BibTeXTXT?

Gyáni Gábor

Az olvasás kultúrája
1886 Megjelenik György Aladár szerkesztésében a Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben

A korszakszerkesztő bevezetője:

A század utolsó harmadában erőteljesen átalakult az olvasás-kultúra szerkezete: az általánossá tett iskolakötelezettség révén az olvasni tudó polgárok száma hatalmas mértékben megnőtt, a viszonylagos gazdasági fejlődés igen sok ember számára tett lehetővé olyan szabadidős tevékenységeket, amelyek régebben csak kiváltságosabb rétegek számára voltak nyitotak; az olvasás egyre kevésbé viselte magán a hivatásos (értelmiségi) olvasók magas esztétikai és kultúrpolitikai preferenciáit, s nagy mértékben tolódott el a szórakoztatás irányába – miközben az értelmiségi kultúra hatalmas könyvtárai épültek ki, egyre nagyobb szerepet kaptak a kölcsönkönyvtárak, amelyek elsősorban a mindennapi kikapcsolódás olvasási igényeit elégítették ki.

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 560-572.

„Mind e hiányok daczára (...) jogosítva érezzük magunkat kimondani, hogy magánkönyvtáraink jelen első felvétele eléggé sikerültnek mondható s annak eredményéből legalább tájékoztató következtetéseket jogosan vonhatunk.”
(György 1886, I: 403.)

A könyvtörténet-írás jóvoltából könyvek kiadásáról már viszonylag sokat tudunk, annál hiányosabbak ismereteink a könyvek olvasását és az olvasottak hatását illetően. Ráadásul az olvasástörténész mindig csak valószínűségi érvénnyel kockáztathat meg állításokat. Hasonló a helyzet az olyan fogalmakkal is, mint az „olvasás forradalma”, mely szerint a 18. század végén az olvasás – gyakoriságát és jellegét tekintve – egyszeriben átalakult, miután az intenzív olvasást felváltotta az extenzív módon történő olvasás gyakorlata. Mindaddig, amíg csak néhány kanonikus szöveg (könyv) forgott közkézen, mindig ugyanazt a szöveget olvasták újra és újra (s nemegyszer hangosan). Amikor azonban hirtelenjében megnőtt a hozzáférhető könyvek száma, az inkább felidézésre szolgáló intenzív olvasás az akkoriban olvasási dühnek is nevezett extenzív olvasásnak adta át a helyét.

Ez a fogalom azonban újabban egyeseket ellenvetésre késztet. Darnton sem tagadja ugyan, hogy a 18. és 19. század fordulóján változás ment végbe, a bekövetkezett fejleményeket mégsem tekinti forradalmi jelentőségűnek. Szerinte ugyanis nem egyirányú volt a változás, mivel annak eredményeként az olvasó-közönség immár különféle céloktól ösztökélve vett kezébe könyvet. Így például azért, „hogy megmentsék a lelküket, javítsák az erkölcseiket, megjavítsák a gépeiket, elcsábítsák a szerelmeseiket, hogy egyet-mást megtudjanak az éppen aktuális eseményekről vagy egyszerűen csak hogy szórakozzanak. (...) Ezek a változások nemcsak azzal teremtettek új lehetőségeket, hogy csökkentették [az olvasás] intenzitását, de azzal is, hogy fokozták az olvasás sokrétűségét” (Darnton 1991, 148).

Az irodalomtörténet szempontjából nagy jelentőséget kölcsönöz az olvasáskultúra történeti vizsgálatainak, hogy az irodalmi szöveg önmagában vett szemlélete mellett, sőt nemegyszer helyette a mű által kiváltott hatás képezi immár a döntő tudományos problémát. Mind érezhetőbb ma már a bizonytalanság a szöveg önazonossága körül; ezért a német hermeneutika, majd a nyomdokain haladó recepcióesztétika a hagyománytörténet fogalmát helyezi kutatásai előterébe. S ezzel egyúttal a mindenkori olvasóra hárítja át a szöveg jelentéssel való felruházásának kényes feladatát ahelyett, hogy ő maga társítana időtlen (rögzített) jelentést az irodalmi szöveghez. A változatos olvasásmódok, és a különféle értelmezői közösségek fogalmát azonban nehéz empirikus tartalommal megtölteni. A befogadás aktusát ugyanis a legritkább esetben rögzíti írásos mnemotechnika, és mindaz, ami e tekintetben hozzáférhető, többnyire csak a szakértők vagy a művelt felső rétegek tapasztalati világába enged betekintést.

Két kutatási stratégia kínálkozik ebben a helyzetben. Az egyik szerint úgy férkőzhetünk közel a mű olvasói élményéhez – ezt olykor a szöveget illető olvasói válaszkritikának (reader-response criticism) is szokták nevezni – , hogy a szövegből magából következtetjük ki a befogadói élményt. Különösen a tömegkultúra irodalmi (és egyéb művészi) alkotásai alkalmasak az ilyen vizsgálatokra, mivel bennük majdhogynem közvetlenül megnyilvánul a történelmi kontextushoz kötött átlagos olvasóközönség mentális világa. De mivel ez esetben is mindig fikciókkal van dolgunk, továbbra sem mellőzhető a forma és az esztétikum jelentést közvetítő (sőt teremtő) szerepe. Mégis: az implikált olvasó elvárásaira utaló jelek alapján sok minden megtudható a befogadásról, valamint a mögötte rejlő mentalitásról és attitűdről. Egy ilyen kutatás során a következő kérdések merülnek fel. „Kik azok az olvasók, akiket a narrátor a szövegben megszólít? Milyen társadalmi értékeket és attitűdöket tulajdonít nekik a narrátor? Hogyan segíti elő a regény az olvasóközönség és a rá jellemző közös előítéletek azonosítását?” (Allen 1983, 249)

Egy adott irodalmi mű kapcsán viszonylag könnyen válaszolhatunk ezekre a kérdésekre, jóval nehezebb azonban a dolgunk, ha a műfaj szintjén vizsgálódunk. Az alkotók ugyanis – éppúgy, ahogy az olvasók – változatos előfeltevésekkel dolgoznak a művekben. A művek egymást követő sorozatában fellelt egyezések viszont akkor is segítenek a megismerésben, ha egy-egy mű tényleges befogadói közönségét és annak a műben benne foglalt fikcióra adott reakcióját nem lehet is mindig pontosan azonosítani.

Egy további lehetséges stratégia, hogy az olvasói befogadás külső feltételei felől közelítünk a kérdéshez. Ekkor arra keresünk választ, hogy ki mikor hogyan és mihez jutott egyáltalán hozzá a számára elvileg kínálkozó irodalmi (könyv)termésből. Ez az inkább történeti (és nem szövegelemző) eljárás azt ígéri, hogy végül eljutunk az olvasói befogadás mentális kontextusához, s ezáltal magához a műveltséghez. S ezen a ponton van számunkra jelentősége annak a könyvtárstatisztikai adatgyűjtésnek, amelyet az állami statisztikai hivatal végzett Magyarországon a 19. század végén.

A gazdag forrásanyagból ezúttal csak a magánkönyvtárak adatait vesszük szemügyre; ez visz ugyanis közel bennünket a műveltség konkrét történeti alakzatához. Léteznek persze más útjai is a könyvhöz (újsághoz, folyóirathoz) való hozzájutásnak, így például az olvasni szerető férfiak és nők egymás közt is gyakran cserélgettek könyveket és lapokat. Egy az 1850-es évek elejéről való naplóbejegyzést idézek: „Február 25-én kaptam meg Szabó László levelét - de dato 23. - a kölcsönadott Hölgyfutárral együtt” (Nagy 1998, 156). A napló egy másik bejegyzése pedig rávilágít a vidéken (Balassagyarmaton) ez idő tájt kínálkozó másik lehetséges megoldásra is. „Ezen 1853. év téli hónapjaiban egy kis olvasókört is alakítottam, [ahová] ki-ki havonként egy-egy húszast fizetett, azért magyar könyveket hozattunk. Én voltam a vállalkozó, aki a könyveket Müller Gyula pesti, akkor kiadó könyvkereskedőtől hozattam, és midőn ősszel a társulat megszűnt, a könyveket elosztottuk egyformán egymás között.” S mindezt persze a vásárlás mellett. „Ez évben szereztem magamnak is erszényemhez mérve könyveket, így vettem meg a Nemzeti Könyvtárt, benne Cserey, Szalárdy, Esterházy, Zrínyi, Liszti, Heltai és Székely krónikáit, továbbá Fogarassy magyar-német szótárát, Karády Kiss francia-magyar szótárát, Wenzel Perrendtartását. Az osztrák polgári törvénykönyvet stb.” (Nagy 1998, 160).

Időnként azonban az előbbi fordítottjára is akadt példa. A nemesi származású, uradalmi szolgálatban álló, iskolázott gyulai hivatalnok, Mogyoróssy János 1836-ban saját könyvtárából 300 kötetet adományozott egy épp ezáltal megalapított iskolai nyilvános könyvtár részére (Dusnoki-Draskovich 2000, 329). Gesztusa közvetve a vidéki arisztokraták, nemesek és városi polgárok a 19. század derekát időben közvetlenül megelőző könyvgyűjtési szokásaira is vet némi fényt. A tételszerűen ismert nemesi könyvtárak tanúsága szerint a könyvgyűjtő birtokosok már akkor előnyben részesítették a modern, 19. században kiadott – és egyúttal magyar nyelvű – munkákat, lett légyen szó tudományról vagy szépirodalomról. A reformkorban minden jel szerint gyökeresen megváltozott tehát a művelt nemesek szellemi beállítottsága: a 18. században még meghatározó vallási témájú és latin nyelvű művek helyét kezdték elfoglalni a modern nemzeti műveltséget adó könyvek.

A század derekát követő fejleményeket az imént említett statisztika segítségével követjük nyomon. Az Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal égisze alatt György Aladár 1885 januárjában 5650 kérdőívet küldött szét az országban intézményeknek (iskoláknak, egyházi szerveknek, törvényhatóságoknak, testületeknek) és magánszemélyeknek. A 18 kérdőpont többek közt a könyvek számát, tematikus és nyelvi összetételét, a könyvek használati módját (van-e külön könyvtárhelyiség, folyik-e kölcsönzés), valamint nyilvántartásuk mikéntjét tudakolta. 2270 válasz érkezett vissza, közülük 964 magánszemélytől származott. Az első magyarországi könyvtári statisztika tehát közel ezer dualizmus kori magánbibliotéka világába enged bepillantást.

Kik tehát a néhány száz, olykor egy-kétezer műből (és ennél valamivel több egységből) álló magánkönyvtárak birtokosai? A 964 „könyvtártulajdonos” György szerinti osztályozása így fest: 19% tanár és tanító, 15% tisztviselő, 12,8% pap, 9,8% bíró és ügyész, további 8,9% kerül ki a birtokosok, 8,8% az arisztokrácia és 8,2% bizonyos értelmiségi foglalkozások művelőinek (orvosok, mérnökök) közül. A könyvtárak nagyságát tekintve az arisztokraták álltak az élen, az ő birtokukban volt a magánkönyvtárak állományának közel egyötöde, további egy-egy hetedével viszont a tanszemélyzet, valamint a papság rendelkezett, a középosztály fennmaradó része pedig a teljes könyvállomány egy-egy tizedét, esetleg még kisebb hányadát (az orvosok, mérnökök alig több, mint 5 százalékát, az ügyvédek és bírák is csak alig több mint 6 százalékát) birtokolta (György 1886, I: 417).

A már a reformkori nemesi bibliotékákkal kapcsolatban is konstatált tény, hogy nyelvi és tematikai modernizáció ment végbe a magán jellegű könyvgyűjteményekben, az 1885-ös statisztika szerint is megállja a helyét. Holott ez esetben olyan nagyobb (és folyamatos) múltra visszatekintő arisztokrata könyvtárakról is szó van már, melyek kétségkívül „konzervatívabb” arculatúak. A 964 magánkönyvtár könyvállományának 37,2 százaléka, a táblázatos kimutatás szerint pedig 43 százaléka volt magyar nyelvű munka (I: 420, 522–523); az eltérés forrása, hogy a szöveges részben György 845 613, a táblázatban viszont 731 310 művet tüntetett fel, de nem adott magyarázatot a különbségre. A könyvek újabb közel egyharmadát (31,8%, illetve 36,7%) német, valamivel több mint egy-egy tizedét (11,3-13%) pedig latin vagy francia nyelvű munkák tették ki. A tematikai megoszlás arról árulkodik, hogy a 19. század elejéhez és közepéhez képest is megváltozott kissé az olvasók érdeklődése és szellemi tájékozódása. Közel hatszáz (I: 596) könyvtárról állnak rendelkezésünkre részletesebb adatok, amiből kiviláglik, hogy: „[a ] legelterjedtebb szakok közé tartozik magánkönyvtárainkban a történelem, mely alatt azonban igen csekély kivétellel csak a hazai történetre vonatkozó művek gyűjteményét kell érteni” (György 1886, I: 413). Ez nem is annyira meglepő, ám annál inkább az, hogy a történelmi tárgyú munkáknál (arányuk 15,7%) is nagyobb volt a szépirodalom mennyisége (19,4%), viszont elenyésző a teológiai művek előfordulása (az utóbbiak százalékos részesedéséről nem is készült külön kimutatás).

A szépirodalmi, valamint a nyelvi-nyelvészeti művek képezték ez idő tájt a magánkönyvtárak törzsanyagát, ami jelzi, hogy az idők folyamán láthatóan megnőtt a nemzeti jellegű műveltség iránti olvasói igény. Hiszen az említett „szakok”-ba besorolt könyvek zöme gyaníthatóan magyar nyelvű és egyúttal magyar tárgyú munka volt, bár erről sajnos nincs külön statisztikai kimutatás; így azt sem tudjuk, hogy mekkora a magyar nyelvű művek aránya az egyes szakokon belül. György azonban váltig állítja, hogy a történelmi könyveket többnyire hazai vonatkozású munkák képezték, tehát a szépirodalom és a nyelvészet mellett ez a „szak” is a nemzeti öntudat ápolása szempontjából alapvetően fontos műveltség gyarapításához járult hozzá.

Mindez azért fontos számunkra, mert a korább időszakokból ismert magánkönyvtárakban a német, másodsorban a latin, egyszóval a deákos műveltséget biztosító művek voltak túlsúlyban. Ez pedig egyúttal az arisztokrácia és a papság olvasási kultúrájáról és szellemi érdeklődéséről is képet ad, melynek még a 19. század végén is maradt valamennyi tárgyi nyoma. Külön is vizsgálva a születési arisztokrácia (és Simor János hercegprímás) 1885-ös statisztikába foglalt könyvtárait (számuk egyébként 89), a nyelvi és a tematikai megoszlás szerint egyaránt dokumentált 40 bibliotéka állományának kevesebb mint a harmada (29,3%) állt magyar nyelvű könyvekből, bár közel a negyede (23,7%) szépirodalmi munkákat tartalmazott. Nem tudjuk viszont, mennyi lehetett köztük magyar szerző szépirodalmi munkája.

Érdemes külön is megfigyelni a közhivatalnoki, az állami, helyhatósági és bírósági tisztviselők kezén lévő magánkönyvtárakat. A közel ezer könyvtártulajdonos durván egytizede, 109 személy tartozott ebbe a körbe, akik átlagosan 859 művet (1382 kötetet) tartottak otthonukban. A nyelvek szerinti megoszlás arra enged következtetni, hogy a deákos műveltséget elhagyva, de a németnyelvűség iránti fogékonyságot is megőrizve a közhivatalnokok ez időben elsőrendűen a magyar nyelvű írott kultúra fogyasztóivá váltak: könyveik kereken háromötöde (59,4%) volt magyar nyelvű, alig több mint a negyede (28,6%) német, és mindössze 5 százaléka latin nyelvű munka. Az utóbbiakból épp csak annyi volt a könyvtárukban, amennyi a francia nyelvű (György 1886, I: 462–524).

Mindez jól mutatja, hogy a 19. század során a deákos műveltség és a nemzeti kultúra végig megőrizte azt az összekötő kapocs vagy kulturális kód szerepét, melynek révén a (vidéki) úri középosztály, az intelligencia belülről integrált tudott maradni. 20. századi jelentős költőink és íróink közül számosan szintén ebből, a lateiner értelmiség (és középosztály) létét meghatározó szocio-kulturális környezetből származtak, köztük Babits Mihály is. Eleinte szekszárdi törvényszéki, később fővárosi, majd pécsi királyi ítélőtáblai bíróként ténykedő apjáról mondta Babits 1920-ban Szabó Lőrincnek. „Régi, diákos műveltségű famíliából származom –, s egész csomó könyvet örököltem. Ezek a könyvek őseimről beszélnek. Először apámról, kinek jogi könyvtára, sajnos, még az én gyermekkoromban [Babits tizenhat évesen, 1899-ben vesztette el édesapját – Gy. G.] padlásra került, s jóformán elkallódott” (Belia 1983, 46).

A jogász végzettségű és latinos műveltségű idősebb Babits Mihály – mintegy családi örökségként – élénken érdeklődött a művészetek iránt (műkedvelő hegedűs volt, joghallgató korában pedig még verselt is), és emellett figyelemmel kísérte a természettudományok eredményeit is: tagja volt a Természettudományi Társulatnak, melynek még a közlönyét is járatta. A költő többi felmenői között szintén szép számmal voltak a művelt, s egyszersmind nagy könyvtárral is bíró személyiségek. Anyai ágon volt rokona az a Kelemen kanonok, „aki Rómában végezte fölsőbb tanulmányait, s olyan könyvtárat gyűjtögetett össze, mely bizonyára túltett azokon a literátus nemesi könyvgyűjteményeken, melyeknek gazdái üres óráikban Horatiust olvasgattak lugasaik hűsén, s gyermekeik vagy unokáik születési dátumát amszterdami kiadású kedves Tacitusukba jegyezték” (Belia 1983, 48). Róla, valamint Babits egy további (orvos) nagybátyjáról (szintén Kelemen rokon), aki különc agglegényként, pusztán kedvtelésből könyveket, ám csakis magyar könyveket gyűjtött, jegyzi meg az irodalomtörténész: „többre becsülte értelmiségi mivoltát az úrinál” (36).

A (nemesi) származású értelmiségiek és képzett hivatalnokok tehát veretes latin és jogi műveltségük birtokában sem feltétlenül zárkóztak el tehát a 19. század második felében egy új- és másfajta kulturális orientáció kihívásai elől; nemcsak a történelem iránti érdeklődés (amely korábban is jellemezte őket), hanem a (magyar) szépirodalom olvasása is kezdett lassan szokásukká válni.

Az iménti képet tovább mélyítendő fordulunk a későbbiekben az esettanulmány eszközéhez. 1891-ben vették leltárba a „Néh. Sebestyén Pál nyug. kir. táblabíró hagyatékában lelt könyvek czímjegyzéké”-t, melynek során egyaránt feltüntették a művek szerzőjét, címét, kiadásuk évét, a kötetek számát és végül, hogy fűzött vagy kötött könyvről van-e szó (Budapest Főváros Levéltára IV 1411 b. 1267/1891. Sebestyén Pál hagyatéka).

A Budapesti Királyi Ítélőtábla volt bírája 1828-ban Pápán született református értelmiségi családban, és vagyonos középosztálybeli közhivatalnokként fejezte be életét; övé volt az az egyemeletes, hétlakásos, 30 000 forintra taksált Magyar utca 46/a szám alatti ház is, melynek egyik lakója volt. Hagyatéki leltárának becses részét képezte magánkönyvtárának tételes jegyzéke, a hatóságok ugyanis ritkán készítettek részletes kimutatást a hagyatékokban föllelt könyvekről. A gyűjtemény nagyságáról egymásnak ellentmondó adatok szerepelnek az iratokban: egy helyen 640, másutt 766 tételről szólnak a kimutatások, a tételes jegyzék viszont 713 művet sorol fel. Mi az utóbbi adatot vesszük alapul.

Sebestyén Pál könyvei között többször, olykor kéziratos formában is felbukkannak Sebestény Gábor, színműíró és humorista művei. A pápai református anyakönyv bejegyzései szerint Sebestyén Gábor (Veszprém vármegye fiskálisa) örökhagyónk édesapja volt. Sebestény István, református lelkésszel és teológiai tanárral is rokonságban állhatott Sebestyén Pál; ezt legalábbis valószínűsíti, hogy megvolt könyvtárában Sebestény István Messiológia című munkája (1835), valamint egy halotti beszédének kéziratos példánya, és nemkülönben az is, hogy a korábban sokfelé lelkészkedő Sebestény István a későbbi táblabíró születése idején (egészen 1837-es nyugalomba vonulásáig) történetesen Pápán tevékenykedett mint teológia tanár.

Térjünk azonban vissza egy szó erejéig Sebestény (az anyakönyvben Sebestyén) Gábor személyéhez. Az 1794-ben Debrecenben született és 1864-ben Pesten elhalálozott jogvégzett író ügyvédként közel negyedszázadon át dolgozott Veszprém vármegye tisztviselőjeként (1847-től főügyészi minőségben), és eközben két alkalommal is a megye országgyűlési követe volt; később, 1862-ben történt nyugdíjaztatásáig a soproni főtörvényszék ülnökeként, végül az úrbéri törvényszék alkalmazásában végezte hivatalnoki munkáját. Babits őseihez hasonlóan értelmiségiként is kitűnt a társai közül. Már fiatalon rendszeresen publikált a Tudományos Gyűjteményben és színdarabokat is írt. A Kazinczyval levelező Sebestény Gábor a mondottakon túl nótagyűjteményt is publikált az 1820-as és 1830-as években. Kortársai úgy is tartották számon, mint akit „kifogyhatatlan elméssége, élénk szelleme és anagramma rögtönzéseiért, »magyar Demosthenes«-nek neveztek” (Gyáni 1999, 395).

Mindez pedig újabb nyomós bizonyítéka annak, hogy a 19. században a jogvégzett és ügyvédként, ügyészként (netalán bíróként) tevékenykedők köztisztviselői státuszával könnyen és gyakran összefért az (alkotó) értelmiségi életforma. Ezt a Sebestyén könyvtárában fellelhető munkák szerzőinek egyike-másika is alátámaszthatja. A Pallas nagy lexikona így jellemzi például Szalay Ágostont (1811–1877), akinek Magyar levelestár (1861) című könyve szintén ott volt táblabíránk könyvtárában: „Atyja óhajtása s nevelése, családi hagyományai és személyes hajlamai folytán kora ifjúságától kezdve hivatalnoki pályán volt” (Pallas 1897, XV: 375). A jogi végzettségű Szalay 1833-tól 1850-ig állami tisztviselőként, 1854-től haláláig vidéki, majd fővárosi törvényszéki elnökként dolgozott. S e mellett komoly tudományos munkát is végzett, amit az Akadémia is elismert, midőn 1858-ban levelező tagjai közé választotta. A nem is csak holmi műkedvelésből történészkedő közhivatalnok fia, Szalay Imre viszont már valódi értelmiségiként folytatta a családjában úgyszólván kötelező, a nagyapával kezdődő deákos műveltség kultiválását. Jóllehet kezdetben ő is ítélőtáblai hivatalnokként helyezkedett el, később, Pulszky Ferenc nyugdíjba vonulása után, a Nemzeti Múzeum igazgatója lett.

Sebestyén rokoni kapcsolatainak abból a szempontból is megvan a maguk jelentősége, hogy segítségükkel talán tisztázható: mennyi lehetett az örökhagyó által beszerzett, és mennyi az öröklött könyvek aránya. A művek megjelenési évéből arra következtethetünk, hogy az öröklött rész eltörpült Sebestyén saját vásárlásai mellett: a könyvtár állományának közel háromötöde (57,1%) állt ugyanis 1860 után megjelent művekből, és a könyvek háromnegyedét adták ki az 1840-et követő félévszázadban. Így, noha 8 könyv a 17. században, 60 pedig a 18. században látott napvilágot, együttes arányuk még így sem igen haladta meg az állomány egy tizedét, sőt az 1840 előtt kiadott művek aránya sem több egy hatodnál.

A 713 művet tartalmazó, 1811 kötetes gyűjtemény a közhivatalnoki magánkönyvtárak mércéjével mérve átlagos méretűnek mondható, melyben legtöbbet a modern (korabeli kiadású) tudományos, szépirodalmi és egyéb könyvek nyomtak a latban. Ráadásul túlsúlyban voltak a magyar nyelvű kiadványok (arányuk kétharmad), és a német nyelvű munkák csupán a kötetek számát tekintve érték el az egyharmados arányt (számos sokkötetes lexikon és sorozat volt köztük). Latin nyelvű könyvek azonban alig akadtak a gyűjteményben, arányuk 5-6% körül alakult.

A könyvtár témák szerint is sokszínűnek tűnik, hiszen a jogi tárgyú és nagyrészt német nyelvű munkák (arányuk 15,7%) mellett komoly súllyal képviseltették magukat a történelmi (13,5%) és a szépirodalmi művek (11,2%), de a földrajzi könyvek (a térképekkel együtt arányuk 10,8%) is csak kevéssel maradtak el az utóbbiaktól; 5-6 százalékot tettek ki a természettudományi, a politikai, a teológiai és az egyházi vonatkozású, illetve a hétköznapi élettel kapcsolatos kiadványok, s végül 3% volt a statisztikák részesedése.

A könyvtár nyelv és téma szerinti szerkezeti sajátosságai arra utalnak, hogy Sebestyén Pál elsősorban az 1840 és 1880 közti magyar nyelvű könyvtermésből válogatott. Komoly erőfeszítéseket tett a maga korában modern nemzeti műveltség megszerzésére, amit elsősorban a történelmi, statisztikai, politikai és szépirodalmi könyvek gyűjtése bizonyít. Közelebbről is megtekintve a könyvtárát, pontosan rekonstruálhatjuk az akkor korszerűnek számító, egyszerre nemzeti és polgári műveltség valószínű olvasmányanyagát.

Sebestyén Pál beszerezte a 19. századi hazai leíró statisztika majd minden neves művelőjének munkáit: hat könyve volt Fényes Elektől (például a Magyarország leírása, 1847 vagy a Magyarország geographiai szótára, 1851), nem hiányoztak gyűjteményéből Hunfalvy János művei (a Magyarország és Erdély eredeti képekben, 1856–1864; A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása, 1864–1865 és még további két könyve), de megvolt Keleti Károly és Konek Sándor két-két, illetve Galgóczy Károly egy munkája is.

A történelmi és politikai tárgyú művek s természetesen a szépirodalom így együtt reprezentálják a nemzeti tartalmú műveltség törzsanyagát, amely az írásos mnemotechnika jóvoltából a reformkor és 1848–49 tapasztalati világát rögzíti. A politikai irodalom műfajában Széchenyi István a leggyakrabban felbukkanó szerző: az 1830-as, 1840-es években írt munkái közül öt is fellelhető a könyvtárban (köztük a Magyar Játékszínrül, 1832; a Kelet Népe, 1841; a Politikai programtöredékek, 1847). Rajta kívül még néhány konzervatív politikai közíró, így Dessewffy József két (A Hitel cz. munka taglalatja, 1831; Bártfai levelek, 1817–1818), Kecskeméthy Aurél hat (többek közt a gróf Széchenyi Istvánról írt) műve, illetve a Kákay Aranyos néven jegyzett Országgyűlési árny- és fényképek, 1861 és A mi nagy férfiaink (Legújabb fény- és árnyképek), 1874, továbbá Falk Miksa két, illetve Kossuth Lajos és gróf Lónyay Menyhért egy-egy műve szerepel a listán. Külön is meg kell említeni annak a polémiának az anyagát, amely Görgei Artur megnyilatkozásai (Egy nyugodt szó, 1867; Gazdátlan levelek, 1867) nyomán robbant ki (Aschermann Ferenc Görgei, visszhangok a czáfolatokra, 1867; Asbóth Lajos Czáfolat Aschermann honvédezredes és miniszteri titkár védiratára, 1867). A politikai pamfletek sorában találjuk végül az Aeropag névvel jegyzett Magyar kormánypolitikát (1872) vagy a Spectator álnév mögé bújó szerző Melyik párthoz tartozom (1873) című könyvét és számos más hasonló kiadványt. Mindezek alapján valószínűsíthető a könyvgyűjtő táblabíró némileg konzervatív politikai beállítottsága. Már pusztán ez okból is szemet szúr a hagyatékban Kossuth egyetlen műve; igaz, az is a Széchenyivel folytatott vita során született (Felelet gróf Széchenyi Istvánnak, 1841).

A történelmi munkákat tekintve a kép már valamivel vegyesebb, bár ez esetben is tetten érhető a közelmúlt mint téma gyakorisága, ami a nemzeti öntudat ápolása szempontjából kulcsjelentőségű volt. Sebestyénnek megvolt Horváth Mihály úgyszólván minden érdemleges műve, így az 1842–1846-ban megjelent Magyarok története, a Huszonöt év Magyarország történetéből (1829–1868) vagy az 1865–1871-ben publikált Magyarország függetlenségi harczainak története 1848 és 1849-ben (és a szerző még további három könyve). Szilágyi Sándor négy műve is ott volt a polcokon, köztük az 1850-ben napvilágot látott A magyar forradalom története 1848–49-ben című is. A historizáló nemzettudat ébren tartása miatt mondhatók jelentősnek a múlt tárgyi emlékeit a nemzeti emlékezet fogódzóiként és fizikai hordozóiként megörökítő történeti értekezések, többek közt Kőváry László 1851-ben közzétett Erdély régiségei, Rómer Flóris A Bakony. Természeti és régészeti vázlat (1860) vagy Henszlmann Imre Magyarország ó-keresztyén, román és átmenet stylű műemlékeinek rövid ismertetése (1876) című könyve.

A kor neves szaktörténészei viszont a régebbi korokat tárgyaló munkáikkal képviseltették magukat: Szilágyi Sándor imént említett művei mellett az Erdélyország története (1866), Csánki Dezsőtől az I. Mátyás udvara (1894), Szabó Károlytól a Béla király névtelen jegyzője (1860) és egy további mű, Ráth Károlytól a II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi hadjáratról 1703–1711 (1861), Márki Sándortól a Tököli Imre életrajza című monográfia (1885) s végül Acsády Ignác és Fraknói Vilmos egy-egy munkája is ott díszelgett a könyvszekrényben.

A szakszerű modern történetírás termékei mellett a régi magyar történeti munkák egy-egy nevezetesebb darabja is előfordult a könyvek között. Istvánffy Miklós Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV egy 1860-os években megjelentett magyar nyelvű kiadása mellett Katona István Historia critica regum Hungariae című sokkötetes munkájának egyik kötete, Budai Ézsaiás több műve (például Magyarország históriája, 1811), illetve Engel János Keresztély Geschichte des ungarischen Reichs und seiner Nebenländer című művének egy 1813–1814-es kiadású kötete, de Horvát István két és Bod Péter három műve is gazdagította a történelmi könyvek állományát.

A történelmi művek, néhány kivétellel, mind a magyar nemzeti múlttal foglalkoztak, mindössze egy-két neves liberális francia történész magyarra fordított munkája egészítette ki a gyűjteményt: Louis Adolphe Thiers 1865-ös (magyar kiadású) Waterlooja és I. Napoleon első trónlemondása című könyve (1865) mellett François Mignet A francia forradalom történeté című művének egy német kiadású kötete, François Guizot-tól az 1851-ben magyarul is kiadott Az angol köztársaság bukása és a monarchia helyreállítása 1660-ban, Augustin Thierry öccsétől, Amédée Thierrytől az Atilla története (1865), valamint Ernest Renantól a Jézus élete (1864) kapott helyet a fővárosi táblabíró könyvtárában, de a felsoroltakon kívül megvolt benne Friedrich Rüstow, a kor ismert és népszerű német katonai szakírójának számos hadtörténeti munkája is.

A vizsgált magánkönyvtár is megerősíti tehát azt a képet, mely szerint a 19. század derekán és a század második felében határozottan megemelkedett a szépirodalmi olvasmányok iránt megnyilvánuló olvasói igény. A jogtudományi és történeti tárgyú művek mellett, sőt olykor velük közel azonos mértékben kapott helyet a szépirodalom ebben a gyűjteményben is: 62 irodalmi mű szerepelt a leltárban, és újdonságként 18 olyan könyvet is tartalmazott, amely magáról az irodalomról szólt (írók életművét ismertető-elemző irodalomtörténeti szakmunka volt).

Túlzás lenne persze azt állítani, hogy a szépirodalom döntően meghatározta volna Sebestyén Pál olvasói tájékozódását. Tény azonban, hogy a magyar nemzeti irodalom, amely közvetlenül a reformkori szellemi felvirágzás eredménye volt, valóban közel állt a szívéhez. Az ennél régibb keletű magyar irodalmi művek ritkasága és a külföldi szépírók szinte teljes hiánya (kivétel Kotzebue két könyve, valamint James Fenimore Cooper Az utolsó mohikán című regényének magyar fordítása) is ezt látszik igazolni. A 18. századi magyar irodalomból Bod Péter három könyve, Mikes Kelementől a Törökországi levelek egy 1799-es kiadása, továbbá Faludi Ferenc és Gyöngyösi István egy-egy műve érdemel említést.

A 19. századi „modern” magyar irodalom képezi tehát a szépirodalmi anyag magvát: Csokonai Vitéz Mihály összegyűjtött verseinek két kötete (1816) és Lilla című könyve mellett (1808) a líra műfaját Kölcsey Ferenc (Munkái, 1832) és Vörösmarty Mihály (A bujdosók, 1830) képviseli. Sebestyén azonban jobban kedvelte a prózát; ez lehet ugyanis az oka, hogy Petőfitől egyetlen kötete sem volt (amiről később még ejtünk szót), ugyanakkor Jósika Miklóstól (akiben kedvenc íróját sejthetjük) hat, Jókai Mórtól pedig három mű is szerepel a gyűjteményben (Csataképek a magyar szabadságharcról, 1861; Boldogháza, 1869; Mondjuk ki az igazat, 1878). S nem hiányzott a könyvtárból Eötvös József A karthausija (1842), továbbá Kisfaludy Károly (Minden munkái. Elbeszélések, 1873; Tihamér, 1878) és Fáy András (Hasznos házi jegyzetek, 1826; A mátrai vadászat, 1886) két-két műve, Katona József Bánk bánja vagy Kisfaludy Sándor (Regék a magyar elő-időből, 1866) és Erdélyi János (Válogatott magyar közmondások, 1862), egy-egy munkája sem.

Az irodalom tudományos diskurzusa szintén helyet követelt magának. Toldy Ferenc A magyar nemzeti irodalom története első (1851-es) és egy jóval későbbi, immár az összes kötetet felölelő (1872) kiadása mellett számos írói életrajz is fellelhető a könyvek között. Sőt szinte nem is akad számottevő század eleji és reformkori magyar költő, akiről ne szerzett volna be Sebestyén legalább egy, főként az 1880-as években kiadott tudományos irodalomtörténeti-életrajzi feldolgozást. Így került be végül Petőfi is a gyűjteményébe (Vutkovich Sándor Töredékek Petőfi Sándor életéből, 1883). Rajta kívül Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Sándor, Garay János, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Tompa Mihály vagy Jósika Miklós szolgáltatott gyakorta témát a korabeli irodalomtörténészeknek (legtöbbször Zolyomi Lajos és Ferenczi József volt e könyvek szerzője). S persze ott volt az utolsó szerzemények között Szinnyei József nyolckötetes műve, a Magyar írók élete és munkái (1890) sem.

A könyvek mellett a gyűjteményben az időszaki sajtótermékek széles skálája is fellelhető, melyek közel 7 százalékát a folyóiratok alkották. Figyelemre méltó, hogy külföldi lapból aránylag több akadt, mint idegen nyelvű könyvből: német (elvétve francia) folyóiratok voltak a leggyakoribbak, ezek részben képes családi magazinok (a Stuttgartban megjelenő Über Land und Meer, a Familien Journal, a lipcsei Illustrierte Zeitung és a Die Gartenlaube), ritkábban tudományos vagy ismeretterjesztő periodikák (Archiv für Natur und Kunst, Vierteljahrschrift). A hazai lapok ennél szélesebb választékában már több tudományos folyóiratot találunk, kezdve Péczeli József 18. század végi Mindenes Gyűjteményével és a Századok, a Történelmi Tár, a Hivatalos Statisztikai Közlemények, a Természettudományi Közlöny, a Magyar Múzeum című folyóiratokkal folytatva. Amíg azonban a honi tudományos folyóiratok szinte kivétel nélkül a kiegyezés körüli éveket fémjelezték, addig a politikai és irodalmi lapok többnyire a reformkor idejéből származtak, azon belül is legnagyobbrészt a harmincas évek végi évfolyamokból. A Társalkodó 1836–1838-as, a Jelenkor 1835-ös, a Figyelmező 1837-es, a Sas 1833-as, a Századunk 1838-as, a Koszorú 1836-os, az Élet és Litteratúra 1826–1828-as, az Erdélyi Múzeum pedig egyenesen 1815-ös évfolyamával szerepelt a gyűjteményben. A családi és élclapok viszont az abszolutizmus (Bazár, 1864–1866), vagy a dualizmus korából valók (Borsszem Jankó, 1868–1878; Ország-Világ, 1887); végül 1848 sajtóját a Marczius Tizenötödike egy és a Budapesti Hiradó két 1848-as száma képviseli.

Nem egészen véletlen, hogy radikális hangvételű politikai lapból viszonylag kevés akadt; a politikai pamfletek számbavételekor korábban már regisztráltuk Sebestyén Pál (vagy netán az apja?) bizonyos fokig konzervatív értékrendjét, a liberális reformgondolat egy kevésbé radikális változatához (így a Széchenyi eszmevilágához) fűződő bensőségesebb viszonyát. A könyvtár reformkori lapválasztéka is ezt tanúsítja a Jelenkor, a Figyelmező, a Társalkodó, vagy a Sas révén. Ugyanakkor a nívós és a középszerű irodalmi lapoknak egyformán helye volt a könyvtárban: az előbbit az Élet és Litteratúra, a Koszorú és az Athenaeum, az utóbbit a Sas képviselte. Ennek ellenére igen egyöntetű volt a folyóiratok választéka.

Történelem és fikció – együtt és egyszerre nyomták rá tehát bélyegüket a könyv- és folyóirat állományra, amit a statisztikai és (honi) geográfiai tájékozottság megszerzésének határozott törekvése tett teljessé. E műveltség korszerűségét a 19. századra (a reformkorra és 1848-49-ra) irányuló érdeklődés fejezte ki, nemzeti jellegét pedig az adta, hogy magyar szerzők (írók és tudósok) magyar nyelvű, a nemzeti tudat szempontjából fontos munkáinak forgatására irányult.

A széles körű és folytonos olvasottságon nyugvó műveltség belső koherenciáját tovább fokozta, hogy ekkoriban még kialakulatlan volt az elbeszélő és az értekező próza, vagyis a történet- és a regényírás egyértelmű megkülönböztetése. Ez nem utolsósorban abból is fakadt, hogy a szépírók és a tudósok írásművészete ez idő tájt nem esett nagyon messze egymástól. Amint Szegedy-Maszák Mihály utal rá, „sok a hasonlóság Hume Anglia története Julius Ceasar hódításától II. Jakab lemondásáig című munkájának és Fielding regényeinek, Carlyle A francia forradalom és Dickens Két város története című könyvének szerkezeti megoldásai között, és hasonló rokonság vehető észre Szalay László vagy Horváth Mihály egyes történeti munkái és Kemény Zsigmond némely regényei között” (Szegedy-Maszák 2003, 136). Ami némi magyarázattal szolgál a történeti és szépirodalmi munkák közel azonos népszerűségére.

Ugyanakkor a fikciós irodalom a század előre haladtával egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Az irodalom, amelyet hagyományosan, legalábbis a szentimentális regény megjelenése óta, mély és szoros kötelékek fűztek a nőiességhez, kezdetben főként és jellemzően a nőolvasókban találta meg valóban odaadó és legbuzgóbb híveit. György Aladár maga is hangot adott annak a nem teljesen légből kapott megfigyelésének, hogy amíg a férfi „kaszinói tagok közül azok, akik nem kártyáznak s billiardoznak, az ujságokat olvassák szorgalmasan, a könyvolvasó közönség nagyobb részét csaknem mindenütt a nők képezik...”. Majd egy csipetnyi előítélettől is indíttatva nyomban hozzátette: „ezeknek meg mindig csekély része az, mely az alig egy-két évtized óta kezdődött magasabb foku nőnevelés hatása alatt képes megérteni a könyvek becsét s elég jártas az irodalomban, hogy a selejtest avagy a tisztán mulattatót a maradandóbb becsütől megkülömböztetni tudja” (György 1886, I: 330). Történeti adatok hiányában lehetetlen a kérdésben megnyugtatóan állást foglalni, mindamellett nem vitás, hogy a nőolvasók valóban jeleskedtek a szépirodalom befogadásában. Nem puszta véletlen, hogy az ekkoriban vezetett női naplók és az e kort érintő női visszaemlékezések szerzői szinte mindig kitértek olvasmányaikra (s beszéltek magáról az olvasásról is), a férfiak viszont ilyen jellegű megnyilatkozásaikban rendszerint hallgattak róla. „De annál többet olvastam Gutzkow: Ritter des Geistes, Moleschott: »Kreislauf des Lebens«, Rousseau Emiljét, a Confessionst, Vogt Boz [műveit] és Shakespearet, akit ifjú koromban nem tudtam élvezni, mert drasztikus vonásai sértették túl gyenge lelkemet” – idézhetjük példaként a Családi Kör című lap majdani szerkesztőnőjének visszaemlékezését, melyhez – mintegy akaratlanul is György imént idézett kijelentését igazolva – utóbb még hozzáfűzi: „Sokat olvastam, talán válogatás nélkül, de nagy élvezettel, és a lelkem gyakran talált megnyugvást a nagy teremtések [alkotások] szépségében” (Kánya 1998, 152).

Az „olvasási düh” jelenségét szintúgy jól példázza a Táncsics–Csorba házaspár közösen vezetett naplója az 1870-es évek közepéről. A fővárosban élő fiatal kispolgári házaspár a naplóban dokumentált két és fél év alatt 44 elolvasott regényt nevezett meg: közülük tíz a már akkor is bestseller szerző Jókai Mór, kettő pedig Jósika Miklós regénye volt, a többi zömmel külföldi író munkája (köztük Shakespeare), Mark Twain, a két Dumas, Verne és Daudet egy vagy két regénye. A házaspár és az olvasásban kivált szorgalmas feleség, Táncsics Eszter olvasmányainak nagyobb hányadát viszont a korabeli tömegkultúrát reprezentáló – ma már jószerivel ismeretlen – művek és szerzők alkották: Pierre Ponson du Terrail, Émile Gaboriau, Sue Jenő [sic!], Paul de Kock stb. (Buza 1994, 435–436; Molnár–Varju 1999, 337).

A fikció azután olykor még az életnek is fölébe kerekedett, amit szépen dokumentál Szabó Dezső édesanyjáról festett portréja: „Elolvasott minden elképzelhető magyar regényt, a legkiválóbbaktól a leggyengébbekig. De olvasta talán az összes akkor magyar fordításban meglévő francia, angol, olasz és német regényeket. Az oroszok közül azonban csak Turgenyevet ismerte. És hosszú éjszakákon át szívta magába a magyar költők verseit, az idegen költőket pedig a Szász Károly szomorú fordításaiban” (Szabó 1982, I: 39). Nála tehát a fikció és a mindennapi élet szinte minden különösebb átmenet nélkül alkotott tökéletes egységet. „Az olvasott élet e teljes átvonulásának volt egy kedves következménye (...). Gyermekeit és ismerőseinket az alkalom tartalma szerint a regényalakok neveivel hívta, hogy jobban fogja a belső valóságukat. Egyetlenegyszer vesztem össze Katica húgommal, és akkor megkarmoltam a kezét. Anyám így szidott:

– Te Straff, te Vajdár Benjámin, majd adok neked, hogy örökre elmegy a kedved az ilyen gyilkossági kísérlettől. – Természetesen, csak úgy érezhettem a szavak teljes súlyát, ha tudtam, hogy Straff milyen szerepet játszik az Új földesúrban és Vajdár Benjámin az Egy az Istenben.” Vagy: „– Hozott Ilona ecetet attól a vén Plankenhorstnétól? – Plankenhorstné A kőszívű ember fiainak egy kellemetlen nénije, de nálunk a szomszédos Osztermanné, a boltosné volt. – Vagy: (...) – Hallotta, mama, hogy Surinőr tegnap részegen még Komoróczyval is ki mert kötni? – Ez a Surinőr, a Mystéres de Paris Chourineurje, Zabola bácsi volt, a Felsőszén utca félelmetes cigánykovácsa. Komoróczy pedig egy Házsongárdon lakó nyugalmazott kapitány, akinek igazi nevére nem emlékszem, s akinek anyám vad külsejéért és magányos életéért adta ezt a nevet a Csehek Magyarországon világából” (Szabó 1982, I: 4l, 42).

Képzelet és valóság ilyenformán nem csak a történelmi tényirodalom és a fikcionalizáló szépirodalom egyenértékű olvasói befogadása, a mindennapi élet és művészi kifejezése fúziójaként is végig szoros kapcsolatban maradt egymással. Ami azonban nem következhetett volna be a könyvek szokásszerűvé vált olvasásának korabeli széles körű elterjedése nélkül.Hivatkozások


Allen, James Smith (1983) „History and the Novel: Mentalité in Modern Popular Fiction”, History and Theory 22: 233–253.

A Pallas nagy lexikona, XV (1897), Budapest: Pallas.

Belia, György (1983) Babits Mihály tanulóévei, Budapest: Szépirodalmi.

Buza, Péter (s. a. r.) (1994) Táncsics, Eszter és Csorba Géza naplója, Budapest: Széphalom.

Darnton, Robert (1991) „History of Reading”, in Burke, Peter (ed.) New Perspectives on Historical Writing, University Park, PA: The Pennsylvania State University Press, 140–168.

Dusnoki-Draskovich, József (2000) „Mogyoróssy János. Egy kisvárosi nemes könyvei és műveltsége”, in Nyitott múlt. Tanulmányok, történetek Gyuláról, Békés vármegyéről és a fordított világról, Gyula: Békés Megyei Levéltár.

Gyáni, Gábor (1999) „Az olvasó táblabíró. Középosztályi műveltség a 19. század végén”, Történelmi Szemle 42: 387–403.

György, Aladár (1886) Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben I–II, Budapest: Athenaeum.

Kánya, Emília (1998) Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai, Budapest: Kortárs.

Molnár, Julianna–Varju, Zsuzsanna (1999) „Az olvasás és a könyv szerepe a dualizmus kori polgárság magánéletében”, Magyar Könyvszemle 115: 329–342.

Nagy, Iván (1998) Naplója (Visszaemlékezések), Balassagyarmat: Nagy Iván Történeti Kör – Nógrád Megyei Levéltár .

Rákai, Orsolya (2003) „S. O. S. – irodalom! (Kultusz, kritika és irodalomtudomány »közös forrásvidékén«)”, in Dajkó, Pál – Labádi, Gergely (szerk.) Klasszikus magyar irodalomtörténet. Tanulmányok, Szeged: Tiszatáj, 233–269.

Szabó, Dezső (1982) Életeim, I–II, Bukarest: Kriterion.

Szegedy-Maszák, Mihály (2003) „Hagyomány és (újra)értelmezés. Esterházy magyaru és idegen nyelven”, in A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet, Budapest: Akadémiai, 133-142.

Fejezetek
19.11.
Gyáni Gábor
Az olvasás kultúrája
1886 Megjelenik György Aladár szerkesztésében a Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben