Margócsy István

Az irodalmi kánont alkotó állam (1870-1900)

A kiegyezés után az irodalom státusza a társadalom életében gyökeresen átalakult: a kiépülő modern társadalom- és állam szervezés az irodalomhoz való viszonyt is a maga képére akarta formálni. Az általánosan kötelező iskoláztatást előíró törvény, amely minden szinten az első követelmények között hagyta érvényesülni az irodalom és a nyelv oktatását, abból a meggyőződésből indult ki, hogy a magyar nemzet legfontosabb alkotó és fenntartó ereje a nyelvi-irodalmi kultúra, s ezért a nemzeti kultúra ismeretét kötelezően írta elő, mind anyagát, mind nemzeti interpretációs stratégiáját illetően. Ez az átalakulás az olvasó közönség körét a lakosság minden szintjéig kiterjesztette, ám megszüntette a nemzeti kultúrához való viszony eddigi „szubjektív”, azaz személyes vállaláson és olvasói ízlésen alapuló elkötelezettségét, s a kultúrát a személyes fogyasztás köréből az állampolgári kötelességek körébe emelte át. E strukturális átalakulás egyrészt nagyszabású kulturális virágzást hozott magával: e korszakban a magyar irodalom hivatalos megbecsülése a történelemben példátlan magasságokba emelkedett; a polgári életmódhoz hozzárendelődött a magas szintű általános és irodalmi műveltség, a kulturális intézmények, egyetemek, színházak állami támogatottsága bőkezűen működött, a könyvkiadás hatalmas példányszámokat produkált, s a vezető írók elismertsége egészen addig terjedt, hogy néhányukat kizárólag írói tevékenységük alapján a főrendi ház tagjai közé kreálták. Másrészt azonban ez a kultúratámogatás egybeesett azzal a felismeréssel, hogy a kultúrpolitika az állampolitikában is szerepet játszhatik, s az ideológiai manipulációban rendkívül hatékonyan tud működni: ezért az irodalom nemzeti ideológiáját, a nép-nemzeti iskola irodalomértelmezését „ államosították”, s intézményesen kötelezőként írták elő. Ezért válhatott a millenniumi ünnepek kiemelt nagy eseményévé egy olyan irodalomtörténeti összefoglalás, amely az irodalmat az ezeréves államiság garanciájaként tudta felmutatni. Amiből az következett, hogy azt az irodalmat, amelyik a század első kétharmadában állandóan a jövőre, a majdan megvalósítandó nagy nemzeti irodalom utópiájára bazírozott, s a kifejlést újítások folyamatos alkalmazásával óhajtotta biztosítani, a század végén már lezártnak és befejezettnek nyilvánították, s olyan konzervatív, kiteljesedett kincstárként interpretálták, amelyen már lényeges változást nemhogy tenni, de még elképzelni sem lehet – a vezető tudományág az irodalom története lett, s a kritikában is a történeti szempontok dominanciáját írták elő. A századvégen születő irodalom ezért akarva-akaratlanul ellenzéki pozícióba került, nem társadalmi elkülönülést vagy pártosság hirdető programja, nem politikai mássága okán, hanem amiatt, mivel az intézményes irodalom oly homogeneizációt hajtott végre és követelt meg, amely a keletkező irodalom másságát eredendően gyanakvással figyelte. Emiatt a keletkező, modernségre törekvő újabb irodalmi irányzatok önmegfogalmazásai is jóval bizonytalanabbra sikerültek, mint a megelőző korszakokéi, s emiatt hoztak a lefolytatott viták oly kevés hagyományteremtésre alkalmas eredményt. Az irodalom ily kétpólusú szerkezete, ha politikailag persze csak csírájában, de már magában hordozta az irodalmi élet oly megosztottságát, amely a 20. században a „kettészakadt irodalom” áldatlan folyamatos vitájában teljesedett ki. Holott a századvégen a keletkező irodalom az európai modernségnek már rengeteg elemét termelte ki és közvetítette – csak éppen a kiteljesedéshez szükséges intézmények nem a keletkező irodalom támogatására jöttek létre.

19.1.  Margócsy István: Magyar nyelv és/vagy irodalom.

A magyar irodalom létmódjában következett be hatalmas fordulat akkor, amikor a kiegyezés után, az általános oktatási törvények megalkotásakor minden szinten elsőrendű, kivételes fontosságú, kötelező tantárggyá tették a magyar irodalmat: az irodalom fogyasztása, ami eddig önkéntes választáson alapuló esztétikai vagy hazafias indulatból keletkező magánemberi aktus volt, a törvény hatására állampolgári kötelesség lett, ráadásul a kötelezően elfogyasztandó irodalmi művek halmazát is szigorúan előírta a törvény. Az irodalmi kánon eddig az irodalmi életen belül mozgó és ható funkció volt – az iskola hatására a továbbiakban azonban kultúrpolitika súllyal is rendelkeznie kellett; s a kultúrpolitika ki is használta az e téren nyíló manipulációs lehetőségeke, s a művek interpretációs stratégiáját is államilag szabályozta s előírta.

19.2.  Balogh Gergő: Az írás és az olvasás kultúrtechnikái a magyar népiskolai oktatásban

[A tanulmányhoz tartozó bevezetést hamarosan feltöltjük.]

19.3.  Imre László: Arany László és a magyar verses regény
1872  A délibábok hőse pályadíjat nyer

A nép-nemzeti iskola teoretikus elvárásainak központjában a verses elbeszélésnek hősi-eposzi ideálja állt – ám a verses elbeszélésnek folyamatosan megszülettek nem-hősi változatai is, amelyeknek elismerése, kanonizációja rendre késedelmet szenvedett. Arany János Bolond Istók-já a megjelenésekor semmi visszhangot nem keltett, s a későbbiekben is csak mint „furcsa” önéletrajzi mű nyert elismerést, A nagyidai cigányok fogadtatása katasztrofálisra sikerült – a történetiségnek ironikus megjelenítése nem fért össze az intézményes elvárásokkal. A Puskin Anyeginjének magyar fordítása viszont hatalmas sikert aratott: a jelenkori „hős” útkeresésének ironikus ábrázolása szabad utat nyert: még az iróniával szemben erősen elfogult Gyulai Pál is írt olyan verses regényt, amely alkalmazza Byron-i, Puskin-i ironikus látásmódot, s mikor A délibábok hőse megjelent, rögtön elismerést és díjat nyert. Ugyanakkor azonban e verses regény műfaj – éppen iróniája okán – a kanonizáció szélére szorult, s a későbbiekben csak szórványosan jelentkezett, s csak a 21. század elején elevenedett fel a Térey Jánosnak vagy Szálinger Balázsnak műveiben.

19.4.  Z. Kovács Zoltán: Verses regény, humoros etika
(A délibábok hőse értelmezésének etikai összetevőiről)

[A tanulmányhoz tartozó bevezetést hamarosan feltöltjük.]

19.5.  Szegedy-Maszák Mihály: A szabadelvűség értékőrző bírálata
1875 Megjelenik Asbóth János Magyar Conservativ Politika című könyve

A 19. század „uralkodó eszméje” a liberalizmus volt, s a legjelentősebb gondolkodók mind a széles körűen értett liberális rendszeren belül alkottak – sokan már a század első felében hiányolták a magyar konzervativizmus teoretikus átgondolását és kifejtését (pl. Széchenyi István a fiatalon elhunyt gr. Dessewffy Aurél kapcsán). Ezért volt nagyjelentőségű a szépíróként indult konzervatív politikus és államférfi gondolatvilága, aki az egész 19. századra nézvést új áttekintő koncepcióval állt elő: s megteremtette a 20. században is hatalmas hatással élő Három nemzedék fejlődésteóriát – amely a századot a folyamatos hanyatlás terepeként ábrázolta.

19.6.  Milbacher Róbert: „...Valamit jelenteni akartam…”
Asbóth János: Álmok álmodója

[A tanulmányhoz tartozó bevezetést hamarosan feltöltjük.]

19.7.  Eisemann György: Átmenet vagy fordulat?
1876 Vajda János: Újabb költemények

A századközép költészetére oly nagy hatást tett Petőfi és Arany egymástól eltérő, de sokszor hasonló interpretációt nyert hagyománya, hogy az újabb költői próbálkozások sokszor eleve imitációra vagy kudarcra ítéltként indultak – s csak nagyon kevesen mertek radikálisabban hozzányúlni a két nagy kortárs-előd hagyományának szerep-készletéhez, motivikájához és modalitásához. Vajda kísérlete, amely egyrészt filozofikusabb létértelmezést, másrészt bonyolultabb pszichologizálást ígért, sok tekintetben új utat nyitott egy modernebb (szimbolikusabb) líraiság felé – ám a szerző irodalompolitikai ellenzékisége és elszigeteltsége okán csak költészete csak jóval a szerző halála után tudta hatását kifejteni. A század végére a költészet bölcseleti érdeklődése a megelőző korszakokhoz képest ugrásszerűen megemelkedett, s jelentős eredményeket hozott, s a konzervatívabb meggyőződésű költők számára is elfogadhatóvá, sőt kívánatossá tett a metafizikai tájékozódást (pl. Komjáthy Jenő vagy Czóbel Minka esetében).

19.8.  Hajdu Péter: Sikertörténetek a századvégi novellisztikában
1882 Mikszáth Kálmán: A jó palócok

A századközép nagy regénykultúrája után a század utolsó harmadában a rövidebb epikai előretörése következett be: a nagyívű történetkoncepciók helyére a kis eseményeknek rövid, elsősorban anekdotikus elemekből építkező, de az anekdota csattanóját és tanulságát mellőző novellairodalom bontakozott ki. A műfaj elterjedéséhez rendkívüli mértékben hozzájárult az időszaki sajtó igen nagy irodalom-igénye: az újságok szépirodalmi tárca-rovat nélkül elképzelhetetlenek voltak: a folytatásos regények helyét pedig átvették az önálló elbeszélések, amelyeket aztán a szerzők nagyon gyakran füzérszerű gyűjteményekben adtak ki (Mikszáth, Gárdonyi, Petelei, Tömörkény, később Krúdy). A rövid terjedelmű irodalom iránti igény nagyságát mutatja, hogy az 1860-as évektől kezdődően szépirodalmi napilap is megjelenhetett több évtizeden át – az elbeszélésirodalom nemcsak folyóiratot, hanem újságot is el tudott tartani.

19.9.  Margócsy István: Mikszáth Kálmán irodalomszemlélete – elsősorban a Jókai-életrajz alapján

[A tanulmányhoz tartozó bevezetést hamarosan feltöltjük.]

19.10.  Gyáni Gábor: Az olvasás kultúrája
1886 Megjelenik György Aladár szerkesztésében a Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben

A század utolsó harmadában erőteljesen átalakult az olvasás-kultúra szerkezete: az általánossá tett iskolakötelezettség révén az olvasni tudó polgárok száma hatalmas mértékben megnőtt, a viszonylagos gazdasági fejlődés igen sok ember számára tett lehetővé olyan szabadidős tevékenységeket, amelyek régebben csak kiváltságosabb rétegek számára voltak nyitotak; az olvasás egyre kevésbé viselte magán a hivatásos (értelmiségi) olvasók magas esztétikai és kultúrpolitikai preferenciáit, s nagy mértékben tolódott el a szórakoztatás irányába – miközben az értelmiségi kultúra hatalmas könyvtárai épültek ki, egyre nagyobb szerepet kaptak a kölcsönkönyvtárak, amelyek elsősorban a mindennapi kikapcsolódás olvasási igényeit elégítették ki.

19.11.  Szegedy-Maszák Mihály: Nemzeti kultúra és világszínvonal: feszültség vagy összhang
1888 Gustav Mahlert kinevezik a budapesti Operaház igazgatójának

A magyarországi zenekultúra a 19. század folyamán mindvégig viták közepette épült ki: egyrészt a nygavárosokban (elsősorban Budapesten) nagyszabású komolyzenei kultúra virágzott, amelynek nemzetközi kapcsolatai is jelentősek voltak (Berlioz, Wagner koncert-látogatásai, az operák szinkron bemutatása), másrészt azonban a társadalom szélesebb rétegeiben a társasági-szórakoztaó zene volt közkedvelt, elsősorban a cigányzene és a magyar nóta-kultúra. A két kultúra közelítésére, egyeztetésére sok kísérlet történt, de a távolság mégis mindvégig fennmaradt; s a két kultúra között sokszor épp a nemzeti ideológia karakterológiai-ízlésbéli preferenciái között zajlott a harc, egészen a századfordulóig.

19.12.  Bednanics Gábor: A magyar főváros lírai megjelenítésmódjai
1891 Rudnyánszky Gyula: Új könyv

Az irodalmi kultúra átalakulásában hatalmas szerepet játszott az is, hogy a kultúra minden szeletébe behatolt a társadalomnak, politikának és irodalomnak városiasodása: a századvégi kultúra büszkén vállalta urbánus jellegét: a főváros kiépülésének dicsőítésével és a városi létforma kiküszöbölhetetlen elidegenedésnek egyidejű képviseletével és ábrázolásával. A hagyományos vidéki és a nagyvárosi életforma különbsége és dilemmája az irodalom minden műfajában megjelent, a személyes lírától a társadalmi regényekig, az ifjúsági regényektől a mind a vidéket, mind a nagyvárost egyaránt elismerő és parodizáló szatirikus újságírásig, s erőteljesen meghatározta a születendő művek narrációs stratégiáját, elbeszélői szerepvállalását; a lírai műfajokban pedig a magánéleti problémák egyre élesebb prezentálását,

19.13.  Z. Kovács Zoltán: Mindennapiság, narráció, irodalomtörténeti olvasat: Petelei István novellisztikájának olvashatósága

19.14.  Szilasi László: „Ha láthatná, se láthatná”:
Vakok Velencéje - az emléktárgy
(Tömörkény István: A tengeri város, 1896)

A századközép nagy regénykultúrája után a század utolsó harmadában a rövidebb epikai előretörése következett be: a nagyívű történetkoncepciók helyére a kis eseményeknek rövid, elsősorban anekdotikus elemekből építkező, de az anekdota csattanóját és tanulságát mellőző novellairodalom bontakozott ki. A műfaj elterjedéséhez rendkívüli mértékben hozzájárult az időszaki sajtó igen nagy irodalom-igénye: az újságok szépirodalmi tárca-rovat nélkül elképzelhetetlenek voltak: a folytatásos regények helyét pedig átvették az önálló elbeszélések, amelyeket aztán a szerzők nagyon gyakran füzérszerű gyűjteményekben adtak ki (Mikszáth, Gárdonyi, Petelei, Tömörkény, később Krúdy). A rövid terjedelmű irodalom iránti igény nagyságát mutatja, hogy az 1860-as évektől kezdődően szépirodalmi napilap is megjelenhetett több évtizeden át – az elbeszélésirodalom nemcsak folyóiratot, hanem újságot is el tudott tartani.

19.15.  Eisemann György: Líra és bölcselet
1895 Komjáthy Jenő: A homályból

A századközép költészetére oly nagy hatást tett Petőfi és Arany egymástól eltérő, de sokszor hasonló interpretációt nyert hagyománya, hogy az újabb költői próbálkozások sokszor eleve imitációra vagy kudarcra ítéltként indultak – s csak nagyon kevesen mertek radikálisabban hozzányúlni a két nagy kortárs-előd hagyományának szerep-készletéhez, motivikájához és modalitásához. Vajda kísérlete, amely egyrészt filozofikusabb létértelmezést, másrészt bonyolultabb pszichologizálást ígért, sok tekintetben új utat nyitott egy modernebb (szimbolikusabb) líraiság felé – ám a szerző irodalompolitikai ellenzékisége és elszigeteltsége okán csak költészete csak jóval a szerző halála után tudta hatását kifejteni. A század végére a költészet bölcseleti érdeklődése a megelőző korszakokhoz képest ugrásszerűen megemelkedett, s jelentős eredményeket hozott, s a konzervatívabb meggyőződésű költők számára is elfogadhatóvá, sőt kívánatossá tett a metafizikai tájékozódást (pl. Komjáthy Jenő vagy Czóbel Minka esetében).

19.16.  Sipos Balázs: Rákosi Jenő kultusza

A 19-20. század fordulójára az irodalmi-sajtó életben – a sajtószabadság valamint a szabad periodika-alapítás lehetőségei mellett – olyan erős ideológia-manipulatív hatalomkoncentráció következett be, amilyenre az egész 19. században nem volt példa: a nép-nemzeti iskola teóriájából, az államideológia nacionalizmusából egységes politikai-kulturális manipulációs intézményrendszer épült ki (amely intézményrendszer egy szűk, családi klánra emlékeztető csoport, a Rákosi Jenő és Beöthy Zsolt által kapott irányítást a hivatalos kulturális testületek mindegyikében). Ez az ideológia az iskolai oktatástól kezdve a napisajtó nagy részének befolyásolásán keresztül egészen az akadémiai szféráig terjedt ki, s ha cenzúrát a szó szigorú értelmében nem is alkalmazott, az állam intézményrendszerén keresztül gyakorolt és ható ellenőrző rendszere a nyilvánosság minden területére behatolt, s kritikai ítéletei egyértelműen hatalmi retorikával prezentálta. S mivel a születő irodalom jelentős része ezzel az ideológiával, ha nem is mindig politikailag, de a kulturális homogeneizációt elutasítva, szemben állt, a hivatal elutasító kritikai tevékenysége nem maradt el: az ellenzéki irodalomban ezt nevezték abban az időben „perzekutor-esztétikának”.

19.17.  Szénási Zoltán: A népnemzeti tradicionalizmus irodalomkritikájának szemléletmódja 1906 előtt

19.18.  Szénási Zoltán: A magyar nemzettudat kis-tükre
Beöthy Zsolt irodalomtörténeti szintéziséről

Fejezetek