Eisemann György

Átmenet vagy fordulat?
1876 Vajda János: Újabb költemények

Megjelent:

„Szerencsétlen időben született; ő volt Magyarországon az utolsó romantikus és az első modern, mikor a romantika már idejét múlta, s a modernségnek még nem jött el az ideje”
(Ignotus 1978, 344.)
„Vajda János ujabb (illetőleg második költői) korszakában, 1872 óta írott műveiben a forma elérte azt a tökélyt, melyet a magyar nyelv természete megenged”
(Vajda 1972, 391.)

Ahogyan Vajda János költészetét a recepció igen feltűnő állandósággal és közmegegyezéssel két szakaszra osztja, azzal egyik mintapéldáját adja a korszakolás és a kanonizálás – az alakulástörténeti értelmezés és az esztétikai értékelés – egymást meghatározó létmódjának. Az Újabb költeményeket (az 1872 és 1875 között született versek stílusát) a hatástörténet – a költő mulatságos, ám tanulságos fenti öndicséretével összhangban – olyan fordulatként fogja fel, amelytől kezdve a Vajda-líra egyre szorosabban kapcsolódna a szimbolizmus poétikájához, párhuzamosan színvonalbeli emelkedésével. E meglátásban tehát az aktuális irányzati-epochális hovatartozás (modernizálódás) és a kritikai elismerés (kanonikus rang) kölcsönössége szokatlanul nyíltan domborodik ki. Lényegében ez a természetes, ám ilyen közvetlennek ritkán mutatkozó kapcsolat alapozta meg a Vajda-olvasás mindmáig érvényesülő interpretatív kereteit. A kánonnak mint értékelésnek speciálisan a 19. századi korszakokhoz-stílusirányokhoz viszonyítása – s a szövegeknek onnan levezetett igazolása – helyezte ugyanis Vajda János költészetét abba a historikus perspektívába, melyben teljesítménye szinte kizárólag az „átmenet” retorikájával vált jellemezhetővé. A közhelyszerűen ismétlődő, iskolai szinten is sulykolt minősítés szerint e líra fordulat a romantikától a szimbolizmus felé, mintegy „hidat” képez Petőfi és Ady között. Általa következne be egyrészt a népiesség és a romantika „meghaladása”, másrészt a modernitás „megközelítése”.

E köztes helyzet egyrészt biztosította Vajda helyét a líratörténeti kánonban, másrészt bezárta művét az örök előlegzés szerepkörébe. Újraolvasása az ezredfordulón ezért e pozíció dekonstruálásából – „fordulattá” értelmezéséből – indulhat ki, viszonylag könnyen összhangra találva a líraolvasás aktuális módosulásaival. A Vajda-olvasatok sajátos vonása lehet a romantikát és a szimbolizmust érintő koncepciók változásainak gyors akceptálása, mivel befogadása eddig is ezen irányzatokkal meghatározott – a mondott korszakoló és a kanonizáló szempontokat rendszeresen egymásra vonatkoztató – keretek között zajlott. Az utóbbi évtizedek nemzetközi fejleményei, a külföldi irodalmak tapasztalatából született teoretikus eredmények ezért Vajda János művét illetően jóval kevesebb áttételt (applikatív áthasonítást) igényelnek, mint például Arany János esetében. A „híd”-metaforával jelölt szemlélet könnyen átalakíthatónak látszik, míg a két „hídfő”, Petőfi és Ady költészete a hatástörténeti metamorfózis szintén sokkal összetettebb-problematikusabb folyamatát mutatja.

A romantikus és a szimbolista formatan retorikus-allegorikus átértelmezése tehát egyrészt új fényben láttatja a népiesség átörökítését, másrészt lebontja a 19. századi líratörténetnek a szimbolizmusban rögzített célképzetét. Olyképpen, hogy az „utolsó romantikus”-ként és az „első modern”-ként felfogott költészet historikus elhelyezését és ezzel összefüggő kanonizálását immár a „magyar nyelv természeté”-re figyelve hajtja végre, s nem pusztán egy forrongó személyiség vulkanikusan kitörő jelképes vallomásaként tartja számon. A romantika modernitásba áttűnésének e nyelvre orientálódó poeticitása, mint a mondott változás kifejeződése, pedig a második pályaszakaszt nyitó alkotásban, A kárhozat helyén című költeményben (1872) a legszembetűnőbb. E vers a szakirodalom közkeletű vélekedése szerint is fordulatot jelöl Vajda pályáján, s „egymagában többet jelent, mint a megelőző tizenkét év elszórtan meg-megjelengető” lírai művei (Széles 1982, 121). Reinterpretálása így magának e fordulatnak a jellemzését teheti a mondottak szerint – az „átmenet” retorikáját felülírón – aktuálissá.

A kárhozat helyén koramodern lírai attitűdje mindenekelőtt azért lép túl a szimbolizmushoz – a látomásos jelképiség totalitásához – közeledés mintáján, mert benne a romantikus képzelőerő működése a beszélőt – egy szerelmi csalódás tematizálásával – nem a saját látomása eredeteként, hanem közvetítőjeként viszi színre.

„Ez a terem, amelyben történt. / Mondják, beszélik a falak. / Látom forogni a vad örvényt, / Mely elmerített fényalak!”

Aligha lehet túlértékelni annak a mozzanatnak a fontosságát, mely a víziót ismétlésként, a jelkörnyezet „beszédének” következményeként-utánmondásaként viszi színre. A nyelvben tárolt emlékek Baudelaire-féle előkerülése révén így a lírai én elveszíti egyéni hangját, sőt, képzeletének mozgásba lendülése és autonóm nyelvének háttérbe szorulása egymást feltételezi. A környező világ tárgyai-jelei beleíródnak az én bensőségébe, szinte beprogramozzák annak működését: e körforgás rögzült memóriabázisát nevezi a költemény „befagyott emlékezetnek”. Sőt, a saját nyelv elvesztése a szimbolizálás képességének, a metafora „megvilágító” erejének eltűnésével ekvivalens tapasztalatként jelentkezik, miközben a látomás alanya – a mutató névmások deixisével – egy másik beszéd diktátumának alárendelve építi le prófétai beszédhelyzetét.

„E percet élem szakadatlan; / Agyamban ez a jelenet / Kering szünetlen, változatlan, / Mint befagyott emlékezet.”

A beszéd szerkezetének és a beszélőnek olyan összjátéka figyelhető meg e sorokban, melyek jól példázzák az Ady-líra szimbolizmusán túlvezető, ezúttal például Szabó Lőrinc költészetéből visszaérthető mozzanatokat.

„Agyamban, mint egy teremben, / száll a szó, s visszajön megint; / és másképp, mint sorsom szerint, / még pusztulnom is lehetetlen” (Szabó Lőrinc Börtönök)

A költemény folytatásában pedig maga a környezet szólal meg – vagyis a „diktálás” után közvetlen hangot kap –, teljesen kiszorítván az addig is pusztán ráhagyatkozni képes szubjektum szólamát. A bensőségnek, a „léleknek” ez a nyelvből-kitaszítása, valamint ennek nyomán az én és az emlékek rémületes diszharmóniája nevezhető – elsősorban Baudelaire költészetére hivatkozva – modern világfélelemnek (Jauss 1997, 347). Megszólalnak tehát a bútorok, a „kárhozat helyének” tárgyai, mely megszemélyesítés szintén a magyar modernitás későbbi horizontja felől, ezúttal akár Kosztolányi Dezső soraira tekintettel nyújthatja a történeti összevetés lehetőségét:

„Éjjel / a zongora mint barna medve, / fogat vicsorgat fenekedve, / mint krokodil lapul a díván, párduc a karszék, enni kíván, / kihív a harcra, beleránt, / a szegény, lomha elefánt, / s a kályha az arcomba horkol” (Otthon).

A környezet „mondását” pedig – jelezvén a szólamváltást – a vers idézőjelben közli, s egyúttal a romantikus prófécia imitációjaként olvastatja. A romantikus apokalipszist, Vörösmarty vízióinak stílusát idéző strófa így szintén nem az én bensőségéből megszólalva, hanem egy külső forrást idézve hirdeti, hogy „gyalázatban” ég a nap, „[ü]res a végetlen mindenség”, s „[k]i van rabolva a világ”. De éppen a látomás idegen szólamhoz kötődő, totalizáló pátosza teszi felismerhetővé (reflektálhatóvá) a diktáló hang „egyetemességenek” látszólagos mivoltát, az egész világot áthatni akaró erejének fogyatkozását. A forma pedig, mellyel a lírai én mintegy kiszabadul az emlékek hatalmának fogságából és újra saját hangot nyer, a megszólítás (aposztrophé), mely előbb az iménti szólamot, majd az elkárhozás eseményének szereplőjét illeti.

„ – Ah, úgy van, úgy, itten veszett el / A második paradicsom. / Szép Éva, téged csábított el / Ott egy kígyó, itt egy majom.”

A prófétai dikciót tehát a groteszk hangvétel váltja fel. Sőt, az így megszülető saját hang arra is képes, hogy korábbi énjét, a foglyul ejtett romantikus bensőség kondícióit – a „szív” érzelmeit – fölényesen elhárítsa magától, s megszólítását a modernitás egyik poétikai-retorikai mesteralakzatává, önmegszólítássá figurálja („Úgy kell neked, szivem! Mit fellengsz?”). Ezzel együtt a kárhozat toposzát is relativizálja, s a bibliai esemény mellé egy antik mitologémát – Európa elrablásának történetét – idéz fel ironikusan. De az irónia bekebelezi magát a beszélőt is, aki egykori énjének ellentmondásosan figurálódó – a saját állítását megkérdőjelező – tanácsot ad. Nem a bikává, hanem az „ökörré” változott Jupiterrel példálózik, így a szerelmi közeledést önkéntelenül is eleve céltalanként jelöli meg. A jelentésnek ez a mondásától elszakadó képződése, a zárlat ilyen iróniája pedig csak a befogadásnak az intertextuális réteget megdolgozó aktivitása nyomán jöhet létre.

Az én kiszolgáltatottságát tapasztaló világfélelem a romantikus világfájdalom modern változatának tekinthető. A szubjektum byroni szenvedése egyúttal önérzékelésének forrása is volt: az én bensőségképzete és autonómiája éppen a külvilággal ütközés fájdalmai révén erősödhetett meg, sőt, paradox módon, a pusztulásában teljesedhetett ki. A baudelaire-i világfélelem alanyánál fordított a helyzet: a környezettel folytatott küzdelem az önmeghatározás helyett önmaga elvesztésének veszélyét idézi fel. Vajda János költészetében a romantikus én-felfokozást szintén egyre inkább a hasonló fenyegetettség kíséri. A határtalanság felidézése a beszélő én határait feszítheti szét, esetleg hasonmásának felléptetéséhez vezethet. E folyamat nyomán rendeződik át Vajda nyelvének az 1850-es években gyakran alkalmazott népies stílusa is. E „funkcióváltás” (Sőtér 1963, 243) sokat merít Petőfi mellett Heine és Vörösmarty nyelvezetéből. Sirámok című ciklusa (1853–1855) például – magyaros ütemekben – egyenesen a halottá vált alteregóval jelzi a metamorfózist:

„Mintha temetnének ifjú / Koránhunyt halottat; / Mintha hallanám zörögni / Saját koporsómat.”

A ciklus ilyen újszerű vonásai többnyire a versek zárlatában tűnnek fel, melyek addigi horizontjából kitaszítottan, új pozícióban, jórészt költői kérdések révén viszik színre a beszélőt. Ezzel pedig létrejön a feltétele a versben megalkotott és az őt megszólaltató én közötti különbség kiformálódásának, persze még távol maradván a modern dialogicitás formáitól. A hangot adó alany kiválásának-megszólalásának pillanata ezért egyúttal a vers végét jelenti.

Az 1850-es évektől kezdett bontakozni Vajda szerelmi lírájának azon vonulata (a Kratochwill Zsuzsannához írt „Gina-versek” sora), amelynek legszínvonalasabb alkotásai szintén az 1870-es évektől születtek A recepció többnyire a szövegek tematikai rétegében fedezett fel újdonságértéket, főleg a vágykép idealitásának lerombolása, az elemi szenvedély ellentmondásossága (a vonzalom és a taszítás összjátéka), valamint a bölcseleti általánosítások miatt (Szerelem átka I–XI, 1855; Gina emléke I–XXXII, 1856). A versek poétikai megközelítése azonban kimutathatja, hogy Vajda lírájának éppen ez a rétege kötődik a legszorosabban a romantikus irodalom hagyományaihoz, kevéssé artikulálván a természeti párhuzamok érvénytelenségének – a jelkörnyezet „megfejthetetlenségének” – másutt jobban kidomborodó tapasztalatát. A Húsz év mulva (1876) című költeményre például a romantikus toposzok (magányos hegycsúcs, szív, csillagok, hattyú, éj, fölkelő nap) olyan kezelése jellemző, mely változatlanul az ember és a természet közös kódjának értelmezésére épül, s csak kevéssé bizonytalanítja el a rokonítás lehetőségeit. A motívumokat modern horizontra helyező olvasatnak akkor lehet esélye a szöveg szimbolikus távlatának meghaladására, ha felfigyel például a Montblanc hegycsúcsához hasonlítás nyitó és záró pillanatainak elkülönböződésére, miáltal a szövegösszefüggést a képies nyelv ellentétező mozgásaként érzékelheti. Az első szakasz a Montblanc „örök havát” a csöndes szívhez, az utolsó szakasz pedig a kigyúló szívhez hasonlítja. Innen kiindulva ugyan nem törhető meg a tropológia romantikus – a külső és a belső megfeleltetésére támaszkodó – rendje, de a motivikus hálózat belső utalásai nyomán a szimbólumok mögül előtűnhet a jelentések allegorikus szétvonódásának végül is leküzdhetetlen szemantikája. Csakúgy, mint Vajda szerelmi lírájának egyéb alkotásaiban (Utolsó dal Ginához, 1884; Harminc év után, 1892). Amennyiben tehát Vajda lírája túljuthat a romantika és a modernitás közötti „híd” funkcióján, akkor ez nem csupán a kronologikusan „későbbi” korszakhoz csatolását, hanem részben egy későromantikus karakter további fenntartását is jelentheti. Ezzel viszont csak látszólag képződik újra az „átmenet” retorikája, mivel az addigi köztes helyzetet (a félig-meddig szimbolistaként besorolást) felváltja a romantikus és a modern nyelv egymással dialogizáló polarizálódásának – egy fordulat létrejöttének – befogadói tapasztalata.

A külvilág és a beszélő diszharmóniája – akár mint „az univerzum amoralitása és az erkölcsi világrend iránt igény” kettőssége (S. Varga 1994, 175) – leginkább Vajda bölcseleti jellegű költeményeiben nyer konkrét kifejeződést. Képeinek gyakran kozmikus-egyetemesítő távlata ugyan gyakorta szintén a romantika stílusát idézi, de megfogalmazza egyúttal a belátást, miszerint a külsőnek és a belsőnek látott szférák közötti értelmező kapcsolat immár nem építhető ki, s a létezés ilyen heurisztikus összefüggések feltárása mentén nem magyarázható. Ennek nyomán kerül gyakori alkalmazásra Vajda egyik legjellegzetesebb és leggyakoribb retorikai eljárása, a költői kérdés alakzata. Legjobb verseiben nem kísérel meg végső válaszokat adni felvetéseire, míg számos esetben filozófiai elmélkedéseinek közhelyei elnyomják-gyengítik a dikció költői lendületét (Végtelenség, 1875). Életműve mindezért igen egyenetlen színvonalú. Egyik legjobban sikerült „létösszegző” költeménye A bikoli fák alatt (1880), melynek erénye, hogy éppen a „összegzés” maradt benne sikertelen. A verskezdet még jellegzetesen romantikus kapcsolatot tételez lélek és világ között: a természet „titkokat beszél”, az epifánia közegének mutatkozik, a lírai én pedig feltételezi e megnyilvánulások rejtett összefüggését, egyetemes törvényét. A továbbiakban azonban a költői kérdések sora megszakítja a szubjektum és környezete hasonló kötődését, megtagadván a metafizikai válaszok lehetőségét. Egymásnak ellentmondó szentenciákat olvashatunk például a mulandóságról és az öröklétről, melyek távolról sem filozófiai „mélységükkel” tűnnek ki, sokkal inkább azzal a kettősséggel, amely egyfelől egzaltált kísérleteket tesz környezete megfejtésére, másfelől kifejezi e szándék céltalanságát és teljesületlenségét is. Vajda lírájának egyébként sincsen jelentős „filozófiai” távlatú – a költői és a bölcseleti diszkurzus magas színvonalú összjátékára épülő – rétege. Az ún. „végső kérdéseket” feszegető sorait a nyughatatlan retorikai mozgás, a rapszodikus csapongás lezáratlan folyamata teszi számottevővé – a képalkotás dinamikája, „nyelvvarázsa” (Bori 1985, 89), a „líra vajdai gerjedelme” (Szili 1998, 126) mellett. (Kísértetek, 1885; Jubilate!, 1885; Nyári éjjel, 1883; Est-harang, 1896).

Gondolati lírájának a legfeltűnőbben újszerű, a szubjektum modern konstrukcióját a leginkább megalkotni képes modalitása az emlékezés. Az emlékezés, amelynek sajátos alkalmazása mentén először megint csak Baudelaire költészete kezdi ki határozottan a visszatekintő alany elsőbbségét, hogy helyébe az emléktárgyak és az anyagtalanul megőrzött emlékképek jelentéseinek elsőbbségét – a beszélőt is magába foglaló hatalmát – állítsa. A mnemotechnika hasonló módosulása a 19–20. század fordulójának, a modern világkép kialakulásának egyik legszembetűnőbb vonása volt. Nem véletlen, hogy a korszak filozófiai érdeklődésének is a homlokterében állt, alapvető bölcseleti kezdeményezések velejárójaként tűnve fel az „örök visszatérés” (Nietzsche) vagy a „teremtő fejlődés” (Bergson) gondolatában. Az emléknyomoknak A kárhozat helyén című versben megfigyelhető uralmát különösen A vaáli erdőben című költemény (1875) teszi grammatikai szinten megnyilvánulóvá. A létigéken kívül kizárólag főnévi igenevek fordulnak elő a versben, a beszélő személyes körvonalai elmosódásának benyomását keltve. Az én eltűnését a halál motívuma mint jelölhetetlenné válást viszi színre:

„S ismeretlen sírgödörbe’ / Elalunni mindörökre…”

A halált így az én az emlékezetben végrehajtott törléseként, azaz a múltba vetítve értelmezi, nem pusztán a távoli jövő eseményeként. (Ahogy a Memento mori refrénje fogalmazza: „Emlékezzél rá, hogy meghalsz!”) A lírai én hasonló, infinitivusokra hagyatkozó beszédét majd Ady Endre eleveníti fel újra (Sírni, sírni, sírni).

A romantikus én-kultusz feltörését és egyben elhalványulását – a hiperbolizáció és az alávetettség kölcsönösségét és egymásutánját – a legismertebb módon Az üstökös című vers (1882) példázza. Az üstökös előbb annak a magányos egyéniségnek a szimbóluma, akit „nagysága” tüntet ki, miközben otthontalan és „társtalan” a világban. Végül azonban a vers énje a költői képet saját sorsának és szubjektumának művészi megalkotójaként, „kifestőjeként” ismeri fel: „Sugár ecset, mely festi végzetem”. E fordulatot ezúttal is a megszólítás pillanata idézi elő, mely a szimbólumot elválasztja a beszélőtől, így immár attól függetlenül teszi (allegorikusan) kezelhetővé a befogadásban:

„Lobogó gyász, én neked hódolok.”

Hogy Vajda lírája nem pusztán a szimbolista stílushoz viszonyítva nyerheti el későromantikus-koramodern karakterét, azt műveinek impresszionista vonásai is bizonyítják. (Az impresszionizmus nem egyszerűen a szubjektív benyomásokra, sokkal inkább az érzetek objektivitására hagyatkozik, így a „tárgyiasság” irányába lendíti a nyelvhasználatot.) E téren Vajda legkiemelkedőbb alkotása a Nádas tavon (1988), mely szókincsében is hivatkozik az irányzat esztétikájára. Az impresszionista festészet modorát idézi a „csillanó tükör”, a „hangulat”, a „tünedező-megjelenő” látvány, egyetlen „pillanat” benyomása stb. Ezen túl a metaforák is „áttűnnek” egymásba azzal, hogy képiességük egymásból következő sort alkot, a környezet „elveszti határozott körvonalait, súlytalanná, légiesen finommá válik” (Barta 1976, 316). Így végül az idő és a tér képzetei járhatják át egymást, a szimbolizmus egyik kulcsszavára, a „sejtelemre” hivatkozva. E sejtelem azonban jelentősen eltér a szimbolista poétikában betöltött szerepétől, mivel a szövegkörnyezet szerint kevésbé szemantikai homályként vagy metafizikai sugalmazásként, inkább a beszélőt is magába záró érzekelésként magyarázható, amellyel én és világa fikcionalitása fogalmazódhat meg, az idillikus dalnak a csillapíthatatlan „vágyat kifejező” műfajisága (Németh G. 1970, 737) szerint:

„Hátha minden e világon, / Földi életem, halálom / Csak mese, csalódás, álom?”

Vajda életművének említett „híd”-ként minősítését a 19. század második felének olyan leírása is erősítette, mely az „irodalmi Deák-párttal” szemben egy jól körülhatárolható „irodalmi ellenzék” (Komlós 1956, 5) működését tartotta a modernizálódás motorjának. A „régiek” és az „újak” e lényegében nemzedéki alapú szembeállítása már csak azért sem tartható fenn, mert eltünteti Arany teljesítményének a modern lírában – igaz, hatástörténetileg annak főleg az 1920-as évektől kibonatkozó szakaszában – játszott szerepét, Babits- és Kosztolányi-féle „újrafelfedezését”, s műveit a Gyulai-féle népies-nemzeti kánon keretei között tartja fogva. (Arról nem is beszélve, hogy a romantikus népiesség formatanának folytatója és egyben átalakítója sokkal inkább Vajda volt, semmint Arany.) Másrészt a korabeli irodalmi mozgalmak és csoportosulások jóval összetettebb képet mutattak, nem írhatók le pusztán két áramlat egymásnak feszülő harcaként. Vajda például a Kisfaludy Társaságnak is a tagja volt, Kisebb költeményeit (1872) a társaság adta ki, bár Gyulai Pál valóban elszánt ellenfelei közé tartozott. Annak ellenére, hogy az 1860-as évektől viszonylag egyre szabadabbá váló társadalmi-politikai helyzetet egymáshoz igen „hasonlóan ítélték meg” (Szajbély 2005, 315). Az „irodalmi Deák-párt” léte szintén egyoldalú fikció, mivel nem figyelhető meg sem a két táborba soroltak teljes ízlésbeli elkülönülése, sem a folyóiratok szerzőgárdája szerinti markáns elhatárolódás. Az „ellenzéki” Zilahy Károly például Arany Szépirodalmi Figyelőjében kezdi kritikusi tevékenységét, s később Vajda távolítja el őt az általa irányított Nővilág szerkesztőségéből. Nem állja meg a helyét azon érvelés sem, miszerint az „új nemzedék” színre lépése okvetlenül a modern irodalom kibonatkozását segítette elő a régiek konzervativizmusával szemben. A recepció Vajda mellett elsősorban Komjáthy Jenő és Reviczky Gyula neveivel jelöli a hetvenes–nyolcvanas évektől kezdődő változás képviseletét. De míg Komjáthy eksztatikus szómágiája helyenként valóban tartalmaz hatásosan innovatív elemeket, addig Reviczky lírája „sokszor a romantikát megelőző érzelmesség kultuszát idézi föl, nyelve közelebb áll Bajzáéhoz vagy akár a fiatal Kölcseyéhez, mint Vörösmartyéhoz” (Szegedy-Maszák 1995, 127). Nevezetes, Arany Jánossal folytatott kozmopolita-vitájában kevésbé a nyelvi megújulás, inkább az „általános emberi” eszmék ideológiai programját nyújtja, így inkább az ő elképzelése mutatkozik avíttnak. A Reviczky-vers általában is csak tematikája révén kapcsolható a 19. század végének néhány jellegzetességéhez (perdita-dalok), s poétikailag kevéssé használja ki szerzője kritikai munkásságának egyébként ösztönző felvetéseit (a Schopenhauerre is támaszkodó „humorfilozófia” esztétikáját). Ehhez képest jóval eredetibb megoldásokat nyújt a sokáig alig olvasott Czóbel Minka költészete, mind sajátosan tükörképszerű szubjektumkonstrukciója, mind a szabad vers kezdeményezése terén. Vajdánál hasonlóan merész eljárásokkal – már-már szürrealisztikus víziókkal – egyik verses regényében (Alfréd regénye, 1875) találhozhatunk

(„Kettéhasad hosszában egy-egy utca, / amint vonítva, hörgve ásítoz / a föld; s lángnyelvét öltögetve, fojtó / Párát lehelve tátogatja száját […] Az óriási bombaként az űrben / szétrobbanó földgömb egy-egy darabja / forgott körültem, mint betanított / Vérengző vadak…”)

A gondolati lírájában mutatkozó világnézeti sokféleség-következetlenség – mely ugyanakkor az említett kérdező retorikai mozgás velejárója lehet – Vajda publicisztikáját is áthatja. A szakirodalom óriási és hiábavaló erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a „polgári haladás” eszméje mentén magyarázza egységessé meglehetősen csapongó fejtegetéseit. Két 1862-ben megjelent röpiratában (Önbírálat, Polgárosodás) „második Mohács”-nak nevezve bírálja mind a forradalmat és a szabadságharcot (amelynek katonája volt), mind a passzív ellenállást, s rendkívül indulatos kritikával illeti a korabeli közállapotokat, az irodalmi élet egészét. Az európai irányzatokhoz felzárkózást szorgalmazván szinte minden és mindenki ellen harcot hirdet. Elementáris kitöréseinek túlzásai nemigen bizonyultak alkalmasnak a tisztázó erejű provokáció szerepének betöltésére sem, így jogos észrevételei is alig kerülhettek valódi vitahelyzetbe. Később hasonló lendülettel támadta a kiegyezést, miközben egy új, a szomszédos népeket is magába foglaló magyar birodalomról ábrándozott, mely „nem csupán saját – szorosabb – nemzeti egyéniségével, de az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek conglomeratumát, mint egykor Attila alatt – magához csatolva, nagy tettekért hevülő lelkesedésével, szelleme fölényével, magával ragadva, – a 36 milliós birodalom élén jelenne meg újra Európa versenyporondján” (Vajda, 1970, 243). Az osztrák császárságot a magyar királyság fennhatósága alá rendelő elképzelései – és egyéb hasonló ötletei – nem befolyásolták a korszak reálpolitikai viszonyait.

Vajda János szépirodalmi, kritikai és közéleti megnyilvánulásairól mindezért megállapítható, hogy az általa művelt különböző diszkurzusformákat egyaránt áthatja egyfajta ellenbeszéd, felülbírálás, gyökeres revízió igénye. A publicisztikájában látványosan állandósított szembeszegülés retorikája egész munkásságát áthatja. Induló költészetének népiessége például sok mindenben kötödik Petőfihez, de „lázadón” egyúttal el is szakad annak hangnemétől. Kritikusként az elsők egyikeként ismeri fel az Arany-líra jelentőségét, később igen támadó éllel fogalmazza újra véleményét. A verseiben gyakran előkerülő bibliai motívumokat szintén ellentétezve fordítja ki értelmükből stb. Ha van életmű a magyar irodalomban, mellyel kapcsolatban a történeti hagyomány és a közvetlen múlt szüntelen revíziójának tézise, a „hatástól szorongás” (Harold Bloom) fogalma találóan alkalmazható lehet valamiképp, az feltehetően Vajda Jánosé. A mindentől elhatárolódás gesztusai tették alakját Ady Endre szemében is „az örök egyedülség / Bús magyar titká”-nak szimbólumává (Találkozás Gina költőjével), de költészetének újabb interpretációi a nemzeti és az egyéni identifikáció hasonlóan tragikus-szimbolikus felfogását is módosíthatják. Hogy e műveletre maga az életmű milyen lehetőséget kínál, azt egyik legismertebb verse, A virrasztók című allegóriája (1857) példázhatja, mely a nemzethalál romantikus vízióját figurálja immár bekövetkezett eseménnyé. A nemzet „testét” holtnak ábrázolva beszél a gyászolókól, akik – ellentmondva a végállapotnak – mégiscsak túlélték a pusztulást, de újabb álmokba szenderednek a ravatal mellett, elmulasztván a „tetszhalott” esetleges ébredésének pillanatát. Allegória és irónia összefüggére kevés szöveg figyelmeztet ennél feltűnőbben a 19. századi magyar lírában. E vonása a Vajda-költészetnek pedig nemcsak a szimbolizmus célképzetét bontja le, de részese annak a nyelvezetnek, amely a századelő horizontján – akár Ady művén – túlvezető tendenciákat is kezdeményezni képes.

Hivatkozások

• Barta, János (1976) „Vajda János: Nádas tavon”, in Klasszikusok nyomában, Budapest: Akadémiai, 131–312.
• Bori, Imre (1985) A modern magyar irodalom irányai I, Újvidék: Forum.
• Ignotus (1978) [1897] „Vajda János”, in Fábri, Anna</nowiki>–Steinert, Ágota (szerk.) A Hét 1890–1899, Budapest: Magvető, 341–344.
• Jauss, Hans Robert (1997) „A költői szöveg az olvasás horizontváltásában”, Kulcsár-Szabó, Zoltán (ford.), in Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Budapest: Osiris, 320–372.
• Komlós, Aladár (1956) Irodalmi ellenzéki mozgalmak a XIX. század második felében, Budapest: Akadémiai.
• Németh G., Béla (1970) „Vajda János: A vaáli erdőben”, in Mű és személyiség, Budapest: Magvető, 729–737.
• Sőtér, István (1963) Nemzet és haladás, Budapest: Akadémiai.
• S. Varga, Pál (1994) A gondviseléstől a vitalizmusig: A magyar líra világképének alakulása a XIX. század második felében, Debrecen: Csokonai.
• Szajbély, Mihály (2005) A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után, Budapest: Universitas.
• Szegedy-Maszák, Mihály (1995) „A magyar irodalmi romantika sajátosságai”, in „Minta a szőnyegen”: A műértelmezés esélyei, Budapest: Balassi, 119–128.
• Széles, Klára ˙(1982) Vajda János, Budapest: Gondolat.
• Szili, József (1998) „Légy, ha birsz, te »világköltő«…”, Budapest: Balassi.
• Vajda, János (1970) [1878] „Hitágazatok”, in Barta, János (szerk.) Összes művei VI: Politikai röpiratok, Budapest: Akadémiai, 233–265.
• Vajda, János (1972) [1898] „Vajda János – magamagáról”, in Barta, János (szerk.) Összes művei IV: Szépprózai írások, Budapest: Akadémiai, 386–392.