Fazakas Gergely Tamás

Törekvések a savanyú fekete kökény megédesítésére
Fejezetek a protestáns prózairodalom kiadástörténetéből

Megjelent: Fazakas Gergely Tamás, Siralmas imádság és nemzeti önszemlélet: A lamentációs és penitenciás sírás a 17. század második felének magyar református imádságoskönyveiben, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012 (Csokonai Könyvtár, 50) 11−27; 42−56.,
Lelkiségtörténeti számvetés, szerk. Szelestei Nagy László, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, 2008 129–138.

A monográfia bevezető fejezetének szövegét a szerző rövidítette, valamint a Magyar irodalomtörténet kritériumainak megfelelően formálta át.

1. Az imádságok használata és újramondhatósága

A Balassi Bálint verseit megjelentetni készülő, de végül munkáját elvégezni nem tudó Rimay János tervezett kiadásának ránk maradt előszavában az alábbi összehasonlítással akarta felhívni a figyelmet mestere költészetének irodalomtörténeti jelentőségére:

„Mutathatnék Mária király és királné asszony kézibe forgott oly imádságos magyar könyvecskét is, aki minden magyarságával és tudományával savanyú fekete kökénye sem lehetne ennek az szép pirossággal gyönyörködtető, tudomány ékességivel elvegyített, teljes magyarságú megért édes cseresznyének; azszerint való résziben mondom, melyben theologiának természetit és állapatját viseli s foglalja magában.” (Rimay 1992, 51.)

Anjou Mária (1382–1395) magyar nyelvű könyörgéseket tartalmazó kódexére utaló mondatot – némileg átértelmezve – meg lehetne szólaltatni a magyar imádságirodalom vizsgálatának allegóriájaként is. A modern kutatások legnagyobb része ugyanis az ilyen típusú könyveket meglehetősen savanyúnak érezte, és sokkal inkább az édes cseresznyét, Balassi verseit ízlelgette. Jelen írás természetesen nem e költészet édességét vitatja. Sokkal inkább arra akar rámutatni, hogy érdemes foglalkozni az állítólag savanyú kökény kora újkori népszerűségével, fogyasztóira (mutatis mutandis: használóira) gyakorolt lehetséges hatásaival is. Hiszen a kora újkori imádságoskönyvek sokszor megjelent kiadásai nemhogy Balassi szerelmi költészetének (nyomtatás híján néhány évtized alatt elenyésző) ismertségét múlták felül a 17. században (lásd ehhez: Incze 1931, 4), hanem még az évszázadokon keresztül sokszor megjelent, a Balassi és Rimay verseit együttesen tartalmazó Istenes énekek népszerűségével is versenyezni tudtak. (Dézsi 1905; [Sz.] Szabó G. 1983; Stoll 1994, 14–20; V. Ecsedy 1997; H. Hubert 1997; H. Hubert 1998; Szilasi 2008, 26–27. stb.) Még akkor is érvényes az állítás, ha ezeknek az elterjedt prózai imádságoskönyveknek a szerzői Balassihoz (és Rimayhoz) képest valóban kevésbé jeles szóművészek voltak.

A könyörgések kora újkori ismertsége miatt különösen feltűnő, hogy sokáig háttérbe szorult az imádságirodalom kutatása, így a jelen összefoglalást elsősorban érdeklő 17. századi református imakönyvek vizsgálata; de nagyrészt igaz ez más protestáns, illetve a katolikus imádságirodalomra is. Nemcsak Balassi és Rimay lírájához képest kutatták ezeket kevéssé, hanem két, az imákhoz hasonló szövegtípussal összevetve is.

Egyfelől a használati irodalom (Gebrauchsliteratur) vagy épületes irodalom (Erbauungsschrifttum), aszketikus irodalom vagy devóciós irodalom olyan szövegtípusaihoz, műfajaihoz képest, mint a kontempláció, a soliloquium vagy a meditáció. Az említett fogalmak szétszálazását, definiálását az 1980-as évek óta többen megtették a hazai kutatásban. (Erdei 1980; Erdei 1982; Erdei 1990a; Erdei 1990b; Ecsedi Báthory 1984; Pécsi 1591/1988; Hopp 1990, 621; Tüskés 1994, 385−387; Tüskés 1997, 17−18, 21−22; Gábor 2002b; Gábor 2002c, 259, 264, 266, 275; Gábor 2004b; Heltai 2008, 20−34.) A nemzetközi és hazai meditációirodalom további fogalmi tisztázásához jó alapul szolgálhat például Martin H. Jung Melanchthon-monográfiájának a terminus technicusokat alaposan áttekintő fejezete, valamint az addigi kegyességtörténeti kutatások pontos bemutatása. (Jung 1998, 2–21.)

Másfelől a tágabb értelemben vett elbeszélő egyházi irodalom műfajai, szövegei, különösen a prédikációk iránt szintén nagyobb nemzetközi és hazai érdeklődés mutatkozott az utóbbi időszak kutatástörténetében. A 17. századi elbeszélő egyházi irodalom kutatástörténeti kontextualizálását korábban Tüskés Gábor és Knapp Éva végezte el. (Tüskés 1997, 9–27; Knapp 2001, 9–26.)

Az imádságok és meditációk szövegének más létmódja volt, mint a prédikációkénak. Az utóbbiak elsősorban élőszóban hatottak. Ha nyomtatásban meg is jelentek, mintaadó, applikálható szövegekként szintén szóbeli úton, elsősorban a szűk lelkészi olvasóközönség prédikációs gyakorlatán keresztül juthattak el az olvasni nagyrészt nem is tudó hívekhez. (Cavallo−Chartier 1997/2000; Tóth I. Gy., 1996; Tasi 2009, 23−34.) A prédikációs kötetek jellege, vagyis viszonylag nagy mérete, kis példányszáma és magas ára sem tette lehetővé a jelentős terjedésüket. Azonban a középkori hagyományokat részben tovább örökítő kora újkori imádságoskönyvek, valamint ezeken túl a meditációs gyűjtemények, a könyörgéseket, elmélkedéseket és gyakorlati kegyességi tanácsokat tartalmazó devóciós útmutatók és életvezetési könyvek (ismertebb angol terminussal: conduct books), továbbá a katekézisek mind-mind a prédikátorok körénél szélesebb közönség számára készültek, hogy a lehető legtöbb imádsághasználót (de nem egyszerűen csak az olvasni tudókat) érhessék el.

E kiadványtípusokat az imádságos kötetekhez „közeli funkcióban használták” (Heltai 2008, 82.) a 17. században. Az említetteken túl a prédikációk is közel állnak az imádságokhoz: mind a nyomtatott szövegek, mind a szóbeli, liturgikus térben elhangzott prédikációk. Egyrészt teológiai szempontból, másrészt használati, befogadási, alkalmazási módjukat tekintve. Hiszen bár a nyomtatott prédikációskötetek valóban kevesebbekhez jutottak el közvetlenül, mint az imádságoskönyvek, viszont ez utóbbiakat is kevesen olvasták (vagy akár hallgatták) ahhoz képest, mint ahányan részt vettek a liturgikus alkalmakon. Ezeken, a prédikációk elhangzása mellett, minden alkalommal imádságokat és fohászokat is mondtak és énekeltek, illetve hallgattak a prédikátortól vagy más liturgustól – mindig közösségben. A lelkész könyörgései, illetve a közösség által mondott és énekelt imádságszövegek egy része nyomtatott (részben pedig kéziratos), mintának szánt (vagy akként használt) prédikációskötetek, ágendák és egyéb könyvek könyörgésein alapulhatott. A felsorolt sokféle szöveg- és kiadványtípus hasonló használati módja „messzemenően indokolja” (Heltai 2008, 82.) az együttes vizsgálatot.

Az imakönyvek elsősorban laikusok magánhasználatára íródtak, illetve bizonyos imádságos köteteket (így különösen az énekelt imákat, akár mint énekeskönyveket is) liturgikus, illetve paraliturgikus alkalmakon, például házi áhítatokon is használhattak. (A korszakra jellemző protestáns kegyességi és olvasási gyakorlatról: Stock 2001; Cambers 2011, 1–8, 34–35.) A „gyülekezeti énekeskönyvek otthoni használatát segítette elő”, hogy „[j]ó ideig a magánjellegű könyörgések is helyet kaptak” bennük, mint Huszár Gál 1574-es énekeskönyvében imák, Bornemisza Péter 1582-es kötetében pedig magánáhítatos énekek is. (H. Hubert 2007, 383.) A különféle imádságok liturgikus és paraliturgikus alkalmainak lehetséges listázásához jó kiindulópont lehet a gyülekezeti és szertartási éneklés hasonló felsorolása és adatolása. (H. Hubert 2004, 51–52.)

Az imádságoskönyvek serkenthették az olvasni tudókat a könyörgés módjainak megtanulására (Niekus Moore 2001, 113.), korántsem függetlenül a különböző kegyességi irányzatok hatásától. A katolikus egyházi irodalomban például főképp a 17. század első felében elterjedő „új, az egyéni vallásosságot és keresztény tökéletességet hangsúlyozó spirituális áramlat” következtében váltak ismertté, melynek ébrentartására a korábbi, polemikus művek helyett a század közepétől egyre inkább a lelki elmélyülést szolgáló, a katolikusoknál nagyrészt jezsuita meditációs munkák kerültek forgalomba, felkeltve és ki is szolgálva az új spirituális igényeket. (Tüskés 1997, 21−22.) A legtöbb imádság és imakönyv szövege ugyanis nem foglalt állást meghatározó módon dogmatikai kérdésekben, így a megcélzott és lehetséges olvasóközönség nem kizárólag a szerzők saját felekezetéhez tartozhatott. E magánolvasásra vagy (kis)közösségi kegyességi gyakorlatra szánt kötetek kiadás- és nyomdatörténeti szempontból is jelentős karriert futottak be. Az ilyen, széleskörű használatra szánt imádságos- és meditációs könyvek csak anyanyelven tudtak elterjedni, tehát számos olyan imádságos kötetet fordítottak le, amelyek eredetileg latinul vagy más köznyelven jelentek meg. E munkákat általában több alkalommal, akár különböző nyomdák termékeként, a prédikációknál nagyobb példányszámban adták ki. Kis méretük (gyakran kis nyolcadrét vagy még kisebb formátumuk) miatt olcsók, könnyen kézbe foghatók és hordozhatók, otthoni és templomi használatra alkalmasak, a prédikációknál jóval elterjedtebbek voltak. Rengeteg példány a folyamatos újra- és újraolvasás során akár szét is hullott és elenyészett, ezért maradt sokszor igen kevés példány az egyes kiadásokból. (Althaus 1914, 7; King 1985, 47; Maltby 1998, 24–29; Green 2000, passim; Niekus Moore 2001, 113.) Kiadásuk tehát komoly hasznot is hozott, ezért a nyomdászok sokszor saját vállalkozásként jelentették meg az imádságoskönyveket. (Heltai 2008, 82, 99–100, 103.) Több korabeli szöveg szerzője úgy említette a meditációs- és imakönyveket, mint amelyek laikusok általi használata a lelkészek hiánya, illetve a posztillás kötetek ritkasága miatt szükséges. Például a Caspar Sibelius imáiból készült, 1673-ban Kolozsvárott megjelent, Pósaházi János pataki (ekkor már Gyulafehérváron élő) református professzor fordításának ajánló levele így szól: „Mert ti vadtok azok a’ kik többire lelki éhségre jutottatok, se köz, se magános helyen Praedikátiokat és imádkozásokat nem halgathattok: azért e’ kis lelki patika légyen” számotokra ezek helyett. (Pósaházi 1673, A4v.) Még egy példát említek az ország túlsó végéről. A kőszegi lutheránus lelkész és szuperintendens, Szentzi Fekete István Lelki nyugosztalo orak című, Henrich Müller könyvéből fordított 300 „házi és asztali” elmélkedésének elöljáró beszéde azt hangsúlyozza, hogy a kötet akár a paraliturgikus alkalmakon a laikus prédikációk alapjául is szolgálhat. Szintén utal a meditációs- és imádságoskönyvek kiadványtípusának méretére is: „Mivel a’ mi Magyarinknak kevés Postillájok van, ez is egyik lehet, a’ mellyel Postilla gyanánt élhetnek, kiválképpen az ollyatén helyeken, a’ holott Lelki Tanittók nintsenek. […] És igy mind háznál, mind uton, s’ mind mezöben praedikátiot tarthat, ezen sebben vagy szablya-tarsolban hordozo Postillátskábúl, a’ hol ember Lelki Tanittóbúl fogyatkozást lát.” (Szentzi Fekete [1681?], [)(4r]–[)(5v], kiemelés tőlem: F. G. T. − Szentzi Fekete elmélkedéskönyvéről és lehetséges datálásáról: Fajt 2010, 50.)

Johannes Wallmann arra hívta fel a figyelmet, hogy csupán az imádságoskönyveket vizsgálva nehéz megállapítani a kora újkori magánkegyesség határait. Mind az énekelt, mind a prózai imádságok esetében, akár egyes, akár többes szám első személyű alanya van az adott szövegnek, a magánimádságokat (az olvasni tudás könyvek csak anyanyelven tudtak elterjedni, tehát számos olyan imádságos kötetet fordítottak le, amelyek hiányában persze már ez esetben is akár felolvasásra szánt szövegeket) pragmatikai szempontból igen gyakran közösségi használatra fogalmazták meg. E kettős rendeltetést – hasonlóan, mint több énekeskönyv esetében (Gábor 2004b, 12; Farmati 2004, 61−66.) – időnként a címlapon is jelezték. Számos protestáns házi imádságoskönyv könyörgéseit táblázatokba foglalva osztották be a vasár- és ünnepnapi perikópának megfelelően. (Wallmann 2001, 29–33; Ueding 1994, 1348.) Az imákat egyrészt liturgikus eseményen a szakrális térben, vagy a templomon kívül, de lelkész által irányított alkalmon, például temetési szertartáson vagy iskolai áhítatokon használták. A protestáns egyházakban is erősen szabályozták az istentiszteleti rendtartást, és előírták az ott mondandó szövegeket. (Például az anglikán egyház különösen hatékonyan az 1549-től kötelezően bevezetett liturgiai szabályozással, a Book of Common Prayerrel.) Másrészt, ahogyan az utóbb említett angol szertartási könyvet sem csak liturgikus alkalmakon kellett használni, úgy az alfabetizáció terjedésével számos más anyanyelvű imádságoskönyvnek és könyörgésnek is fontos szerepe volt a paraliturgikus házi- és magánkegyességben, az otthoni áhítatokon. E szövegekkel olvasás, házi felolvasás, illetve a családfő általi előimádkozás, továbbá egyéni vagy kisközösségi éneklés során is találkozhattak használóik. (Vö. Cambers 2011, passim.) E gyakorlattal a 17. század második felének magyar református szövegei közül elsősorban id. Köleséri Sámuel Josue Szent Maga-El-Tökellese című munkája foglalkozik (Köleséri 1682a), mely kérdést Gyulai Éva elemezte (Gyulai 2006a).

H. Hubert Gabriellának a gyülekezeti énekek műfaji kérdéseire, illetve az istentiszteleten belül elfoglalt helyük vizsgálatára irányuló, lényegében használattörténeti kutatásai szerint sok zsoltárt és éneket imádságként, bizonyos imádságokat pedig énekelt formában is alkalmaztak – nemcsak a kora újkorban, hanem már keletkezésüktől fogva. H. Hubert a gyülekezeti ének kapcsán vizsgálja a szövegek éneklőinek („befogadóinak”) műfaji és értelmezői tapasztalatát. Az úzus, az egykori használat felől – előszavakból, élőfejekből, tartalomjegyzékből történő rekonstrukció alapján – látja feltárhatónak az implicit műfaji rendszert történeti-poétikai szempontból. (H. Hubert 2005; H. Hubert 2007, 389. − Az imádságok és énekek összetartozásáról, az ima-énekeskönyvekről: H. Hubert 1989, 298−305; H. Hubert 1996; H. Hubert 2004. − A német liturgiatörténetben is végig jellemzőek maradtak az ilyen műfaji átfedések a 16–17. század során, lásd: Niekus Moore 2001, 113.) „Ima és ének összetartozása teológiai közhely. A 17. századtól kezdve jelennek meg nálunk az úgynevezett ima-énekeskönyvek, amelyek gyülekezeti és magánhasználatra egyaránt alkalmasak voltak.” (H. Hubert 2009, 165.) E teológiai közhelyről így ír például Amesius az először 1623-ban megjelent, Magyarországon csak 1685-ben kiadott, ám már a korábbi, 17. század közepi hazai imádságelméleti gondolkodásban is meghatározó Medulla Theologicában: „Oratio vocalis, est vel in prosa, vel in Metro. In metro cantus est conjunctus, atque idcirco major debet esse cura sermonis & toni quam in prosa.” (Amesius 1685b, 254. − Kiemelés az eredetiben.) Lásd még ugyanezt Martonfalvi Tóth György 1679-ben megjelent Taneto és Czafolo Theologiája című munkájában, a Taneto Theologia II. könyvének IX., A’ Könyörgésröl szóló részében: „Hány-képpen lészen a’ szóbéli könyörgés? Két-képpen: beszéddel, mint a’ Mi Atyánk; énekléssel, mint a’ Soltár. Mi végre rendeltetett az éneklés? Lelki gyönyörködtetésre, hogy az elme az éneklendö dolog felöl való elmélkedésben, továb tartóztattassék. Illendö-é a’ Tiz parancsolatot, a’ Hiszekedgy-Istent, a’ Christus szenvedésének historiáját, ’s. t. b. énekleni? Nem igen: mert az ének könyörgés: de ezek nem könyörgés[ek]; mivel ezekben sem kérés, sem hálá-adás nem találtatik.” (Martonfalvi Tóth 1679, 259.)

Elsősorban Fekete Csaba folytatott jelentős kutatásokat a protestáns énekelt és prózai imádságok liturgikus és paraliturgikus (házi- és magánáhítatok alatti) funkcióiról, valamint az egyes imádságok – akár még felekezeti határokat is átszelve – kötetről kötetre, liturgiáról liturgiára történő vándorlásáról. E vizsgálatok is az imaszövegek használata felől közelítenek a műfaji kérdések felé. Fekete Csaba egyik szövegkiadása és kísérőtanulmánya azt is megmutatta, hogy a szertartáshoz nemcsak például a posztillás kötetek prédikáció előtti és utáni imádságai, hanem önálló imádságoskönyvek szintén szorosan hozzátartozhattak. (Fekete 2000, XIV−XV; Fekete 2003a, 65–98; Liturgia Sacra Coenae 1658/2003; Fekete 2007a; Fekete 2007b; Fekete 2008a.) Ezeket a kiadás- és könyvtörténeti alapozású használattörténeti kutatásokat érdemes lenne kiterjeszteni az imádságoskönyvekre is.

Az imádságoskönyvek használóira (olvasóira, a felolvasások hallgatóira stb.) azáltal is komolyabb hatást gyakorolhattak e szövegek, hogy mind a prózai, mind a verses (énekelt) könyörgések legnagyobb részben egyes vagy többes szám első személyben íródtak. Ez azt jelenti, hogy az imádkozóknak grammatikai transzformáció nélkül lehetett ezeket újramondaniuk, énekelniük és magukra alkalmazniuk. Az imaszövegek beszélőjének hangját tehát a sajátjukként tudták megszólaltatni, illetve mintául is lehetett ezeket venni a saját prózai (ritkábban: verses, énekelhető) imádságok megfogalmazásához. E grammatikai jellegzetességük miatt az olvasott, hallott, énekelt imádságokat − a hallgatósághoz/olvasóközönséghez leginkább többes szám második személyben szóló prédikációszövegekhez képest − közvetlenebbül lehetett interiorizálni. (Erdei Klára a hittételekről szóló elmélkedéseket értelmezte úgy, mint amelyekben megtörténik az objektív, az egyház minden tagja által elfogadandó dogma individualizációja. Erdei 1990a, 3.) Ugyanez igaz az életvezetési könyvekben található imádságokra és meditációkra, illetve a káték kérdéseire adott válaszokra: ezek is mind első személyben íródtak, így szintén közvetlenebb hatást gyakorolhattak használóikra (olvasóikra, a felolvasások hallgatóira, a kátéistentiszteletek hallgatóira, a káté szövegek megtanulóira stb.), erősebben befolyásolhatták a teológiai meggyőződéseket és a közösségi önszemléletet, mint a prédikációk. Az imádságok és katekézisek mellett természetesen a prédikációk és más műfajú prózai és verses szövegek is hatni akartak a megszólított hívek hitére, érzéseire, kegyességgyakorlására, bűnbánatára, követendő mintákat előírva számukra. (Vö. Karant-Nunn 2010, 6, 105, 112–114, a katekézisekről: 116–118.)

A precatio publica és a precatio privata viszonyának értelmezése fontos kérdés volt a kora újkorban. A szakirodalomban először Paul Althaus vizsgálta alaposan, hogy míg a legkorábbi protestáns imádságok a közösség megszólalását fejezték ki a mi alannyal, az alkalmi imádságokat tartalmazó új kötetekben helyet kaptak az egyéni szükségleteket és tapasztalatokat figyelembe vevő én megnyilvánulásai is. (Althaus 1927, 60.) Az egyes és többes szám használatának egy szövegen belüli keveredésére, illetve a szövegben is rögzített grammatikai transzformációkra már az ószövetségi Zsoltárok könyvétől van példa, s így természetesen a zsoltárok jelentős hatástörténetében is. Szenci Molnár Albert Imádságos könyvecskéjét bemutatva így szól erről P. Vásárhelyi Judit: „Az imádság kollektív jellegét hangsúlyozzák a 18. zsoltár változtatásai, ahol is egyes szám első személy helyett – mint az 1623-as [Heinrich Bullinger féle, Joannes Jacobus Frisius átdolgozásában megjelent] Gebetbuch-ban is – többes szám első személyt használ” Szenci. (P. Vásárhelyi 2006, 129.) Pápai Páriz Ferenc 1710-ben megjelent imádságoskönyve szintén ezt a gyakorlatot alkalmazta a mintául szolgáló zsoltárokkal.

Figyelembe kell venni mindehhez az ószövetségi teológiai és irodalmi vizsgálatokat, amelyek a német kora újkori zsoltár- és imádságirodalom kutatásának alapjául is szolgáltak. Hermann Gunkel már a 20. század elejétől alaposan foglalkozott a zsoltárirodalommal, nem egyszerűen műfaji és formai szempontból, hanem hangsúlyt helyezve arra is, hogy a zsoltárok miként funkcionáltak az egyének és a közösségek életében, milyen céllal és hogyan használták ezeket a szövegeket. (Gunkel–Begrich 1933; Gunkel 1967.) A II. világháború után főképpen Claus Westermann és Hans-Joachim Kraus folytatta ezt a kutatást, a lamentációs zsoltárokra is fókuszálva. (Westermann 1977; Kraus 1978.) Az ő kutatásaikat továbbgondolva Paul Ricoeur beszélt az egyéni és a közösségi panasz összefüggéseiről. (Ricoeur 1998/2003, 354.) Újabban Paul Wayne Ferris és mások foglalkoztak a közösségi lamentációval. Ferris a könyvében elsősorban ezek jellegzetességét vizsgálta, azt, hogy milyen liturgiai funkciói vannak e zsoltárszövegeknek, illetve, hogy milyen kapcsolat van az egyéni és a közösségi használatra készült és/vagy a közösség nevében megszólaltatható panasz és siralom között. (Ferris 1992, 9−10, 147−148. Lásd még: Hvidberg 1938/1962; Meinschein 1988; Boyce 1988; Bautch 2003.)

A kora újkorral foglalkozó magyar szakirodalomból Oláh Szabolcs főképp az egyes szám első személyű kora újkori versek, pontosabban a lelki énekek mint énekelt imádságok közléshelyzetéről, hermeneutikai szituációjáról írva hangsúlyozta, hogy a szövegek „lírai énje”, az egyes szám első személyű alany „teret kínál a későbbi felhasználónak, aki e poétikai tér beszédtetteit a saját helyzetére aktualizálhatja majd”. Heinz Schlafferre támaszkodva vizsgálta a szöveg beszélő énjével és közléshelyzetével való befogadói azonosulás pragmatikáját, azt állítva, hogy a „lelki ének lehetőséget kínál a felhasználónak az »után-mondásra«: a más helyzetben megvalósítható »után-alkotásra«.” (Oláh 2005a, 178–179, 192–193; valamint Oláh 2005b, 282–283, 286–287, 291. Vö. Schlaffer 1995.) Így a meditációkban, illetve imádságokban könnyebbé válhatott a szövegben megfogalmazott dogmatikai tartalom egyéni átsajátítása, a kegyességi attitűddel való azonosulás. (Erdei 1990a, 3.) Heltai János szerint az énekek közös liturgiai éneklése során, a személyes (vagy kisközösségi, például családi) hitélet alkalmával, valamint „az imádság szövegének elmondásával vagy önálló megfogalmazásával a didaxis már nem külső, hanem belső imperatívuszként jelenik meg. Immár az »én« kívánja Isten segítségét, kegyelmét, Istennek tetsző életét, s az én ad ugyanezért hálát”. (Heltai 2008, 79–80, valamint 36, 72. – Lásd ehhez az összefüggéshez Paul Ricoeur kijelentését, mely szerint „az ima az a beszédaktus, melynek révén az »én«-t mondó imádkozó az Istenhez mint legfőbb »te«-hez fordul.” Ricoeur 1998/2003, 353.)

Szilasi László 2008-as monográfiájának egyik emlékezetes fejezetében a többes szám első személyű megszólalást, az imádságok közléshelyzetét megjelenítő panaszos verseket vizsgálta retorikai szempontból. (Szilasi 2008, 254−264; lásd még Szilasi 2009.) A kora újkori költeményektől 19. századi, sőt még későbbi versekig ívelő líratörténeti folyamatot rekonstruálva egyetlen beszédhelyzet alakulását mutatta be Rimay János Ó, szegény megromlott… incipitű versétől Kölcsey Hymnusáig. (Szilasi – Dávidházi Péteréből kiinduló – interpretációjában ez a folyamat egyébként teleologikusnak is látszik. Az alábbi kurziválásaim erre utalnak.) Eszerint Rimay szövegében a beszélő „hangsúlyos aposztrophéval” még csupán megszólítja a közösséget és hozzá intézi szavait. A záróstrófában a beszélő a befogadók számára már a közös kimondás lehetőségét is megmutatja, hiszen „saját arcát és hangját” „kínál[ja] fel a haza és a nemzet Istenhez szóló kesergésének, sírásának, kiáltásának médiumaként”: „Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem, / Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem, / Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem”. A Rimay-vers zárlatának felhívását (Szilasi szerint előbb Bónis Ferencnek a Fekete gyásszal beborult… kezdetű keserve, majd a Rákóczi-nóta közvetítésén keresztül) Kölcsey Hymnusa teljesíti be: retorikailag, a közös újra- és újraénekléssel pedig pragmatikailag is. Így történhet meg, hogy „a beszélő a közösséghez való beszédet, az Istenhez történő odafordulást és (nem utolsósorban) a közöttük történő közvetítést egyetlen, prosopopeikus beszédszituációban összegezze: hogy a közösség, valóban vele és általa, az ő hangján és az ő orcájában, képviselője által kesereghessen, sírhasson, kiálthasson Istenéhez”. (Szilasi 2008, 261; Dávidházi 1996/1998.)

Szilasi a retorikai elemzést a „magyar irodalomra talán egészében is jellemző patetikus nemzeti panaszosság […], a szomorúságra való hajlam” bizonyítására használta, hangsúlyozva, hogy az egyéni panasz folyamatosan összefonódott a siralom közösségi megszólaltatásával – ahogyan ez, mint fentebb láttuk, az ószövetségi lamentációs zsoltárirodalomban is tapasztalható volt. Az említett verseken túl Szilasi még – Ács Pál nyomán – Újfalvi Imre Keresztyéni énekek című 1602-es gyűjteményéről szólt (Újfalvi 1602/2005; Ács 2005, 57.), amely „vegyes énekrészében […] a hangvételre, s nem a konkrét tartalomra ügyelve szorosan egymás mellé rendezi, példának okáért, a Siralmas panaszokat is: előbb az Ecclesiáéit majd Magyarországéit. Noha teológiailag talán igen, de ideológiailag természetesen sohasem volt ellentét a nemzeti panasz és az Istenhez való siralmas könyörgés között: szoros összetartozásuk a korabeli gondolkodás közhelye.” (Szilasi 2008, 263.) Álláspontom szerint tehát a jelen fejezetet eredetileg közlő monográfia (Fazakas 2012) címében említett közösséget sem csak nemzetiként, hanem – ettől elválaszthatatlanul – vallási, még inkább felekezeti összefüggésben is értelmezték a kora újkori patriotizmus keretében. (Lásd ehhez Kaiser 1961; Friedeburg 2005; Tüskés 2007; Trencsényi−Zászkaliczky 2010 stb.) Említett könyvem elemzései elsősorban ezt a kettősséget mutatják meg.

Szilasi hivatkozott kutatásából kiindulva, de megállapításai árnyalási kísérletével négy, a jelen fejezet forrásául szolgáló monográfiában bizonyított módosítási javaslatot fogalmazok meg az alábbiakban.

Egyrészt a magyarországi közösségi önszemlélet alakulástörténetének vizsgálata szempontjából igen lényeges, hogy a Szilasi által rekonstruált, hosszú líratörténeti folyamat „hagyományszálai” az 1823-ban írt Hymnushoz képest jóval hamarabb „összefonódhattak”, „maradandó mintát kínálva fel a patetikus nemzeti panaszosságra”. (Szilasi 2008, 252−253, 263−264.) A 16. és 17. században ugyanis számos magyar nyelvű, prózai és verses (énekelhető) imádság már megteremtette a Szilasi által rekonstruált folyamatban majd csak a Hymnusban megvalósuló beszédhelyzetet. (Szilasi – szerintem kissé erősen – történetet rekonstruáló szövegéhez kapcsolódva idéztem fel megint, szelíden ironikus gesztussal, az időhatározókat.) Nemcsak a grammatikai, hanem a pragmatikai azonosulás is lehetséges azokban az ima- (és bizonyos ének)szövegekben, amelyeket a magyar reformátusok imádkozhattak, énekelhettek újra és újra. Könyvemben elsősorban a részben közösségben, részben magánosan használt (olvasott, felolvasott, hallgatott) könyörgéseket tartalmazó imádságoskönyveket elemeztem. Több helyen bevontam az értelmezésbe, bár szisztematikusan nem vizsgáltam a 17. század második felének további prózai imáit és – főképpen a Régi Magyar Költők Tára kiadásai alapján – verses (énekelhető) könyörgéseit. Az imádságoskönyvek könyörgéseinek tropológiai jellegű interpretációiba helyenként szintén bevontam a vizsgált prózai és énekelt imádságokkal hasonló kontextusban értelmezhető, nem imaformájú versek szövegét.

Másrészt azért fontosak az általam monográfiában (Fazakas 2012.) vizsgált imádságszövegek, mert – aposztrophéval a közösséghez fordulva – grammatikai azonosulást is felkínáltak a megcélzott használók számára. Ezeknek az imaszövegeknek az elterjedése, (gyakori) használata a pragmatikai azonosulást is lehetővé tette az olvasóknak, éneklőknek, újramondóknak. A Szilasi által elemzett 17. századi versek jelentős része az ilyen imákhoz hasonlóan, de talán kisebb mértékben funkcionálhatott valódi közösségben énekelt könyörgésként. Vagyis ez utóbbiak a legtöbb imádságnál pragmatikailag kevésbé (vagy kisebb hatással) tudták megvalósítani a fentebb hivatkozott Rimay-vers zárlatának Szilasi szerinti intencióját. Később persze a sokat énekelt Rákóczi-nóta és a Hymnus már erre is képes volt.

Harmadrészt, a közösség siralmas hangjának megformálásán túl az imádságoskönyvek és egyéb prózai és verses imák szövegei a Szilasi által rekonstruáltakhoz képest mást is felajánlottak használóik számára. Amikor ugyanis ezek az imaszövegek sírásról beszéltek, akkor a közösség siralmán és panaszán túl – hiszen nagyrészt a közösségi lamentációt színre vivő zsoltárszövegeken alapultak – a penitencia, a közösségi bűnbánó sírás regiszterét is megjelenítették, lehetővé téve az e megszólalásmóddal való azonosulást is. Ezért „a haza és a nemzet Istenhez szóló kesergésének, sírásának, kiáltásának” (Szilasi 2008, 259.) 17. századi protestáns fogalomhasználatát nemcsak a gyülekezeti énekekben, hanem a prózai imádságokban, imakönyvekben is szükséges megvizsgálni.

Negyedrészt, még ha a hivatkozott monográfiámban vizsgált prózai imádságszövegek retorikai, irodalmi szempontból kisebb teljesítmények is, mint a Szilasi által elemzett 17. század eleji költemények, a szerző által megfogalmazott elméleti belátásokhoz, illetve kidolgozott elemzési gyakorlathoz kapcsolódva értelmezem magam is az imádságokat grammatikai és retorikai szempontból, a tropológiai vizsgálattal az antropológiai távlatokat is megnyitva. Szilasi László könyve, illetve ennek Hajlam a búra… című fejezete egyszerre kínál jó kiindulópontot a többes szám első személyű imádságszövegek közösségi önszemlélet-formálása, valamint a siralmas és bűnbánó imádságok retorikája kutatása számára. (Szilasi 2008, 22−23, 81, 254−264.) Magam is elsősorban e monográfiára alapozva, valamint Imre Mihály két tanulmányából és 1995-ös könyvéből kiindulva (Imre 1987–1988; Imre 1989; Imre 1995), továbbá a hasonló történészi feldolgozásokat követve (Péter 1973; R. Várkonyi 1999.) dolgoztam fel a 17. század második felének református imádságoskönyveit. (Fazakas 2012.)

2. A kora újkori protestáns imádságkutatás nemzetközi és hazai helyzete

Bár a német szakirodalomban a 19. századtól kezdve ösztönöztek nagyobb távlatú és szélesebb merítésű kegyességtörténeti vizsgálatokat, Friedrich Heiler a 20. század elején arról panaszkodott, hogy az összes tudományágban hiányos az imádságkutatás. Ezért „minden teológia középpontjába” akarta állítani e vizsgálati szempontot. (Heiler 1918. Vö. Jung 1998, 20.) A mai kutatók is elődeik között sorolják fel Johann Cosack, Hermann Beck, Constantin Grosse, Stephan Beissel, továbbá a komolyabb nemzetközi visszhangot kiváltó, már említett Heiler, valamint Paul Althaus század eleji munkáit. (Cosack 1871a; Cosack 1871b; Beck 1883; Grosse 1900; Beissel 1909; Althaus 1914; Althaus 1927; Heiler 1918. − Vö. Wallmann 2001, 14. − A 19. század végi és 20. század eleji nemzetközi szakirodalomról először magyarul: Incze 1931, 3–24; 71–84.) Szoktak hivatkozni a 20. század közepéről, második feléből is néhány kutatóra, akik valamelyest foglalkoztak a középkori (például Haimerl 1952.) és a 16–17. századi imádságokkal. (Zeller 1962; Zeller 1978, 27, 41–44, 47.) Mindennek ellenére még az 1980-as, 90-es évek német szakirodalmában is – Eckart Conrad Lutztól Martin Jungig – többen kiemelték, hogy a gyakorlati teológiai szempontú összefoglalásokon kívül a nemzetközi tudományosság nem fordított kellő figyelmet az imádságokra, s erősen hiányolták a kora újkori protestáns imádságirodalom- és imádságoskönyv-kutatást. (Lutz, E. C. 1984; Vogler 1992; Jung 1998, itt 22 stb.) Az említett szerzők a munkáikkal részben maguk pótolták az elmaradásokat, ám jelentős lépéseik ellenére Johannes Wallmann még 1998-ban, egy fordulatot hozó wolfenbütteli imádságtörténeti konferencián, illetve az ennek anyagából készült kötet bevezető tanulmányában is csak azt állapíthatta meg, hogy a korábbi időszakhoz képest még mindig keveset változott a kutatás helyzete, főképp a reformátorok (Luther, Zwingli, utóbb Melanchthon) imádságainak, imádságelméleteinek szélesedő vizsgálataihoz képest, valamint a késő-antik és középkori imádságok kutatásához viszonyítva. (Hammerling 2008.) Azonban részben éppen magához Wallmannhoz kötődik az imádságnak a kegyességtörténeti kutatások legfőbb tárgyaként történő kijelölése, valamint a korábban különösen hiányos 17. századi protestáns imádságkutatás. (Lásd Wallmann 2001; valamint Jung 1998.) Ferdinand van Ingen a kora újkori imádságos kötetek interdiszciplináris szempontú: teológia- és kegyességtörténeti, művelődés- és irodalomtörténeti kutatásának fontosságát is hangsúlyozta. (Ingen 2001.) A kora újkori imádságirodalom iránt lassan növekvő kutatási érdeklődés mellett pedig az 1990-es évektől a nagyobb hagyományra visszatekintő teológiai vizsgálatok is rendszeresebbé és összefogottabbá váltak. (Lásd például Campi–Grane–Ritter 1999; Graf 2000.)

Az imádságtörténeti kutatások terén az angolszász tudományosság – a némethez képest – kezdettől fogva némi hátrányban volt. Az általános imádságvizsgálatokat Friedrich Heiler könyvének 1932-es angol fordítása indította el (Heiler 1932.), a kora újkoros kutatásokat pedig Helen C. White-nak a 17. század kegyességi prózairodalmáról szóló, az előző évben megjelent könyve. Két évtizeddel későbbi munkájában folytatta a 16. századi egyéni kegyesség, illetve az erre hatást gyakorló középkori és kora újkori imádságos könyvek (Hórák könyve, illetve a laikusok számára készült Primer) vizsgálatát. E kutatásokat Charles C. Butterworth, C. J. Stranks és mások folytatták. (White 1931; White 1951, 53–133; 149–196; Butterworth 1953; Stranks 1961, 13–34.)

Az 1950-es, 60-as években fellendülést mutatott a kegyességi irodalom más területeinek kutatása is. (Az irodalomtörténeti szempontú imakutatások egyik jelentős inspirálója volt: Martz 1962.) A puritánus és anglikán devóció vizsgálatával különösen sokan foglalkoztak. Nemcsak a 16–17. századi protestáns munkákat vizsgálták, hanem ezek középkori előzményeiről, illetve katolikus kegyességi párhuzamairól is számot adtak, továbbá a liturgikus imádságokat dolgozták fel alaposabban. (Wakefield 1957; Stranks 1961; Davies 1975.) Faye L. Kelly a 16. századi angol imádságtörténetről szóló áttekintésben az imádság természetét a populáris kultúra összefüggésében vizsgálta (Kelly, F. L. 1966.), de munkája ugyanúgy csupán kérdésfelvető dolgozat maradt, mint Diane Karay Tripp bevezető áttekintése. (Tripp 1996.) A kora újkori imádságirodalom és a poézis (különösen George Herbert költészetének) viszonya az 1970-es, 80-as években kapott nagyobb figyelmet, több jelentősebb áttekintés is született. (McGuire 1974; Nuttal 1980; Zim 1987; Strier 1983; Sherwood 1989; Schoenfeldt 1991 stb.) A Hórák könyve laikusok által használt változatának az 1950-es években elkezdett, fent említett kutatása az utóbbi időben újabb lendületet kapott. (Wieck 1988; Wieck 1997; Wieck 2008; Janton 2004; Duffy 2006; Kelly, K. M. 2007.) Az imádságirodalom angolszász szakirodalmának azonban kezdettől fogva leginkább kutatott témája a Book of Common Prayer volt, legújabban is kiváló írások jelentek meg erről. (Példák a korai kutatásból: Pullan 1900; Procter 1901; újabban: Maltby 1998; Targoff 2001; Marsh 2001; Rosendale 2007; Ginn 2007. Kitűnő bibliográfia az imakönyv kiadástörténetéről: Griffiths 2002.)

A felsorolt eredmények ellenére hasonló volt az újabb angol szakirodalom látlelete is, mint Johannes Wallmann-nak a német kutatástörténetről festett 2001-es képe. Előbb Sam D. Gill kevesellte, illetve tartotta naivnak az imádság kutatását (Gill 1987.), majd Cynthia Garrett a hiánypótló, 17. századi imádságelméleteket tárgyaló áttekintésében vélte úgy, hogy az addigi teológia-, vallás- és irodalomtörténet nem mutatott különösebb érdeklődést a reformáció után igen sokféle és rendkívül népszerű angliai magánimádságok (private prayers) és imádságos kötetek létrehozása számára praeceptumként szolgáló imádságelméletekkel (prayer guides) kapcsolatban. Garrett szerint ennek az volt az oka, hogy a vizsgálatoknak éppen az említett diszciplinák között kellett volna megtörténnie, de úgy vélte, hogy egyetlen tudományterület kutatóit sem érdekelték igazán e szövegek. (Garrett 1993, 328–329.) Újabban azonban fellendülést mutat az imádságkutatás, különösen egy jelentős brit projektumnak köszönhetően, amelynek résztvevői az 1540-es évektől az 1940-es évekig négy évszázad államilag elrendelt imádságait, böjtjeit és hálaadásait vizsgálják angliai és nemzetközi összefüggésben, részben korábbi szakirodalmi eredmények nyomán. (British State Prayers, Fasts and Thanksgivings, 1540s to 1940s. http:// www.dur.ac.uk/history/research/research_projects/british_state_prayers/)

Amennyiben a nemzetközi szakirodalom fenti áttekintését összevetjük a vonatkozó magyar kutatástörténettel, akkor láthatóvá válik, hogy a legújabb német és angol tudományosságnak, az előzmények keveslése ellenére, van mire építkeznie. Tarnai Andornak, Szigeti Jenőnek és Bartók Istvánnak viszont a magyar imádságirodalom korábbi kutatására vonatkozó hiányérzete jóval érthetőbb. (Tarnai–Csetri 1981, 142; Szigeti 1984/2002, 81; Bartók I. 1998, 150.) Ugyanis az ő munkáik előtt – néhány jelentős részelemzést nem számítva – nem történt meg az imádságirodalom szisztematikus vizsgálata (nemcsak a protestánsé, a katolikusé sem). Ez az oka annak, hogy Bartók is csak Incze Gábor 1931-es és Gajtkó István 1936-os, bőséges szövegközlésekkel megjelentetett áttekintéseire tudott hivatkozni. (Incze 1931; Gajtkó 1936. Elvileg létezik még egy katolikus összefoglalás, de ez Bajáki Rita szóbeli közlése szerint lappang. László 1926.)

Bartók, miután felhívta a figyelmet a magyar szakirodalom elmaradásaira, német és angol kollégáihoz hasonlóan megpróbált behozni valamit a lemaradásból, rá azonban jóval több feladat hárult. Lehetőségeihez képest azonban maradéktalanul elvégezte munkáját: Imre Mihály szerint a Medgyesi Pál Doce nos oraréjáról szóló rész Bartók kötetének „egyik legszínvonalasabb fejezete” (Imre 2001, 140.), még ha az ars orandival foglalkozó szakasz az ars concionandiról írott fejezethez képest kisebb terjedelmű is. (Bartók 1998. A monográfia imádságtörténeti szempontú előmunkálatai: Bartók I.–Szőnyi Gy. E. 1978; Bartók I. 1994.)

A 18. századi magyar protestáns imádságirodalmat (és előzményeit) áttekintő Szigeti Jenő szintén azt állapította meg, hogy az „imádsággal foglalkozó magyar nyelvű teológiai irodalom is szegényes”, hiszen az előbb említetteken kívül csupán egy nagyobb összefoglalás jelent meg a témában, Csiky Lajos könyve (Csiky 1886.), az „egyetlen, újabbkori magyar nyelvű imádságtan (euchetika)” (Szigeti 1984/2002, 82.), ráadásul már jóval több, mint egy évszázada. E munka számba vette az imádság bibliai megjelenéseit, valamint a filozófiatörténet néhány gondolkodójának az imádsággal kapcsolatban megfogalmazott véleményét. Részletes bibliográfiát is adott a 16–20. századi magyar nyelvű imádságoskönyvekről. E könyvészeti listának az volt a sajátos jelentősége, hogy Ipolyi Arnold (Csikyvel éppen egy időben, de az ő munkájáról még nem tudva) mondta ki, hogy „[a]z imádságos könyvek irodalmi története sem a külföldön, sem nálunk nincs megírva. Még bibliographiája sincs összeállítva.” Diagnózisát azzal a jelen áttekintés számára is fontos megállapítással folytatta, hogy az imakönyv a „nép nagy részének egyedűli olvasmányát képezi”, a Biblia és a káté után ezeknek a szövegeknek van a „legmélyebb befolyás[uk] az emberiség valláserkölcsi érzelmeinek felkeltésére”. (Ipolyi 1887, 85.) Csiky 1886-os könyve és Incze Gábor 1931-es összefoglalása-szövegközlése, illetve az általa gondozott imakönyvkiadás-sorozat közötti időszakban megjelent néhány rövidebb írás (például: Ferenczi 1925; Kelemen 1920; Révész 1924; Gulyás J. 1932.), több fontos imádságoskönyv-kiadás (Horváth C. 1895. Lásd még Horváth J. 1931, 164–171; Bartók Gy. 1909; Kanyaró 1905; Péchi 1914; Kristóf 1930.), illetve néhány antológia. (Kovács S. 1899; Révész 1922.)

A II. világháború utáni évtizedekben csak kisebb tanulmányok születtek a kora újkori imádságokról (például Esze 1957; Esze 1964; Balázs L. 1978.), hosszú ideig egyedül az archaikus imádságkutatás mutatott fel a témában jelentős eredményeket. (Erdélyi 1976; Erdélyi 2001.) Protestáns oldalon az első komolyabb áttekintés az Incze Gábor könyvét a 18. századdal folytató Szőnyi György, illetve Szigeti Jenő tanulmányai voltak az 1970-es, 80-as években. (Szőnyi Gy. 1977; Szigeti 1984/2002.) Dienes Dénes újabban ugyancsak 18. századi témájú kegyességtörténeti monográfiát adott ki, de bizonyos fejezeteiben nemcsak a tárgyul választott századdal foglalkozott, hanem kitekintést tett az előzményekre – több esetben az imádságok vonatkozásában is. (Dienes 2002. Lásd még Dienes kiadásában: Losonczi 2006.)

A kora újkori imádságkutatás talán legfontosabb mérföldköve Bartók István említett monográfiájának imádságelméleti fejezete és annak előmunkálatai voltak. Inspiráló hatása miatt újabban több olyan, részben szövegkiadásokhoz kapcsolódó munka született, amely komplex módon vizsgálja a kora újkori magyar protestáns imádságirodalom retorikai, kegyességtörténeti és műfaji kérdéseit. Előbb (már Bartókot megelőzően is) főképp 18. század eleji főúri imakönyveket adtak ki, illetve vizsgáltak alaposabban: például Ráday Pál (Ferenczy 1909; Gorzó 1915; Gyenis 1980; Czeglédy 1980; Szelestei Nagy 1980.), Bethlen Miklós (Gyenis 1957; Tóth Zs. 2000, 210–234; Tóth Zs. 2007, 53–98.), Petrőczy Kata Szidónia (S. Sárdi 1976; S. Sárdi 1997; S. Sárdi 1999; S. Sárdi 2009.) és Árva Bethlen Kata (Nagy 2012.) munkáit. Legújabban Zay Anna (Zay 1721/1999.), Huszár Gál és Huszár Dávid (Fekete 2000.), Szenci Molnár Albert (P. Vásárhelyi 2006, 117–133; Szenci Molnár 1621/2002; Szenci Molnár 1621/1999.), Heltai Gáspár (Balázs M. 2006.), id. Köleséri Sámuel, Técsi Joó Miklós (Fazakas 2005; 2007.) imádságoskönyvei jelentek meg a korábbi elemzéseket gazdagító vagy azok hiányát pótoló kísérőtanulmányokkal. Kemény János Gilead Balsamumáról is többen írtak, bár a könyv teljes szövege nem érhető el modern kiadásban. (Csabai 1911; Malártsik 1911; V. Windisch 1959, 27–29; Fazakas 2004; Pénzes 2011.) Mindenképpen fontos lenne e kiadói és értelmezői munkát folytatni, és további protestáns imádságelméleti könyveket elérhetővé tenni, akár kritikai, akár facsimile kiadás formájában. Medgyesi Pál Doce nos orare, quin et praedicare című kézikönyvének, illetve néhány fent említett imádságoskönyvnek a fotómásolatai már elérhetőek az interneten, de szükség lenne Komáromi Szvertán István, Szathmári Pap János, Borosnyai Nagy Zsigmond és mások munkáinak közzétételére is. (Komáromi Szvertán 1651; Szathmári Pap 1707; Borosnyai Nagy 1736.) Néhány népszerű, a kora újkorban sokszor megjelent imádságos- és életvezetési könyv modern kiadásával is bővíthető lenne a fentebbi lista: például Szathmárnémethi Mihály és Ács Mihály imakönyveivel, valamint Medgyesi Pál Praxis pietatisával és Pápai Páriz Imre Keskeny útjával. (Szathmárnémethi 1673; Ács 1696; Medgyesi 1636; Pápai Páriz I. 1647.)

3. A kora újkori protestáns imádságoskönyvek kutatása

Köztudott, hogy a kereszténység korai évszázadaitól kezdve a Zsoltárok könyve (mint a Biblia par excellence imakönyve) alapvető imádsággyűjteményként szolgált az európai kegyességtörténetben: mind a nyilvános liturgiában, mind az egyéni kegyességben. A középkori könyörgések jelentős hányada nagyrészt (bár korántsem kizárólag) a Zsoltárok könyvéből származó imarészletekből épült fel. Miként a zsoltárok és gyülekezeti énekek is töltöttek be imádságfunkciót, mind a magánhasználatban, mind liturgikus és paraliturgikus kontextusban (fent, az 1. fejezetben szóltam erről), úgy a zsoltárgyűjtemények és énekeskönyvek is nehezen választhatók el az imádságoskönyvektől. (White 1951, 31–33; Niekus Moore 2001, 116–117.)

Luther imádságokat és más műfajú szövegeket tartalmazó, időnként az „első katekizmusának” nevezett, bár még nem kérdésfelelet formában írt könyve inkább útmutató az imádkozáshoz, mintsem imádságoskönyv. (Niekus Moore 2001, 117.) A Betbüchleinnal viszont azt jelezte Luther, hogy – miként a német reformáció egész első generációja – ő is szembefordult az imádságoskönyvek középkori használatával. (Wallmann 2001, 18–21.) Nem imádságformulákat adott, hanem azt hangsúlyozta, hogy a személyes imádságoknak imakönyvek helyett a szívből kell táplálkozniuk. „Luther alapelve szerint a keresztény ember imádságoskönyve maga a Szentírás. Kiemelt szerepe van a Miatyánknak, hiszen az minden imádságnak imádsága (das Gebet aller Gebete)”. A másik alapvető mintaszöveg számára is természetesen a Zsoltárok könyve. „Paul Althaus a reformáció évszázadának evangélikus imádságirodalmát vizsgálva jól dokumentálhatóan bizonyítja, hogy egyik fő típusa az imádságoskönyveknek a zsoltárokra építő”. (Imre 1995, 127, 133. A hivatkozás: Althaus 1914.)

A 16. század közepi német imádságoskönyvek (sőt az egyházi rendtartások) legtöbbje – részben Luther nyomán – a tematikus imádságok, imaminták között mindig helyet adott a török elleni imádság típusának (Türkengebet), melynek magában kell foglalnia a bűnbánat tartását (a török büntetésből támadott meg), illetve a bűnbocsánat és a szabadulás kérését. A 16. századi Türkenliteratur vagy opera antiturcica hatalmas korpuszában igen fontos szerepet játszó szövegforma leggyakrabban a 79. zsoltárt parafrazeálta. Luther szerint ez a szenvedések fölötti siralmat magában foglaló, az exegetikai hagyomány szerint is az egész nép számára írott és mondható panaszzsoltár a török elleni küzdelemben énekelhető is, imaként is mondható (közösségben vagy magánosan). Egy ilyen vizsgálathoz számos 16. századi regiszterbe és műfajba tartozó szöveget kell figyelembe venni. Ezek magyarországi forrásai közül Imre Mihály a zsoltárok parafrázisainak és exegéziseinek 16. századi történetét tekintette át, különös figyelmet fordítva a bibliai szöveg aktualizálásaira. Ez a narratíva a közösség (mint nemzet, illetve egyház) bűnösségét, illetve az isteni büntetésként kapott szenvedéseket a zsidó nép történetének ószövetségi mintájára beszéli el. (Imre 1995, 98−107, 125–143. Vö. Őze 1991; Dávidházi 1996/1998; Szilasi 2008, 254–264.)

A korai német protestáns imádságoskönyvek tehát a könyörgéseket – közvetlenül vagy átdolgozva – a Szentírásból vették. Luther e szövegeket a Betbüchleinben parafrazeálta, de az egyik legismertebb példája ennek a típusnak Otto Brunfels ó- és újszövetségi imákon alapuló Precationes Biblicae Sanctorum Patrum, Illustrium Virorum et Mulierum utriusque Testamenti, először 1528-ban, Strassburgban megjelent könyve volt. Ez a következő évben – aztán sok újabb, átdolgozott kiadásban is – németül látott napvilágot. (Pabel 1997, 158; Wallmann 2001, 33.) Bár az imádságirodalom különösen a 16., de még a 17. században is jelentékeny részben latin nyelvű volt, és csak a nőknek szánt imakönyveket írták németül, a legtöbb latin munkát szintén hamar lefordították anyanyelvre. Az evangélikus zsoltárparafrázisoknak szintén jelentős hagyománya alakult ki, nemcsak Luther 1545-ös kiadásától, hanem már Georg Schmaltzing Der Psalter Davids […] Gebetsweys auβ heyliger Göttlicher schrifft gegründt című, 1527-es, zwickaui kiadású könyvétől kezdve. (Wallmann 2001, 22−25, 33.)

A Szentírás szövegein alapuló imádságokon kívül más könyörgéseket tiltó reformátori, főképp lutheri állásponttal szemben azonban a protestánssá váló társadalom mindennapi életében egyre nagyobb igény volt az előírt imádságszövegek használatára. Ez az elvárás a 16. század közepétől kezdve jelentősen növelte az imádságoskönyvek számát a lutheránus államokban és városokban. (White 1951, 134–148; Wakefield 1957, 68–70.) A német evangélikusság 16–17. századi latin és német nyelvű imádságoskönyveinek történetére vonatkozó áttekintésében Johannes Wallmann erről, a Herzensgebet és a Gebetbuch feszültségének történetéről írt. A Bibliából származó imádságok nyomtatásban történő megjelenése után ugyanis mind a katolikusok, mind a protestánsok kidolgozták a maguk gyűjteményeit. A házi áhítatokon való alkalmazás céljából készült imádságoskönyvek azonban nem csupán ezeken az otthoni kegyességi alkalmakon használható imákat tartalmaztak, hanem bizonyos időben és körülmények közötti elmondásra szánt alkalmi könyörgéseket is, melyek különböző életkorban, élethelyzetben, családi és társadalmi körülmények között élő embereknek szóltak. Magukban foglaltak reggeli és esti imákat, betegségben és más bajok: járvány, rossz időjárás, éhínség vagy háború idején mondandó könyörgéseket. (Wallmann 2001, 31.)

Paul Althaus szerint az ilyen könyvek az imádságok erősödő individualizációjáról tanúskodnak, ami önmagában is a protestáns imádságoskönyvek történetében bekövetkezett jelentős fordulópontot mutat a 16. század közepén. Ennek a változásnak az eredete a katolikus imádságoskönyvekben keresendő, különösen például Erasmus először 1535-ben, Baselben megjelent Precationes aliquot novae című kötetében, mely munka egyértelműen az alkalmi imádságok gyűjteményei közé tartozik. (Althaus 1927, 59, 65. Lásd még Snyder 1976; Pabel 1997, 158–163; Tobriner 1991.)

Wallmann úgy vélte, hogy míg a korai reformáció időszakának a bibliafordítás, a katekizmus és az énekeskönyv volt a meghatározó irodalmi műfaja, addig a reformáció utáni lutheránus ortodoxiáé jó száz évig az új típusú imádságoskönyv. Rengetegszer adták ki ugyanis például Andreas Musculus (1559), Anton Ottho (1565), Ludwig Rabe (1565/1568) imádságos köteteit, valamint a hosszú ideig a lutheránus imádságoskönyv szinonimájaként említhető, jelentős magyarországi recepciója miatt is jól ismert, a különböző alkalmakhoz és helyzetekhez, napi és heti tevékenységekhez kapcsolódó imádságokat tartalmazó, Johann Habermann (Avenarius) féle imakönyvet (1567). (Vö. Niekus Moore 2001, 126.) A Habermann utáni imádságoskönyvek (például Philipp Kegel: Neu Christlich Betbuch, 1592 és Martin Moller: Quellensammlung Meditationes sanctorum patrum, 1584) erősen kapcsolódtak a középkori Jézus- és jegyesmisztika hagyományához. A harmincéves háború még inkább elősegítette az imádságoskönyvek terjedését. (Ez az időszak azonban nem kedvezett az épületes irodalomnak, ugyanis a századfordulón megjelent munkákat – Philipp Nicolai: Freudenspiegel des ewigen Lebens, 1599 és Johann Arndt: Wahres Christentum, 1605–1610 – követően legközelebb csak a háború után jelentek meg folyamatosan és nagy számban hasonló kiadványok.) Spener, Francke és a pietizmus korai, virágzó időszaka a 17–18. század fordulóján azonban – Lutherékhez hasonlóan – távolságot tartott az előírt imádságokkal és imádságoskönyvekkel szemben. Wallmann viszont jelzi, hogy később már a pietisták is komoly lendületet adtak újabb imádságoskönyvek megjelentetéséhez. (Wallmann 2001, 33–46. Lásd még ebben a vonatkozásban Hope 1995, 1–39.)

Akár a Zsoltárok könyve és más bibliai szövegek szó szerinti beépítését a könyörgésekbe, akár a Szentírás szövegeihez való lazább kötődés imádságtörténeti hagyományát követjük nyomon, a bibliai imák nyelvének átsajátítása: például a Zsoltárok könyvének retorikai szempontok szerinti személyes feldolgozása, e nyelv alapos megtanulása és az e nyelvhez való ragaszkodás elengedhetetlen feltétel a kora újkor európai és magyar protestáns teológia és euchetika számára. (Medgyesi Pál Doce nos orare című munkája kapcsán Oláh 2008, 175–178.)

4. Az imádságok és imádságoskönyvek műfaji, tipológiai kérdései

Az imádságirodalom műfaji szempontú vizsgálatának jelentőségére és veszélyére Imre Mihály hívta fel a figyelmet Bartók István monográfiájáról írott alapos recenziójában. Ebben kiemelte Bartók azon szándékát, hogy a prédikáció és imádság műfaját végre „emancipálja, visszahelyezze az »irodalom« kompetenciájába, ahonnan hosszú ideje száműzetésbe kényszerítették”. Imre szerint azonban ez „túlzásra is csábíthat, amellett nyomatékkal kell hangsúlyozni, hogy a prédikáció [és az imádság] nem a romantika utáni értelemben szuverén »irodalmi műfaj« – s nem is szabad ezt a látszatot keltenünk –, hiszen éppen abban áll a sajátossága, hogy az irodalmi tudat történelmileg rétegzett s általa definiált szektorához tartozik, ennek alapján írható le.” (Imre 2001, 141–142. Kiemelés az eredetiben. − Kecskeméti Gábor egyik dolgozata – más összefüggésben – kora újkori „műnem”-ként értelmezi a klasszikus genusokat. Kecskeméti 2001, 259.)

Tüskés Gábor intéseit figyelembe véve szintén fontos törekedni a kora újkori egyházi elbeszélő irodalommal kapcsolatos óvatos terminológiahasználatra, a korabeli szóhasználat figyelembe vételére. Azt is tudnunk kell, hogy igen nehéz precízen elkülöníteni a 16–17. századi protestáns – s persze katolikus – devóciós gyakorlatnak, illetve maguknak a kegyességi szövegeknek a típusait. A német, angol, valamint magyar szakirodalom gyakran hangsúlyozza mind a műfaji összefüggések bonyolultságát, mind az imádkozó és a meditáló kegyességi gyakorlat átfedéseit. Tüskés szerint a probléma gyökere, hogy „az újkori imádságirodalom műfajelméleti alapjai […] jórészt tisztázatlanok”. A szerző ezért arra törekedett, hogy „hozzájáruljon a használati irodalom körébe sorolt műfajok elkülönítéséhez, segítse a tényleges korabeli irodalmi termelés és fogyasztás sajátosságainak megragadását”. Tüskés emlékeztet arra, hogy „[a] népszerű barokk egyházi irodalom irodalomtörténeti helyének pontosabb meghatározását sokáig nehezítette, hogy hiányzott az egyházi irodalom műfaji tipológiája, a másodlagos műfajok meghatározása és a műfajok kapcsolatrendszerének feltérképezése. Nem tisztázott az egyházi műfajok története és elmélete, nem világos, hogy az ide tartozó művek közül melyek játszottak szerepet az irodalom fejlődésében, s homályban van az egyházi műfajok jelentős részének kapcsolata a folklórral.” Figyelemmel kell lennünk „a művek társadalmi funkciójára. Tisztázásra vár a kérdés: ugyanaz a használat rokon műfajokat vagy pedig a használat különböző feltételei szerint eltérő irodalmi formákat hozott-e létre, amelyek aztán kölcsönösen befolyásolták egymást.” Fontos, hogy „hol, hogyan, mikor, milyen csoportokban történt ennek az irodalomnak a termelése, közvetítése és fogyasztása; a különböző rétegeknek szánt műfajok és kiadványtípusok megjelenése, összetétele, változása és kapcsolathálózata; a világi olvasók felé történő közvetítés irodalmi formái, szintjei és fokozatai; a különböző használói rétegek igényeit és a különböző funkciókat betöltő művek szerepe.” Egy ilyen típusú, komplex vizsgálat tehát a romantika korától kezdve kialakult műfaji felfogások háttérbe szorításával lehetséges, olyan „közlési (kommunikációs) rendszerek (változatok)” figyelembe vételével, „amelyek adott történeti, társadalmi és kulturális feltételek között aktualizálódnak”. (Tüskés 1997, 17−19, 26, 29−30, 45–53.)

Erdei Klára és Gábor Csilla is megpróbálta finoman elkülöníteni a kegyességi gyakorlatot, vallási cselekvésformákat, valamint ezek írásos reflexióit, műfajait: elsősorban a katolikus meditációs gyakorlatot, illetve a meditációt mint egyházi irodalmi műfajt vizsgálva. (Erdei 1980, 57, 60, 69; Erdei 1990a, 45−48; 171; Gábor 2002a, 235–256; Gábor 2004b. Lásd még Farmati 2004; Heltai 2008, 21–22, 79. A nemzetközi kutatásban: White 1951, 143–148; 180–181; Wakefield 1957, 85–108; Ueding 2001, 1016; Wallmann 2001, 25–29; Murdock 2009.)

A használati irodalom nehezen elválasztható műfajai és szövegtípusai (meditáció, kontempláció, soliloquium, vallomás, imádság stb.) egymáshoz való viszonyának vizsgálatához képest a magyar szakirodalom még ritkábban foglalkozott az imádságirodalmon belüli tipológiai, műfaji jellegű kérdésekkel, az erről való beszéd fogalmi hálója még szakadozottabb. Az imádságfajták rendszerezése a 17. században is érintkezett az imák dispositiós kérdéseivel, miképpen a műfaji jellegű összefüggésekről is az egyes imák részeit vizsgáló szakirodalomban olvashatunk. (Lásd például Csiky 1886, 148–149; Gyenis 1957, 65, 77; Gyenis 1980, 76; Szigeti 1984/2002, 94; Bartók I. 1998, 163–165; Oláh 2000, 164–168; Tóth Zs. 2000, 224; Tóth Zs. 2007, 86.) Ehhez a kérdéskörhöz igyekeztem hozzájárulni a jelen összefoglalás alapjául szolgáló monográfiában. (Fazakas 2012.)

Hivatkozások

ÁCS Mihály, Arany Lancz, Lőcse, Brewer, 1696 (RMK I, 1489).

ÁCS Pál kísérőtanulmánya ÚJFALVI 1602/2005 kiadáshoz.

ALTHAUS, Paul, d. Ä., Zur Charakteristik der evangelischen Gebetsliteratur im Reformationsjahrhundert, Leipzig, Edelmann, 1914.

ALTHAUS, Paul, d. Ä., Forschungen zur evan gelischen Gebetsliteratur, Güntersloh, Bertelsmann, 1927 (utánnyomás: Hildesheim, 1966).

AMESIUS, Guilielmus, De Conscientia, et ejus jure, vel casibus. Libri Quinque [...], Debrecen, Töltési, 1685 (RMK II, 1562).

BALÁZS László, A gyászévtized puritán vigasztaló irodalma, Theologiai Szemle, 1978, 363–370.

BALÁZS Mihály, Bevezető tanulmány = HELTAI Gáspár Imádságos könyve (1570–1571), s. a. r. BALÁZS Mihály, Kolozsvár, Erdélyi Unitárius Egyház, 2006, 7–64.

BARTÓK György, II. Apafi Mihály fejedelem imádságos könyve, Református Szemle, 1909, 72–77, 88–93, 105–108.

BARTÓK István, Az imádság retorikája a XVII. század magyar irodalomelméletében, Irodalomtörténeti Közlemények, 1994, 548–557.

BARTÓK István, „Sokkal magyarabbúl szólhatnánk és írhatnánk” – Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1630–1700 között, Bp., Akadémiai–Universitas, 1998 (Irodalomtudomány és Kritika).

BARTÓK István – SZŐNYI György Endre, „Tanéts meg minket könyörögni … sőt praedicalni-is Vram”: Az első magyar nyelvű egyházi retorika = Eszmei és stilisztikai törekvések a régi magyar irodalomban, szerk. BITSKEY István et al., Debrecen, KLTE BTK, 1978, 115–121.

BAUTCH, Richard J., Developments in Genre between Post-Exilic Penitential Prayers and the Psalms of Communal Lament, Leiden, Brill, 2003 (SBL–Academica Biblica, 7).

BECK, Hermann, Die Erbauungsliteratur der evangelischen Kirche Deutschlands von Dr. Martin Luther bis Martin Moller, Erlangen, Deichert, 1883.

BEISSEL, Stephan, Zur Geschichte der Gebetbücher, Stimmen aus Maria-Laach, 1909, 28–41, 169–185, 274–289, 397–411.

Nemzet, identitás, irodalom – A nemzetfogalom változatai és a közösségi identifikáció kérdései a régi és a klasszikus magyar irodalomban, szerk. BÉNYEI Péter, GÖNCZY Monika, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2005 (Csokonai Könyvtár, 35).

BOROSNYAI NAGY Zsigmond, Az igaz keresztyén Embernek Papi Tisztiröl, Amsterdam, Smets, 1736.

BOYCE, Richard Nelson, The Cry to God in the Old Testament, Atlanta (GA), Scholars, 1988 (SBL Dissertation Series, 103).

BUTTERWORTH, Charles C., The English Primers (1529–1545): Their Publication and Connection with the English Bible and the Reformation in England, Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1953.

CAMBERS, Andrew, Godly Reading. Print, Manuscript and Puritanism in England, 1580–1720, Cambridge, Cambridge University Press, 2011 (Cambridge Studies in Early Modern British History).

Oratio. Das Gebet in patristischer und reformatorischer Sicht. Festschrift zum 65. Geburtstag von Alfred Schindler, hgg. von Emidio CAMPI, Leif GRANE, Adolf Martin RITTER, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1999 (Forschungen zur Kirchen- und Dogmengeschichte, 76).

CAVALLO–CHARTIER 1997/2000

Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban (1997), ford. SAJÓ Tamás, szerk. Guglielmo CAVALLO–Roger CHARTIER, Bp., Balassi, 2000.

COSACK 1871a

COSACK, Johann, Zur Geschichte der evangelischen ascetischen Literatur in Deutschland, Basel – Ludwigsburg, Riehm, 1871.

COSACK 1871b

COSACK, Johann, Zur Literatur der Türkengebete im 16. und 17. Jahrhundert, Basel – Ludwigsburg, Riehm, 1871.

CZEGLÉDY Sándor, Ráday Pál lelki arca = Ráday Pál 1677–1733. Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, szerk. ESZE Tamás, Bp., A Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 235–260.

CSABAI István, Kemény János erdélyi fejedelem irodalmi munkássága, Bp., Hornyánszky, 1911.

Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovics Józsefnek, szerk. CSÁSZTVAY Tünde–NYERGES Judit, Bp., Balassi–MTA Irodalomtudományi Intézet, 2009.

CSIKY Lajos, Imádságtan (Euchetika) a protestáns lelkészi kar, de különösen a hittanhallgatók számára, Debrecen, Városi nyomda, 1886.

DÁVIDHÁZI Péter, A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya, Alföld, 1996/12, 66–80. Ugyanez megjelent: D. P., Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára, Bp., Argumentum, 1998, 102–123.

DAVIES, Horton, From Andrewes to Baxter and Fox, 1603–1690, Princeton, Princeton University Press, 1975 (Worship and Theology in England, 2).

DÉZSI Lajos, Balassa és Rimay istenes énekeinek bibliographiája, Bp., Athenaeum, 1905.

DIENES Dénes, „Melyeket én az Uram Jézus Krisztusomtól tanultam…” A református kegyesség jellemző vonásai a 18. században Magyarországon, Sárospatak, A Sárospataki Református Kollégium Teológiai Akadémiája, 2002.

DUFFY, Eamon, Marking the Hours: English People and their Prayers, 1240–1570, New Haven (CT), Yale University Press, 2006.

ECSEDI BÁTHORY István meditációi, s. a. r. ERDEI Klára, KEVEHÁZI Katalin, utószó: KESERŰ Bálint, Bp.–Szeged, MTA Könyvtár, 1984 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 8).

V. ECSEDY Judit, Tipográfiai vizsgálódások az „Istenes énekek” körül, Magyar Könyvszemle, 1997, 201–205.

ERDEI Klára, Ecsedi Báthori István meditációi és európai hátterük, Irodalomtörténeti Közlemények, 1980, 55–64.

ERDEI Klára, Modellfejlődés Ecsedi Báthori István prózájában, Irodalomtörténeti Közlemények, 1982, 620–626.

ERDEI 1990a

ERDEI Klára, Auf dem Wege zu sich selbst: Die Meditation im 16. Jahrhundert – Eine funktion-analytische Gattungsbeschreibung, Wiesbaden, Harrasowitz, 1990 (Wolfenbütteler Abhandlungen zur Renaissanceforschung, 8).

ERDEI 1990b

ERDEI Klára [recenziója PÉCSI 1591/1988-ről], Irodalomtörténeti Közlemények, 1990, 566–568.

ERDÉLYI Zsuzsanna, Hegyet hágék, lőtöt lépék: archaikus népi imádságok, Bp., Magvető, 1976.

ERDÉLYI 2001 ERDÉLYI Zsuzsanna, Aki ezt az imádságot..: Élő passiók, Pozsony, Kalligram, 2001.

ESZE Tamás, A magyar református kegyesség múltja, Református Egyház, 1957, 178–182.

ESZE Tamás, A debreceni nyomda II. Rákóczi Ferenc szolgálatában, Könyv és Könyvtár, 1961, 55–98.

FAJT Anita, „Kicsoda csináltat aranyas Födöt a réz Tálhoz?” Egy német elmélkedésgyűjtemény nyelvi jólformáltságának vizsgálata = Epika– Fiatal kutatók konferenciája 2. (2010) Tanulmánykötet, szerk. DOBOZY Nóra Emőke–KISS Béla–LOVAS Borbála–SZILÁGYI Emőke Rita, Bp., ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 2010 (Arianna könyvek, 3), 47–57.

FARMATI Anna, A XVII. századi magyar katolikus népénekgyűjtemények szerepe a barokk kori kegyesség elmélyítésében = GÁBOR 2004a, 61–66.

FAZAKAS Gergely Tamás, Panasz és vigasztalás Kemény János Gilead Balsamumában. A 17. századi magyar imádságirodalom néhány műfaji jellegű kérdése, Könyv és Könyvtár, 2004, 27−63.

FAZAKAS Gergely Tamás, „El-távozott a’ mi-magyar Izraëlünktül a’ dicsösség” (Köleséri Sámuel panaszimádságai 1666-ból), Könyv és Könyvtár, 2005, 65–124 (szövegkiadással).

FAZAKAS Gergely Tamás, Técsi J. Miklós Lilium humilitatisának (1659) kiadástörténete, Könyv és Könyvtár, 2007, 53–146 (szövegkiadással).

FAZAKAS Gergely Tamás, Siralmas imádság és nemzeti önszemlélet: A lamentációs és penitenciás sírás a 17. század második felének magyar református imádságoskönyveiben, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012 (Csokonai Könyvtár, 50).

FEKETE Csaba, Az Imádkozó könyv, az imádságok értelmezése, liturgikus betagolódása egykor és ma = HUSZÁR Gál és HUSZÁR Dávid: Imádkozó könyv (1561, 1574, 1577), s. a. r., bev. F. Cs., Debrecen, Debreceni Református Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszéke, 2000 (Debreceni Református Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszék tanulmányi füzetei, 10; Nyelvi és művelődéstörténeti adattár, kiadványok, 2).

FEKETE Csaba, A Pataki Ágenda és a Praxis pietatis, Könyv és Könyvtár, 2003, 65–98.

FEKETE 2007a

FEKETE Csaba, Festett mellvéd és kegyesség, Református Szemle, 2007, 1106–1121.

FEKETE 2007b

FEKETE Csaba, Fogadott fiúságra elpecsételtél. Adalék a Losonczi András-féle imádságok (1660–1663) hátteréhez és forrásaihoz (szövegközléssel), 2007. http://patakarchiv.extra.hu/ (utolsó letöltés: 2012. március 20.)

FEKETE Csaba, Protestáns imádságtörténeti mozzanatok = Lelkiségtörténeti számvetés, szerk. SZELESTEI NAGY László, Piliscsaba, PPKE, 2008, 23–54.

Ferenczi Zoltán, Kurucz Vay Ádámné, báró Zay Annak imádságos könyve, Irodalomtörténeti Közlemények, 1925, 234–238.

Ferenczy Sára, A Lelki hódolás első kézirata, Egyetemes Philologiai Közlöny, 1909, 422–433.

FERRIS Jr., Paul Wayne, The Genre of Communal Lament in the Bible and the Ancient Near East, Atlanta (GA), Scholars, 1992 (SBL Dissertation Series, 127).

Patria und Patrioten vor dem Patriotismus: Pflichten, Rechte, Glauben und die Rekonfigurierung europäischer Gemeinwesen im 17. Jahrhundert, hrsg. von Robert von FRIEDEBURG, Wiesbaden, Harrassowitz, 2005 (Wolfenbütteler Arbeiten zur Barockforschung, 41).

GÁBOR 2002a

GÁBOR Csilla, Religió és retorika, Kolozsvár, Komp-Press, 2002 (Ariadné könyvek).

GÁBOR 2002b

GÁBOR Csilla, A meditáció a hitgyakorlásban és az irodalomban = GÁBOR 2002a, 235–256.

GÁBOR 2002c

GÁBOR Csilla, A katolikus áhítati irodalom Erdélyben a 17. században = GÁBOR 2002a, 257–277.

GÁBOR 2004a

Devóciók, történelmek, identitások, szerk. GÁBOR Csilla, Kolozsvár, Scientia, 2004 (Sapientia könyvek, 26).

GÁBOR 2004b = GÁBOR Csilla, „Religiosa actio mentis”. Meditációelmélet és meditációtípusok a kora újkorban Európában és Magyarországon = GÁBOR 2004a, 9–60.

GARRETT, Cynthia, The Rhetoric of Supplication: Prayer Theory in Seventeenth-Century England, Renaissance Quarterly, 1993/2, 328–357.

GILL, Sam D., Prayer = The Encyclopedia of Religion, ed. by Mircea ELIADE, New York, Macmillan, 1987.

GINN, Richard J., The politics of prayer in early modern Britain: church and state in seventeenth-century England, London, Tauris Academic Studies, 2007.

GORZÓ Gellért, Ráday Pál imádságai, Irodalomtörténeti Közlemények, 1915, 151–172.

Vestigia pietatis. Studien zur Geschichte der Frömmigkeit in Thüringien und Sachsen, hrsg. von Gerhard GRAF, Leipzig, Evangelische Verlagsanstalt, 2000.

GREEN, Ian, Print and Protestantism in Early Modern England, Oxford, Oxford University Press, 2000.

The Bibliography of the Book of Common Prayer, 1549–1999, ed. by David N. GRIFFITHS, London, British Library, 2002.

GULYÁS J. 1932.

GULYÁS József, A sárospataki könyvtárban lévő kéziratos imák, Theologiai Szemle, 1932, 517.

GUNKEL, Hermann – BEGRICH, Joachim, Einleitung in die Psalmen: die Gattungen der religiösen Lyrik Israels, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1933 (Handkommentar zum Alten testament, Abt. 2, Suppl.).

GUNKEL, Hermann, The Psalms: A Form-Critical Introduction, transl. by T. M. HORNER, Philadelphia, Fortress Press, 1967. [Először németül: 1951.]

GYENIS Vilmos, Bethlen Miklós imádságoskönyve, Irodalomtörténeti Közlemények, 1957, 62–78.

GYENIS Vilmos, Ráday Pál és az irodalom = Ráday Pál 1677–1733. Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, szerk. ESZE Tamás, Bp., A Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 55–90.

GYULAI Éva, „Hajtsd le, Uram, füleidet...” Két 1 7 . századi könyörgés, Egyháztörténeti Szemle, 2006/1, 58–87.

HAIMERL, Franz Xaver, Mittelalterliche Frömmigkeit im Spiegel der Gebetbuchliteratur Süddeutschlands, Münich, Karl Zink, 1952.

A History of Prayer. The First to the Fifteenth Century, ed. by Roy HAMMERLING, Leiden – Boston, Brill, 2008.

HEILER, Friedrich, Das Gebet. Eine religionsgeschichtliche und religionspsychologische Untersuchung, München, Reinhardt, 1918.

HEILER, Friedrich, Prayer − A Study in the History and Psychology of Religion (transl. and ed. by Samuel McCOMB), London–New York–Toronto, Oxford University Press, 1932.

HELTAI János, Műfajok és művek a XVII. század magyarországi könyvkiadásában (1601–1655), Bp., Országos Széchényi Könyvtár–Universitas, 2008 (Res Libraria, II).

HOPE, Nicolas, German and Scandinavian Protestantism, 1700–1918, Oxford, Oxford University Press, 1995.

HOPP Lajos, A keresztény fejedelem fohászai, Irodalomtörténeti Közlemények, 1990, 613–628.

HORVÁTH Cyrill, Világiak régi magyar imádságos könyvei, Irodalomtörténeti Közlemények, 1895, 257–281.

HORVÁTH János, A magyar irodalmi műveltség kezdetei – Szent Istvántól Mohácsig, Bp., Magyar Szemle Társaság, 1931.

H. HUBERT Gabriella, Gyülekezeti énekek műfaja: van-e rendszer az adatokban?, Irodalomtörténeti Közlemények, 1989, 298–305.

H. HUBERT Gabriella, 17. századi énekeskönyvek nyomában, Magyar Könyvszemle, 1996, 82–89.

H. HUBERT Gabriella, Ismeretlen 18. századi Balassi–Rimay Istenes-énekek-kiadás az Evangélikus Országos Könyvtárban, Magyar Könyvszemle, 1997, 205–212.

H. HUBERT Gabriella, Balassi és Rimay Istenes énekeinek kiadásai = H. H. G., A sajókazai Radvánszky-könyvtár története, Szeged, JATEPress, 1998, 109–118.

H. HUBERT Gabriella, A régi magyar gyülekezeti ének, Bp., Universitas, 2004 (Historia Litteraria, 17).

H. HUBERT Gabriella, A 17. századi gyülekezeti énekek műfaji kérdései = ÖTVÖS–PAP–SZILASI–VADAI 2005, 119–125.

H. HUBERT Gabriella, Kánonképzés a gyülekezeti énekköltészetben = A magyar irodalom történetei, főszerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, I, szerk. JANKOVITS László–ORLOVSZKY Géza, Bp., Gondolat, 2007.

H. HUBERT Gabriella, Az RMKT új kötete felé = CSÁSZTVAY–NYERGES 2009, 164–168.

HVIDBERG, Flemming Friis, Weeping and Laughter in the Old Testament: A Study of Canaanite-Israelite Religion, Leiden, Brill, 1962.

IMRE 1987−1988

IMRE Mihály, Nemzeti önszemlélet és politikai publicisztika formálódása egy 1674-es prédikációskötetben, Irodalomtörténeti Közlemények, 1987–1988, 20–45.

IMRE Mihály, Nemzeti önszemléletünk XVII. századi irodalmi változatai, Körösök vidéke, 1989, 5–19.

IMRE Mihály, „Magyarország panasza”. A Querela Hungariae toposz a XVI–XVII. század irodalmában, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1995 (Csokonai Könyvtár, 5).

IMRE Mihály, A XVII. századi retorika és irodalomelmélet kutatásának műhelyében − gondolatok Bartók István könyvéről, Irodalomtörténet, 2001, 131–149.

INCZE Gábor, A magyar református imádság a XVI. és XVII. században, Debrecen, Debrecen Szabad Királyi Város és a Tiszántúli Református Egyházkerület Könyvnyomda-Vállalata, 1931 (Theologiai tanulmányok, 15).

INGEN, Ferdinand van, Form- und Stilfragen der Gebetsliteratur in der Frühen Neuzeit. An Beispiel von Philipp von Zesens Frauenzimmers Gebeht-Buch (1657) = INGEN – NIEKUS MOORE 2001, 131–146.

Gebetsliteratur der frühen Neuzeit als Hausfrömmigkeit. Funktionen und Formen in Deutschland und den Niederlanden, hrsg von. Ferdinand van INGEN, Cornelia NIEKUS MOORE, Wiesbaden, Harrassowitz 2001 (Wolfenbütteler Forschungen, 92).

IPOLYI Arnold, Bedegi Nyáry Krisztina, 1604–1641, Bp., Méhner, 1887.

JANTON, Pierre, Prayer in Prose as Literature and the British Reformers of the Sixteenth Century, Cahiers élisabethians, 2004, 1–8.

JUNG, Martin H., Frömmigkeit und Theologie bei Philipp Melanchton. Das Gebet im Leben und in der Lehre des Reformators, Tübingen, Mohr Siebeck, 1998 (Beiträge zur historischen Theologie, 102).

KAISER, Gerhard, Pietismus und Patriotismus im literarischen Deutschland. Ein Beitrag zum Problem der Säkularisation, Wiesbaden, Steiner, 1961 (Veröffentlichungen des Instituts für Europäische Geschichte Mainz, 24).

KANYARÓ Ferenc, Árkosi Benedek korfestő elmélkedései és hazafias imái 1660-ban, Keresztény Magvető, 1905, 135–145; 206–210.

C. KARANT-NUNN, Susan, The Reformation of Feeling. Shaping the Religious Emotions in Early Modern Germany, Oxford, Oxford University Press, 2010.

KECSKEMÉTI Gábor, A genus iudiciale a 16–17. századi magyarországi irodalomban és irodalomelméletben, Irodalomtörténeti Közlemények, 2001, 255–284.

KELEMEN Lajos, Péchi Zsuzsanna könyörgése, 1638, Unitárius Közlöny, 1920, 29–30.

KELLY, Karen M., Organization of Time in Reformation England: The impact of religious change on the printed calendar and patterns of daily prayer, c. 1520–1570, Oxford, Oxford University, 2007, DPhil Thesis, kézirat.

KING, John N., Patronage and Piety: The Inluence of Catherine Parr = Silent But for the Word. Tudor Women as Patrons, Translators, and Writers of Religious Works, ed. by Margaret Patterson HANNAY, Kent (OH), The Kent State University Press, 1985, 43–60.

KNAPP Éva, Pietás és literatúra. Irodalomkínálat és művelődési program a barokk kori társulati kiadványokban, Bp., Universitas, 2001 (Historia Litteraria, 9).

KOMÁROMI SZVERTÁN István, Mikoron imádkoztok ezt mondgyátok. az az: Az Imadsagnak […] magyarázattya, Várad, Szenci Kertész, 1651 (RMNy 2404).

Kovács Sándor, Keresztyén imádságos könyv, Balassagyarmat, Balassa-Gyarmati Nyomda 1899 (2. kiad. uo., 1900).

KÖLESÉRI Sámuel, Josue Szent Maga-El-Tökellese, Avagy, Haz Nepbeli Isteni Tiszteletnek Es Könyörgesnek Gyakorlasa [...], Debrecen, Rosnyai, 1682 (RMK I, 1281).

KRAUS, Hans-Joachim, Die Psalmen, Bd. 1–2, Neukirchen-Vluyn, Neukirchener Verlag, 1978.

KRISTÓF György, II. Apafi Mihály fejedelem könyörgéses könyve, Erdélyi Múzeum, 1930, 49–68.

LÁSZLÓ Vince, A magyar katolikus imádságos könyvek története 1711-ig, Bp., 1926, kézirat. (A budapesti Pázmány Péter Tudomány Egyetem Bölcsészeti Karának az 1925/26-os tanévben elfogadott értekezése.)

Liturgia Sacra Coenae 1658/2003

Liturgia Sacra Coenae az az Ur vacsorajanak ki-osztasaban-való rendes cselekedet, Patakon, 1658, s. a. r., szerk., jegyz., kísérő tanulmány FEKETE Csaba, Sárospatak, Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, 2003 (Acta Patakina, 15; Nyelvi és művelődéstörténeti adattár–Kiadványok, 3).

LOSONCZI András, Szárnyaidnak árnyékában… Könyörgések a 17. századból, kiad., szerk., jegyz. DIENES Dénes, Sárospatak, SRKTGy, 2006.

LUTZ, Eckart Conrad, Rhetorica divina. Mittelhochdeutsche Prologgebete und die rhetorische Kultur des Mittelalters, Berlin–New York, Walter de Gruyter, 1984.

MALÁRTSIK Lajos, Kemény János „Gileád Balsamuma”, Bölcsészdoktori értekezés, Sátoraljaújhely, Zemplén Nyomda, 1911.

MALTBY, Judit, Prayer Book and People in Elizabethan and Early Stuart England, Cambridge, Cambridge University Press, 1998 (Cambridge Studies in Early Modern British History).

MARSH, Christopher, Common Prayer in England 1560–1640: the view from the pew, Past and Present, 2001, 66–94.

MARTONFALVI TÓTH György, Taneto és Czafolo Theologia, Debrecen, Rosnyai, 1679 (RMK I, 1231).

MARTZ, Louis, The Poetry of Meditation: A Study of English Religious Literature of the Seventeenth Century, New Haven (CT), Yale University Press, 1962.

MCGUIRE, Philip C., Private Prayer and English Poetry in the Early Seventeenth Century, Studies in English Literature, 1974/1, 64–77.

MEDGYESI Pál, Praxis pietatis, Debrecen, Fodorik, 1636^.(RMNy 1639).

MEINSCHEIN, Cheryl, Cries of the Brokenhearted: A Study of Laments in Scripture, Minneapolis (MN), Augsburg Fortress, 1988.

MURDOCK, Graeme, The Practic of Prayer in Reformed Hungary = Calvinism on the Peripheries: Religion and Civil Society in Europe, ed. by Ábrahám KOVÁCS, Bp., L’Harmattan, 2009, 201–216.

NAGY Márton Károly, Bethlen Kata imádságai = Régi magyar imakönyvek és imádságok, szerk. BOGÁR Judit, Piliscsaba, PPKE BTK, 2012, 155–166.

NIEKUS MOORE, Cornelia, Lutheran Prayer books for Children as Usage Literature in the Sixteenth and Seventeenth Centuries = INGEN–NIEKUS MOORE 2001, 113–130.

NUTTAL, Anthony David, Overheard by God, Fiction and Prayer in Herbert, Milton, Dante and St John, London and New York, Methuen, 1980.

OLÁH Szabolcs, Hitélmény és tanközlés – Bornemisza Péter gyülekezeti énekhasználata, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000.

OLÁH 2005a

OLÁH Szabolcs, Líra, trópus, szubjektum és valóságképzet (A líra előtörténete a kora újkori lelki éneklés kultúratudományi távlatában) = BÉNYEI–GÖNCZY, 2005, 155–197.

OLÁH 2005b

OLÁH Szabolcs, Lírai „után-mondás”, tropológia és valóságképzet a XVII. századi lelki éneklésben = ÖTVÖS–PAP–SZILASI–VADAI 2005, 281–291.

OLÁH Szabolcs, „Az egézséges beszédeknek példáját megtartsd”– A kegyességgyakorlás nyelve (Medgyesi Pál: Praxis pietatis és Doce nos orare) = Humanizmus, religio, identitástudat. Tanulmányok a kora újkori Magyarország művelődéstörténetéről, szerk. BITSKEY István – FAZAKAS Gergely Tamás (Studia Litteraria, XLIV), Debrecen, DEENK, 2008, 159–185.

A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században, szerk. ÖTVÖS Péter–PAP Balázs–SZILASI László–VADAI István, Szeged, SZTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 2005.

ŐZE Sándor, „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet” – Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján, Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1991 (A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványa, 2).

PABEL, Hilmar M., Conversing with God. Prayer in Erasmus’s Pastoral Writings, Toronto, University of Toronto Press, 1997.

PÁPAI PÁRIZ Imre, Keskeny út, amellyet az embernek elméjébe ütközö háború gondolatoknak köveiböl és sok féle kételkedéseknek sürüjeböl […] kiirtott [...], Utrecht, J. Noortdijck, 1647 (RMNy 2196).

PÉCHI Simon Szombatos imádságos könyve, kiad. GUTTMANN Mihály és HARMOS Sándor, Bp., Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, 1914.

PÉCSI 1591/1988

PÉCSI Lukács, Szent Ágostonnak elmélkedő, magánbeszélő és naponként való imádsági, Nagy-szombat, 1591, a facsimilét közzéteszi KŐSZEGHY Péter, bev. URAY Piroska, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézet, 1988 (Bibliotheca Hungarica Antiqua, XVII).

PÉNZES Tiborc Szabolcs, „Dicsérlec tégedet a poganyoc között Vram…” A Gilead Balsamuma zsoltárainak helye és szerepe Kemény János életművében = A zsoltár a régi magyar irodalomban. A Csurgón 2007. május 24–27-én tartott konferencia előadásai, szerk. PETRŐCZI Éva – SZABÓ András, Bp., L’Harmattan – KGRE, 2011, 255–265.

PÉTER Katalin, A magyar nyelvű politikai publicisztika kezdetei. A Siralmas Panasz keletkezés-története, Bp., Akadémiai 1973 (Irodalomtörténeti füzetek, 83).

PÓSAHÁZI János, Sibelius Gasparnak Szent Irásbol szedegetett, és külömb külömb-féle alkalmatosságokra rendeltetett könyörgö és hálá-adó Imadsagi [...], Kolozsvár, Veresegyházi Szentyel, 1673 (RMK I, 1151).

PROCTER, Francis, A New History of the Book of Common Prayer, revised and rewritten by Walter Howard FRERE, London, Macmillan, 1901.

PULLAN, Leighton, The History of the Book of Common Prayer, London, Longmans Green & Co., 1900.

RÉVÉSZ Imre, Az imádkozó magyar. Református eleink társalkodása a Szentháromság egy Istennel, Debrecen, Méliusz Könyvkereskedés, 1922.

RÉVÉSZ Imre, Régi magyar imádkozók és imádságaik, Protestáns Szemle, 1924, 73–81; 137–149; 193–198.

RICOEUR 1998/2003

RICOEUR, Paul, A panasz mint ima = RICOEUR, Paul–LaCOCQUE, André, Bibliai gondolkodás (1998), ford. ENYEDI Jenő, Bp., Európa, 2003, 351–383.

RIMAY János írásai, szerk., jegyz., utószó Ács Pál, Bp., Balassi, 1992 (Régi magyar könyvtár; Források, 1).

ROSENDALE, Timothy, Liturgy and Literature in the Making of Protestant England, Cambridge, Cambridge University Press, 2007.

S. SÁRDI Margit, Petrőczy Kata Szidónia költészete, Bp., Akadémiai, 1976.

S. SÁRDI Margit, Nőköltőink első generációja: a főúri költőnők = Szerep és alkotás, szerk. NAGY Beáta, S. SÁRDI Margit, Debrecen, Csokonai, 1997, 41–50-

S. SÁRDI Margit, A költőnő szerepe és társadalmi lehetősége a XVII–XVIII. században = Hagyományos női szerepek, szerk. KÜLLŐS Imola, Bp., Magyar Néprajzi Társaság – Szociális és Családügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága, 1999, 135–149.

S. SÁRDI Margit, Petrőczy Kata Szidónia imádsága szebeni fogságában = Publicationes Universitatis Miskolcinensis (Sectio Philosophica), Tom. XIV, Fasc. 2, Miskolc, Egyetemi Kiadó, 2009, 243–251.

SCHLAFFER, Heinz, Die Aneignung von Gedichten. Grammatisches, rhetorisches und pragmatisches Ich in der Lyrik, Poetica, 1995/1–2, 38–57.

SCHOENFELDT, Michael J., Prayer and Power, George Herbert and the Renaissance Courtship, Chicago – London, University of Chicago Press, 1991.

SHERWOOD, Terry G., Herbert’s Prayerful Art, Toronto, University of Toronto Press, 1989.

SNYDER, Lee Daniel, Erasmus on Prayer. A Renaissance Reinterpretation, Renaissance and Reformation, 1976, 21–27.

STOCK, Brian, After Augustine: The Meditative Reader and the Text, Philadelphia (PA), University of Pennsylvania Press, 2001.

STOLL Béla, Balassi-bibliográfia, Bp., Balassi, 1994 (Balassi-füzetek, 1).

STRANKS, Charles James, Anglican Devotion. Studies in the Spiritual Life of the Church of England between the Reformation and the Oxford Movement, London, SCM Press, 1961.

STRIER, Richard, Love Known: Theology and Experience in George Herbert’s Poetry, Chicago, Chicago University Press, 1983.

Balassi Bálint és Rimay János Istenes énekei, szerk. [SZENTMÁRTONI] SZABÓ Géza, Bp., Helikon, 1983.

SZATHMÁRI PAP János, Kegyes Ajakak Áldozó Tulkai, és azok meg-áldozásának Igaz Tudománya. Mellyet azokról, az-az, az Imadsagról, Annak Mivóltáról, Hasznáról, és mindennapi el-készitésének Módgyáról, az Isten beszédéböl öszve szedegettetett, [...], Kolozsvár, Telegdi Pap, 1707 (RMK I, 1727).

SZATHMÁRNÉMETHI Mihály, Mennyei Tárház Kultsa, avagy: Olly idvességes egy ügyö elmékhez alkalmaztatott Imádságok: mellyekkel minden rendben, karban, nyomoruságban lévö egy ügyü emberek, az Isten kegyelmes Tárházában bé-mehetnek […], Kolozsvár, Veresegyházi Szentyel, 1673 (RMK I, 1149).

Szelestei Nagy László, Ráday Pál Lelki hódolás című művének kiadásai = Ráday Pál lelki arca = Ráday Pál 1677–1733. Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, szerk. ESZE Tamás, Bp., A Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 425–434.

SZENCI MOLNÁR 1621/1999

Imádságos könyvecske Szenci Molnár Albert fordításában, s. a. r. P. VÁSÁRHELYI Judit, Kolozsvár, Koinónia, 1999.

SZENCI MOLNÁR 1621/2002

SZENCI MOLNÁR Albert, Imadsagos könyveczke [...], kiad. és tan. P. VÁSÁRHELYI Judit, Bp., Balassi, 2002 (Bibliotheca Hungarica Antiqua, XXXV).

SZENTZI FEKETE István, Lelki nyugosztalo orak. Avagy Három száz házi és asztali Elmelkedesek. [...], Lőcse, Brewer, [1681?] (RMK I, 1601).

SZIGETI 1984/2002

SZIGETI Jenő, A 18. század első felének magyar protestáns imádságirodalma (1984) = A Ráday Gyűjtemény Évkönyve, 10, szerk. PETRŐCZI Éva, Bp., Ráday, 2002. (Internetes elérhetősége: http://www.rgy.hu/szigeti.htm) A cikk először megjelent: A Magyarországi Református Egyház Teológiai Doktorai Kollégiumának Évkönyve, 1983, szerk. ARANYOS Zoltán, BARCZA József, Bp., A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Tanulmányi Osztálya, 1984, 257–288.

SZILASI László, A sas és az apró madarak. Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. század első harmadában, Bp., Balassi, 2008 (Humanizmus és Reformáció, 30).

SZILASI László, Az ítélet sürgetése. A panasz retorikája: szemrehányás és bevádolás XVI. századi panasz-versekben = CSÁSZTVAY–NYERGES 2009, 417–426.

SZŐNYI György, A magyar református gyülekezeti imádság a 18. századtól napjainkig, Bp., A Magyarországi Református Egyház Zsinatának Tanulmányi Osztálya, 1977.

TARGOFF, Ramie, Common Prayer. The Language of Public Devotion in Early Modern England, Chicago – London, University of Chicago Press, 2001.

TARNAI Andor – CSETRI Lajos, A magyar kritika évszázadai, I, Rendszerek, Bp., Szépirodalmi, 1981.

TASI Réka, Az isteni szó barokk sáfárai, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2009 (Csokonai Könyvtár, 45).

TOBRINER, Alice, The Private Prayers of Erasmus and Vives: A View of Lay Piety in the Northern Renaissance, Erasmus of Rotterdam Society Yearbook, 1991, 27–45.

TÓTH István György, Mivelhogy magad írást nem tudsz... Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon, Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1996 (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 17).

TÓTH Zsombor, Puritánus kegyesség és retorika Bethlen Miklós Imádságoskönyvében, Irodalomtörténet, 2000, 210–234.

TÓTH Zsombor, A koronatanú: Bethlen Miklós, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007 (Csokonai Könyvtár, 40).

Whose Love of Which Country? Composite States, National Histories and Patriotic Discourses in Early Modern East Central Europe, ed. by Balázs TRENCSÉNYI–Márton ZÁSZKALICZKY, Leiden–Boston, Brill, 2010.

TRIPP, Diane Karay, Daily Prayer in the Reformed Tradition. An initial Survey, Cambridge, Grove Books Limited, 1996.

TÜSKÉS Gábor, A meditációíró Rákóczi, Irodalomtörténeti Közlemények, 1994, 382−401.

TÜSKÉS Gábor, A XVII. századi elbeszélő egyházi irodalom európai kapcsolatai (Nádasi János), Bp., Universitas, 1997 (Historia Litteraria, 3).

TÜSKÉS Gábor [recenziója erről a kötetről: Patria und Patrioten vor dem Patriotismus: Pflichten, Rechte, Glauben und die Rekonfiguierung europäischer Gemeinwesen im 17. Jahrhundert, hrsg. von Robert von FRIEDEBURG, Wiesbaden, Harrassowitz, 2005 (Wolfenbütteler Arbeiten zur Barockforschung, 41)], Helikon, 2007/1–2, 312–314.

Historisches Wörterbuch der Rhetorik, 2, hrsg. von Gert UEDING, Tübingen, Niemeyer, 1994.

ÚJFALVI Imre, Keresztyéni énekek, Debrecen, 1602 (Bibliotheca Hungarica Antiqua, XXXVIII), facsimile: KŐSZEGHY Péter, kísérőtanulmány: ÁCS Pál, Bp., Balassi, 2005.

R. VÁRKONYI Ágnes, Miért sírt Kemény János? = R. V. Á., Századfordulóink (Esszék, tanulmányok), Bp., Liget, 1999 (Liget könyvek), 189–209.

P. VÁSÁRHELYI Judit, Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai. Előzmények és fogadtatás, Bp., Universitas, 2006.

VOGLER, Bernard, Die Gebetbücher in der lutherischen Orthodoxie (1550–1700) = Die lutherische Konfessionalisierung in Deutschland, hrsg. von Hans-Christian RUBLACK, Güntersloh, Güntersloher Verlagshaus, 1992 (SVRG, 197), 424–434.

WAKEFIELD, Gordon Stevens, Puritan devotion − its place in the development of Christian Piety, London, Epworth, 1957.

WALLMANN, Johannes, Zwischen Herzensgebet und Gebetbuch. Zur protestantischen deutschen Gebetsliteratur im 17. Jahrhundert = INGEN–NIEKUS MOORE 2001, 13–46.

WESTERMANN, Claus, Lob und Klage in den Psalmen, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1977. (Angolul is: Praise and Lament in the Psalms, Atlanta (GA), John Knox Press, 1981.)

WHITE, Helen C., English Devotional Literature (Prose) 1600–1640, Madison (WI), University of Wisconsin Press, 1931.

WHITE, Helen C., The Tudor Books of Private Devotion, Madison (WI), University of Wisconsin Press, 1951.

WIECK, Roger S., The Book of Hours in Medieval Art and Life, London, Sotheby’s Publications, 1988.

WIECK, Roger S., Painted Prayers: the Books of Hours in Medieval and Renaissance Art, New York, Braziller, 1997.

WIECK, Roger S., Prayer for the People: the Book of Hours = HAMMERLING 2008, 389–416.

V. WINDISCH Éva, Kemény János [előszó] = KEMÉNY 1959, 5–66.

ZAY 1721/1999

Árva Zay Anna „Nyomorúság oskolája” című ima- és énekeskönyve (1721), s. a. r., bev. SZABÓ Csaba, Szeged, Scriptum, 1999.

ZELLER, Winfried, Der Protestantismus des 17. Jahrhunderts, Bremen, Schünemann, 1962.

ZELLER, Winfried, Theologie und Frömmigkeit, 2, Marburg, Elwert, 1978.

ZIM, Rivkah, English Metrical Psalms: Poetry as Praise and Prayer, 1535–1601, Cambridge, Cambridge University Press, 1987.