Bednanics Gábor

A magyar főváros lírai megjelenítésmódjai
1891 Rudnyánszky Gyula: Új könyv

Megjelent: Literatura, 2008/4 457-468.,
Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 583-597.

„Pest „a legmodernebb város Európában; modernebb Párizsnál, mert jobb az úthálózata és a világítása; szervezettsége miatt gyorsabb közlekedést biztosít, mint New York; és itt az Országház legalább annyira nagyszerű és lehengerlő, mint a Temze partján lévő épület, melyhez egyébiránt külsőleg nem is hasonlít.”
(Davies 1898, 71–74.)

A 19. század végén egy amerikai újságíró cikket írt a Magyarország ezeréves fennállását ünneplő Budapestről. Amerikában élő olvasóinak az ifjú fővárosról mint nem várt meglepetésről számolt be, ami egyben a mai magyar közönség számára is meglepetést tartogat. Richard Harding Davies úgy látta Budapestet, mint egyetlent Európa városai között, amely a tengerentúli kontinens metropoliszaihoz hasonlítható: szerinte Budapest az óvilág „legjenkibb városa”. A tengerentúli újságíró az egyesített főváros hagyományaiban gazdag budai részével ellentétben Pest fejlődésére helyezi a hangsúlyt, melynek modern voltát hangsúlyozza. Az összehasonlítás során nemcsak az azóta eltelt idők során elveszített dicsőség miatt csodálkozhatunk el, hanem amiatt is, hogy Budapestet New Yorkkal egybevetni kevésbé szokás, mint Béccsel vagy Párizzsal. Ám hogy mégis tartható ez a megközelítés, azt egy 1988-ban rendezett konferencia résztvevői is megerősíthetik, akik a magyar főváros dinamikus fejlődését csak az amerikai metropoliszok alakulásának ütemével tartják egyenértékűnek. Az várostörténész páros által jegyzett előadás például azt állítja, hogy „Budapest, mely Bécsnél kétszer, Párizsnál és Londonnál háromszor gyorsabban fejlődött, a Monarchia megalakulását követő ötven évben jelentősen előrébb lépett az európai városok rangsorában: míg 1869-ben a kontinens 17. legnagyobb városa volt, 1910-ben már a hetedik” (Bender–Schorske 1994, 2). Ezek a megállapítások lehetővé teszik számunkra, hogy ne értékeljük le fővárosunkat (például) Béccsel szemben, s ne úgy tekintsünk Budapestre, mint a császári főváros kisebb testvérére. S hiába Bécs központi szerepe a valódi irányítást illetően, hiába annak hangsúlyozása, hogy Bécsnek az első világháború elején is kétszer annyi lakosa volt, mint Budapestnek, illetve hogy sokkal jelentősebb alkotók és gondolkodók éltek az osztrák városban, mint magyar testvérében, a körültekintőbb és hitelesebb képhez szükséges azoknak a pozitív alkotóelemeknek a felmutatása is, amelyek a városról kialakított leírást eleve meghatározták, csak a fentebb jelzett kisebbrendűségben gyökerező sztereotípia nem engedte azokat előtérbe kerülni.

Az egyik ilyen korántsem jelentéktelen elemet a művészeti megjelenítés különféle formái adják. A regények, elbeszélések, a festészet, a fényképészet vagy későbbiekben a film jellemzően olyan reprezentációs mintázatokat teremtenek, amelyek a várostörténészek számára is hivatkozási alapot jelenthetnek. Sőt, ahogyan a történész lemond a rekonstrukció objektív megragadhatóságának illúziójáról, figyelme egyre inkább a művészi megjelenítés értelmezése felé fordul. A forrásanyagok közé ily módon felvett tudósítások, festmények, fényképek, irodalmi szövegek egyaránt árnyalják a városok történetéről kialakított képet. A városleírások klasszikus korában, a 19. század közepén Edgar Allan Poe és Friedrich Engels a korabeli Londonnak hasonló leírását adta. Az amerikai költő A tömeg embere című írásában a tér és az egyén határainak egymásba olvadására utal, s ugyanennek társadalmi következményeit írja le A munkásosztály helyzete Angliában című értekezés is. A poétikus érzékenység felbukkanása a szociológiai műben éppenséggel a művészi reprezentációk fontosságára hívja fel a figyelmet. A művészi megjelenítés közvetítette olvasásmódok és az ezek generálta értelmezések felsorolása és értelmezése feltehetőleg sokkal többet – vagy legalábbis nagyon mást – árul el a városképről, mint azok a megközelítések, amelyek – objektivista előfeltevéseikhez ragaszkodván – nem akarnak tudomást venni a nagyvárosiasodás alapvető tulajdonságáról, jelesül az állandó átmenetiségről és pillanatnyiságról (Schorske 1963, 109–110). Mikor tehát a modern városok létrejöttével olyan társadalmi átrendeződés ment végbe, mely nemcsak a kulturális javak forgalmát erősítette meg és sűrítette egybe, hanem egyenesen a szellem fogalmának új lehetőségfeltételeit is megszabta, a nagyvárosi élet (tudományos) megközelítései számára a művészeti reprezentáció egyes formái a történeti forrásokkal válhattak egyenlővé, illetve sok esetben azoknál fontosabbá. A példaként említhető Párizs esetében ez annyit tesz, hogy míg a város sok értelmező számára csupán teret ad a művészeteknek, s a város és a művészet szimbiózisából kifejlő megjelenítési formák rendszerezésében kimerül tevékenységük, addig a valóságnak a művészi alakítás során végbemenő megsokszorozódására figyelmező történész a városkép eredendő konstituensét ünnepli a különféle művészi reprezentációkban. Ezért lehet, hogy az a közhelyként rögzült kép, mely szerint a francia főváros a bohém művészeknek, majd az avantgárd alkotóknak ad otthont és az ő lakóterükként válik művészetileg fontossá, tarthatatlan. Legalábbis annyiban, amennyiben ez a tér nemcsak lakótérként, de elképzelt, művészetileg létrehozott térként jelenik meg. Baudelaire és Manet – akiknek festészetét nagyban áthatotta a költő versvilága (Reff 1987, 153–167) – Párizsa ugyanis az a hely, ahol a városi létmód tematikus elemeinek szerepeltetésén túl fokozatosan teret nyert a megformáltság nyújtotta poétikai szerep is, mely erősítette a sejtést, hogy a valósnak vélt városkép egyik legfőbb forrását a művészetek adják, sokszor szinte észrevétlenül befolyásolva, alapvetően meghatározva a történész által objektívként felfogott városképet is. A költői szöveg ihlette festmények nem a modern Párizst és annak szeleteit jelenítik meg, hanem Napóleon főépítészéhez és Baudelaire-hez hasonlóan létrehozzák azt a fővárost, mely voltaképpen láthatatlan, elképzelt nagyváros. (Scherpe 1988, 7). Manet és Baudelaire Párizsa épp azért lehet a művészet tárgya, mert imaginárius, s „nem »tájművészet«, hanem egy allegorikus költészeti látásmód, az elidegenedett ember tekintete, amelynek tárgya a város.” (Benjamin 1969, 87). A költészet tehát a városkép nyelvileg megalkotott vízióját közvetíti a festészet felé, mely a nyelv és kép összefonódását és feszültségét egyszerre magában hordozva az olvashatóságra, s nem pedig a primer szemlélhetőségre irányítja a figyelmet.

A modern ember elidegenedett szituáltságát – hogy ti. sem a múltban nem lelhet nosztalgikus kompenzációra, de a haladás előrevetített jövőképe sem váltja be a hozzá fűzött reményeket – a nagyváros megjelenésével szokás szemléltetni (Simmel 2002, 125). A főleg Baudelaire által és kapcsán megfogalmazott nagyvárosi létmód megkövetelte újfajta szereplehetőség – a költő, tömegben feloldódó én és a romantikus vándor alakját felváltó cél nélkül csatangoló ember egybeolvadása – a falu és a város, az eredeti harmonikus egység és a művileg, új szabályok alapján szerveződő bonyolult struktúra közötti ellentétben egyre inkább ez utóbbi értékelését támogatja. A művészet, s azon belül a költészet területén ez az ellentmondás a jelek szintjére kerül át, ahol a hagyománykeresés és az újszerűség felvállalása a romantika és a modernség poétikai elemeinek változatos összjátékára épül. A magyar költészetben Petőfinél válik érzékelhetővé a nagyváros megváltozott helyzete. Az egyesült főváros helyett természetesen még csak (a történelmi Budával szembeállított polgáriasodó, formálódó) Pest távlatait veszi szemügyre. A verseiben szereplő városleírások jobbára a falu képéhez való viszonyukban értelmezhetők. Hibás lenne azonban azt gondolni, hogy a természet eredendő (romantikus) fenségességével kapcsolatos vidéki élethelyzet szemben állna a városi léttel. A helyzet ugyanis annyiban összetettebb, amennyiben a városkép egyfelől a falusi élet módosult formájaként jelenik meg Petőfinél, másfelől pedig ironikus távlat létesül a Pest és vidék között, amelyben eldönthetetlenné válik, melyik életforma értékelhető erkölcsileg magasabb rendűnek. 1844-ben Petőfi egyazon hónapban veti papírra Az Alföld című versét, illetve a Kedves vendégek és A boldog pestiek címűeket. A pusztának mint par excellence magyar toposznak megénekléseként számon tartott alkotásról azonban tudni érdemes, hogy Pesten íródott, vagyis nem tekinthető „hiteles” tájképleírásnak. A hitelességet ezen kívül a természet szubjektumfüggő értéke is megkérdőjelezi: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak…” A poétikai megformáltság szintjén az elbizonytalanítás fokozódik. Az Alföld nem leképzett, hanem nyelvileg megformált világként épül föl, s ezért válik lehetővé a falusi vendégek városi látogatásának humoros leírása a Kedves vendégek című költeményben, mely egyenesen a vidékiek parlagiasságát gúnyolja ki: „Oh ez az ostoba falusi nép! / Irják, hogy majd feljőnek Pestre.” A vidéki dolgok sorozata „költői”-ként van aposztrofálva, ez a költőiség – mely Az Alföldben még valóban poétikai alap lehetett – irónia tárgyává lesz, mely a teremtő képzelet számára jelentéktelen: „Költői dolgok mindenekfelett, / Csak úgy hízik tőlök a képzelet.” A Mi boldog pestiek pedig egyenesen a természet palinódiájaként hat: „Hiába is dicséritek / A szép természetet! (…) Mi élünk csak valódilag, / Mi boldog pestiek!” Ám a szatirikus leírás végére ez a boldogság meglehetősen kétségessé válik, ami az értékképzetek elbizonytalanodásával jár együtt. Az 1845-ben keletkezett Pest című költeményben pedig csupán az irónia válik érzékelhetővé, mely által sem a vidéki, sem a városi élet nem lesz értékesebb, csupán a mindkettejüket leíró nyelvi jelek egymásba játszása miatt keletkezett feszültség érhető tetten. A csatangoló és szemlélődő éntől elválasztott képen („Kivált h’ az utcán kóborolhatok: / Az angyaloknál boldogabb vagyok. / Egy óriáskigyó bámészkodásom, / végighuzódik a népsokaságon.”) a falusi vásári forgatag képei és a városi élet jelenetei keverednek össze:A vargainasok pofozkodása,

A bérkocsiknak embergázolása,

A zsebmetszők, a pörölő kofák

Az embert mind igen mulattatják.

(…)

Hát ahol a dicső arszlánok járnak!

Azt nevezem ám baromvásárnak.A zsánerkép csattanója a kétértelműség vaskos vidékiességének ismerősségét játssza ki az idegenséget ellensúlyozandó, s így a komikum segítségével egyszerre rögzíti és lebegteti az alakuló nagyváros diszharmonikus, „csinált” jellegéről adható ítéletet. Poétikailag viszont arra enged következtetni, hogy a vidék (vélt) nyugalma és a városnak tulajdonított bűnös, zavart zsibongás egyaránt esztétikai képződmény, melynek nyelvi elemei akár ki is cserélhetők egymással.

A város objektív leírása és a lehetséges város elképzelése közötti ingadozásra mi sem jobb példa, mint a tájleíró elemek továbbélése a főváros ábrázolásában – akár negatív hangsúllyal is, mint pl. Pósa Lajos, Gárdonyi Géza vagy Szabolcska Mihály verseiben. A falusi élet nyugalmát megéneklő Pósa- és Gárdonyi-versekben nyomát sem leljük a Petőfinél tapasztalt ironikus-komikus távlatnak, ám a versek – mai olvasói számára – esetlenségéből mégiscsak megidézhetik a nevetségességet. Szabolcska Mihály két verse, a Salzburgi csapszékben és A Grand Caféban címűek, egyaránt a falusi élet idilli állapotát idézik meg az idegen helyszínen. Utóbbi szöveg nem egyszerűen tematikus kapcsolatokat sorol föl, hanem a – magyar nóta által Párizsban – létrejött szituációt intertextuális utalással is bekapcsolja a magyar költészettörténet folyamatába: „A teremnek minden lángja, / Mintha pásztortűzzé válna…” Az Arany költészetére való utalás ugyanakkor csak az előbbi megszorításokkal tekinthető egyértelműnek. Noha Arany Jánosnál nem feltétlenül az ironikus távlat adja a hivatkozás keretét, nála – ha foltokban is, de – föllelhetők e tematika elemei. A korai versek leíró részei és a kései költeményeknek a városban is a természetet ünneplő fordulatai mellett például a Simmel által jelzett felgyorsult élethelyzet és a Baudelaire-nél tapasztalható, a lírai én és a tömeg viszonyából fakadó feszültség jelei is felbukkannak Az örök zsidóban, amire Németh G. Béla mutatott rá (1981, 434). (A bolygó zsidó alakja és a tömeg embere között – Poe említett írásával összefüggésben – egyébként Marie Bonaparte is kapcsolatot tételez 1949-es The Life and Works of Edgar Allan Poe című könyvében [idézi Stierle 1998, 937.])Rohannom kell – s a földi boly

Mellettem gyorsan visszafoly:

Ködfátyol-kép az emberek:

Én egy arcot sem ismerek…

Tovább! tovább!

Oh mily tömeg! s én egyedűl

Útam habár közé vegyül:

Érzem, mint csónak a habot,

Hogy átmenet mind rám csapott…

Tovább! tovább!Arany költészetének hatástörténetében ennek ellenére a fentebb említett természetleírás dominált, olyannyira, hogy a költői megközelítést érdemlő Budapest látványának leírásakor még egy 1887-es publicisztikában is a Családi kör vagy a Toldi modorában lehetett megadni a város képét: „Velenczéről költemények zengenek bűbájos regéket, és a lagunák városát csak dithyrambusokban lehet kellően dicsőíteni. Jőjj velem, édes magyarom, este a lánczhídra s vess egy tekintetet a meseszerű látványra, melyet Budapest ilyenkor nyujt. A rejtélyes félhományban zúg alattad mélyen-mélyen a büszke folyam, melynek suhanó habjaira hosszú ezüstös fénysávot fest a holdvilág. Két oldalról hosszú, végtelen hosszú sora a gázlángoknak áll haptákot és csillagkoszorúval szegélyezi a két partot, melynek palotái ki vannak világítva. Messziről mint pásztortüzek hunyorítanak feléd a budai hegyek közé szétszórt villák kivilágított ablakai és a sötét távolból a Duna kellő közepéből kaczérkodik veled a fényben úszó Margitsziget. A széles folyón apró fénybogárkák suhannak tova s csak ha közelebbről éles füttyszó riaszt fel merengésedből, tudod meg, hogy azok propellerek vagy hajók, melyek meg vannak rakodva közönséggel. És ha már ittas vagy e gyönyörű látványtól, ne sajnáld a fáradságot s ülj fel velem a lóvasútra. Csak a fogaskerekű vasutig megyünk, itt aztán éjnek-idején felkapaszkodunk erre a prüszkölő szörnyetegre, mely rettenthetetlenül indul neki a meredek hegynek. Amint aztán lassanként emelkedünk, kibontakozik előttünk egy lángtenger, egy ragyogó, nevető tűzváros: Budapest! Ezer és ezer láng pislog, nevet, kacsint feléd, szíved megtelik örömmel és a fogaskerekű egyre azt zakatolja füledbe: Budapest világváros!” S ezzel együtt megfogalmazódik az az igény is, mely a fiatal főváros költője után kiált: „Ha Hugo Viktor hazafiságának minden lángját Páris oltárán lobogtatta, s lelkesülten zengte: »Páris, Páris, és mindörökké csak Páris!«, Budapest is megérdemelné a maga Hugo Viktorját; mert természeti szépségei, rohamos fejlődése, történeti multja minden igaz költői lelket föl tudnak hevíteni …” (Lucius 1887, 418–419).

A város hivatalos költőjének címéért versengők között elsőként Vajda János verses regényét kell megemlíteni. Az 1877-es Találkozások, mely egyenesen a Budapesti életkép alcímet viseli, a nagyváros frekventált környékének számító Váci utca leírásába kezd. A Nővilág szerkesztőjének verses regénye egyedülálló módon (nem nagyvárosi) hölgyeket megszólítva olyan fiktív párbeszédet képez, mely alkalmat ad a pesti utcakép leírásának legitimálására: „– Szép olvasónő a vidéken / Ez prózai neked talán?” A Petőfinél tapasztalt komikum helyett itt már újfajta értékkel szembesülünk, mely a modernség naprakész megjelenési formájában, a divatban ölt testet a 13. versszak tanúsága szerint: „S szó mi szó, tagadhatatlan, / Divatnak hódol a világ. / És van valami a dologban, / Hisz a divat is – ifjuság.” A mulandóságnak alávetett érdeklődés homlokterében már nem a leírás hagyományainak szubsztanciális vetülete a mérvadó, hanem az aktuális, az egyedülinek és öröknek tekintett megközelítésmódok, rögzítési típusok talaján építkező, ám azokat mindig kissé átalakító – a kedélyes, nyájas beszélgetés köznapi formáját magáénak tekintő és fordulatait előszeretettel alkalmazó – megnyilatkozás:Valóban kedves olvasónő,

Nem vadregényes ez a tér.

A sziklabérces vadonerdő

Festőibb színpadot igér.

De mindazáltal én azt mondom,

Kissé időzhetnénk e ponton.

Mert legyen a keret mi szép,

Mégis csak ami fő, a kép.A romantikus verses epika leírásmódja elé olyan szűrőt helyez, amely átviszi a hangsúlyokat és a szereplőket is és – egy ponton a biográfiai alany nevének ironikus távlatú említésével megfejelve – mindezeket modern konfigurációban láttatja:S a vadonerdő s fellegvára

Ma már csak egy üres keret.

Bősz vajda, hőse – képe tárgya –

Belőle régen kiesett.

A vár mindenható lovagja,

A rengetegnek fenevadja,

A boszorkány – s tündércsoport –

Mind itt ez utcán sürg-forog.Regénye megvan minden kornak.

Minden tavasszal nyíl virág.

Az istenek polgárosodnak

És szállnak alább-alább.

Olymp szirtorma rég lakatlan;

Éj csöndjét zord lovagvárakban

Kisértetek föl-fölverik,

De már egymást sem ismerik.Ugyanez a mítoszvesztés így megy végbe Inczédi Lászlónál: „Igaz, hogy oda a költészet, / Nincs már többé romantika, / Rablóval, várral elenyészett / A lovagok mesés kora / De a való most többet ér meg, / Mert munkát s jólétet jelent, / Amaz álom volt, ez az élet, / Légy üdvöz hát, gyár, odafennt!” (Hajdan és most) A modern szituáció megkövetelte változások, a költészet nemes és fenséges világának hétköznapi szintre süllyesztése a Petőfinél tapasztalt ironizáláshoz hasonló módon megy végbe. A művésziesség elveszett világának siratása helyett a divatnak múltat átalakító szerepét mutatja be, ám nem a feltétlen elfogadás igényével lép föl, sokkal inkább a hétköznapiság jegyeit igyekszik felvonultatni. A mű egésze azonban alulmarad eme gunyoros kezdethez képest, és a nagyváros csupán színhely, nem pedig afféle imaginárius tér lesz, amely Budapest képének megrajzolására, árnyalására törekedne: „az a mód, ahogyan a városról való tapasztalatunk megképződik, főként a szavak, képek és mítoszok adta anyagtalan városnak köszönhető. Ezek azok az elemek, melyek segítségével nemcsak azt tanuljuk meg, hogyan lássuk a városokat, hanem azt is, hogyan éljünk bennük” (Donald 2000, 47).

Arany örök zsidójának poétikai észrevételét követve Kiss József Szerelemvágy című versében is megjelenik a csatangoló ember betagozódása a tömegbe, mely vers az alkotásmód szintjén a tájköltészet eljárásmódjait használja fel a nagyvárosi környezet leírása során. Az erőteljes hasonlat miatt nem lehet nem észrevenni a városi fenomén tapasztalatának idegenségét integrálni igyekvő struktúrát, mely bevett romantikus és népdalszerű eszközök, képek segítségével képes megérteni a megváltozott szituációt: Utcáról utcára őgyelegni tétlen:

Ez az én legédesb, legszebb kedvtelésem.

A sürgés, a robaj, a tömeg gyors árja

Kápráztat, elmerít édes andalgásba.Mikéntha zöldellő hegyormokon járva,

Kéjjel hallgatódznám a malomzúgásra,

Mely alant kelepel, csitteg-csattog lágyan –

Ugy érzem magamat a tömeg zajában.A folyamatos alapzaj mint alap és háttér a művészi feltételeket is megteremti, mivel a tömeg zúgását mintegy a versalkotás feltételének, eredőjének tekinti és a tömeg jelenlétét topográfiai kicövekelésként igényli: „Szivemben tavasz van, dal s virággal áldott. / A költészet fényes, csodás halmán állok. / A tömeg közepett vagyok messze tőle, / Mintha csak álmodnám, álmodnám felőle.” A nagyvárosi ember természetérzékelésében bekövetkezett változásokra azonban nem egyszerűen a „teljesebb lét emléke” iránti vágyódás, „hangulat” és „nosztalgia” lehet a válasz, amint azt Rónay György feltételezi (1981, 312), hanem a megváltozott közegre alkalmazható poétikai megközelítések ambivalens viszonya múlthoz és jövőhöz. A múlt költészetének sajátosságai meghatározóak maradnak a korai modern lírát illetően is, ám vagy a tematikus újításokat nem kísérik a nyelvi-poétikai teljesítményben lezajló változások, vagy az örökölt toposzokhoz való ragaszkodás hangsúlyozása miatt sikkadnak el az artikulációban tetten érhető kezdeményezések. Kissnél más helyütt a város épülése a haladás visszásságaival kapcsolódik egybe, s habár nála is nevetségesség forrása a mitikus hősök modernizálódása: (A történet, / A rege más nyelven beszélnek. / Hallgat a szív, mint halott ajka, / Ah, és az ész szomoru dajka. / Daphnis cvikkert hord orra felett, / Chloe sétahangversenybe megy” – Daphnis és Chloe), a város átalakulását szemlélő lírai én az emlékezetben élő szép idők és a még formátlan, de az előrehaladás egyszerre biztató és fenyegető lehetőségét magában foglaló jelen ütközésében találja föl magát:Egekbe néző, pompás paloták,

Hol tegnap még csak ronda viskó állt…

Árnyas kertek a puszta telkeken –

Kábulva állok – alig hihetem.

Mig vándorbotom vezető karán

Lejárt világok romját kutatám

És szent megdöbbenéssel álltam ott,

Hol Michel-Angelo élt s alkotott:

Im itt – tündéri szép varázsolat! –

Század épült fel egy nyáréj alatt!

A mesés fénynél, mely sugároz rám,

Mesésebb csak e gyorsaság talán…

Mily lázasan lüktet e kor ere!

Rövid az élet, siessünk vele!

Az ifju megérik egy nap alatt,

S a gyermeklány már merő – öntudat.

Zuhogó ritmus a mozdonymoraj –

Éltünk, szerelmünk e ritmusra hajt,

Gazdagság, dicsőség mind gőzre megy –

Küzd az ideál, győz az – egyszeregy.

Az ideál!… Ti sphynxek odafenn,

Kik az erkélyt tartva szünnes-szüntelen

Rejtélyes szűzi arccal nézitek

Ez örök-éber, nyüzsgő tömeget,

Ó fejtsétek meg a rejtélyt nekem:

E mohó sietség hova viszen?

Mely örvényébe annyi kínt sodor:

Előbbre tör-e a rohanó kor,

Mint ama régi, mely kimérve járt

S nem döntött, de teremtett ideált?

Hamarább nyomba érünk-e vajon,

Mert kergetünk vágány- és villanyon,

Levegőégben, tengerár alatt –

Inaszakadtig – s míg a szív szakad –

Cél s ideál: boldogság, tégedet?A tipográfiailag is elkülönített zárlatban azonban a szembenállás feloldódik, amennyiben a lírai én mégis a „haladást” választja a dicső régmúlt állandó alakjainak tekintett szfinxekkel szemben, önnön kérdésére mintegy választ adva ezzel a tettel: „A sphynx hallgat és én tovább megyek.” Kiss József Az Andrássy-uton című versében a letűnt városnak az emlékezetben még létező topográfiáját nyomozza a lírai én („A keskeny utcák, szűk sikátorok, / Hol andalogtam szebb napokba’ régen / A melyek látták ifjú dőreségem / Eltüntek mind – alig maradt nyomok.”), ám csak saját maga elvesztését tudja eredményül rögzíteni, ahol a régi város elfalazott sírrá, a szubjektum pedig halottá, illetve szellemmé változik: „Szent helyeimet mind elfalaztátok! / Az első édes találkozó helyet! / S mint sirból künrekedt kisértetek – / Ugy bolygok itten s haza nem találok.”

A tömeg hasonlóan magányos kalandorát mutatja be Rudnyánszky Gyula Budapest című, költői elbeszélésnek induló, de elégiába forduló „töredéke”. Az egykor oly nagy népszerűségnek örvendő költő az 19. század utolsó két évtizedében több alkalommal választotta versének témájául az ifjú fővárost, 1891-ben napvilágot látott Új könyv című kötetét egyenesen „Budapestnek, Magyarország fővárosának rajongó szeretet[e] jeléül” ajánlotta. (Hasonló módon tett Ábrányi Emil is, aki Epilóg című verseskönyvét ajánlotta „Budapestnek szülőváros[ának], hűség[e] jeléül”, ám Rudnyánszkytól eltérően nem szentelt egyetlen verset sem a fővárosnak a kötetben.) Szóban forgó költeményének költői énje a két műfajon (s műnemen) átlépve fokozatosan mozdul el az első versszakokban a színre vitt hős énjét elbeszélő hangtól a lírai szubjektum irányába. A városra rácsodálkozó főszereplő lassanként a várost szemlélő lírai én szerepkörébe kerül át: az eleinte egységes fókuszú perspektíva reflexiók sorozatára esik szét és az elbeszélt én tekintete egyesül a megnyilatkozó énével. A hatodik szakaszban az éjszakai Budapest a tömeg mozgásából, a természet és a gépek hangjából, valamint a világítás fényeiből összeálló képként kerül az olvasó elé, miközben olyan biológiai kódrendszer idéződik meg, amelyben az organikus szervezetként előálló város elveszíti kontúrjait, s a fény trópusa megidézte pozitív értéktartalmak mögött előkerülnek a háttér sötétjével azonos negatív mozzanatok is, melyeket a teremtő képzelet – mint a vakfoltra eső képeket az agy – széppé varázsol:Az est közelget, a lámpák kigyúlnak;

Mint száz szövőszék nyüzsg az ember-ár;

Nincs vége-hossza a sok lóvasutnak,

Tülök búg, fűttyöl inas és madár;

Mint duzzadt vér-erek mind összefutnak

A zig-zug utcák, – hol itt a határ?

Paloták mellett ócska házak állnak,

Parányi fényhez óriási árnyak.Szivem bálványa, ifju Budapest,

Szép vagy te ily homályos alkonyatkor:

Ezer bűbájjal ékesít az est,

Jelenné lesz a jósolt boldogabb kor;

Mit rád csak vágyaink varázsa fest,

A képzelet valónak látja ekkor.

Mi benned fény, az árny azt emeli,

Mi benned árny, a fény azt elfedi.A város hibái azonban második pillantásra már szembetűnnek. A (természeti) szépséggel társított jól ismert poétikai elemek könnyen alkalmazkodnak a város kiemelt részeinek leírásához, ám a szavakból épülő város nem azonosul a látvány-Budapesttel, hanem egyrészt a leírás nyelvezetében, másrészt a megidézett szóbeli fordulatokban és nyelvi sajátosságokban elkülönül attól, hogy a tematizált város kettősségén túl a megfigyelés és a leírás összeegyeztethetetlenségét domborítsa ki (Pike 1997, 246):Oh boldog az, ki egyszer lát s először!

Első látásra szép vagy, Budapest…

Ha ép a Dunapart felé vetődöl,

Szemed káprázik, véred forrni kezd;

Vagy az Andrássy-úton képzelődöl,

Tündérországba érhetsz egyenest.

De jaj, ne nézz se jobbra ám, se balra, –

Viskók előtt sül ott a tök s az alma.Lépten-nyomon német szó, piszok.

Szomszéd divatczikk és zsibáru itt még;

De már födöttek a kanálisok,

S a séta-kertek elkerítvék (…)A befejező versszakok rendre a fiatal („gyerek”) város gazdagságát sorolják, erőteljes organikus szóképekkel jelentik be a fejlődés gyors ütemében lévő város kiteljesedésének lehetőségét: „Ez a zsibongás, ez a kedv s erő! / Az élet e friss vérű lüktetése! / Ez a felszállás oly gyors, vakmerő; / De nem tudok csüggedni, félni mégse! / Új s új forrásod buggyan mind’ elő; / És összeolvad, egyaránt igézve (…)”

Rudnyánszky a Galamb a fővárosban című versében ugyanakkor a városi tömeg és az egyetlen, de már haldokló természeti jelenségként felbukkanó galamb viszonyát tematizálva sokkal engesztelhetetlenetlenebb ítéletet alkot a nagyvárosról. A Margitszigeten című költeményében is a városban szigetként jelen lévő természet és a város élete közötti szembenállást hangsúlyozva a (költői) képzelet erejét fölébe helyezi a tömegben létező ember vágyni és álmodni képtelen tulajdonságával, miközben sokkalta önállóbb nyelvi-poétikai térben helyezi el a város leírását, mint a természetét:Álom ez? Nem! Szép valóság.

Rám hajolnak itt a rózsák;

S míg a fűben heverészek,

S ring fölöttem madárfészek,

S friss virágos, zsenge lombon

Vágyaim szárnyát kibontom

S lelkem ábrándozva néz szét:

Ott a város köde, füstje,

Ott az élet, forrva, küzdve,

Szinte hallom lüktetését.Zúg a lárma; szűk utczákon

A tolongó népet látom:

Fárad, izzad, – vézna, sápadt;

Szíve fáj, ha vágya támad (…)A költészet kivonulása az életből azután olyan esztétikai programmá válik Rudnyánszky számára, hogy későbbi verseiben sem tud szabadulni tőle. A már említett Új könyv című kötetben lévő Töredék (Egy verses regény előhangja) című vers hasonlóképpen szembeállítja a költészet mennyei hangjait és az utca meg a tömeg zsivaját, vagyis nem képes – Kisshez hasonlóan – poétikai tényezővé avatni az anantropomorf zajt. E kötet két további darabja tematizálja még a várost. A Budapest című a már tapasztalt érmetaforát bontja tovább, s a magyar főváros vezéri szerepét domborítja ki. Poétikai szempontból jelentősebb azonban A fővárosban című szöveg, mivel a zaj és az álom itt először (s szinte utolszor) válik Rudnyánszkynál nyelvileg is teremtő erejűvé. A városkép ebben a keretben olyan város-szöveggé lép elő, mely már nem a városi jelvilág utánzása vagy versbe foglalása, hanem a diszkurzíve felépülő várostudat egyedi megjelenítése (Stierle 1998, 50). A képek és hangok egyvelegéből kisejlő város önnön szépségét éppen annak köszönheti, hogy a tömegben elhelyezkedő én már nemcsak kívülálló szemlélője és megalkotója lesz a nagyvárosi forgatag látképének, hanem részese is, aki ugyan egyediségét észlelni képes, de önmagát csak mint ugyanazon „mese” alkotóelemét leli föl. Ez a „mese” nem szembesül régi mítoszokkal, mert szereplői egyként a városi mitológiából ismeretesek.. Háttér és kép, alak és alakzat, hang és zaj egyaránt a város képlékeny közegétől nyerik létüket:

Zúg a város; életében

Lázas gyors az érverés,

Fényén a sok utcza-sornak

Mind a képek összefolynak –

Bűvös álom az egész.Palotáknak czifrasága,

Uri dámák dús meze,

Sápadt munkás, vézna gyermek,

Gőgös arczok, márvány-termek –

Ködbe tünnek mint mese.Én csak nézem s fájni érzem

A tömegben szívemet, –

Sivatagban, pusztaságon

Bús magányom, árvaságom

Ily kietlen nem lehet!Bár a lírai én individualitását fellelhetőnek hirdeti, erről való bizonyossága megkérdőjelezhető, amennyiben felfedezzük a kapcsolatot Arany már idézett Az örök zsidó című versével, miáltal a megszólaló én nem eredendő szingularitásként, hanem egyfajta esztétikai viszony alapján létrejött szubjektumpozícióban ismer önmagára:Jön, megy a nép; a tolongás

Képe úgy szédít s ragyog, –

Mégis e nagy zsibongásban,

Bár surolnak annyi százan,

Én csak egyedül vagyok.Lelkem édes dallamával

Össze nem cseng e zene;

Nincs, ki engem itt megértsen

S örömben vagy szenvedésben

Velem együtt érzene.Szentessy Gyulát mint a „nagyváros oly rétegeit” bemutató költőt tartja számon az e korral foglalkozó irodalom, ahová más alkotók „tekintete nem hatol: a proletár és a szegény kispolgár nők rétegét” veszi számba (Komlós 1980, 374). Habár tematikusan valóban sok alkotása hozható kapcsolatba a nagyváros színterével, a nyelvi-poétikai megalkotottság szempontjából kevésbé tetszenek rétegzettnek a nála megjelenő reprezentációs módok. A kilencvenes évek közepén született elbeszélő költeményében, mely A rajongó címet kapta, a nagyváros eladdig észre nem vett helyszíneire vezeti el olvasóját, ám jelenetezésének újszerűsége mellett csupán a költő világának és a munkásrétegnek kontrasztja érdekes, a poétikai megformáltságra a bevett elemek ismétlése jellemző: „Éj van. Falun ilyenkor néma csend / (…) / A nagyvárosban zakatol a gép, / A gyár világos, míg az ég setét. / Kétszáz rabszolga némán dolgozik, / Családról és otthonról álmodik.” Más versekben hasonlóan a szellemi és tárgyi világ szembenállása teremt lehetőséget a lírai én pozicionálására, mely szinte kizárólag a – kivételképpen a (tenger)metaforával, s nem a korra jellemző hasonlattal megidézett – városi léttől eltérő világot jelentő álmok birodalmához kötődik: „Ide ér a város csapkodó morajja, / Zsongva tör meg itt béke partjain, / Nem kisér utamra semmi, semmi más, csak / Szárnyukat kibontó fényes álmaim.” (Csók az utcán) Szentessyhez és Rudnyánszkyhoz hasonlóan Vargha Gyula is a fiatal főváros színét és visszáját foglalja versbe Az országháza című alkotásában. Az ifjúság és a hozzá immár elengedhetetlenül hozzátartozó vérkeringés trópusa egyszerre térbeli képe a város labirintusszerű, hálózatos terjeszkedésének, illetve lineáris vetülete a fejlődés folyamatosságának és intenzitásának: „Kél Budapest, Széchényi álmaképen, / Gyár gyár után, új s új palotasor, / S a nagy város száz lüktető erében / Ifjúi élet pezsgő árja forr.” A Dunaparton című költeményben viszont statikus helyzettel szembesülünk, ahol a köd mint halotti lepel csak sejtetni engedi a város múltjával is azonosítható budai várat, s a fény, amely áttűnik a ködön, egy hasonlatban elhelyezett metafora és figura etymologica segítségével vonja együttesen magához az elmúlás és a remény képzeteit:Megborzongok, talán a ködtül,

Mely a folyam s a part fölött dűl,

Lomhán, sürűn hömpölyögve végig,

Belepve mindent földtül égig.

Nem látom már a vár fokát,

Csak a sok kis fény pislog át,

Mint a végig gyászszal szegett

Koporsón a fényes szegek.A modern magyar költészet kezdeményezői között az a bizonyos esztétista vonulat, mely az álom megidézésével mintegy kompenzálni kívánja az életvilág változásaiból származó deficitet – már az előbbiekben is erőteljes hatásúnak mutatkozott.. A főváros viszonylatában kettős az a mód, ahogyan ez a kompenzáció poétikailag megvalósítható. Vagy a természet szépségével és a falusi élet csendjével veti össze a város fenséges tapasztalatát, előbbiekhez a bevett költői megoldásokat – köztük az álmodozás naturális feltételeit – segítségül híva, vagy a nagyvárosi tér éjszakai képét mint eladdig ismeretlen helyszínt és az álom idejét helyezi egymás mellé. Szalay Fruzina verseit a századforduló közönsége általában könnyed műviességük miatt kedvelte, amely nagyvárost tematizáló verseit is jellemzi. A városi közeg természetté válása a Sugár című versben a víz és a város zaja a tömegbe való alámerülésként inszcenírozódik: „A nagy város zsibongó víz zajával / Kaczagva, tündökölve fog körül. / Az utcza hangos, mozgó tarka képén / Tekintetem vidáman átröpül.” Az éjszakai világ azonban ellentéte ennek a zsibongásnak, ahol csend van, s képeket kizárólag a költészet toposzai, illetve az álom biztosíthat:A nagyvárosra lankadt csend hajolt,

Az utczán elcsitult a nesz,

Ezüstöskék ottfenn az ég; a hold

Órája ez.A fák felett sóhajtó szél csap át,

A lomb mormolva ébredez,

Mély illat kél; az éji violák

Órája ez.Az éjjel hűvös karja tárva van

Az érzés bágyadásba vesz;

Az álom édes, boldog, hangtalan

Órája ez.Az álom mint teremtő tényező más költők esetében is termékenyen módosítja a tájleírás öröklött lehetőségeit a város színterének képét illetően. Telekes Béla költészetében is a nagyvárosi éj alkotja azt a keretet, amelyen belül az elveszett (hangtalanná és kép nélkülivé lett) természeti környezet helyét betölti az új közeg produktív tere. Razzia című költeményében az éjszakai város az álmok segítségével új mitikus helyként jelenik meg:Ködös, szomorú éj a városon…

Csöndjén át hang csak nagy ritkán oson.

Eljátszván színes szerepét az utcza,

Boszorkányos mély álmait alussza.

(…)

Éjfél felé pereg már az idő.

Egy kéz jelenést jelenésbe sző.

Száz kép káprázva és száz hang zihálva –

Vivódón vegyűl a nagy éjszakába.

Innen-onnan tejszín gömb – éji nap –

Villámos méhe ont fényt álmatag

Függönyös, nagy üveglapok mögűl

Zaj, zene zsong unott-kedvetlenűl.

Golyók koczognak, pénz cseng, kártya röppen

És czéda szó s czédább lány ajkon, ölben.

Hang, arcz, mind oly fáradt, hosszúra nyúlt… A reggeli város ezzel ellentétben nem szorul a teremtő álom hallucinatórikus erejére, hiszen a hangok, a képek, a fények – bár éles ellentétben állnak az éjszakai szcéna ilyetén elemeivel – megszokott leíró környezetükben nyerik el újra helyüket: „Fölébredt a város: kürt, síp, harang, / Az élet zaja, ezerféle hang. / Az utczán ujra játék, szín, szerep. / Szédelgő kín, kéj, harag, szeretet…” Mind Szalay, mind Telekes verseiben a nappal és éjszaka ellentétében szembesülünk azzal a kettős poétikai tapasztalattal, mely a tájleírás rutinszerűvé vált gyakorlatával közeledne a városhoz, ám az éjjeli színtér esetében már nem feltétlenül képes erre a rutinra támaszkodni, és az álom tevékenységéből fakadóan új elemekkel és eszközökkel népesíti be a megváltozott közeget.

Az éjszakai környezet sajátos megragadása nem az egyszerű vulgarizálásban, inkább a profanizálásban megy végbe a magyar költészet emez időszakában. Ahogy Szentessynél és Telekesnél a nagyvárosi visszásságok kifejeződnek, megfeleltethető a szakrális-liturgikus horizont továbbélésére ráutalt, de attól elkülönülni vágyó igénynek. Makai Emil költészetében jelen vannak olyan szakrális elemek, melyek folytonosan feszültségbe kerülnek a színre vitt jelen szakralitáshiányának tapasztalatával. A fiatalon zsidó költészetet fordító költőnek A mélységből című szövege például a 130. zsoltár kezdetére utal (De profundis… címmel is közölt máskor verset), a jelenetezés azonban a zsoltáros reményében már nem képes osztozni. A vers mintegy a túlvilággal azonosítja az éjszakai várost, melyben a lírai én – mint alakja vesztett formátlanság – nemcsak hogy beleolvad a nekropolisznak mutatkozó közegbe, de tevékeny résztvevőként (negatív irányban) alakítja is azt:S hogy árnyakkal benépesül a város

S pihenni térnek, kik pihenni tudnak,

Az utca lankadt, a levegő álmos –:

Magam ilyenkor indulok el utnak.

Tornyos, nagyuri paloták tövében,

Mint egy sötét folt, surranok el éppen

S e folt, e semmi akármerre lép:

Az éjjel ott egy árnnyal feketébb.A Roráté című versben a munkából éjjel hazafelé tartó alak perspektíváját követheti nyomon az olvasó. A Külvárosi éj megoldásaira emlékeztető fokális mozgás során az éjszaka sajátos alakjait, hangjait követhetjük nyomon, mígnem a főalak egy hajnali ájtatosság színhelyénél többekkel együtt bámészkodni kezd. Az éjszakai mulató, mely imaházzá alakul át, megidézi a szakralitás mezejét, ám minduntalan szembesül az utca és a helyszín eredeti rendeltetése szerinti hétköznapisággal. A látványossággá (le)fokozódó szent cselekmény szintén az élet hiányával kapcsolódik össze, de ez esetben a nagyváros mint környezet teljességgel magába olvasztja az emberi hangon felcsendülő imákat, míg az értékek ütközéséből sem a szent, sem pedig a profán szféra nem kerül ki győztesen:

Kelet felől a nap emelkedőben,

Egy fénysugár arcán végigszalad…

Elszállingóznak társai, csak ő nem,

Pillái álmosak – de ott marad.

Megkönnyebbülne, nem érezne vádat,

Velük ha egy zsolozsmát mondana…

De elnyeli az ájtatos imákat

Az ébredő főváros zaja.Mivel a nagyváros először a költészetben, s annak is sajátos műfajában, Juvenalis szatíráiban vált művészi témává (Corbineau-Hoffmann 2003, 129), nem csoda, hogy a magyar költészetben is van erre példa. Kozma az Óh Budapest! című szatírában gyönyörű cigánylányhoz hasonlítja a magyar fővárost, akinek szépsége – minden ízléstelensége és hibája ellenére – vitathatatlan. A városnak mint női attribútumnak rengeteg aspektusát olvashatjuk Heltai Jenőnél, kinek szövegei a legjobb példák a vulgárisabb irány bemutatására.. Ezekben a versekben nem a tragikum lesz uralkodó, hanem a dalnak a sanzon könnyed komikuma irányába történő elmozdítása. A város topográfiájának, az utcák leírásának, a hely fellelhetőségének a nőkkel való találkozások egyénített, csak az adott környezetben érvényes mitológiája ad értelmet. A város itt nem mint megszemélyesített nő szólaltatik meg, de mint viszonyok határolta térkép ismerhető fel (hasonlókra lelhetünk Ignotus Emlék és Makai Az Andrássy-út című versében is). A Kerepesi út és a Korzó színterének főbb tájékozódási pontjait egyaránt a találkozások eseményei cövekelik ki. A Budapesti népdal már címében is ironikus távlatot jelöl. A népdal játékos dallamosságát meghagyva a téma erőteljes palinódiáját olvashatjuk itt. A budapesti szépasszony leírása során olyan szavakat és viselkedésmintákat sorol fel, melyek alapján a városlakók habitusa és erkölcsisége idéződik meg (legbeszédesebben a rímek segítségével: flörtölés–böjtölés): „Kávéházban elolvassa a lapot, / A lapot, / Így talál a randevúra alapot / Alapot. / »Gentry asszony« álnév alatt levelez, / Levelez, / Az urát meg úgy hívják, hogy Abelesz, / Abelesz.”

Mindezen ismert és kevésbé közkézen forgó versek ismertetése rávilágíthat arra, hogy a főváros megismerhetősége már nemcsak a fejlődés tetten érésén, a strukturálódás külsődleges jegyeinek felsorolásán alapul, hanem a város fejlődésében létrejövő életvilágbeli események tapasztalatának különböző megjelenítési módozatain. Az alakuló, változó nagyváros nemcsak tükröződik az irodalomban, mint azt Schöpflin Aladár gondolta városvédő esszéjében (Schöpflin 1967, 41), hanem tevékeny alakítója is a városról adott képnek. S jóllehet a kora modern magyar lírai kezdeményezések sokszor kimerültek az esztétizálás kompenzatórikus törekvéseiben, mégis az általuk megképzett horizont, amely a nagyváros megjelenésével alternatív élethelyzeteket zár magába, egyre kevésbé volt képes befogni a régiek szempontjait annak érdekében, hogy a mindenkori jelen radikális másságával szembesítsék azokat. Inkább a jelent kezdték el fokozatosan idegenként megtapasztalni, s e tapasztalatból az esztétikai elem sokrétű aktivizálása segítségével próbáltak erényt kovácsolni – többnyire azonban elvétvén az esztétikai tapasztalat átalakításában rejlő lehetőségeket. Ám ezek a vétségek minduntalan mégis olyan önálló olvasatokat hoztak létre, melyek a városnak mint térnek és kulturális tényezőnek poétikus és mitologikus áthelyezését célozták meg, s alternatív, láthatatlan, ám jól olvasható városokat teremtettek.Hivatkozások

Bender, Thomas–Schorske, Carl E. (1994) „Budapest and New York Compared”, in Bender, Thomas–Schorske, Carl E. (eds) Budapest and New York: Studies in Metropolitan Transformation 1870–1930. New York: Russell Sage Foundation, 1–28.

Benjamin, Walter (1969) „Párizs, a XIX. század fővárosa”, in Kommentár és prófécia, Budapest: Gondolat.

Corbineau-Hoffmann, Angelika (2003) Kleine Literaturgeschichte der Großstadt, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Davies, Richard Harding (1898) A Year from a Reporter’s Note-book, New York.

Donald, James (2000) „The Immaterial City”, in Bridge, Gary–Watson, Sophie (eds) A Companion to the City, Oxford: Blackwell, 46–55.

Komlós, Aladár (1980) A magyar költészet Petőfitől Adyig, Budapest: Gondolat.

Lucius 1887 „Budapest világváros” Magyar Salon 4: 417–424.

Németh, G. Béla (1981) „Budapest az irodalomban”, in Küllő és kerék, Budapest: Magvető.

Pike, Burton (1997) [1981] „The City as Image”, in LeGates, Richard–Stout, Frederic (eds.) The City Reader, London–New York: Routledge, 243–249.

Reff, Theodore (1987) „Manet and the Paris of Haussmann and Baudelaire”, in Sharpe, William–Wallock, Leonard (eds) Visions of the Modern City, Baltimore–London: Johns Hopkins, 135–167.

Rónay, György (1981) Petőfi és Ady között (1848–1899), Budapest: Magvető.

Scherpe, Klaus R. (1988) „Zur Einführung – Die Großstadt aktuell und historisch”, in Scherpe, Klaus R. (Hrsg.) Die unwirklichkeit der Städte, Reinbek: Rowohlt, 7–13.

Schorske, Carl E. (1963) „The Idea of the City in European Thought: Voltaire to Spengler”, in Handlin, Oscar–Burchard, John (eds) The Historian and the City, Cambridge (Mass.)–London: MIT, 95–114.

Schöpflin, Aladár (1967) [1908] „A város”, in Válogatott tanulmányok, Budapest: Szépirodalmi.

Simmel, Georg (2002) [1903] „Die Großstädte und das Geistesleben”, in Schutte, Jürgen–Sprengel, Peter (Hrsg.) Die Berliner Moderne 1885–1914, Stuttgart: Reclam, 124–130.

Stierle, Karlheinz (1998) Der Mythos von Paris, DTV: München.