BibTeXTXT?

Margócsy István

Az irodalmi kánont alkotó állam (1870-1900)

A kiegyezés után az irodalom státusza a társadalom életében gyökeresen átalakult: a kiépülő modern társadalom- és állam szervezés az irodalomhoz való viszonyt is a maga képére akarta formálni. Az általánosan kötelező iskoláztatást előíró törvény, amely minden szinten az első követelmények között hagyta érvényesülni az irodalom és a nyelv oktatását, abból a meggyőződésből indult ki, hogy a magyar nemzet legfontosabb alkotó és fenntartó ereje a nyelvi-irodalmi kultúra, s ezért a nemzeti kultúra ismeretét kötelezően írta elő, mind anyagát, mind nemzeti interpretációs stratégiáját illetően. Ez az átalakulás az olvasó közönség körét a lakosság minden szintjéig kiterjesztette, ám megszüntette a nemzeti kultúrához való viszony eddigi „szubjektív”, azaz személyes vállaláson és olvasói ízlésen alapuló elkötelezettségét, s a kultúrát a személyes fogyasztás köréből az állampolgári kötelességek körébe emelte át.

E strukturális átalakulás egyrészt nagyszabású kulturális virágzást hozott magával: e korszakban a magyar irodalom hivatalos megbecsülése a történelemben példátlan magasságokba emelkedett; a polgári életmódhoz hozzárendelődött a magas szintű általános és irodalmi műveltség, a kulturális intézmények, egyetemek, színházak állami támogatottsága bőkezűen működött, a könyvkiadás hatalmas példányszámokat produkált, s a vezető írók elismertsége egészen addig terjedt, hogy néhányukat kizárólag írói tevékenységük alapján a főrendi ház tagjai közé kreálták. Másrészt azonban ez a kultúratámogatás egybeesett azzal a felismeréssel, hogy a kultúrpolitika az állampolitikában is szerepet játszhatik, s az ideológiai manipulációban rendkívül hatékonyan tud működni: ezért az irodalom nemzeti ideológiáját, a nép-nemzeti iskola irodalomértelmezését „ államosították”, s intézményesen kötelezőként írták elő. Ezért válhatott a millenniumi ünnepek kiemelt nagy eseményévé egy olyan irodalomtörténeti összefoglalás, amely az irodalmat az ezeréves államiság garanciájaként tudta felmutatni.

Amiből az következett, hogy azt az irodalmat, amelyik a század első kétharmadában állandóan a jövőre, a majdan megvalósítandó nagy nemzeti irodalom utópiájára bazírozott, s a kifejlést újítások folyamatos alkalmazásával óhajtotta biztosítani, a század végén már lezártnak és befejezettnek nyilvánították, s olyan konzervatív, kiteljesedett kincstárként interpretálták, amelyen már lényeges változást nemhogy tenni, de még elképzelni sem lehet – a vezető tudományág az irodalom története lett, s a kritikában is a történeti szempontok dominanciáját írták elő.

A századvégen születő irodalom ezért akarva-akaratlanul ellenzéki pozícióba került, nem társadalmi elkülönülést vagy pártosság hirdető programja, nem politikai mássága okán, hanem amiatt, mivel az intézményes irodalom oly homogeneizációt hajtott végre és követelt meg, amely a keletkező irodalom másságát eredendően gyanakvással figyelte. Emiatt a keletkező, modernségre törekvő újabb irodalmi irányzatok önmegfogalmazásai is jóval bizonytalanabbra sikerültek, mint a megelőző korszakokéi, s emiatt hoztak a lefolytatott viták oly kevés hagyományteremtésre alkalmas eredményt. Az irodalom ily kétpólusú szerkezete, ha politikailag persze csak csírájában, de már magában hordozta az irodalmi élet oly megosztottságát, amely a 20. században a „kettészakadt irodalom” áldatlan folyamatos vitájában teljesedett ki.

Holott a századvégen a keletkező irodalom az európai modernségnek már rengeteg elemét termelte ki és közvetítette – csak éppen a kiteljesedéshez szükséges intézmények nem a keletkező irodalom támogatására jöttek létre.

19.1.  Margócsy István: Magyar nyelv és/vagy irodalom

A magyar irodalom létmódjában hatalmas fordulat következett be akkor, amikor a kiegyezés után, az általános oktatási törvények megalkotásakor minden szinten elsőrendű, kivételes fontosságú, kötelező tantárggyá tették a magyar irodalmat: az elemi és középiskolai oktatásban e tantárgy került az elő helyre, s a bölcsészkaron még a természettudományos szakra járók is kötelezve lettek irodalomtörténeti előadások látogatására. Az irodalom fogyasztása, ami eddig önkéntes választáson alapuló esztétikai vagy hazafias indulatból keletkező magánemberi aktus volt, a törvények hatására állampolgári kötelesség lett; ráadásul a kötelezően elfogyasztandó irodalmi művek halmazát is szigorúan előírta a törvény. Az irodalmi kánon eddig az irodalmi életen belül mozgó és ható funkció volt – az iskola hatására a továbbiakban azonban kultúrpolitikai súllyal is rendelkeznie kellett; s a kultúrpolitika ki is használta az e téren nyíló manipulációs lehetőségeket, s a művek interpretációs stratégiáját is államilag szabályozta s előírta.

19.2.  Balogh Gergő: Az írás és az olvasás kultúrtechnikái a magyar népiskolai oktatásban

A kiegyezés utáni kultúrpolitikai változások egyik legfontosabbika a kötelező iskoláztatás előírása volt – az írás-olvasás általános elterjedése alapjaiban változtatta meg a kultúrához, irodalomhoz fűződő állampolgári viszonyokat: az olvasás a törvény meghozatala utáni évtizedekben vált a széles tömegek számára kötelességgé, lehetőséggé és kínálattá (1869-ben az ország összlakosságának 32 százaléka, a magyar nyelvű lakosságnak 44 százaléka tudott olvasni). Az a beláthatatlanul nagy változás, amelyet az olvasás eltömegesedése okozott, a kultúra minden területére kihatott: a napisajtó elterjedése ezekben az évtizedekben már hatalmas sajtóbirodalmakat engedett létrejönni, amelyek az újságok mellett könyvkiadással is foglalkoztak, mind az elit, mind a tömegkulturális igények kielégítése érdekében. Az újságkultúra terjedése átalakította az periodikákban megjelenő írásoknak műfajstruktúráját: a magas színvonalú képes újságok mellett elszaporodtak az „egyszer használatos”, egyszeri olvasás után eldobható füzetek; a nyomtatás olcsósága lehetővé tette a tömegkultúra számára a gyorsan fogyasztható (s maradandóságra számot sem tartó) regényújságok, ponyvafüzetek megjelenését is; a közkönyvtárak elterjedése pedig az irodalmi műveltséganyag széles körű kibővülését is magával hozta. Az olvasáskultúra átalakulása a sajtó átalakulásával együttesen odahatott, hogy megváltozott mind az „író” státuszának, mind az „írás” minőségének hierarchikus megítélése; az irodalmon belül pedig számtalan új műfaj, stílus, beszédmód jelent meg.

19.3.  Imre László: Arany László és a magyar verses regény
1872  A délibábok hőse pályadíjat nyer

A nép-nemzeti iskola teoretikus elvárásainak központjában a verses elbeszélésnek hősi-eposzi ideálja állt – ám a verses elbeszélésnek folyamatosan megszülettek nem-hősi változatai is, amelyeknek elismerése, kanonizációja rendre késedelmet szenvedett. Arany János Bolond Istók-já a megjelenésekor semmi visszhangot nem keltett, s a későbbiekben is csak mint „furcsa” önéletrajzi mű nyert elismerést, A nagyidai cigányok fogadtatása katasztrofálisra sikerült – a történetiségnek ironikus megjelenítése nem fért össze az intézményes elvárásokkal. A Puskin Anyeginjének magyar fordítása viszont hatalmas sikert aratott: a jelenkori „hős” útkeresésének ironikus ábrázolása szabad utat nyert: még az iróniával szemben erősen elfogult Gyulai Pál is írt olyan verses regényt, amely alkalmazza Byron-i, Puskin-i ironikus látásmódot, s mikor A délibábok hőse megjelent, rögtön elismerést és díjat nyert. Ugyanakkor azonban e verses regény műfaj – éppen iróniája okán – a kanonizáció szélére szorult, s a későbbiekben csak szórványosan jelentkezett, s csak a 21. század elején elevenedett fel a Térey Jánosnak vagy Szálinger Balázsnak műveiben.

19.4.  Z. Kovács Zoltán: Verses regény, humoros etika
(A délibábok hőse értelmezésének etikai összetevőiről)

Arany László verses regénye egyrészt szervesen folytatja azt a hagyományt, amelyet Arany János, Gyulai Pál verses regényei alapoztak meg, másrészt azonban lezárásként is érvényes: az elbeszélt történet ironikus beállítása oly erősen hat, hogy szinte lehetetlenné teszi a folytatást (nemcsak a narráció és cselekmény szintjén, hanem magát a műfajt is illetően) – a mű szövegében mind a cselekményvezetés, mind az alakformálás, mind a narrátori-reflexiós szint szubverzíve működik: maga a mű is „nyitott” befejezéssel zárul, azaz az összes felvetett cselekményi és jellemábrázolási fogás kifordul a hagyomány által rögzített keretekből. Arany László, aki ironikus verses regényével „dezilluziós” nemzedékének (Toldy István, Asbóth János, Széchy Károly, a fiatal Beöthy Zsolt) talán legradikálisabb művével szinte ellenpontozta mindazt, amit a megelőző nemzedék irodalmisága, a később „nemzeti klasszicizmusnak” nevezett irányzat létrehozott és uralomra juttatott, sajnos nem épített fel terjedelmes irodalmi életművet – irodalmon kívüli pályafutása során legfontosabb irodalmi gesztusa a későbbiekben atyjának, Arany Jánosnak gondozott életmű-kiadása lett.

19.5.  Szegedy-Maszák Mihály: A szabadelvűség értékőrző bírálata
1875 Megjelenik Asbóth János Magyar Conservativ Politika című könyve

A 19. század „uralkodó eszméje” a liberalizmus volt, s a legjelentősebb gondolkodók mind a széles körűen értett liberális rendszeren belül alkottak – sokan már a század első felében hiányolták a magyar konzervativizmus teoretikus átgondolását és kifejtését (pl. Széchenyi István a fiatalon elhunyt gr. Dessewffy Aurél kapcsán). Ezért volt nagyjelentőségű a szépíróként indult konzervatív politikus és államférfi gondolatvilága, aki az egész 19. századra nézvést új áttekintő koncepcióval állt elő: s megteremtette a 20. században is hatalmas hatással élő Három nemzedék fejlődésteóriát – amely a századot a folyamatos hanyatlás terepeként ábrázolta.

19.6.  Milbacher Róbert: „...Valamit jelenteni akartam…”
Asbóth János: Álmok álmodója

Az 1870-es években indult és beérkezett írói nemzedék (Toldy István, Asbóth János, Arany László, Beöthy Zsolt és mások) irodalmi törekvései erőteljesen szembefordultak az atyák ideáljaival, s mindazzal, amit a későbbiekben Horváth János „nemzeti klasszicizmusnak” nevezett el: mind ideáljaikat, mind tájékozódásukat, mind ízlésüket illetően radikálisan mást képviseltek. Toldy István Anatole c. regénye mintha a Kemény Zsigmond által létrehozott pszichologizálás ellenében hatna, Asbóth nem nagy terjedelmű irodalmi működését mindvégig a zárt formák elutasítása dominálja (e téren szinte programatikus az Egy bolyongó tárcája c. műve), Arany László a narrációs iróniát teszi meg költészetének alapmozzanatául, Beöthy Zsolt pedig a „fejlődésregény” ideáljával szemben „hanyatlásregényt” ír, akkor is, ha ő – nemzedéktársainál kevésbé radikális lévén – még enged a pozitív végkicsengés kiengesztelődést sugalló követelményének (Kálozdy Béla). Asbóth regényének kísérlete azért különlegesen érdekes, mert a szentimentális regényformát vegyíteni tudta a modernség korai dekadencia-élményének reflexiós mozzanataival, s erőteljesen konzervatív világképét a szenvedő individuum szubjektivitásán keresztül tudta prezentálni.

19.7.  Eisemann György: Átmenet vagy fordulat?
1876 Vajda János: Újabb költemények

A századközép költészetére oly nagy hatást tett Petőfi és Arany egymástól eltérő, de sokszor hasonló interpretációt nyert hagyománya, hogy az újabb költői próbálkozások sokszor eleve imitációra vagy kudarcra ítéltként indultak – s csak nagyon kevesen mertek radikálisabban hozzányúlni a két nagy kortárs-előd hagyományának szerep-készletéhez, motivikájához és modalitásához. Vajda kísérlete, amely egyrészt filozofikusabb létértelmezést, másrészt bonyolultabb pszichologizálást ígért, sok tekintetben új utat nyitott egy modernebb (szimbolikusabb) líraiság felé – ám a szerző irodalompolitikai ellenzékisége és elszigeteltsége okán csak költészete csak jóval a szerző halála után tudta hatását kifejteni. A század végére a költészet bölcseleti érdeklődése a megelőző korszakokhoz képest ugrásszerűen megemelkedett, s jelentős eredményeket hozott, s a konzervatívabb meggyőződésű költők számára is elfogadhatóvá, sőt kívánatossá tett a metafizikai tájékozódást (pl. Komjáthy Jenő vagy Czóbel Minka esetében).

19.8.  Hajdu Péter: Sikertörténetek a századvégi novellisztikában
1882 Mikszáth Kálmán: A jó palócok

A századközép nagy regénykultúrája után a század utolsó harmadában a rövidebb epikai előretörése következett be: a nagyívű történetkoncepciók helyére a kis eseményeknek rövid, elsősorban anekdotikus elemekből építkező, de az anekdota csattanóját és tanulságát mellőző novellairodalom bontakozott ki. A műfaj elterjedéséhez rendkívüli mértékben hozzájárult az időszaki sajtó igen nagy irodalom-igénye: az újságok szépirodalmi tárca-rovat nélkül elképzelhetetlenek voltak: a folytatásos regények helyét pedig átvették az önálló elbeszélések, amelyeket aztán a szerzők nagyon gyakran füzérszerű gyűjteményekben adtak ki (Mikszáth, Gárdonyi, Petelei, Tömörkény, később Krúdy). A rövid terjedelmű irodalom iránti igény nagyságát mutatja, hogy az 1860-as évektől kezdődően szépirodalmi napilap is megjelenhetett több évtizeden át – az elbeszélésirodalom nemcsak folyóiratot, hanem újságot is el tudott tartani.

19.9.  T. Szabó Levente: A múlt kételyteli prózapoétikája és a kétely társadalmi horizontjai az Új Zrínyiászban

A magyar társadalmi életben hagyományozódott szoros kapcsolat politika és irodalom között a századvégen új műfajt is eredményezett: a politikai szatírának szépirodalommá „emelését”. A korszakban gyakran előfordult, hogy szépírók lettek országgyűlési képviselők (Jókai, Tóth Kálmán, Mikszáth; de a hatvanas években még Arany Jánost is indítani akarták a választásokon), a legnagyobb kitüntetésként a király által kinevezett főrendi házi tagok (Jókai, Gyulai Pál, kicsit később Herczeg Ferenc) – s e kettős szerep, amely a romantikus „ideális” politikai eszmeképviselet után a gyakorlati hatalmi intrikákba vezette vagy kényszerítette az írókat, a politikának belső megfigyelését és ironikus átvilágítását eredményezte; oly módon, hogy a politika felett gyakorolt szatirikus bírálatból egyáltalán nem következett, hogy a szatíra szerzője politikailag ellenzéki lett volna – s viszont: a humoros irodalmi bírálatot a politika legfelső szintjein is jóindulatú tolerancia, sőt elismerés követte (Tisza Kálmán így kommentálta Mikszáthnak, kártyapartiinak résztvevőjét parlamenti szatirikus karcolatait: „Nagy kutya vagy te, Kálmán!). A jelen szatirikus szemlélete természetesen együtt járt a történetmondás naiv szemléletének felülbírálásával is – így működhetett Mikszáth Kálmán szemléletében a történeti regénynek és a generálisan értett történeti emlékezetnek, valamint a történelemtudománynak ironikus felülírása.

19.10.  Margócsy István: Mikszáth Kálmán irodalomszemlélete – elsősorban a Jókai-életrajz alapján

A népnemzeti iskola magas elvárásai, amelyeket a hivatalos irodalompolitika is elfogadott, propagált és sulykolt, sokszor ellentétbe került az olvasóközönség elvárásaival: a Gyulaiék által képviselt és szorgalmazott „magas” irodalmiság gyanúval kezelte a népszerűséget, s az egyes írók tömeges olvasottságát annak tudta be, hogy az írók, úgymond, kiszolgálták a nem eléggé művelt olvasórétegek igényeit (is). Az írók feladatául azt szabták meg, hogy neveljék az olvasóközönséget abba az irányba, amelyet a népnemzeti iskola ideáljai határozták meg (Jókai Mór általuk keményen bírált irodalmiságának egyetlen mentségéül azt lehetett felhozni, hogy „olvasóközönséget teremtett”), s azokat az írókat és műveket, amelyek más ideálokat tűztek ki maguk elé, erőteljesen elítélték, sőt, igyekeztek kanonizálásuknak útját is állni. Holott a kor irodalmi termelésében már többféle irodalmiság is jelen volt, s ez a többféleség több jelentős és éles irodalmi vitához vezetett. Keletkezett már olyan irodalom, amely a „modernséget” igényelte és hangsúlyozta , s a népnemzeti célkitűzéseket idejétmúltnak bélyegezte, s működött az az irodalmiság is, amely a 19. századi hagyománynak azon ágát vitte tovább, amely az irodalmat mint a társasági élet közösségi, szórakoztató részmozzanatát értékelte és éltette, s mint a társaság közvetlen kommunikációjába illeszkedő alkotásmódot preferálta. Ennek az irodalmiságnak volt éltető eleme a hagyományba illeszkedő anekdotikus elbeszélésmód (Jókai s kivált Mikszáth prózájában), s ennek az irodalmiságnak adta meg Mikszáth a maga írói és kritikusi életművével az apológiáját.

19.11.  Gyáni Gábor: Az olvasás kultúrája
1886 Megjelenik György Aladár szerkesztésében a Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben

A század utolsó harmadában erőteljesen átalakult az olvasás-kultúra szerkezete: az általánossá tett iskolakötelezettség révén az olvasni tudó polgárok száma hatalmas mértékben megnőtt, a viszonylagos gazdasági fejlődés igen sok ember számára tett lehetővé olyan szabadidős tevékenységeket, amelyek régebben csak kiváltságosabb rétegek számára voltak nyitotak; az olvasás egyre kevésbé viselte magán a hivatásos (értelmiségi) olvasók magas esztétikai és kultúrpolitikai preferenciáit, s nagy mértékben tolódott el a szórakoztatás irányába – miközben az értelmiségi kultúra hatalmas könyvtárai épültek ki, egyre nagyobb szerepet kaptak a kölcsönkönyvtárak, amelyek elsősorban a mindennapi kikapcsolódás olvasási igényeit elégítették ki.

19.12.  Szegedy-Maszák Mihály: Nemzeti kultúra és világszínvonal: feszültség vagy összhang
1888 Gustav Mahlert kinevezik a budapesti Operaház igazgatójának

A magyarországi zenekultúra a 19. század folyamán mindvégig viták közepette épült ki: egyrészt a nygavárosokban (elsősorban Budapesten) nagyszabású komolyzenei kultúra virágzott, amelynek nemzetközi kapcsolatai is jelentősek voltak (Berlioz, Wagner koncert-látogatásai, az operák szinkron bemutatása), másrészt azonban a társadalom szélesebb rétegeiben a társasági-szórakoztaó zene volt közkedvelt, elsősorban a cigányzene és a magyar nóta-kultúra. A két kultúra közelítésére, egyeztetésére sok kísérlet történt, de a távolság mégis mindvégig fennmaradt; s a két kultúra között sokszor épp a nemzeti ideológia karakterológiai-ízlésbéli preferenciái között zajlott a harc, egészen a századfordulóig.

19.13.  Bednanics Gábor: A magyar főváros lírai megjelenítésmódjai
1891 Rudnyánszky Gyula: Új könyv

Az irodalmi kultúra átalakulásában hatalmas szerepet játszott az is, hogy a kultúra minden szeletébe behatolt a társadalomnak, politikának és irodalomnak városiasodása: a századvégi kultúra büszkén vállalta urbánus jellegét: a főváros kiépülésének dicsőítésével és a városi létforma kiküszöbölhetetlen elidegenedésnek egyidejű képviseletével és ábrázolásával. A hagyományos vidéki és a nagyvárosi életforma különbsége és dilemmája az irodalom minden műfajában megjelent, a személyes lírától a társadalmi regényekig, az ifjúsági regényektől a mind a vidéket, mind a nagyvárost egyaránt elismerő és parodizáló szatirikus újságírásig, s erőteljesen meghatározta a születendő művek narrációs stratégiáját, elbeszélői szerepvállalását; a lírai műfajokban pedig a magánéleti problémák egyre élesebb prezentálását,

19.14.  Z. Kovács Zoltán: Mindennapiság, narráció, irodalomtörténeti olvasat: Petelei István novellisztikájának olvashatósága

A századforduló novellisztikájának stratégiája egyrészt a nagy történetek univerzális elbeszélhetőségével szemben lépett fel (gondoljunk az olyan elbeszélés-gyűjteményekre, mint pl. Gárdonyi Gézától Az én falum c. nagyhatású kötet), másrészt viszont a regények által sugallt hősi (főszereplői) szerepekkel is szembe szállt: a regények által kreált önálló „világ” nagyszabásúságával szemben a mindennapi tapasztalatiság felé nyitott: az átfogó, kiterjedt cselekményesség helyett a pillanatnyi szituáltság egyszeriségét preferálta, s az elbeszélések szereplőinek jellemzését is a mindennapi empiria felé közelítette; a „kisemberek” életproblémáinak tárgyalását pedig egyértelműen szembesítette a regényhősök nagyszabásúságának ideálképével. A „kis” történetek elbeszélése, éppen a csekély terjedelem és csekély jelentőségűnek ítélt konfliktusok miatt teret nyitott a töredékes vagy épp titokzatos narrációs technikák felé, ami nagy mértékben oda hatott, hogy e kis elbeszélésekben a történetmesélés referenciális mozzanatai jelentős mértékben háttérbe szorulhattak – a narrációs szint gazdagításának érdekében.

19.15.  Szilasi László: „Ha láthatná, se láthatná”:
Vakok Velencéje - az emléktárgy
(Tömörkény István: A tengeri város, 1896)

A századközép nagy regénykultúrája után a század utolsó harmadában a rövidebb epikai előretörése következett be: a nagyívű történetkoncepciók helyére a kis eseményeknek rövid, elsősorban anekdotikus elemekből építkező, de az anekdota csattanóját és tanulságát mellőző novellairodalom bontakozott ki. A műfaj elterjedéséhez rendkívüli mértékben hozzájárult az időszaki sajtó igen nagy irodalom-igénye: az újságok szépirodalmi tárca-rovat nélkül elképzelhetetlenek voltak: a folytatásos regények helyét pedig átvették az önálló elbeszélések, amelyeket aztán a szerzők nagyon gyakran füzérszerű gyűjteményekben adtak ki (Mikszáth, Gárdonyi, Petelei, Tömörkény, később Krúdy). A rövid terjedelmű irodalom iránti igény nagyságát mutatja, hogy az 1860-as évektől kezdődően szépirodalmi napilap is megjelenhetett több évtizeden át – az elbeszélésirodalom nemcsak folyóiratot, hanem újságot is el tudott tartani.

19.16.  Eisemann György: Líra és bölcselet
1895 Komjáthy Jenő: A homályból

A századközép költészetére oly nagy hatást tett Petőfi és Arany egymástól eltérő, de sokszor hasonló interpretációt nyert hagyománya, hogy az újabb költői próbálkozások sokszor eleve imitációra vagy kudarcra ítéltként indultak – s csak nagyon kevesen mertek radikálisabban hozzányúlni a két nagy kortárs-előd hagyományának szerep-készletéhez, motivikájához és modalitásához. Vajda kísérlete, amely egyrészt filozofikusabb létértelmezést, másrészt bonyolultabb pszichologizálást ígért, sok tekintetben új utat nyitott egy modernebb (szimbolikusabb) líraiság felé – ám a szerző irodalompolitikai ellenzékisége és elszigeteltsége okán csak költészete csak jóval a szerző halála után tudta hatását kifejteni. A század végére a költészet bölcseleti érdeklődése a megelőző korszakokhoz képest ugrásszerűen megemelkedett, s jelentős eredményeket hozott, s a konzervatívabb meggyőződésű költők számára is elfogadhatóvá, sőt kívánatossá tett a metafizikai tájékozódást (pl. Komjáthy Jenő vagy Czóbel Minka esetében).

19.17.  Sipos Balázs: Rákosi Jenő kultusza

A 19-20. század fordulójára az irodalmi-sajtó életben – a sajtószabadság valamint a szabad periodika-alapítás lehetőségei mellett – olyan erős ideológia-manipulatív hatalomkoncentráció következett be, amilyenre az egész 19. században nem volt példa: a nép-nemzeti iskola teóriájából, az államideológia nacionalizmusából egységes politikai-kulturális manipulációs intézményrendszer épült ki (amely intézményrendszer egy szűk, családi klánra emlékeztető csoport, a Rákosi Jenő és Beöthy Zsolt által kapott irányítást a hivatalos kulturális testületek mindegyikében). Ez az ideológia az iskolai oktatástól kezdve a napisajtó nagy részének befolyásolásán keresztül egészen az akadémiai szféráig terjedt ki, s ha cenzúrát a szó szigorú értelmében nem is alkalmazott, az állam intézményrendszerén keresztül gyakorolt és ható ellenőrző rendszere a nyilvánosság minden területére behatolt, s kritikai ítéletei egyértelműen hatalmi retorikával prezentálta. S mivel a születő irodalom jelentős része ezzel az ideológiával, ha nem is mindig politikailag, de a kulturális homogeneizációt elutasítva, szemben állt, a hivatal elutasító kritikai tevékenysége nem maradt el: az ellenzéki irodalomban ezt nevezték abban az időben „perzekutor-esztétikának”.

19.18.  Benkő Krisztián: Filológia, ideológia, poétika
1903 Thaly Kálmán: Kuruczvilág

A millenniumi ünneplési rendhez hozzátartozott a történeti események irodalmi megörökítésének igénye is, sőt: a fontosnak tekintett történeti események körüli kulturális tevékenység felkutatása és rekonstruálása is – mintegy bizonyítván, hogy a történeti derekasság kulturális kiemelkedő tevékenységekkel legitimálja magát. A történész, mikor kutatási korszakát kivételes fontosságúnak találja, ám a korszak költészetével nem tud megelégedni, jobb híján maga konstruál történeti-kulturális dokumentumokat (ebben követi a Kelet-Európában a 19. század eleje óta élő-lappangó kulturális hamisítási gesztusokat), s ezzel „költővé” lép elő, amit azonban csak a posztmodern irodalomfelfogás, amely nem mitizálja a szerzői eredetiséget, tud elfogadni. A hamisító gesztus persze nagyon kevéssé választható el a hagyomány imitációjától, s ha Thaly Kálmánra ráragadt is a hiteltelenség rosszhiszemű vélelme, az általa írt kuruc dalok belesimulnak abba a sorba, amelyet a korban Endrődi Sándor, Zempléni Árpád, vagy éppen Ady Endre archaizáló-imitatív versei alkotnak.

19.19.  Szénási Zoltán: A népnemzeti tradicionalizmus irodalomkritikájának szemléletmódja 1906 előtt

A 19-20. század fordulójára az irodalmi-sajtó életben – a sajtószabadság valamint a szabad periodika-alapítás lehetőségei mellett – olyan erős ideológia-manipulatív hatalomkoncentráció következett be, amilyenre az egész 19. században nem volt példa: a nép-nemzeti iskola teóriájából, az államideológia nacionalizmusából egységes politikai-kulturális manipulációs intézményrendszer épült ki (amely intézményrendszer egy szűk, családi klánra emlékeztető csoport, a Rákosi Jenő és Beöthy Zsolt által kapott irányítást a hivatalos kulturális testületek mindegyikében). Ez az ideológia az iskolai oktatástól kezdve a napisajtó nagy részének befolyásolásán keresztül egészen az akadémiai szféráig terjedt ki, s ha cenzúrát a szó szigorú értelmében nem is alkalmazott, az állam intézményrendszerén keresztül gyakorolt és ható ellenőrző rendszere a nyilvánosság minden területére behatolt, s kritikai ítéletei egyértelműen hatalmi retorikával prezentálta. S mivel a születő irodalom jelentős része ezzel az ideológiával, ha nem is mindig politikailag, de a kulturális homogeneizációt elutasítva, szemben állt, a hivatal elutasító kritikai tevékenysége nem maradt el: az ellenzéki irodalomban ezt nevezték abban az időben „perzekutor-esztétikának”.

19.20.  Szénási Zoltán: A magyar nemzettudat kis-tükre
Beöthy Zsolt irodalomtörténeti szintéziséről

A millenniumi ünnepségek hatalmas látványosságai és rendezvényei mellett az egyik legfontosabb eseménynek Beöthy Zsolt kis terjedelmű, de rendkívül nagyhatású könyve lett (több, mint harminc kiadást ért meg, s rögtön majd később is több nyelvre lefordították!), amely a magyar állam és nemzet önarcképét a magyar irodalom ezer éves kifejlésében ragadta meg, s azt a képzetet sulykolta, hogy a magyar nemzet (és ország) állandósága a magyar léleknek és jellemnek ezer éves állandóságára és változhatatlanságára épül (állítása szerint a volgai lovasnak szemei ugyanazok, mint Petőfinek és Aranynak szemei – tehát látásmódjuk is ezer esztendeje azonosnak mondható) , s ezért az irodalomnak nemzetfenntartó ereje minden szinten hangsúlyozandó. E képben a magyar irodalom a történelem folyamán tökéletesen egyneműnek és egységesnek mutattatik be – ami tulajdonképpen kizárja a továbbiakban is a nagyobb történeti változásoknak a lehetőségét, s az adott pillanatban lezárja a magyar irodalom fejlődéstörténetét.

Fejezetek