Hartvig Gabriella

Ossziáni fordítások a Magyar Museumban
1788: Megjelennek Batsányi János Osszián-fordításai

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 627–642.

Hol híres ősitek puszta kőhajléki,
(Néhai nagyságok gyászos omladéki),
Mint Szelma s Balklúta mohos dőledéki,
Még imént csak róka s baglyok menedéki,

Újra felépülvén múzsád énekében,
Égig emelkednek dicsőség fényében,
S valamíg a Duna s Tisza környékében
Magyar lesz, fenn-lesznek emlékezetében:

Üdvöz légy, bajnokok igaz nemes vére!…
Élj! s énekelj gyakran néped örömére!
Terjeszd neved hírét a világ szélére,
S légy hazád, nemzeted öröklő díszére!
(Batsányi: A magyar költő idegen messze földön)

Batsányi János ars poeticájában a magyar bárd Osszián mintájára állít emléket hazája népének hőstetteiről. Batsányinak a vershez fűzött legkorábbi, 1817-es kéziratos jegyzete párizsi korszakából maradt fenn. E megjegyzés szerint a vers megírásához két másik foglalatossága fűződött a poétának: saját költeményei sajtó alá rendezése és 1807-ben „az eredeti gál [gael] nyelven, Macfarlan deák (majd betű szerént való) fordításával egyetemben” megjelent latin nyelvű Osszián-kiadás lemásolása, majd fordítása (Batsányi 1953, I: 479). Az ossziáni bárdszerep adoptálása, „múlt és jövő titkainak” a kinyilatkoztatása végigkísérte Batsányit egész költészetében.

Osszián története a kelta bárd legendájának, romantikus értelmezésének, és nem James Macpherson műveinek recepcióját jelenti: a magyarországi kultusz az európai fogadtatás és a nemzeti irodalom jegyeinek egyedi szintézisét képezi. A majdnem két évszázados hazai kutatásban hitek és tévhitek öröklődtek tovább, jól csengő hasonlatok fémjelezték egy-egy korszak rajongását. A nemzetnek nálunk is akadt egy „bárdussa” Batsányi személyében, Kazinczy Ferencben pedig a magyar Macphersont látja Helmeczy Mihály (Maller 1940, 25). Ossziánt „híven, igazán és jól” fordítani, de inkább meghaladni a korábbi fordításokat Batsányi, Kazinczy, majd Fábián Gábor is megpróbálja a korabeli külföldi fordítások nyomán. Kálmán Károly 1911-ben elkészült fordítását imponáló szerénységgel a világirodalom legjobb átültetésének titulálja előszavában, és Osszián nálunk is többször versenyre kél Homérosszal.

Az az irodalmi mítosz, amely Ossziánt közvetíti Magyarországra, nem közvetlen recepción alapul, ezért félrevezető volna a Macphersonhoz kapcsolódó anglofón diskurzushoz közvetlenül kapcsolni. Az 1700–1800-as évek fordulóján a latinos klasszicizmus keretében kezdődött a versek magyarra fordítása, többnyire német nyelvből. A korai hazai fordításoknak a romantika felől történő magyarázata – netán a fordítások töredékességének valamiféle romantikaelméleti megalapozására tett kísérlete és az eredetihez való kapcsolása – nem vesz tudomást a recepció módjáról. Ugyanakkor a német közvetítés megértéséhez elengedhetetlen a korai angol forrásszövegek, szövegváltozatok ismerete. Howard Gaskill Osszián-kutatónak és a Brit Akadémia „Brit és ír szerzők Európában” sorozatának köszönhetően ma a hazai Osszián-recepciót is egy tágabb, európai kontextusban vizsgálhatjuk: a The Reception of Ossian in Europe című kötet (2004) tanulmányai szinkrón összevetésben mutatják be a nemzeti irodalmak Osszián-történeteit, amelyeknek immáron részévé vált a magyarországi Ossziánkultusz is.

Gaskill 1996-os The Poems of Ossian című kritikai kiadásának talán legfontosabb üzenete a mai kutató számára, hogy a macphersoni verseket nem lehet és nem is szabad hamisítványként olvasni. Fiona Stafford előszavában arra figyelmeztet, hogy az autentikus értelmezés nem tekinthet el a korabeli kontextustól: „Lehet, hogy a Fingal nem a gael versek szó szerinti fordítása, de nem is hamis »utánzat« vagy »hamisítvány«, mert Macpherson helyzete különleges volt annálfogva, hogy nagyon eltérő kultúrák találkozásában élt. Highlanderként, a skót felföld lakójaként szabadságában állt abból az orális hagyományból meríteni, a mesék és jellemek azon közös tárházából, melyek időrendje évszázadokkal azelőtt összekeveredett, hogy ő maga elkezdett volna hallani róluk, és elkezdte volna a régi történeteket saját verziójában létrehozni… Egyetemet végzett előkelő emberként hajlamos volt a szóbeli hagyományra úgy tekinteni, mint egy olyan nép megbízhatatlan közvetítésére, amelynek még most kell megtapasztalnia a »civilizációt«… Macpherson Ossziánja tehát olyan szöveg, amelyet kizárólagosan nem vindikálhat magának sem a gael, sem az angol kultúra, és csakis jóindulattal értelmezhetjük úgy, mint a kettő közötti közvetítésre tett kísérletet” (Stafford 1996, XV). Stafford e megjegyzéssel egy két évszázadot átölelő irodalmi vita végére kívánt pontot tenni, és meg akarta cáfolni Samuel Johnson rágalmait, majd nyomában a Highland Society írásos véleményét, amely szerint az összegyűjtött gael énekek egyike sem egyezik még „címben vagy hangban” sem Macpherson verseivel (Maller 1940, 7). Derick Thomson, Donald E. Meek és Gaskill gael forrásokat feltérképező tanulmányainak köszönhetően mára az Osszián-kutatás a hamisítványvitát lezártnak tekinti. A hitelesség kérdését az eltérő kultúrák közötti közvetítés milyenségének a vizsgálata váltja fel: a kutatásnak eme területe válik irányadóvá a nemzeti recepciók, a külföldi, így a magyar fordítások tanulmányozásában is. A különböző fordítási koncepciók – a szoros vagy szabad, a domesztikáló vagy elidegenítő fordítás – az idegen kultúrák befogadókészségének a határairól árulkodnak.

Maller Sándor dolgozata, az Ossian Magyarországon 1788–1849 (1940), majd Keresztury Dezső és Tarnai Andor kritikai kiadása, a Batsányi János összes művei I–IV. (1953–1967) ennek a befogadásnak az első korszakát mutatja be. Maller értekezésének különös érdeme, hogy – főként Heinrich Gusztáv korábbi kutatásai és az elérhető külföldi szakirodalomra támaszkodva – nem pusztán filológiai áttekintést nyújt Batsányi töredékes, majd az első kettő, Kazinczy és Fábián tollából született, teljesnek szánt fordításáról, valamint az apróbb fordítástöredékekről, hanem megkísérli bemutatni az Ossziánt övező hazai kultuszt is, s ez a recepción túlmutató, immár a nemzeti irodalom inherens korpuszaként tovább élő, jelentőségében valóban csak a nagy klasszikusok hatásával összemérhető szépirodalmi hagyományt jelenti. Osszián korai fordítói és követői – például Kisfaludy Sándor, Döbrentei Gábor, Vörösmarty Mihály vagy Kisfaludy Károly – méltatása mellett kitér a szintén nem kis hatású és mennyiségű vers- és novellaparódia-, valamint imitációs irodalomra, amelynek része például Petőfi Sándor A helység kalapácsa, de Vörösmarty Zalán futása című, ossziáni jegyeket mutató műve is. A 19. század Osszián-kultusza a mindennapi életbe is beszűrődött. Elterjedtek az Osszián, Oskar és Malvina nevek – Mallertől tudjuk, hogy idősebb Wesselényi Miklós, Kazinczy és Jósika Miklós is ossziáni neveket adott lovainak (3) –, s kedveltek lettek az ossziáni festményutánzatok is, melyeknek legjelentősebb fennmaradt darabja Kisfaludy Károly festménye, François Gérard Ossian a Lora partján hárfája hangjával megidézi a kísérteteket című művének (1801) utánzata (Jávor 1994).

Keresztury és Tarnai jegyzeteikben nem csupán Batsányi Osszián-fordításaihoz fűznek kiváló kommentárt, de kimerítő információt nyújtanak a későbbi fordítók, mint például Kazinczy fordításhoz felhasznált kiadásairól, ekképpen érintve az európai recepciót is (Batsányi 1953, I: 526–565). Kutatásaikat Debreczeni Attila egészíti ki a Magyar Museum kritikai kiadásának második kötetében található kommentárjával (Debreczeni 2004), amely kitér a korabeli folyóirat keletkezéstörténetére, irodalomszemléletére, a fordítói vitákra és az Osszián-kérdésre is. Ez a két szövegapparátus olyan részletes, hogy a mai kutató kiegészíteni és korrigálni is csak egy-két ponton tudja őket. A kommentárok azonban jobbára pusztán megemlítik a külföldi fordításokat, és nem térnek ki a korabeli eredeti kiadások történetére, ami a német szövegforrások keletkezéstörténetéhez nyújt fontos információt: részben a külföldi Osszián-filológia eredményeire támaszkodva ma már tudjuk például, mely ossziáni versek nem „eredetiek”, melyek származnak a német fordítók tollából. Ezért a korábbi kutatásokat néhány újabb eredménnyel kiegészítve a következőkben szeretném röviden és vázlatosan bemutatni az európai, majd nyomában a hazai Osszián-irodalom kezdeteit, Batsányi legkorábbi ossziáni fordításainak a keletkezéstörténetét. Amiben e fejezet eltér a korábbi, igen alaposan feldolgozott Osszián-irodalomtól, az a nemzetközi színtér hangsúlyozása, a hazai recepciónak a nyugat-európai befogadás kontextusa felől történő megközelítése, hiszen Batsányi összes fennmaradt fordítása és a nagyobb terjedelmű, teljesnek mondható fordítások kivétel nélkül összehasonlító fordítások, amelyek egyenként legalább három külföldi kiadásra támaszkodva készültek, nemegyszer az eredeti szöveg ismerete nélkül. E tanulmány Batsányi Jánosnak a Magyar Museumban megjelent fordításait fogja tárgyalni, a fennmaradt hét darabból a három legjelentősebbet, azokat, amelyeket ő maga is közlésre szánt.

Az európai recepció kezdetei

Az ossziáni költemények keletkezéstörténete a híres skót üdülőhelyen, Moffatban kezdődött egy skót tragédiaíró és a frissen diplomázott, szintén skót költő véletlen találkozásával. John Home, aki ugyan nem beszélte a gael nyelvet, viszont annál jobban érdeklődött a skót felföld ősi költészete iránt, e találkozás alkalmával megkért egy James Macpherson nevű 23 éves, nagy reményű költőt – akinek anyanyelve volt a gael –, hogy készítsen mintának egy fordításmutatványt a gael balladákból, amelyeknek az ifjú lelkes gyűjtője volt (Stafford 1988, 78). A The Death of Oscur (Oszkár halála) volt az első töredék, amely ugyan kerékbe tört egy éppen kibontakozni készülő költői karriert, ám fordítóját elindította az európai hírnév és nyomában nem kis vagyon, majd a lordi cím megszerzése felé.

Macpherson első fordításmutatványa olyan sikert aratott az edinburgh-i irodalmi körökben, hogy Hugh Blair – az edinburgh-i egyetem retorika- és szépirodalom professzora, a Lectures on Rhetoric szerzője – támogatásával felföldi gyűjtőkörútra indult, ahonnan hamarosan két, jegyzettel és kézirattal megrakott bőrönddel érkezett vissza, hogy aztán rögtön munkához lásson. A macphersoni szövegkiadások történetét Gaskill kritikai kiadásának, a The Poems of Ossian and Related Worksnek az előszavaiból tudhatjuk meg (Gaskill 1996, V–XXVI). A beszerzett kéziratok és Macpherson saját lejegyzéseinek első eredménye az az 1760-ban publikált 15 töredék, a Fragments of Ancient poetry, collected in the Highlands of Scotland, and translated from the Galic or Erse Language, amelyek közül a The Death of Oscur a hetedik darab volt. A kiadásban mind a fordító, mind az előszó írója, Hugh Blair névtelen maradt. Tulajdonképpen Blair néhány mondata indította útjára az „eltűnt eposz” mítoszát, ami később a világirodalom legnagyobb hamisítványbotrányaként híresült el, és amelynek az éppen csak húszas éveiben járó Macpherson eleinte inkább áldozata, mint furfangos kitervelője lehetett. Hugh Blair célzása a rejtőzködő, csupán felfedezésre váró nagy nemzeti eposz meglétére ekképp hangzik: „Úgy hírlik, hogy alapos kutatással ama hajdani géniusz jelenleg publikált maradványainál is több, nem kevésbé értékes töredék található ugyanabban az országban, ahol ezeket felfedezték. Nevezetesen okunk van azt hinni, hogy egy jelentős terjedelmű művet lehetne ugyanott felfedezni és lefordítani, amely méltó volna a hősköltemény címre” (Gaskill 1996, 6, idézi Stafford 1996, XII). A töredékeket a következő évben egy hosszabb epikus költemény, a Fingal. An Ancient Epic Poem in Six Books (London, 1762 [December 1761]), majd két évvel később egy újabb kötet, a Temora, an Ancient Epic poem in Eight Books (1763) követte, ahol a címlapokon a gael versekből készült angol fordítások szerzőjeként már Macpherson neve is szerepel. Az első teljes kiadás 1765-ben született The Works of Ossian címmel, amely az előző két kiadás egybeszerkesztett változata, azonban több száz változtatással (lásd Gaskill 1996, XXIII), és két jelentős darabbal kiegészítve: Hugh Blair Critical Dissertation on the Poems of Ossianja (1773) Macpherson saját disszertációjával, az A Dissertation Concerning the Antiquity of the Poems of Ossiannal együtt a legtöbb jövőbeni kiadás részévé válik. Az 1765-ös kiadást „kiszorítani” szándékozó következő kiadás – amely az összes további angol kiadás textus receptusaként szolgál – 1773-ban jelenik meg, The Poems of Ossian címmel. A kétkötetes „gondosan átdolgozott és jelentősen javított” kiadásban a strukturális változtatások mellett – a versek sorrendje kronológiai okokból megváltozik – jelentős stiláris javítások is találhatók. Macpherson az 1773-as kiadás előszavában így búcsúzik olvasójától: „a szerző immáron végleg sorsukra hagyja őket [a verseket]” – tehát ezt a kiadást szánta minden jövőbeni kiadás forrásszövegének (Gaskill 1996, XXIV, 412). Gaskill rámutat a korábbi kiadás hatalmas jegyzetanyagának és a homéroszi, vergiliusi és miltoni párhuzamos szöveghelyeknek a megcsonkítására, amiben a megváltozott szerzői intenció nyilvánul meg: „az ilyen és egyéb változtatásokkal Macpherson nem annyira Osszián hitelét erősítette, mint inkább saját eredetiségét emelte ki. Valójában szerzői hiúság bújik meg a megannyi változtatás mögött. Macphersonnak elege lett abból, hogy epigonnak tartsák, és nyilvánvaló, hogy nem volt hajlandó többé egy olyan alak mögött a háttérbe szorítva megjelenni, akire jórészt (az indokoltnál nagyobb mértékben) mint saját alkotására tekintett. Féltékeny Ossziánra. Innét eredeztethető az a szándéka, hogy lekicsinyítse a bárd szerepét, akit nem mint a költemények létrehozóját, hanem mint egyik szereplőjét igyekszik feltüntetni. Hogy mindez együtt jár e költészet hitelességének a vehemens hangoztatásával, önmagában nem is olyan nagy ellentmondás. (…) Akárhogy is, mindezek a dolgok az 1773-as kiadást kusza zagyvasággá teszik” (Gaskill 1996, XXIV). Mégis ez a „kusza”, megcsonkított kiadás válik a legtöbb korai német fordító szövegforrásává. Michael Denis például a második, 1784-es ossziáni fordítását is ennek a szövegváltozatnak a figyelembevételével dolgozza át, vagy hogy egy közelebbi, ezzel ellentétes példát mondjunk: Batsányi fordítása, az Oszkár halála vezet el ahhoz az új felismeréshez, hogy Edmund von Harold nem csupán az 1773-as, de a korábbi, 1765-ös kiadást is felhasználta fordításához.

Az ossziáni szövegkiadásoknak ez a talán az indokoltnál kissé részletezőbb bemutatása azért volt fontos, hogy megértsük: nincs eredeti szövegkorpusz sem gael, sem angol nyelven. Az ossziáni versek részben fordítások, részben kitalációk. Tegyük hozzá, hogy a vádakkal szemben maga Macpherson sohasem állította, hogy versei teljes mértékben gael kéziratok átültetései lennének (Gaskill 1991, 1–18) –, és amilyen formában ma ismerjük őket, az nem hozható összefüggésbe egyik létező magyar fordítással sem. Batsányi és Kazinczy fordításainak értelmezéséhez a legnépszerűbb európai fordításokról kell először tájékozódnunk. Ezek szerzői sem látták Ossziánt soha összefüggő történetnek, hiszen szövegforrásaik – attól függően, melyik angol kiadás alapján készültek – más és más sorrendben tették egymás mellé a költeményeket, és szinte mindig beleillesztettek hol több, hol kevesebb „pszeudo-ossziáni” darabot is, olyat, amelynek nem létezett sem gael, sem angol eredetije. A korai magyar átültetéseknek különleges helyzete van az európai recepcióban: nincs ugyanis példa más nyelven korabeli fordításra, amely olyan soknyelvű forrásszövegre támaszkodna; amelyben a külföldi fordítások olyan változatos szempontjai tükröződnének vissza, mint Batsányi vagy Kazinczy fordításaiban. A magyar fordítók, amint lehetőségük adódott, beszerezték, majd gondosan mérlegre tették a számukra elérhető olasz, francia, latin, gael és német fordításokat (olykor hamis utánzatokat, „álfordításokat”), mielőtt saját ossziáni szóhasználatukról vagy a versek formájáról döntöttek volna. Az, hogy végül milyen megoldásokat választottak, sokat elárul lehetőségeikről, de ugyanúgy forrásszövegeikről is. Batsányi forrásszövegeinek nagy részéhez szerencsére van hozzáférésünk, hiszen ossziáni könyvtárának jó részét őrzi az Országos Széchényi Könyvtár. A saját tulajdonában lévő példányokba beleírta nevét, helyenként saját kezű jegyzeteket is találunk bennük. A korabeli német fordításokról Wolf Gerhard Schmidt és Gaskill kiadása (2003–2004) nyújt kimerítő információt: a „Homer des Nordens” und „Mutter der Romantik”: James Macphersons Ossian und seine Rezeption in der deutschsprachigen Literatur vaskos kötetei nem csupán az összes német nyelven készített fordításról számolnak be – a harmadik kötet Johann Wilhelm Petersen fordítását, Batsányi egyik fontos forrásszövegét is közli teljes szövegapparátusával együtt –, de a versekkel kapcsolatban felmerülő fordításelméleteket, esztétikai kérdéseket és irodalmi mozgalmakat, imitációkat, valamint jelentős német szerzőkre, például Johann Gottfried Herderre és Johann Wolfgang Goethére tett hatásukat is vizsgálják.

Batsányi elég későn, az 1790-es évek végén jutott csak eredeti angol kiadáshoz – majdnem két évtizeddel azután, hogy feltehetően már elkészült az összes jelentősebb vers komparatív fordításával –, Kazinczy pedig többször bevallja levelezésében, hogy angolul nem olvas. A fordítások első fázisában főként a német fordításirodalom hat produktívan a hazai befogadásra. Ossziánt hazánkba Michael Denis és a jezsuita bárdköltészet közvetítette, és a legkorábbi fordításmutatványok nyomtatásban az első magyar nyelvű irodalmi folyóirat, a Magyar Museum oldalain láttak napvilágot.

A latinos klasszicizmus fordítói programja és Michael Denis

Az ossziáni versek hatalmas sikert arattak Európában, késlekedés nélkül elkezdték fordítani őket. Az első fordítást Melchiorre Cesarotti készíti el, olasz nyelven, azonban először csak a Fingalt fordítja le, azt is hiányosan, Poesie di Ossian (1763) címmel két kötetben, a hosszabb eposzi költeményt, a Temorát nem (Gaskill 1994, 648). Teljesebb, négykötetes fordítása mintegy tíz évvel később jelenik meg. Batsányi könyvtárában megtalálható ez utóbbi kiadás, és Cesarotti következő, 1805-ös kiadása is.

A legkorábbi teljes fordítást – először Cesarotti töredékes olasz, majd, amint hozzájutott, Macpherson 1765-ös kiadása alapján – Michael Denis adja ki, a Friedrich Klopstock által bevezetett német hexameteres versmértékben: e fordítás nyomán bontakozik ki a magyar Osszián-kultusz. Az a tény, hogy Macpherson szabadon áramló, ritmikus prózáját Denis a hexameter szigorú keretei közé szorította, német irodalmi körökben szinte akkora vihart kavart, mint amikor Macpherson nemzeti eposzként mutatta be az ossziáni verseket. A bécsi jezsuita iskola bárdja – Sined – Denis felvett bárdneve, saját nevének megfordítása – szerint Osszián megérdemli, hogy a legmagasabb műfaj, az eposz méltóságát elnyerje a fordításban, innen a hexameterek használata. A Die Gedichte Ossians három kötete 1768–1769-ben jelenik meg, majd 1784ben követi az Ossians und Sineds Lieder, amely az 1773-as Poems of Ossianban található változtatásokat is figyelembe veszi (Gaskill 2004, 15), és már Denis saját költeményeit is tartalmazza. Ennek a műnek a hatodik kötetét szerkesztette Joseph von Retzer Nachlese zu Sineds Lieder címmel és ebben a kötetben, hasonlóan az 1768– 1769-es kiadáshoz (3: 181–185), szintén megtalálható a Mors Oscaris latin hexameteres átültetése (6: 201–205). Ez lesz a legfontosabb forrása Batsányi első autentikus ossziáni fordításának. A magyar recepcióban az ossziáni költemények átültetése részben annak az irodalmi programnak a keretében zajlik, amely elválaszthatatlan a latinos klasszicizmustól, az osztrák jezsuita költészettől, és John Milton, pontosabban fő műve, az Elveszett Paradicsom osztrák és magyar recepciójától.

Denis hazai ismertsége a német nyelvű bárdköltészet és a metrikus verselés meghonosításának, valamint a jezsuita iskolák költői gyakorlatának köszönhető. Baróti Szabó Dávid, a kassai Magyar Museum egyik alapítója, szintén a jezsuita rend tagjaként személyes kapcsolatban állt az osztrák költővel: mint írja, „a Klopstock és Sined példája szerint” fogott hozzá metrikus versek komponálásához, és meglepődve látta, a magyar nyelv mennyivel megfelelőbb erre, mint a német (Kecskés 1991, 127, 131). Köztudott, hogy Denis Klopstock Messiásának verselését kívánta alkalmazni Ossziánjában. Mint az első kiadáshoz írt előszavában kifejti, Ossziánt Homérosz, Vergilius és a heroikus költészet magaslatába kívánta emelni: a versek fenségessége olyannyira magával ragadta, hogy úgy gondolta, csak a legünnepélyesebb dikció képes ezt a méltóságot visszaadni (idézi Tombo 1901, 120).

Batsányi kezdeti ossziáni fordításai egy közös, tudatos fordítói program első darabjaiként, a Magyar Museum fordításmutatványai között kerültek a nyilvánosság elé. E mutatványok közt találunk szemelvényeket Milton Elvesztett Paraditsomából, kivonatokat Klopstock „Messziásának munkában lévő fordításából”, Edward Young „első Éjtszakájának kezdeté”-ből, Horatius, Homérosz, Anakreón és Ovidius verseiből (Magyar Museum, 1788–1789). Milton és Osszián első fordításai egyaránt a latinos klasszicizmus termékei. Batsányi –szintén Denis hatására, akinek Milton Osszián mellett a másik szeretett angol költője volt (Fest 1917, 66) – arra kérte szerkesztőtársát, Baróti Szabót, hogy a Ludwig Bertrand Neumann rövidített latin hexameteres fordításából ültesse át Miltont magyarra, míg Ossziánt ő maga fordítja. Milton és Osszián egyaránt a fenséges megtestesítői, mindketten áthágják a klasszikus epikus költészet hagyományos szabályait, és mindkét mű élénk fordításelméleti vitát indított útjára, részben a Magyar Museum lapjain (Tarnai 1959; Szajbély 2001, 107–137).

A magyar Osszián első korszaka tehát a legkorábbi magyar folyóirat-vállalkozás keretei között kerül befogadásra, ami lényeges szempont a versek kiválasztásánál. Az első szám szerkezetének hangsúlyos része a fordításmutatványok közlése: „Az első számba beválogatott fordítások szinte emblematikusak. (…), Osszián és Milton: az első az „együgyűség”, a kellem és gyönyörűség, míg a másik kettő a haza és a vallás komoran fenséges világát idézi meg, új költői (próza)nyelvvel kísérletezvén” (Debreczeni 2004, 2: 11). Osszián a versújítási vitákban Batsányi fő példájaként szerepel: az Oszkár halálának hexameteres fordításával példázni akarta, hogy a Denis által is alkalmazott időmérték immár a magyar verselésben is teret hódított, lehetségessé vált. Ugyanakkor az a megkésettség, amely a Magyar Museum bevezetőjének egyik alapgondolata, a Denisből készített hexameteres fordításra is igaz: 1788-ban, amikor az első fordításmutatványok megjelennek, Macpherson verseit a német recepció – köztük Herder – már régen nem a homéroszi eposz keretei között, hanem a ritmikus próza, a szabadon áramló „measured prose” mintájára fordítja. Batsányi, csakúgy, mint utána Kazinczy, a már elkészített fordításaihoz képest későn szerez tudomást erről, illetve későn tudja beszerezni az elkészült újabb külföldi fordításokat, recenziókat.

Batsányi első fordítása: az Osszián utolsó éneke

Batsányinak egész életében szándékában állt a teljes ossziáni korpuszt magyar fordításban megjelentetni. Hogy ez a vágya miért nem teljesült, annak több oka lehet, találgatni nem érdemes, azt azonban tudjuk, hogy a párizsi Moniteur 1812-ben fél éven belül ígéri a versek megjelenését. Keresztury és Tarnai hét vers vagy töredék fordítását közlik Batsányi-összkiadásuk első kötetében, amelyeket különböző forrásokból gyűjtöttek össze – a Fingalból készült töredéket például egy kassai nyomdász betűmintalapjáról (Batsányi 1953, I: 530, 542). Batsányi levelezése tanúsítja, hogy igen korán, még a kassai évek idején elkészült egy teljes fordítással, Edmund von Harold kétkötetes Die Gedichten Ossians des celtischen Helden und Bardenjének (1782) német átültetésével: erről Ráday Gedeonnal folytatott levelezése tanúskodik (Molnár 1907). A korban bevett gyakorlatnak megfelelően összevetésen alapuló fordítást készített. Denis alapján kezdte a fordítást, és amint újabb fordításra szert tett – például Johann Wilhelm Petersen Die Gedichte Ossians neuverteutschetjére (1782) –, újrakezdte a munkát. Miután az 1770-es évektől kezdve kettő-öt évenként egyre újabb, javított kiadások vagy teljesen új fordítások jelentek meg, Batsányi is hasonló nehézségekkel küzdhetett, mint Kazinczy, aki amint tudomást szerzett Johann Gottlieb Rhode Ossians Gedichte (1800) című verses és Wilhelm Christian Ahlwardt háromkötetes Die Gedichte Oisian-fordításáról (1811), szinte a nyomdából hozatta vissza a már elkészült teljes fordítását, hogy hét hét leforgása alatt minden egyes sorát átírja (Kazinczy 1890–1911, 13: 161).

Batsányi fordítási elveit több fórumon kifejtette, a Magyar Museum lapjain két ízben is. Rájnis József Toldaléka, melyben Baróti Szabó Milton-fordítását bírálja, a harmadik számnak csaknem felét teszi ki. Batsányi ezen írásra válaszolva az első ossziáni fordításáról, az Ossian’ utólsó Énekéről ekképp ír a Toldalék gyakran idézett mondataiban:

(…) a’ fordíttás-közben pedig magamat a’ több-féle fordíttásokhoz úgy alkalmaztatom, hogy azokat egybe-hasonlítva, minden gondolatait, minden érzéseit, és kifejezéseit nyelvemenn, a’ mennyire lehetséges, egészlen, és szóról szóra tulajdonimmá tegyem, ízenként meg-határozzam; egy szóval: Oszsziánt olly híven, igazán, és jól fordíttsam, hogy a’ ki őtet más valamelly nyelvenn olvasta, ‘s ismérni tanúlta, nálam-is szinte olly felséges, olly érzékeny, rövid, és hathatós Énekesnek lenni talállya; sőt, mivel az anyai nyelv szívre-hatóbb szokott lenni, még nagyobb illetődéssel olvashassa (Debreczeni 2004, 1: 174).

A „felséges” és az „érzékeny ” olyan jegyek, amelyek Hugh Blair esszéjében, a Critical Dissertationben (1765) is kiemelik az ossziáni versek szépségét. Ugyanakkor a fenségest a korabeli kritikák és fordításelméletek is az irodalmi mű meghatározó minőségeként tárgyalják: „[Batsányi] számára a fenséges teoretikusan leginkább a longinoszi tradíció jegyében, egy megújított retorikus hagyományként volt értelmezhető, vagyis problémamentesen összesimult a bécsi jezsuita költészet eszmei és irodalmi világával, amely Batsányi egyik útrabocsátó hagyományát jelentette” (Debreczeni 2004, 2: 21).

Egy korábbi esszéjében, amelyet a folyóirat első számában írt A fordíttásról, Batsányi „közönséges” és „különös” regulákban fejti ki nézeteit, amelyeket mintegy ossziáni fordításai bevezetéséül szán. Az esszé egyik forrása vélhetően Johann Christoph Gottsched Ausführliche Redekunstja (Batsányi 1960, II: 458). Szajbély Mihály azonban egy másik művet, Johann Jakob Breitinger Fortsetzung der Critischen Dichtkunstját (1740) fontosabb forrásnak ítéli (Szajbély 2001, 124). Batsányi a szoros fordítás elvét vallja, amikor kiköti, hogy a fordítás nem lehet sem több, sem kevesebb eredetijénél, a fordító abból sem el nem vehet, sem hozzá nem adhat (Debreczeni 2004, 2: 17–19). Ezzel a szabállyal nemcsak saját fordítását, de Baróti Szabó miltoni, latinból készített fordítását is védelmezni kívánja Rájnis József adoptált aemulatioelvével, az eredetivel versengő fordítás koncepciójával szemben. Az Osszián utolsó éneke kifejezetten fordítási elvei illusztrációjául készült. Hogy miért választott éppen egy mindössze csupán két német külföldi forrásszövegében, annak is a függelékében szereplő, számára is világosan inautentikus darabot, sokat elárul fordítói intencióiról. Mint maga is megjegyzi a Toldalék jegyzetében:

HAROLD-is azt mondgya magáról, hogy ő-néki, mint született Skótziainak, a’ Celta nyelv a’ mostani dialectus szerént anyai nyelve lévén, Oszszián’ Kőlteményit Németre egyenesen abból fordította légyen; nevezetesen pedig Oszszián’ Utólsó Énekét, mellyet a’ többivel eggyütt ő-utánna egy Tübingai névtelen Író-is, de sem MAKFERZON, sem DÉNIS (ki magát szorosan amahhoz tartotta) le nem fordított. – Ez a’ darab azonban, noha igen szép, nehezen lészen még-is Oszsziánnak saját munkája… (Debreczeni 2004, 1: 173).

Edmund von Harold limericki születésű, anyanyelve gael volt, és ma az olyan korai imitátorok egyikének tartjuk, akik pszeudo-ossziáni darabokat csatoltak fordításaikhoz. 1775-ben publikálta Macpherson szövegének csiszolatlan, „nem választékos” prózai fordítását, és már ebbe a kiadásba beillesztette saját „felfedezéseinek” pár darabját. 1787-ben németül és angol nyelven is megjelentette Neu-entdeckte Gedichte Ossians című újabb kötetét, amelynek előszavában nyíltan bevallja, hogy ugyancsak szabadon bánt forrásaival: ezzel próbálva azt a tévhitet fenntartani, hogy addig felfedezetlen ossziáni költeményekre bukkant (Gaskill 1994, 657–658). Batsányi ennek az előszónak az ismeretében – az 1787-es kiadás birtokában volt – választotta az Osszián utolsó énekét. Döntésének lehettek politikai, személyes, de fordítástechnikai okai is. Mint a vershez fűzött dedikáció bizonyítja, úgy gondolta, Alpin keserves szavai hűen festik a nemzet hanyatlását: „…Ily igaz poétai megihletődésében, elméjének teljes szabadságot engedvén, eleven színekkel festi nemzetének hajdani vitéz erkölcseit; melyeknek elhanyatlása lelkére hatván, kedveseinek sírhalmain, jajszóval kesergi hazájának gyászba-borult régi dicsőségét!” (Batsányi 1953, I: 179). A személyes okok között találjuk például kassai tartózkodását: azért költözött Kassára, mert iskolatársa, az Orczy család tagja, Orczy István fiatalon, 18 évesen elhunyt. Batsányi legkorábbi versét A haldokló Orczy Istvánhoz írta 1785-ben. A fiát és leánya halálát gyászoló Gellamin szavai Alpin énekén keresztül – az „érzékeny és felséges” hangján – érzékletesen visszaadhatták az Orczy család fájdalmát. Hasonló tematikájú következő verse, a Báró Orczi István halálára szó szerinti átvételt is tartalmaz fordításából: a „haja szép fürtjeit szélnek eresztette” olyan ossziáni motívum, amely a szűz kétségbeesését fejezi ki halott testvére látványán, míg Osszián utolsó énekében a haldokló Szulvírát énekli meg hasonlóképpen Gellamin: „Előrekénszerítette [Struthdárg] Szulvírát, magasan felemelvén karjai közt. Vérbe volt a mellje keverve. Hajának fürtjei szélnek eredtek” (Batsányi 1953, I: 184).

Mint fordító is tekintett a darabra: mivel angol nyelvű, macphersoni eredetije bevallottan nem volt a versnek, Harold német „fordításának” az „eredetije” csakis egy gael szöveg lehetett. Mai tudásunk szerint ilyen eredeti nem volt, ezt azonban Batsányi környezetében vélhetően senki sem tudta ellenőrizni. Batsányi angolul kevéssé tudott, a németet viszont nagy biztonsággal fordította, és autentikusabbnak is tarthatta, mintha Harold egy macphersoni szöveget – amely maga is már fordítás, egy vélt vagy valós eredeti másolata – fordított volna németre. Az ossziáni fordításokat nagy feladatnak, néha túlságosan is nagy kihívásnak érezte, erről tanúskodik az Osszián utolsó éneke kapcsán megfogalmazott egyik levél, amelyben arról ír, hogy nem szívesen adja ki kezéből a már elkészült darabokat: „Igen szeretném, ha valaki csak egynéhány sort is fordítana nehezebb helyeiből, hogy én is annyival bátrabban dolgozhatnám. M. G. Teleky József és Gen. B. Orczy urak az Utolsó Éneket már approbálták ugyan, de nem tudom, ha öszvetartották-e a némettel; e mellett pedig sok nehézségei vagynak még Ossziánnak, melyekből semmi sincs ebben az Utolsó Énekben” – írja Ráday Gedeonnak 1788-ban (Batsányi 1953, I: 531). Első bemutatott darabjának Batsányi tehát egy könnyebbnek tartott, rövidebbet választott, prózában fordította. Forrása, Harold munkája is prózafordítás volt. Batsányi nem próbálkozott még lehetséges versformákkal, valószínűleg megpróbálta elejét venni az esetleges kritikának. A darab pszeudo-ossziáni, szerzője Harold: Batsányi azonban úgy tudta, hogy a fordítója, és úgy vélte, az Osszián utolsó éneke autentikusabb vers – talán mert Harold azt vallotta, hogy nemrégiben fedezte fel pár másik költeménnyel együtt –, mint a macphersoni énekek, amelyeknek hitelességét amúgy is erősen vitatták. Kiválasztott tehát egy újonnan „megtalált” verset, amelynek autenticitását nem vonta kétségbe, és amelyet a gael „eredetiből” rögtön az általa jól ismert németre fordítottak. A jó fordításnak ugyanis, mint Szajbély is rámutat, mind Breitinger, mind Gottsched szerint „alapfeltétele az idegen nyelv tökéletes ismerete (…) a fordítónak tökéletesen otthon kell lennie az eredeti mű szerzőjének világában” (Szajbély 2001, 129).

Az Oszkár halála

A magyar irodalom számára mondhatni történelmi jelentőségűnek bizonyult az a bizonyos moffati véletlen találkozás, mert épp azt a fordításmutatványt adta át Macpherson John Home-nak, amely töredék – pontosabban a versek teljes első kiadásában egy jegyzetként megjelenő változata – majd’ negyven évvel később egy akkor szintén a húszas éveiben járó magyar költőt is elindított a fordítói pályán. Batsányi az Osszián utolsó éneke mellett a harmadik negyedben az Oszkár halálával lépett immár másodízben a nyilvánosság elé az ossziáni versek fordítójaként, hogy aztán mint a nemzet „bárdussa” gazdagítsa fordításaival és verseivel a 19. század első felében virágkorát élő Osszián-kultuszt. Tegyük hozzá rögtön, hogy Batsányi soha életében nem látta a macphersoni eredetit – az az angol kiadás, amelyet pár évtizeddel később megszerzett, nem tartalmazza e lábjegyzetet –, fő forrása ezúttal Denis latin hexameteres munkája volt. A kritikai szerkesztők, Keresztury és Tarnai más szövegforrásokat tulajdonítanak a versnek, tévesen azt állítván, hogy „Denis fordításából ez is hiányzik” (Batsányi 1953, I: 532).

Az Oszkár halála, amelynek Batsányi az első harminc sorát fordítja le – bár megtalálható Macphersonnál –, bizonyos értelemben szintén pszeudo-ossziáni darab. Hitelességét maga Macpherson vonja először kétségbe: a Fragments megjelenése után az első teljes kiadásban, a Fingalban nem főszövegbe helyezi, hanem a Temora című epikus költemény lábjegyzeteként tünteti fel, a következő megjegyzéssel:

A nemrégiben közölt Fragments of Ancient Poetry egyik darabja eltérő módon meséli el Oszkárnak, Osszián fiának halálát. A fordító, bár jól ismerte e hős igazi történetének valószerűbb hagyományát, mégsem volt hajlandó lemondani arról a költeményről, amely, ha nem is Osszián saját költése, mégis sokat hordoz annak modorából és kifejezéseinek tömör fordulataiból. E töredék egy pontosabb másolata, amely azóta került a fordító kezeibe, lehetővé tette, hogy kijavítsa a tévedést, amit a nevek hasonlósága okozott azoknál, akik a hagyományban továbbadták a verset (Gaskill 1996, 156).

Ez a vers elé helyezett fordítói megjegyzés az Oszkár halálával együtt került át a német fordításokba, amelyekből Batsányi is fordított. Érdekessége, hogy az 1765-ös The Works of Ossian után egyik későbbi kiadásban sincs benne: a nyolc részből álló nagy epikus költeménybe, a Temorába – melynek a rövid Temora az első része lett –, már nem kerül bele. A hetedik töredékben Oscur még Osszián fiaként jelenik meg, a Temorában azonban már egy másik Oszkárról olvasunk, Caruth fiáról, akit Cairbar öl meg. Az Oszkár halálában–a Temora első részéhez csatolt jegyzetben – Dargo lánya öli meg szerelmét, Caruth fiát, Oszkárt, majd önmagával is végez: Macpherson saját jegyzete szerint az öngyilkos lány epizódja csak egy későbbi énekes interpolációja lehet, mert az öngyilkosság ismeretlen volt ebben a korai időszakban (Gaskill 1996, 415).

Korábban úgy tudtuk, hogy Edmund von Harold az 1773-as kiadást fordította németre (Gaskill 1994, 655). Mivel azonban nála is megtalálható a Der Tod Oskars (Harold 1782, 281–283), azt kell hinnünk, hogy legalábbis megnézte az 1765-ös kiadást is (Hartvig 2006). Petersen Haroldot követte fordításában (Harold 1782, 451– 453), Haroldhoz képest nem változtatott lényegesen a német szövegen. Denis a verset nem németre, hanem hexameterekben latinra fordította. Döntését így indokolja:

Ezt a versikét latinra fordítottam. Elég rövid, és a kötet végén található. Azok az olvasók, akik nem értenek, vagy nem akarnak latinul olvasni, nem veszítenek semmit. Akik ismerik, velem együtt talán izgalommal várják, vajon egy kelta bárdon hogyan fest a római tóga. Rögtön azt is észre fogják venni, hogy az anyagnak inkább az ovidiusi Átváltozások tónusát, mint az Aeneisét adtam (Denis 1768–1769, III: 181).

Denis számára e kis darab tehát sokkal inkább fordítói próba, a neolatin költészet, az osztrák latinos klasszicizmus versgyakorlata volt, mint eredeti ossziáni darab. Valószínű, hogy Batsányi is hasonlóképp vélekedett, amikor próbaként mutatta be, hogyan fest Osszián magyar hexameterekben. A fordításhoz csatolt utószavának konklúziója így hangzik:

Ami ezt a’ kis fordíttást illeti: én azt magam sem tartom tökélletesnek. Tsak próbálni akartam, ‘s látni, miként illenék Oszszián kőlteménnyeihez a’ Magyar Hexameter. – Talán leg-jobb vólna az egész Oszsziánt (valamint DÉNIS tselekedett vólt) illy-nemű Versben fordíttani. Itt tetszenék-ki leg-inkább a’ mi Nyelvünknek méltósága, ‘s hasonlíthatatlan szépsége. De erre nékem nints időm, ha talán tehetségem lenne-is (Debreczeni 2004, 1: 123).

A Magyar Museumban megjelent szöveg egy korábbi, 16 soros változatát olvashatjuk a Ráday Gedeonhoz írt, 1789. április 11-i levelében, ahol már felmerül Batsányiban annak a gondolata, hogy „Ossziánt jó vólna Hexameterben fordítani, ha olly sok időt nem kívánna” (Molnár 1907, 90). Végül ez az egyetlen ossziáni darab, amelyet hexameterekben fordít: a szoros összevetés szövegforrásaival – Denisszel, Harolddal, Petersennel és Denis tanítványának, Anton von Rehbachnak hexameteres német fordításával, amelyet Retzer kiadásában a latinnal párhuzamos közlésben találunk (Retzer 1784, 201–209) – minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Batsányi elsődleges forrása Denis volt (Hartvig 2006). A magyar fordítás szórendje olykor a latin eredetihez igazodik, és a szövegben számos latinizmus található: a skót hegység, az Ardven például a latin arduus (meredek, bérces) jelzőhöz hasonló Árduává válik a magyarban.

A bárd szó latinos vocativusos („o, bárde”) alakban jelenik meg. Ezek alapján az is valószínűnek látszik, hogy Batsányi szerette volna, ha a latin eredeti átszűrődik fordításán, hogy fordítási gyakorlatát eszerint bírálják irodalmi ellenfelei.

Az Oszkár halála kapcsán fontos prozódiai kérdések is felmerülnek, amelyekre a fordítás során eszmélt rá Batsányi. A h hang metrikai értékeléséről való nézetét e fordítás kapcsán változtatja meg: a fordításban még néma hangzónak veszi a h-t (például „Látását elvette ugyan, de az hajdan időknek”), de a fordításhoz tett megjegyzésében már azt közli, hogy „én a h betűre nézve azokkal tartok, kik azt mássalhangzónak veszik” (Debreczeni 2004, 1: 123; Batsányi 1953, I: 531).

A hexameteres versmértékről e próbálkozás után örökre letett Batsányi. A Magyar Museum saját példányába ezt a sokat idézett megjegyzést írta a margóra: „balvélekedés volt ez! s nemsokára megismértem, mely igen csalatkoztam” (Batsányi 1953, I: 532). A Batsányi-összkiadás készítői Herder kritikájának hatásaként értékelik Batsányi elfordulását Denistől. Amikor 1768–1769-ben napvilágot látott a Die Gedichte Ossians, Herder már az első kötet megjelenése után kérdőre vonta Denist a klopstocki hexameterek miatt: első recenziója már az első kötet megjelenése után – tehát még a teljes fordítás megjelenése előtt – olvasható volt az Allgemeine Deutsche Bibliothekben (1769, 10. Bd., 1. St., 63–69). Ezt követte egy másik recenzió Denis fordításának másik két kötetéről később, de eközben Herder már dolgozott egy hosszabb tanulmányon is, amely 1773-ban jelent meg Auszug aus einem Briefwechsel über Ossian und die Lieder alter Völker címmel (1771, 1773) a Blätter von Deutsher Art und Kunstban (Tombo 1901, 122–123). Ha ugyan később is, már a fordítás megjelenése után, de valószínűleg ez a kritika ért el Batsányihoz, s ez bírta rá nézeteinek megváltoztatására.

E két publikált fordítás jelentősen hozzájárult Osszián nevének ismertté tételéhez. Batsányi írótársai és közeli ismerősei, Kazinczy vagy Ráday Gedeon az ő példája nyomán készítettek fordításokat: Ráday például Batsányi példáján felbuzdulva, az Evirallából készített prózafordítást Harold alapján az Orpheus számára (1790, 1: 103–124; Batsányi 1953, I: 532). A fordítók ismerték a korai német fordításokat, Denist, Haroldot és Petersent, s az általuk bemutatott korpuszt. Ossziáni műveltségük, amilyennek ők megismerték és közvetítették Ossziánt, példa nélküli a nemzeti irodalmakban. Batsányi és Ráday három fordításmutatványa közül egy sem része a „hivatalos” szövegkorpuszoknak, a későbbi kiadások egyiket sem veszik át. Harold Evirallája ugyanolyan pszeudo-ossziáni darab, mint az Osszián utolsó éneke. A magyar fordítók ugyanakkor Harold „felfedezéseire” hagyatkozva hitelesebbnek tartották őket, mint Macpherson bármelyik fordítását. A Batsányi által fordított első darabok nemcsak nem autentikus ossziáni költemények, de elmondhatjuk, hogy Batsányi saját fordítói elvét, a szoros fordítást sem tartotta meg bennük: az Oszkár halálában találunk pár példát, amikor – akár politikai, akár történelmi – többlettartalommal töltődik meg a szöveg, és tartalmi jelentőséget nyer a fordítás.

Kárthon

A Kárthon az első ossziáni darab, amelyet Batsányi megtalálhatott volna Macphersonnál is. Ez a darab a Magyar Museum második kötetének harmadik negyedében (279–303) jelenik meg, és a kritikai kiadás készítőinek véleménye szerint a kassai évek legérettebb fordítása (Batsányi 1953, I: 532).

Macpherson Carthonja gyakran fordított darabja az ossziáni verseknek, az egyik olyan költemény, amelynek több autentikus forrása is van. A narratíva rövid felvázolása azért lehet érdekes, mert jól példázza az ossziáni versek jellemző vonásait, a fenséges és szentimentális történetvezetést. Legjelentősebb forrása a Bás Chonlaoich című skót ballada, a Book of the Dean of Lismore 15. századi kézirat második darabjának valamely verziója (Meek 1991, 30–32; Thomson 1952, 48–51). Az eredeti balladamotívum a Cù Chulainn mondakörbe tartozik, a történet szerint Cù Chulainn megöli Conlaochot, miután nem tudja a küzdelemről lebeszélni, és rávennie sem sikerül, hogy megmondja nevét. A haldokló fiú végül elárulja nevét, ami nagy fájdalommal tölti el Cù Chulainnt, mert saját fiát gyilkolta meg: elveszti „emlékezetét, érzékeit”, de tovább él. Macpherson a saját ízlése szerint formálja át a történetet. Thomson rámutat egy szerepcserére: a Carthonban a fiú, látván Clessámmor ősz fürtjeit, vonakodik kivonni kardját, mert megsejti, hogy talán anyja, Moina férje, vagyis saját apja áll előtte (Gaskill 1996, 131; Thomson 1952, 50). Macpherson versében Clessámmor titkolja el nevét, és arra a kérdésre, „‘s nagy lészen-e pallosom’ híre, ha tégedet le-ejt?”, így válaszol: „Nagy lészen, ó kevély Ifjú!… Híres vagyok én a’ hadakban; de soha sem mondtam-meg nevemet az ellenségnek” (Debreczeni 2004, 1: 395). A halott fiúra ráboruló atya a seregek három napig tartó gyásza után a negyedik napon belehal fájdalmába. Ugyancsak Macpherson adaléka az a híres, gyakran önmagában is lefordított befejezés, amelyben Osszián megszólítja a napot, és amely Macpherson jegyzete szerint „hasonlít ahhoz, ahogyan a Sátán intézi beszédét a naphoz az Elveszett Paradicsom negyedik könyvében” (Thomson 1952, 50–51; Gaskill 1996, 447. jegyzet). Keresztury és Tarnai is azért tartják a Kárthont Batsányi választásának, mert több helyen, például Denis fordításában is olvashatott a költemény kiemelkedő szépségéről (Batsányi 1953, I: 532). A darab végén található naphimnusz fordítása pedig önálló részletként is megtalálható például egy Friedrich Schiller által kiadott antológiában (1782), vagy Herder Vom Geist der Ebräischen Poesie (1782) című művében, mindkét helyen ritmikus versfordításban (Tombo 1901, 21).

Batsányi a Kárthon fordításához ugyanazt a három forrásszöveget használta, mint korábbi darabjaihoz: Denis, Petersen és Harold saját tulajdonában lévő kiadásait: ezek közül is Petersent leginkább (Batsányi 1953, I: 532). Talán nem csupán azért támaszkodott ez utóbbi fordításra, mert a legfrissebb volt a három közül, hanem mert érezhette, hogy Harold fordítása korántsem sikerült olyan jól, mint Petersené: Harold nyelvének minősége „elégtelen” (Schmidt 2003, III: 471), Gaskill szerint „nem választékos” (Gaskill 2004, 15). Emellett Petersen fordítása áll a legközelebb Macpherson eredeti költészetéhez, és ma is az övét tekinthetjük a legjobb és leggyakrabban idézett német fordításnak. Mind az 1765-ös, mind az 1773-as macphersoni kiadás forrása volt e német, versekkel tűzdelt prózafordításnak (Schmidt 2003, III: 472, 494).

A Kárthon újabb nagyszerű példáját nyújtja az összehasonlító fordításnak, amelyet Batsányi tovább bővít magyarázataival, bevezetőjével. A jegyzetek összehasonlításából az derül ki, hogy Batsányi hol ehhez, hol ahhoz a fordításhoz nyúlt, de mégsem próbálta ötvözni őket: nem tette bele az összes magyarázó jegyzetet, amit talált, de kiegészítette saját – vagy ismeretlen szövegforrásból származó – jegyzeteivel. Egy érdekes példa erre: a Magyar Museum gondos kritikai kiadója észreveszi, és kiemeli az egyik jegyzetet, amelyben Batsányi Balklútha város pusztulását Babilon összeomlásához hasonlítja. Az egyik bibliai szöveghely, amelyet Batsányi megad – Izaiás 34, 53 –, mint Debreczeni rámutat, nem létezik (Debreczeni 2004, 2: 190). Azonban a sajtóhiba, ha így is van, nem a Magyar Museum nyomdászának a hibája: Denis adja meg ugyanis rosszul a szöveghelyet, Batsányi csupán átveszi. Denis forrása Macpherson mindkét kiadása (1765, 1773), de ez a jegyzet csak az 1765-ös kiadásban található meg – Macpherson a későbbi kiadásból kihagyta – és e jegyzetben Izaiás 13. fejezetének utolsó három versével von párhuzamot (Gaskill 1996, 446). Nem tudjuk, Denis miért akarta pontosítani egy pontatlan szöveghely megadásával Macpherson jegyzetét (és azt sem, Batsányi miért veszi át). Batsányi saját, magyarázó jegyzeteire példa lehet az Osszián naphimnuszához írt egyik jegyzet, amely Osszián szóhasználatára reflektál. Osszián így sóhajt fel: „Érzem a napot Málvína! vezess nyúgodalomra.” Batsányi az „érzem” kifejezéshez fontosnak tartja megjegyezni: „Emlékezzék meg az olvasó, hogy Osszián nem lát” (Debreczeni 2004, 1: 397). A fordítás a magyar olvasó vélt ismereteihez igazodik, Batsányi annak tudatában egészíti ki harmadik fordításmutatványát, hogy tudja, az olvasók eddig csupán néhány ossziáni darabot olvashattak. Ez lehet a magyarázata a Foglalatot megelőző bevezetésnek is, amelynek szintén nem találjuk az eredetijét. Ezt Batsányi Osszián alakjának bemutatásával kezdi: ami kimaradt az Osszián utolsó éneke, a Magyar Museum első ossziáni darabjának a bevezetéséből, azt most pótolja, sőt, ami nem maradt ki – például, hogy kik voltak a bárdok –, azt is inkább megismétli. Ossziánnak ez a kissé redundáns újrabemutatása összefügghet a második kötet eltérő kompozíciós elvével: az 1790-es év történelmi eseményei másfajta szemléletmódot helyeznek előtérbe, a szerkesztői döntések – mint Debreczeni rámutat – átpolitizálódnak. Batsányi a második kötetben Ossziánban már nem elsősorban fordítói feladatot és egy vershagyomány továbbvitelét, hanem politikai szerepvállalást, a költői bárdszerep adoptálását látja: „A múlt, illetve a jövő felé való fordulás egyaránt a jelenhez szóló intés pozíciójából történt, a múlt lelkesítő vagy intő példái és a jövő perspektívája a hazafiak mozgósítására szolgálnak. A bárd és látnok költő a Haza szószólója, múlt és jövő titkainak tudójaként” (Debreczeni 2004, 2: 25–29).

Batsányi a Magyar Museumba szánt ossziáni fordításait részben fordítási gyakorlatnak, irodalmi közvetítésnek, részben pedig politikai üzenetnek szánta. Fordításról vallott elvei alapján azt mondhatjuk, hogy a szoros fordítás elvét vallotta, ossziáni darabjaival – mint maga is állítja az Osszián utolsó énekéhez fűzött bevezetőjében – erre akart példát mutatni. Egyik darabjáról sem mondhatjuk el azonban, hogy szoros fordítás volna, e célt nem sikerült megvalósítania. Kérdés persze, hogy amikor két, olykor három, egyaránt nem eredeti szövegforrásból készül egy magyar környezetnek megfelelő, ugyanakkor összevetésen alapuló fordítás, mekkora jelentősége van a szöveghűség kérdésének. Batsányi nem meghaladni kívánta az „eredetit”, hanem adekvát fordítást próbált készíteni: mindig a számára legmegfelelőbbnek tartott megoldást vette át forrásaiból. A „híven, igazán és jól” fordítás elvét az a törekvés is befolyásolta, amelyben Batsányi osztozott Kazinczyval. Mindketten úgy tartották, hogy a később megjelenő külföldi fordítások jobbak az előzőeknél, meghaladják azokat. Nem utolsósorban azért gondolhatták így, mert a német fordítók maguk is bírálták a korábbi fordításokat. Példa lehet erre Harold, aki Herderhez hasonlóan maga is kritizálja Denis hexametereit, vagy egy másik példát említve: az 1773-as macphersoni kiadás alapján Denis maga is átjavította első kiadását (Schmidt 2003, II: 1135). A magyar fordítók is folyamatosan revideálták már elkészült munkáikat. Ez tarthatta vissza Batsányit attól, hogy még kassai éveiben kinyomtassa teljes ossziáni fordítását. Jellemző talán, hogy a versek publikálásához akkor állt legközelebb, amikor az eredetiségvitát lezártnak hitte, és úgy gondolta, hogy a lehető leghitelesebb szövegforrásból készítette el újra fordítását. 1807-ben Robert Macfarlan nevében egy újabb pszeudo-ossziáni gyűjtemény jelenik meg, Poems of Ossian, in the Original Gaelic címmel, gael-latin nyelven. Kiadója az ossziáni verseket visszafordította gael nyelvre, valószínűleg részben Macpherson közreműködésével (Gaskill 2004, XIX); ezt a művet Keresztury és Tarnai is „hitelességet tisztázó” kiadásként emlegetik (Batsányi 1953, I: 540). Batsányi fordítói eljárásai Osszián-átültetései kapcsán nem feleltethetők meg egyik ismert fordítói iskola elveinek sem. A versenyre kelés, a szoros és a szabad fordítás, a külföldi fordításelméletek szabályainak sajátos átvétele és ötvözése mind alárendelődnek annak a sajátos komparatív fordítási technikának, amelynek sok irányadó komponense közül csupán egy, de talán legfontosabb egy sajátosan nemzeti aspektus: a nyelvfejlesztés igénye és az egyéni stílus fejlesztése, ami Batsányi saját költői nyelvére is hatással van. Az ossziáni motívumok átfogó tanulmányozása teljes költői életművében fontos és érdekes aspektust nyújthat verseinek további értelmezéséhez.

Gaskill megállapítása az európai fordításokról találóan illik a magyar fordítók helyzetére: „Valamit talán mondanunk kellene a fordítások kölcsönös egymásrautaltságáról. Nem csupán arról van szó, hogy Denis figyelembe veszi Cesarottit, Cesarotti később Le Tourneurt veszi alapul fordítása átjavításához, és Le Tourneurt az összes jövőbeni francia fordító felhasználja saját fordításához. Ha valaki belegondol, hogy a legkorábbi fordítók úgy gondolták, maguk is már fordításból fordítanak, fantasztikusnak tűnhetett számukra, hogy viszontfordítják őket. Hány lépésre van egy ilyen [viszont]fordítás az igazinak vélt eredetitől? Mégis ez történik Le Tourneurrel (Oroszországban és Spanyolországban), Cesarottival (Spanyolországban és Görögországban), Denisszel és Harolddal (Magyarországon, és feltehetően máshol is Kelet-Európában)” (Gaskill 1994, 657). A magyar fordítók minden más európai fordítónál több szövegforrást használtak átültetéseikhez: Batsányi a későbbi fordításaihoz – Az iniszthónai háborúhoz és A szelmai dalokhoz – Le Tourneur és Arnold de la Perière fordításait használja fel, de szinte az összes korabeli európai fordítást megnézte, vagy legalábbis tudott róluk (Batsányi 1953, I: 539–547). A fordítás körültekintő szövegválasztása, a létező európai fordítások rendelkezésre álló hatalmas tárházának komparatív felhasználása, a bárdszerep átpolitizálódása és az ossziáni motívumok szerves beépülése a magyar költészetbe teszi az európai recepcióban oly egyedülállóvá a korai magyar Ossziánt.

HIVATKOZÁSOK

Batsányi János (1953, 1960, 1961, 1967) Összes művei, I–IV, Keresztury Dezső–Tarnai Andor (szerk.), Budapest: Akadémiai.

Debreczeni Attila (2004) Első folyóirataink: Magyar Museum, 1–2, Debrecen: Csokonai Könyvtár.

Denis, Michael (1768–1769) (ford.) Die Gedichte Ossians, eines alten celtischen Dichters, I–III, Wien: Trattner.

Fest Sándor (1917) Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig, Budapest: MTA.

Gaskill, Howard (szerk.) (1991) Ossian Revisited, Edinburgh: Edinburgh University Press.

Gaskill, Howard (1994) „Ossian in Europe”, Canadian Review of Comparative Literature 643–678.

Gaskill, Howard (ed.) (1996) The Poems of Ossian and Related Works, Edinburgh: Edinburgh University Press.

Gaskill, Howard (2004) The Reception of Ossian in Europe, The Athlone Critical Tradition Series: The Reception of British Authors in Europe, Shaffer, Elinor (gen. ed.), London: Thoemmes.

Harold, Edmund von (ford.) (1782) Die Gedichte Ossian’s eines alten Celtischen Helden und Barden, II, Mannheim.

Hartvig Gabriella (2006) „János Batsányi’s Early Translations of the Ossianic Poems: The Death of Oscar”, The Anachronist 12.

Jávor Anna (1994) „A magyar Osszián”, Ars Hungarica 22 (1): 95–100.

Kazinczy Ferenc (1890–1911) Levelezése, 1–22. kötet, Váczy János (szerk.), Budapest: MTA.

Kecskés András (1991) A magyar verselméleti gondolkodás története, Budapest: Akadémiai.

Macfarlan, Robert (1807) The Poems of Ossian, in the original Gaelic, with a literal translation into Latin by the late Robert Macfarlan, 1–3, London: G. and W. Nicol.

Maller Sándor (1940) Ossian Magyarországon 1788–1849, Debrecen: Tisza István Tudományegyetem.

Maller Sándor (1975) „Legnagyobb hamisítás”, Magyarország 12: 26.

Meek, Donald E. (1991) „The Gaelic Ballads of Scotland” in Gaskill 1991, 19–48.

Molnár János (1907) „Bacsányi János levelei id. Báró Ráday Gedeonhoz”, Irodalomtörténeti Közlemények 17: 82–93, 206–215.

Perière, J. F. Arnold de la (1817–1819) Die Gedichte Ossians, neu übersezt., 1– 4, Köln.

Retzer, Joseph von (1784) Nachlese zu Sineds Lieder, 6, Wien: Ch. Fr. Wappler.

Schmidt, Wolf Gerhard (2003) „Homer des Nordens” und „Mutter der Romantik”: James Macpherson’s Ossian und seine Rezeption in der deutschsprachigen Literatur, I–IV, a IV. kötet Howard Gaskill-lal közös szerkesztésben: (2004) Kommentierte Neuausgabe wichtiger Texte zur deutschen Rezeption, Berlin–New York: Walter de Gruyter.

Stafford, Fiona (1988) The Sublime Savage, Edinburgh: Edinburgh University Press.

Stafford, Fiona (1996) „Introduction”, in Gaskill 1996, V–XVIII.

Szajbély Mihály (2001) „Idzadnak a’ magyar tollak”. Irodalomszemlélet a magyar irodalmifelvilágosodás korában, a 18. század közepétől Csokonai haláláig, Budapest: Akadémiai.

Tarnai Andor (1959) „A deákos klasszicizmus és a Milton-vita”, Irodalomtörténeti Közlemények 63 (1): 67–83.

Thomson, Derick S. (1952) The Gaelic Sources of Macpherson’s Ossian, Edinburgh, London: Oliver and Boyd.

Tombo, Rudolf (1901) Ossian in Germany, New York: Columbia University Press.