A kiegyezés után az irodalom státusza a társadalom életében gyökeresen átalakult: a kiépülő modern társadalom- és állam szervezés az irodalomhoz való viszonyt is a maga képére akarta formálni. Az általánosan kötelező iskoláztatást előíró törvény, amely minden szinten az első követelmények között hagyta érvényesülni az irodalom és a nyelv oktatását, abból a meggyőződésből indult ki, hogy a magyar nemzet legfontosabb alkotó és fenntartó ereje a nyelvi-irodalmi kultúra, s ezért a nemzeti kultúra ismeretét kötelezően írta elő, mind anyagát, mind nemzeti interpretációs stratégiáját illetően. Ez az átalakulás az olvasó közönség körét a lakosság minden szintjéig kiterjesztette, ám megszüntette a nemzeti kultúrához való viszony eddigi „szubjektív”, azaz személyes vállaláson és olvasói ízlésen alapuló elkötelezettségét, s a kultúrát a személyes fogyasztás köréből az állampolgári kötelességek körébe emelte át.

E strukturális átalakulás egyrészt nagyszabású kulturális virágzást hozott magával: e korszakban a magyar irodalom hivatalos megbecsülése a történelemben példátlan magasságokba emelkedett; a polgári életmódhoz hozzárendelődött a magas szintű általános és irodalmi műveltség, a kulturális intézmények, egyetemek, színházak állami támogatottsága bőkezűen működött, a könyvkiadás hatalmas példányszámokat produkált, s a vezető írók elismertsége egészen addig terjedt, hogy néhányukat kizárólag írói tevékenységük alapján a főrendi ház tagjai közé kreálták. Másrészt azonban ez a kultúratámogatás egybeesett azzal a felismeréssel, hogy a kultúrpolitika az állampolitikában is szerepet játszhatik, s az ideológiai manipulációban rendkívül hatékonyan tud működni: ezért az irodalom nemzeti ideológiáját, a nép-nemzeti iskola irodalomértelmezését „ államosították”, s intézményesen kötelezőként írták elő. Ezért válhatott a millenniumi ünnepek kiemelt nagy eseményévé egy olyan irodalomtörténeti összefoglalás, amely az irodalmat az ezeréves államiság garanciájaként tudta felmutatni.

Amiből az következett, hogy azt az irodalmat, amelyik a század első kétharmadában állandóan a jövőre, a majdan megvalósítandó nagy nemzeti irodalom utópiájára bazírozott, s a kifejlést újítások folyamatos alkalmazásával óhajtotta biztosítani, a század végén már lezártnak és befejezettnek nyilvánították, s olyan konzervatív, kiteljesedett kincstárként interpretálták, amelyen már lényeges változást nemhogy tenni, de még elképzelni sem lehet – a vezető tudományág az irodalom története lett, s a kritikában is a történeti szempontok dominanciáját írták elő.

A századvégen születő irodalom ezért akarva-akaratlanul ellenzéki pozícióba került, nem társadalmi elkülönülést vagy pártosság hirdető programja, nem politikai mássága okán, hanem amiatt, mivel az intézményes irodalom oly homogeneizációt hajtott végre és követelt meg, amely a keletkező irodalom másságát eredendően gyanakvással figyelte. Emiatt a keletkező, modernségre törekvő újabb irodalmi irányzatok önmegfogalmazásai is jóval bizonytalanabbra sikerültek, mint a megelőző korszakokéi, s emiatt hoztak a lefolytatott viták oly kevés hagyományteremtésre alkalmas eredményt. Az irodalom ily kétpólusú szerkezete, ha politikailag persze csak csírájában, de már magában hordozta az irodalmi élet oly megosztottságát, amely a 20. században a „kettészakadt irodalom” áldatlan folyamatos vitájában teljesedett ki.

Holott a századvégen a keletkező irodalom az európai modernségnek már rengeteg elemét termelte ki és közvetítette – csak éppen a kiteljesedéshez szükséges intézmények nem a keletkező irodalom támogatására jöttek létre.