Balázs Mihály

Hitvédő és kegyességépítő művek a 17. első felében

Újabban Szabó András és Orlovszky Géza is biztosra vette, hogy 1596 októberében a címben jelzett törekvések két legfontosabb munkása, a katolikus Pázmány Péter és a református Szenci Molnár Albert találkozott Rómában (Szabó András 2001, 22–23). Az előbbi ugyanis harmadik próbaévét töltötte a pápai palotával szemben lévő Sant’Andrea jezsuita noviciátusban, az utóbbi pedig naplóbejegyzése szerint október 6-án VIII. Kelemen pápa vendége volt az említett pápai rezidencián. Ráadásul szállása is a jezsuiták felügyelete alatt működő Szent István király vendégházban volt. Szabó szerint a két nagy jövő előtt álló fiatalember el sem kerülhette egymást, s biztosra veszi, hogy a református voltát bizonyára eltitkoló Szenci Molnár katolikus honfitársai segítségével jutott be az udvarba, ahol Orlovszky szerint „együtt lakomázott” a szentatyával.

A helyszínek és az időpontok egybeesése ellenére sem biztos persze a találkozás megtörténte, az azonban bizonyos, hogy programjaik között sok találkozási pont mutatható ki. Reagáltak is egymás munkáira. Közvetett forrásokból tudjuk, hogy Pázmány nagyra becsülte Szenci Molnár szótárát és grammatikáját, miközben persze kíméletlenül támadta művei teológiai üzenetét, ami persze kölcsönös volt, hiszen nyilvánvaló, hogy az Institutio-fordítás előszavában Szenci Molnár a legvakmerőbb Pázmány-műről, Az nagy Calvinus Jánosnak Hiszek-egy-Istenéről beszél, amikor korholja azokat, akik „némely csonkított” mondata szövegösszefüggésből való kiemelésével tulajdonítanak iszonyú káromkodásokat Kálvinnak. De fontosabb, hogy mindketten szerepet vállalnak felekezetük dogmatikai alapművének (Instituitio-fordítás és Kalauz) megjelentetésében, hogy imádságos könyveket állítanak össze, hogy felekezetük tanrendszerének alátámasztására alkalmas bibliafordítások és a magyar történelemmel foglalkozó munkák ösztönzői, hogy prédikációs köteteket jelentetnek meg.

Ez a párhuzamosság szinte tankönyvbe illően demonstrálja a konfesszionalizációs paradigma szakembereinek azt a tézisét, hogy az új felekezetek megszilárdulása és a Tridentinum utáni katolicizmus zászlóbontása után hasonló folyamatok játszódnak le a protestantizmus és a megújuló régi hit világában. Terjedelmes szakirodalom tárta fel, hogy a nagy zsinaton miképpen szorultak fokozatosan háttérbe a megegyezést kereső reformkatolikus személyiségek, s hogy a befejező szakaszra hogyan kerültek túlsúlyba a protestánsokkal való határozott szembenállás hívei. Ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy az új erőre kapó katolicizmus munkásai ne merítettek volna abból a teológiai és szervezési tapasztalatból, amely a másik táborban felhalmozódott.

A számtalan példa közül illusztráció gyanánt csupán kettőt említünk meg. Az intézmények területén az iskolarendszerek kiépítését. Jól ismert, hogy az iskolázás fontosságát nagy belső viták után felismerő jezsuiták a magyar művelődés történetében is jelentős szerephez jutó strasbourgi humanista gimnázium modelljét alkalmazták az általuk létrehozott kétkarú egyetemek filozófiai karain (ők így nevezték az artes fakultást), hogy aztán erre épüljön rá a teológiai képzés. Az egyetemi képzésnek ez a szónokolni tudó politikusokat és elszánt egyháziakat nagy számba előállítani képes redukciója több évtizedre nagyon hatékonynak bizonyult s a protestáns világban is követésre ösztöntő elismerést váltott ki. A kegyességi műfajok esetében pedig Gábor Csilla látványos példákkal dolgozatok sorában mutatta ki, hogy a meditációs irodalomban sokkal több szövegi, forráshasználati, szerkesztési és mentalitásbeli érintkezés figyelhető meg a katolikus és a protestáns felekezetek között, „mint amennyit be merünk vallani magunknak” (Gábor 2004, 399). A konkrétumok közül nem csupán a közös patrisztikus és középkori forrásokról tett említést, hanem arról is, hogy a jezsuiták által nagyon kedvelt újabb szerzők némelyike, például Ludovicus Granatensis is hivatkozott szerző lesz a protestáns meditációs irodalomban, nem is beszélve az olyan kivételes találkozásról, hogy Giovanni Bona kardinális Manductio ad coelum című művéből jezsuita és református fordítás is készült. Nagyon beszédes, hogy egy legújabban megjelent tanulmánykötet derekas részét teszik ki Bajáki Rita, Gábor Csilla és Hargittay Emil ezeket a kölcsönösségeket és áthallásokat bemutató tanulmányai (Móré–Tasi 2020).

A kutatások azt is nyilvánvalóvá tették, hogy az egyre erősödő ellenfél megjelenése az addigi teljesítmény áttekintésére, összegzésre s a határok megvonására késztette a protestánsokat. A szinte minden felekezetben megszületett kátékat, hitvallásokat és teológiai summázatokat csupán megemlítjük, hiszen ezek hüvelyezése most nem lehet feladatunk, ám érdekeltségi körünkbe tartoznak viszont azok a kanonizációs eljárások, amelyek a magyar vallásos költészet szempontjából elsődleges fontosságú gyülekezeti éneklés területén zajlottak le. H. Hubert Gabriella az erős regulázó szándékkal fellépő Újfalvi Imre korszakos jelentőségű debreceni énekeskönyvéből visszatekintve ad nagyon fontos áttekintést a 16. századi gyűjteményekről. A szorosan vett filológia területéről tanulmányának megjelenése óta egyetlen újat hozó írás született: Pap Balázs megfontolandó érveket sorakoztatott fel amellett, hogy kötete összeállításakor Újfalvi egy unitárius énekeskönyvből emelt be Sztárai-, Balassi- és Rimay-szövegeket (Pap 2017, 245–246).

A 17. század eleji fejleményekről Imre Mihály, továbbá Etlinger Mihály és Szatmári Áron tanulmányait vettük fel, amelyek a három korszakos jelentőségű teljes psalterium megszületésének körülményeit, illetőleg nemzetközi és hazai kontextusát tárják fel. Már a 17. századi fejleményekhez vezet át Orlovszky Gézának a protestáns költészet néhány fontos szereplőjét bemutató írása, amelyből a szempontjainkból legfontosabb részletet választottuk ki.

Bonyolult kölcsönhatások figyelhetők meg az írásbeliség további területein is, s ennek feltárásában a hazai szakirodalom komoly eredményeket tud felmutatni. Már egy korábbi fejezetben is érintettük, hogy az utóbbi években tanulmányok sora tárta fel a felekezeti határokat átlépő áthallásokat a prédikációs irodalomban. Erről adatgazda monográfia is készült, s a legpikánsabb részletként azt is megemlíthetjük, hogy Pázmány szent beszédei még az unitárius prédikátorok kéziratos köteteiben is megjelentek (Maczák 2010; Túri 2011, 297–315).

Az egyházi élet másik fontos műfaját a kis formátumú nyomtatványokban terjesztett imádságoskönyvek jelentették, jóllehet imádságokat nagyon gyakran a prédikációskötetekben is olvashatunk, hiszen a beszédek elhangzása utáni elmondásuk vagy eléneklésük a liturgia szerves részévé vált. A felekezetek közötti átjárás és áthallás feltárására irányuló kutatások itt is figyelemre méltó eredményeket hoztak. Bár egy alkalommal a Pázmány Péter imádságos könyvének fakszimile kiadását kísérő tanulmányban elhangzott a plagizálás vádja (Lukácsy Sándor), ezt a régi magyaros kutatók anakronizmusnak tekintették, hiszen a Pázmány könyvéből egyharmadnyit átvevő Mihálykó János csak az ilyen szövegek esetében megszokott módon járt el (Bajáki 2020, 63–74).

A műfaj létmódjával, az egyéni és a közösségi használatot egyaránt felölelő típusaival, továbbá a rokon műfajokkal, így a meditációkkal is nagyon gazdag szakirodalom foglalkozik. Szerencsére több tudománytörténeti áttekintés is elkészült. Ezek közül azért választottuk ki Fazakas Gergely Tamás írását, mert ez vállalkozik a műfaj legszélesebb kitekintésű elhelyezésére. Ezt követően egy olyan dolgozat következik, amely Szenci Molnár Albert reflexiójából kiindulva úgy tekinti át a 16. századi termést, hogy felhívja a figyelmet Heltai Gáspár kezdeményezésének fontosságára is.

Vállakozásunk koncepciójából az is következik, hogy nagyon méltányoljuk a felekezetek ima- és meditációs gyakorlatának szolgálatában álló művek módszeres feltárását és az ezt megkönnyítő modern adatbázisokat is koncipiáló törekvéseket. Különösen érdekeltek vagyunk azonban abban, hogy el lehessen időzni a rostán fennakadó és a nehezen besorolható szövegek fontossága felett. A kézikönyvben egykoron az ezekre koncentráló fejezetbe Pirnát Antal a 17. század elejéről Ecsedi Báthory István, Péchi Simon, Pécsi Lukács, Wesselényi István műveit és a Novissima tuba című értekezést vette fel (Darholcz 1986, 118–125). Azóta kiderült, hogy a legutóbb emlegetett mű kifejezetten puritánus ihletettségű angol értekezés fordítása, s Péchi Lukács és Wesselényi István esetében is jóval erőteljesebb a felekezeti meghatározottság a korábban sejtetettnél (Pécsi 1988, Péntek 2012, Péntek 2013).

Más-más módon, de a leginkább egyénieknek Ecsedi Báthory és Pécsi Lukács szövegei bizonyultak, amelyek betűhív, illetőleg fakszimile kiadásban meg is jelentek, sőt újabb tanulmányok is megerősítették, hogy az egyéni kegyesség kivételesen fontos szövegemlékeinek tekinthetők. Uray Piroska és Péntek Veronika dolgozatai ellenére Pécsi Lukács esetében ez még elmélyítésre vár, viszont annál markánsabban jelent meg Erdei Klára Ecsedi Báthoryról írott dolgozataiban (Erdei 1980; A. Erdei 1982a; A. Erdei 1982b), sőt egy a koraújkori meditáció műfajával foglalkozó német nyelvű monográfia kiindulópontjává válva nemzetközi figyelmet is kapott (Erdei 1990). Célszerűbbnek látszott mégis egy olyan írást felvenni, amely Erdei Klára eredményei ismertetése mellett néhány ponton vitatja is azokat, illetőleg a mű körüli feszültséget nagyobbnak láttatja. Az újabb dolgozat azt állítja ugyanis, hogy a református egyház bőkezű támogatójaként is ismert nagyúr művével a legtágabb értelemben vett közössége spiritualitását is szolgálni akarta. Meg akarta tehát jelentetni munkáját, de túlságosan egyéni hangneme ezt nemkívánatossá tette végrendelete gondozói számára.

Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy a felekezetek közötti átjárás nem korlátozódik a kegyességi alkalmak szövegeire. A Hargittay Emil által fölrajzolt pályaképből is kiderül, hogy Pázmány nem habozott felhasználni a protestáns vitairodalom retorikai-poétikai eszköztárát, s ez különösen markánsan jelenik meg az Öt szép levél első kiadásában, amelyet az ironikus fikció invenciózus felhasználása a hitvitázó magyar nyelvű irodalom legkifinomultabb darabjává tett. Legnagyobb sajnálatunkra egyedi maradt ez a darab. Van olyan vélemény (Kiss Farkas 2010, 224), hogy a rendhagyó retorikai megoldás okozta nagy botrány következtében engedte el Pázmány a fikciót s jelentette meg a mű átdolgozott második kiadását már a saját neve alatt. Talán helyesebb azonban úgy fogalmazni, hogy hatalmas tétre menő, politikailag is motivált vita közegében nem volt lehetőség az ilyen eljárások meghonosítására, s ezért váltotta fel a kifinomult iróniát a kíméletet nem ismerő szatíra.

A Pázmány-pályakép, valamint Laczházi Gyula tanulmánya ugyanakkor a felekezetek közötti átjárás, illetőleg a konfesszionalizációs koncepciók határait is képesek megmutatni. Ez utóbbiak németországi recepciója, illetőleg megvitatása során már nagyon korán elhangzott, hogy a különböző felekezetek működésében és hatásmechanizmusában történeti távlatból szemlélve tagadhatatlanul kimutathatóak azonosságok vagy párhuzamosságok, ám ezek nem teszik fölöslegessé a teológiai üzenetekben meglévő nagyon fontos különbségek számontartását. A megközelítések finomodása során egyre pontosabb leírások születtek az egyes felekezetek sajátos spiritualitásáról, de különösen nagy hangsúlyt kapott a protestáns és katolikus világ legfontosabb különbségeinek regisztrálása. Ennek illusztrálására talán a legcélszerűbb az egyik legtermékenyebb evangélikus kutató, Thomas Kaufmann gondolatait felidéznünk, aki elismeri ugyan, hogy jogos lehet Kálvin és Loyolai Ignác párhuzamba állítása, ám másfelől arról beszél, hogy mindegyikükhöz egy-egy sajátos felekezeti kultúra is hozzátartozik, vagyis a keresztény hit egy meghatározott értelmezése, „amely életszerű megnyilvánulások sokszínűségében, illetőleg ezeknek folytonos alakulásával ragadható meg.” (Kaufmann 2009, 704.) Úgy látja tehát, hogy a római katolikus egyház a 16. század második felében lezajlott lelki és rituális megújulás során – a késő középkori spiritualitás tendenciáit új életre keltve – a protestánstól határozottan elkülönülő világot teremtett. Ebben a katolikus kultúrában a szentség szférájába tartozó dolgok láthatóvá, sőt látványossá tétele, az ünnepélyes jubileumi aktusok, zarándoklatok, körmenetek – a félretétel utáni – programos felújítása, a szent- és ereklyekultusznak a reformátori kritikát szinte meg sem történtté tevő továbbvitele, a képek tiszteletének felújítása és a korábbinál elmélyültebb megalapozása egészen világosan ebbe az irányba mutatott. Szerinte a szakramentumok racionális megközelítését a leghatározottabban kiiktató új katolikus spiritualitásban az isteni szentség kifinomult oskolázottsággal megteremtett szakralizált terekben, lenyűgöző látványelemek alkalmazásával vált kikerülhetetlenné, tapinthatóvá, láthatóvá és hallhatóvá. Az érzéki hatások olyan komplexitása jött tehát létre, amelyet még a lutheranizmus sem tudott megközelíteni, nem is beszélve a református felekezetről, amelyben – máshonnan szemlélve persze kultúra teremtésére képes – redukcióval szinte kizárólag a hallásnak, az Ige ily módon való bevésésének jutott szerep, s ez a kultúra egészét mélyen meghatározó különbségeket eredményezett. Úgy gondoljuk tehát, hogy a felekezetközi szövegkölcsönzések és áthallások fentebb méltatott kimutatását a jövőben célszerű lesz összekapcsolni annak vizsgálatával, hogy miképpen épültek be az alkalmasint vándorló szöveghelyek és eljárások a mégiscsak eltérő másik felekezet világába. Az ilyen vizsgálatoknak ösztönzést adhat, hogy a nemzetközi szakirodalom megállapításaihoz kapcsolódva, elsősorban Kecskeméti Gábor tanulmányai jóvoltából, folyamatosan gazdagodhatnak ismereteink ezeknek az eltéréseknek a korabeli teoretikus alapjairól (legutóbbi fontos megnyilatkozása az egri Zrínyi konferencián: A barokk korszakfogalom a retorikatörténeti kutatások kiteljesedése után). Hogy miféle vizsgálatokra gondolunk, azt implicit módon a 16. századi karácsonyi prédikációkra, köztük a Karthauzi Névtelen és Bonemisza Péter általunk már tárgyalt szövegeire is válaszoló Pázmány Péter azonos alkalomra írott szent beszédével illusztrálom.

Nem meglepő, hogy Pázmány erősebben kötődik a katolikus hagyományhoz, s így az Érdy-kódexben olvashatóhoz hasonlóan csak biblikusabban, egyes biblia helyeket gazdagabb allegorizálással kibontva értekezik – a címben is feltüntetett módon – Krisztus születésének idejéről, módjáról és helyéről. Ezek az allegorizálások Bitskey István által az egész kötetre jellemző módon ugyanakkor még akkor sem „szabadulnak el” narratív egységekké, ha az életes konkrétumok és a hagyomány erre késztetné a szerzőt (Bitskey 2013, 85–86). Nem történik meg ez a téli időben születés következményeinek ecsetelésekor sem, jóllehet az éjszaka hosszúsága, az istáló hidege, a gyermeket éppen csak betakaró „alig egy darab posztócska” szinte felhívást jelenthetne erre. Láttuk, hogy ilyen „elszabadulás” zajlik le az Érdy-kódexben, s tudálékosabb módon ez történik Bornemiszánál is. Pázmánynál azonban a világ gonosz setétségének és Krisztus tanítása világosságának szembeállítása következik, illetőleg a retorikai megformálás tetőpontján az újszülött Jézust megszólító Mária szavait a legtöményebb teológiai mondandó hordozójává teszi. Isten tehát „a szeplőtelen Szűznek értelmét mennyei elmélkedéseknek mélységes tengerében, akaratját isteni szerelemnek gerjedező tüzében mindenestül elmeríté, mikor Urunkat elhozá, és mint egy mély álomból, az isteni dolgok csudálkozásából felocsódván, előtte látá szülöttét, Urát, Teremtőjét. Azért öröm és félelem között nem tudván mit mívelne, térdre borúlván, hihető, hogy eképpen szólott néki: Oh áldott gyermek! Oh felséges Isten! Oh édes Fiam! Oh én mennyei szent Atyám! Oh Uram, Teremtőm! Ki vagyok én, hogy alázatos szolgálódat ily nagy jóval látogatod? Szoptassalak-e téged mint fiamat, vagy imádjalak mint Istenemet? Bétakarjalak-e mint anyád, vagy tiszteljelek mint szolgálód? Tejet adjak-e, vagy temjénnel áldozzak néked? Hogy lehet, Uram, hogy ölembe vegyelek téged, ki minden állatokat eledellel tartasz? Efféle sok és mitőlünk gondolhatatlan aitatosságok után végre ölelvén, csókolván, sírván, örülvén, ölébe vévé és nagy böcsüllettel bétakargatá Fiát, Atyját, Istenét.” (Pázmány 1983, 2, 77.) Mint láttuk, a 16. századi szövegekhez hasonlóan Pázmány a hihető kifejezés használatával formál jogot a Szentírásban olvashatók kiegészítésére, ez a kiegészítés azonban nem az emberközelbe hozás jegyében történik, hiszen éppenhogy a köznapi ész számára „gondolhatalan” s ugyanakkor egyszerre végletesen kifeszített és érzékletes paradoxonok sorozatát adja Mária szájába. Egy új magabiztosság letéteményeseként a docere, movere és delectare retorikai funkcióinak összedolgozásával lesz tehát egy olyan felkavaró és megindító üzenet közvetítője, amely az elocutio eszköztárának szuggesztív alkalmazásával képes félrelökni mindazokat, akik az elmúlt két évszázadban a Szentírás értelmezésében más úton járva vagy a ráció használatával próbáltak választ keresni a teológia nehéz kérdéseire.

Vállalkozásunk e kegyességtörténeti fejezetében a legerősebben Hargittay Emilnek és Laczházi Gyulának a 17. század elejének katolikus spiritualitását megragadó dolgozatai ki is mutatják ezeknek az Európában szinte mindenütt észlelhető ilyen sajátosságoknak a jelenlétét. Ez nyilvánvalóan összefüggésbe hozható azzal, hogy a kezdeti sikertelenségek és az erőszakos katolizálást favorizáló tévút járhatatlanságának belátása után a Bocskai-felkelést követő 1608-as kompromisszum keretei között a katolikus felekezet újraépítésében döntő szerepet kapó jezsuiták az egyetemes elképzelések sérelme nélkül tudták alkalmazni a helyi megoldásokat. A kompromisszum kimunkálásában szerzett hitellel jól gazdálkodva voltak képesek elindítani azt az áttérési hullámot, amelynek eredményeképpen az 1610-es években a korábban katolikusnak maradt arisztokrata családok egész sora csatlakozott, beleértve az ennek a folyamatnak emblematikus figurájává váló Esterházy Miklóst is. A királyi Magyarország területén ez – a tilalmat fokozatosan kiiktatva – jezsuita kollégiumok hálózatának létrehozásával járt, amely elvezetett a nagyszombati egyetem megalapításához is. A 16–17. század fordulóján követett stratégiától eltérően most az ily módon elért sikerek ellenére sem mondtak le tehát az egységes iskolarendszer folyamatos kiépítéséről, s az 1599-ben komoly belső viták után bevezetett ratio studiorumnak köszönhetően a 17. század derekáig oktatási intézményeik képesek maradtak korszerű ismeretek közlésére. Hasonlóan intenzív belső munkálkodás eredményeképpen alakították ki a kegyességi élet újjászervezésére hívatott megoldásaikat is. A társadalom különböző rétegeivel való kapcsolattartás szervessé és rendszeressé tételére hívták életre a Mária-kongregációk hálózatát s a késő középkori devotio moderna megoldásaiból merítve alakították ki széles körben alkalmazható meditáció- és imagyakorlatukat. Laczházi Gyula tanulmánya mintaszerűen mutatja be, hogy a szemléletes megjelenítést és a képzelet megmozgatását középpontba állító Loyolai Szent Ignác miképpen volt megtermékenyítő hatással Nyéki Vörös Mátyás és Hajnal Mátyás szövegeire, ám nem kevésbé fontos egy másik mozzanat tudatosítása. Erdei Klára monográfiája (Erdei 1990) is érinti azokat az újabb szakirodalom által részletesen taglalt belső vitákat, amelyek az Exercitationes spirituales alkalmazásáról kialakultak, s amelyek nyugvópontra Claudio Acquaviva 1591-ben kiadott Directoria exercitiorum spiritualium című rendelkezésével jutottak. Ez alapján fogalmazta meg Alonso Rodriguez több nyelvre, így latinra is lefordított művét (Ejercicio de perfección y virtudes cristianas), amely az Istenhez forduló szövegekben határozottan különbséget tesz a nem tanulható, csak a kevesek számára megközelíthető s ezért egyedi nyelvhasználatot is megengedő, a misztikus hagyományokból is táplálkozó kontempláció és a szabályokban rögzíthető, a rend minden tagja, valamint a renden kívüliek számára is lelki épülést kínáló meditáció között. Csak a kivételes személyiségek számára tartja fenn tehát Isten közvetítés nélküli szemlélését, míg az átlagos hívők számára egy olyan gyakorlatot kínál fel, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy spirituálisan megedződve éljenek mások számára is követhető keresztény életet. Ezzel a sokszínű hagyománnyal racionálisan és fegyelmezetten gazdálkodó mentalitással is magyarázható, hogy a friss erőként fellépő, új és elhasználatlan intézményekre támaszkodó katolicizmus egységes erőként jelent meg a felekezeti küzdelmek színterén, s képviselői nem is haboztak a polémiákban érvként emlegetni a protestáns tábor megosztottságát.

Az egyes protestáns felekezeteknek a századforduló tájékán azonban nem csupán megosztottságukkal kellett szembenézniök, hanem sok tekintetben persze közös belső problémáikkal is, s ezt különösen aktuálissá tette a reformáció évszázados évfordulójának közeledte. Napirendre került tehát a megtett út értékelése, amely sokak számára nem csupán a vívmányok büszke elkönyvelését jelentette, hanem a szembenézést azzal is, hogy a dogmatikai útkeresés hivatalos iratokban is rögzített lezárulása mennyiben egyeztethető össze a reformáció eszményeivel, s a tiszta tan megszilárdítása és megőrzése milyen mélységben tudott társulni a közösségeik tagjai életvitelének az eszményekhez közelítő átalakulásával.

Az ezekben a közösségekben a 17. század derekáig kibontakozó folyamatokról az 1960-as évek szóhasználatának és szemléletének időnkénti torzító hatása ellenére (a törekvések polgári jellegének potenciálisan legalábbis feudalizmus-ellenességének túlhangsúlyozása, az egyházi és művelődési sík másodlagosnak tekintése, hiszen az itteni tendenciákat csak mintegy pótlék gyanánt kibontakozóknak tekinti, mert a polgárság gyengesége miatt a politikai síkon való fellépés lehetetlenné vált) jól használható az az összefoglalás, amely a Spenótban A protestáns egyházi és iskolai művelődés virágzása címen Bán Imre tollából olvasható. Ez a legfontosabb intézményeket (iskolák, nyomdák) mintaszerű tömörséggel és tárgyszerűséggel veszi számba, így az alábbiakban ezt tudottnak véve programosan az újabb kutatási eredményekre koncentrálunk.

Míg Bán Imre az evangélikus világból csak az eperjesi kollégium bölcselőit említette, az újabban nálunk is tudatosodott, hogy a tan és az életvitel konfliktusa a legerőteljesebben a németországi evangélikus közösségekben került naprendre, s ezzel is magyarázható, hogy a századforduló német protestantizmusáról szólva egy német kutató, Winfried Zeller (1978) fogalmazott meg nagyon szuggesztív koncepciót az ezekben markánsan jelentkező kegyességi krízisről, s vette számba azokat a személyiségeket, akik ennek megszüntetésére kegyességi fordulatot követeltek. Fontos új eredmény, hogy nem csupán ezeknek a németországi kutatási eredményeknek – jóllehet megkésett – követése történt meg, hanem Keserű Bálint és tanítványai forrásfeltáró munkálkodása eredményeképpen kimutathatóvá vált e krízis megszüntetésére vállalkozó korabeli németországi törekvések hazai recepciója is.

Ezek időrendjében haladva először azt kell megemlítenünk, hogy 1622-ben a tübingeni Eberhard Wild nyomdájában és könyvkereskedésében házkutatást tartottak, amelynek során a késő középkori misztikusok mellett 16. századi radikális spiritualisták (Caspar Schwenckfeld, Valentin Weigel) mellet újabb, rózsakeresztes vagy velük kapcsolatot tartó szerzők (Christoph Besold, Jonann Valentin Andreae) kéziratos vagy ki is nyomtatott műveit foglalták le. A nyomozás során az is kiderült, hogy a Wild körüli csoportosulás egy tagja, egy Schwenckfeld követőjeként számon tartott világi ember, aki korábban Rudolf prágai udvarában is komoly hivatalt töltött be, arra is kísérletet tett, hogy Ausztriába és Magyarországra is eljutasson küldeményeket. Ezzel összefüggésbe hozható, hogy két olyan soproni illetőségű férfiú (a Bethlen Gábor hadai elől a Fertő-tó melletti Medgyesről [Mörwitsch] Sopronba bemenekekült evangélikus prédikátor, továbbá Eberhard Artner, a város későbbi polgármestere) Wildhez írott levelei is előkerültek, amelyekből kiderül, hogy kaptak ezekből a küldeményekből.

Jóval többet tudunk arról az epizódról, amelyet Keserű Bálint Pozsonyi projektum Arndt-művek fordítására és kiadására 1641–1644-ben című tanulmányában mutatott be (Keserű 2018, 105–117). A címben szereplő Johann Arndt (1555–1621) a 16–17. század fordulójának legnagyobb hatású evangélikus teológusa volt, aki a német misztikus hagyományra, valamint a 16. századi spiritualista tradícióra (Sebastian Franck, Valentin Weigel és Paracelsus) támaszkodva dolgozott ki egy bölcseletileg is megalapozott víziót az igaz kereszténységről, amely a lutheri megigazulástan radikális átértelmezését és egy új keresztény antropológia megfogalmazását is felölelte. Arndt Vier Bücher vom wahren Christentum című műve, valamint a prédikációskötete és további kegyességépítő művei hatalmas viták kíséretében váltak a megújulást szorgalmazó 17. századi törekvések egyik legfontosabb forrásává, beleértve a század utolsó harmadában kibontakozó pietizmust is. Az tehát, hogy Pozsonyban részben megvalósult terv született művei gondozására és fordítására, egészen kivételes jelentőségű. Megszületésüket egy kalandos sorsú, a bécsi udvari körökkel is kapcsolatot tartó, a kereszténység megjavítását célzó nagy tervek kovácsolásában elfáradni nem tudó spiritualista, Johann Permeier (1597–1644?) és egy Melchior Beringer nevű egykori bécsi udvari hadiszámvevő, de most a megszerzett magyar nemesség birtokában élete utolsó szakaszában Pozsonyban menedékre találó protestáns találkozása tette lehetővé. Együttműködésüket az eddigi magyar kutatás számára ismeretlen források alapján izgalmas részletekben gazdagon mutatta be Keserű Bálint említett dolgozata és Viskolcz Noémi monográfiájának megfelelő fejezetei (Viskolcz 2006). Itt csak a legfontosabb mozzanatokat megemlítve is szót kell ejtenünk arról, hogy kiadási vállalkozásaik – egy gyűjtemény Permeierer európai uralkodókhoz és teológusokhoz intézett leveleiből, továbbá Arndt evangéliumokhoz írott postillájának két olyan kötete, amely a korábbi kiadásokat gazdag aktualizáló melléklettel látta el s az ezekben még latinul olvasható részleteket német fordításban adta – komoly európai visszhangot váltottak ki. Az ötletekben kifogyhatatlan Permeier szóba hozta több mű magyar és szláv nyelvre (ez utóbbi nyilván a biblikus cseh lehetett) való lefordítását is, ám Beringer csak Arndt valamelyik műve (Viskolcz Noémi szerint az evangéliumokhoz fűzött postillás kötet) átültetésének ötletét karolta fel. Ezekből még szövegrészletek sem maradtak fenn, annyi azonban bizonyos, hogy Beringer (a megkeresés után nem sokkal katolizáló) Nádasdy Ferenc, illetőleg Illésházy Gáspár támogatását próbálta megnyerni, ám a kérés fogadtatásáról sincsenek információink.

A felsorolt adatok azonban így is becsesek, s a fordításprogram megfontoltságára utalnak Beringernek a pozsonyi kétnyelvű evangélikus közösség elvárásainak figyelembe vételére vonatkozó megjegyzései. Úgy látja ugyanis, hogy a köznép igényeinek is jobban megfelelnének a középúton járó és mértékletesen fogalmazó, a nyelvi burjánzásoktól óvakodó Arndt szavai, mint azokéi, aki ezzel nem számolva az egész ügyet veszélyeztető tökéletességre törekednek.

A mondott két férfiú szervezkedése során született dokumentumokban elszórtan nagyon fontos s a térségünkben legalábbis kivételszámba menő megjegyzéseket olvashatunk a további protestáns felekezetekben kibontakozó fejleményekről. Beringer megemlékezik arról, hogy a Praxis pietatist, továbbá Daniel Dyke és Emanuel Thomson munkáit olvassa, akik a kálvinistákról és a pápistákról durván író Arndttól eltérően igyekeznek szeretetet és szerénységet mutatni, s ezért azt javasolja, hogy az ő példájukat követve hagyják ki postilláskönyvből az ilyen helyeket. Az eljárást indokolttá tette az is, hogy Beringer Bisterfelden keresztül az erdélyi fejedelmet is meg kívánta nyerni a magyar nyelvű Arndt-prédikációskötet támogatására.

Beringernek egyetlen felekezet, a reformátusok szempontjaira figyelő tapintatával szemben Permeier Arndt szövegeit a felekezetek, sőt vallások közötti béke, egy olyan világméretű egyetemes reformáció leghatásosabb eszközének tekintette, amely megfelelő tálalás esetén nem csupán a pápákat lenne képes megnyerni, hanem csatlakoznának hozzá a törökök és a zsidók is. Tagadhatatlan, hogy ez is levezethető a hermetikus tradícióhoz egyedi módon nyúló és az ősi filozófiáról értekező korai Arndtból, ám a történeti dimenziót nélkülöző gondolatfutamok azt sejtetik, hogy a több forrásból felbuzgó pánszofikus elképzelések korlátokat nem ismerő továbbépítéséről van szó. Viskolcz Noémi nagyon értően megválogatott idézetekkel mutatja be, hogy Permeier a Comenius Pansophiáját 1639-ben kiadó, majd Arndt Wahres christentuma angol fordításának megjelenését ösztönző Samuel Hartlibbal osztotta meg elsősorban ezeket az elképzeléseit, de John Durytól kezdve Johann Coccejuson át kapcsolatba próbált kerülni mindazokkal, akikről azt vélte, hogy valamilyen módon képesek átlépni felekezetük ortodoxiájának határait.

A félig angol, félig német családból származó elbingi, de 1628 óta Londonban élő Samuel Hartlib át is vezet bennünket a szakirodalomban régóta és sokkal alaposabban tárgyalt puritanizmus kérdésköréhez. Több historiográfiai áttekintés is elkészülvén, az ilyen szemlétől most eltekinthetünk s a mozgalom kialakulása szempontjából legfontosabb újdonsággal kezdhetjük. Ez nem más, mint hogy a Permeier iratgyűjteményeire sok tekintetben emlékeztető Hartlib-féle Ephemerides digitalizált változatába, amely alkalmi feljegyzéseit, a saját és mások teológiai, pedagógiai szövegekről írott vélekedéseit, a nála megforduló barátok megnyilatkozásait tartalmazza, betekintést nyert néhány magyarországi kutató is. Így legalább a puritanizmus hazai úttörőjének, Tolnai Dali Jánosnak a londoni éveire vonatkozó részletekből mutatványokat közlő Koltay Kára jóvoltából Új adatokhoz jutunk a hazai puritanizmus kezdeteiről. Ezek alapján szinte biztosra vehetjük, hogy a magyarországi puritanizmus későbbi kezdeményezője, az 1631 őszén Bisterfeld tanítványaként Hollandiába induló, majd ott másfél-két évnél többet aligha időző s 1534 legelején Hartlib körével már intenzív kapcsolatokat ápoló egykori gyulafehérvári növendék „nem véletlenül keveredett Londonba és talán nem is első sorban diákként ment oda, hanem követeként és később egyanrangú tagjaként annak a Londontól gyulafehérvárig tartó körnek, amelynek bölcsője valahol Elbingenben és Herbornban lehetett.” (Koltay 1998, 23.) Tolnai minden bizonnyal ismerte tehát legalább az alapjait annak a pánszofikus reformokra épülő egyetemes tudományosságnak, amelynek genezisét és legfontosabb posztulátumait nagy invencióval vázolja fel vállalkozásunkban Szentpéteri Márton és Viskolcz Noémi közös tanulmánya.

Azt már korábban is lehetett tudni, hogy hazaindulásakor e tudományosság (res litteraria), továbbá az egyetemes egyház (ecclesia Christiana) bajnokaként búcsúztatja el őt John Stoughton Felicitas ultimi saeculi című munkája is, amely Hartlib ajánló sorai kíséretében jelent meg, s amely a Londont elhagyó Tolnai Dalit, továbbá szemléletének közvetett vagy közvetlen formálóit (Comenius, Alsted, Bisterfeld, Hartlib) a hamarosan beköszöntő aranykor munkásaiként ünnepli. Mivel eddig nem történt meg sem ennek a Trevor-Roper által „rapszódikus pamflet”-nek nevezett szövegnek, sem az Ephemerides Tolnaira vonatkozó bekezdéseinek a minden részletre kiterjedő elemzése, csak Koltay Klára megjegyzéseinek tendenciákat kijelölő megállapításaira korlátozódunk. Igen meggyőzőnek tűnik az az állítása, hogy Tolnait kevéssé ragadták meg a Bacon Új Atlantiszából táplálkozó természettudományos, az alkímiának és matematikának az egyetemes megújulásban kulcsszerepet tulajdonító törekvések. Meggyőzőnek látszik az az eddigi megközelítéseket árnyaló elképzelés is, hogy Tolnai sárospataki konfliktusai nem a régihez ragaszkodó vaskalapos Keckermann-követők és a Ramus új megközelítését vallók összecsapásaként írhatók le, hiszen Keckermann maga is törekedett Ramus módszereinek meghonosítására. E tekintetben tehát minden bizonnyal arról lehetett szó, hogy Tolnai Dali elzárkózott bármiféle kompromisszumtól.

Egy sor bejegyzés esetében azonban eddig még nem sikerült megállapítani, hogy Tolnairól vagy egy másik ismeretlen magyarról van szó, s nem történt meg a velük kapcsolatba kerülő angol szereplők azonosítása sem. Annyi azonban bizonyosan megállapítható, hogy Tolnai roppant széleskörű tájékozottságra tett szert. Nem csupán a szorosabban vett puritánus szemléletű művek kerültek látókörébe, hanem a protestáns teológiai örökség ezen túlmutató szövegei is. Hartlib megemlékezik arról, hogy foglalkoztatta a szükségszerűség, illetőleg az isteni mindenhatóság és az ember cselekvési lehetőségének kérdésköre, legalábbis tudott az Arminius és Gomarus között lezajlott vitáról, kéziratai voltak a közismerten Coccejus által középpontba állított szövetségi teológiáról. Nem mindennapi az sem, hogy Hartlib egyik megjegyzése szerint Tolnai Dali egy olyan Oxfordban megjelent könyvet is forgatott, amely az igaz filozófiáról szólt, s Hartlib azt is tudni vélte, hogy ez Lord Herbertnek a De veritate című művén alapult. Talán nem fölösleges arra emlékeztetni, hogy Hartlib Edward Herbert of Cherbury egyik legfontosabb könyvéről beszélt, amely az igazság kritériumait a minden emberben ott lévő természetes igazságösztönben kereste s ezen az úton fogalmazta meg az igazán egyetemes vallás mindenki számára könnyen belátható tételeit és kritériumait is: van egy legfelső lény, akit elsősorban a jámbor erény révén kell tisztelni, a vétkeket megbánással kell jóvátenni, az emberi lélek halhatatlan, van örök élet, s az evilági élet után a tetteinknek megfelelően jutalomban vagy büntetésben részesülünk.

A bejegyzések tanulmányozása tehát még egészen bizonyosan hoz újdonságokat, az azonban már most is megkockáztatható, hogy a magyar peregrinus nem zárkózott el a széleskörű kapcsolatrendszer felkínálta lehetőségektől. Talán ezzel a nyitottsággal is kapcsolatba hozható, hogy a kegyes építőirodalomból is az átlagosnál színesebbet hozott haza útitáskájában. Jankovics József kutatásaiból tudjuk, hogy a korábban besorolhatatlannak tartott, illetőleg közvetlen középkori forrásra visszavezetett, 1639-ben megjelent Novissima tuba forrása egy nagyon sok műfajban tevékenykedő angol puritánus, Richard Brathwaith álnéven közzétett latin nyelvű műve volt. Amiről az előszóból értesülünk – ifjabb Darholcz Kristófot, a Balassi életművét is gondozó szerző hasonló nevű unokáját Tolnai Dali János és tudós társai az angliai dolgokról számot adó beszélgetés keretében kérték fel a fordítás elkészítésére –, abból talán arra is következtethetünk, hogy meggondolt munkamegosztás keretében a megindult puritánus szervezkedés világi szárnyának képviselőjeként kapta meg a felvidéki fiatalember ezt a feladatot. Nem kizárt, hogy erre reflektál a fordító önmagát és a művet lefokozó szerénykedő reflexiója („ilyen kicsiny dologgal derekas tudós ember bajlódni szégyenlene” [Darholcz 1986, 9]). Jankovics tanulmányában ugyanis azt is meggyőzően mutatja be, hogy az angol szerző művének műfaja életvezetési vezérkönyv, úgynevezett conduct-book volt, ám a dramatikus szerkezet által lehetővé tett mérsékeltebb didakticizmusával, pogány filozófusoktól kölcsönzött idézeteivel és nyelvi megformáltságával annak rendhagyó változatát képviseli. Bár a latin és a magyar szöveg minden részletre kiterjedő összevetése még nem történt meg, az a szúrópróbaszerű vizsgálatok alapján is megalapozottan állítható, hogy az antik mitológiát időnként mellőző magyarítónak volt szókészlete és nyelvi tehetsége a világi örömök olyan leírásokban gazdag megjelenítésére, amelynek intenzitása nem marad el a latinétól. (A forrás azonosítása előtt a sajátosan magyar késő reneszász szerelemábrázolás vallási rendeltetésű szövegben páratlan előbukkanásaként üdvözölte ezeket a részleteket a szakirodalom, most már a fordítói leleményt kell méltatnunk.)

Fontos tehát, hogy a kisebb hatásúnak tartott „zord Tolnai Dali” (Esze Tamás kifejezése) tevékenysége sem merült ki az iskolai reformokban és a felsőbbségtől nem függő bibliás közösségek korlátokat nem ismerő szervezésében, hanem irodalmi programja is volt. Ez még akkor is fontos, ha hatása természetesen nem mérhető a „szelíd” Medgyesi Pál közismerten Szenci Molnár hatására is kialakuló, szélesebb területeket átfogó nagy koncepciójához, aki a Szentírás szerint való hit és az élet tisztasága jegyében fellépő puritanizmus meghatározó jelentőségű szövegének (Lewis Bayly: Praxis pietatis) fejlett stílusérzékről tanúskodó fordításával (első kiadás: Debrecenen, 1636) e fontos áramlat alapkönyvét tette szélesebb körök számárára is elérhetővé. Egyházkormányzati elképzelései (presbitériumok létrehozása) és népnevelő törekvései (az anyanyelvi oktatás bevezetése) elméletileg is megalapozott irodalmi programmal társult. Ennek jegyében dolgozza ki a ramista logikára is támaszkodva a puritánus eszmeiségének megfelelő kegyességi műfajoknak a lelki haszon dolgát középpontba állító elméletét, s lesz szövegmintákat is adó képviselője egy új típusú prédikációs irodalomnak, amely a protestáns egyházi életnek ezt az alapvető műfaját lényegesen átformálta. Kiiktatta az egyházi beszédekből a körülményeskedően okoskodó, hosszadalmasan dogmatizáló exordiumokat, a kötelező bibliai helyek, perikópák helyett lehetővé tette az alaptextusok személyes vallásos életből fakadó, illetőleg az alkalomhoz és helyhez jobban illő megválasztását, a szentbeszédek központi elemévé vált a hívek lelki épülését célvevő haszonelvűség, s a tanulságok megfogalmazása folyamatos (usus). Életszerűbben érvényesült a prédikátoroknak a protestáns hagyományban köztudottan erősen érvényesülő tanító funkciója is (docere), sőt a legnagyobb elhivatottság-tudattal fellépőknél ez a prófétai szerep felújításával is társult, amelyben a közösség istenes, puritán életre való felindítása (movere) kiemelkedően fontossá vált. Ez utóbbi típusnak leghatásosabb darabjait éppen Medgyesi írta meg az erdélyi és magyar történelem tragikus eseményeire reflektáló siralmas jajjai sorozatában.

A protestáns felekezetek szemléjét teljessé téve szólni kell az unitáriusokról is, jóllehet a fentiekhez hasonló markáns megújulási kegyességi törekvések náluk nem mutathatók ki. Ez sajátos helyzetükkel magyarázható. Egyrészt azzal, hogy náluk a dogmatikai egységesülés folyamata nem következett be, 16. századi radikális hagyományaikat kényszerűen is bezáruló világukban is őrizni tudó sokszínű közösség voltak, az egy merev dogmatika elleni fellépés tehát már ezért sem került napirendre. Másrészt az 1570-es évektől kezdően, de különösen a református fejedelmek folyamatos korlátozásának kitett, egyre kisebb politikai súlyt képviselő felekezetté váltak, amely még az egyházi élet szempontjából legfontosabb műveit is csak kivételesen, nagy ügyeskedések bevetésével kicsikart engedélyekkel nyomtathatta ki. A kéziratosságba kényszerített írásbeliség csak töredékesen maradt ránk, de az megállapítható, hogy e tekintetben is erős volt a 16. századi hagyomány őrzése (az egyházi élet szempontjából a legfontosabbak Heltai Gáspár időnként kiegészített imádságoskönyve és Enyedi György kéziratosan terjesztett szövegei). A sokszínűségben is különleges árnyalatot jelentett a fokozatosan önállósuló szombatos írásbeliség, amelynek kegyességi irodalma egészen egyedi módon gazdagodott akkor, amikor a politikától visszavonulni kényszerült Péchi Simon kibontakoztatta a héber írásbeliség rabbinikus részéhez is kivételes szakértelemmel hozzányúló fordítási programját. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy ez az önálló útonjárás nem szűnt meg a radikális tanok ellen kemény intézkedéseket foganatosító 1638-as dési országgyűlés után sem. Bán Imre említett áttekintésének talán legproblematikusabb megállapításával szemben nem beszélhetünk arról, hogy az említett határozat az unitarizmust „konzervativizmusba és dekadenciába sodorta”. A közösség nehézségeit ugyanakkor jól tükrözi az a mű, illetőleg annak recepciója is, amely már címében is Heltaira emlékeztetően 1660 táján fogalmazódott meg. Árkosi Tegző Benedek A hétbéli minden napokra írattatott és szükségeinkhez alkalmaztatott imádságos könyv, az melyben az imádságok előtt vagynak a szent írás szerint való régi egy igaz vallásról, a keresztyéni hitről és cikkelyeiről és az szent életről való üdvességes elmélkedések című kéziratos munkáját az is összeköti Heltaiéval, hogy mindkettőben a hét napjai szerint elrendezett szövegeket olvashatunk. A kompozíció rokonsága mellett említésre méltó, hogy a mű elején Árkosi Tegzőnél is elmélkedés található az imádkozás szükséges voltáról és módjáról. Nem ars orandi ez, hiszen a gondolatmenet csupán azokról a lelki előfeltételekről szól, amelyek nélkül az imádság nem lehet „foganatos az Isten előtt”. Heltaitól eltérően Árkosi Tegző ugyanakkor alaposan kimunkált dogmatikai keretbe helyezi el a könyörgéseket. Ebből már az előszó sem csinál titkot, hiszen megmondja: a munka nemcsak azt mutatja meg, mint kell imádkozni, „hanem azt is, mi légyen a régi szent írás szerént való igaz keresztyéni vallás. És az Istennek velünk való lakozására méltó tiszta élet”. Ez a dogmatikai alapvetés valósul meg első renden a mű mintegy egyharmadát kitevő Elöljáró intésben, majd további fontos teológiai témák kimunkálása történik meg az egyes imákat megelőző elmélkedésekben, amelyek valójában szubjektív elemekkel gazdagított teológiai értekezések. A Németalföldet is megjárt és az ottani remonstránsokkal is kapcsolatba került szerző nagy tájékozottság és elmélyült reflexió alapján olyan dogmatikát sűrített be elmélkedéseibe és imáiba, amely egyértelmű szakítást jelentett a Désen elvetett nonadorantista hagyománnyal s így esetleg számíthatott a fejedelmi hatalom támogatására is.

Kinyomtatására azonban mégsem került sor, s úgy tűnik, a szerzőnek az a szándéka is jóval később valósult meg, hogy műve egész közösségének dogmatikai és kegyességi mindenes könyve legyen. Nagyon beszédes, hogy az unitárius teológiai gondolkodást a remonstráns elemekkel is vegyítő szocinianizmus mellett végleg elkötelező Szentábrahámi Lombard Mihály püspök idejéből, 1733-ból van adatunk arra, hogy a konzisztórium rendelkezése szerint „Árkosi Benedek munkája pedig légyen minden censurára menő atyafival, mely magáé és nem másé légyen, mivel ennek előtte való időben is imponáltatott volt, hogy minden mester atyafiak leírják, olvassák és tanulják”. Hogy mikor vált ez gyakorlattá, nem tudhatjuk, egészen bizonyos azonban, hogy már a 18. században történhetett, a megírást követő években mindenesetre semmi sem utal népszerűségére, az ebből az időből – persze esetlegesen – ránk maradt imákat tartalmazó kéziratos kolligátumokban nem szerepel, s nem nyúltak hozzá akkor sem, amikor az 1690-es években átmenetileg lehetőségük nyílt arra, hogy az egyházi élet szolgálatába állított néhány nyomtatványt megjelentessenek.

Talán az unitarizmus vezet át bennünket a leglogikusabban ahhoz a kérdéskörhöz, hogy a számba vett megújulási törekvések mennyire voltak képesek áttörni felekezeteik határait. Ha meggondoljuk, hogy a két nagy protestáns felekezet, az evangélikus és a református közötti teológiai viták megszüntetését célzó irénikus mozgalom is csak átmeneti sikereket tudott felmutatni, akkor joggal tekintjük kivételesnek az ilyen áttöréseket. Igenlő válaszra elsősorban a németországi fejlemények késztették az ottani kutatókat, hiszen az ottani református gyülekezetekben a pietizmust kezdeményező Philipp Jakob Spener fellépésével egy időben megjelennek hasonló törekvések. Az is igaz ugyanakkor, hogy ezek nem a fentebb említett Arndt hagyományából építkeztek, hanem a németalföldi „nadere reformatie” (legkiválóbb nagy hatású képviselőjük a holland Gisbert Voetius) és a Hollandiában működő angol puritánok (elsősorban Amesius) követőinek írásait használták. Nálunk hasonló keveredésre nem találunk számottevő példákat s a Szentpéteri Márton és Viskolcz Noémi dolgozatában olvashatókkal ellentéteben nem tartjuk ilyennek az Alsted és társai környezetében tapasztalhatókat sem. A szerzőpáros ugyanis az antitrinitárius hagyományban és Alstednél egyaránt kimutatható millenarista hangoltságban és elképzelésekben összekötő kapcsot látó angol kutató, Howard Hotson koncepcióját elfogadva és továbbfejlesztve úgy látja, hogy a gyulafehérvári tanár az egyetemes reformáció keretei között kész volt az unitáriusokkal való megbékélésre és együttműködésre is, s ezzel foglakozó írásainak mintegy a szentháromság-tagadók is címzettjei voltak. Ezzel szemben egészen nyilvánvaló, hogy a gyulafehérvári kollégium vezető személyiségei az egyházzal és a fejedelmi politikával teljes összhangban az unitáriusokétól alapjaiban eltérő millenarista elképzeléseket dolgoztak ki, s a hármasságot a világegyetem rendező elvének tartó pánszofikus koncepciójukban az utóbbiak csak akkor kaphattak volna helyet, ha saját teológiájukat felhagyva csatlakoznak a reformátusokhoz, s koncepciójuk valójában az ellenük folytatott küzdelemben kívánt a hagyományosnál hatékonyabb eszköz lenni.

Természetesen nem a hermetikus tradícióból is táplálkozó pánszofikus enciklopédizmuson múlott a dolog, hiszen olyan mély árok húzódott az unitárius és a további protestáns felekezetek között, amely a református megújulás tendenciái számára is áthághatatlan volt. Emlékeztetnék arra, hogy egyik levele szerint Medgyesi Pál igen aktívan dolgozott azon, hogy „az váradi zsidózó szegény székelyek”-et megtanítsa a keresztény, azaz a református hit alapjaira s megkeresztelje őket (Balázs–Keserű 2009, 21). Ha valamiféle részvétről is tanúskodik, hogy a megtérítendőket szegény székely zsidózóknak nevezi, azt aligha feledhetjük, hogy a magukat nagyon is kereszténynek tartó szombatosok aligha voltak teljesen tudatlanok, hiszen nagyon világosan fogalmazó tanító költeményekből tanulhatták meg felekezetük alaptételeit.

A legmesszebbre az árok áthágásában talán a pánszofikus elképzelésektől – persze nem enciklopédizmusa materialista volta miatt (Bán Imre gondolta így) – távolmaradó Apáczai Csere János jutott, hiszen a bölcsesség tanulásáról szólva az ugyancsak többes számban emlegetett református tudós nagyságok mellett az ellenfélnél szereplő „Pázmányok, Csanádiak, Enyediek, Dálnokiak” felsorolásával a katolikus Pázmány Pétert, és több unitáriust, Csanádi Pált, Enyedi Györgyöt s a híres testvérpár valamelyikét, talán Dalnoki Nagy Mihályt is számba veszi. Jól ismert az is, hogy a felekezetit meghaladó egyetemesebb összefüggésekben képes tárgyalni bölcselet és teológia viszonyát nagy enciklopédiájában és programot adó művelődéspolitikai írásaiban egyaránt, s hogy a szent könyvek soknyelvű tanulmányozásának szükségeségéről, a filológia megkerülhetetlen fontosságáról vallott nézetei modern tendenciák ismeretéről tanúskodnak.

Az életmű bölcseleti jelentőségéről is higgadtan értekező Bán Imre szavait célszerűnek látszott egy filozófiatörténész újabb megfontolásaival kiegészíteni, s erre a legalkalmasabbnak Ungvári Z. Imre írását találtuk. A felekezetek közötti viszony dolgában viszont fontosnak tartjuk az alábbiak mérlegelését. A meglévő megosztottságot kifejezetten konstruktív mozzanatként kezeli, amikor másokkal együtt keservesen panaszolja fel, hogy „míg az ellenkező hiten levő testvéreinknél, költséget nem kímélve, annyi templomot, palotát, szószéket és tornyot állítottak már helyre majdnem ősi fényükben”, addig a reformátusok még a kolozsvári auditóriumot sem voltak képesek felújítani. Bár elveszett De politica ecclesiastica című műve hiányában egyházpolitikai elveit csak alkalmi megnyilatkozásaiból ismerhetjük, tagadhatatlan, hogy a presbiteriánus szerveződés híve volt, s bizonyos emelkedettségről tanúskodik, hogy az iskolamestereket és papokat leíró gondolatmenetben szóvá teszi, hogy az előbbieknek felróják, ha „akár a legkisebb jelentőségű egyházi szertartás felől is másképpen” vélekednek. Másfelől azonban időnkénti anakronisztikus aktualizálásaik ellenére a református teológia történészei joggal hangsúlyozzák, hogy a magyarság egészét érintő terveit az erdélyi magyar református egyházon keresztül kívánta megvalósítani. Jelentőséget kell tulajdonítanunk annak, hogy a szorosabb dogmatika területéről semmit sem róttak fel neki, hogy tudunk egy elveszett Catechesis secundum dogmata Calvini című munkájáról, s hogy a bölcsesség tanulását a teológiai ellenfelek támadásainak elhárítása szempontjából is fontosnak tartja. Ebben az összefüggésben is érdemes talán arra emlékeztetni, hogy Hollandiából való hazatérte után sajnos elveszett szövegű nyilvános hitvitát tartott az istentagadók, pogányok, törökök, zsidók, római katolikusok, lutheránusok, sociniánusok, arminiánusok és anabaptisták ellen. Bán Imre nagyon helyesen utal arra, hogy a vitairat címe Geleji Katona István egyik művének címére és mondandójára egyaránt emlékeztet. Egyáltalán nem bizonyos azonban, hogy a cél csupán igazhitűségének kényszerű igazolása volt egyes vádaskodók rosszindulatú fecsegésének leszerelésével.

HIVATKOZÁSOK

Balázs Mihály–Keserű Gizella, Két elfelejtett régi levél (Medgyesi Pál 1638-ban) = Studiolum: Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovics Józsefnek, Bp., Balassi, 2009 (Humanizmus és Gratuláció), 17–29.

Bitskey István, Pázmány prédikációi és a Tridentinum = Pázmány nyomában: Tanulmányok Hargittay Emil tiszteletére, lektorálta és szerkesztette Ajkay Alinka és Bajáki Rita, Vác, Mondat Kft., 2013, 77–86.

Darholcz Kristóf, Utolsó trombitaszó, sajtó alá rendezte, jegyzetekkel ellátta, a képeket válogatta Németh S. Katalin, az utószót írta Jankovics József, Bp., Európa, 1986.

Erdei Klára, Méditations calvinistes sur les psaumes dans la littérature française du XVIe siècle, Acta Litteraria Academiae Scientiarum Hungaricae, 24(1982/1–2), 117–155.

Erdei Klára, Modellfejlődés és Ecsedi Báthori István prózájában, ItK, 86(1982/5–6), 620–626.

Erdei Klára, Auf dem Wege zu sich selbst: Die Meditation im 16. Jahrhundert: Eine funktionsanalytische Gattungsbeschreibung, Wiesbaden, Harrassowitz, 1990 (Wolfenbütteler Abhandlungen zur Renaissanceforschung 8.).

Erdei Klára, Ecsedi Báthori István meditációi és európai hátterük, ItK, 84(1980/1), 55–69.

Gábor Csilla: Elmélkedés – interkonfesszionális átjárás – nyelvi program: Három XVII. századi példa = Religió, retorika, nemzettudat régi irodalmunkban, szerkesztte Bitskey István és Oláh Szabolcs, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2004 (Csokonai Universitas Könyvtár [Bibliotheca Studiorium Litterariarum] 31.), 384–400.

Gábor Csilla, Középkori lelkiséghagyomány protestáns használatban: Példák a 17. századi devocionális irodalomból = Interkonfesszionalitás és irodalom a korai újkorban, szerkesztette Móré Tünde, Tasi Réka, Bp., reciti, 2020, 137–152.

Hargittay Emil, „nem sajnálom ide általírni, minthogy annál jobbat én sem tudok írni”: Interkonfesszionalitás műfaji metszetben a 16–18. század irodalmában = Interkonfesszionalitás és irodalom a korai újkorban, szerkesztete Móré Tünde, Tasi Réka, Bp., reciti, 2020, 51–62.

Kaufmann, Thomas, Geschichte der Reformation, Frankfurt am Main–Leipzig, Verlag der Weltreligionen, 2009.

Kecskeméti Gábor, Prédikáció, retorika, irodalomtörténet: A magyar nyelvű halotti beszéd a 17. században, Bp., Universitas, 1998 (Historia Litteraria 5.).

Kecskeméti Gábor, A barokk korszakfogalom a retorikatörténeti kutatások kiteljesedése után, elhangzott a Zrínyi Miklós és a magyarországi barokk költészet c. konferencián Egerben 2020 szeptemberében.

Keserű Bálint, Pozsonyi projektum Arndt-művek fordítására és kiadására 1641–1644-ben = K. B., Ráció és rajongás: Eszmeforgalom Nyugat-Európában (1580–1730), 2018, 105–117.

Kiss Farkas Gábor, Pázmány Péter = Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek), 223–226.

Koltay Klára, Tolnai Dali János londoni évei, Könyv és Könyvtár, 20(1998), 23–44.

Koltay Klára, Kérdések a Hartlib-kör és magyar munkatársaik kegyüttműködése kapcsán, Könyv és Könyvtár, 24(2002), 51–69.

Maczák Ibolya, Elorzott szavak: Szövegalkotás 17–18. századi prédikációkban, h. n. [Szigetmonostor], WZ Könyvek, é. n. [2010] (A források tükrében).

Móré Tünde–Tasi Réka (szerk.), Interkonfesszionalitás és irodalom a korai újkorban, Bp., reciti, 2020.

Pap Balázs, Az 1602. évi énekeskönyv újdonságai, Keresztény Magvető, 123(2017/2–3), 227–246.

Pécsi Lukács, Szent Ágoston doktornak elmélkedő, magánbeszélő és naponként való imádsági: Nagyszombat 1591, a fakszimile szövegét közzéteszi Kőszeghy Péter, Uray Piroska tanulmánya, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézete–MTA Könyvtára, 1988 (Bibliotheca Hungarica Antiqua XVII.).

Péntek Veronika, Ars orandi és lectio divina: Pécsi Lukács és Ecsedi Báthory István példája = Nyelv, lelkiség és regionalitás a közép- és kora újkorban: Előadások a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson: Kolozsvár, 2011. augusztus 22–27., a kötetet szerkesztették Gábor Csilla, Korondi Ágnes, Luffy Katalin, Tóth Zsombor, Balogh F. András, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, 2013, 138–145.

Péntek Veronika, Pécsi Lukács és Erdődi János Soliloquia-fordítása = Régi magyar imakönyvek és imádságok szerkesztette Bogár Judit, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, 2012 (Pázmány Irodalmi Műhely: Lelkiségtörténeti Tanulmányok: A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Magyar Irodalomtudományi Tanszékének sosozata), 181–187.

Szabó András, Szenci Molnár Albert és Pázmány Péter találkozása Rómában = Ritoók Zsigmondné Szalay Ágnes 70. születésnapjára, Bp., Rebakucs, 2001, 22–23.

Túri Tamás, Fejérvári Sámuel prédikációinak forráskezelése: Felekezetközi kompiláció az unitáriusok körében, Keresztény Magvető, 117(2011/), 297–315.

Viskolcz Noémi, Reformációs könyvek: Tervek az evangélikus egyház megújítására, Bp., Országos Széchényi Könyvtár–Universitas, 2006 (Res Libraria I.).

12.1.  H. Hubert Gabriella: Kánonképzés a gyülekezeti énekköltészetben
1602: Megjelenik Újfalvi Imre debreceni énekeskönyve

A tanulmány a címnek megfelelően 1602-ből tekint vissza, hiszen irodalomtörténeti eszmélkedésünk egyik kezdeményezőjeként ekkor adta ki Szilvásújfalvi Imre azt az énekeskönyvét, amely az addigi termés áttekintésével fogalmazott meg egyneműsítést szorgalmazó programot. Ezt az áttekintést követve elemzi a tanulmány az 1602-ig 15, majd a 17. század végig megjelent 38 énekeskönyvet. Az elemzés fontos tanulsága, hogy nálunk nem különíthető el a reformáció korai szakasza a konfesszionalizmus időszakától, hiszen a kezdeményező Huszár Gál 1560-ban megjelent első énekeskönyvét követően felekezetenként ugyan eltérő típusok alakultak ki, ám sokáig ez a gyűjtemény jelentette a kiindulópontot, s a protestáns felekezetek közötti kölcsönhatás is kimutatható. A kölcsönhatások intenzitása persze változékony volt, s fontos csúcspontnak tekinthető az 1635-ben Lőcsén megjelent énekeskönyv, amelynek aztán módosításokat tartalmazó további változatai, köztük a Szenci Kertész Ábrahám által gondozott váradi, széleskörű elterjedést biztosítottak. Ezek persze evangélikus és református közegben voltak használatosak, a korábbi évtizedek protestáns hagyományából kisebb dogmatikai „javításokkal” merítő unitáriusok eddigre, a saját hagyományuk kialakulván, visszafogottabbak voltak. Nem tudunk arról, hogy bármelyik felekezetben írott hivatalos szabályzat született volna az énekeskönyvek összeállításáról, kitapintható viszont egy implicit, a hagyomány erejével működő kanonizációs szándék jelenléte. Ez talán a legmarkánsabban a 16. század derekától legnépszerűbb műfaj, a zsoltárparafrázisok esetében ragadható meg, ahol az egyes szám első személyben beszélő szövegeket gyakran szabták át az énekeskönyvbe bekerüléskor a gyülekezet nevében megszólalóra. Kétségtelen az is, hogy a személyesebb hangú költeményeknek volt fóruma, a Balassi–Rimay-féle Istenes énekek rendezett és rendezetlen kiadásai, amelyekről Balassi utóélete és Rimay kapcsán szóltunk.

Roppant érdekes, s a következő tanulmányhoz átvezető észrevétele, hogy a Szenci Molnár Albert-féle psaltérium a versszaképítés művészetével gazdagította a magyar irodalmat. Szól arról is, hogy ennek fokozatosan és nehézségek közepette lezajló kanonizációjában a puritánusok szerepe volt meghatározó.

12.2.  Imre Mihály: A Psalterium Ungaricum poétikai programja XVI. századi kontextusban

A dolgozat Bán Imre sokak számára mértékadó tanulmányát (Adattár 4.) árnyalja és gazdagítja. A Psalterium 1607-es herborni ajánlásának hátterét kutatva előbb a hesseni Móric környezetében tapasztalt, zeneileg is kivételesen gazdag szellemi pezsgést mutatja be, majd azt is feltárja, hogy a szerénykedő fordulatok ellenére Szenci Molnár művét az olyan európai teljesítmények közé emeli, amely méltán kerülhet a választófejedelem híres könyvtárába. A legérdekesebbnek a harmadik mozzanatot, a hazai és a német zsoltárköltészetre való utalást tarthatjuk. A tanulmányíró gazdag példatárral jeleníti meg, hogy Németországban két véglet közötti nagy változatosságban jelentek meg psaltériumok a XVI–XVII. század fordulóján. Az egyiket a latin és német nyelven egyaránt megjelenő kötetek azon csoportja jelenti, amely a humanista poézis antikizáló elemeivel, a mitológiai szinkretizmussal is bátran élő, a többszólamúságig és a képversig egyaránt eljutó feldolgozásokat tartalmazott. Ezek a liturgikus gyakorlatban nem alkalmazható kiadványok kizárólag a magánáhítatot szolgálhatták. A másik csoportot azok a Lutherből merítő átdolgozások jelentik, amelyek a szöveg, az írás elterjesztését, Isten szavának közvetítését tekintették feladatuknak, s amelyek liturgikus használatra készültek. Imre Mihály számára nem kétséges, hogy Szenci Molnárnak alapvetően a liturgikus funkciónak kellett megfelelnie, de megkísérelte többfunkcióssá tenni kiadványát, s ezzel magyarázható a metrikai-zenei variabilitás s a poétikai eszközök intenzív használata. A németországi tagoltságot próbálta ugyanakkor megközelíteni és legalább az iskolákba bevinni Újfalvi Imre, amikor az 1607–1610 között megjelent kétnyelvű kiadványban Spethe latin és Szenci Molnár magyar nyelvű átköltéseit párhuzamosan közölte.

12.3.  Etlinger Mihály, Szatmári Áron: Unitárius Psalterium-fordítások

A tanulmány első része azokat az eredményeket foglalja össze, amelyek Bogáti Fazakas Miklós Psalteriuma kritikai kiadásának gondozása során fogalmazódtak meg. Cáfolja azt a közkeletű elképzelést, hogy a 17. században azért született új teljes unitárius zsoltároskönyv, mert a szombatosok szinte lefoglalták Bogáti Fazakas szövegét. Megállapítja, hogy már a szerző következetes nonadorantizmusa is elegendő volt ahhoz, hogy ne kanonizálódjék a teljes unitárius közösség számára. Ugyanakkor négy zsoltár bekerült a Toroczkai Máté idejében összeállított graduálba, 12 pedig az 1616 táján kinyomtatott gyülekezeti énekeskönyvbe. A kinyomtatás során többször elhagyták azokat a versszakokat, amelyekben a sensus historicushoz való ragaszkodás lehetetlenné tette a szöveg aktualizálását. Ez a Psalterium egészében alkalmazott értelmezői és fordítói elv tehát akadálya volt a teljes könyv felhasználásának.

Thordai valószínűleg úgy kezdett hozzá Zsoltároskönyve elkészítéséhez, hogy Bogátitól csak a nyomtatott szövegeket ismerte. Az ő szövegei felhasználásának nem voltak hermeneutikai akadályai, s a teljes szöveg azért nem került be a 17. századi énekeskönyvekbe, mert a saját hagyományuk ápolására és énekeskönyves gyakorlatára törekvő unitáriusok a reformátusoktól eltérően nem is törekedtek erre. A dolgozat befejező része amellett érvel, hogy az 1632-es énekekönyv esetében csak a toldalék összeállításában volt szerepe Thordai Jánosnak.

12.4.  Orlovszky Géza: Protestáns költők
(részlet)

A 17. század elején élt protestáns szerzők közül előbb a nyomtatásban is megjelenteket, köztük Szepsi Csombor Mártont méltatja, majd a kéziratban maradt versszerzők közül a korszak vidékies költészetet példásan reprezentáló Miskolci Csulyak István bemutatása következik. Részletesebben szól a partiumi református világot nagyon erős versekben megjelenítő Debreczeni Szappanos Jánosról. A cívisek és hajdúk politikai üzenetét megfogalmazó Conspiratio Kendiana mellett a tanulmány nagyon értően emeli ki a Bocskait támogató és a tiszántúli ortodoxia nagy képviselőit megszólaltató versek eszmei és poétikai fontosságát. Weöres véleményével is megtámogatva mutatja ki a „barokk attitűd” jelenlétét ezekben a költeményekben, s ezt ötletesen társítja Pápai Borsáti Ferenc később, 1656-ban keletkezett Rákóczi Zsigmondot elbúcsúztató költeményével, amelyben a keresztény és pogány mitológia istenasszonyai a protestáns költészetben egyedülállóan kimunkált allegorikus tablóban jelennek meg. Mivel az unitárius psaltériumokkal foglalkozó Etlinger–Szatmári-dolgozat a szorosabban vett filológiai összefüggésekre koncentrál, jól egészíti ki az ottaniakat a mostani tanulmány befejező része, amely a Thordai-zsoltárok költői eszközeit pontos megfigyelésekben gazdagon mutatja be.

12.5.  Fazakas Gergely Tamás: Törekvések a savanyú fekete kökény megédesítésére
Fejezetek a protestáns prózairodalom kiadástörténetéből

A tanulmány szellemesen emel címébe egy Rimay-idézetet, aki Balassi költészetének édes cseresznyéjéhez mérten minősíti így az Anjou Mária kézében forgott, általa még ismert imádságos könyvecskét. Ezt követően nem egyszerűen apológiát olvasunk, hanem az európai fejleményekre is figyelő tudomány- és problématörténeti bevezetőt. Erősen hangsúlyozza, hogy az elmondott vagy elénekelt imaszövegek jóval szélesebb körben váltak hozzáférhetővé, mint a prédikációk, hiszen a nagyon sokszor csupán a recepció első állomását jelentő kis formátumú nyomtatványok is jóval nagyobb példányszámban jelentek meg, mint a prédikációs kötetek. Elhelyezi a műfajt az egyházi élet szolgálatában álló írásbeliség egészében, s bár a szorosabban vett imádságokra koncentrál, kimutatja összefüggéseit a vele leginkább rokonítható meditációs irodalommal. Rendkívül fontosak a kora újkori imákban és könyörgésekben megfogalmazódó egyéni és közösségi mozzanatok összefüggéseiről elmondottak. Az egyénnek és a nemzeti közösségnek a Himnuszban megjelenő egybeolvadását a kora újkori szövegekből eredeztető Szilasi-féle elgondolást árnyalva meggyőzően érvel amellett, hogy a 16–17. században a közösséget még elsősorban felekezeti összefüggésben értelmezték.

12.6.  Balázs Mihály: Néhány megjegyzés Heltai imádságos könyvének utóéletéről

A tanulmány visszautal arra az előszóra, amelyet a szerző Heltai imádságos könyvének modern kiadásához írt. Ebben igazat ad Szenci Molnárnak, aki szerint a 16. század nálunk „zavaros folyamatú imádságos könyveket” produkált, s érveket sorol fel amellett, hogy Heltai állította össze az első meggondolt koncepcióval rendelkező imakönyvet. Ezt most elmélyíti. Bevonja a vizsgálatba Szenci Molnár Albert és Pázmány Péter kiadványait. Megállapítja, hogy a két nagy felekezetben meghatározó jelentőségre szert tevő imakönyv gazdagabb azáltal, hogy a dogmatikai kereteket félreérthetetlenül rögzítő egyéb műfajú szövegek társaságában adja az imákat, míg Heltai ilyeneket nem vesz fel, a dogmatikai mondandó áttételesebben, az imákba belefoglalva jelenik meg. Ezzel összefüggésbe hozható, hogy könyvének több részlete bekerült a Lőcsén 1632-vel kezdődően megjelent imádságos könyvekbe.

12.7.  Balázs Mihály: Újabb szempontok Ecsedi Báthori István meditációinak értelmezéséhez

Sorra veszi az Adattár 8. kötete óta megjelent tanulmányokat, amelyek a korábbinál is markánsabban jelenítik meg az országbíró érdekeltségét Kelet-Magyarország s benne Erdély vallási viszonyainak a református egyházat kulcsszerephez juttató alakításában. Kétségeket fogalmaz meg a mű kiadása során érvényesített tagolást illetően: egyáltalán nem biztos, hogy elkülöníthető a szövegben egy imádkozást vagy meditációt illető elméleti metaszöveg, valamint egy Szentháromságot védelmező vitairat. Az azonos jellegű szerzői reflexiókból is arra lehet következtetni, hogy valószínűleg tagolatlan polemikus elmélkedéssel van dolgunk. Megkérdőjelezhető az az elképzelés is, hogy a szerző csupán magánhasználatra, lelke könnyítésére írta le szövegét. A felekezetileg legendásan elfogult országbíró műfaji szempontból az ima és a meditáció között álló, nyelvileg roppant erős, egyedülálló hangot képviselő kéziratáról ugyanis egy újabb adat szerint másolat is készült. Benkő József ugyanis a 18. század végén Etsedi Bathori Istvan (Judex curiae regiae in Hungaria) nagy könyve, melyet maga írt 1582–1605 esztendők között és tájatt maga kegyességének gyakorlására címmel vett fel egy kéziratot egyik jegyzékébe. Mivel a listán a folió formátumú szövegek között szerepel, bizonyosan nem az a negyedrét alakú kézirat került kezébe, amely a 19. században került elő, s amely azóta az eddigi kutatások egyetlen bázisa. A Benkő József által készített másolat sajnos nem került elő, de hajdani megléte aligha kérdőjelezhető meg. Így jogosnak látszik arra gondolni, hogy éppen az országbíró szövegének egyedi jellege lehetett a kinyomtatás akadálya a 17. század elején.

12.8.  Hargittay Emil: Pázmány Péter irodalomtörténeti értékei: az alkotásmód legfőbb sajátosságai

A tanulmány Pázmány írásművészetének sokoldalú ismertetése. Bemutatja, miképpen nyúl vissza a késő középkori kódexirodalomhoz imádságos könyvében, s milyen hatalmas erudícióra támaszkodva alakítja ki írói műhelyét. A korszerűség irányába mutató reflexiókat fogalmaz meg a fordításról, az írói eljárások egyénített módjáról, a szövegek állandó javításának szükségességéről, s ezeket a gyakorlatban is érvényesítette. Az önállóság és az írói függetlenség a személyeknek szóló dedikációk megritkulásában nyilvánul meg. Feltűnő, hogy az életében megjelent kiadványok beszédes és gondosan megtervezett címlappal jelentek meg. Leírja a Kalauz szerkezetét, amely formátumával és címlapjával is megjeleníti az életmű legfontosabb üzenetét.

12.9.  Balázs Mihály: Hitvita és fabula
1609: Megjelenik az Öt szép levél

A dolgozat kimutatja, hogy az Öt szép levél 1609-es első kiadása Pázmány legirodalmiasabb alkotása. A kiadvány címlapjával, fejezetcímeivel, belső tagolásával és nyelvi megformáltságával csaknem megingás nélkül tartja magát ahhoz a fikcióhoz, hogy egy zavarba jött protestáns prédikátor fordul levélben a nagy tekintélyű Alvinczi Péterhez. Ugyanazt a technikát követi tehát, mint a humanizmus és a korai reformáció legszínvonalasabb szövegei. A második kiadás elmozdulás a nyelvileg erősebben fogalmazó szatíra irányába, ám ennek ára az alapötletet jelentő fikció kitörlése és a tanító szándék elhatalmasodása.

12.10.  Laczházi Gyula: Vanitas és memento mori
1623: Megjelenik Nyéki Vörös Mátyás Dialogusa

A címtől eltérően nem csupán Nyéki Vörös Mátyással foglalkozik, hanem Hajnal Mátyáson és Lépes Bálinton át Zrínyi Miklósig elmenően ad képet arról, hogy miképpen jelenik meg nálunk a barokk irodalom egyik legfontosabb témája. A Dialogusról szólva nem csupán felmutatja a Nádor-kódexben olvasható előzményt, hanem számba veszi az attól való eltéréseket is. Pontos, minden tekintetben meggyőző és érzékletes annak bemutatása, hogy az érzelmi hatás erőteljessége jórészt a Szent Ignác-féle lelkigyakorlatok követésének köszönhető. Mindez hasznosul a Tintinnabulum elemzése során is, amelyben a retorikai alakzatok tárgyszerű kimutatása a korban vallott pszichológiai nézetek felidézésével párosul. Hasonló módszerrel elemzi az ugyancsak jezsuita Hajnal Mátyás elmélkedő emblémás verseit, ahol a kulcsmozzanat a szívre vonatkozó korabeli elképzelések szakszerű felidézése. A múlandóságról erős szövegeket író Lépes Bálintról értekezve jut el Zrínyiig, aki a nagy példa arra, hogy a földi életről alkotott negatív képből nem föltétlenül következik a lemondás, az a világ színpadán való helytállás forrása is lehet. Tárgyszerűen értekezik arról is, hogy a halál és a túlvilági tematika középpontba kerülését nem lehet egyszerűen az egyház által szorgalmazott ellenreformációs propaganda eszközének tekinteni. Mélyebbről ered ez a gondolat, s hátterében ott van az individuum egyediségéről és a földi élet értékéről vallott reneszánsz elképzelés válságba jutása.

12.11.  Luffy Katalin: Puritán elvek és gyakorlat Medgyesi Pál prózájában

A példásan szövegközeli, kitűnően megválasztott idézetekkel dolgozó tanulmány középpontjában Medgyesi Pál prédikációi állnak. A pályakép rövid felrajzolása után előbb a prédikációkról szóló teoretikus megnyilatkozásokat mutatja be, melynek során külön kitér a Geleji Katona–Medgyesi polémia gyakorlati következményekkel járó konkrétumaira. Ezt követően korábbi tanulmányait bőséges idézetekkel feldúsítva mutatja be, hogy a puritánus prédikátor miképpen iktatta ki az egyházi beszédekből a körülményeskedően okoskodó, hosszadalmasan dogmatizáló exordiumokat, hogyan tette lehetővé a kötelező bibliai helyek, perikópák helyett az alaptextusok személyes vallásos életből fakadó, illetőleg az alkalomhoz és helyhez jobban illő megválasztását, s miképpen vált a szentbeszédek központi elemévé a hívek lelki épülését célba vevő haszonelvűség, s hogyan lett a tanulságok megfogalmazása (usus) folyamatos. Életszerűbben érvényesült a prédikátoroknak a protestáns hagyományban köztudottan erősen érvényesülő tanító funkciója is (docere). Külön kitér a legnagyobb elhivatottság-tudattal fellépőknél, így Medgyesinél is intenzíven jelenkező prófétai szerep működésének változatos formában való érvényesülésére. Elmélyült értelmezést kapnak Medgyesinek az erdélyi és magyar történelem tragikus eseményeire reflektáló siralmas jajjai. A legfrisebb kutatási eredményeket egyéni megfigyelések sorával gazdagító elemzés egyszerre öleli fel a kiadástörténet és az egyes kötetek szerkezetének tisztázását, s nem utolsósorban a politikai változásoknak kiszolgáltatott Medgyesi beszédhelyzetének árnyalt bemutatását. Mintaszerű és sok újdonságot hozó a változatos argumentumokkal dolgozó prófétai küldetéstudat eszmetörténeti elhelyezése is.

12.12.  Szentpéteri Márton, Viskolcz Noémi: Egyetemes tudomány Erdélyben: Alsted, Bisterfeld és Comenius
1655: Apáczai Csere János: Magyar Encyclopedia

A tanulmány kitűnő összegzése azoknak a publikációknak, amelyeket a szerzők az erdélyi és magyarországi művelődéstörténetben legendává lett külföldiek enciklopédikus törekvésiről megjelentettek. A Richard Popkin tipológiája szerint a racionalista és az empirikus gondolkodás elemeit – teozófiai spekulációk mellett – a Szentírás millenarista elemzéseivel is összekapcsolni tudó s ily módon harmadik erőként is kezelhető törekvésekben kiemelkedő szerepet játszó Alsted és Bisterfeld műveinek bemutatása mellett új megfontolásokat kapunk megérkezésük sorrendjéről, majd Gyulafehérvárott kibontakozó tevékenységükről. Árnyaltan körvonalazódnak az erdélyi recepció korlátai is, s ebből a szempontból különösen fontos annak a tankönyveket megjelentető programnak a fontossága, amelyet Alsted halála után Bisterfeld valósított meg. A dolgozat több alkalommal céloz arra a feszültségre is, amely a program egyetemességre törekvő megalapozottsága, a benne működő mély trinitárius megfontolások és irénikus várakozások, továbbá az unitáriusok elleni polémia, a visszatérítésükre vonatkozó és a fejedelmi hatalmat kiszolgálni kész igyekezet között állott fenn. A befejező rész kimutatja, hogy a Sárospatakon működő Comenius pataki tevékenységében jóval erőteljesebben kötődik Alsted elképzeléseihez, ugyanakkor itt joggal kap nagy hangsúlyt a pedagógiai szándék és megalapozottság. A címtől eltérően Apáczai Csere Jánosról csak a bevezetésben esik szó, de ezt pótolják valamelyest a Förköli Gábor Bethlen-tanulmányában Apáczai nevelési elveiről elmondottak.

12.13.  Ungvári Z. Imre: Erdélyi magyar kartezianizmus a 17. században (Descartes eszméi Apáczai Csere János műveiben)
(részlet)

Az írás a nagy enciklopédista és pedagógus bölcseleti teljesítményére koncentrál. Erősen hangsúlyozza a gondolatvilág eklektikus voltát, kartezianizmus és antikartezianizmus, kálvini hagyományos protestantizmus és angol puritanizmus együttes jelenlétét. Tudáseszménye a gyakorlatban hasznosítható enciklopédikus műveltség volt. Ez szembeállította a protestáns újskolasztika arisztotelianizmusával, fogékonnyá tette Ramus és Descartes Regius keresztény hitével összeegyeztethető nézetei iránt, de nem juttatta el saját filozófiai álláspont kialakításáig. Sokféle nézet jellemzi terjedelmes enciklopédiáját is. Az erdélyi művelődés előmozdítása ügyében megfogalmazott magyar nyelvű írásai rendkívül fontosak, ám a kéziratban maradt latin nyelvű Philosophia naturalis című mű bölcseleti szempontból magasabb színvonalat jelent. Problémagazdagsága és rendszeressége teszi tehát a leginkább figyelemre méltóvá. A bölcsesség kulturális erejének a magyar nyelvű művekben oly átütő erejű és szemléletes hangsúlyozása ebben a műben tudósabb módon van jelen, de itt sem kerül ellentétbe vallásos hitével. Osztozott ugyanakkor Descartes sorsában, amennyiben tevékenységét békés és konciliáns magatartása ellenére üldözésbe átcsapó intrika kísérte, s jelképesnek tekinthető, hogy méltatlan állapotában nemes sztoicizmussal nem saját helyzetének javításáért, hanem egy akadémia létjogosultságáért fordult beadvánnyal a fejedelemhez.