozza”);186 4) a történelem körforgásának sztoikus tana. (Most kihagyjuk Csetri elemzésének azokat az elemeit, melyek a „klasszicizmus versus romantika” ellentétére épülő leírások ellenében érvelnek, illetve a vers stílusára vonatkozó finom megfigyeléseit.)187 Legutóbb Bíró Ferenc szólt hozzá a kérdéshez. Szerinte a „tündér szerencse” és a „forgó viszontság” az éppenséggel nem arra utal, hogy eldöntött kérdés volna a magyarság bukása, hiszen mind a két kifejezés tartalmazza a lehetséges pozitív kimenetet. A fenyegető veszély ilyenformán inkább a szerencse kényének-kedvének, a fortuna erejének való kiszolgáltatottság.188 (E figyelemre méltó megfigyelésre később még visszatérünk.)

De nézzük a változatokat a maguk sorrendjében, pontosabban azt, hogy mi változott meg az első körben (1803 és 1808 között) és mi a másodikban (1808 és 1813 között).

Mi változott 1803 és 1808 között? Az egyik legalapvetőbb változás, hogy lett címe a költeménynek. Hogy kik is volnának ezek a magyarok, azt rögtön az első két sorba rejtett megszólítás tartalmazza: Árpád vérei a natio hungaricára, a nemesi nemzetre utalnak egyértelműen. A mottó Horatius III. 6. carmenjére (Ad Populum Romanum) utal, ahol a rómaiak romló erkölcseit szapulja a költő. Azt a költeményt, mely a következő sorokkal zárul:

Aetas parentum peior avis tulit

nos nequiores, mox daturos

progeniem vitiosiorem.189

Nemcsak azért fontos hát e költemény, mivel bizonyos részeit már az 1803-as változat is idézi (8–9. szakaszok),190 de azért is, mivel voltaképpen azt az értelmezési keretet is megadja, melyben a költeményt érteni kell: a nemzedékről nemzedékre romló erkölcsökre való figyelmeztetést. Persze épp a vonatkozó szakaszok – a szinte szó szerinti fordítások – kihagyása indokolhatta, hogy mégiscsak megadta a költő ihletadó forrását. Akárhogy is van: mindkét változatban igen hangsúlyosan van jelen ezen intertextus. Mindez arra mutat, hogy Berzsenyi a bárdköltészeti szerepet nagyon is tudatosan öltötte magára: költeményének rögtön felütése (címe, mottója, megszólítása) ezt hivatott jelezni.

Nézzük, hogy a két változat mit mond a történelemről. Az 1803-as változat bizonyos kérdésekben konkrétabb, bizonyos kérdésekben kevésbé. A legfontosabb változás Szapolyai, Bethlen és Rákóczi egymás mellé helyezésének eltüntetése az 5. szakaszban:

Pannonhalma (1803)

MTA KIK (1808)

[5.] Nem vertt-le téged Zápolya őldöklő

Századja, ’s Bethlen’ vérbe merűlt kora.,

Rákótzi’ vérengző haragján.

’S rettenetes tüze közt meg-álltál.

[5.] Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő

Századja, ’s titkos gyilkosaid keze

A’ szent rokon vérbe ferösztő

Viszszavonás tüze köztt meg álltal

Az eredeti változat azt a történelmi narratívát idézi fel, mely az országot sújtó veszedelmet a belső lázadás okozta anarchiának tulajdonítja. Így Szapolyai János, aki nem volt képes lemondani a trónról, Bethlen Gábor, aki a harmincéves háborúban saját nemzettársai ellen lázított, vagy II. Rákóczi Ferenc, aki évekre borította lángba a török iga alól éppen csak felszabadult hazát – mindhárman az anarchia felé haladtak. Merényi Oszkár rekonstruálta, hogy Berzsenyi történelmi tanulmányai során találkozhatott ezzel az „aulikus” elbeszéléssel Losontzi István tankönyvében és Karl Gottlieb Windischnél.191 Egyrészt már csak azért sem kell a konkrét forrását azonosítani e narratívának, mivel az közhelyszerű a korban,192 másrészt az sem bizonyos, hogy a költeményből való kiiktatása ezen elemeknek, azt is jelzi egyben, hogy Berzsenyinek megváltozott volna a véleménye e történelmi elbeszélésről. Az is előfordulhat természetesen, hogy inkább azt érzékelte, hogy közel sem mindenki által elfogadott elbeszélésekről van szó, s mint költeményének partikuláris elemét úgy korlátozta, hogy az anarchia mozzanatának veszélye benne maradjon versében: „Zápolya öldöklő / Századja” ugyanis legalább annyira utalhat Szapolyaira, mint a 16. században eszkalálódó történelmi katasztrófára: a török birodalom magyarországi hódításaira. Bethlen és Rákóczi helyét itt maga a probléma veszi át: a „visszavonás” történelmi problémájának kérdése.

Másutt éppenséggel konkrétabb tartalomra váltott a költemény. A második szakaszban a „sok század”-ból „nyoltz század” lesz, azaz viszonylag pontosan megadja ezzel a vershelyzet idejét: ha az államalapítástól számolunk, akkor éppen a vers írásának idejéhez, a 19. század elejére jutunk. A harmadik szakaszhoz is hozzányúl:

Pannonhalma (1803)

MTA KIK (1808)

[3.] Elszórja, hiddel, szám-ki-vetett ösi.

Erkőltsöd’ átka ’s mastani vesznitért

Romlott fajúltság, ’s nem sokára.

Értz-falain viperák süvőltnek.

[3.] El szórja hiddel mastani veszni tért

Erkőltsed; undok vípera fajzatok

Dúlják fel e’ várt melly sok ádáz

Ostromokat mosolyogva nézett.

Buda váráról szólván az idő itt először fut a jövőbe, így e szakasznak kitüntetett helye van, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a magyarság jövőjéről mit is mond a vers. Az első szakaszban a magyar „romlásra indult” (tehát még nem ért oda), „Árpád vére [...] fajul” (tehát a folyamat még zajlik).193 A második szakasz ezt a kettős időszerkezetet alakítja át múlt és jelen szembesítésévé: „Rongált Budának tornyai állanak” (tehát Buda – amely itt a magyarság metaforája is természetesen – még megvan, de csak rongálva). S ekkor, a harmadik szakaszban feltűnik a jövendő lehetősége. Az első kidolgozásban a vár „Értz-falain viperák süvöltnek” (’éles, metsző hangon sikítanak’), a másodikban viszont dinamizálja a múlt és jelen közötti értékkülönbséget („sok ádáz / Ostromokat mosolyogva nézett”), s a viperák itt nem annyira a pusztulás következményei lesznek, hanem maguk a viperák okozzák azt („undok vípera fajzatok / Dúlják fel e’ várt”). A metafora tehát helyet cserélt: a pusztulás egyik kísérőjelensége vagy tünete aktív cselekvő lett, s ilyenformán a viperák maguk a magyarok lettek.

Ezek után jön az 1803-as változatban egy arányos szerkezet: három versszakban leírja a múltat, három szakaszban a jelen elemzése következik, majd két versszaknyi összefoglalás után újraindul az időszembesítő gondolatmenet. Azzal, hogy az 1808-as változat két szakaszt kivágott, ezt az arányosságot az aszimmetria irányába mozdította el.194 Persze e metszésnek lehettek esztétikai okai is (említettük, hogy ezek a legkönnyebben felismerhető horatiusi allúziók), s Berzsenyi a férfias, katonai erények elpuhulásának itt azt az elbeszélését elevenítette fel, mely – nemcsak Horatiusnál, de például Sallustiusnál is – a nemi erkölcsök szétzüllésében láttatja egy birodalom bukását. Hogy a bujaság szemben állhat a katonai erényekkel, tehát nem új gondolat, mindazonáltal érdekes, hogy Berzsenyi úgy vélte, ez kevésbé illik versébe. Itt sem hiszem, hogy történelemképe változott meg, egyszerűen a gondolatmenet kívánt mást. De vajon miért? Két oka is lehetett ennek: az egyik, hogy az elpuhulás Horatiustól idézett képeinek természetesen Rómát kellett felidézniük a művelt olvasóban, s talán Berzsenyi jobbnak látta, ha nem egy imitáció révén írja bele Róma történetét versébe, hanem közvetlenül is; a másik, hogy az erkölcstelenségnek nem feltétlenül voltak meg a magyar történelemre applikálható párhuzamos kliséi. Miközben Róma a nagy birodalmak szükségszerű bukásának egyik paradigmatikus példája lett, aközben az elpuhulás, a harci erények elvesztése nem feltétlenül római módra történt. Ráadásul e szakaszok átírása (1803: 8–9. szakaszból 1808: 8. szakasz) bár megbontotta az eredeti párhuzamos szerkesztést, ám lehetőséget adott a fahasonlat kibontására is. Így a – talán valóban – Baróti Szabó Dávidtól vett allegorikus kép két versszakban, hosszabban kifejtve kapott nagyobb súlyt:

[7.] Most lassu méreg lassu halál emészt.

Mint/Nézd a’ kevély Tölgy mellyet az északi

Szélvész le nem dönt, benne termö

Férgek erős gyökerit meg őrlik,

[8.] S eggy gyenge széltől földre teríttetik;

Igy minden Ország’ támasza talpköve

A’ tiszta Erkölts melly ha meg vesz

Róma le dűl s rab igába görbed.

Az állapotleírást követi a hasonlat, majd a képet a sententia, mely egy újabb metaforával egészíti ki a víziót. Nem véletlen, hogy már ebben a változatban felmerül, hogy a hasonlító névmást a képiségre utaló imperatívusszal („Nézd”) váltja fel. (A pannonhalmi kéziratban szintén jelen volt e választási lehetőség, de Kis az egyik verziót egyszerűen kihúzta.) S érdekes, hogy nemcsak ezt, de a fát is kicseréli. Oly sokan írták már le, hogy Berzsenyi ezt az allegóriát Baróti Szabó Dávid Egy le-dőltt dió-fához című verséből195 kölcsönözte, de azt a kérdést még senki sem tette fel, hogy Berzsenyi vajon miért cserélte fel a diót előbb bükkre, majd tölgyre. Hogy egy egyszótagos fa kellett neki, annak még lehettek ritmikai okai (bár azért meg lehetett volna oldani dióval is a verset), a második kidolgozást pedig leginkább az indokolhatta, hogy a tölgy a római mitológiában jelentéssel bíró növény (Iupiter fája), egyszersmind hatalmi és közösségi jelkép, amennyiben a római polgárok számára közösségi (eleinte katonai) kiemelkedő cselekedeteikért kitüntetésként adható koszorú, a corona civica tölgylombból készült, így egyértelműen jobban illik a vers kontextusába, mint az antik vonatkozással nem bíró dió vagy bükk. Tehát azért cserélhetett Berzsenyi, mert a tölgy hagyományosan a nagyság, az erő és – mivel igen sokáig él – a halhatatlanság jelképe, míg a bükknek ilyen többletjelentése nincsen.196 Így a tölgy visszautal a korábbi Buda-allegóriára is: ott is egy látszólag legyőzhetetlen, érinthetetlen tárgy (egy vár) rongálódott meg. S Róma ugyanennek az allegóriámak a harmadik eleme: bár az elhagyott szakaszok miatt allegóriává nem válik, mégis ugyanannak a képnek ugyanazt a narratíváját hívja elő, s ilyeténképpen Róma a magyarok és a magyarokat szimbolizáló Buda képileg és történetileg értett párhuzama lesz. Nem véletlen, hogy Berzsenyi az 1808-as változatban nemcsak ide, de a vers végére is beírja a nagy birodalmak (Trója, Babilon, Karthágó) közé.

Csetri Lajos rekonstruálta azt a történelemképet, mely a virtus mibenlétét férfias, katonai erényekben ragadta meg. E tekintetben Berzsenyi egy olyan rendi eszményt követ, mely utóbb – részben az érzékenység és antropológiája hatására – fog kikopni mind a rendi, mind a bárdköltészetből. Berzsenyi költészetében persze ennek nyomai még bőven jelen vannak másutt is, s ha csak beleolvasunk az 1809-es inszurrekciós költészetbe, akkor látjuk, hogy mily gazdag irodalmi reprezentációja volt a natio hungarica azon képzetének, mely a saját vér feláldozásában látta mind a történelmi múlt (vérrel szerzett haza), mind az abból levezetett jelen legfontosabb legitimációját. (Itt utalhatunk arra a kedvelt elbeszélésre, mikor Mária Teréziának a magyar rendek saját életüket és vérüket – vitam et sanguinem – ajánlották.) Itt azonban hozzá kell tennünk még valamit: a francia háborúk nemesi felkelései az utolsó nagy pillanatai lehetettek ezen nemzeti ideológiának (mely sok tekintetben persze még jóval túlélte e korszakot). Annyi inszurrekciós költemény jelent meg, oly zavarba ejtő termékenységgel folyt a győri csata mítoszának megalkotása, hogy a kortársak mindezt nem tudhatták. Így aztán kár volna – értek egyet Csetrivel – korszerűtlennek bélyegezni Berzsenyi nacionalizmusát.197 Az ország területén zajló hadműveletek önmagukban indokolhatták e nagymértékű reprezentációs kényszert, másfelől a megváltozott mediális lehetőségek, a nyomtatás jelentőségének rendkívüli megnövekedése, lehetőségeinek gazdagodása (nem beszélve az olvasóközönség átalakulásáról, az általános alfabetizációról stb.) egész egyszerűen olyan helyzetet teremtett, ahol az új körülmények között nagyobb lehetőségek nyílhattak egy rendi vagy (S. Varga Pál szavával) eredetközösségi narratíva kifejezésére.198 Másfelől épp az említett változások miatt vált szükségszerűvé e narratíva valamiképpeni modernizálása is. Porkoláb Tibor figyelte meg – s ez az én perspektívámból a bárdköltészet erőre kapásának egyik tünete lehet –, hogy az inszurrekciós versekben „[f]eltűnően hiányoznak [...] a tényleges harci eseményekre, az adott politikai és katonai kontextusra történő utalások. A lelkesült szerzők az általánosság magas fokán zengik a bajnoki erényeket.”199 Bár Berzsenyi A’ Magyarokhoz szövegváltozataiban nem feltétlenül aktuálpolitikai eseményekre reagál, e változás mégis nyomot hagyott a szöveg alakulástörténetén.

Csetri az antikizáló katonai erények jelentőségének némi csökkenését látja bele az „achaji kard” „Értz buzogány”-ra cserélésében (6. szakasz),200 ám nem feltétlenül erről van itt szó. Inkább arról, hogy Róma kétszeri betoldásával párhuzamosan egy másik mítoszt (ti. a trójai háborúét) Berzsenyi a háttérbe húzott. Ezért cseréli le Hercules fegyverét (no meg talán azért, mert miért is került volna éppen akháj kard a kezébe), s ezért lesz, hogy a tökéletes hősként (a magyarok múltjának metaforájaként) megjelenő Hercules még egyszer vissza fog térni az 1808-as verzióban, ahol Akhilleuszt váltja (14. szakasz). Inkább van tehát megint arról szó, hogy e latinizálás Róma központi szerepét emeli ki.

S ugyanígy nem tulajdoníthatunk különös jelentőséget annak, hogy az 1808-as változatban megjelenik a magyar nyelv ügye a 11. szakaszban:

[11.] Eldödeinknek bajnoki köntösét

’S Nyelvét meg unván rút idegent tserélt

A’ nemzet’ őr lelkét tapodja

Gyermeki báb puha szíve tárgya.

Ez ugyanis csak felvezetése a háromszakasznyi (12–14. szakasz) ismételt összevetésnek, ahol jelen és múlt képei villannak egymásra. Hiszen nemcsak a nyelv, hanem „bajnoki köntös” is megjelenik itt, s ezzel keretbe helyezi az újabb indulatos beszédet. A 15. szakaszban ugyanis gróf Gvadányi Józsefről esik szó, s az utalás talán az ő Egy falusi nótáriusnak budai utazása című művére vonatkozik, ahol Zajtai, a peleskei nótárius Pesten és Budán járván folyamatosan a nemzeti nyelv és a nemzeti öltözet elhagyása miatt bírálja a divatot követő magyarokat a város legkülönbözőbb tereiben. (Berzsenyi számára – ezt is tudjuk másunnan – emellett a magyar tánc volt még a nemzeti jelleg egyik legfontosabb kifejezője – de az itt nem kerül szóba, Gvadányinál pedig az eddigiek mellett még a nemzeti ételek kerülnek szóba.) Amikor tehát a versbe kerül a nyelv és öltözködés váltásának kérdése, akkor tulajdonképpen ismét csak explicitté teszi azt, ami korábban egy utalásba rejtve jelent meg: itt, a gondolatmenete végén konkretizálja, hogy mit is ért a „fajulás” alatt. Az általános erkölcstelenség vádja tehát az állandónak tételezett nemzeti sajátosságok elhagyásaként jelenik meg, s Gvadányi citálása talán azt a nemzetkoncepciót is felidézheti, ahol a nemzeti sajátosságok – akár a ruha, akár a nyelv – fel- és levehetőek (bár ez semmiképpen sem tanácsos). Mindez azt jelenti, hogy az elkorcsosulás – a divat majomként való követése – egyéni döntés eredménye volt, s nem annyira a magyar történelemben rejlő szükségszerűség – s nyilván ebből a szempontból lehet megérteni a vers hangvételének indulatosságát. S talán ezért is veszi ki az elpuhulásnak a római narratíváját: nem a bujaság dönti romba az országot, hanem nyelv és öltözék cseréje.201 Sőt, talán azt is meg lehetne kockáztatni, hogy Berzsenyi beszélője itt magával a peleskei nótáriussal azonosul: az az indulat, mellyel a 14–15. szakaszok megszólalnak, emlékeztet Zajtai kirohanásaira, aki rendre dührohamot kapott, amikor az erkölcstelen viselkedés különböző példáira lelt. Érdekes, hogy manapság már Gvadányi szövegét leginkább ponyvaszövegként olvassuk, s ez az értékelés már a kortársak között is megjelent (nyilván ezért nem tetszett Kazinczynak sem Gvadányi szerepeltetése), míg Berzsenyi költeménye – szatirikus hangja mellett is – komoly társadalmi problémák kifejezőjeként értelmezte a szöveget. No persze az is meglehet, hogy Berzsenyi más szövegre utalt itt, mint amire Kazinczy vagy mi gondoltunk. Ritkábban idézett munkája Gvadányinak az 1790-es diétán tapasztalt nemzetietlen viselkedési formák heves bírálata, A’ mostan folyó ország gyűlésnek satyrico criticé leírása 1791-ből.202

Nézzük mindezek után a költemény zárlatát:

Pannonhalma (1803)

MTA KIK (1808)

[16.] De jaj tsak igy jár minden az Ég alatt!

Forgó viszontság járma alatt nyögünk

Tündér szerentsénk változandó

Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.

[16.] De jaj! tsak igy jár minden az ég alatt.

Forgó viszontság’ jarma alatt nyögünk,

Tündér szerentsénk valtozandó

Hol mosolyog, hol utalva néz ránk

[17.] Felforgat a’ nagy századok ejjele

Mindent; le omlott a’ hires Ilion,

’S A’ büszke Cárthagó’ hatalma

Mint az erős Babilon le romlott.

[17.] Fel forgat a’ nagy századok értz keze

Mindent; le romlott a’ hires Ilion

A’ büszke Chartágó hatalma

Roma erős Babilon le omlott

[18.] Vólt olly idő már mellybe nemes Hazánk

Fénylő ditsősség poltza felett virúlt

Jön olly idő még, mellybe gyászos.

Hamvaiból gyülevész kavartz kél.

[18.] Volt olly idő már mellybe nemes Hazánk

A’ legmagasabb poltzra emelkedett,

Jőn olly idő [még] mellyben el szórt

Hamvaiból gyülevész kavartz kél.

Berzsenyi javított egy képzavart: „Felforgat a’ nagy századok ejjele” helyett „Fel forgat a’ nagy századok értz keze” lett. Ez talán elírás volt már az 1803-as kézirat másolatában is, amit Kis nem vett észre. Megmarad viszont a 16. szakaszban a „Forgó viszontság” és a „Tündér szerentse”. Ez szorosan kapcsolódik ahhoz a rendi nemzetképzethez, melyet fentebb említettünk, annak közhelytárát mozgósítja: a Fortuna, mely nagy birodalmakat dönt romba, a virtussal áll szemben, mely nagy birodalmakat emelt.203 Ha ezen hagyomány irányából nézzük a problémát, akkor semmilyen ellentmondás nincs a versben korábban szereplő állításokkal, nem kerül szembe egymással a nemzetet féltő indulat és Fortuna hatalmának említése. Előfordulhat ugyanis, hogy ezt a három szakaszt úgy kellene értenünk, mint amely e két kibékíthetetlen erő közé helyezi vissza hazánk sorsát. Korábban is szó esett a nagy birodalmakról, erények és erények elvesztése került egymással szembe – itt ez általános történelemfilozófiai elvvé válik.

Az persze kérdés marad továbbra is, hogy mennyiben tekinthető végzet- vagy sorsszerűnek e történetfilozófiai elv. Az utolsó előtti szakasz a nagy birodalmak bukásának narratíváját idézi fel (erről már volt szó), s ezt teszi tényszerűvé az utolsó versszak. Akárcsak a költemény elején, itt is a jövő időre fut át a bárd tekintete („nagy századok értz kezét” ő hivatott megérteni és láttatni), s immár tényként jelenti be a teljes pusztulást. A múlt itt már nem a (romlásnak/romlásra induló és fajuló) jelennel ellentéteződik, hanem a kérlelhetetlenül elkövetkezendő jövővel. Az utolsó szakasz változásai két irányba mutatnak: egyfelől e strófa dinamizálja, cselekvővé teszi a pusztulást. Hazánk nem „Fénylő ditsősség poltza felett virúlt”, hanem „A’ legmagasabb poltzra emelkedett”, tehát nemcsak elszenvedte a dicsőséget, hanem tevőlegesen alakította is azt. A jövőben pedig „gyászos / Hamvak” helyett „el szórt / Hamvak” lesznek, tehát nyilván valaki ténylegesen szét is szórta azt.204 Másfelől az utóbbi csere a részvét lehetőségét is kiiktatja, amelynek helyén csak a történelmi szükségszerűség marad. A korábbi indulatok helyébe itt ugyanis a tárgyszerűség lépett: a nemzet prédikátori lendületű ostorozása nem állíthatta meg a történelem folyamatát, s ahhoz képest rezignáltan lehet megállapítani a végeredményt: a magyar nemzet el fog tűnni. Az 1803-as kézirat egyik ismeretlen másolója nem véletlenül adta a Kesergés címet a költeménynek: ő értette a versnek ezt a keserű végkicsengését.

Mi történt ehhez képest 1810 és 1813 között?

Kazinczy 1808. november 12-én így írt Kis Jánosnak: „A’ Delicta majorum is sokkal csekélyebb, mint a’ millyet vártam. Horátznak ideájit szorosbban követhette, ’s alkalmazhatta volna a’ Magyarokra. De óh melly szép a’ legnagyobb része! Újabb Poétáink köztt eggy sincs, a’ ki Berzsenyit utól érje.”205 Azt persze nem tudhatjuk, hogy emlékezett-e Kazinczy arra, hogy az öt évvel korábbi változatban Berzsenyi még szorosabban követte Horatiust, s azért javasolja-e éppen ezt. Azt azonban sejthetjük, hogy mi nem tetszett neki az 1808-as változatban. Berzsenyinek e kifogásokat szedi össze:

p. 31. Delicta maior[um].

Strophe 9. Az utolsó sor nagy sütés volt. Pótold-ki.

Str. 10. lin. 1. ifju˘ság vétkes pronunciatio.

– Atila vagy Attila, soha nem Atilla.

Str. 14. Módi majom, gunyolásra méltó. Ez meg nem maradhat.

Str. 15. Gvadányi tréfának jó: de nem illy felséges ódaba.

u˘tálva – leromlott és leomlott a’ penultima strophában.

Eggy illy erőt és nagyságot lehellő ódában nem maradhat sütés, mert az gyengeséget mutat. Pedig a’ gyengeség meghazudtolja az erőt. ’S a’ nagyságra lobbantó óda nevetséges lessz.206

Berzsenyi szót fogadott. A mottót elhagyta, a 9. szakaszt, ahol a „sütés”,207 és a 10. szakaszt, ahol a verstani hiba volt, kihagyta, a „módi majom” és Gvadányi eltűntek a végső változatból, az „utálva”, a leromlott–leomlott páros át lett alakítva. Egyedül Atilla került a Kazinczy által kifogásolt alakban a végső változatba, itt Berzsenyi nem változtatott (át kellett volna írnia a sort, mert a szó második szótagja nem lehetett volna hosszú). Persze – legalábbis Csetri Lajos így sejtette – Berzsenyi változtatásai mögött sokszor más is húzódott, s nemcsak Kazinczy tanácsainak vakon követése. Nézzük hát meg egy kicsit közelebbről, hogy mi történt a költeménnyel.

A mottó talán azért is maradt el, mivel a létrejött kötetben a vers már nincs rászorulva. Berzsenyi költeményei oly sok horatiusi reminiszcenciával bírnak,208 hogy ennek a megfejtése szinte felesleges is. A kötet kompozíciójában is elnyerhette e vers a maga értelmét, s így nem volt annyira fontos a bárdszerep hangsúlyozása – az a többi vers alapján is következett. Az első nyolc szakasz már készen állt. Csak a 4. strófában változtat egy kicsit, mikor az „egykoron” szó beszúrásával hangsúlyosabbá teszi az időszembesítést. A tölgyfa-allegória után beszúrt definíciós versszak („Mi a magyar most?”) ismét ennek a hangsúlyozását mutatja. Két korábbi szakaszt cserél itt fel Berzsenyi:

MTA KIK (1808)

Első kiadás (1813)

[9.] Vallástalanság rút szüleményei

Erköltstelenseg minden utálatos

Förtelmek áradnak Hazánkra

Régi nemes Magyarok porára.

[10.] Fegyverre termett szep deli ifjuság

Kardforgatásban nem gyakoroltatik

Nem tud nyeregben, nem tud ádáz

Tatosokon le ragadva szökni

[9.] Mi a’ Magyar most? – rút Sybaríta váz;

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

’S hazája’ feldúlt védfalából

Rak palotát heverő helyének;

[11.] Eldödeinknek bajnoki köntösét

’S Nyelvét meg unván rút idegent tserélt

A’ nemzet’ őr lelkét tapodja

Gyermeki báb puha szíve tárgya.

[10.] Eldődeinknek bajnoki köntösét

’S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,

A’ Nemzet’ őrlelkét tapodja;

Gyermeki báb puha szíve’ tárgya. –

A „most” kiemelése azért is lényeges, mert a költemény címzettjének helyzetét is értelmezi. A címben szereplő határozott névelő lesz így hangsúlyos: a vers azokhoz beszél, akik „rút sybarita váz”-ként élnek. Eltűnik a vallástalanság vádja, és az 1808-as változat 10. szakaszának kihagyásával a harci erények elvesztésének problémája is gyengül itt. (Persze később még jelen van Atilla, Árpád és Hunyadi János, akik képviselik a régiek harci erényeit.) Sybaris említése egyfelől e problémának a másik oldalát mutatja meg: nem azt mondja el, hogy mi veszett el, hanem a következmény felől tekint vissza (a sybariták elpuhult népe nem volt képes megvédeni hazáját). Ez a méltán sokat idézett versszak egy fantasztikus paradoxonnal nagyítja fel az erkölcstelenségből fakadó pusztulást, hiszen ahol a hazát már feldúlták, ott palotákat is csak bajosan lehet építeni (e romok inkább már csak palotának vannak képzelve). És természetesen Sybaris említése egy újabb megbukott birodalom és egy újabb leromlott város példáját teszi Magyarország és Buda mellé.

Ezzel az átalakítással a vers szerkezete ezúttal a szimmetria irányába mozdul: két szakasznyi a tölgyallegória, két szakasznyi annak értelmezése, majd jön két szakaszban a „most”-tal szembehelyezett „más magyar” a múltból. Ennek az 1808-as változatban még meglévő képi szétfeszítését (Hercules versus módi majom) viszont kihagyja – láttuk: Kazinczy tanácsára. Így itt már jön is a sententia:

MTA KIK (1808)

Első kiadás (1813)

[16.] De jaj! tsak igy jár minden az ég alatt.

Forgó viszontság’ jarma alatt nyögünk,

Tündér szerentsénk valtozandó

Hol mosolyog, hol utalva néz ránk

[13.] De jaj, csak így jár minden az ég alatt!

Forgó viszontság’ járma alatt nyögünk.

Tündér szerencsénk’ kénye hány vet,

Játszva emel ’s mosolyogva ver le.

[17.] Fel forgat a’ nagy századok értz keze

Mindent; le romlott a’ hires Ilion

A’ büszke Chartágó hatalma

Roma erős Babilon le omlott

[14.] Felforgat a’ nagy századok’ érczkeze

Mindent; ledűlt már a’ nemes Ílion,

A’ büszke Cárthágó’ hatalma,

Róma, ’s erős Babylon leomlott.

[18.] Volt olly idő már mellybe nemes Hazánk

A’ legmagasabb poltzra emelkedett,

Jőn olly idő [még] mellyben el szórt

Hamvaiból gyülevész kavartz kél.

A „De” szócska így némiképpen átértelmeződik: 1803-ban és 1808-ban még inkább az érzelmi állapotot kifejező indulatszó, 1813-ban már ellentétet kifejező kötőszó, mely a régiek és újak közötti ellentétet értelmezi. Voltaképpen magyarázatot ad arra, hogy miért történik így: a „tündér szerencse” és a „forgó viszontság” tehet mindenről. Az viszont beszédes, hogy Berzsenyi kiveszi az utolsó, jövőbe futó szakaszt, mely e történelmi víziót a magyarság sorsára is kiterjesztette volna. E változtatás nagy jelentőségű, mert így nyitva hagyja a költeményt, s nem lehet tudni pontosan, hányadán is áll a magyarság e kérdéssel. Mert egyfelől lehetséges, hogy a sententia lezárja lehetőségeinket, minden birodalom véget ér egyszer (s mindegyik ugyanúgy), s ím, a magyarság is erre a sorsra jut. (Ezért kellett a „most” kiemelése, mely voltaképpen azt a kérdést tisztázta, hogy a vers nyitányában „romlásnak indult” s csak éppen most „fajul”-ó nemzet már „rút sybarita váz”.) És mert másfelől még az is lehetséges, hogy e folyamat visszafordítható. Bíró Ferenc már idézett észrevételére utalnék: a szerencse és a forgó viszontság „kénye hány-vet”, amely akár „játszva” fel is emelhet – egy barokk toposzra utal itt a költemény a szerencse forgandóságáról.209 Trója, Karthágó, Róma és Babilon történelmi példái ezen értelmezés szerint nem a történelmi determinációt fejezik ki, hanem intő példái a történelem egyik lehetséges kimenetelének. Ez persze attól roppantmód fenyegető opció, mivel a magyarok „most” éppen nincsenek túl jó állapotban.210 (Természetesen a Fortuna versus Virtus korábban emlegetett ellentéte továbbra is működik.)

A költemény értelmezésének nagy dilemmája (visszafordítható-e a magyarok útja elődeik erkölcseihez vagy sem) kettős megoldásban van tehát jelen, a válasz nem dönthető el egyértelműen. Ilyenformán Széchenyi és Horváth János értelmezése is, valamint Csetrié és Bíróé is elfogadható, Berzsenyi pedig annak a típusú magyar bárdköltészetnek lesz egyik első alakja, mely éppen e dilemmát hagyja nyitva (Vörösmarty költészetére lehet itt utalni példaként). Egy olyan beszélő jelenik meg e költészetben, aki „mintha hangnemével maga fogalmazná meg, maga képviselné az »elszórt ősi erkölcs« átkát”,211 s aki képes arra, hogy a jövőbe futassa a problémát. A bárdköltészet megszólalásának e prófétai iránya – miként minden profetizmus – paradoxonra épül: amennyiben a nemzet nem hallgat a próféta-bárdra, szavai teljesülnek (és a nemzet elpusztul), amennyiben hallgat rá, a figyelmeztetés célt ér, és a bárd teljesítette történelmi küldetését (jó útra vezette nemzetét) – viszont utóbbi esetben nem mondott igazat, próféciája nem teljesült.

(Nagy Lajos, és Hunyadi Mátyás)

E vers 1808-as változatát Kazinczy elhagyásra javasolta, így kötetben nem is jelent meg. Az 1808-as változatot Toldy Ferenc publikálta először.212 Az 1803-as – eleddig teljes mértékben ismeretlen – változat három versszakkal többet tartalmaz, de a költeményt egyéb pontokon is átírta Berzsenyi. Íme, a változatok (az 1803-as variáns javításait elhagyom, a sorok tagolását egységesítem, a különbségeket a szokásos módon jelzem):

Pannonhalma (1803)213

MTA KIK (1808)214

Nagy Lajos, és Hunyadi Mátyas.

[1.] Ki vagy te, fényes Tsillag az Ó világ’.

Setét ködében! századok’ éjjele.

Nyugszik te rajtad, még is égő

Artzulatod közibénk sugárzik.

[1.] Ki vagy te fényes Tsillag az Ó világ’

Sötét ködében? Szazadok éjjele

nyúgszik te rajtad, mégis égő

Artzalatod közibénk sugárzik

[2.] Oh bőlts Királyunk, Nagy Lajosunk te vagy

Ki győzhetetlen Bajnokaid között

Phæbust imádtad, ’s Thrónusodra.

Phæbus örök sugarat ragyogtat.

[3.] Ki vagy te, Bajnok, ’s rettenetes Király

Gyémánt Sisakban Mennyei fény között

Ki ugy ragyogsz a’ régiségben.

Mint az arany szinü hold az éjjben

[2.] Ki vagy te Bajnok, ’s rettenetes Király?

Gyémánt sisakban mennyei fény között

Ki úgy ragyogsz mint Pharus égő

Lángja az éjj’ sivatag homállyán.

[4.] Corvin! ki dítső Attyai’ nyomdokin.

Árpád’ virágzó fegyverivel vivott,

Midőn az országos Dunának,

Partjaiból Helicont idézett.

[3.] Corvín, ki Héró Attyai nyomdokin

Árpad szerentsés fegyverivel vïvott,

Midőn az orszagos Dunanak

Partjaibol Helicont idézett.

[5.] – – Halljad szerettem Nemzetem! énekét

Buzgó

Musámnak

, mennyei szózatok

Zengnek körűltem, ’s Atillának

Lelke sugall kebelembe lángat

[6.] A’ bőlts ’s vitéz kar, mint az idő ’s halál

Mindenhatóság’ fegyverivel tsatáz.

Ő néki a’ bértz-bástya tsak por.

’S rósa-levél Boreas’ kezében.

[4.] A’ bölts s vitez kar, mint az idő ’s halál,

Minden hatóság fegyverivel tsatáz

Ö neki a’ bértz bastya tsak por

’S Ro’sa level Boreas kezében

[7.] Két Nagy királyunk nyert koszorús nevet

A’ régiségben, mindenik a’ szelid.

Musák’ barátja, mindeniknek.

Músa’ szelid keze törtt borostyánt.

[5.] Két nagy Királyunk nyert koszorus Nevet

A régiségben: mindenik a’ szelid

Mú’sák barátja ’s mindeniknek

Mu’sa szelíd keze törtt borostyánt.

[8.] Egy Nagy Lajos’ bőlts szárnya alatt Hazánk.

Rómát ’s Athénát latta fel-állani

Attilla roppant városában.

Márs, tudomány, hatalom virágzott.

[6.] Egy Nagy Lajos bölts szárnya alatt Hazánk

Rómát ’s Aténát latta fel állani,

Attilla roppant Városában

Márs, tudomány, hatalom virágzott

[9.] ’S mikor ragyogtak tornyaid, oh Buda!

Felségesebben mint mikor a’ ditső

Király ’s Apolló’ tisztelője.

Bőlts Hunyadink’ kezein virágzál

[7.] ’S mikor ragyogtak tornyaid Oh Buda!

Felségessebben, mint mikor a’ ditső

Király’ ’s Apollo tisztelője’

Bölts Hunyadink Kezein virágzál

[10.] Mint hajdon a’ Nagy Delius’ oszlopit

’S Delphius tsudáját a’ Zenit és Nadir

Bámúlta, ’s a’ fáradt szarándok

Ormainál iszonyodva állt-meg.

[8.] Mint hajdan a’ nagy Delius oszlopit

Delfus tsudait napkelet alkonyat

Bamulta ’s a’ faradt szarandok

Ormai köztt iszonyodva állt meg

[11.] Sok meszszi ország’ Bőltsei Bajnoki

Jőttek Hazánknak látni ditsőségét

’S Tsudálva nézett Éuropa.

Nemzeteket-leverő erőnkre.

[9.] Sok meszszi Ország Böltsei Bajnoki

Jöttek Hazánknak látni ditső egét

Rémülve nézett a’ Világ ránk

’S Nemzeteket tapodó erőnkre.

[12.] ’S egyszerre e’ Nép melly Hunyadink alatt

A’ leg kevélyebb poltzra emelkedett,

A’ bútaságban veszni indúlt

Két meg-utált Tseh király’ kezében.

[10.] ’S Egyszerre e’ Nép melly Hunyadink alatt

A’ leg kevellyebb poltzra emelkedett;

A’ durvaságban veszni tért ’s ment

Két meg utált Tseh Király kezébe.

[13.] A’ tudományok nemzik az Isteni,

Bőltset ’s erősebb lelkü Vezéreket.

Ők nemzik a’ Márs’ Pallosával.

Birni tudó fejedelmi Lelket.

[11.] Pallás ’s Apolló nemzik az istenibb

Böltset s erőssebb bajnoki215 lelkeket

Ők nemzik a’ Márs pallosával

Birni tudó fejedelmi embert.

[14.] A’ durva Nép köztt alszik az emberi.

Leg szebb tehetség, nem születik soha.

Socrates ottan Cicéronak

Nem szabad ott nemesen buzogni.

[12.] A’ Durva nép köztt sorvad az emberi

Leg szebb tehetség, nem születik soha

Ott Socrates, ’s nagy Tulliusnak

Nem szabad ott nemesen buzogni

[15.] Cátó temérdek lelke le-görbed ott,

Brutus’ halálát néma homály fedi.

Nints ösztön a’ virtusra, romlott.

Kortsodás zavar öszve mindent.

[13.] Cátó temerdek lelke le görbed ott

Nem áldhat a’ föld bölts fejedelmeket

Nem támad ott Titus s Trajanus;

Durva Nerók vasigaja büntet

[16.] Hazám! ha ditső hajdani fényedet.

Ohajtod Árpád ’s Attila Napjait.

A’ bőltss Minervát áldozattal.

És örökös koszorúkkal ébreszd.

E költemény aztán nem is került a Berzsenyi-korpusz legtöbbet emlegetett darabjai közé. Csetri Lajos is Kazinczy ízlését dicséri, hogy elégetésre ítélte azt.216 Mindenesetre érdemes két szinten is összehasonlítást végeznünk: egyrészt megnézni azt, hogy mi változott a két változat között, másrészt azt, hogy e változás mennyiben kapcsolható a másik két 1803-as költemény szövegtörténetéhez.

Ami a legfeltűnőbb: egy arányos-szimmetrikus szerkezet kibillentése és aszimmetrikussá tétele. Az 1803-as változatban az első négy szakaszban mutatja be a két címszereplőt (szónoki kérdés után megszólítja előbb az egyiket, aztán újabb szónoki kérdés után a másikat), majd az 5. szakaszban Atilla lelkétől kér támogatást (Atilla voltaképpen mintegy a Múzsa helyére áll). A 6–7. szakaszban azt taglalja, hogy miként lehet az öröklétig eljutni: a két király bölcsességgel és vitézséggel egyaránt rendelkezik, mégis a múzsák biztosítják az öröklétet (azaz a költészet tartja fenn az emlékezetet). A 8–9. szakaszokban a két király ismét megjelenik: ezúttal az urbanitas eszményét dicséri, amennyiben mind a két uralkodó várost, szellemi-kulturális központot alapított. (Emlékezzünk rá, hogy a város – mint birodalmi központ – milyen fontos volt A’ Magyarokhoz különböző változatiban!) A 10–11. szakaszok e nagyságot a külvilág szemével mutatják meg. A 12. szakaszban áll be a váratlan fordulat: a nép „bútaságban veszni indúlt”. A 13–15. szakaszok e bukást elemzik: ha korábban a tudományok (művészetek) emelték magasra e népet, most éppen itt bukik el. Azt az érvet idézi itt a költemény, mely szerint az ízlés csiszoltságán, a művelődésen áll vagy bukik egy nemzet sorsa. Végül az utolsó szakaszban a bárd a hazát szólítja meg: „ha ditső hajdani fényedet” szeretnéd viszontlátni, akkor Minervát kell követni.

Az 1808-as változat jelentősen eltér ettől a jobbára párhuzamos szerkesztéstől. A korábbi 2. szakasz kimarad, így a kettős megszólítás is eltűnik. Ebből következik, hogy Nagy Lajos és Mátyás már nem egyenrangúak, hanem egy fejlődési sort képeznek. (Ezek után az 1808: 6–7. szakaszok, ahol a két király ismét feltűnik, szintén fejlődési sorként olvashatóak.) Mátyás megemelését jelzi az is, amiként a róla szóló sorokat átírja:

Pannonhalma (1803)

MTA KIK (1808)

[3.] Ki vagy te, Bajnok, ’s rettenetes Király

Gyémánt Sisakban Mennyei fény között

Ki ugy ragyogsz a’ régiségben.

Mint az arany szinü hold az éjjben

[2.] Ki vagy te Bajnok, ’s rettenetes Király?

Gyémánt sisakban mennyei fény között

Ki úgy ragyogsz mint Pharus égő

Lángja az éjj’ sivatag homállyán.

A Hold fényének tompaságával szemben Pharus lángjai vakítanak el, ráadásul nem a régiséget ragyogják be e lángok, hanem a sivatagot. (Ilyenformán a király nagyságát a környezet alacsonysága is kiemeli.)

A nemzet megszólítása, az 1803: 5. szakasz elmarad (miként majd a végéről is el fogja hagyni e szakasz párhuzamát, az utolsó versszakot). A továbbiakban viszont követi az eredeti felépítést, s nem olyan sokat változtat. A Zenit és Nadír cseréje talán azért történt meg (1803: 10. és 1808: 8. szakasz), mivel a képet átemelte a Fohászkodásba. Az 1803: 11. és 1808: 9. szakaszban a „ditsőségét” váltása a „ditső egét” változatra inkább sejteti azt, hogy az 1803-as változat másolója tévesztett (az egyszerűbb változatra olvasta át a jellemző berzsenyis képet). Ezeknél fontosabb, hogy a képeket és eseményeket Berzsenyi igyekezett konkrétabbá tenni. Például az imént említett szakaszban:

Pannonhalma (1803)

MTA KIK (1808)

[11.] Sok meszszi ország’ Bőltsei Bajnoki

Jőttek Hazánknak látni ditsőségét

’S Tsudálva nézett Éuropa.

Nemzeteket-leverő erőnkre.

[9.] Sok meszszi Ország Böltsei Bajnoki

Jöttek Hazánknak látni ditső egét

Rémülve nézett a’ Világ ránk

’S Nemzeteket tapodó erőnkre.

A csodálatból rémület lett, Európa az egész világgá tágult, a nemzeteket nemcsak leigázzuk, de le is tapodjuk. Az idegenek perspektíváját alapvetően alakítja hát át: nemcsak felnéznek egy nagy nemzetre, hanem fenyegetve is vannak általa. A következő szakasz így változik meg:

Pannonhalma (1803)

MTA KIK (1808)

[12.] ’S egyszerre e’ Nép melly Hunyadink alatt

A’ leg kevélyebb poltzra emelkedett,

A’ bútaságban veszni indúlt

Két meg-utált Tseh király’ kezében.

[10.] ’S Egyszerre e’ Nép melly Hunyadink alatt

A’ leg kevellyebb poltzra emelkedett;

A’ durvaságban veszni tért ’s ment

Két meg utált Tseh Király kezébe.

A butaságból durvaság lesz. A tudás itt is a háttérbe szorul a hatalomhoz képest, hiszen a durvaság nemcsak műveletlenséget jelent, hanem emellett életmódra is utalhat. A magyarok bukása itt viszont már nem egyszerűen „indúlt”, hanem befejezett tényként van előadva: „veszni tért”. A folyamat helyére a végleges állapot került, s talán ezt fejezi ki, hogy nem a cseh királyok (II. Ulászló és II. Lajos) „kezében” indult veszni, hanem a cseh királyok „kezébe” ment (azaz nemzetietlen, érdemtelen királyokat választott magának).

E változások mögött megfigyelhető egy hangsúlyeltolás, mely a művelődés mozzanatáról a hadi erények felé tolja el a költeményt. A következő szakaszokban ennek az ellenkezője történik. Az 1808: 11. szakasz épp arról szól, hogy Minerva és Apollo azok, akik a hadra is termett „bajnoki lelket” nemzik:

Pannonhalma (1803)

MTA KIK (1808)

[13.] A’ tudományok nemzik az Isteni,

Bőltset ’s erősebb lelkü Vezéreket.

Ők nemzik a’ Márs’ Pallosával.

Birni tudó fejedelmi Lelket.

[11.] Pallás ’s Apolló nemzik az istenibb

Böltset s erőssebb bajnoki lelkeket

Ők nemzik a’ Márs pallosával

Birni tudó fejedelmi embert.

Míg az 1808: 9. szakasz a hadi sikert emelte feljebb, itt épp ezt húzza vissza és értelmezi, ilyenformán olyan összefüggésbe állítja a hadi erényeket és a művelődést, mintha egymás ellen kijátszhatóak volnának. Arra az elképzelésre tér át az 1808-as változat, mely ezen erények egyensúlyában látja a siker titkát, ám teszi mindezt úgy, hogy a vers korábbi szimmetriájáról lemond.

Szemben A’ Magyarokhoz különböző változataival, a városalapítás kérdése itt csak mutatója a kulturalitásnak, e versben a „fejedelmi lélek/ember” kérdése érdekelte Berzsenyit. Az 1803: 14–15. és 1808: 12–13. szakaszokban ennek megfelelően példák sorakoznak:

Pannonhalma (1803)

MTA KIK (1808)

[14.] A’ durva Nép köztt alszik az emberi.

Leg szebb tehetség, nem születik soha.

Socrates ottan Cicéronak

Nem szabad ott nemesen buzogni.

[12.] A’ Durva nép köztt sorvad az emberi

Leg szebb tehetség, nem születik soha

Ott Socrates, ’s nagy Tulliusnak

Nem szabad ott nemesen buzogni

[15.] Cátó temérdek lelke le-görbed ott,

Brutus’ halálát néma homály fedi.

Nints ösztön a’ virtusra, romlott.

Kortsodás zavar öszve mindent.

[13.] Cátó temerdek lelke le görbed ott

Nem áldhat a’ föld bölts fejedelmeket

Nem támad ott Titus s Trajanus;

Durva Nerók vasigaja büntet

1803-ban Szókratész és Cicero a bölcsességet szimbolizálják (ők állnak szemben a durva néppel), majd Cato és Brutus következik. Azt persze pontosan nem tudhatni, hogy melyik Cato és melyik Brutus említtetik itt, ám akárkiről lett légyen is szó, személyük egyértelműen arra a republikánus politikai nyelvre utal, melynek eszménye a korai köztársaság volt Rómában. E beállításban Lucius Iulius Brutus (? – i. e. 509), a korai köztársaság első consula, éppen úgy a kérlelhetetlen erény példája (Liviusnál olvashatjuk),217 mint rokona, Caesar gyilkosa, Marcus Iunius Brutus (i. e. 85 – i. e. 42), aki életét is feláldozta azért a közösségi eszményért, melyben hitt (többek között Plutarkhosznál olvashatjuk ennek legismertebb elbeszélését);218 az idősebb Cato (i. e. 234 – i. e. 149) ugyanúgy a nemes erények tisztaságát és az ezzel társult bölcsességet idézi fel, mint dédunokája, az ifjabb Cato (i. e. 95 – i. e. 46). Mindenesetre a két név egymás mellett szerepeltetése inkább az ifjabb nemzedékre utalhat, hiszen mind a ketten a köztársaság (a polgári szabadság) bukásának hatására követtek el öngyilkosságot (erre vonatkozik Brutus halálának említése a versben), s mind a ketten megkésett és hatástalan figurák voltak a széles körben terjedő korrupció világában, akiknek halálával a közösségért önmagát feláldozó, az elveihez mindvégig hű államférfi tűnt el.219 Az ehhez kapcsolódó elbeszélések Plutarkhosznál olvashatóak (nem mellesleg Plutarkhosz Ciceróról is ír, és – igaz, közvetve – Szókratészről is kiderül ez-az.),220 bár természetesen nem feltétlenül kell e narratívákat kizárólag Plutarkhosznál keresni: Suetonius császáréletrajzai mellett nyilván szóba jöhetnek még kisebb történetírók (Eutropius, Cassius Dio) vagy akár ifjabb Plinius Traianus-panegyricusa.221 Berzsenyi versének 1808-as változatában Szókratész és Cicero még megvannak, de a köztársaságiakat megkurtítja, és jelentős császárokat vonultat fel a helyükön. Cato ugyan megmarad – korábban említettem, hogy egy etikai koncepció szimbóluma ő, s ezért gyakran tűnik fel a bárdköltészetben –, Titus és Traianus, a két jó uralkodó, sokkal egyértelműbben vonatkozik magyar analogonjaira. Velük szemben – és a „Durva nép” párhuzamaként – „Durva Nerók vasigaja büntet”, az erkölcsi romlás az uralkodói szintet is eléri, itt már nemcsak a durva nép fenyeget, hanem a zsarnokok hatalma is.

Az 1808-as változat e ponton véget is ér. Kihagyja a második olyan versszakot, mely a magyarokat szólítja meg. Azon óhajtás itt elmarad, hogy a nemzet fordítsa vissza e folyamatot, a rabság („vasiga”) tényével zár a költemény, s ezek szerint a züllési folyamat már le is zárult. Az a vigasztaló lehetőség, hogy vissza lehet nyerni a „ditső hajdani fény”-t, hogy eljönnek még „Árpád ’s Attila Napjai”, már nem áll rendelkezésre, immár hiába ébresztjük a „bőltss Minervát”, a kultúra sem menti meg nemzetünket. Az 1803-as változat optimista végkicsengése ilyenformán éppen az ellenkezőjére váltott.

A kérdés már csak az, hogy lehet-e bármit mondani ennek alapján Berzsenyi történelemképének vagy legalább hangulatának változásáról. A válasz egyszerű: nem sokat.

(a bárdköltészet lehetőségei Berzsenyinél)

Amennyiben együtt olvassuk az 1803-as verseket, akkor talán a versek e miniciklusából egy gondolatmenet is felsejlik. A’ Reggel fizikoteológiai tájköltészetének parabolisztikus képi világa (sötét–világos, kicsi–nagy állatok) platonikus érvelésbe megy át, ahol az igazság és tudás elérésének szárnyalása ellentétezi a vak denevérként bolyongást. A visszatérő és átértelmeződő képek már itt magukban rejtik a párhuzamos kifejtés problémáját. A másik két versben szintén megjelenik a platonikus „túlnézés” mozzanata, ám itt már nem témaként, hanem vershelyzetként. A bárd mind a két költeményben a hazát figyelmezteti: A’ Magyarokhoz e korai verziójában az erkölcsi romlásnak különböző dimenzióit jeleníti meg, hogy aztán keserűen állapítsa meg a bukás eljövendő szükségszerűségét, míg a Nagy Lajos, és Hunyadi Mátyás nagyon hasonló problémákat feszeget (az erkölcsök itt is szétzüllenek), ám a zárószakasz lehetségesnek tartja a visszafordulást „Árpád ’s Attila Napjai”-hoz. A két óda ilyenformán nem pusztán felmutatja, hogy a közösségi költészetben miként lehet alkalmazni egy világképet, de a két költemény ugyanannak a kérdésnek alternatív oldalait is megmutatja.

Érdekes, hogy a következő körökben mi történik e versekkel.

A’ Reggel nem változik meg, csak egy kritika hatására írja át hiperbolikus képeit az 1816-os kötetre. A Nagy Lajos, és Hunyadi Mátyás esetében Berzsenyi inkább a „fejedelmi ember”-re koncentrál immár, s az új zárlat szentenciózus mondatai222 immár tényként mutatják be, ami a korábbi változatban még csak lehetőség volt. A’ Magyarokhoz ezzel szemben egészen más utat járt be bő tíz év, 1803 és 1813 között: itt sikerült ugyanis Berzsenyinek megoldania azt, ami 1803-ban még csak két egymás mellé helyezett óda révén történt meg – egy versen belül tartotta egy dilemma mindkét lehetséges kimenetelét. Hogy a magyarság végképp elzüllik, s ezért majd eltűnik a föld színéről, vagy pedig épp a bárd szavára ébred öntudatra, s változtat viselkedésén, itt egyaránt nyitott lehetőség marad. Nem véletlenül lett e költemény a magyar bárdköltészet egyik alapítószövege: Berzsenyi ugyanis poétikailag meg tudta oldani, hogy a bárd beszédhelyzetében lévő szükségszerű belső feszültséget színre vigye.

A bárdnak ugyanis mindig igaza van, még akkor is, amikor nincs igaza – költészete révén így istenülhet meg a költő.


  1. E szerepmintáról a magyar irodalomban lásd

    Porkoláb

    Tibor: „Nagyjainknak pantheonja épűl”. Közösségi emlékezet, panteonizáció, emlékbeszéd, h. n. [Budapest]: Anonymus (Belépő), 2005, 11–62;

    Debreczeni

    Attila: Tudós hazafiak és érzékeny emberek. Integráció és elkülönülés a XVIII. század végének magyar irodalmában, Budapest: Universitas, 2009, 361–367.

    ↩︎
  2. Batsányi János összes művei I. Versek [s. a. r.

    Keresztury

    Dezső –

    Tarnai

    Andor], Budapest: Akadémiai, 1953 (a továbbiakban: BJÖM I), 529.

    ↩︎
  3. Első folyóirataink: Magyar Museum. I. Szöveg (s. a. r.

    Debreczeni

    Attila), Debrecen: Kossuth Egyetemi (Csokonai könyvtár. Források 11.), 2004, 390.

    ↩︎
  4. Hartvig

    Gabriella: Ossziáni fordítások a Magyar Museumban, in: A magyar irodalom történetei. A kezdetektől 1800-ig (szerk.

    Jankovits

    László –

    Orlovszky

    Géza, főszerk.

    Szegedy-Maszák

    Mihály), Budapest: Gondolat, 2007, 627–642. Az európai recepcióhoz lásd a Howard Gaskill által szerkesztett kötetet: The Reception of Ossian in Europe (ed. Howard

    Gaskill

    ), London: Thoemmes (The Athlone Critical Tradition Series. The Reception of British Authors in Europe), 2004. Különösen: Gabriella

    Hartvig

    : Ossian in Hungary, in: The Reception of Ossian in Europe, i. m. 222–239. A magyarországi Ossian-recepció alapműve:

    Maller

    Sándor: Ossian Magyarországon 1788–1849, Debrecen: Debreceni M. Kir. Tisza István-Tudományegyetem, 1940. Batsányi fordításához lásd BJÖM, I: 526–550. Első folyóirataink: Magyar Museum. II. Kommentár (s. a. r.

    Debreczeni

    Attila), Debrecen: Kossuth Egyetemi (Csokonai könyvtár. Források 11.), 2004, 99–100. Kazinczy fordításához lásd még

    Margócsy

    István: Kazinczy Ossián-fordítása posztmodern szemmel, in: Ragyogni és munkálni. Kultúratudományi tanulmányok Kazinczy Ferencről (szerk.

    Debreczeni

    Attila –

    Gönczy

    Monika), Debrecen: Debreceni Egyetemi, 2010, 99–111;

    Kazinczy

    Ferenc: Fordítások Bessenyeitől Pyrkerig. Önállóan megjelent fordításkötetek (s. a. r.

    Bodrogi

    Ferenc Máté –

    Borbély

    Szilárd), Debrecen: Debreceni Egyetemi (Kazinczy Ferenc művei), 2009, 1118–1123.

    ↩︎
  5. A Denis-fordításhoz lásd H.-C.

    Sasse

    : Michael Denis as a Translator of Ossian, The Modern Language Review, 60.4 (Oct. 1965): 547–552.

    ↩︎
  6. Ehhez lásd

    Szörényi

    László: Hunok és jezsuiták. Fejezetek a magyarországi hősepika történetéből, Budapest: AmfipressZ, 1993.

    ↩︎
  7. Lásd Fiona

    Stafford

    : Introduction, in: The Poems of Ossian and Related Works (ed. Howard

    Gaskill

    ), Edinburgh: Edinburgh UP, 1996, V–XVIII. Lásd még

    Hartvig

    Gabriella: Ossziáni fordítások a Magyar Museumban, i. m. 628.

    ↩︎
  8. Batsányi János Kazinczy Ferencnek, Bécs, 1802. június 16., in: Kazinczy Ferenc levelezése. Huszonharmadik kötet. (1927 óta előkerült, és kötetbe nem foglalt levelek gyűjteménye) (s. a. r.

    Berlász

    Jenő –

    Busa

    Margit –

    Cs

    .

    Gárdonyi

    Klára –

    Fülöp

    Géza), Budapest: Akadémiai (Kazinczy Ferenc Összes Művei), 1960, 5679. lev., 50–53. Itt: 52.

    ↩︎
  9. Reinhart

    Koselleck

    : Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája (ford.

    Hidas

    Zoltán –

    Szabó

    Márton), Budapest: Atlantisz, 2003, 41–73. Lásd még ehhez W.

    Schmidt-Biggemann

    : A lehetséges és a tényleges között. Racionalizmus és eklekticizmus, a német felvilágosodás filozófiájának fő irányai, in:

    : Teodícea és tények. A német felvilágosodás filozófiai profilja (ford.

    Boros

    Gábor –

    Simon

    József), Budapest: L’Harmattan – Német–Magyar Filozófiai Társaság (A filozófia útjai), 2011, 9–55. Itt: 37–43.

    ↩︎
  10. Némi dorgálásban részesült Vasy Gézától Szilágyi Mártonnal írt irodalomtörténetünk vonatkozó fejezete (Magyar irodalom (főszerk.

    Gintli

    Tibor), Budapest: Akadémiai, 2010, 336–339.), mivel egyrészt a bárdköltészet fogalmi meghatározásakor az osszianizmust emlegettük (Vasy szerint mind a bárd szó, mind Ossian Arany Jánostól fogva ismert [?]), másrészt azért, mivel szerinte az utókorra tett hatásáról tett félmondatunknak „[s]zinte sajnálkozó [...] sugallata” van (

    Vasy

    Géza: Irodalomtörténetünk új kézikönyve. Kritikai megjegyzések, Kortárs, 56.6 (2012. június): 66–77. Itt: 73.). A tárgyi tévedéstől eltekintve a második kritikát nem egészen értem: hiszen sem akkor, sem most eszünk ágában sem volt sajnálkozni vagy gúnyolódni, pusztán a tényeket rögzítettük. Az angolszász szakirodalomban e továbbélés teljesen egyértelmű, s a legkülönbözőbb irányokba lehet elvezetni. Lásd például Jeffrey

    Walker

    : Bardic Ethos and the American Epic Poem. Whitman, Pound, Crane, Williams, Olson, Baton Rouge – London: Louisiana State UP, 1989; Richard

    Gravil

    : Wordsworth’s Bardic Vocation, 1787–1842, New York: Palgrave Macmillan, 2003, különösen: 1–8; Ronald

    Schuchard

    : The Last Minstrels. Yeats and the Revival of the Bardic Arts, Oxford: Oxford UP, 2008, különösen: 1–31.

    ↩︎
  11. Vörösmarty

    Mihály: Zalán futása. Tíz énekben (1825), in:

    Vörösmarty

    Mihály: Nagyobb epikai művek I. (s. a. r.

    Horváth

    Károly –

    Martinkó

    András), Budapest: Akadémiai (Vörösmarty Mihály összes művei 4.), 1963, 49–230. Itt: 52. (I,32–34.) A történeti idő elemzéséhez Vörösmartynál lásd

    Martinkó

    András: A „földi menny” eszméje Vörösmarty életművében, in: uő: Teremtő idők, Budapest: Szépirodalmi, 1977, 172–222;

    Szörényi

    László: „...s hű a’ haladékony időhöz”: Kompozíció és történelemszemlélet a Zalán futásában, in: uő: „Multaddal valamit kezdeni”: Tanulmányok, Budapest: Magvető (JAK füzetek 45.), 1989, 36–84;

    Gere

    Zsolt: Szebb idők. Vörösmarty epikus korszakának rétegei, Budapest: Argumentum (Irodalomtörténeti füzetek 174.), 2013, 89–140.

    ↩︎
  12. Dávidházi

    Péter: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, Budapest: Akadémiai – Universitas (Irodalomtudomány és kritika), 2004, 360–375.

    ↩︎
  13. Katie

    Trumpener

    : Bardic Nationalism. The Romantic Novel and the British Empire, Princeton: Princeton UP, 1997.

    ↩︎
  14. Legutóbbi összefoglalója: Anthony D.

    Smith

    : Ethno-Symbolism and Nationalism. A Cultural Approach, London – New York: Routledge, 2009.

    ↩︎
  15. Ehhez lásd Benedict Anderson tudományos bestsellerét, amelyben amellett érvel, hogy ún. „elképzelt közösségek” teremtették meg annak a lehetőségét, hogy közösséget érezzünk másokkal, s e szükséget olyan technikai változások eredményezték és generálták, mint például a könyvnyomtatás széleskörű elterjedése. Benedict

    Anderson

    : Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről (ford.

    Sonkoly

    Gábor), Budapest: L’Harmattan – Atelier (Atelier füzetek 8.), 2006.

    ↩︎
  16. Az Ossian-kérdésnek és a nemzeti identitások összefüggésének komoly irodalma van. Ezek közül lásd Dafydd

    Moore

    : The Reception of The Poems of Ossian in England and Scotland, in: The Reception of Ossian in Europe, i. m. 21–39. A nemzeti identitás költészetéről szólván nem mehetünk el S. Varga Pál monumentális vállalkozása mellett. S. Varga némiképp más látószöget választ a nemzetfogalom átalakulásának vizsgálatához, s azt az irodalmi világot, melyet magam egymást keresztező beszédmódok egymásmellettiségeként látattam, ő már inkább a „hagyományközösségi paradigma” korai történeteként beszéli el. Lásd

    S. Varga

    Pál: A nemzeti költészet csarnokai. A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, Budapest: Balassi, 2005, 275–398. A nemzetfogalom fenomenológiai kidolgozását lásd uo. 35–81.

    ↩︎
  17. Lásd ehhez a 19. századi nőíróvitáról írott tanulmányomat:

    Vaderna

    Gábor: A nők és a kultúra hanyatlása. A női írás a 19. század második felében Magyarországon, in: Angyal vagy démon. Tanulmányok Gyulai Pál Írónőink című írásáról (szerk.

    Török

    Zsuzsa), Budapest: Reciti (Hagyományfrissítés 4.), 2016, 117–154.

    ↩︎
  18. Dafydd

    Moore

    : Heroic Incoherence in James Macpherson’s The Poems of Ossian, Eighteenth-Century Studies, 34.1 (Fall, 2000): 43–59. Itt: 56.

    ↩︎
  19. Hugh

    Blair

    : A Critical Dissertation on the Poems of Ossian, in: The Poems of

    Ossian

    . Translated by James

    Macpherson

    , Esq. In wo volumes. A new edition. Vol. I. London: prindted by Dewick and Clarke, for Lackington, Allen, and Co. 1806. 45–132. Itt: 71. Magyarul: „A versei megkívánják, hogy időközönként felvegyük és rendszeresen felülvizsgáljuk, és lehetetlen, hogy szépségei fel ne tárulnának minden olvasó előtt, aki képes érzékenynek lenni.”

    ↩︎
  20. Az Ossian érzékenységének kérdéséhez lásd Richard

    Sher

    : Those Scotch Impostors and their Cabal. Ossian and the Scottish Enlightenment, Man and Nature. Proceedings of the Canadian Society for Eighteenth-Century Studies, 1 (1982): 55–65; John

    Dwyer

    : The Melancholy Savage. Text and Context in The Poems of Ossian, in: Ossian revisited (ed. Howard

    Gaskill

    ), Edinburgh: Edinburgh UP, 1991, 164–206.

    ↩︎
  21. Blair

    : i. m. 64. Magyarul: „Úgy tűnik, a természet Ossiant felruházta a szív átható érzékenységével: hajlamos arra a gyengéd melankóliára, amely oly gyakran kíséri a nagy géniuszokat, és egyaránt fogékony erős és enyhe érzelmekre. Ő nemcsak képzett bárd volt, aki, ahogy könnyen hihetnénk, az összes akkor ismert költői művészetben gondosan neveltetett, és aki, miként megmutatja magát előttünk, intim barátságban állott más korabeli bárdokkal, hanem katona is, és egyúttal kora leghíresebb hősének és hercegének fia.”

    ↩︎
  22. Debreczeni

    : i. m. 197–202.

    ↩︎
  23. Ehhez lásd Bene Sándor könyvének példáit:

    Bene

    Sándor: Theatrum politicum. Nyilvánosság, közvélemény és irodalom a kora újkorban, Debrecen: Kossuth Egyetemi (Csokonai könyvtár 19.), 1999, passim.

    ↩︎
  24. Utóbbihoz lásd

    Bíró

    Ferenc: A nemzethalál árnya a XVIII. századvég és a XIX. századelő magyar irodalmában, Pécs: Pro Pannonia Irodalmi Alapítvány (Thienemann-előadások 7.), 2012.

    ↩︎
  25. Kis

    János Supeintendens’ emlékezései életéből. Maga által feljegyezve. Első közlemény. Nevendekségét, professzorságát és predikátorságát tárgyazó emlékezések. Sopronban, 1845. Özvegy Kulcsárné’ betüivel. 197.

    ↩︎
  26. A Czuczor–Fogarasi-szótár magyarázata a szóhoz: „Jelentése: folyó vagy omlékony részekből álló testet forgat, tovább hajt. A szél hidorja a habokat. Az árvíz partra hidorja a gizgazt, homokot. Kézzel öszvehidorní a kidőlt gabonát, babot, borsót. Elhidorni ház elől a sarat.”

    Czuczor

    Gergely –

    Fogarasi

    János: A magyar nyelv szótára. Második kötet, Pest: Emich Gusztáv, 1864, 1572.

    ↩︎
  27. Kis

    János Supeintendens’ emlékezései életéből. Maga által feljegyezve. Második közlemény. Irói pályáját tárgyazó emlékezések. Sopronban, 1846. Özvegy Kulcsárné’ betüivel. 111–113.

    ↩︎
  28. A Berzsenyi-kutató Merényi Oszkár hagyatékából 2007-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba került kötet üres lapjaira a húszas években Berzsenyi gazdasági feljegyzéseit rótta, s több tucat lapot ki is vágott a könyvből. A kis Somlyói Evangyélika Ekklesiának Protocolluma, mellyben annak eredetét, fel-állását, nevelkedését Lelki-Pásztorai, Inspectorai, Kurátorai és Oskola Mestereinek változásokat, Temploma, Parochiája, Oskolája és Arva-Háza épitéseit Visitáltatását, Conventje Végezéseit, Oltárja, Orgonája és egyébb belső készűleteinek meg-szerzéseit, Hagyománnyait, Számadásait, Examenje Conspectusait, Oskola rend szabásait, a Közönséget illető Levelezéseit, és egyébb Történeteit a mostan élőknak és következőknek tudományokra a mennyire meg-tudhatta le irta ’s iratta

    Hrabowszky

    György ugyan azon Ekklésiának Lelki-Pásztora Kis Somlyón 1797 X 19. PIM Növ. n. sz. 2007/41/1. A papírnyíredékekre írt versekhez lásd a „Halljuk miket mond a lekötött kalóz...” kezdetű költemény kézirattöredékét ugyanitt: PIM Növ. n. sz. 2008/35/1.

    ↩︎
  29. Kis János Kazinczy Ferencnek, N. Dömölk, 1803. március 27., in: Kazinczy Ferencz levelezése (s. a. r.

    Váczy

    János), Budapest: Magyar Tudományos Akadémia (Kazinczy Ferencz Összes Művei), 1890–1911 (a továbbiakban: KazLev), III, 585. lev., 43–44.

    ↩︎
  30. KazLev III: 509.

    ↩︎
  31. Kazinczy Ferenc Kis Jánosnak, Ér-Semlyén, 1803. április 6., in: KazLev III, 588. lev., 47–49. Itt: 47–48.

    ↩︎
  32. Bár a Kazinczyt nem különösebben kedvelő Németh László még ebben is kételkedik:

    Németh

    László: Berzsenyi, Budapest: Franklin-társulat (Kultura és tudomány), é. n., [1937], 57.

    ↩︎
  33. Többször is beszél erről a kritikai kiadásban, de sajnos helyet egyetlen egyszer sem ad. Lásd Berzsenyi Dániel költői művei (s. a. r.

    Merényi

    Oszkár), Budapest: Akadémiai (Berzsenyi Dániel összes művei I.), 1979 (a továbbiakban: BDÖM I), 418; 437; 654.

    ↩︎
  34. Csehy József Kazinczy Ferencnek, Pzremsyl, 1803. május 14., in: KazLev III, 595. lev., 57–58. Itt: 57.

    ↩︎
  35. Váczy

    János: Berzsenyi Dániel életrajza, Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1895, 72.

    ↩︎
  36. Németh

    : i. m. 59.

    ↩︎
  37. Bécsy

    Ágnes: Berzsenyi Dániel, Budapest: Korona (Klasszikusaink), 2001, 10–11. Az idézet: 10.

    ↩︎
  38. BDÖM I: 260–273; 436–437; 653–655; 375–377; 408–410.

    ↩︎
  39. Csetri

    Lajos: Nem sokaság, hanem lélek. Berzsenyi-tanulmányok, Budapest: Szépirodalmi, 1986, 85.

    ↩︎
  40. A Pannonhalmi Főapátság Könyvtára (a továbbiakban: PFK), 10a. E. 27/1. 3. sorozat, 1. lev.

    ↩︎
  41. Váczy

    : i. m. 72.

    ↩︎
  42. Berzsenyi

    Berzsenyi

    Dániel munkái. Újra átnézett kiadás, a költő örökösei megbízásából

    Toldy

    Ferencz által. [Két kötet.] Pesten: Heckenast Gusztáv, 1864, I, 87.

    ↩︎
  43. Kis János Kazinczy Ferencnek, Sopron, 1808. szeptember 14., in: KazLev VI, 1355. lev., 82–83.

    ↩︎
  44. Kazinczy Ferenc Berzsenyi Dánielnek, Széphalom, 1808. október 31., in: Berzsenyi Dániel levelezése (s. a. r.

    Fórizs

    Gergely), Budapest: EditioPrinceps (Berzsenyi Dániel összes munkái), 2014 (a továbbiakban: BDLev), 9. lev., 16–17; Kazinczy Ferenc Kis Jánosnak, Széphalom, 1808. október 31., in: KazLev VI, 1368. lev., 109.

    ↩︎
  45. Kazinczy Ferenc Kis Jánosnak, Széphalom, 1808. november 12., in: KazLev VI, 1372. lev., 120–124. Itt: 122–123.

    ↩︎
  46. Berzsenyi Dániel Kazinczy Ferencnek, Nikla, 1808. december 13., in: BDLev, 10. lev., 17–19.

    ↩︎
  47. Kazinczy Ferenc Berzsenyi Dánielnek, Széphalom, 1808. december 23., in: BDLev, 12. lev., 20–29.

    ↩︎
  48. Kis János Kazinczy Ferencnek, Sopron, 1808. december 24., in: KazLev VI, 1390. lev., 165–166. Itt: 166.

    ↩︎
  49. Kazinczy Ferenc Berzsenyi Dánielnek, Széphalom, 1808. december 27., in: BDLev, 13. lev., 29–30. Itt: 29.

    ↩︎
  50. E találkozás leírásának elemzése:

    Vaderna

    Gábor: Egy csók és más semmi. Berzsenyi Dániel 1810-es pesti kirándulása, Holmi, 15.10 (2004. október): 1217–1234.

    ↩︎
  51. A kiadástörténetről részletesen BDÖM I: 184–202.

    ↩︎
  52. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ, Kézirattár (a továbbiakban: MTA KIK Kt), M. Irod. Lev. 4r 44. sz. alatt található a gyűjtemény, melyhez utóbb a Berzsenyi–Kazinczy levelezést is hozzákötötték.

    ↩︎
  53. Berzsenyi Dániel versei. Az 1808. évi ősszöveg (kiad., bev., jegyz.

    Merényi

    Oszkár dr.), Budapest: A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Bizottsága, 1938 (a továbbiakban:

    Berzsenyi

    1938).

    ↩︎
  54. Berzsenyi

    Dániel’ Versei. kiadá

    Helmeczi

    Mihály. Pesten Trattnernál 1813. (A továbbiakban:

    Berzsenyi

    1813.)

    ↩︎
  55. A legjelentősebb ezek közül: Szemere Pál beszámolója Berzsenyi 1810-es útjáról – lásd Szemere Pál Kazinczy Ferencnek, Pest, 1810. április 27., in: KazLev VII, 1726. lev., 398–407. Itt: 401; 404–405; illetve Szemere néhány hónap múlva összefoglalja Kazinczynak, hogy Berzsenyi mit javított a Pestre visszaküldött csomóban – lásd Szemere Pál Kazinczy Ferencnek, h. n. [Pest], d. n. [1810. december 27.], in: KazLev VIII, 1900. lev., 231–240.

    ↩︎
  56. A Magyarokhoz óda öt versszakát például e kiadványban: Magyar Theátrumi Almanák 1814-ik Esztendőre. Melly Új Esztendei ajándékul a’ Pesti M. Theatrumi Társaság’ Javára közrebotsátatott. 1814. 2. Reprintje megjelent itt: Benke József színházelméleti írásai (jegyz., utószó, Benke József szerepkatalógusát összeáll.

    Kerényi

    Ferenc), Budapest: Magyar Színházi Intézet, (Színháztörténeti könyvtár 5.), 1976.

    ↩︎
  57. Berzsenyi

    Dániel’ Versei. kiadta egy kalauz Értekezéssel megtoldva barátja

    Helmeczi

    Mihály. Második, megbővített kiadás. Pesten, Trattner János Tamásnál 1816. (A továbbiakban:

    Berzsenyi

    1813.)

    ↩︎
  58. Csetri

    : i. m. 21. Rájnis esetéről lásd

    Bíró

    Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma, Budapest: Balassi, 20034, 260. Rájnis könyve: A’ Magyar Helikonra vezérlő kalaúz. Az az: a’ magyar vers-szerzésnek példái, és régulái. Írta Kőszegi

    Rájnis

    Jóźef. Posonyban, Landerer Mihály’ költségével, és betüivel. 1781.

    ↩︎
  59. Onder Csaba 1998-as Matúra-kiadása például az 1816-os szöveget közli, s jegyzetapparátusában ennek hitelessége mellett érvel:

    Berzsenyi

    Dániel: Versek (s. a. r.

    Onder

    Csaba), Budapest: RaabeKlett (MATÚRA Klasszikusok), 1998.

    ↩︎
  60. Berzsenyi

    Dániel’ Összes Művei. Költelem ’s folyóbeszéd. Közrebocsátá meghagyása szerint

    Döbrentei

    Gábor. Harmad kiadás kéziratban maradott még nem ismertekkel. Budán, Magyar Királyi Egyetemi sajtóval. 1842. (A továbbiakban:

    Berzsenyi

    1842.)

    ↩︎
  61. Lásd Berzsenyi

    Berzsenyi

    Dániel munkái. Újra átnézett kiadás, a költő örökösei megbízásából

    Toldy

    Ferencz által. [Két kötet.] Pesten: Heckenast Gusztáv, 1864 (a továbbiakban:

    Berzsenyi

    1864).

    ↩︎
  62. E kérdésről részletesen írtam korábban:

    Vaderna

    Gábor: Berzsenyi Dániel verseinek kiadástörténete. Egy új kritikai kiadás dilemmái, Somogy, 39.2 (2008): 56–66.

    ↩︎
  63. Horváth

    János: Berzsenyi és íróbarátai, Budapest: Akadémiai, 1959, 20.

    ↩︎
  64. eredetileg: tűndőklő

    ↩︎
  65. eredetileg: Kőztt

    ↩︎
  66. eredetileg: fáklája

    ↩︎
  67. eredetileg: őrőmét

    ↩︎
  68. eredetileg: őnti,

    ↩︎
  69. eredetileg: őrvendez

    ↩︎
  70. eredetileg: jővő

    ↩︎
  71. eredetileg: kősszőnti.

    ↩︎
  72. eredetileg: őrőm

    ↩︎
  73. eredetileg: őrök

    ↩︎
  74. eredetileg: változahatatlan (th.)

    ↩︎
  75. eredetileg: rendek.

    ↩︎
  76. eredetileg: éltűnk’

    ↩︎
  77. eredetileg: őrők

    ↩︎
  78. eredetileg: sőtétségben.

    ↩︎
  79. eredetileg: Őrők

    ↩︎
  80. eredetileg: por-kötélbe

    ↩︎
  81. eredetileg: Házádon! (th.)

    ↩︎
  82. eredetileg: vér-zivatarja-kőztt

    ↩︎
  83. eredetileg: tűzedben,

    ↩︎
  84. eredetileg: ősi.

    ↩︎
  85. eredetileg: sűvőltnek.

    ↩︎
  86. eredetileg: Khán Tatár

    ↩︎
  87. eredetileg: Tőrőknek.

    ↩︎
  88. eredetileg: őldőklő

    ↩︎
  89. eredetileg: tűze

    ↩︎
  90. eredetileg: kőzt

    ↩︎
  91. eredetileg: Kűzdőtt

    ↩︎
  92. eredetileg: fertegegid

    ↩︎
  93. eredetileg: kőzőtt

    ↩︎
  94. eredetileg: Nézd a’ /’S Mint egy/ (Már az eredeti kéziratban két változat lehetett egymás mellett, majd Kis döntött.)

    ↩︎
  95. eredetileg: kátzéros,

    ↩︎
  96. eredetileg: Gerjedező

    ↩︎
  97. eredetileg: tűzeit

    ↩︎
  98. eredetileg: szűleményei,

    ↩︎
  99. eredetileg: Gyórs

    ↩︎
  100. eredetileg: szőkni

    ↩︎
  101. eredetileg: menykőve

    ↩︎
  102. eredetileg: kőztt,

    ↩︎
  103. eredetileg: partjáin

    ↩︎
  104. eredetileg: szegény!

    ↩︎
  105. eredetileg: Charpia’

    ↩︎
  106. eredetileg:

    Grádányi’

    ↩︎
  107. eredetileg:

    tsufóló

    ↩︎
  108. eredetileg: nyőgűnk

    ↩︎
  109. eredetileg: Tűndér

    ↩︎
  110. az utóbbi kettő helyett eredetileg: A’ (A behúzás az utólagos betoldás miatt csúszott el.)

    ↩︎
  111. eredetileg: Chárthagó’

    ↩︎
  112. eredetileg: gyűlevész

    ↩︎
  113. eredetileg: Sőtét

    ↩︎
  114. eredetileg: kődében!

    ↩︎
  115. eredetileg: kőzibénk

    ↩︎
  116. eredetileg: kőzőtt

    ↩︎
  117. eredetileg: Phœbust

    ↩︎
  118. eredetileg: Phœbus

    ↩︎
  119. eredetileg: őrők

    ↩︎
  120. eredetileg: sugárát

    ↩︎
  121. eredetileg: kőzőtt

    ↩︎
  122. eredetileg: szinű

    ↩︎
  123. utóbbi kettő helyett eredetileg: idős

    ↩︎
  124. eredetileg: rósa-tevél

    ↩︎
  125. eredetileg: kosony [?]

    ↩︎
  126. eredetileg: tőrtt

    ↩︎
  127. eredetileg: Rómáts (th.)

    ↩︎
  128. eredetileg: Hunyadaik’

    ↩︎
  129. eredetileg: virágzék

    ↩︎
  130. eredetileg: zenit

    ↩︎
  131. eredetileg: ditsőséget

    ↩︎
  132. eredetileg: Ëuropa.

    ↩︎
  133. eredetileg: kevéllyebb

    ↩︎
  134. eredetileg: kőztt

    ↩︎
  135. eredetileg: szűletik

    ↩︎
  136. eredetileg: le-gőrbed

    ↩︎
  137. eredetileg: ősztőn

    ↩︎
  138. eredetileg: őszve

    ↩︎
  139. eredetileg: őrőkős

    ↩︎
  140. eredetileg: ébrezd.

    ↩︎
  141. PFK, 10a. E. 27/1. 3. sorozat, 1. lev. 1r–v.

    ↩︎
  142. MTA KIK Kt, M. Irod. Lev. 4r 44. sz.136r–v.

    ↩︎
  143. Berzsenyi

    1813: 130–131.

    ↩︎
  144. Kazinczy Ferenc Berzsenyi Dánielnek, Széphalom, 1808. december 23., in: BDLev, 12. lev., 20–29. Itt: 28.

    ↩︎
  145. Szemere Pál Kazinczy Ferencnek, h. n. [Pest], d. n. [1810. december 27.], in: KazLev VIII, 1900. lev., 231–240. Itt: 237.

    ↩︎
  146. A szöveget Helmeczi Mihály küldte el a költőnek egy levélbe másolva. Lásd Helmeczi Mihály Berzsenyi Dánielnek, Pest, 1815. augusztus 28., in: BDLev, 209. lev., 434–439. Itt: 437–438. Az eredeti megjelenési helye: [Leopold

    Petz

    :] Berzsenyi Daniel’ Versei. Kiadá Helmeczi Mihály. Pesten Trattnernál. 1813. Daniel Berzsenyi’s Gedichte. Herausgegeben von Michael Helmeczi. (Mit dem Brustbilde des Dichters.), Wiener allgemeine Literatur-Zeitung, 1815, Nro. 38., Freytag den 12. May, 603–607. A vonatkozó hely: 605–606. Fórizs Gergely magyar fordításában a részlet (a versidézet elhagyásával és egy kimaradt szó betoldásával): „Ezeken kívül többször olyan helyekre bukkanunk, amelyek kellemetlenül lepnek meg és eltorzítják az egész költeményt, s amelyek – úgy tűnik – inkább a hideg rendezőtől, mint az érző költőtől származnak. Például a 130. oldalon

    A’ Reggel

    című vers: [idézet]. / Micsoda helytelen alakzatot [nem] képez itt az elefánt!” BDLev, 902–905. Itt: 904–905.

    ↩︎
  147. Berzsenyi Dániel Takácsi Horváth Jánosnak, Nikla, 1816. november 10., in: BDLev, 231. lev., 468–471. Itt: 470. A másik említett költemény a Barátimhoz.

    ↩︎
  148. Berzsenyi

    1816: 128–129.

    ↩︎
  149. Váczy

    : i. m. 73.

    ↩︎
  150. Horváth

    : i. m. 96;

    Vargha

    Balázs: Berzsenyi Dániel, Budapest: Gondolat, 1959, 29.

    ↩︎
  151. Csetri

    : i. m. 93.

    ↩︎
  152. A Fohászkodás értelmezéséhez lásd

    Martinkó

    András: Berzsenyi időszerűsége egy időszerűtlen költeménye tükrében. A Fohászkodás körbenjárása, in: uő: Teremtő idők, i. m. 55–96;

    Vaderna

    Gábor: Berzsenyi Dániel és a vallás. Tanulmány (szövegközléssel), in: „Az ideál mindazonáltal megőrződik”. Tanulmányok Bécsy Ágnes tiszteletére. (szerk.

    Horváth

    Kornélia –

    Osztroluczky

    Sarolta), Budapest: Gondolat, 2013, 299–326.

    ↩︎
  153. Platón Phaidroszára utalok. Lásd

    Platón

    : Phaidrosz (

    Kövendi

    Dénes fordítását átdolg., jegyz.

    Simon

    Attila), Budapest: Atlantisz (Platón összes művei kommentárokkal), 2005.

    ↩︎
  154. BDÖM I: 409. A vers – bár megjelent a Musen-Almanach 1797-es évfolyamában – nemigen szerepelt Matthisson korabeli gyűjteményes köteteiben (nem valószínű, hogy Berzsenyi ismerte volna a költeményt). Az első megjelenés: [Friedrich]

    Matthisson

    : Die höchste Weihe, in: Musen-Almanach für das Jahr 1797. Herausgegeben von

    [

    Friedrich

    ] Schiller

    . Tübingen, in der J. G. Cottaischen Buchhandlung. 102–104. A részlet magyarul: „Magaslati alpesi szélben sassal issza a mennyei ragyogást.”

    ↩︎
  155. Bettina

    Clausen

    : „Sie kam mir für, wie eine Königinn“. Zur Naturlyrik des Ratsherrn Barthold Heinrich Brockes, in: Hamburg im Zeitalter der Aufklärung (Hrsg. Inge

    Stephan

    – Hans-Gerd

    Winter

    ). Berlin–Hamburg: Dietrich Reimer-Verlag, 1989, 161–184; Carsten

    Zelle:

    Das Erhabene in der deutschen Frühaufklärung. Zum Einfluß der englischen Physikotheologie auf Barthold Heinrich Brockes’ Irdisches Vergnügen in Gott, Arcadia, 25.3 (Januar 1990): 225–240.

    ↩︎
  156. Lásd ennek teoretikus megalapozásához: Gotthold Ephraim

    Lessing

    : Abhandlungen über die Fabeln, in: Ibid.: Gesammlete Werke. Vierter Band (Hrsg. Paul

    Rilla

    ), Berlin: Aufbau, 1955, 5–85. Magyarul: Gotthold Ephraim

    Lessing

    : Értekezések a meséről (ford.

    Kárpáthy

    Csilla), in: Gotthold Ephraim Lessing válogatott esztétikai írásai (vál., utószó

    Balázs

    István), Budapest: Gondolat, 1982, 35–98.

    ↩︎
  157. Csetri

    : i. m. 97.

    ↩︎
  158. MTA KIK Kt, M. Irod. Lev. 4r 44. sz., 113r–115r.

    ↩︎
  159. Berzsenyi

    1813: 58–60.

    ↩︎
  160. Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár (a továbbiakban: OSZK Kt), Quart. Hung. 1310. 64ar–64bv. Első közlése:

    Háhn

    Adolf: Berzsenyi első ódája, Aradi Közlöny, 1.115 (1886. április 25.), Melléklet, 2.

    ↩︎
  161. Erről eddig úgy tudtuk – Merényi nyomán –, hogy a II. világháborúban megsemmisült. Lásd BDÖM I: 436.

    ↩︎
  162. Uo. 260.

    ↩︎
  163. Uo.

    ↩︎
  164. Hogy A’ Magyarokhoz volna Berzsenyi „első ódája”, annak már az OSZK-kézirat ismerete előtt is volt hagyománya. Lásd például

    Kőrösy

    László: Berzsenyi életrajza, Figyelő, 5 (1878): 287–302; 368–378. Itt: 291.

    ↩︎
  165. Ponori Thewrewk

    Emil: Mikor irta Berzsenyi ezt az ódáját?, Egyetemes Philologiai Közlöny, 1 (1877): 188–192. Itt: 188.

    ↩︎
  166. PFK, 10a. E. 27/1. 3. sorozat, 1. lev. 2r–4r.

    ↩︎
  167. A kéziratban a szó mellett oda van írva a végleges változat is: Nézd

    ↩︎
  168. Egy szótaggal kevesebb van a sorban. Nyilván tollhiba történt.

    ↩︎
  169. Gálos

    Rezső: Berzsenyi „A Magyarokhoz” című ódájának kialakulása, Irodalomtörténeti Közlemények, 36.1–2 (1926): 70–75.

    ↩︎
  170. Berzsenyi

    1938: 79–81.

    ↩︎
  171. Gálos

    : i. m. 72.

    ↩︎
  172. BDÖM I: 440.

    ↩︎
  173. Bíró

    : A nemzethalál árnya, i. m. 200–201.

    ↩︎
  174. Szajbély

    Mihály: Berzsenyi Dániel „A Magyarokhoz” című ódájának változatai és eszmei-poétikai előzményei, Irodalomtörténeti Közlemények, 83.4 (1979): 371–386. Itt: 371–372;

    Csetri

    : i. m. 44.

    ↩︎
  175. Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Helytörténeti gyűjtemény, ltsz. nélkül. Itt köszönöm meg Nemesné Matus Zsanett, Perger Gyula és Lukácsi Zoltán önzetlen segítségét.

    ↩︎
  176. Az idézőjelbe zárt szakaszok mellé ezt írták: „Kazinczyé”

    ↩︎
  177. Berzsenyi

    1842.

    ↩︎
  178. Berzsenyi

    1864: I, 178–179. Ugyebár Váczy a KazLev III: 509. jegyzetében azt hitte, hogy a Toldy által megadott variáns (ami az 1808-as volt) megegyezik a pannonhalmi variánssal (ami pedig 1803-as).

    ↩︎
  179. Ez a lehetőség, ti. hogy a kései másoló „talán már a nyomtatott szövegből iktatta be másolt szövegébe” ezeket a szakaszokat, már Horváth Jánosnak is eszébe ötlött. Lásd

    Horváth

    : i. m. 113.

    ↩︎
  180. Csetri

    : i. m. 43–84.

    ↩︎
  181. Bíró

    : A nemzethalál árnya, i. m. 197–215.

    ↩︎
  182. Ezt írja a vers általa készített prózafordítása mellé: „Gute Cr[esence] Hier sende ich Ihr Gebetbuch zurück. [...] Sodann folgt eine wörtliche Übersetzung und die derselben reihenfolge der Wörter als im hung[ariscen], des Gedichtes von Berzsenyi Seite 58. Durch solche Übersetzung verliert das Ganze sehr viel. Sie werden auf dieser Weise aber das hung[arische] besser kennen lernen, was die Hauptsache ist. Die zwei letzten Strophen übersetzte ich nicht – denn der Dichter schrieb sie wegen der Censur; sie wollen so viel sagen »Es gehet aber alles so in der Welt... eine Nation entstehet die andere fällt . . [«] u[nd] s[o] w[eiter] – Auf diese Art ist jeder berechtigt zu glauben, dass ihn das Geschick verdorben hat, indess der Fehler in ihn [!] liegt. Traurig ist, dass man nur mit so vielen Umwegen und Spitzfindigkeiten die Wahrheit sagen kann. – Ich glaube der Sinn des Gedichtes wird Sie ansprechen –, im hungarischen klingt es so männlich, so energisch schön...” Gróf Széchenyi István naplói. Harmadik kötet. (1826–1830) (szerk., bev. Dr.

    Viszota

    Gyula), Budapest: Magyar Történelmi Társulat (Magyarország újabbkori történetének forrásai), 1932, 298. Magyarul: „Jó Crescence, itt küldöm vissza imádságos könyvét. [...] Ezt követi Berzsenyi 58. oldalon található versének szó szerinti fordítása, valamint a szavak fordítása a magyarnak megfelelő sorrendben. Az efféle fordítással sok minden veszendőbe megy az egészből. De ily módon jobban megismerkedik a magyarral, márpedig ez a fő. Az utolsó két versszakot nem fordítottam le – hiszen ezeket a költő a cenzúra miatt írta; nagyjából ezt akarják mondani »De minden így megy a világon... az egyik nemzet kialakul, a másik elbukik...« stb. – Így mindenkinek joga van hinni, hogy őt a sors döntötte romlásba, s ennyiben a hiba őbenne rejlik. Szomorú, hogy csak ennyi kerülővel és körmönfontsággal lehet kimondani az igazságot. – Úgy hiszem, a vers értelme megszólítja majd magát –, magyarul oly férfiasan, oly energikusan szépen hangzik...”

    ↩︎
  183. Horváth

    : i. m. 108.

    ↩︎
  184. Seres

    József: Berzsenyi Dániel[:] A magyarokhoz I., in:

    Seres

    József –

    Szappanos

    Balázs: Verselemzések, Budapest: Tankönyvkiadó, 1970, 24–36. Itt: 35.

    ↩︎
  185. BDÖM I: 659.

    ↩︎
  186. Csetri

    : i. m. 64.

    ↩︎
  187. Ehhez az elemzési irányhoz vegyük hozzá Szajbély Mihály értelmezését, amely a sztoikusok mellett Volney A romok című munkájának hatását mutatja ki. Lásd

    Szajbély

    : i. m. 373–377.

    ↩︎
  188. Bíró

    : A nemzethalál árnya, i. m. 210–212. A Fortuna-probléma közhelyes voltához lásd

    Szajbély

    : i. m. 377–379.

    ↩︎
  189. Magyarul: „Elődeinknél már szüleink kora / satnyább, s mi náluk is silányabb / atyjai még gonoszabb fiaknak!” (Lator László fordítása), in: Quintus Horatius Flaccus összes versei (szerk.

    Borzsák

    István –

    Devecseri

    Gábor, előszó

    Borzsák

    István, utószó

    Devecseri

    Gábor), Budapest: Corvina, 1961, 205.

    ↩︎
  190. Ezeket összegyűjtötte:

    Gulyás

    József: Berzsenyi és Horatius. (Adalék a Romlásnak indult... eredeti szövegéhez), Irodalomtörténeti Közlemények, 36 (1926): 319. (Gulyás persze az OSZK-változatot elemezte, amelyről nem tudta, hogy az 1803-as szöveggel azonos.)

    ↩︎
  191. Merényi

    Oszkár: Berzsenyi soproni tankönyveiről és első soproni olvasmányairól, Soproni Szemle, 25.3 (1971): 227–238; BDÖM I: 271–272. A két emlegetett tankönyv: [

    Losontzi

    István:] Hármas kis tükör, melly I. a’ Szent Históriát, II.- Magyar Országot, III. Erdély Országot, annak földével, polgári-állapatjával, és históriájával, gyenge elmékhez alkalmaztatott módon, a’ nemes tanúlóknak, summásan, de világosan elö-adja és ki-utatja. Posonyban, Nyomtattatott Landerer Mihály’ költségével, s betüivel. 1773.; [Karl Gottlieb

    Windisch

    :] Geographie und Geschichte des Königreichs Ungern, für Kinder. Dritte vermehrte Auflage. Preßburg, bey Anton Löwe, 1785.

    ↩︎
  192. Erről lásd

    Horváth

    : i. m. 110–111;

    Csetri

    : i. m. 56–58.

    ↩︎
  193. Lásd

    Seres

    : i. m. 27.

    ↩︎
  194. A költeménynek a szimmetriával való játékáról lásd

    Szajbély

    : i. m. 382–385.

    ↩︎
  195. A költemény eredetileg a Magyar Museumban jelent meg: Első folyóirataink: Magyar Museum. I. Szöveg, i. m. 262. Újraközlése: Deákos költők. Első kötet. Rajnis, Baróti Szabó, Révai versei (kiad.

    Császár

    Elemér), Budapest: Franklin-társulat, (A Kisfaludy-Társaság nemzeti könyvtára XXIII.1.), 1914, 128–130. A viperakép is megvan Barótinál, talán az is innen ered.

    ↩︎
  196. Merényi Oszkár szerint Horatius Carm. IV.4,57–60. soraira utal a kép. Ott a tölgy valóban a halhatatlanság jelképe, hiába próbálják meg kivágni, nem sikerül. És ez a legnagyobb különbség: ott nem dől ki a tölgy, Berzsenyinél viszont igen. – Az antik fajok szimbolikáját illetően köszönöm Balogh Piroska és Krupp József segítségét.

    ↩︎
  197. Csetri

    : i. m. 55–64.

    ↩︎
  198. Lásd ehhez

    Porkoláb

    Tibor: Szempontok a francia háborúk inszurrekciós költészetének textológiai és filológiai vizsgálatához, in: Textológia – filológia – értelmezés. Klasszikus magyar irodalom (szerk.

    Czifra

    Mariann –

    Szilágyi

    Márton), Debrecen: Debreceni Egyetemi (Csokonai könyvtár 55.), 2015, 191–214. Itt: 207–210.

    ↩︎
  199. Uo. 196.

    ↩︎
  200. Csetri

    : i. m. 63–64.

    ↩︎
  201. Egy falusi nótáriusnak budai útazása, mellyet önnön maga abban esett viszszontagságaival egygyütt az el aludt vérű magyar szívek’ fel serkentésére, és múlatságára e’ versekbe foglaltt [

    Gvadányi

    József]. Pozsonban és Komáromban, Wéber Simon Péter költségével és betűivel 1790. Gvadányi nacionalizmusához lásd

    Bíró:

    A felvilágosodás korának magyar irodalma, i. m. 294–304.

    ↩︎
  202. A’ mostan folyó ország gyűlésnek satyrico criticé leírása, a’ mellyet Egy Isten mezején lakó Palócznak színlése alatt írta azon buzgó szívvel bíró Hazafi, a’ kinek pennájából folyt i a’ Falusi Notáriusnak Budára való Útazása [ti.

    Gvadányi

    József]; ezen Munkáját-is négy sorú Versekben Hazájának éleibe terjesztette 1790. Esztendőben, Bak Havának 25. Napján. Lipsiában, Wéber Simon Péter kőltségével 1791.

    ↩︎
  203. Ehhez lásd J. G. A.

    Pocock

    : The Machiavellian Moment. Florentine Political Thought and the Atlantic Republican Tradition, Princeton: Princeton UP, 1975, 31–48.

    ↩︎
  204. Martinkó András a kifejezést ’eldúl, elront’ jelentésben értette, tehát – szemben az én ötletemmel –passzív, ágens nélküli igeként. Lásd

    Martinkó

    : Berzsenyi időszerűsége, i. m. 94.

    ↩︎
  205. Kazinczy Ferenc Kis Jánosnak, Széphalom, 1808. november 12., in: KazLev VI, 1372. lev., 120–124. Itt: 122.

    ↩︎
  206. Kazinczy Ferenc Berzsenyi Dánielnek, Széphalom, 1808. december 23., in: BDLev, 12. lev., 20–29. Itt: 26.

    ↩︎
  207. A „sütés” kifejezés értelmezéséhez lásd BDLev, 724. Lásd még: „a sütés annyi, mint henye kioldása, gyenge nyélbeütése valamely verssornak; nem fölösleges, hanem a gondolatot lanyhán, határozatlanúl kifejező szó vagy szócsoport, vagy a kimért verssorokban »muszájbúl« tölteklékűl használt kifejezés.”

    Simai

    Ödön: Sütés, Magyar Nyelvőr, 40 (1911): 380–381. Itt: 381.

    ↩︎
  208. Berzsenyi és Horatius viszonyáról lásd

    Cselőtei

    Lajos: Berzsenyi és Horáczius metaforáiról, Budapest: Stephanum Nyomda R. T., 1920;

    Kerényi

    Károly: Az ismeretlen Berzsenyi, Budapest – Debrecen – Pécs: A debreceni Ady-társaság (Magyar éjszakák 11.), 1940.

    ↩︎
  209. Bíró:

    A nemzethalál árnya, i. m. 210–212.

    ↩︎
  210. A cél a folyamat megállítása.

    Csetri

    : i. m. 69.

    ↩︎
  211. Uo. 78.

    ↩︎
  212. Berzsenyi

    1864: I, 87.

    ↩︎
  213. PFK, 10a. E. 27/1. 3. sorozat, 1. lev. 4v–6v.

    ↩︎
  214. MTA KIK Kt, M. Irod. Lev. 4r 44. sz. 101v–103r.

    ↩︎
  215. Az eredetiben: bajnöki (tollhiba)

    ↩︎
  216. Csetri

    : i. m. 86.

    ↩︎
  217. Liv, AUC, 1,56–60.

    Livius

    : A római nép története a város alapításától kezdve. I–IV. kötet (ford.

    Kiss

    Ferencné –

    Muraközy

    Gyula) Budapest: Európa (Bibliotheca classica), 1982, I, 88–95.

    ↩︎
  218. Plutarkhosz

    : Párhuzamos életrajzok (ford.

    Máthé

    Elek, jegyz., utószó

    Hegyi

    Dolores), Budapest: Osiris (Sapientia humana), 2001, II, 799–842. Lásd még Suetonius Caesar-életrajzát (Gaius

    Suetonius

    Tranqiullus: A Caesarok élete (ford.

    Kis

    Ferencné, utószó

    Hegyi

    Gyula), Budapest: Európa (A világirodalom remekei), 1984, I. könyv, 5–43.) és Cassius Dio római történetének 44. könyvét (Dio’s Rome. An Historical Narrative Originally Composed in Greek During the reigns of Septimius Severus, Geta and Caracalla, Macrinus, Elagabalus and Alexander Severus (presented in English Form by Herbert Baldwin

    Foster

    ), Vol. I–VI., Troy: Pafraets Book Company, 1905–1906, Vol II. A kiadványt a Gutenberg Projekt oldaláról töltöttem le: <http://www.gutenberg.org>, a letöltés dátuma: 2015. szeptember 30.).

    ↩︎
  219. Erről lásd Fania

    Oz-Salzberger

    : Scots, Germans, Republic and Commerce, in: Republicanism. A Shared European Heritage. Volume II. The Values of Republicanism in Early Modern Europe (ed. Martin

    van Gelderen

    – Quentin

    Skinner

    ), Cambridge: Cambridge UP, 2002, 197–226. Itt: 207.

    ↩︎
  220. Plutarkhosz

    : Párhuzamos életrajzok, i. m. I, 373–415; II, 330–374; 466–529; 799–842.

    ↩︎
  221. Az eddig idézetteken kívül:

    Eutropius

    : Róma rövid története (ford.

    Teravágimov

    Péter), Budapest: Helikon, 2003; C.

    Plinius

    Caecilius

    Secundus

    : Pangyricus. Traianus császár dicsőítése (ford., utószó, jegyz.

    Hoffmann

    Zsuzsanna), Szeged: Lectum, 2006.

    ↩︎
  222. Ezt Csetri is észrevette. Lásd

    Csetri

    : i. m. 89–90.

    ↩︎
Fejezetek
17.18.
Vaderna Gábor
Bárdköltészet