Luffy Katalin

Puritán elvek és gyakorlat Medgyesi Pál prózájában

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

Medgyesi Pál életútja

Medgyesi Pál (1603. Aranyosmedgyes – 1663. Nagybánya)¹⁰¹ a puritanizmus egyik leghatásosabb képviselője és szónoka volt, prédikátori pályájának igen változatos alakulása során a demokratikus egyházpolitikai elveket nemcsak az elmélet vagy az egyházi felsőbbségek, a fejedelmi udvar felé tett konkrét követelés formájában fogalmazta meg, hanem saját írói működésével is megmutatta, hogyan lehet a közösség problémáinak megoldásában a szélesebb társadalmi rétegeket érintetté tenni.

Hazai iskoláit Bártfán és Debrecen végezte, majd Németalföldön (Odera-Frankfurt, Leiden, Franeker) és Angliában (Cambridge) folytatta. Hazatérte után, 1631-ben a debreceni kollégium tanára volt, 1634-től Szinérváralján lett lelkész, később Munkácson látta el a prédikátori feladatokat. Buzgó lelkészi tevékenysége folytán a fejedelmi udvarba hívták, 1638-től I. Rákóczi György udvari lelkésze volt, nagyon jó kapcsolata volt Rákóczi Zsigmonddal. A fejedelem halála (1648) után Lorántffy Zsuzsanna udvari lelkésze maradt, II. Rákóczi Györggyel való nézeteltéréseit puritánus-presbiteriánus meggyőződése generálta. A fejedelemasszony halála után (1660) Nagybányára vonult vissza, életéről, működéséről ezt követően nem adott hírt. 1663-ban már nem élt. Nagybánya városa élettörténetének fontos színtere volt, életének súlyos fordulópontjai (1646. szatmárnémeti zsinat; a lengyelországi hadjáratot követő összeomlás) után ide vonult vissza. A város 1660. évi nagy megsarcoltatásakor jelentős összeggel járult hozzá, hogy a török által kivetett „kegyelemdíjat” Nagybánya városa polgáraitól begyűjthesse. 1663. nyarán már nem élt.

Fordítások és kisebb művek

Irodalmi munkásságát angol kegyességi művek fordításával kezdte. 1632-ben Debrecenben jelenttette meg két szöveget tartalmazó kötetét (RMNy 1525): a Szent Ágoston vallása forrása a Cambridgeben végzett puritán szerző, William Crompton Saint Austins religion, where in is manifestly proved out 1624-ben Londonban megjelent munkája, amelyben azt bizonyítja, hogy protestánsok semmiben sem térnek el Szent Ágoston tanításaitól; míg a második Lewis Bayle anglikán püspök The Practise of Pietie 1612-ben kiadott, majd számos nyelvre lefordított kegyességgyakorló kézikönyvének rövidített változata – Scala coeli, avagy egynehany, bizonyos idökre alkalmaztatott istenes elmélkedések és buzgo imadságok (…). Ez utóbbit még angliai tartózkodása alatt kezdte fordítani, s hazatérte után Szenci Molnár Albert biztatta a folytatásra.¹⁰² A teljes fordítás elsőként Debrecenben jelent meg 1636-ban: Praxis pietatis, az az kegyesseg- gyakorlas (…). Megjelenése után sem tekintette azonban ezt a munkáját lezártnak: a Praxis életében összesen ötször jelent meg, folyamatosan javította és bővítette a szöveget,¹⁰³ a könyv utóéletét tekintve úgy is fogalmazhatunk, hogy nemcsak olvasóira volt nagy hatással, de a fordító későbbi alkotói munkásságát is leginkább meghatározó szövegként értékelhetjük.

Fordításai elsősorban a kegyességi élet elmélyítését célzó olvasmányok, fő céljuk egy új típusú személyes kegyességgyakorlás elfogadtatása volt. Ezek a kötetek alkalmasak voltak a személyes és egyéni kegyességgyakorlás eszközeivé válni, de használhatók voltak a Medgyesi által oly kitartóan szorgalmazott családi áhítatok alkalmain is.

Nem templomi használatra, s nem is a műveltebb papság számára írta újabb fordítását, amelyet házi használatra szánt és amely aztán iskolai „tananyaggá” is vált: a Lorántffy Zsuzsanna szorgalmazására összeállított Lelki A-be-ce.¹⁰⁴ Ez a kátészerű, a hit és az erkölcs, valamint a kegyességi élet alapkérdéseit tárgyaló munka valószínűleg fordítás, bár a mű alapjául szolgáló forrást/forrásokat még nem sikerült feltárni.

Vitairatok készítése Medgyesi munkásságának fontos, eddig talán legkevésbé vizsgált területe, egy részük ugyancsak angol eredeti szövegeken alapuló átdolgozás. Első fordításainak egyike, a már említett Szent Ágoston vallása című munkája. Néhány év múlva kiadott újabb vitairata szintén fordítás, a Hét napoki edgyütt beszélgetések¹⁰⁵ című kötetének forrásszövege William Cowper 1613-ban Londonban megjelent munkája, a Seven days conference. Vásárhelyi Dániel, jezsuita páterrel Lorántffy Zsuzsanna kolozsmonostori házában, népes hallgatóság előtt folytatott vitájának szövegét, az előszó tanulsága szerint, a fejedelemasszony biztatására adta ki: a Sz. Atyák öröme (…) címmel.¹⁰⁶ Ez utóbbihoz hasonló indíttatású a másik saját szerzésű vitairata, ez egyetemi disputációját¹⁰⁷ leszámítva egyetlen latin nyelvű munkája: Isaac Basiré 1656-ban megjelent, a püspöki egyházrendszert védelmező írására¹⁰⁸ adott, Philates Vester névvel szignált válasz.¹⁰⁹

Az erdélyi puritánus mozgalom egyik fontos követelése a presbiteriánus egyházkormányzati forma bevezetése volt. Medgyesi a püspöki rendszer megváltoztatását és – némi anakronizmussal – demokratizálást célzó elképzelések teoretikus kifejtését, szélesebb rétegek számára írt „beszélgetés” formájában fejtette ki. Az egyháztörténet a puritanizmus történetében fordulópontnak tekinti az 1646. évi szatmárnémeti zsinatot, amelyen nem tiltották el, de alkalmasabb időkre halasztották a presbiteri rendszer bevezetését és intézkedéseket hoztak a puritán eszmék terjesztése ellen. ¹¹⁰ A zsinatnak az egyházkormányzati kérdéseket érintő rendelkezései kívül azonban erős hatással voltak a nyomtatásba kerülő írásokra, tartalmi és eszmei vonatkozásban egyaránt. Medgyesi ezt követően megjelent művei szinte mindegyike kapcsolható valamiképpen az itt lezajlott vitás kérdések valamelyikéhez.

A presbitérium körüli viták tisztázásának igénye késztethette a Dialogus politico-ecclesiasticus című művének kiadásárá,¹¹¹ amelyben – mint ahogyan az alcímben is jelzi (két keresztyén embernek eggymással való beszélgetések) – párbeszédes, polemizáló formában, közérthetőségre törekedve fejti ki a presbiteriánus egyházkormányzat melletti érveit, támadva a püspöki rendszer híveit. Bár a presbitériumok felállításának gondolata és gyakorlata nem volt új jelenség a református egyházban magyar nyelvterületen sem,¹¹² bevett szokássá éppen a 17. század közepi, az episzkopális egyházszervezet megújulását követelő heves viták után alakulhatott. A Dialogus megjelenése után három évvel e műnek rövidített változatát adta ki Rövid tanítás a presbytériumról¹¹³ címmel. Szándéka szerint széles olvasóközönséghez kívánta eljuttatni, ezt jelzi a kiadott példányszám nagysága is: mintegy ezer példányban jelenhetett meg.

Medgyesi szorosabban vett irodalmi, szépírói munkásságához szorosan kapcsolódó, azok elméleti alapvetéseként értelmezhető homiletikai kézikönyve, a Doce nos orare, quin et praedicare.¹¹⁴ Az imádság és a prédikációírás alapvetését tisztázó, angol forrásokon alapuló műve az imádságnak azt az Isten és ember közötti bensőséges kapcsolatát követeli meg, azt, amely a puritán alkotók „védjegye” lett, a prédikációszerkesztés szabályainak átírása pedig a másik, a püspök, Geleji Katona István által képviselt oldal kontextusában értékelhető. Az imádságmondás, illetve a prédikációírás mikéntjét az átláthatóságot könnyítő Tabulákba, táblázatokba rendezett javaslatok könnyítik meg, ezzel a megoldással az imádság és a prédikáció vázára, illetve azok bővítési lehetőségeire ad mintákat. A kötet tulajdonképpen három elméleti munkát tartalmaz: a Lorántffy Zsuzsánnához szóló Elöljáró beszédet követi a Doce nos orare, az az Könyörgésre való táblák, a második egysége az Abba atya címet viseli, a harmadik pedig Doce praedicare, seu methodus concionandi, s ugyanezt hozza magyarul is, Azon magyarul, rendes predikálásnak mesterséges útja. Mint már megfigyelhettük, egy-egy elkészült művéből gyakran r készített rövidített, a szélesebb közönséget célzó munkát. Ebben az esetben is ezt tette. Még a Doce nos orare… megjelenésének évében, 1650-ben kiadta két helyen is az ebből „szakasztott”, az imádság-mondás utasításait tartalmazó kötetecskét, Abba atya címmel, s ezt a kiadást a magánimádság iránti igény, kielégítése indokolhatta.¹¹⁵ Mint ahogyan Medgyesi a munka bevezetőjében is elárulja, e rész az Elnathan Parr munkájának fordítása ( az Abba Father, első megjelenése: 1618), amelyet „az Isten és ember közötti meghitt, személyes kapcsolat vágya hozta létre Angliában”¹¹⁶. Az Abba atyát ugyanabban az évben (1650-ben) Váradon is kinyomtatták,¹¹⁷ a címlap egyben e kiadás magyarázatát is megadja: „kiszakasztatott a könyörgésre kiadott mesterséges táblákból: és az ö megbecsülhetetlen használatosságáért ilyen kis formában, különis közönségessé tétetett.”

Medgyesi eddig tárgyalt munkásságának egyik fontos hozadékaként szerzői tudatosságát emeljük ki, amellyel a szakszókincsteremtéshez (gondoljunk homiletika, a retorika terén alkotott terminusaira), s ezen túl egy újszerű kegyességi nyelv teremtéséhez is hozzájárult. Fordított és saját műveivel egyaránt legszélesebb értelemben vett lelkipásztori feladatait kívánhatta szolgálni. Értő közönség nevelésének szándékát is feltételezhetjük. Egy-egy kötetével (mint a Rövid tanítás esetében), egy közösségi szükséglet felkeltéséhez, valamint e szükséglet kielégítéséhez kívánt hozzájárulni. (Beszédes példa az Abba atya különkiadása, amellyel a kegyességgyakorlás egyik legfontosabb feltételét igyekezett megteremteni.

Prédikációk. A „szép módos rend” kérdése

Medgyesi irodalomtörténeti méltatása a 18. századi kezdetek óta munkásságának másik, arányaiban jóval kisebb felére, az irodalomtörténeti köztudatban Jajjoknak nevezett prédikációira összpontosított. Nemcsak az életmű vonatkozásában, de saját hivatali idejének tekintetében sem túl terjedelmes az általa hátrahagyott prédikációtermés: lelkészkedésének mintegy harminc évéből nyomtatásban mindössze 17 beszédét jelentette meg.¹¹⁸ Első nyomtatott prédikációskötete 1653-ban (Hármas jajj¹¹⁹) hagyta el a Sárospataki nyomdát, ugyanitt jelent meg a másik kezző is, 1658-ban a Sok Jajjok,¹²⁰ illetve 1660-ban a Magyarok Hatodik Jajja.¹²¹ A prédikációk és az utolsó „elméleti” munkájának megjelenése között eltelt időszakban Medgyesi életében fontos fordulatok figyelhetők meg. A szatmárnémeti zsinat (1646) életére és életművére is meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Életútja tekintetében az ekkor elindult, egyre inkább elmérgesedő viták, valamint a püspökkel, Geleji Katona Istvánnak való erős nézeteltérései játszhattak közre abban, hogy 1650-ben távozott a fejedelemi udvarból: Nagybányára ment első papnak. (Sajnos nagyon keveset tudunk itteni működéséről.) 1651 végén azonban újra visszatért a fejedelemasszony udvarába, és 1660-ig, annak haláláig minden bizonnyal itt is maradt. Prédikációi kiadására tehát, mint a fejedelemasszony udvari papja vállalkozott.

Geleji Katona Istvánnal folytatott vitái a nemcsak az egyházkormányzati kérdéseket érintették. A prédikációszerkesztés körüli nézeteltéréseiket megőrzött szövegeik tulajdonképpen az első magyar nyelvű „irodalomelméleti” vitának tekinthető. Medgyesi esetében abban a kényelmes helyzetben vagyunk, hogy nála lemérhető az elméletben hirdetett „szép módos rend” a „gyakorlatban”, vagyis a prédikációin. 17 (pontosabban: 20) megjelentetett beszédéből öt temetési beszéd: a teljes Hármas Jajj kötetet ilyenek töltik ki, az I. Rákóczi György, Rákóczi Zsigmond és Bethlen István temetésén elmondott beszédeket tartalmazza; a Sok Jajjok kötetben az Igazak sorsa e’ világon című beszédet Lónyai Zsuzsanna felett a Magyarok hatodik Jajja kötetében pedig a Joseph romlása című beszédet pedig Vaji Ibrányi Ferenc felett mondta el. Az öt temetési beszéd mellett a prédikációi között olvashatunk egy pünkösdi, tehát ünnepi beszédet,¹²² egy böjtre serkentgető és három böjti beszédet.¹²³ Medgyesi összesen tehát tíz alkalmi és tíz vasárnapi vagy köznapi beszédét jelentette meg.

A böjti prédikációknak különös jelentőségük van az alkalmi beszédek sorában. II. Rákóczi György tragikusan végződő lengyelországi hadjáratának hatásai gyorsan megmutatkoztak. A fejedelemmel szembe helyezkedő új hatalom propagandája nagy nyomást fejtett ki már 1657 őszén annak érdekében, hogy a fejedelem országos böjtöt rendeljen el.¹²⁴ A történetíró Szalárdi is megemlékezik ennek egészen teátrális mozzanatairól: az országgyűlésen gyászruhás asszonyok jelentek meg, hangosan siratva a háborúban elesett, eltűnt, fogságba esett férjeiket. A fejedelem azonban nem engedett a felszólításnak, nem szorgalmazta a kollektív bűnbánatot, hiszen ez egyben lehetőséget teremtett volna a katasztrófáért felelős megnevezésére is.¹²⁵ Az angliai puritánok különösen kedvelték a böjti alkalmakat, a kötelező közböjtökön kívül lelkesen szerveztek a hatalom felszólításától függetlenül is ilyen alkalmakat. Ilyenkor a szokásosnál több és hosszabb prédikációt, imádságot mondtak/írtak, amelyekben az uralkodóval szemben erős politikai kritikát is megfogalmaztak.¹²⁶ A krízishelyzetben elrendelt országos/regionális böjt egyben a rituális közösségi sírás alkalmát is jelentette.¹²⁷ Medgyesi minden böjtre serkentő és böjti beszédét a sárospataki egyházban mondta el. Az is feltételezhető, hogy nemcsak betartotta a közösségi bűnbánat hivatali rendelkezéseit, hanem kezdeményezői között is lehetett. Sárospatakon a sorozatos tragédiák után, 1657-ben bűnbánó böjti napokat tarthattak,¹²⁸ de tudjuk, hogy országos böjtöt is elrendeltek. Medgyesi böjti prédikációi tehát a regionális kereteken túlmutatóan, országos vonatkozásban is jelentéssel bírnak. A böjt napja hagyományosan a szerda, s célja, hogy az egész közösség alázkodjon meg. Medgyesinek minden böjti beszéde szerdán hangzott el.

Az alkalmi és a vasárnapi/köznapi beszédek ilyen kiegyensúlyozott arányának – látni fogjuk – jelentősége van Medgyesi prédikációs gyakorlatának, valamint kötetei egymáshoz való viszonyának tekintetében is.

Ami pedig a prédikációírás a „szép módos rend” megvalósulását illeti, Medgyesi nagyfokú arányosságra való törekvése figyelhető meg ezen a téren is. Gelejivel a prédikációírás/-mondás körül folytatott vita a püspök Váltság titka című prédikációgyűjteményének első és második volumenjének bevezető szövegeiből¹²⁹ és a Doce nos orare előszavából rekonstruálható. Szerzőnk ez utóbbiban pontokba szedi Geleji vádjait.¹³⁰ Ezek közül az első kettő a szerkezetet és a tartalmat illeti, a Doce nos praedicare prédikációszerkezeti táblázataival való összevetés során megállapítható, mennyire tartotta magát az elméletben megfogalmazott „szép módos rend”-hez, illetve a püspökkel folytatott homiletikai vita alapján körvonalazható másfajta prédikációs stílus és tartalom mennyiben módosította a beszédek szerkezetét. A Tabulák alapján könnyen ellenőrizhető a prédikációk szerkezeti vázlata, s így könnyen megállapítható, hogy melyik Tabula szerkezeti rendjét követik. Bartók István megállapította, hogy – egy kivétellel, ez az Ötödik Jajj című beszéd – Medgyesi prédikációi viszonylag következetesen a Tabulák szerint épülnek fel, nagy részük az összetettebb szerkezetű mintákat (Tabula I és III) követi, kettő sorolható az egyszerűbb minta, a Tabula II szerint szerkesztettek közé, ^{131 a} Rohogó Tűz, Gyözködő Hit című beszédek. Az egyszerű szerkezetű beszédek azonban nem feltételeznek egyszerű tartalmat is.

A Rohogó Tűz című, nagyon arányos szerkezetű prédikáció a képes beszédről való képes beszéd példája: textusa a hittől való elszakadásra figyelmeztető Zsidókhoz írt levélből való,¹³² ennek szavait magyarázza egyenként, hogy eljusson a bibliai hely értelméig, ahonnan a tanulságokat megfogalmazhatja. A viszonylag hosszas igemagyarázat (ez a görög és a latin kifejezések lehetséges fordításainak felsorolását is magában foglalja) után teológiai fejtegetés következik az élő Istenről és annak kezeiről. Ezt követően a hasonlatban való beszédről értekezik, valamint arról, hogy egyes vagy többes számban fogalmaz-e az apostol. Két tanuságot von le, az egyik a teljes igehelyre, a másik csak a textusra vonatkozik. A hallgatóságnak tehát jól kellett az eddigiekre figyelnie, hogy megérthesse, miért csak az egyik tanuságról lesz szó, és miért éppen csak erről. A tanuságnak öt okát sorolja fel, alaposan megtámogatva a tűzzel pusztító haragos Istennel kapcsolatos más szentírási történeteivel, helyeivel. A tanuságnak két hasznát vonja le: oktató és intő hasznot, az elsőben a bűnöket sorolja fel, szentírási helyekhez kötötten (Ádám – Éva: elszakadás Istentől; Káin – Ábel: ártatlan vér kiontása; vízözön: megátalkodottság az istentelenségben; Sodoma – Gomora: álnokság, kevélység, testiség; Fáraó: kegyetlenség, Isten népének nyomorgatása; kétség, Józsué és Káleb: hitetlenség; Ananiás és Safira: hazugság; Akháb és Jezabel: kapzsiság, a jeruzsálemi templom lerombolása, a megvakulás, megkeményedés Isten iránt), majd ezeket applikálja. Szaktekintélyként Piscatorra és Bisterfeldre hivatkozik s bár a bűnök miatti erős bűnbánat felkorbácsolása volt a célja, a kétségbeeséstől óv, ezért utasítja az olvasót a kötet következő prédikációjához, a Kétség torkából kihatló lélek címűhöz. Mindezek alapján erősen feltételezhető, hogy ez a beszéd nem az egyszerű községet célozta meg.

A másik, egyszerű szerkezetű beszéde a Győzködő Hit című,¹³³ ez is olyan szintű teológiai, dogmatikai fejtegetés, amelynek megértése a minimálisnál magasabb iskolázottságot feltételez. A textusból levont tanuságok alapján a beszédnek két hasznát határozza meg : egy cáfoló, valamint egy vigasztaló-oktató hasznot. Ez utóbbiban egy logikai csavar fedezhető fel: az életet és az értelmet néző hasznokat össze hozza össze, jóllehet a Tabulák szerint ezeket szét kell választani. Ezentúl pedig Tabula II-ben nincs vigasztaló haszon, vigasztalásra a Rászabásban lehet sort keríteni. A cáfoló haszon kőkemény teológiai cáfolat: az ubiquitást valló lutheránusok, és az üdvözülés bizonyosságának kétlésével vádolt pápisták ellen a via salutis lépcsőfokait mutatja be. A vigasztalás-oktatás pedig (annak sok fundamentumának megmutatása mellett, ebben a prédikációban Medgyesi nem tud elszakadni az okok szüntelen felsorakoztatásától) a lelkiismeret (Tabula II V. pontjának 1.2 alpontja szerint) ellenvetéseit igazítja helyre, így igazolja, hogy a kiválasztottság bizonyossága nem rejtett, hanem megtapasztalható azok számára, akik a bemutatott utat végig járják, tanúbizonyságot téve a bűnök fölött győzedelmeskedő hitükről. A vigasztalásnak és oktatásnak haszna a Tabula II-ben előírt vigasztaló rászabás szerint épül fel, mindazonáltal túl komplex, túl elvont, túl teológiai, nem az egyszerű hívek számára íródott beszéd ez sem.

A szerkezet bonyolultsága vagy egyszerűsége nem feltétlenül a hallgatóság értelmi szintjéhez igazodik, de viszonylag mindig pontosan követhető, akkor is, amikor nem tűnik egyszerűnek egy-egy ágrajz elkészítése (mint például a talán leghíresebb Ötödik Jajj, vagy a szerkezeti aránytalanságokat mutató Isteni és istenes synat című esetében.) A szerkezeti arányosság (vagy: aránytalanság) összefüggésben van Gelejinek egy másik vádjával. A practica conciókat illető a szerkezetet, szerkesztést és a tartalmat egyaránt érinti.¹³⁴ Ugyanakkor éppen Geleji vádja, illetőleg a Doce nos orare elöljáró beszéde alapján körvonalazható a practica és a theoria jelentésköre. Ezek szerint a practica egyrészt a szabad textusválasztással történő prédikációírást jelenti, Medgyesinek minden beszéde ezen alapul. Másrészt azt a gyakorlati tanítást, intést jelenti, amit az adott alkalomra kiválasztott bibliai szakaszból a közösség magára vonatkoztatva megtanulhat, s az elsajátítás lépéseit is kijelöli. Medgyesi beszédeinek nagyobbik részében igen jól körvonalazhatók a theoria és a practica határai, arányaik terjedelmileg lemérhetők. A practica „terepét” leginkább a prédikáció hasznaiban és a rászabásban, vagyis az applikációban kell keresni, de nem törvényszerű, hogy ezek a beszédrészek feltétlenül tartalmazzanak ilyen tartalmú indikációkat. Ez a típusú rendszerezés a halotti beszédek esetében kevéssé alkalmazható.¹³⁵

Mindenesetre amennyiben a practica conciók vádja felől olvassuk Medgyesi prédikációit, eltúlzottnak tűnhetnek a püspök kifogásai. Medgyesinek három olyan prédikációját sorolhatjuk azok közé, ahol nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy hol húzódik a teológiai tanítás és a gyakorlati útmutatások határa. Két esetben az elhangzás és az aktuális nagypolitikai események kontextusának figyelembevétele után adhatunk magyarázatot Medgyesi okos megoldására. A Rab-szabadétó Isteni szent Mesterség (1657. szeptember 26, Sárospatak) című böjti beszédben az elöljárók kötelességét, továbbá a szenvedő felebarátokért való imádkozás fontosságát é a vakmerőség vétkének súlyosságát tárgyalja. A jelen helyzetre való folyamatos célzások ellenére lehet teljesen teoretikus prédikációként is olvasni: nem mozdul ki ugyan a bibliai tanításból, de a Biblia nyelvként funkcionál. Az applikálás, útmutatás tekintetében nagyon hasonló ehhez az úrvacsoraosztáskor mondott beszéde (Kétség torkából kihatló lélek (1658. augusztus 25., Sárospatak), ennek textusát a tékozló fiú történetéből vette (Luk 15, 11–18) a beszédet II. Rákóczi Györgynek ajánlja. A Gyözködő Hit című beszédéről már volt szó, e tekintetben ez a beszéd is kakukktojásnak minősül.

Egy-egy esetben jól kivehető a theoria vagy a practica erős túlsúlya,¹³⁶ a többség azonban e tekintetben kiegyensúlyozottnak tekinthető. Úgy tűnik, Medgyesi nagy gondot fordított szövegei megválogatásakor erre a szempontra is. Erős válogatással készült prédikációskötetei megalkotásában, a püspök vádjainak fontos szerepe lehetett, a válogatás, a sajtó alá rendezés munkálatai közben erősen szem előtt tarthatta ezeket is.

E megfontolt válogatásnak azonban nemcsak a prédikációk szerkezeti arányossága szempontból volt kiemelkedő szerepe. Egyes prédikációit külön is megjelentette, majd bevette valamely kötetébe is.¹³⁷ Az együttes kiadást minden bizonnyal egy olyan alakuló koncepció indokolta, amelyet saját pályája és a körülötte zajló országos események folyamatosan érleltek. A kötetkompozíciós elv gyökereit a Hármas Jajj koncepciójában kell keresni, az itt felmerült ötletet mind szemléletét, mind magatartását illetően viszi tovább a későbbiekben. Ha csak a prédikációk elhangzásának és a kötetek megjelenésének időpontjait tekintjük is, nyilvánvaló, hogy ezek bevallottan történelmi események kiváltotta reflexiók, ugyanakkor a hallgatóság által igényelt-követelt magyarázatadások. A beszédek kötetekbe foglalása összegző gesztust feltételez, saját szövegeinek újraolvasását, ez a visszatekintés egyben újabb lehetőség is elvei, tanításai rendszerezésére,¹³⁸ miközben a szónoki pozíció fokozatos átformálódását is jelzi.

Az udvari pap

1653-ban megjelent első kötetében Medgyesi három főúri temetési beszédet adott közre: az I. Rákóczi György, Rákóczi Zsigmond és Bethlen István felett mondottakat. Ezeket alapvetően meghatározza az a szemlélet, ahogyan a kortársak és a közvetlen elődök a mohácsi csatavesztésre, illetve annak következményeire tekintettek. A 17. századra „Mohács” olyan többrétű toposszá vált, amelyben több, hadi és politikai esemény sűrűsödött össze, azok, amelyek a 16. század közepén a Magyar Királyság sorsfordító történéseinek bizonyultak, s „Mohács” tulajdonképpen gyűjtőfogalommá vált: az 1526-os csatát, az 1529. évi kettős királyválasztást (az ország kétfelé szakadását) és Buda 1541-ben történt elvesztését is magában foglalta. A toposszá vált fogalom a magára maradt nemzet önvédelmi harcainak kifejezője, a nyugati határt védő bástya-szerep összeomlásának összegzése is egyben. A mohácsi csatavesztéssel kezdődő történések fordulatot jelentettek a történelem menetéről vallott elképzelésekben is, a tényleíró történetírás hagyományát átlépve, az ok-okozati összefüggések feltárását követelték meg, ezt a típusú történeti gondolkodást Melanchthon nyomán wittenbergi történelemszemléletnek hívjuk.¹³⁹ Az apokaliptikus-eszkatológikus összefüggésbe helyezett világtörténelem a későbbiekben különbözőképpen termékenyítette meg a zsidóság sorsával párhuzamot felfedező (nemcsak a) magyar történelem-látást,¹⁴⁰ a harcos küldetéstudattól a passzív, kontemplatív magatartásformák különféle mintáit fogalmazták meg a protestáns prédikátorok. Ismeretes, hogy a kora újkor történelemszemléletét egész Európában szinte kizárólagos érvénnyel határozta meg az apokaliptika¹⁴¹ és a gyakran hozzá kapcsolódó chiliaszta (millenarista) várakozások,¹⁴² s ez egész Európában együtt járt a nemzeti múlt keresztény szempontból való „átírásával”. Az európai történeti gondolkodásnak ebben az időszakában meghatározó eszme, hogy a népek, nemzetek saját múltjukat, jelenüket, egyáltalán létüket, az üdvtörténet részeként képzelik, képzelhetik el, sorsukat a zsidó néppel hasonlítják. A zsidósággal való sorspárhuzam gondolata ugyan nem kizárólagosan a reformáció sajátja, magyar vonatkozásban is ismerünk a reformáció előtti korból olyan szövegeket, amelyekben a zsidó–magyar sorsrokonság¹⁴³ gondolata jelen van, ám korábban nem vált a közösségi önszemléletet formáló erejűvé. Tartalmi és szemléleti kiterjesztése során átalakult, folyamatosan alkalmazták, és ami ennél is fontosabb: mélyen átélték. Ennek a rokonságnak a tudata ott vált a nemzeti önszemlélet alappillérévé, ahol a nemzeti lét veszélyeztetettségét külső tényezők még inkább hangsúlyossá tették. Az apokaliptikus világlátás intenzitása mindig szoros kapcsolatban van – a korviszonyokhoz alakított formában – a politikai, történelmi fordulatokkal, s – magyar vonatkozásban – olyan kizárólagossággal, mint a Mohács utáni írásokban csak II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata után találkozhatunk vele. Ez a kortársak által is a Mohács utáni legnagyobb történelmi katasztrófaként megélt esemény olyan súlyú volt a magyar történelemben, hogy a nemzet önmagáról, sorsáról és jövőjéről való gondolkodás sajátos beszédmódját formálta ki. Medgyesi történelemteológiai nézetei ehhez a hagyományhoz kapcsolódnak, értelmezése, s saját szerepének módosulását persze nagyban mértékben meghatározták a körülötte zajló események

A Hármas Jajj beszédeiben olyan történelem-értelmező koncepció jelenléte mutatható ki egyelőre még az egyedi eseményekhez kötötten, a konkrét események eszkatológikus jelentéshorizontjainak felmutatásával , amely későbbi szövegeinek alappillérévé válik, és amely ebben az esetben az együttes kiadást is indokolja. Az 1648-as év baljóslatú „világtörténelmi” eseményeinek felemlegetésével is a végső idők élésének gondolatatát argumentálja.¹⁴⁴ A kötet sorrendjében az utolsó beszédben, a Bethlen István felett mondott halotti prédikáció Tanusagában így foglalja össze reflexióit: „Midön az hasznos, jó nagy emberek, az nép közöl elhullanak, elszedegettetnek, vagyon valóban olyankor min sirni, s’mit gyázolni,” mert „ritkán jegyez jót, a hasznos jó embereknek halálok”. A magyarságnak küldött utolsó isteni figyelmeztető üzeneteként értelmezett változások okát a nép bűnösségében találja meg: Isten azért „szedegeti ki” a „nagy jó embereket” a „gonosz nemzetből”, hogy kinyilvánítsa a néppel való elégedetlenségét. A „nagy embereket” a kor szinte valamennyi halotti prédikációja a nemzet veszteségeiként siratják, az ehhez fűzött értelmezés viszont már lényegesen eltérő lehet. Medgyesi a csapás magyarázatát a nép bűnösségében találja meg, az isteni büntetés okát a nép jellemére, magatartására vezeti vissza, ez a fejedelem (és fia) laudatiója mellett még inkább kidomborodik. Az ebből a konkrét alkalomból leszűrt intéseket és tanításokat a szomszédos országok politikai változásainak, hasonlóan rosszat sejtető felemlítése egészíti ki: „Oh keserves állapot! oh igen siralmas idők, melyekre jutánk! Valóban iziben esék sokaknak az elmúlt 1648 esztendő, napkeletnek tudnia illik, Északnak, melyeknek hasonlóképen fejek ékes coronája oh elesett!”¹⁴⁵

I. Rákóczi Györgyöt a „gonosz nemzetnek” küldött isten ajándéknak nevezi, az ő győztes csatái a zsidó–magyar sorspárhuzam felől nézve is méltathatók: 1648-ban még vannak fogalmai a győzelem leírására, még akkor is, ha sokkal inkább teológiai, mint politikai töltetűek. A laudatióban elhelyezett méltatás itt kellő megalapozottságot kapott a szöveg eddigi gondolatvezetésében: a nem saját érdekeltségű, hanem a fejedelemre „rákényszerített” csatákban vvott győzelem a fejedelem legnagyobb erényének, szilárd hitének köszönhető: „[d]e mindeneknél nagyobb lőn az utolsó, ez előtt négy vagy öt esztendővel, amikor jelenvaló nagy veszedelmekben-is hitivel bizony, (mert nem vala arra való ereje) országot győzött, lelki testi szabadságot nyert, melyben nyugszik azolta nyomorult nemzetünk.” A fejedelem nem győzelmei, hanem hite révén emelkedik ki a nemzetből; békét teremtő képessége erre az „erényre” vezethető vissza, azaz nem hadvezéri képességeit, hanem sokkal inkább vallási erényeit méltatja. A hit fontossága a csatában, a győzelem kulcsaként való megítélése későbbi prédikációinak is állandó témája, ahol már ugyanakkor allegorizált módon, a „külső csatához” hasonlóan sürgeti a „lelki harc” megvívásának szükségszerűségét.

A Bethlen István feletti beszéd hangnemét már nem határozzák meg ilyen mértékben a személyes kapcsolatok, (sőt, Bethlen István érdemei mellett bár csak egy félmondat erejéig hibáit is megemlíti), az ő halálának beállítása már jelzi a partikuláristól való eltávolodást, lehetőséget teremtve elképzelésének általánosságban való kifejtéséhez. Medgyesi szerint az értéktelített (közel)múlt része volt Bethlen István is, benne inkább a nemzetség, a család kihalását siratja, főleg ezt tekinti rossz előjelnek. A múlt és a jelen összehasonlítása tendenciózus,¹⁴⁶ s nem hagy kétséget jövőképével kapcsolatosan sem, amely itt még szorongásokkal telített a nép egészének megtérésétől függővé tett „csodavárással” jellemezhető. A partikuláristól való eltávolodást jelzi az is, ahogyan helyet kap itt a Báthory-ház (fiúági) eltűnése. Történelmi sorsfordulók ómenszerű értelmezése vezeti el a „kisnép-lét” többszörösen veszélyeztetett voltának felismeréséig: „Én nem ijesztek senkit, hanem csak serkentgetek, de vaj ki álhatatlan ez mi jó szerencsénk, úgy bizzunk hozzá! Mert azon kívül is amiket mondanék, tekénts el akar mely felé. Észak nem igen szeret: Napnyugat-is csak Isten tudja mint vagyon hozzánk: Napkelet penig s Dél gyülöl; ha Isten nem vigyázna, csak egy puszta testünkkel hagyna, s-azzal-is keserves rabságra!”¹⁴⁷ Ha ebből a perspektívából tekintünk vissza (miközben tudjuk, hogy a Bethlen István feletti beszéd, bár az utolsó a kötetben, de időben az első) az I. Rákóczi György felett mondott beszédében felemlegetett „világpolitikai” eseményekre, akkor a török szultán és a lengyel király halálának említése baljóslatait argumentáló koncepcióba illeszkedik: az 1648-as évet történelmi vízválasztóként értelmezi, és miközben a szomszédos országok politikai változásait szorongással szemléli. A magyarság létét fenyegető jeleket felfedezve fogalmazza mega jövőre vonatkozó intéseit-

A Hármas Jajjban rendszerré formálódik a bűnöknek az a köre, amely Isten csapását kiváltotta. A Rákóczi Zsigmond felett mondott beszédben pontokba szedi ezeket. Kivétel nélkül a nemzet egészére érvényes Isten „személye” és törvényei ellen elkövetett bűnökről van szó, így Isten haragjának elmúlását a nemzet egészének megtérésétől várja.¹⁴⁸ A múlt–jelen szembeállítás az Istennel kötött valamikori szövetségre is értendő: Isten haragjának kiváltó oka a szövetségszegés, a nép megszegte ezt a szövetséget, ezt a bűnök elsokasodása is bizonyítja. Medgyesi az Istennel való szövetség felújításától reméli a nemzet sorsának jobbra fordulását. Az ótestamentumi párhuzam tehát egyrészt a szövetségkötés általi biztonságot, másrészt a szövetség megszegésének következményeit mutatja fel. A sorspárhuzam célja Medgyesinél így nem egyszerűen állapot-jelentés: Istennel való új szövetségkötést követel, ennek pedig egyetlen lehetséges módját a megtisztulásban és megtisztításban, mindenekelőtt a lelki harc megvívásában látja.

A próféta

A Hármas Jajj beszédeit beemelte – mintegy az 1657-ben írt szövegei bevezetőjeként, meghagyva első kötetének címlapját is – az 1658-ban megjelent Sok Jajjok című kötetébe. E kötetben azonban némi elmozdulás is történik az elsőhöz képest: az 1657-el induló eseménysorozatban korábbi jóslatai beigazolódását látja, a jelent a közelmúlt következményeként értelmezi. Medgyesi itt a „szegény, igaz magyarok” siralmainak, panaszainak megfogalmazójaként, az ő nevükben szól a „tanulni nem akaró nemzethez” és paraklétoszként közbenjár Istennél, kéri a büntetés eltávoztatását.

Az 1657-es kötet Előljáró beszedét¹⁴⁹ indító zsidó–magyar sorspárhuzamban (Kánaán–Pannónia) „ez utolsóban elmúlt nyolc, kilencz, de mindenek felett tavalyi esztendőbeli” események magyarázatát keresi. Ezt azonban nem egy partikuláris eseményben (mint például egy haláleset) találja meg, hanem a magyarság történelmének egészére érvényes, immár az exodus-élményt is kifejező teóriában. A végzetkoncepció érvényességét a honfoglalásig visszamenően bizonyítja. Az utóbb Pannóniaként elnevezett föld a magyarok érkeztéig is különböző nemzetek lakóhelye volt, mely nemzeteket az újabban érkezők erőszakos vagy békés úton, de valamiképpen mindig eltávolították. Medgyesi szerint a történelmi végzetszerűség meghatározza Erdély sorsát, a Magyarország nagy részét már elfoglaló törököket a magyar történelem beteljesítőjeként szemléli, s az erdélyit felváltó nemzetként beszél róla. Medgyesi víziójában az 1657 utáni Erdély helyzete kísértetiesen emlékeztet a Mohács utáni állapotokra, a török Isten büntető eszköze. A Mohács utáni Magyarországról I. Ferdinánd legátusa, Sigismund von Herberstein („Herberstern Zsigmond”, ahogy Medgyesi emlegeti) készített jelentést, őt idézve írja le az állapotok hasonlóságát és mutatja meg, hogy az akkori és a jelenbeli büntetésnek azonosak az okai. Isten kiváltságos ajándékainak meg nem becsülése és fel nem ismerése jellemezte és jellemzi a magyarságot Pannóniába érkezte után éppúgy, mint Mohács idején, vagy mint I. Rákóczi György uralkodása alatt és halála után. I. Rákóczi Györgynek a Hármas Jajjban is felemlegetett dicső tetteire is emlékeztet itt, de ezeket olyan eszkatológikus történetsorba illeszti, ahol már nincsenek, nem lehetnek szavai a győzelem leírására. A „megromlott” nép nem érdemelte meg az 1636-os szalontai győzelmet, sem az Erdély számára kedvező linzi békekötés feltételeit, pedig ezeket „hasznunkra s’ dicsösségünkre szolgáltatta inkább a’ mi kegyelmes Atyánc, mint sem kárunkra”. Medgyesi történelmi tudatát a végzetelmélet mélyen meghatározza, történelem- és történés-értelmezése az általános–konkrét állandó egybejátszásának elvét követi, valamint az oknyomozó tényfeltárás révén realizálódik. Megszólalása „prophetia”,amely a szerepvállalás által meghatározott műfajként működik.

A Sok Jajjok kötet hét alcím alatt tíz prédikációt és egy böjti könyörgést foglal magában, amelyek – egy kivételével, amely 1656-ban – mind 1657-ben hangzottak el (természetesen most nem számítom ide az itt is közreadott Hármas Jajj szövegeit). Az 1657 nyarán bekövetkezett tragédia némiképpen megosztja a beszédek hangnemét: a várakozás állapotától a tudatosításon keresztül a túlélés modelljének megrajzolásáig. A via salutis pontokba szedett lépéseit kínálja az elkövetkezendő események túlélési stratégiájaként,¹⁵⁰ ennek megvalósulását az egyénhez szóló tanítás hatékonyságától reméli.

A Hármas Jajjban megfogalmazott jóslatainak első beteljesülését a munkácsi eseményekben látja, ez jelenti a kötet Negyedik Jajj című beszédének témáját. A történés ilyen értelmezése szervesen illeszkedik a fentebb megfogalmazott koncepcióba, s további próféciáinak argumentuma lesz. Egyrészt informál a munkácsi történésekről, majd feltárja ezek okait, hogy vituperatiókban mutathassa meg az utat a hasonlóak elkerüléséhez. Ezt a beszédet az aktualitás jellemzi, az informáló szándék valamelyest háttérbe is szorítja a lelki tanító szerepkörét, annak ellenére, hogy e két feladatkör Medgyesinél sohasem válik el élesen egymástól. Az állandó bibliai párhuzamokkal az egyre égetőbb szociális problémákat (is) tudatosítja, ezek a Biblia nyelvén és történetein keresztül válnak felmutathatókká és érzékelhetőkké. A korabeli prédikációs gyakorlatnak megfelelően a bűnök felsorolásakor a Tízparancsolat jelenti a vezérfonalat. Medgyesi a tanítás és az állandó alkalmaztatás módszerét összekapcsolja, és nemcsak az Isten ellen elkövethető bűnöket részletezi, hanem a mintegy ezekből adódó „szociális bűnöket”¹⁵¹ is. Ezek említése során jelzi, hogy az ilyenek nem egyszerűen a háborús viszonyok miatti feldúlt állapotokkal magyarázhatóak, hanem elsődlegesen a nemzet „jellemével”, „tulajdonságaival”: „Hát ha az sok ezerféle, egyik a másikat ott érő gyilkosságit, sok rút haragit, gyülölségit, irigységit (melyek is mind meg annyi öldöklések) vizsgálod ez nemzetnek! Továbbá, az rút tisztátalan életet, pajkoskodásokat, rusnya fajra fajra szókat, es a’ ezer formán való fajtalan magaviselést: a’ teméntelen lopást, sok féle mesterségek s színek alatt való húzást vonást, nyúzást fosztást, nyilván való kegyetlen tolvajkodást, es mind ezeknek akarat szerént való büntetetlenségeket, szabados voltokat, ha mondom ezekre s több előszámlalhatatlan eláradott gonoszságra veted ez nemzetben szemedet, ugyan meg fojlodol lelkedben, s-ez el aljosodott magyarság ellen vagyon helye az Istennek Hoseasnál lévő amaz keserves panaszának: […]”.¹⁵² A nemzet súlyos bűnössége ad lehetőséget a fejedelem, II. Rákóczi György apológiájára is. Ekkor már súlyos nézeteltérései vannak a fejedelemmel, azonban társadalmi szerepéből következően mégis mentséget keres. Felsorolja, de meg is cáfolja azokat a vádakat sorolja, amelyek jelen lehettek a kortárs közvéleményben (és amelyeket ma is felemleget a történetrás, s amelyek valamiképpen tipikusan II. Rákóczi György „hibái”-ként kanonizálódtak¹⁵³). A cáfolat legfőbb érve a fejedelem isteni kiválasztottsága.¹⁵⁴ A nemzeti azonosságra apellálva együttérzést, segítőkészséget vár a néptől, pontosan meghatározva ennek módját: a hadviselés sikerességéhez kar és kard, illetve bölcs tanácsok kellenek. Zrínyire emlékeztető megjegyzés ez: „De nem elég itt a’ puszta szánakodás, ez megsirathatatlan nagy romláson; hanem segélleni is tartozunk nyomorodott szegény édes húsunkat csontunkat: a’ kiktöl lehet karral és kardal; a’ kiknek Isten adta, észszel tanácsal, értekkel, s-mindenek felette sürü könyörgésekkel.”¹⁵⁵ Összefogást sürget, hiszen „[…] akiken ez eset, gondolándod, úgy mint édes nemzeteden, sőt szomszédidon, s még penig a’ leg közelb valókon, kiknek veszedelmeknek füstit és lángját innen láthatád; sőt veled egy azon egy valláson lévő szerelmes atyádfiain, akikkel egy Istened, egy Urad, egy Atyád, egy hited, egy keresztséged, egy son kenyeren nevekedtél, terjedtél!”¹⁵⁶

A beszédet az igaz megtérésre való felszólítással zárja, így teremt kapcsolatot a következő az Istenhez való igaz megtérés című két bűnbánó prédikációjához. A kötet megszerkesztettségét tanúsító hasonló eljárással más helyen is találkozhatunk. Tudatos elrendezésnek látszik e három beszéd egymásutánisága. A két (augusztusi) beszéd, az előző tanulságaként, a lélek üdvének érdekében, a via salutis egyes lépéseit tárgyalja, betartását egyénenként mindenkitől remélve.

Medgyesinek talán legismertebb prédikációja az Ötödik Jajj,¹⁵⁷ amelyet 1657-ben, az erdélyi had tatár fogságba esése alkalmával mondott/írt. Az előző beszédből is látszott, hogy a prófétai szerepkör mennyire meghatározza egész szónoki mivoltát, mennyire mélyen megéli és milyen intenzíven gyakorolja ezt a feladatkört. A két azonos textusú, szorosan egymáshoz tartozó prédikáció burkoltan, de félre nem érthetően tárja fel a lengyelországi hadjárat bukásának okait. A fejedelem kötelességeinek felsorolása nem hagy kétséget afelől, hogy ezeknek a be nem tartása volt az oka a hadjárat tragikus kimenetelének. Ennek megfelelően a bűnök ostorozása is perspektívaváltást mutat: a nép bűnös, mert elöljáróinak példáját követi. Többszörösen összetett bűnrendszert vázol így fel: az elöljárók bűnösek Isten parancsainak be nem tartása miatt, bűnösek, mert maguk után vonják a népet, bűnössé téve azt, bűnösek a nép ellen elkövetett szociális vétségek miatt (nyúzás, fosztogatás, kegyetlenkedés, nyomorgatás, stb.); ezen túl pedig külön kiemeli a nép vétkét, az Isten ajándékaival szembeni hálátlanságot. A közösség tájékoztatására és bűnbánatának felébresztését célzó beszéd után az ország állapotának jobbra fordításáért könyörög. A „praedikáltatott közönséges böjtre felserkentésnek okáért”formula mutatja meg az adott helyzetben való egyéni kegyességgyakorlás példáját: az Ötödik Jajjhoz két általa szerzett Böjti könyörgést,¹⁵⁸ valamint Kemény Jánosnak a tatár rabságban írt könyörgését csatolja.¹⁵⁹ Kemény könyörgését példaértékűnek tartja, hiszen a rabságba esetteknek olyan spirituális mélységét mutatja meg, amelyre ő már éveken keresztül buzdítja „szabadon” élő hallgatóit. Az ima közlésének politikai célzata is volt: Medgyesi a hadjáratot követő zűrzavaros időkért itt már egyértelműen II. Rákóczi Györgyöt tette felelőssé. Kemény és a fejedelem viszonya köztudottan nem volt felhőtlen, s Medgyesi talán Kemény személyében a fejedelemség megmentésének egy alternatív lehetőségét látta.¹⁶⁰ A közléssel mindenképpen vállalta azt a célt, amelyet Kemény a Gileád Balsamuma kéziratának hazajuttatásával kívánt elérni: „A Gileád Balsamumának elsődleges célja az, hogy implicit módon közvetítsen információkat Kemény Jánosról a hazai közvélemény számára, bár természetesen nem zárhatjuk ki az összeállításnak a rabok közötti kéziratos terjedését, s esetleges paraliturgikus funkcióját sem. A Gileád Balsamuma elsősorban az erdélyieknek szólt, azt jelezve, hogy Kemény János még él, sőt a pogányok között is kegyes, Istennek tetsző életet él.”¹⁶¹

Medgyesi két könyörgése a prédikáció helyzetelemzését viszi tovább. Két kivételes átütő erővel bíró szövegről van szó. Az elsőben olyan felelősségre vonó hangot üt meg, amely már messze túl van az udvari pap szerepkörében megengedhetőn: „Oh vétkeztünk, mi vétkeztünc! […] Mert nem halgatták a te propheta szolgáidat, akik szóltanak a te nevedben a mi fejedelminknek, a mi atyáinknak és az egész föld népének.” Felépítésükben némiképpen eltérő szerkezetet mutatnak, bár az Isten megszólítása, a vallástétel és a kérés¹⁶² részeinek arányos elrendezésében mindkettő Dániel könyörgésének formáját imitálja. Az elsőben az imádságra vonatkozó saját útmutatását is szigorúan követve a vallástétel közben a bűnök megbánását is megteszi: „Oh! orcánk pirulása orcánk pirulása nékünk, a mi fejedelminknek, atyáinknak és az egész népnek, mert vétkeztünk te ellened”, „A’ mi gyalázatunk naponként előttünk vagyon, és a’ mi orcánknak pirulása elborétott minket.”¹⁶³ A könyörgés végén közbenjár Istennél, hogy távoztassa el haragját „hideg Scythiából kihozott” népéről, és fohászkodik is hozzá a megtéréshez való segítségéért. A második, a 83. zsoltárra (Könyörgése az Isten népének az ellenség ellen) írt könyörgésben nincs bűnvallomás. Míg az előző könyörgés erősen szituatív, itt már nincs helyzetelemzés, némiképpen az Istennel perlekedő beszédszituációkhoz hasonlóan a kérés voltaképpen felszólítást implikál: azt a rettenetes haragú Istent hívja segítségül a török ellen, akinél az előző könyörgésben ugyanezt a rettenetes „búsulást” remélte kiengesztelni a fohász, a bűnbánat kifejezéseivel. Tulajdonképpen visszautal az előző könyörgésben felvezetett szövetség toposzára. Így válik ez a könyörgés vigasztalássá: csak a kiválasztottság tudatába vetett ennyire erős hit szólíthatja fel Istent, hogy a szövetségben foglaltak rá eső részét teljesítse, hiszen a népe ellen támadók nem maradhatnak büntetés nélkül.

A köteten belül újabb kisebb egységet képviselnek a Rabszabadito Isteni szent Mesterseg, Külön ülö Keresztyen és a Serva Domine című beszédek.¹⁶⁴ A két böjti prédikáció és egy erősen teoretikus köznapi prédikáció található itt arról, hogyan lehet Isten munkás társává válni a megtérésben, amelyeket külön-külön és együtt is megjelentethették őket kötetbe való foglalásuk előtt.¹⁶⁵ Ilyen értelemben tehát ezek a beszédek abba a szövegcsoportba tartoznak, amelyek az országos szintű, közösségi traumák jelzésére és feldolgozására irányultak. Az Isten büntetésének enyhítéséért, a közösséget penitenciára szólító beszédek közül a Rabszabaditó isteni szent mesterség és a Serva Domine című beszédek – hasonlóan a Negyedik Jajj tanulságait levonó Istenhez való igaz megtérés címűhöz – a „hogyan tovább” kérdésre válaszolnak. A „nyakas magyarság” mellett a „kevés igazak” vigasztalását tekinti itt feladatának. Ha párhuzamosan olvassuk a Külön ülö Keresztyen című prédikációt Szalárdi Krónikájával,¹⁶⁶ a Jeruzsálem pusztulását a világtól félrevonulva sirató Jeremiás próféta történetét a lengyelországi hadjáratot ugyan helyeslő, de sok fenntartással kezelő Kemény Jánosra vonatkoztathatjuk, és úgy értelmezhetjük, hogy az ablakba elvonuló, ott magában síró Kemény alakját Medgyesi szövegének ismeretében rajzolhatta meg Szalárdi.¹⁶⁷ A kötet utolsó beszéde Lónyai Zsuzsanna felett mondott „szabályos” vigasztaló temetési beszéd, amelyben a szigorú textusmagyarázattól nem tér el.

A Magyarok Hatodik Jajja című kötet a Sok Jajjok megjelenésétől eltelt időszak prédikációit tartalmazza, az egyetlen kivételt az 1655-ben megjelent Isteni és Istenes Synat képezi, ebben a kötetben az egyházra és az életre vonatkozó tanítások között van fontos helye. Medgyesi utolsó ismert prédikációját 1659. július 29-én (Joseph Romlása) mondta el. Prédikátori tiszte – úgy tűnik – teljesen felszámolódott a fejedelmi ház leköszöntével, 1660-ban a még kiadatlan beszédeinek összegyűjtésével lezárta az 1653-ban indított sorozatot.

A Magyarok Hatodik Jajja című kötet Elöl Jaro Beszéde nemcsak az itt következő prédikációk olvasásához ad útmutatót, az összegző szándék mondanivalója munkásságának egészére vonatkozik. A végső ítélet előtti hét trombitaszó analógiájára e kötettel az utolsó előtti stádiumból figyelmeztet a végső veszedelem elkerülhetetlenségére: „Három nagy Jaj vagyon az Apocalypsisben, egyik a másiknál mind nehezebb nehezebb: a végső derék véget vető, a hetedik trombita alatt. Oh igy kezdének a mi jajjaink mi rajtunk folyni!”

A történelem eleve elrendelt menetéről vallott elméletét itt alátámasztja –többek közt – Georgius Richter „fatalis periodus” elméletével is,¹⁶⁸ pontosabban 1660-ban ezzel igazolja vissza azt, amit az erdélyi állapotok ismeretében a magyarság történetének egészére érvényesként már több mint tíz éve hangoztatott, és amit az 1657-ben kezdődött katasztrófasorozat is igazolt: „Akik e világ állapotaira szorgalmatoson számot tartanak, eszekben vötték s-jegyzésben hagyták, hogy a’ Harmadfél-száz, Öt-száz, Hétszáz, és Ezer esztendöknek eltelési, az Országoknak, Nemzetségeknek, etc. fatales periodi változhatatlan végzet, sok változással és romlással.” A lapszélen feltüntetett forrás szerint a „fatalis periodus” „világi” elméletét Georgius Richter Axiomata Politica művéből vette át, és a magyarság történetére alkalmazza, s itt nem a pontos számítások lényegesek, hanem változások, a „periódusok” analógiája: „Ezer esztendöben fordult (mely duplás periodus, végzet) miulta nemzetünk Pannoniában derék és végképpen megtelepedet: hét száz esztendő után (mely az is fatalis periodus) ugy mint 1444-ben, elsö László király idejében, kezde a kegyetlen török nemzet nyakunkon ülni: nyolcvan két esztendő múlva azután második Lajos király idejében, Mohács mezei romlás ulta, derekason fel is üle: Félő, igen félő, hogy az ezernek eltelése, vagy csak telése is, azon ránk dühödött pogányság miatt végső végezetet, periodust ne hozzon fejünkre.”

A „fatalis periodus”-elmélet és az exodus-élmény közelmúltra alkalmazása során prédikátori tevékenységét is összegzi: egyrészt prédikációinak keretbe foglalását végzi itt el, másrészt prédikátori feladatát ismételten a prófétájéval azonosítja: „Temetö Jajjokan kezdtem én (mely az-is fatale volt, én még akkor semmitis e félét nem gondolván) e siralmas praedicatioimat: félek igen, s kivánom is Isten akaratja szerént, hogy bár többé Propheta nem lennék, s szomorú veszedelmünk felett már ne parentálnék; félek mondom igen, hogy a végső is, oh nem résznyire (particulariter) már, hanem egészlen (universaliter) temetö ne fogjon lenni.” A prófétaságát, a próféciáit ért vádak ellen is itt védekezik, magatartását isteni elrendeltségűnek tekintve utasítja vissza a személyét ért vádakat: „Ennékem kedvem ellenis régi Micheás prophéta nyomdokát kell követnem: s-tudom hogy nem csak az Áchábok, hanem a jobbak is fejemhez ütik nem egyszer: soha ez nékünk jót nem mond. De mit tegyek, mert azt mondhatom Jeremiással, […]”. A szerepével járó (egyik) legfontosabb feladat a bűnök kíméletlen ostorozása teljesítése kötelező, illetve ilyen feladat megoldása csak ebben a szerepben lehetséges. Medgyesi írásait vizsgálva sok tanulsággal járhat annak a folyamatnak a nyomon követése, amelynek során egyre személyre szabottabbá válik ez a szerep, s kitapintható az is, hogy itt nem egy retorikai minta követésről van szó, hanem sokkal inkább arról, ahogyan hozzánő ehhez a szerephez.

Ennek a kötetnek a legkiemelkedőbb szövege a kiegyensúlyozott szerkezetű Joseph Romlása című (prédikációnak alig nevezhető) beszéd. Az Ibrányi Ferenc halála alkalmával elhangzott szónoklat a halotti prédikáció irányváltását példázza. Nem a partikuláris esemény szabja meg ennek kereteit, hanem – a sirató alapszituációt kihasználva – a nemzetsiratást teszi meg témájául. A cím a műfaj megjelölésének is tekinthető:¹⁶⁹ a „kesergés” ereje felülírja a temetési prédikáció műfaji kereteit. A prédikáció intő hasznában¹⁷⁰ a megtérésre való felszólítását a nemzet már eddig is tragikus múltjával argumentálja. Négy történelmi esemény említésével példázza ezt: a várnai csata, a mohácsi vész, az 1566. és 1594. évi tatárjárás, ezekkel alapozza meg az 1657–58-as eseményekre való emlékeztetés irányát. A várnai csata a protestáns prédikátorok tollán a királyi esküszegés miatti veszedelem prototípusává lett, Medgyesi a latinul és saját fordításában közli itt az Ulászló-epitáfium szövegét.¹⁷¹ Beszédében az esküszegésnek teológiai analógiája van: a Krisztussal kötött frigy felbontása. A jelen állapotainak lefestésékor a „dicső múlt” átalakul „tragikus múlttá”, amely teherként nehezedik a jelenre, a jelen állapotai az múlt egyenes következményei. A „Nullum malum solum”formulával bevezetett halmozás az isteni büntetés láncreakciószerű csapásait jelenti: az „Oszlopok” „kicsapdosása” (Ibrányi Ferencé mellett említi még Kun István, Wesselényi Zsigmond, Becski Zsuzsánna, Nagy Mihályi Gábor halálát) után következik be majd a „gyűlölőktől” körülvett, magára maradt ország pusztulása. A fennmaradás esélyei már nem köthetők világi erőkhöz, fegyverekhez, a fenntartó erőt csakis a hit jelenti.

Ugyanezt fogalmazta meg az 1658-ban elmondott, Báthori Zsófiának 1659. december 15-én keltezett ajánlásával kiadott két prédikációban is, az Ezechiás Kir[ály] Hiti címűben: hiába a kar és a kard, a győzelemre hit nélkül nincs esély.¹⁷² Próféciái bekövetkeztének keserű tapasztalata a nemzetostorozó prédikátor kíméletlen hangját is módosítja. Erdély magára maradottsága a nemzethez szólás hangját kérővé formálja át. A „hogyan tovább” kérdésére adható lehetséges válaszok (a négy magatartásforma: sztoikus, epikureus, a fáraó, illetve Saul által követett) nem bizonyulhatnak megoldásnak, ezért kéri a nemzetet az egyetlen lehetséges út követésére, a „negyedik idő” előtti megtérésre. A nemzetsirató hang elemi erővel szövi át a szöveget. A napi politika bevitele a szószékről való tanításba ez esetben is a prédikáció gyűjtőműfajiságáról tanúskodik. A társadalmi kérdések iránt érzékeny puritanizmus más színezetet is ad mindezeknek az addigi gyakorlathoz képest. A személyes és a közösségi élet részévé tett teológiai tanítással a prédikáció műfaji keretei szélesedtek ki, s ez esetenként a később megszülető műfajok, mint például a politikai publicisztika,¹⁷³ irányába mutatnak. A teológiai tanítást nem a konkrét helyzetre utaló kijelentések formájában szövi át az aktualitás, hanem az általános és egyszeri folyamatos áthallásokazt lehetővé tevő összejátszásában, s ennek legjobb példája a „jó kapitányra” vonatkozó tanítások szerepeltetése. A „jó kapitány” és a „boldogtalan hadvezér” szembeálltásából született exemplum szövegkörnyezetét tekintve az ördöggel vívott lelki harc módszereit hivatott szemléltetni. De ez a példa 1658-ban, az ekkorra hadszíntérré változott országban és az erdélyi had fogságba esése utáni évben más hangsúlyt kap, túlmutat betű szerinti jelentésén: alkalmat teremt a tragikus kimenetelű hadjárat okainak felfejtésére, melyeket a fejedelem hadviselő módszereiben és életvitelében vélt megtalálni. Amennyiben az igemagyarázatot az elmondás kontextusában tekintjük, akkor látszik, hogy ebben a szerkezetileg gondosan kiegyensúlyozott beszédben (az egyes beszédrészeket végig pontosan megjelöli) alig válik szét a prédikáció textusmagyarázó, tanító-oktató, illetve alkalmaztató része.

A Kétség torkábol kihatló Lélek című beszédét 1658. augusztus 25-én mondta el, s a kötet összeállításakor II. Rákóczi Györgynek ajánlotta. A súlyos sebekre gyógyírt kínáló szöveg¹⁷⁴ témájául a tékozló fiú történetét választja.¹⁷⁵ A példabeszéd „vagy hasonlatosság” kifejtésével nem „csüggedezésre”, hanem további elmélkedésre szólítja fel hallgatóit. A prédikáció egyetlen konkrét utalást sem tesz a fejedelemre vagy az ország állapotára, Medgyesi egyetlen alkalommal sem szól ki a szövegből, nem beszél a nemzetről, magyarságról, országról. A figurális olvasatot kizárólag a beszéd ajánlása engedi meg, ezzel irányítja a figyelmet arra a lehetséges olvasatra, hogy II. Rákóczi György magatartása és a tékozló fiú története között „hasonlatosság” lehet, a beszéd ily n módon „burkolt propaganda”.¹⁷⁶

Medgyesi prédikációinak tehát legalább kétféle olvasata lehetséges: a teológiai-kegyességi és a politikai. A „konzervatív publicisztika”¹⁷⁷ leghatásosabb képviselőjévé Medgyesit éppen az tette, hogy a kortársak egészen pontosan értették ezt a fajta, a vallási tanítással szorosan összefont, politikai üzenetet. Ennek az üzenetnek a tartalma pedig szorosan összefüggött azzal, ahogyan Medgyesi ebben a kommunikációs szituációban a maga szerepét látta és megélte, és aminek eredményeképpen apokaliptikus próféciák közvetítőjévé vált.

Prófétaságának legerőteljesebb megmutatkozása, amikor saját életét is eszkatológikus módon értelmezi, élete alakulásában is próféciát fedez fel: az önmagával való számvetés során romló egészségi állapotát véli intő jelnek, de igaz hitének erős tudata feljogosítja arra a reményre, hogy a szenvedése a közért történik, ennek haszna lesz, és ezt majd a köz fogja látni. E tekintetben a legszemélyesebb vallomást a Gyözködö Hit ajánlásában olvashatjuk: „Későn ha serkentem én praedicatioimnak nyomtattatásához, és azoknak közönséges haszonra (ha mi afféle lehetne bennek!) kiadásához. Elrongyolódott a sűrű sok nyavalyák miatt életem, ha élet nevet érdemel: mert szüntelen fénylő embernek, élete nem élet, hanem vajúdás, és szüntelen halál: s talám hogy most serkentem hozzá, prophetia nékem, hogy úgy járok, (mely hamar, tudja csak az Isten) mint a gyertya, mely akkor ég világosbatkán, s nagyobbatka lánggal, amikor szintén fogytára jut, s el akar alunni. Nincs-is sokszor több egy lépésnél, köztem s a halál között. Megvallom, hogy nem ártott volna ehhez elébb fognom: ilyen a holnapozás, melyet nem is mentek. Mindazáltal hiszem, hogy az én kegyelmes Uram Istenem, akiben hittem, és akinél azért kedves ember, a kész szív vagy jó akarat először jelen lévén, amije vagyon, nem azért amije nincsen; (2Cor. 8. 12.) az én időmnek ez erőtlen s roszhatt részén, mint valami csámbás állaton való tereh vitelemet a sátorhoz (Exod. 25.4.), nem utálja meg, hanem béveszi, ha csak kecskeszőr gyanánt is, s megszenteli a közjóra.”¹⁷⁸ Ez a mozzanat mutatja meg a leginkább, hogy Medgyesinél a prófétaság nem egyszerűen felvett szerep, hanem hitvallás, s erre csak akkor válhatott képessé, amikor személyes sorsában, saját életútjában is felismerte az az ország sorsa kapcsán hallgatóságának évtizedeken keresztül tanított üdvtörténeti összefüggéseket. A próféciáiba vetett hit beteljesülésének immár nemcsak tudata, hanem (saját sorsában is érzékelt) tapasztalata meggyőzően bizonyítja, hogy az ótestamentumi prófétákkal vállalt rokonság nemcsak feladatokat szab, hanem ezeknek a feladatoknak a vállalása és teljesítése a maga sorsát is meghatározza. Medgyesi az ótestamentumi próféták nyomdokainak követésével kezdte, míg eljutott addig, hogy a prófétaság önértésének lényegévé vált. Üzenete ekkor már csak annyiban vonatkozik az evilági életre, amennyiben ezzel a túlvilágira való felkészülést segítheti. Egészen bizonyos: Medgyesi nem a paptársaknak, hanem az örökkévalóságnak írt.