BibTeXTXT?

Hargittay Emil

Pázmány Péter irodalomtörténeti értékei: az alkotásmód legfőbb sajátosságai

A korszakszerkesztő bevezetője:

A tanulmány Pázmány írásművészetének sokoldalú ismertetése. Bemutatja, miképpen nyúl vissza a késő középkori kódexirodalomhoz imádságos könyvében, s milyen hatalmas erudícióra támaszkodva alakítja ki írói műhelyét. A korszerűség irányába mutató reflexiókat fogalmaz meg a fordításról, az írói eljárások egyénített módjáról, a szövegek állandó javításának szükségességéről, s ezeket a gyakorlatban is érvényesítette. Az önállóság és az írói függetlenség a személyeknek szóló dedikációk megritkulásában nyilvánul meg. Feltűnő, hogy az életében megjelent kiadványok beszédes és gondosan megtervezett címlappal jelentek meg. Leírja a Kalauz szerkezetét, amely formátumával és címlapjával is megjeleníti az életmű legfontosabb üzenetét.

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

„Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven.”

(Kosztolányi 1920)

Bevezetés

Esterházy Péter mérföldkőnek tartotta nyelvi erejét, mikor úgy fogalmazott, hogy „A Kosztolányi előtti mondat lehet barokk, és akkor a Pázmányé, mindenki másé részhalmaz (többnyire nem is mondat)” (Esterházy 1996, 11). Kosztolányi Dezső lelkesedéssel nyilatkozott Pázmányról, az íróról és a még életében „Ciceróként” aposztrofált Pázmányt „a magyar próza atyja és törvényhozója”-ként jellemezte, szükségtelennek ítélve a nyelvújítást, ha a Pázmány által olyannyira kimunkált magyar nyelv fejlődik tovább (Kosztolányi 1920). Más íróink is folyamatosan érzékeltették azt a hatást, ami a mai napig is árad Pázmány magyar nyelvű szövegeiből. Vörösmarty epigrammákat írt róla (Hargittay 2009a, 83–85), Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájában Pázmányt beszéltetve közvetlenül átvett hosszú részletek olvashatók műveiből, belesimulva a regény szövegébe (Dóbék 2013, 129–137). Verset írt róla Harsányi Lajos és Juhász Gyula, Laczkó Géza szerint, „ha van közvetlen író, akkor Pázmány mindenek felett az” (Kránitz, Maczák 2010, 47–48, 53, 60). Születésének 400. évfordulóján Kolozsvári Grandpierre Emil hosszú tanulmányban emlékezett meg róla (Kolozsvári Grandpierre 1971), Sumonyi Zoltán Pázmány-drámája (aminek rádiójáték- és filmváltozata is elkészült) 1979-ben jelent meg (Sumonyi 1979). Weöres Sándor antológiájában Pázmány „rejtett értékeiből” közölt részleteket (Weöres 1982, 253–254). Dippold Pál Pázmány Péter köpönyege című fikciós novellájában Imádságos könyvéből vett szó szerinti idézetekkel folytat párbeszédet vele (Dippold 2000, 8). Nem véletlen, hogy a magyar és nemzetközi irodalomtörténet, már kortársai is, jelentős szerzőként tartotta számon munkásságát (Hargittay 2009b). Pázmány jelenléte az irodalmi köztudatban folyamatosnak mondható. Még az 1950-es években sem jelentek meg róla elítélő, elmarasztaló írások, inkább a hallgatás volt az, ami ezt az egyébként rövid időszakot jellemezte, s a tartózkodást kifejező „mozdulat”, amely szobrát a mai Ferenciek teréről a Horváth Mihály térre helyezte át.

Az életmű keretei és műfajai

A református családból származó Pázmány Péter (1570. október 4.–1637. március 19.) a kolozsvári jezsuita kollégium diákjaként tért katolikus hitre, majd lépett be a jezsuita rendbe. Később, esztergomi érsekként majd bíborosként és II. Ferdinánd király tanácsadójaként a korabeli Magyarország legfőbb méltóságai közé tartozott, aki irodalmi, egyházi és politikai szerepével egyaránt jelentős és hatalmas méretű életművet hagyott maga után: írásai a levelezéssel együtt tizenöt kötetben jelentek meg a korábbi összkiadásban 1894 és 1911 között (PPOO 1894–1904;

PPÖL

1910–1911;

PPÖM

1894–1904

)

, amely a századfordulóig ismert valamennyi művét tartalmazza. Levelezése alapján az első magyar író, akinek életrajzát részletesen ismerhetjük. Ennek az igen terjedelmes életműnek mintegy csaknem a fele latin nyelven készült, hiszen a grazi egyetem tanáraként tartott filozófiai és teológiai előadásai kizárólag latin nyelvűek. Ideértve műveinek az életében megjelent második és további kiadásait, több mint negyven művet hagyott ránk. A csaknem teljes, kb. száz évvel ezelőtti összkiadáson túl egyes műveinek számos új kiadása látott napvilágot. Kritikai kiadása 2000-ben indult meg, s eddig 9 kötete jelent meg (PPM (2000–2017). Pázmány művei enciklopédikus teljességben tárják elénk a korabeli életet és műveltséget, s hitszónok utódai, elsősorban 18. századi prédikációszerzők (esetenként protestánsok is) szó szerint másoltak át hosszabb részeket írásaiból (Maczák 2010, Túri 2011, Hargittay 2013a, Juhász 2013).

A szövegkiadások és a Pázmány-kutatás teljes történetéről átfogó, jól használható képet ad 2011-ig két újabban megjelent Pázmány-bibliográfia (Adonyi, Maczák 2005; Hargittay, Maczák 2011). Tudománytörténetileg a mai napig megkerülhetetlennek számít Fraknói Vilmos három kötetes monográfiája (Frankl 1868–1872). A 20. század első felének legjelentősebb Pázmányról szóló alkotása Sík Sándor könyve (Sík 1939), amely esszé-szerűen, ma is olvasmányosnak tekinthető módon dolgozza fel életművét, sok lényeges pontra rámutatva. A második világháború után az 1960-as években megjelent akadémiai irodalomtörténetig Pázmány munkásságát idehaza jobbára hallgatás övezte. Az utóbbi fél évszázadban a Pázmány-kutatás megújult utakon halad és figyelemre méltó eredményeket ért el. A szisztematikus Pázmány-kutatás külföldön indult meg Őry Miklós latin nyelvű doktori értekezésével (Őry 1952), amit számos tanulmánya követett. Legfontosabb munkája a Pázmány tanulmányi éveit feldolgozó, Eisenstadtban kiadott könyv volt 1970-ben, melynek korrigált változata 2006-ban jelent meg második kiadásban az Őry-féle munkapéldány digitalizált fakszimiléjével együtt (Őry 1970/2006). A római jezsuiták dokumentumfeltáró munkáját és Őry Miklós szellemi hagyatékát Szabó Ferenc jezsuita vitte tovább, s közreműködésével, illetve egyéni munkája nyomán négy nagyobb mű jelent meg: a római tanulmánykötet az 1987-es Pázmány-évforduló jegyében (Lukács, Szabó 1987), egy százoldalas bevezetővel ellátott három kötetes szövegkiadás és Pázmány teológiájáról szóló két monográfia (Pázmány 1983b; Szabó 1990, 1998; Szabó 2012). Bitskey István Pázmány prédikációiról szóló monográfiája 1979-ben (Bitskey 1979), Tusor Péter Pázmány érsekké neveztetésének közvetlen előzményeiről szóló könyve 2016-ban látott napvilágot (Tusor 2016). Rokay Zoltán munkatársaival az Opera omniában kiadott írások alapján elkészítette a filozófiai művek név- és tárgymutatóját, valamint Félegyházy József és Gerencsér István 1937-ben megjelent monográfiáinak névanyagát is, továbbá az újabban megjelent grazi vizsgatételek tárgymutatóját (Rokay 2013). Az életmű szövege további feltárásának jó lehetőségét teremtette meg a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

http://www.ppek.hu/

, amely életművének összkiadását kereshető módon tartalmazza.

Írói tudatosság és irodalomfelfogás

A nyomtatásban megjelent művek ajánlóleveleinek címzettjei leggyakrabban a művek létrejöttét elősegítő, esetleg a nyomdai megjelenést lehetővé tevő mecénásokhoz vagy szellemi pártfogókhoz szólnak. Például Pázmány Feleletének ajánló verse Forgách Ferenc nyitrai püspökhöz, a Tíz nyilvánvaló bizonyság dedikációja Pethe Márton kalocsai érsekhez, a Keresztyéni felelet a megdicsőült szentek tiszteletérül ajánlása az immár esztergomi érsek Forgách Ferenchez és Forgách Zsigmondhoz szól. Megfigyelhető, hogy Pázmány az idő előrehaladtával egyre inkább függetleníteni tudta magát a támogatóktól, vagy a mecénás mellett további személyt is szükségesnek tartott kiemelni egy másik dedikációban vagy praelimináriában. Példa erre az 1603-ban megjelent Felelet, melyben Forgách püspökhöz csak egy epigramma szól, a mű dedikációja Nádasdy Ferencet illeti, ugyanazt a személyt, akihez mint mecénáshoz már Magyari István is intézte ajánlását. Ott a támogató, Pázmány esetében pedig az „igaz útra” terelendő személy Nádasdy. Pázmány – aki nincs meggyőződve Nádasdy hajlíthatatlan protestáns elkötelezettségéről – kéri is a címzettet, hogy vállalva a bíró szerepét, vegye fontolóra, kinek is ad igazat. S hogy a kérés még hangsúlyosabb legyen, még egy – szintén Nádasdyhoz szóló – „Peroratio” zárja a művet. Jellemzőnek kell tartanunk a Pázmány által hölgyek számára készített dedikációinak eseteit is. Az Imádságos könyv első és második kiadásának dedikációja Hethesi Pethe Lászlóné Kapi Annához szól. A grazi egyetem fiatal professzora az első kiadás dedikációjában elmond egy esetet: Kapi Anna Grazban tartózkodván felpanaszolja a magyar nyelvű imádság hiányát, mire Pázmány – egyéb számos teendője közepette, de átérezve a probléma súlyát – gyorsan megalkotja imakönyvét, mely a protestantizmus elmúlt hét évtizede fölött átnyúlva megteremti a kapcsolatot a késő középkori kódexirodalom szövegeivel, s hosszú időre a legnépszerűbb elmélkedés-gyűjteménnyé válik. Akár így történt Kapi Anna esete, akár nem, kétségtelen, hogy topikus jellegű az eljárás: nemzeti nyelvű imádságos könyvet az – akkor még – műveletlenebb réteg képviselőjének, nemes asszonynak kell ajánlani, hiszen elsősorban nekik és az apácáknak van szükségük (már az Ómagyar Mária-siralom óta) magyar nyelvű imádságokra. A nemes hölgynek dedikált anyanyelvű imádságos könyv nevezetes példája Pázmány Imádságos könyvének 1689. évi kiadása, amelyet a „nyomdász” a leendő fejedelem nővérének, Rákóczi Juliannának ajánlott s az ajánlással az imakönyv az udvarlás eszközévé vált. Az ajánlásról, amelyben Júlia „szemkívánó”, „szívhódító”, „lelket élesztő, kegyes nyájas beszédű” „galamb”-ként jelenik meg, bebizonyosodott, hogy valódi szerzője a jezsuita Kecskeméti János, aki Batthyány Ádám nevében írta a hódoló dedikációt (Hargittay 2009c, Köpeczi 1982).

A másik hölgy, akinek Pázmány művet ajánlott, Batthyány Ferenc özvegye, Lobkovitz Poppel Éva volt. A Bizonyos okok, melyek erejétül viseltetvén egy fő ember az új vallások tőréből kifeslett című vitairat keletkezése (1631) előtt nem sokkal, 1629 őszén tért katolikus hitre Poppel Éva fia, Batthyány Ádám. Pázmány a dedikációban vallási meggyőzési szándékkal nyíltan célba veszi Poppel Évát is.

Pázmányt – mint említettük – különösen pályája későbbi szakaszában nem kötötték finanszírozási problémák művei kiadásában, sőt maga is mecénássá vált. A Kalauz első és második kiadásához egymástól eltérő, szép és bizonyára költségigényes díszcímlapot metszetett, méltán tartható a két metszet a reneszánszból a barokkba való átmenet reprezentánsának. A mű harmadik kiadása azonban – amely Pázmány halála után jelent meg – egyszerű, metszet nélküli, csak nyomdai keretdísszel ellátott, nyomtatott címlappal jelent meg, a valódi finanszírozó már nem élt. Ez az anyagi függetlenség tette lehetővé, hogy dedikációi többnyire csakugyan azoknak szóljanak, akiknek a művet magát is szánta: pl. Az Calvinus Jánosnak Hiszekegy Istenét „Az Calvinus vallása követő evangelikus atyafiaknak”, a Kempis-fordítást „A Magyar országban levő keresztyéneknek” ajánlja. Esetenként – a teljes mű személyes jellege és műfaja okán – fölöslegessé is válik a külön dedikáció, pl. az Alvinczihez szóló Öt szép levél vagy az Alvinci feleletének megrostálása esetében. Mindezek ismeretében illő és emelkedett, a transzcendenciára utaló megoldás, hogy utolsó művének, a prédikációknak ajánlása nem földi lényhez szól: Pázmány „Az én kegyelmes uramhoz, a teljes szent háromság egy bizony Istenhez” ajánlja művét, hálát ad neki, hogy a tőle kapott kicsiny tehetséget („girát”) az Ige hirdetésére fordíthatja.

Autonóm alkotás vagy imitáció? Pázmány a Kalauz Elöljáró levelében (a mű mindhárom kiadásában) határozottan elkülöníti az imitációs technikát az „autonóm” alkotásmódtól, mondván, hogy „amit írok, nem újjomból szoptam és hamisan sem költöttem” továbbá: „Új találmányokat, és magam fejéből költött dolgokat, tőlem senki ne várjon. Mert, tudom, hogy a pókháló, nem jobb a lépesméznél; noha a pók béliből szövi légyfogó hálóját; a méh pedig, virágokrul szedegeti mézét. Azért igyekeztem azon, hogy a régiek nyomából ki ne lépjem, hanem az ő fegyverházokból vegyek diadalmas kardokat […] Azoknak való az újság, kik vagy elmefuttatásért vagy a bölcsességben való élességnek mustrálásáért írogatnak.” (Pázmány 1637/2000, jv–v.) Bár a pók a keresztény szimbolikában a jó méh ellentéte (Biedermann 1996, 318), Pázmány az idézett helyen nem utal locusra, s a két állatnak a bibliai előfordulásai nem erősítik meg az együttes használat bibliai eredetét, inkább antik eredetű hasonlatról van szó, amelyet kortársa, Francis Bacon is hasonló értelemben használt. A szerzőség kérdéséről hasonlóan nyilatkozott Pázmány a Prédikációk előszavában („A keresztyén olvasókhoz”) Salamonra és Senecára utalva: „Nem kell tehát azt várni, hogy olyat mondjak, amit előttem senki nem mondott.” (Pázmány 1983b, 2, 14.) Pázmány felfogása, amellett, hogy a romantika előtti általánosan érvényes irodalomfelfogás magyarországi megfogalmazásának egyik legtudatosabb és legtömörebb topikus kifejezése, a hitviták időszakában különös jelentőséget nyer a katolikus oldal autoritás-elvűségének alátámasztására. A viták során a sokoldalú erudíció segítségével fordítja át gyakorlattá a hangoztatott elvet.

A citátumhasználat módja és technikája. A korban általános szokás volt a szövegek megformázásában tipográfiailag is elkülöníteni az idézeteket az azokat összekötő szövegrészektől, leggyakrabban úgy, hogy az idézeteket kurziválták, vagy eltérő betűfokozattal szedték. „De különb és kisebb bötűvel nyomtatták a deák szókat”, tudósít a Prédikációk elöljáró levelében Pázmány (Pázmány 1983b, 2, 16). Az sem volt közömbös, hogy a citátumokat a magyar nyelvű szövegtestben a szerző eredeti nyelven, magyar fordításban, vagy mindkét nyelven közölte. Pázmány maga is foglalkozott a kérdéssel. A Prédikációk egyik praeliminariája szerint számot vetett azzal, hogy nem mindenki érti a sok latin idézetet, mert ez nehezíthette a megértést: „Úgy rendeltem pedig azoknak magyarul írt formáját, hogy aki deákul nem tud vagy aki a község előtt deákul nem akar olvasni, csorba nem esik a magyar írásban, hanem úgy foly, mint ha a deák szók közbevetve sem volnának.” (Pázmány 1983b 2, 16.) Idézeteit (sok ezer latinul közölt citátumát) lefordította tehát, úgy alakítva a mondat grammatikai szerkezetét, hogy a latin textusok kihagyásával a magyar szövegrészek egybeolvasva értelmes és grammatikailag hibátlan egységek legyenek. Talán ez adta az ötletet az 1980-as évek szövegkiadói számára, akik a latin szövegeket és a hozzájuk tartozó locusjelöléseket elhagyva, homogén magyar szövegeket adtak ki, ezzel azonban a szerző szándékát és eredeti alkotásmódját felismerhetetlenné téve (Pázmány

1983

a

,

Pázmány

1987

). Pázmány, aki számon tartotta egy szöveg magyar, latin vagy heterogén jellegét, csupán három olyan művet alkotott, melyekből lényegében hiányoznak a latin szövegrészek. Ezek egyike (talán legelsőként kidolgozni kezdett) magyar nyelvű vitairata, a Tíz nyilvánvaló bizonyság című munka, mely 1605-ben jelent meg. A mű korai voltának hangsúlyozása itt feltétlenül fontos, minthogy a homogén nyelvű szövegalkotás elsősorban a középkori, majd a protestáns szerzőjű szövegekre jellemző. Katolikus oldalon a szövegek többnyire kétnyelvűekké válnak, leszámítva az ájtatossági művek egy részét. Ennek okát Pázmány a hitviták autoritáskeresésével magyarázza a Felelet „Az keresztyén olvasónak” írt levelében: „Ne csudálkozzál, ha az régi szent doktoroknak sok deák szentenciáit látod, mert ezeket hogy deákul írnám, az kételenség mívelteté, tudván, hogy nagyobb ereje és böcsületi legyen, mikor azon szókat olvassuk, melyeket az régiektül vöttünk, hogysem, ha mi magunk más nyelvre fordítanójok” (Pázmány 1603/2000, 27). Ez a magyarázata annak, hogy a Tíz nyilvánvaló bizonyság, az Imádságos könyv és a Kempis-fordítás kivételével Pázmány minden magyar műve egyben kétnyelvű is. A Kempis-fordítás ajánlásának híres és sokat idézett részlete („Igyekeztem azon, hogy a deák bötűnek értelmét híven magyaráznám, a szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mintha először magyar embertűl, magyarul íratott vólna”

(

Pázmány 1983b 1, 312) csakugyan vonatkoztatható Pázmány fordítói elveire, arra, hogy a fordító a latin nyelvi struktúra béklyóitól megszabadulva tolmácsoljon. A fordítás magyar nyelvi szabatosságának követelményét fogalmazta meg Medgyesi Pál és mások is (Bartók 1998, 261–262), ám Pázmány írásgyakorlatát figyelembe véve az idézet félreérthetetlenül utal arra is, hogy ebben az írásban latin idézeteket ne keressen az olvasó. Pázmány egész írói működésében központi szerepet kap az érthetőségre való törekvés, a nemzeti nyelv előnyben részesítése. Ezért írja azt a Kalauzt cáfolni akaró, latinul író Balduinusnak, hogy szándékosan magyarul válaszolt írására, mondván, hogy a Kalauzt is magyarul, a magyaroknak írta.

A szerzőség kérdése, avagy Pázmány különvéleménye. Az imént ismertetett irodalomfelfogás ismeretében furcsának tűnhet, hogy Pázmány lesz a magyar irodalomban az első, aki az egyik művének szerzői jogát nem engedi elvitatni. 1606-ban megjelent Imádságos könyvének sokrétű biblikus reminiszcenciája valamint Szent Ágoston műveinek parafrázisa lehetővé tette, hogy e szöveganyag jelentős részét felhasználva három évvel később Mihálykó János saját neve alatt adjon ki egy evangélikus imádságos könyvet Bártfán. A rá egy évre napvilágot látott Pázmány Imádságos könyv második kiadásának elöljáró levelében a szerző kifogásolta a protestáns redakciót. Pázmány azt írta, hogy Mihálykó „sok helyen megszaggatta és az ő foltos tetszésének rongyával bé is tatarazta az én írásomat […] Annak okáért nemhogy javallanám ezt az eperjesi prédikátor munkáját, de sőt inkább ez benne való sok fogyatkozásokért gyalázom és enyimnek nem ismérem” (Pázmány

1610

):(5v-):(6r). Nevezetes kijelentés: ez az első súlyos szerzői kifogás a magyar irodalomban az „Iliászi pör”-t megelőző századokból Balassi hasonló értelmű panasza után (Balassi 1951,

381

), noha a költő nem felekezeti szempont alapján, hanem a pontatlan másolás és félreértelmezés veszélye ellen fakadt ki. Minthogy Pázmány igen sokrétűen kiaknázta a korábbi századok irodalmát, nem arra kell gondolnunk, hogy azt kifogásolta, az általa is követett kompilációs módszer szerint dolgozott az eperjesi prédikátor, hanem mindenekelőtt az ellen szólalt fel, hogy Mihálykó megrostálta az ő könyvét. A Pázmányból és Káldiból kompiláló későbbi református szerzők eljárásáról szólva jegyzi meg Kecskeméti Gábor, hogy a „két vallás diszkurzusrendje között a határok nem teljesen átjárhatatlanok, csak a források hallgatnak szilárdan a titkolt határsértésekről.” (Kecskeméti 1998, 224). Ezt a hallgatást törte meg Pázmány, amikor Imádságos könyve második kiadásának előszavában kifakadt.

A hibátlan szöveg előállításának igénye. Pázmány gondot fordított arra, hogy szövegei eredeti szándékának megfelelően jelenjenek meg, s ezt – kortársainak egy részéhez hasonlóan – több helyen szóvá is tette. A sajtóhibák felemlegetése vagy a „bevezetőként” az olvasóhoz írt levél részeként vagy attól független tájékoztatóként található a művek elején vagy végén. A Magyari elleni Felelet sajtóhibái oly mértékben irritálták a szerzőt, hogy a kinyomtatott példányok mindegyikét kézírással át is javíttatta, ahogy ezt bejelentette a mű „Keresztyén olvasónak” címzett (nyilván utólag írt és nyomdailag szedett) bevezetésben (Pázmány 1603/2000, 27). A művek sajtóhibáit felemlítő szövegrészek nem formális bocsánatkérések csupán. Tudjuk, hogy műveit (bármilyen terjedelmesek legyenek azok) minduntalan aprólékosan átjavította, kitérve a helyesírási módosításokra is. Bár – jelenlegi ismereteink szerint – három művének maradt fenn saját kézzel alaposan átjavított munkapéldánya, az elkövetkező kutatásoknak hipotetikusan azt a lehetőséget is föl kell vetniük, hogy a három évtized alatt végbemenő és a magyar irodalmi nyelv átalakítására vonatkozó helyesírási-nyelvi modernizációban kiadói korrektorainak jelentős szerep jutott.

A kompiláció módozatai. A „compilatio” jelentését Pápai Páriz Ferenc szótárában három magyar kifejezéssel is tolmácsolja: „lopogatás”, „fosztás”, „latorkodás”. Hasonlóképpen Szenci Molnár Albert Dictionariumában a compilatio: „lopogatás”, a compilator: „öszvelopogató”. Mindkettejüknél a szó igei alakjánál jelentkezik a kevésbé pejoratív értelmű „egybe gyűjtöm”, „egybe gyűvtöm” kifejezés (Pápai Páriz 1767/1995, 121; Szenci Molnár 1604/1990, H5v). A régi irodalom kutatásában használt kompiláció-fogalmat „összeszerkesztés” értelemben ma már mindenekelőtt a szövegszerkesztés technikájának megnevezésére alkalmazzuk, egy vagy több szövegből létrehozott újabb szöveg alakító folyamatának megnevezéseként. A megnevezés nem pejoratív jelentéstartalmú, ellenkezőleg: a romantika kora előtti írói gyakorlat elsőrendű jellemzője, amelynek beható ismerete a szövegek struktúrájának és tartalmának megértéséhez nélkülözhetetlen fontosságú. A 20. században általánossá vált terminológia e kompilációs írói technika tudatos, eszmei hátterét – a reneszánsz vonatkozásában – az „imitatio” fogalmával jelölte meg. Ilyen módon a szerzői novum nem a saját fogalmazású „új gondolatok” közlésében keresendő, hanem a szöveg kialakításának, megfogalmazásának módjában, a szöveg átstruktúrálásának, az elődök követésének, a kompiláció technikájának érvényesülésében.

A kompiláció kettős értelméről, vagyis más szerzők írásainak egybeszerkesztéséről, továbbá a saját korábbi művek önkompilációs átdolgozásáról és újraírásáról Pázmány egyaránt kifejtette véleményét. A Kalauz Elöljáró leveléből már idézett híres megfogalmazás (a méh–pók hasonlat) egyben értékítéletet is jelent, az elmúlt idők írásainak felmagasztalását, a régi mesterek és autoritások követésének fontosságát, más terminológiával az „imitatio” elsőbbségét az „új találmányokkal” szemben (Pázmány 1637/2000 vj, jv–v). A kompiláció második értelmezését, a korábban készült saját művek felhasználását, átdolgozását, átszerkesztésének technikáját Pázmány szintén teljes tudatossággal alkalmazta. Eljárását Szent Ágostonra hivatkozva így jellemezte: „az elébb kibocsátott könyveim részeit mostani írásomban alkalmatos helyekre rendelem [...] és tetszésem szerént megjobbítom, megrövidítem, megtoldom, ahol helyesnek alítom lenni. Sőt ugyanezen könyvnek is mostani nyomtatásában sokszor világosb értelemmel, jobb renddel, ékesebb szólással, újob bizonyságokkal hosszabbítom vagy rövidítem írásomat.” (Pázmány 1637/2000, viij).

A fenti idézet a Kalauzból való, de általánosan jellemzi Pázmány majd minden könyvében alkalmazott módszerét. Eljárására Pázmány természetesen talált bibliai előképet is: „Szent Pál azt írja, hogy nemcsak egyszer, hanem sokszor kel azonegy hasznos és szükséges tanítást fülébe vájni az emberek feledékensé­gének” (Pázmány Prédikációinak előszavából A keresztyén olvasókhoz: Pázmány 1983b 2, 14).

A Kalauz centrális szerepe

A Kalauz jelentősége az írói kibontakozást tekintve mindenekelőtt abban áll, hogy Pázmány ebben a művében foglalta össze magyar nyelven mindazt a tudásanyagot, amely korábbi írásaiban elszórtan már napvilágot látott. Későbbi művei pedig jórészt a Kalauz védelmében készültek, ebből az opusból ágaznak szét. Egyedül az ájtatossági művek: az Imádságos könyv (Graz, 1606), majd a Kempis-fordítás (Bécs, 1624) és a Prédikációk (Pozsony, 1636) valamint néhány aktualitást tükröző politikai irata reprezentálnak olyan írói szándékot, amely ezeket a műveket műfajilag elkülöníti a Kalauztól. Sok ezer oldalra rúgó latin nyelvű filozófiai és teológiai előadásai, az ott tárgyalt érvek és locusok jelentős módon és mértékben szintén beépültek a Kalauz rendszerébe, immár magyar nyelven.

A Kalauz első kiadása, korábbi munkásságának egybefoglalása, először 1613-ban jelent meg. A művet még kétszer átdolgozta (megjelenésük: 1623 és 1637), majd az 1766. és 1897–1898. évi kiadás után 2000-ben kiadott hasonmás a harmadik, 1637. évi kiadás szövegét tette közzé. Ez a Kalauz hatodik kiadása.

Sík Sándor ma is forgatott, kiváló Pázmány-könyvének híres hasonlata, mely a Kalauzt egy barokk székesegyházhoz hasonlítja (Sík 1939, 116), a megértést csak az első szinten szolgálja. A mélyebb megértéséhez ugyanis most már arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy milyen is egy barokk székesegyház? S erre a kérdésre semmivel sem egyszerűbb válaszolni, mint arra, hogy milyen a Kalauz felépítése. Pázmány az első kiadásban a teljes művet három tomusra osztotta, s ez a három rész tagozódik további részekre, „könyvekre”, az első kiadásban összesen 14-re, a további kiadásokban 15–15 könyvre. Minden egyes könyv további részekre, ezen belül további számozott fejezetekre oszlik. Az Elöljáró levél indokolja meg a hármas beosztást. Ezek szerint az első részben (I–V. könyv) „A természetbe oltatott okosság vezérléséből” mutatja ki az istenérveket és a keresztény hit indokoltságát. A második rész (VI–X. könyv) a római egyház és a pápaság létének és tiszteletének érveit foglalja össze. A harmadik rész (XI–XV. könyv) a Szentírásban foglaltak alapján cáfolja az „újítók” vélekedéseit. A ratio, az ecclesia és a scriptura argumentációja alkotja a pázmányi gondolatmenet gerincét. A hitvitázó jelleg azonban végig kíséri, helyenként meghatározza a tárgyalásmódot, az újítók vélekedéseivel nemcsak a XI–XV. könyvben, hanem már a III. könyvtől kezdve részletesen szembeszáll Pázmány. A Kalauz kiadásainak megjelenése idején természetesen tucatszámra láttak napvilágot a kontroverz irodalom termékei, a hitviták századában vagyunk. Pázmány sem tagadhatta meg magát s korát, a Kalauzra erőteljesen hatott a hitvita-műfaj. Ugyanakkor a Kalauz minden korábbi és további hitvitájától elkülönül: Pázmány itt megkísérli a vitákon való túllépést, szintézist próbál alkotni, a teljes rendszer felől közelít a vitakérdésekhez, a szerkezetben kialakított logika szerint az általánostól az egyes felé halad. A szerkezet kimunkálásában sikerül a szintézisalkotás, ugyanakkor a részletek tárgyalásában minduntalan visszatér a vitakérdésekhez és a személyeskedést, iróniát és az „ad hominem” érveket sem nélkülöző vitázó stílushoz. Az egész életműben megfigyelhető – különösen a Kalauz (1613) utáni viták tartalmára gondolva – hogy Pázmány a protestánsokkal folytatott viták számos kérdése közül a katolikus álláspont megértetéséhez két dolognak a tisztázását tartotta a legfontosabbnak, s e két kérdésben mindenképpen meg kívánta győzni ellenfeleit: 1) a Szentírás mellett az azt magyarázó Szenthagyomány is forrásul szolgál a vallás számára, 2) a successio miatt az Egyház érti és magyarázza híven az Írás betűjét. Ahogyan a VI. könyv elején a „Hol vagyon Gyökere minden viszsza-vonyásnak” című fejezetben megfogalmazta: „Két kérdésen fordul meg minden közbevetés, mely a keresztyénségben támadhat, melyekben, ha meg-egyesedhetnénk, vége lenne az egyenetlenségeknek. Elsö kérdés az: ha Isten, csak Sz. Írás által jelentette-é ki a hiendő és cselekedendő dolgokat úgy, hogy semmit egyebet nem mondott, semmit egyebet nem akart, hogy higyjünk és cselekedjünk, hanem csak amit írva adott előnkbe a Bibliában? [...] Második kérdés imilyen: [...] Honnan menjünk végére, ki érti igazán a Szent Írás bötűjét? Mert a keresztyénségben támadott vetekedéseknek addig végét nem érhetjük, míg bizonyos utat nem találunk a Szent Írás igaz magyarázására.” (Pázmány 1637/2000, 552). Pázmány ezt a gondolatmenetet tovább vitte, s egy másik helyen már túlemelkedve a hitviták teljes körén, azt a kérdést boncolgatta, hogy egyáltalán mi az oka a hitvitáknak? Válasza arról győz meg, hogy tágabb keretek között gondolkodott, s az eltérő politikai felfogást jelölte meg a hitviták okául: „Azért csak egyéb praktikákkal az kálvinista prédikátorok pártolkodásra és fejedelmek ellen támadásra ne izgatnák az urakat, az hit dolgairul való írásokkal nem gondolnánk” (Pázmány 1637/2000, 1059; PPÖM 1894–1904 2, 273).

A Kalauznak az életművön belüli saját „újszerűsége” meglehetősen viszonylagos: szinte bárhol ütjük föl a nagy művet, az az érzésünk támad, hogy a szöveget valahol már olvastuk, ráismerhetünk Pázmány valamely korábban megírt művére. Mint említettük: a korábbi szövegek sem érintetlenül kerültek a későbbi kiadásokba, apróbb-nagyobb javítások ezreit fedezhetjük fel, de ebben az új szerkezetben a korábbi művek egyértelműen fölismerhetők. Az új szintézis egységességét immár az dönti el, hogy magának a szerzőnek mennyire volt egységes a szemlélete és a módszere a korábbi könyvek megírásakor. Pázmány esetében azt mondhatjuk, hogy ez az egység úgy valósul meg, hogy a Kalauz teológiájával megalapozott és kiegészített hitviták sorává válik. A Kalauzban a dogmatikus és apologetikus teológia valamint a polémia ötvöződik, mégpedig viszonylag pontosan elválasztható módon, mennyiségileg a polémia javára. Az arányok – az egyes könyvek sorrendjében haladva – az alábbiakban határozhatók meg. (Zárójelben szerepel az a megközelítőleg pontos, oldalszámban kifejezett terjedelem, amely a tisztán teológiai, nem polemikus fejtegetések mennyiségére utal.) I. könyv: a hit racionális oka (40), II. könyv: a keresztény hitigazság (40), VI. könyv: a hitről szóló fejtegetések (10), VII. könyv a Szentírásról (10), VIII. könyv: az Anyaszentegyházról (50), IX. könyv: a római egyház az igaz (50), X. könyv: a pápáról (10), XI. könyv: az oltáriszentségről (20), XII. könyv: az üdvözülésről (40), XIII. könyv: a szentekről (20), XIII. könyv: a purgatóriumról (15). A zárójelben föltüntetett számok összességében 305 oldalt tesznek ki, azt mondhatjuk tehát – a teljes mű terjedelme 1073 oldal –, hogy a Kalauz egyharmada nem vitázó szándékkal, stílusban és módszerrel készült, a fennmaradó kétharmad rész pedig polémia, mégpedig a korábbi művekből való átvétellel. A beépített korábbi művek közül is a Tíz nyilvánvaló bizonyság a legfontosabb, terjedelmileg mindenképpen. Ez alkotja a III. könyv törzsét, a III. könyvét, amely a tizenöt közül a legterjedelmesebb, az egész műnek mintegy 30 %-a. Arra a sarkított kérdésre tehát, hogy a Kalauz műfaja teológiai értekezés-e vagy hitvita, a fentiek alapján az utóbbi mellett kellene állást foglalnunk. Minthogy azonban egyharmad résznyi teológiai fejtegetésekkel bővült az új szerkezet, új minőség is jött létre, amit maga Pázmány határoz meg a címben, s még hangsúlyosabban a harmadik kiadás új, kibővített címében: a műfaj „kalauz”, „hodoegus”, azaz „útmutató”, „Wegweiser”. Nem teológiai traktátus tehát (mint grazi előadásai), nem oktatásban használható kézikönyv (mint Bellarmino Disputationese), hanem gyakorlati útmutató azok számára, akik a katolikus hit igazságait keresik a korszak polemizáló világában. A szerkezet által kialakított új műfaji minőség nem szüntette meg a stílusbeli kettősséget. A teológiai részekben a nyelvújító erőfeszítésével magyarította a még élő és használt latin terminológiát, a vitatkozó részekben pedig megtartotta a hitviták élő erőteljes, helyenként durva és könyörtelen, de a tudás hatalmával megtámogatott stílusát. Hatásának titka kompozíciójában és nyelvi erejében van (Bitskey 2015).

A Kalauz műfaji és szemléletbeli sajátosságait elemezve a tudós teológia, a kérlelhetetlen vita és a helyenként kimutatható ökumenizmus mellett utalni kell még a szintén kimutatható Regnum Marianum gondolatára, amelyre Galavics Géza utalt az 1613. és 1623. évi kiadás címlapjának metszeteit elemezve. Rámutatott, hogy a címlapképeken a magyarországi szenteket (Szent István, Szent Imre, Szent László, Szent Erzsébet) összefogó Patrona Hungariae-ábrázolás egyértelműen utal arra, hogy az idegen uralom alatt sínylődő ország legfőbb segítője Mária, s „hogyha az ország jelentős része ennek ellenére mégis török uralom alatt áll, akkor ennek okai csak a Máriát nem tisztelő protestánsok lehetnek, ezért az ellenreformáció az ország helyzetének jobbrafordulását is eredményezheti” (Galavics 1973, 114; Szilágyi 2013). Az 1623. évi kiadás Tobias Bidenharter által készített metszetén a szentek galériája a térítő Szent Adalberttel és a pannóniai származású Szent Mártonnal bővült. Díszesebb, mozgalmasságot és monumentalitást sugárzó lett a kép egésze a Mária fölé helyezett, Jézus-emblémát ábrázoló jezsuita rendi jelvény módosításával együtt.

Az újraírás, mint az írói módszer legáltalánosabb eljárása

Újraírás és önkompiláció. A kutatás korábban helyenként utalt arra, hogy művei nem lineárisan egymás után következő, egymástól független írások sora, hanem erőteljes kohézió tartja össze az írói életmű egyes darabjait. Ez az összetartó erő abból fakad, hogy Pázmány minden későbbi művét korábbi munkáinak különböző szintű átdolgozásával, újraírásával és kompilálásával alkotta meg. Természetesen nem változatlan módon kompilált, hanem mindig, minden alkalommal részletező átdolgozást hajtott végre korábbi szövegein. Vonatkozott ez a megfogalmazás módjára, a szerkezet kialakítására, a hivatkozott forrásbázis sokszor jelentős bővítésére és átdolgozására, újabb locusok és idézetcsoportok bevonására és feltüntetésére és a helyesírás modernizálására is. Az újraírás módszerét alkalmazta azokban az esetekben is, amikor valamely művét önálló, új kiadásban jelentette meg. Ilyen módon elmondható, hogy egész életműve mozgásban van, nem izolált, egymástól független írások sorozata áll előttünk. Ennek a kompilációs, újraíró módszernek a mélyebb feltárása meghaladja a korábbi, a műveket azok egymás utániságában, de egymásra nem reflektáló módon tárgyaló mechanikus irodalomtörténeti megközelítést és leíró szemléletet, és rámutat Pázmány írói módszerének leglényegesebb alkotói elemére, az újraírásra, az életmű létrejöttének genezisére. E felismerés nyomán készült el Balázs Mihálynak az Öt szép levél és az Öt levél viszonyát értelmező tanulmánya (Balázs 2006; Lipa

2002

).

A kompilációs alkotói módszer leírásának kulcsfontosságú értelmező és magyarázó része a három fennmaradt munkapéldány (Felelet, Tíz nyilvánvaló bizonyság, A setét hajnalcsillag után bújdosó lutheristák vezetője) elemzése. Ezek a munkapéldányok olyan Pázmány által nyomtatásban megjelentetett kiadványok, melyeknek a szerző által saját kezűleg jelentősen bővített, bejegyzett pótlapokat is tartalmazó példányai ma is tanulmányozhatók. Ezek beható elemzésével lehetővé válik a nyomdai beavatkozásoktól elkülöníthető írói szándék nyomon követése, az újabb művek létrehozásának írói módszere.

A három kiadásban is megjelentetett Kalauz korábbi műveinek gyűjtőmedencéje és későbbi műveinek kiindulópontja volt. A túlnyomórészt vitairatokat tartalmazó életmű a Kalauz első és második kiadása köré szerveződik. A kontroverzia alapkérdéseinek összefoglalására már a grazi időszakban megjelent Tíz nyilvánvaló bizonyságban kísérletet tett Pázmány, s ez az újraírt műve alkotta terjedelmileg is legfontosabb részét a Kalauz első kiadásának. Ugyanakkor Pázmány 1613 előtt írt minden vitairata valamilyen formában helyet kapott a Kalauz 1613. évi kiadásában, szinte mindig újraírva. Pázmány mindig ügyelt arra, hogy egyébként tartalmilag átdolgozatlan műveinek újabb kiadásai az újraszedések alkalmával lehetőleg megtisztuljanak a sajtóhibáktól. Ugyanakkor az újabb kiadások alkalmával is törekedett a legalább stilisztikai-nyelvi szempontú átalakításokra. Ebben a vonatkozásban a legjellemzőbb teljesítmény a Kalauz harmadik kiadása (1637), amely igen sok apró átalakítást tartalmaz a második kiadáshoz (1623) képest. Ugyanakkor a harmadik kiadás a második alapos újraírása után helyenként tartalmilag is bővült. A Kalauz jelentős tartalmi változtatásait már a tizenöt könyvre növelt második kiadás magában foglalja, ezért ez az átdolgozás terjedelmi növekedést is eredményezett. Minthogy az 1613. évi első és az 1623. évi második kiadást követően Pázmány új vitairatokban védte művét, a Kalauz kisugárzása további műveire életének végéig megfigyelhető.

Részletes vizsgálatok szükségesek még ahhoz, hogy Pázmány grazi teológiai, sőt filozófiai műveinek, előadásainak a hatását pontosan kimutathassuk az életműben. A Diatriba theologicát, amely alkalomhoz kötöttségét tekintve csak részben tekinthető vitairatnak, felhasználta a Kalauzban, sőt a két grazi időszak között keletkezett Felelet és a grazi Diatriba között is vannak szövegszerű összefüggések. A teológiai művekkel való kapcsolathoz az is hozzátartozik, hogy az élete végén átdolgozott De Fide traktátusába a Kalauzból emelt át részleteket (Szabó 1998, 117–120).

A kompilációs átdolgozó technika következtében nem található vitairat Pázmány életművében, amely önmagában, elszigetelten állna. Az aktuális politikai eseményekkel foglalkozó, 1620-ban latinul, németül és magyarul megjelent röpiratok érvelési anyagában is számos kapcsolódási pont található a hitvitákkal. A fentiekből elvszerűen következik, hogy Pázmány további, egynél több kiadásban megjelent művei sem nélkülözik a kompilációs-átdolgozó szövegalakítás sajátosságait. Megemlíthető a négy – átdolgozott – kiadásban kiadott Imádságos könyv (1606, 1610, 1625, 1631) vagy akár az az 1636. évi prédikációgyűjteménybe átalakítva fölvett beszéd, amelynek alapja az „Egy keresztyén hallgatótul, az eleven nyelv után írásban foglaltatott” és 1610-ben már megjelent Posonban lött prédikáció szövege volt. Ebben – a prédikációgyűjteményben kifejtett elveknek megfelelően – már nem vitatkozik, nem is említi meg Torday János nevét, aki ellen korábban a Posonban lött prédikáció szólt (Bitskey 1979, 35).

Pázmány életműve nem állandó és változatlan, hanem dinamikus szöveg. Ha bármelyik könyvét is vesszük kezünkbe, szinte ugyanazt olvassuk, esetleg más megfogalmazásban, más citációs rendszerrel és más funkcióval. A nagy terjedelmű késő középkori, kora újkori életművek (Erasmus, Luther, Gretser, Balduinus, Contzen, Drexel, Kircher, Nádasi János és mások) esetében, ha különböző mértékben és minőségben is, de bizonyára hasonló jelenségek figyelhetők meg, Pázmány kompilációs és újraíró módszere és technikája tehát egyáltalán nem mondható egyedülállónak vagy elszigeteltnek.

Két írói korszak. Világosan érzékelhető Pázmány írói működésének két nagy korszaka: a Kalauz első kiadásig (1613) és az ezt követő időszak a Prédikációk (1636) és a Kalauz utolsó megjelenéséig (1637). E két korszak természetesen nem választható el élesen, az 1613 után készült szövegek megszerkesztése és újraírása ezt nyilvánvalóvá teszi. Pázmány már korai, grazi időszakában eltervezte egy átfogó protestánsellenes vitairat kidolgozását. Ez a munka a Tíz nyilvánvaló bizonyság volt, amelyet 1605-ben ki is adott. Közben el kellett készítenie a Magyari István elleni Feleletet. Pázmány itt is átfogó cáfolatát kívánta adni a vitatott kérdéseknek, mégis a vitapartner érveit teológiai síkra terelte. 1608-ban, Magyarországra való költözése után a hétköznapi politikai és egyházi ügyekbe kapcsolódván gyorsan reagált a fölvetődött kérdésekre. Ekkor készült műveit, azok tartalmát szinte hiánytalanul értékesítette a Kalauz első kiadásában: vagy az ott megjelent tizennégy könyv valamelyikében, vagy appendixként hozzácsatolva a nagy műhöz. Pázmány 1616-ban érsek lett, ez azonban nem jelentette azt, hogy az írótollat a pásztorbotra cserélte volna. Írói tevékenységével nem hagyott fel 1616 után sem, írói munkássága nem csökkent, sőt az ezt követő két évtizedben vitairatain kívül olyan maradandó alkotásokat hozott létre, mint a Kempis-fordítás (1624) a Prédikációk (1636), valamint Imádságos könyvének harmadik és negyedik kiadása. A leglátványosabb terület, amelyen továbbra is legtöbbet alkotott 1613 után is: a vitairodalom. Pázmány 1613 után tizenegy újabb vitairatot adott ki, melyek részben a Kalauz anyagára támaszkodtak, részben viszontválaszok voltak a Kalauzt ért támadásokra. Ezek közül a legjelentősebb, a wittenbergi Balduinus támadása következtében a nemzetközi kontroverzia területére is kilépő, a Setét hajnalcsillag után bujdosó lutheristák vezetője (1627), amely egyben a legterjedelmesebb is. Mindeközben Pázmány folyamatosan fejlesztette a Kalauz szövegét. Balduinus még a Kalauz első kiadására írt cáfolatot, de mire ez megjelent (1626), már napvilágot látott a Kalauz második kiadása is 1623-ban. Pázmány Balduinusnak írt válaszában már többször hivatkozott erre a második kiadásra (Hargittay 2016, 53–54). Ez nem egyszerű redakciója az első kiadásnak, hanem – az appendixekkel együtt mintegy egyharmados bővítése és a szöveg aprólékos átírása, amely az appendixek jelentős megváltoztatását is eredményezte. A Kalauz három kiadásában csak két appendix jelent meg mindhárom alkalommal: a Mahomet vallása és A görögök szakadásárúl. A Kalauz második kiadása a tizennégy könyvből álló első kiadást bővítette tizenöt könyvre, az első kiadás egyik appendixét (Öt levél) kompilálta a tizenötödik könyvvé úgy, hogy a szövegen igen jelentős változtatásokat hajtott végre a levélforma megszüntetésével. A Kalauz második kiadását újabb hitvita-csoport követte, melyben olyan jelentős alkotások foglaltak helyet, mint a Setét hajnalcsillag után bujdosó lutheristák vezetője és a kontroverzia lényegét absztraháltan megragadó Az Szentírásrul és az Anyaszentegyházrul című szintézis, nem sokkal Kálvin Institutiójának Szenci Molnár Albert által készített magyar fordítása után. Pázmány a harmincas években már dolgozott a Kalauz harmadik kiadásán. Néhány bekezdésnyi új szövegen túl most már nagyobb kompilációs eljárást nem látunk, apró szövegmódosítások azonban igen sok helyen előfordulnak. E nem csupán helyesírási, hanem stiláris-retorikai módosítások, újabb bekezdések bizonyosan nem tartozhattak csupán a nyomdászok kompetenciájába. Ilyen módon, ha a Kalauzról beszélünk, soha nem mindegy, hogy melyik kiadásáról szólunk.

Álnév és szerzőség. Feltűnő, hogy Pázmány viszonylag gyakran használt rejtett nevet vagy álnevet (Joannes Jemicius, Szyl Miklós, Sallai István, Lethenyei István, S. T. D. P. P.), vagy egyes könyvei címlapján egyáltalán nem tüntette fel a szerző nevét (Falsae originis, Dissertatio, Bizonyos okok). A feltüntetett nevek esetében megkísérelte a korábbi kutatás a nevek viselőinek azonosítását és szerzőként való meghatározását. Ezt egyetlen esetben sem sikerült bizonyítani, sőt éppen a Kalauz szövegváltozatai árulkodnak arról, hogy Pázmány saját művébe kebelezte be ezeket az írásokat, ezzel mintegy kinyilvánítva saját szerzőségét. Innentől kezdve csak találgatni lehet, hogy a ténylegesen élő személyek, paptársai közül kik lehettek azok, akikkel egyeztette Pázmány, hogy egyes írásaiban az ő nevüket használja fel. Az Imádságos könyv második kiadásának esete, annak elöljáró levele a bizonyság arra, hogy Pázmány komolyan vette a szerzőség kérdését, ezt mutatja a korábbi művekre való ezernyi hivatkozás is mindenféle műfajú írásában. Úgy látszik, Pázmány a maga teljességében és sokszínűségében járta be azt a kommunikációs teret, ami lehetőségként megadatott számára. Az irónia, a szatíra és a játékosság nemcsak egy-egy szavában, kifejezésében, mondatában, epigrammájában nyilvánul meg, de igen gyakran a műfajválasztás és a narráció terén is. Ilyen szempontból külön csoportot képez a szarkazmus tetőpontjaként említhető Az nagy Calvinus Jánosnak Hiszekegy Istene, a kétszer is újraírt Öt szép levél, a többszörös áttételt alkalmazó Bizonyos okok, más esetekben az álnévhasználatból fakadó félreértések szinte komikus tisztázása. Pázmány retorikai-stiláris regisztere igen sokhangú. Megmutatkozik ez egységessé szerkesztett nagy művében a Kalauzban is. Mindezzel a szimuláció és a disszimuláció eszközét alkalmazva olyan sajátos irodalmi közeget teremtett maga körül, amelyben ellenfelei elbizonytalanodtak, hogy aztán a viszontválaszban ő maga még inkább fölénybe kerüljön, annál is inkább, hiszen az azonnali válaszadásra (bármily terjedelemben) mindig is képes volt odáig menően, hogy minden vitában az övé lett az utolsó szó.

Újraírás és írói terv. Az élete utolsó éveiben járó érsek írói terveit részletes adatok hiányában pontosan nem tudjuk felmérni. Az a feltételezés, hogy életében már saját maga teljes életműkiadást tervezett volna korábbi írásaiból, a munkapéldányok bejegyzéseinek egy részéből kikövetkeztethető, logikus elgondolás, de művei e cél érdekében átszerkesztve, az ultima manus határozottságával nem maradtak fenn (Pázmány 1983b 1, 97–98). Pázmány 67. esztendejében járván halt meg, ami a 17. század vonatkozásában szép kornak számított. Levelezéséből és Dobronoki György diáriumából tudjuk, hogy élete utolsó pillanatáig dolgozott (Báthory 2001). Utolsó fennmaradt levelei egyikében, nyolc a nappal halála előtt, 1637. március 11-én I. Rákóczi Györgynek ír híreket és kér tőle információt, másikában, ugyanezen a napon a Pálffy Pálhoz íratott levél utóiratában saját kézzel odajegyezvén öniróniával hozzáteszi, húsz évvel fiatalabbá tevő gyógyszert kér Pálffy feleségétől, szívesen megfizetné: „Magam is rövid nap meglátogatom kegyelmedet, noha bizony én is csak alég vagyok. Kérem kegyelmedet, Asszonyomnak ajánlja szolgálatomat, és kérje, hogy ő kegyelme csináltassa meg nekem egy apotékában ezt az egynihány pillulát, és küldje alá: Recipe pillulas tres, pro sene 68 [!] annorum, ut viginti annis junior fiat. Valamit kíván a patikáros, megfizetem.” (PPÖL 1910–1911 2, 756).

A fentiek alapján fölvetődik a kérdés: erre a modern értelemben vett filológiai aprómunkára az ezerszámra kinyomtatott oldalak megalkotására majd újraírására hogyan volt képes időt szentelni a szerzetes, a politikus, a lelkiatya, az egyházszervező, az intézményalapító? Talán segítői voltak? Pontosan tisztázni kell majd Balásfi Tamás, Ferenczffy Lőrinc, Némethi Jakab, Veresmarti Mihály, esetleg még mások szerepét is a művek kiadástörténetében.

A stílus – az alkotásmód három sajátossága

Képszerű kifejezésmód. A házasságban élő asszonyok tanusága című prédikációjának szövegében egy szomszédasszony ajánl egy üveg vizet annak az asszonynak, akinek férje rossz kedvében van, hogy az üvegből kortyoljon és ne nyelje le (Pázmány 1983b 2, 125). Tehát Pázmány nem azt mondja az asszonynak, hogy beszéljen kevesebbet, ne zsémbeskedjen, hanem egy exemplummal fogalmazza meg a mondanivalóját. A képszerű kifejezés minden kortársánál sajátosabb és jellemzőbb Pázmány kifejezésmódjára. A református Alvinczi Péter a részegeskedés ellen így emelt szót: „Tekintsétek meg, hol az egészséges öregember közöttünk? Hol a szép vén tanács? Hol vannak az erős férfiak? Nincsenek, mind megemésztette a bor!” (Sőtér 1964, 136). Klasszikusan kidolgozott, a kérdések halmozására épülő szöveg az Alvinczié. De figyeljük meg Pázmányt ugyanerről a témáról: „Ha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét és reá eresztenék a bort, melyet sok részegeskedésben megittak Magyarország szabadulásáért, nem kellene semmi vízözön a török veszedelmére; mind borban halnának.” (Pázmány 2010, 103). A szöveg itt már több jelentésűvé válik, Pázmány egyszerre kárhoztatja a részegeskedést és ítéli el a haza megmentése ügyében a semmit tevést, ugyanakkor a képszerűség teszi emlékezetessé a megfogalmazást. Számos példát idézhetnénk még. A nyelv- és irodalomtörténet megpróbálta leírni és megmagyarázni Pázmány nyelvi hatásának titkát. Már a 18. század második felétől kezdve gyűjtések és tanulmányok sora jelent meg. Elsősorban két legterjedelmesebb művéből, a Kalauzból és a Prédikációkból válogattak szólásokat, képes kifejezéseket, közmondásokat és szövegrészleteket, s a magyarázatban helyet kapott az az indoklás is, hogy Pázmány a korabeli beszélt nyelv fordulatait vonta be saját írott nyelvébe. Régebben ezt valamiféle „tősgyökeres magyarság” tovább élésének tartották. Ha azonban alaposabban vesszük szemügyre a kérdést, nyilvánvaló, hogy a képes beszéd egy részének megtalálható a forrása, részben az antik hagyományban, részben a Biblia tovább élő szövegében. Néhány példával illusztrálható ez. Pázmány latinból magyarra fordította a Biblia után az évszázadokon át második legnépszerűbb (legtöbbet kiadott) könyvet, Thomas Kempisnek Krisztus követéséről írt elmélkedésgyűjteményét. A fordítást az eredetivel egybevetve látható, hogy Pázmány szövegében vannak olyan képes kifejezések, amelyek a latin eredetiből hiányoznak, s vannak olyanok, melyek már ott is megtalálhatók. Néhány példa: Kempisnél a törtetés bírálata: „magis eligunt magni esse, quam humiles”, ugyanez Pázmánynál: „inkább akarnak nagyon púposkodni, hogysem alázatosságban megmaradni”. Tehát Pázmány leleménye a „púposkodni” kifejezés, amely képszerűségével az irónia eszköze is. Más esetben a Pázmány által alkalmazott kép már ott van Kempis latinjában, pl.: „akiben csak egy szikrája is volna az igaz szeretetnek”, Kempisnél: „qui scintillam haberet verae charitatis”. Vagy: „ülj veszteg, mint a magán szakadott veréb a ház fedelén”, Kempisnél: „sede, tamquam passer solitarius in tecto” (Lukácsy 1994; Hargittay 2013b). Ha azonban a latin eredetiben is meglevő szövegrészek régebbi eredetét kutatjuk, akkor eljutunk a Biblia szövegéhez. Már Kempis latinjában is nyelvként funkcionál a Biblia szövege, ezt teszi át Pázmány magyarra, s a bibliai képek ilyen közvetítéssel immár ott vannak a 17. századi magyar nyelvben. Az idézett három példa közül az utolsó „magánszakadott veréb a ház fedelén” hasonlata már ott van a 101. zsoltár 8. versében: „Az álom elkerül és panaszkodom, mint elhagyott madár a háztetőn” (Gál, Kosztolányi 1982, 664).

Szerkesztés. Ez az egyes művek teljes „nagyszerkezetétől” kezdve a fejezeteken keresztül a mondatokig mindvégig kimutatható. Minden művében tetten érhető a skolasztikus gondolkodásmód jellemző szerkesztési sajátossága: egy állítás bizonyítása érdekében a nyitó kérdés feltevése, a válaszadás, a válasz pontokba szedett megindoklása, az ellentétes vélekedések ismét pontokba rendezett cáfolata. Mindennek során jellemző a történelmi-művelődéstörténeti példák, exemplumok megvilágító alkalmazása, továbbá gyakran a mondanivalónak szillogizmusokban való tömör megfogalmazása. A Kalauzban például mintegy nyolcvan szillogizmus van, amelyeket Pázmány eltérő betűtípussal kiemelve nyomtattatott ki. A két premissára majd egy conclusióra épülö rövid, tömör formát Pázmány azért kedveli, mert vitázó ellenfelei nem szeretik: „Bizonyságimat, melyekkel vagy az új tudományokat ostromlom vagy a régi igazságot állatom, nagy részre a dialektikusok törvénye szerént in forma, rövid kötésbe és bizonyos formába foglalom, hogy nyilvábban kitessék erősségök. Akik a Christus igája járomszegét kitörték, nem szeretik az ilyen szoros korlátban való harcolást” (Pázmány 1637/2000 viij). A skolasztikus, logikus hierarchiába rendezett szerkesztésmód igen kedvező terepét jelentették a vitairatok, hisz ezekben a művekben volt szükség a legkövetkezetesebb argumentációra és kimunkált confutatióra, cáfolatra. Az is nyilvánvaló, hogy a skolasztikus szerkesztésmódot Pázmány tanulmányai során alaposan elsajátíthatta, s maga is megvalósította több ezer oldalas filozófiai és teológiai írásaiban. De a Prédikációkban is bőséggel kimutathatók az antik szónoki beszéd retorikai elemei. Az oratio szerkezeti elemei közül a középső részt, a beszéd tárgyának rövid, tömör megfogalmazását, a propositiót Pázmány minden esetben kiemelte prédikációiban s magát a propositio szót minden esetben a margó megfelelő helyére odanyomtatta.

Filológiai tudatosság. Pázmány egyetlen művét, akár kéziratban maradt, akár kinyomtatott írását sem tekintette végleges szövegnek. Számos és sok ezer oldalnyi latin és magyar művét ismételten átjavította. A javítások nyomai látszanak a budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzött grazi egyetemi előadások kéziratos szövegein is. Több kinyomtatott művének első kiadásában fennmaradt számos javítása. Ezekbe a kötetekbe külön üres oldalakat köttetett és ezekre jegyezte be kiegészítéseit, javításait. Pázmány tudatos filológus volt. Műveihez ajánlásokat, előszavakat írt, a könyvek végén, ha szükséges volt, közölte a sajtóhibák jegyzékét. Ha valaki tőle vett át szöveget a saját neve alatt, ezt nehezményezve szóvá tette. Vitairataiban minduntalan kijavítgatta ellenfelei pontatlan utalásait, hivatkozásait, s ő maga ahol csak tehette, lapszámszerű pontossággal közölte idézett forrásainak helyét. Kisebb terjedelmű műveiben is akár több száz marginális hivatkozást találunk. Az idézeteket dőlt betűkkel szedette, a prédikációiban pedig le is fordította a latin idézeteket, hogy a „község” pontosan megértse, amit mondani akart. Az morális értelemben vett utilitas szempontját középpontba állító prédikációit okulásul, mintául is szánta az őt követő nemzedékek számára is. Óhaja teljesült, mert még a 18. században is hosszú szövegrészeket vettek át beszédeiből nemcsak katolikus, de protestáns szerzők is. Pázmány volt a magyar irodalomtörténet egyik első, modern értelemben is veendő tudatos alkotó egyénisége.

Az erudíció alapjai

Pázmány műveinek tanulmányozói által régóta hangoztatott sajátosság a művekben található hivatkozások nagy mennyisége és az újonnan megjelent művek szinte naprakész ismerete. Pázmány levelezéséből és a munkapéldányokból ismert adatok azt mutatják, hogy élénken figyelte, követte, és lehetőség szerint beszerezte az újabb teológiai és kontroverz irodalmat. Még nem zárult le a kutatás arról, hogy milyen volt Pázmány könyvtárának összetétele, nem rendelkezünk olyan megközelítőleg teljes könyvlistával, mely az általa bizonyosan használt, birtokában levő könyvcímeket tartalmazná. A kérdés több mint egy évszázada időről időre felbukkant a Pázmányra vonatkozó kutatásokban, míg végre az utóbbi másfél évtized vizsgálatai olyan eredményekre vezettek, melyek elősegíthetik a továbbiakat. Jelenleg 102 könyv és 124 mű az, ami a könyvbejegyzések alapján bizonyosan Pázmány könyvtárába tartozott. (Knapp Éva kutatásai alapján 25 könyv 30 művel, M. Horváth Mária kutatásai alapján 15 könyv 16 művel, Mészáros Klára kutatásai alapján 57 könyv 73 művel, ami ismert Knapp 2013, Horváth, M. 2016), bár Mészáros Klára pozsonyi kutatásainak részletes eredményei még nem jelentek meg, s az is kérdéses, hogy a feltárt kötetek mikor kerültek Pázmány tulajdonába.

Pázmány tanulmányi és tanári éveiből (Kolozsvár, Krakkó, Jarosław, Bécs, Róma, Graz) táplálkozó elmélyült erudícióval fejtette ki és támasztotta alá mondanivalóját. Tanárairól és részben a használt tankönyveiről tájékoztatást nyújt Őry Miklós könyve a tanulmányi évekről (Őry 1970/2006).

A kutatás rámutatott arra, hogy a kortárs irodalomból Bellarmino mellett főleg Gregorius de Valencia, Thomas Stapleton és Francesco Suarez műveire épített. Valencia fő műve polemikus munkáinak összegyűjtött kiadása volt: De rebus fidei hoc tempore controversis (Lyon, 1591), Stapleton vitairatainak összefoglalása pedig a Principiorum doctrinalium relectio methodica et compendaria (Amsterdam, 1596) címmel jelent meg. „Bellarminótól inkább egyes érveket kölcsönzött, Valenciától a műfaji mintát, Stapletonnal pedig bizonyos »pázmányi sajátosságokban« rokon (apostoli folytonosság és az egyház tanbeli tekintélye); végül egyes dogmatikai kérdésekben Suarezt idézte előszeretettel (Szent Tamás Summájához írt kommentárját).” (Pázmány 1983b 1, 70.) A kontroverz irodalomból közvetlenül idézett szerzőkön kívül használt olyan gyűjteményeket, enchiridionokat, florilegiumokat, amelyekből számos további szerző idézeteit is át tudta venni (Feuardent: Theomatica Calvinistica, 1604, Genebrard: Chronologia, 1588, Jodocus Coccius: Thesaurus Catholicus, Köln, 1600). (Kovács 1908, 42–43; Erdős 1941, 63; Pázmány 1605/1975, 28; Bitskey 1979, 54–57; Pázmány 1983b 1, 70; Bitskey 1999.) Prédikációinak barokk világképe mögött az antik hagyományokra építő humanista erudíció határozottan megjelenik. Az eoquentia sacra talán legfontosabb könyve Ludovicus Granatensisnek a jezsuiták által is javasolt munkája volt a Rhetoricaeecclesiasticae sive de ratione concionandi libri sex (Venezia, 1578) (Bitskey 1979, 41–52; Bitskey 1999, 178–181).

Külön is szólnunk kell a sokszor felvetett Bellarmino-hatásról. Roberto Bellarmino (1542–1621) akkor volt a Collegium Romanum rektora (1592. december 18-tól 1594 novemberéig), amikor Pázmány ott tanult. Pázmány 1593. április 2-án ért Rómába, s 1597 nyarán távozott onnan. Bellarminóval a teológusképzés előírásai alapján többször is találkoznia kellett: „Az évenkint kétszer tartott fogadalomújítási triduum alkalmával a ház minden lakója beszámolóra ment a P. Rektorhoz.” (Őry 1970, 98). Ezen kívül Pázmány hallgatója volt a Bellarmino által havonta kétszer olaszul tartott házi exhortációknak, összesen mintegy húsz-huszonkét alkalommal. Kettejüknek fennmaradt egy levélváltása, s nem pusztán frázisnak tekinthető, amit Bellarmino 1605. május 30-án Pázmánynak írt: „Igen jól esett az egykori együttlétünkre való visszaemlékezés, melyet Tisztelendő Atyaságod megtisztelő és szerető soraival és tudós könyvecskéjével bennem felújított.” (Pázmány 1605/1975, 16; Balázs Mihály, Kruppa Tamás, Lázár István Dávid, Lukács László 1995, 430–431; Szabó 2006). (Az említett „tudós könyvecske” a Diatriba theologica, mely 1605-ben Grazban jelent meg.) Nem régen a levél előzménye is előkerült, mely szerint Pázmány megküldi a Diatribát a címzettnek s levelét az alábbi búcsúzó formulával zárja: „quondam filius Petrus Pazmany” (Bitskey 1992). E levélváltás tanúbizonysága a személyes kapcsolat mellett a „szakmai” együttműködésnek is, amely Bellarmino vitaírói tevékenységéhez fűzte Pázmányt. A Diatriba Pázmány grazi tanítványa, Fridericus Brenner számára az egyház ismérveiről készített vizsgatézis-gyűjtemény, amely hitvita is egyben: ebben felel Pázmány William Whitaker Praelectiones de Ecclesia contra Bellarminum című művére (Cambridge, 1599), amely Bellarmino Európa-szerte elhíresült Disputationes de controversiis christianae fidei adversus huius temporis haereticos (Ingolstadt, 1586–1593) című művének egyes részeit támadta. A Diatribának Bellarmino könyvtárában fennmaradt példánya feltehetően az, amit Pázmány küldött az érseknek (Pázmány 1605/1975, 3). Pázmány jól ismerte s nagyra becsülte Bellarmino fő művét a Disputationest, mutatja ezt az a tény is, hogy 1632. évi római útja alkalmával húsz példányt szerzett be belőle a már akkor tervezett nagyszombati egyetem számára (Őry 1970, 97). Bár a Bellarmino–Pázmány kapcsolat adatai jórészt csak a 20. századi kutatások eredményeiként kerültek napvilágra, s így alátámasztanák azt a korábbi feltételezést, mely szerint a Kalauz irodalmi mintája a Disputationes, éppen e század elején jutott el oda a kutatás, hogy leszámoljon ezzel a legendával. Csaknem háromszáz éven át tartotta magát az a soha nem bizonyított közhely, hogy a Kalauz nem más, mint Bellarmino „kiírása”. A vád először a Zvonarics Imre–Nagy Benedek-féle Pazman Peter pironsagiban jelent meg, de Pázmány tagadta (RMNy 1983, 1091; Frankl 1868, 114). A Bellarmino-hatást később Fraknói Vilmos háromkötetes monográfiájában is megfogalmazta. Fraknói ugyan igyekezett árnyalt álláspontot kialakítani, mégis rá hivatkoztak – talán félreértve őt – abban a kérdésben, hogy a Kalauz irodalmi mintája Bellarmino műve lett volna (Frankl

1868

, 113–114). Kovács Lajos Imre alapos egybevetéssel már 1908-ban kimutatta a két mű eltéréseit, s tisztázta a művek viszonyát. Rámutatott arra, hogy a mintegy harminc Bellarmino-hivatkozás (Kovács 1908, 42–43) reálisan mutatja a Disputationes felhasználását, annál is inkább, mert másik két Bellarmino-mű hatása szintén jelentős. Mindemellett fontos a két mű funkcionális különbsége is: Bellarmino a Disputationest növendékpapoknak írta, a római angol és német kollégiumok hallgatói számára tizenkét éven át tartott előadásainak gyűjteménye volt, Pázmány műve nagy részét pedig – mint láttuk – korábbi vitairatainak kompilációi alkotják (Kovács 1908, 34, 58). A Bellarminótól való leválasztás felfogását erősítették meg további vélemények (Horváth

1909

, 41.: „A ’Kalauz=Bellarmin-utánzat’ meséjét pedig töröljük irodalomtörténetünk lapjairól!”; Erdős 1941 53–66; Pázmány

1983

b 1, 69–70.)

Ami a bibliai idézetek nagy számát illeti (a prédikációs kötetben mintegy tízezer idézetet számoltak össze, Bitskey 1979, 57–61), a régi műveltség egy sajátossága áll előttünk: nemcsak Pázmány, de kortársai számára is meghatározó volt a Biblia olvasása, tanulták, olvasták, idézték az Ó- és Újtestamentumot, s esetenként beszámoltak arról, hogy életükben tízszer-hússzor is elolvasták a teljes Bibliát (Kecskeméti 1998, 205). Ez vala­mennyiük írói stílusát is meghatározta. Egy-egy biblikus kép, egy-egy szó utalása alapján, a bibliai hely pontos jelzése nélkül is nyilvánvaló, hogy a Biblia nyelvén, stílusában írnak. Pázmány biblikus erudíciója különlegesen mély: alighanem „betéve” tudta a latin bibliát, a Vulgátát, s ha magyarul idézte, nem volt szüksége fordítások után kutatni, számára gyakorlatilag mindegy volt, hogy latinul, vagy – saját tolmácsolásában – magyarul idézi a szöveget. Ebből az következett, hogy egy-egy bibliai citátumot – különböző helyeken alkalmazva – máshogyan magyarított.

Összegzés

Pázmány hatalmas méretű magyar és latin nyelvű életműve a korabeli műveltség enciklopédiája. Műveiben a mai olvasó számára elképesztő mennyiségű ismeretanyagot halmozott fel, azt lehet mondani, hogy az őt megelőző szinte teljes írásbeliség és szájhagyományban létező kulturális kincs elemei megtalálhatók műveiben és hivatkozásaiban. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a teljes Biblia a memória szintjén volt a birtokában magyar és latin nyelven, a mitológia megfelelő alkalmazása lépten-nyomon megmutatkozik műveiben, azok „humanista erudíciót” bizonyító részeiben, továbbá a világ- és magyar irodalom valamint kultúra jelenségeit meglepő mélységben ismeri. Teológiai és teológiai érdekeltségű műveinek, azaz vitairatainak hivatkozásai között váratlanul bukkannak elő nevek: példáit a görög-latin „pogány” kultúra ismeretében hozza, emlegetve a homéroszi eposzokat, az ezopuszi mesék szereplőit, Cicerót, Vergiliust, Ovidiust, Plutarkhoszt és másokat, a középkori szerzők közül Szent Tamás hatalmas életművének a legjobb ismerője, a Theologia scholastica interpretá­tora és oktatója, Pierre Abélard, Dante, Petrarca és a kortárs szerzők sem hiányoznak hivatkozásai közül. Korának kontroverz irodalma ismeretéről maga úgy vélekedik, hogy azt jobban ismeri, mint ellenfelei, s a hivatkozások erdeje és naprakészsége valóban igen szerteágazó olvasottságot bizonyít. Mindez élményszerűvé és izgalmassá teszi a mai olvasó számára is Pázmány műveit, ahogy azt a fejezet elején említett írók is kifejezték.

A fentiekben vázolt írói munka mérete és minősége az elemző számára váratlanul és szinte beláthatatlanul nagy teljesítményt mutat, különösen akkor, ha a szerző egyéb működésére is tekintettel van. Pázmány sokirányú tevékenységének elemei nem állíthatók szembe egymással és nem is különíthetők el. Egy szintézisben jelenik meg a jezsuita szerzetes és professzor, az ájtatossági műveket létrehozó pap, a halk szavú és bensőséges hitet kereső és kínáló lelkiatya, a végtelenségig türelmes és kiváró térítő, a négy évtizeden át folyamatosan igét hirdető szónok és prédikációszerző, a kemény szavú, szigorú és kikezdhetetlen szillogizmusokkal érvelő vitázó, az európai, pápai, erdélyi és török diplomáciába bocsátkozó, minden személyeskedő intrikát kiálló, ezernél is több levelet megíró érsek, és a jövőbe tekintő intézmény- és egyetemalapító. Pázmány életműve mögött valami hihetetlen szívósság, következetesség és kitartás, egy rendkívül erős belső tartású ember alakja sejlik fel. Ahogy azt egy helyen megfogalmazta: „míg Isten egy fóltyát tartya az én fogyaték életemnek, semmi munkát és fáradságot nem kíméllek az Igazság óltalmátúl.” (PPÖM 1894–1904 5, 485).

Hivatkozások

Adonyi Judit, Maczák Ibolya (2005) Pázmány Péter-bibliográfia: 1598–2004, összeáll.

A.

J.,

M.

I., Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem, BTK (Pázmány Irodalmi Műhely – Bibliográfiák, Katalógusok, 1).

Balassi Bálint (1951), Balassi Bálint összes művei, I, Eckhardt Sándor (összeáll.), Budapest: Akadémiai.

Balázs Mihály, Kruppa Tamás, Lázár István Dávid, Lukács László (szerk.) (1995) Jezsuita okmánytár, I/1–2. Erdélyt és Magyarországot érintő iratok, 1601–1606, Szeged (Adattár XVI–XVIII. Századi Szellemi Mozgalmaink Történetéhez, 34).

Balázs Mihály (2006) Az Öt szép levél 1609-ben, in Felekezetiség és fikció, Budapest: Balassi, 193–216.

Bartók István (1998) „Sokkal magyarabbúl szólhatnánk és írhatnánk”: Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1630–1700 között, Budapest: Akadémiai–Universitas (Irodalomtudomány és Kritika).

Báthory Orsolya (2001) Dobronoki György SJ latin nyelvű diáriuma, in Hargittay Emil (szerk.) Pázmány Péter és kora, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, BTK, (Pázmány Irodalmi Műhely – Tanulmányok, 2), 372–394.

Biedermann, Hans (1996) Szimbólumlexikon, Budapest: Corvina.

Bitskey István (1979) Humanista erudíció és barokk világkép: Pázmány Péter prédikációi, Budapest: Akadémiai (Humanizmus és Reformáció, 8).

Bitskey István (1992) „Pázmány Péter ismeretlen levele Roberto Bellarminóhoz”, Irodalomtörténeti Közlemények, 1992, 81–83.

Bitskey István (1999) Pázmány Kalauzának ókeresztény forrásairól, in Virtus és religió, Miskolc: Felsőmagyarország, 163–184.

Bitskey István (2015) „Az igazság óltalmáért kiszállok” (A Kalauz hasonmása 2000-ben), in Hitvédelem, retorika, reprezentáció Pázmány Péter életművében, Budapest: Universitas, 85–96.

Dippold Pál (2000), „Pázmány Péter köpönyege”, Új Ember, december 16, 8.

Dóbék Ágnes (2013) Pázmány-recepció és intertextualitás XX. századi művekben, in Pázmány nyomában: Tanulmányok Hargittay Emil tiszteletére, Ajkay Alinka, Bajáki Rita (szerk.), Vác, Mondat, 129–137.

Erdős, Matthias (1941) Pázmánys Hodoegus: Methode und Bedeutung, Esztergom: Buzárovits.

Esterházy Péter (1996), Arra gondoltam, hogy az le, Budapest: Anonymus.

Frankl [Fraknói] Vilmos (1868–1872) Pázmány Péter és kora, 1–3, Pest: Ráth.

Gál Ferenc, Kosztolányi István (bev.) (1982) Biblia: Ószövetségi és újszövetségi Szentírás, Budapest: Szent István Társulat.

Galavics Géza (1973) „A barokk művészet kezdetei Győrben”, Ars Hungarica, 1973, 97–126.

Hargittay Emil (2009) Filológia, eszmetörténet és retorika Pázmány Péter életművében, Budapest: Universitas, (Historia Litteraria, 25).

Hargittay Emil (2009a) Egy vers vagy kettő? Vörösmarty Mihály: Pázmán, in: Hargittay 2009, 83–85.

Hargittay Emil (2009b) Egy kultusz kezdetéhez: Jeremias Drexel SJ Pázmányról 1636-ban, in: Hargittay 2009, 181–187.

Hargittay Emil (2009c) Irodalomszemlélet Pázmány előszavaiban és könyvajánlásaiban, in: Hargittay 2009, 191–197.

Hargittay Emil (2013a) „Pázmány prédikációk felhasználása Lochner János 18. század végi kéziratgyűjteményében”, in: Studia Litteraria, Debrecen, 246–256.

Hargittay Emil (2013b) A biblia nyelvi hagyománya Pázmány Kempis-fordításában, in: Nyelv, lelkiség és regionalitás a közép- és kora újkorban: Előadások a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, Balogh F. András, Gábor Csilla, Korondi Ágnes, Luffy Katalin, Tóth Zsombor, (szerk.) Kolozsvár: Egyetemi Műhely, 58–65.

Hargittay Emil, Maczák Ibolya (2011) Balázs Mihály köszöntése, in: Acta Historiae Litterarum Hungaricarum 30., Szeged, 160–183.

Hargittay Emil (2016) A Kalauz védelmében – A setét hajnalcsillag után bujdosó lutheristák vezetője (1627), in Útmutató: Tanulmányok Pázmány Péter Kalauzáról, Maczák Ibolya (szerk.), Budapest: MTA–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport (Pázmány Irodalmi Műhely, Lelkiségtörténeti tanulmányok, 14).

Horváth Cyrill

(1909)

„Pázmány és Bellarmin”, Egyetemes Philologiai Közlöny, 33–41.

Horváth, M. (2016) „Pázmány Péter magánkönyvtárának újabban azonosított kötetei”, Magyar Sion, 219–224.

Juhász Szandra (2013) Két „kompilációs” levél a Lochner-hagyatékban, in Pázmány nyomában: Tanulmányok Hargittay Emil tiszteletére, Ajkay Alinka, Bajáki Rita (szerk.), Vác: Mondat, 219–223.

Kecskeméti Gábor (1998) Prédikáció, retorika, irodalomtörténet: A magyar nyelvű halotti beszéd a 17. században, Budapest: Universitas (Historia Litteraria, 5).

Knapp Éva (2013) Pázmány Péter pozsonyi magánkönyvtárának kötetei a Budapesti Egyetemi Könyvtárban, in Pázmány nyomában: Tanulmányok Hargittay Emil tiszteletére, Ajkay Alinka, Bajáki Rita (szerk.), Vác: Mondat.

Kolozsvári Grandpierre Emil (1971) „Pázmány”, Irodalomtörténet, 41–75.

Kosztolányi Dezső (1920) „A magyar próza atyja”, Nyugat, 19–20. sz., 911–917.

Kovács Lajos Imre (1908) Pázmány Kalauza és Bellarmin Disputatiói, Kassa.

Köpeczi Béla (1982) „Pázmány Imádságos Könyve mint udvarlás tárgya”, Magyar Könyvszemle, 1–8.

Kránitz Mihály, Maczák Ibolya (szerk.) (2010) Pázmány Péter és egyeteme, Budapest: Pázmány Péter Katolikus Egyetem.

Lipa Tímea (2002) „Pázmány Péter belső írói fejlődése az Öt szép levél három kiadásának tükrében”, Irodalomtudomány, 2002, 8–33.

Lukács László, Szabó Ferenc (szerk.) (1987) Pázmány Péter emlékezete, Roma, Detti.

Lukácsy Sándor (1994) Deák bötű – magyar szóllás: Pázmány fordítói elvei és gyakorlata, in Isten gyertyácskái, Pécs: Jelenkor, 54–80.

Maczák Ibolya (2010) Elorzott szavak: Szövegalkotás 17–18. századi prédikációkban, H. n., WZ Könyvek.

Őry, Nicolao (1952) Doctrina Petri cardinalis Pázmány de notis Ecclesiae, Chieri: Editrice „Fiamma del S. Cuore”.

Őry Miklós (1970) Pázmány Péter tanulmányi évei, Eisenstadt: Prugg Verlag.

Őry Miklós (1970/2006) Pázmány Péter tanulmányi évei, Berzsényi Gergely (szerk.), Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem

, BTK

(Pázmány Irodalmi Műhely – Tanulmányok, 5).

Pápai Páriz Ferenc (1767/1995) Dictionarium Latino–Hungaricum et Hungarico–Latino–Germanicum, Cibinii, 1767, Hargittay Emil, Kecskeméti Gábor, Thimár Attila (a hasonmást kiad., s. a. r.), Budapest: Universitas.

Pázmány Péter (1603/2000

)

Felelet Magyari István sárvári prédikátornak az ország romlása okairúl írt könyvére (1603), Hargittay Emil (s. a. r.), Budapest: Universitas (Pázmány Péter Művei, 1).

Pázmány Péter (1605/1975) Krisztus látható Egyházáról: Diatriba theologica: Pázmány első latin munkája [Graz, 1605], Őry Miklós (bev., kiad.) Eisenstadt: Prugg Verlag.

Pázmány Péter (

1610)

Keresztyén imádságos könyv, Pozsony.

Pázmány Péter (1637/2000) Hodoegus: Igazságra vezérlő kalauz, Kőszeghy Péter (kiad.), Hargittay Emil (kísérő tanulmány), Budapest: BalassiMTA–Irodalomtudományi Intézet (Bibliotheca Hungarica Antiqua, 32).

Pázmány Péter (

1983

a) Pázmány Péter művei, Tarnóc Márton (vál., jegyz.), Budapest: Szépirodalmi (Magyar Remekírók).

Pázmány Péter (1983b) Válogatás műveiből, 1–3, Őry Miklós, Szabó Ferenc (bev.), Őry Miklós, Szabó Ferenc, Vass Péter (vál.), Budapest: Szent István Társulat.

Pázmány Péter (

1987)

Pázmány Péter prédikációi, Tarnóc Márton (vál., szöveggond.), Budapest: Szépirodalmi.

Pázmány Péter (2010), Válogatott prédikációk, Hargittay Emil (szerk.), Budapest: Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Pázmány Péter Válogatott Művei, 1.)

PPM (2000–2017) Pázmány Péter Művei, 1-9. Hargittay Emil (sorozatszerk.), Budapest: Universitas.

A megjelent kötetek:

1. Felelet (1603), s. a. r.

Hargittay

Emil, Bp., 2000. (szövegkiadás)

2. Tíz bizonyság (1605), s. a. r.

Ajkay

Alinka,

Hargittay

Emil, Bp., 2001. (szövegkiadás)

3. Imádságos könyv (1631), s. a. r. Sz.

Bajáki

Rita,

Hargittay

Emil, Bp., 2001. (szövegkiadás)

4. Rövid tanúság, s. a. r., jegyz.

Bretz

Annamária, Bp., 2006. (szövegkiadás, jegyzetek, hasonmás)

5. Tíz bizonyság (1605): Jegyzetek a szövegkiadáshoz, szerk.

Ajkay

Alinka, közreműk.

Báthory

Orsolya,

Varsányi

Orsolya, Bp., 2012. (CD-melléklettel)

6. Imádságos könyv (1631): Jegyzetek a szövegkiadáshoz, szerk. Sz.

Bajáki

Rita,

Bogár

Judit, Bp., 2013. (CD-melléklettel)

7. Felelet (1603): Jegyzetek a szövegkiadáshoz, szerk.

Báthory

Orsolya,

Hargittay

Emil, Bp., 2014 (CD-melléklettel)

8. Keresztyéni felelet a megdücsőült szentek tiszteletirül (1607), s. a. r., jegyz.

Ajkay

Alinka, Bp., 2016. (szövegkiadás, jegyzetek, CD-melléklet)

9. Megrostálás (1609), s. a. r., jegyz.

Báthory

Orsolya, Bp., 2017. (szö­vegkiadás, jegyzetek, CD-melléklet)

PPOO (1894–1904) Petri cardinalis Pázmány Opera Omnia, 1–6, Budapest: Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Hittudományi Kara.

PPÖL (

1910–1911

)

Pázmány Péter Összegyűjtött levelei, 1–2, Hanuy Ferenc (s. a. r.), Budapest: Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Tanácsa.

PPÖM (

1894–1904

)

Pázmány Péter Összes munkái, 1–7, Budapest: Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Hittudományi Kara.

RMNy (1983) Régi magyarországi nyomtatványok 2, 1601–1635, Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla (készítette), Fazakas József, Heltai János, Kelecsényi Ákos, Vásárhelyi Judit (közreműköd.), Borsa Gedeon, Hervay Ferenc (szerk.), Budapest: Akadémiai.

Rokay Zoltán (2013) Pázmány-tanulmányok, Óbecse: Lux Color Printing.

Sík Sándor (1939), Pázmány, az ember és az író, Budapest: Szent István Társulat.

Sőtér István (főszerk.) (1964) A magyar irodalom története, 2. A magyar irodalom története 1600–1772-ig, Klaniczay Tibor (szerk.), Budapest: Akadémiai.

Sumonyi Zoltán (1979) Pázmány: Dráma három felvonásban, prológussal, Budapest: Magvető.

Szabó Ferenc (1990, 1998) A teológus Pázmány: A grazi „theologia scholastica” Pázmány műveiben, Roma, Detti, 1990. (2. kiad.: Budapest: Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 1998.)

Szabó Ferenc (2012) Krisztus és egyháza Pázmány Péter életművében, Budapest: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya–L’Harmattan (Jezsuita Könyvek, Pázmány Irodalmi Műhely – Tanulmányok 11.)

Szabó Ferenc S. J. (2006), Bellarmino és Pázmány teológiájához: Egy 1605-ös levélváltásuk margójára

,

in Textológia és forráskritika: Pázmány-kutatások 2006-ban, Hargittay Emil (szerk.), Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, (Pázmány Irodalmi Műhely – Tanulmányok, 6), 13–18.

Szenci Molnár Albert (1604/1990) Dictionarium Latino­vngaricvm, Noribergae, 1604, hasonmás kiad. Kőszeghy Péter (s. a. r.), Imre Mihály (tan.), Budapest: Akadémiai–MTA Irodalomtudományi Intézet, (Bibliotheca Hungarica Antiqua, 25).

Szilágyi András (2013) Illusztrált díszcímlapok Pázmány Péter Kalauz című művéhez és Káldi György bibliafordításához, in Pázmány nyomában: Tanulmányok Hargittay Emil tiszteletére, szerk Ajkay Anita, Bajáki Rita, Vác, 2013, 396–407.

Túri Tamás (2011) „Fejérvári Sámuel prédikációinak forráskezelése: Felekezetközi kompiláció az unitáriusok körében”, Keresztény Magvető, (3), 297–315.

Tusor Péter (2016) Pázmány, a jezsuita érsek: Kinevezésének története, 1615–1616: Mikropolitikai tanulmány, Budapest–Róma: Gondolat (Collectanea Vaticana Hungariae, Classis I, vol. 13).

Weöres Sándor (1982) Három veréb hat szemmel, Weöres Sándor (kiad.), Budapest: Magvető.