Imre László

Arany László és a magyar verses regény
1872  A délibábok hőse pályadíjat nyer

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 511-520.

A verses regény “minden emberi és költői szabály ellenében” (Taine 1883, II. 283) kezdeményez szemléletváltozást, ami a posztmodern kor felől nézve nyeri el értelmezhetőségét.

A Kisfaludy Társaság pályázatán 1872-ben pályadíjat nyert egy, A délibábok hőse címet viselő mű (jeligéje: Szappanbuborék), melyből 1873 elején a Vasárnapi Újság hozott mutatványokat, majd ugyanebben az évben az egész verses regény megjelent a szerző nevének feltüntetése nélkül. Aztán a gyanú Arany Lászlóra terelődött, s ő nem tiltakozott, viszont soha nem járult hozzá A délibábok hőse újrakiadásához. (Erre csak halála után kerülhetett sor.) A byroni műfajt azonban Magyarországon nem ő honosította meg, hanem Arany János a Bolond Istókkal, több mint húsz évvel korábban, 1850-ben. Amikor Gyulai 1858-ban a Romhányiba fogott, már olvasta németül Puskin Anyeginjét, a másik nagy világirodalmi példát. Ennek Bérczy-féle magyar fordítása indítja el 1866-ban a műfaj felvirágzását: Zilahy Imre Alvó szerelem (1867), Balogh Zoltán Alpári (1871) stb. Talán a műfaj iránti érdeklődés megélénkülése segíti hozzá Aranyt is, hogy a Bolond Istók második énekével előbbre jusson (1873). A kor sok jelentős költője tesz kísérletet a műfajjal (Endrődi Sándor, Reviczky Gyula, Vajda János), s még a 20. század első felében is születnek rangos próbálkozások: Oláh Gábor Korunk hőse (1909), Kiss József Legendák a nagyapámról (1910), Ady Margita élni akar (1912), Dsida Jenő Tükör előtt (1936).

A magyar verses regény európai forrásai (Byron Don Juan, 1819–1824; Puskin Anyegin, 1823–1830) mögött egy hosszabb előtörténet körvonalai ismerhetők fel. Már a középkorban műfajok egész sora (grammatika- és krónikaparódiák, bolondünnepi szövegek, karneváli tréfák) adta mintegy ellenképét, deformálását, paródiáját a bevett, magas, többnyire egyházi műfajoknak, utóbb lovagregényeknek. Magának Rabelaisnak az óriási epikatörténeti hatása is részben annak tulajdonítható, hogy a konvenciók felrúgásával, (ma intertextuálisnak mondott) allúzióival és játékosságával mindenféle egyértelműséget és véglegességi intenciót elvet. Sterne (a Tristram Shandyvel) már közvetlen előzménye a Don Juannak (és a posztmodern némely törekvésének) a maga “anticselekményével”, önreflexióival, az olvasó meghökkentését célzó grafikus trükkjeivel (üres lapok), amivel nemcsak a klasszicizmus normáit figurázta ki, hanem Fielding realizmusát is.

Ezek után és ezek nyomán is merőben provokatív művet alkotott Byron a maga verses regényével, amikor a klasszikus eposz objektív tónusával szemben csapongó és lírai mert lenni, annak patetikus hangjával és nagyszabású témájával szemben hétköznapi tárgyról kollokviális modorban “fecsegett”, s olyan rögtönző, vegyes előadásmódot alkalmazott, amely az Ulyssesig, sőt tovább érezteti hatását, a maga korában azonban elsősorban a “beleélő” olvasásmód ellen irányult. A napóleoni háborúkat követő általános elbizonytalanodás és megrendülés nemcsak a hagyományos műfajokat, hanem magát az “irodalmias” megformálást teszi kérdésessé. Az új műfaj, a verses regény a felvilágosodás racionalizmusát a reneszánsz kori népi-karneváli formákkal, a romantika érzelem- és egyéniségkultuszát a sterne-i önreflexivitással egyesítette egy olyan műalkatban, melyre joggal mondta Taine, hogy “minden emberi és költői szabály ellen fegyvert ragadott” (Taine 1883, II. 283).

A délibábok hősének főszereplője, Hűbele Balázs éppúgy “unheroic hero” (olyan hős, aki nem visz végbe hősiességet), mint Don Juan, de még Childe Harold is segíti önhelyzetének felmérésében:“Mit merengne itt e letarolt

Itálián, mint holmi Childe Harold?” (III. 65)Abban viszont eltér Arany László hőse a Byronétól, hogy nemes célok, közösségi törekvések mozgatják. A gyanútlan eszményteljesség és tapasztalatlanság, a viszonyok szabta szűk tér és a belső erőtlenség hányattatásai adják a cselekményt, s nem külsőleg is színes, pajzán kalandsorozat. (Szatirikus társadalomrajz és számos referenciális tartomány a Don Juanban is fellelhető.)

A reneszánsz kori olasz verses epikától, Pulcitól örökli Byron a stanzaformát, amelyet Arany László éppúgy átvesz tőle, mint a lírai előlépéseket és a fesztelen, nagyvilágiasan elegáns modort, mely könnyeden kapcsol össze jelenetet lélekállapot-rajzzal, dialógust reflexióval. Az idegen szavak használata, az idézettechnika már Arany Jánosnál a Bolond Istókban megvolt:“Hosszas valék, de Byront követém:

»My way is, to begin with the beginning« –

Azaz hogy kezdem a legkezdetén;” (I. 71).A meghökkentést célzó inkoherencia egyik legjellemzőbb és legkifejezőbb nyelvi eszköze a zeugma: egy szó több mondatrészre vonatkozik, s így ezeket az össze nem illő dolgokat egy szintre hozza, ahogy a Don Juan második énekének egy részlete is példázza:“Some take a lover, some take drams or prayers,

Some mind their household, other dissipations” (201). Lotman szenzációs elemzéssel értelmez hasonló helyet az Anyeginből (Tatjána apjának sírfeliratát):

“‹‹Dmitrij Larin, az Úr cseléde,

Esendő vétkező, ki hitt,

Volt brigadéros nyugszik itt››” (II. 32).A nyelvi egy szintre hozás komikuma mély emberi és költői kontraszttal történik (Lotman 1975, 54–56), a Don Juan igazi újítása azonban az, hogy a narrátor második, ha nem első főszereplővé lép elő. (Szubjektív kitéréseket korábban is ismert a verses epika, de ilyen hosszan még költő nem merte magára hagyni a cselekményt.)

A kortársak inkább az Anyegin ihletését mutatták ki Arany László verses regényéből (teljes joggal, ha a cselekmény egyező pontjait nézzük), ámde Puskin már Byron nyomán haladt. A Romhányi vagy A délibábok hőse főszereplőjének megformálása annyiban analóg Anyeginnel (aki minden dandyzmusa mellett is a legoroszabb alak lett), hogy egyszerre „oly jellegzetesen magyar és oly jellegzetesen orosz” (Illyés 1937, 218). Hagyományosan oroszosnak vélték nálunk Európa és a hazai elmaradottság, a nagyra törő álmok és a reménytelen tétlenség ellentétét. Ám Hűbele Balázs útja mégis az 1850–1860-as évek nemzedékének speciális sorstörténete.

Átgondolt, egy Nyugat-Európát járt közgazdásztól származó társadalomkép áll össze az ő benyomásaiból és a szerzői reflexiókból (pesti jogászévek, Itália, angliai utazás, vidéki magyar élet), mely ugyanakkor nemcsak az elmaradottságon ironizál (“Magyar mac-ádám munka, sár saron” – II. ének), hanem a nép oktalan eszményítésén is, amikor Balázs tanúja annak, hogy a megáradt Tisza hozta “kincsek”-et miként fogják ki a helybeliek:“»No lám, míly élénk forgalom; pedig

Mennyit kell hallanunk a szemrehányást,

Hogy a magyar nép nem kereskedik!«” ( IV. 17).De nemcsak dzsentrit, polgárt, a föld népét éri bírálat, magáról Balázsról állapítja meg Gyulai, hogy “bizarr lélek és jó szív, nagy aspirációk és üres ábrándok, a tettvágy és csekély belátás keveréke, könnyen lelkesülő s hamar kihűlő természet, aki sokba fog, és semmit sem végez” (Gyulai 1901, 17).

Drámaírói, majd forradalmi ábrándjai válnak nevetségessé, de még Adam Smith-t és Blanqui-t olvasva is csak “tervhalmozó” lesz. Miután politikai és gazdasági vállalkozásai kudarcba fulladnak, hozzázüllik környezetéhez, aminek jelképes betetőzése viszolyogtató részegsége, a férjhez ment Etelkére való brutális rátámadása. Nem egyszerűen illúziók elvesztéséről van szó, hanem az értékek megvalósulása iránti már-már metafizikai kételyről: “Születünk fog, haj és illúziók nélkül; / Meghalunk fog, haj és illúziók nélkül” (IV. ének, mottó). A kudarcélmény közvetlen kiváltója nyilvánvalóan a kiegyezés utáni csalódás: a nemzet – erkölcsi és szellemi éretlensége folytán – nem tud élni a kínálkozó lehetőségekkel, a hazafiság frázisos, kurucos handabandázásba züllik racionális építés és tervezés helyett.

Az alsóbb néposztályok mozgalmai, a szocializmus is belekerül a mű perspektívájába, amikor a “társadalmi özönvíz mélyei”-ről szól, amit hazai veszélyekkel társít:

“Így vesz fajunk s helyén a hont elöntő

Jött-ment kalandorok vernek tanyát. –” (IV. 53).A fenyegető (szociális és nemzetiségi) erők felülkerekedését szociáldarwinista szellemben rajzolja. A polgárosodó, cselekvő és szorgos hazafiság eszménye számára Anglia:“Jer Albion, taníts hazát szeretni,

Nem nagy szavakkal: tettel, igazán,” (III. 71).Nemzetkritikája a műfaj dezillúziós hanghordozásával is összhangban áll:“A haza dolga: gordius-kötés,

De kard nem oldja meg, csak küzködés...” (IV. 87).A nemzetkoncepcióra, a politikai életre vonatkozó dezillúzió és “kegyetlen” igazmondás az előadásmód azon antipoétikus fordulatával párhuzamos, amelyre a Bolond Istókban is akad példa:“Setét van; ámbár a felhő szivén

Tűz-fájdalomként gyakran átnyilallik

Egy-egy villámlás – egy rövidke fény –

Mire a felleg kínmoraja hallik,

Stb. – De minek vesződöm én

Ezekkel? innen-onnan meghajnallik” (I. 22).Hasonló a saját előadásmódra reflektáló átcsapás Arany Lászlónál, ami az irodalmi tudatosság fejlett fokát tételezi fel, mintegy a “regényről szóló regény” metódusához kerülve közel:

“S ki tud hevülni, és ki tudja jobban

Szeretni, mint mi, a hazát, ha kell?

De csak – mikor tetőnk már lángba lobban –,

És így tovább... Hiszen mért mondjam el,

Mit még Balázs elgondol e napokban,” (III. 64).Ez a szkeptikus, szinte nyersen objektív hang A délibábok hőse nehéz, “megnehezített” befogadásának egyik oka, ami egybeesik szinte minden szemléleti fordulatot hozó, újat újféleképpen mondó 19. századi epikai törekvés sorsával. (Nemcsak Byron okozott botrányt, hanem Stendhal gondolkodását és stílusát is értetlenség fogadta, s nemcsak a valóban extravagánsnak minősülő Armance-t, hanem a Vörös és feketét is homályosnak és immorálisnak mondta a kortárs kritika).

A verses regényt önmagára reflektáló fordulatai azzal az epikus alakzattal rokonítják, amelyet Szili József (Sterne Tristram Shandyjétől Gide Pénzhamisítókjáig) “öntükröző regény”-nek mond (Szili 1997, 36). Ennek legfőbb hordozója A délibábok hősében a művet átszövő idézetek, reminiszcenciák, parodikus allúziók rendszere. Meglepő is lehetne akár, milyen sokszor utal vissza a szerző például apja szövegeire. A “minden gyönyört jövőjébe halasztó” Balázs (II. 26) a Mint egy alélt vándor kérdéskörét, az “ifjúság szép kertje” (I. 1) a Visszatekintést idézi. A Széchenyi emlékezetéből teljes másfél sor kerül a szövegbe:“Az ifjú Pestet, mely »bizton ölelve

Nyújt Corvin agg várának hű kezet«” (II. 43).Az Arany János nemzeti, politikai és erkölcsi nézeteit oly tudatosan összegző gyászóda a retorikai eszközök, például a felsorolásszerű feltételes fokozás szempontjából ellentétel lesz. Az írói terveket dédelgető, a Lessing nyomán emberismeretre törekvő Balázs ambícióját irónia színezi:“Ha a gazdasszony a konyhán perel,

Ha két fiakker utcán összevesz,

Ha egy vitázó házaspárra lel,

Vagy némi intrikát is fölfedez” (I. 48).A sorok mögött Arany János Széchenyi emlékezete című versének nemes pátosza komorlik fel:

“Ha büszke méned edzi habzó pálya,

Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,

Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,

Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; –” Egyébként A délibábok hőse eszmeisége nagyon is közel áll az Arany–Csengery-kör politikai, emberi értékrendjéhez, tehát nem parodikus elutasításról van szó, inkább valami tréfás meghaladást álcáznak a sorok, az ötvenes évek másfajta megszólalásmódjától való elhatárolódást: 1872-ben már frivolan kezelt törmeléknek lehet látni a nemzeti ellenállás patetikus frazeológiáját.

Az ember tragédiája reminiszcenciái főként szerzői szövegben fordulnak elő:“Az eszményt, azt nem érjük el sehol,

Folyvást tusázik a jó s rossz elem” (I. 4),Balázs angliai benyomásai egészében emlékeztetnek a londoni színre:“Hol, mint föveny viharban elsodorva

Elvész az ember, nincs név, nincs egyén” (III. 81).Egyértelmű a parodikus szándék Balázsnak a megalkuvó olaszokat ostorozó tirádájában: “Ó gyáva nép...” Itt mintha Péter apostol hatodik színbeli feddő szózatára ismernénk (“elkorcsosult faj”), ami mulatságos kontrasztban áll Balázs szemrehányásainak egyéb elemeivel (“Eredj, csinálj makarónit, szalámit” – III. 28). Tóth Ferenc emelte ki a harmadik ének 61–66. strófájának jelentőségét: “Balázs életét folytonos felébredésként éli meg. Úgy érzi, újabb és újabb felismerései közelebb viszik a valósághoz” (Tóth 1998, 220). Ez is Madách-ihletnek fogható fel.

Petőfi közvetlen (bár kissé torzított) idézettel szerepel:“De – »mit nekünk ti zord Kárpát!« Ne járjuk

Kopár kövét. Gyerünk alföldre le. –” (IV. 4).Más esetben kétségtelen az irodalmi műre történő célzás: “Hanem remélt is ám: szent akarat / – Így olvasá versben – sikert arat” (I. 15).

A citátum egyértelműen valamely költő vagy költői irány leleplezésére szolgál, amikor a forradalmi ábrándok elvetéséről, vagy általában a népiesség “idézőjelbe tételéről” van szó: a második énekben Etelke bedekker gyanánt Petőfi úti leveleit olvassa:“Rajongva ment a szép alföldre szinte,

Hol délibábban fördik a virány,

Hol rét, mező virággal van behintve,

S oly boldog a nép, oly hős a zsivány,” (II. 55).Közvetlen allúzió ez Petőfi táj- és betyárverseire, de a petőfieskedőkre is. (Maga a szöveg vitathatatlanul igazolja, hogy Petőfire vonatkozik, hiszen néhány strófával lejjebb szerzői szöveg mondja ki: “Alföld sem oly szép, mint Petőfi festé...” – II. 61).

Általában a világszabadság, a népforradalmak poézisének szól az Itáliában harcoló Balázs hevületének rajza:“Lát hősi népeket, jármot ledobva,

Szétverni elnyomóik vén hadát,

S egy szent ügyért, együtt fegyvert ragadva,

Kivívni a legvégső nagy csatát;” (III. 24).A szöveg itt burkoltan az Egy gondolat bánt engemet...-re utalva, Petőfivel polemizál, az ezt követő sorok A XIX. század költői jövőhitével:

“És ember embert többé nem tapodva,

Mindent igazság, mindent jog hat át,

S leszen szabadság, örökig menő...

– Hahó Balázs, van itt még bökkenő” (III. 24),Hasonló célzatú a szövegbe olvasztott Kossuth-idézet:“Csak rázd föl népemet, hagyj lelkesednünk –

Pokol sem ülhet diadalt felettünk” (I. 7).A délibábok hőse idézési körébe vont szerző Horatius is: a negyedik ének 31. versszakában másfél sor latin idézet az Ars poeticából, az 54.-ben szintén latin idézet található a II. epodosból. A harmadik ének elején az eposzi kellékekkel, a Múzsához fohászkodással, az “Ille ego...” kezdettel, a mitológiai nevekkel való játék ugyancsak az antik irodalom közhelyeinek paródiája. A szöveg általában a verses epikára kitágítva hangsúlyozza a szokásos motívumok, például az álom klisé jellegét:“S lát álmokat. – De hisz hogyisne látna?

Epószokban a vízió szokás:

Lám, példa Haidée álma és Tatjána,

Az Ili-, Aene-, Zrínyi- s többi -ász:

A kritika bizony meg nem bocsátna,

Ha hiányzanék versemből a »csodás«”. – (II. 5).Az eltérő jellegű művek együvé sorolása fokozza a pongyolaság, a nemtörődömség látszatát. Ahogy minden feszélyezettség nélkül kerül a szövegbe nóta a legfeszültebb helyzetben is: amikor Balázs Olaszországban véletlenül összetalálkozik a nászutas Dezsővel és Etelkével, így vigasztalódik:

“»Gyöngyház« morogja, s színleg fölvidámul.

»Ha leszakad, lesz más,” (III. 48).Itt az idézet azért telitalálat, mert visszaadja Balázs válságának hamis feloldását éppen egy magyar nóta idézettel, ami felszínességét húzza alá.

Az irodalmi idézetek tömege egyúttal sajátos “irodalmiasságot” is ad a műnek, ami a műfajnak Byron óta sajátja: “A verses regény, hogy úgy mondjuk, nem spontán, nem primer, hanem mesterséges műforma. Létrejötte fejlett irodalmi tudatosságot, nagy műveltség- s mesterségbeli tájékozottságot tételez föl, aztán meg virtuózkodásig menő gyönyörködést a különféle lehetőségek felhasználásában és a művészet játékos-ironikus voltának fokozott föl- és elismerését” (Németh 1970, 102). Ezzel függ össze, hogy Arany László (akárcsak Puskin az Anyeginben) kedveli a hős olvasmányaival való, ily módon közvetett, jellemzését. Balázsról például az első énekben sokat mond, hogy a “bizarr” költőket, Heinét, Byront szereti, Petőfitől Az őrültet, Az apostolt , Shakespeare-ért, a Bánk bánért rajong. Kamaszos ábrándok szerint él:“Rendszert követ: éjjel fog írni drámát

S nappal tanul kenyéradó jogot;

Kitartó szorgalom mindent tehet:

Lám, Bánk szerzője is ügyvédkedett!” (II. 12).Az irodalom általában válik nevetségessé, amikor Balázs Csák Máté drámájának vázlatát kapjuk, amely a romantikus dráma sablonjait érinti a zsarnokellenes, majd trónra vágyó, utóbb elbukó Zách sorsával:“De a morál a mű végén kilép,

S Zách sorsa látható mint néma kép” (I. 49).Az “irodalmiasságot” illető támadó gúny összefügg a mű alapeszméjével: Balázs elől éppúgy illúziók és áleszmék takarják el a valóságot, mint az irodalom rutinszerű fordulatai.

Az olvasót félrevezető eljárások is az irodalmi egyezményesség kétségbe vonását illusztrálják. A harmadik ének elején arról értesülünk, hogy Balázs miképpen szökött meg a császári seregből: a tengerbe ugrott, egész csapat zsandár üldözte sokáig, de ő hosszan a víz alatt úszva megmenekült. Ezután váratlan fordulat következik:“– Így mondaná talán el sok regény,

De kérlek, olvasóm, ne hidd, hogy én” (III. 9).A folytatás kijózanító, sőt a “szárazon” szójátékkal egyenesen profanizáló, csúfot űzve ezzel a hiszékeny olvasóból, a kalandromantika sablonjaiból és magából a dolgok “irodalmias” felfogásából.“Hősöm szökése nem vészes kaland volt;

Ő szárazon ment, s elment szárazon.

Ábrándozó bár, mégsem oly bolond volt,

Hogy vízbe szökjék hűvös tavaszon;” (III. 11).(Az alternativitás olyan eleme az irodalommal űzött játéknak, amely a posztmodernben szintén feléled, sőt felértékelődik.) E költői bújócska végső értelme az irodalmi megjelenítés önkényességének illusztrálása. Mindez tehát nem pusztán virtuóz játék a megszólalás és a szó visszavevése, illúzió és annak lerontása útján, hanem a fő téma művészi-nyelvi variációja, amely egyszerre szól illúzió és valóság, fikció és valóságkép kettősségéről.

A nyelvi kevertség is szakítás az egységes átformáltság klasszikus követelményével. A műben helyet kapnak korabeli beszélt nyelvi fordulatok (“jól bemártott” – sokat ivott), népnyelvi elemek (saslódni), idegen (latin, francia, angol, német) szavak, írók, költők, zeneszerzők, irodalmi hősök nevei (Erdélyi Zoltán a Vesztett boldogságban Maupassant-t, Dsida Kemény Jánost, Tamásit; Reviczky a Szeptemberben Zolát emlegeti). A képek, hasonlatok meg azzal “tüntetnek”, hogy a természet helyett az irodalomból veszik a hasonlókat:“Örökségét nem lopta el csalárdul,

Mint olykor a népszínműben divat,” (I. 13).A távoli dolgok össze nem illő egymás mellé állítása ismét csak a szándékolt inkoherencia humorát adja:

“Ha egyszer a »világgal« össze nem vesz,

És félre nem vonul, miként Achillesz” (I. 27).Az ilyen inkongruens képtársítások akkor igazán sikerültek, ha az alapgondolat fájó-profanizáló illusztrációi: a szekérrel utazó Balázst úgy dongják körül “nemzetgazda” ábrándjai “Mint légyraj, amely oszlopban kerengve / Vonul velök s megint el-elmarad” (IV.13).

A délibábok hőse azonban nem csak rejtett és nyílt idézetek, parodikus rájátszások révén kerül dialógusba a kortárs és elődköltészettel. Nemcsak a Bolond Istók örökségét viszi tehát tovább, hanem A nagyidai cigányok önkínzóan kritikus nemzeti önszemléletét is és a Bach-korszakbeli Arany-líra pesszimizmusát. A keserű és kiábrándult hangot a kiegyezés után is aktuálisnak tartják (mikor végre megjelenik Ábrányi Emil fordításában a Don Juan), megérezve a műfaj “érdem”-ét és aktualitását: “Nem aktuális-e nálunk ez a felséges, minden ízében modern mű?” (Endrődi 1892, 220–221). Még a mindig elvszerű, kételytelen állításokkal jellemezhető Gyulai határozott erélyét is mélabú és szkepszis színezi a Romhányiban. (Ahogy majd Ady küldetéstudatával is nehezen fér meg a rezignáció és a nosztalgia a Margita élni akarban, miközben Dsida számára nagyon is adekvát a búsongó illúziótlanság műfaja a Tükör előttben.)

Mindennek hátterében a reformkorban nemes értékbizonyossággal kiküzdött liberális eszmekör elbizonytalanodása áll. A verses regény alkata a nemzettudat differenciálttá, majdhogynem ambivalenssé válását is megengedi, még az Arany–Gyulai-kör tagjainál is mélabú és lemondás váltja fel a nemzeti ellenállás időszakának pátoszát. Az objektív nemzeti önképnek olyan határozott igénye támad e körben, hogy a Romhányi is, A délibábok hőse is Görgey védelmével szinte provokálja a demagóg közvélekedést. (A nemzeti önszemléletnek sok-sok változata születik meg e műfajban, egészen a Legendák a nagyapámról zsidó-magyar átmenetiségéig.)

A regényszerű ábrázolásnak ekkor nálunk már régen elfogadott, Jósika, Eötvös, Jókai, Kemény által hitelesített formáit deformálja a verses regény szubjektív modorral, lírai előlépésekkel. A közvetlen rokon az úgynevezett dezillúziós regény, például Beöthy Zsolt Kálózdy Bélája. A kölcsönkapcsolat azonban eleven egészen Krúdy Anyegin-élményéig, hiszen az irodalom kontinuitását a műfajok párhuzamos együttélése és határterületi érintkezései biztosítják.

Az értékrend elbizonytalanodásával hozható összefüggésbe a kompozíció aszimmetriája is. A szerkezet szintjén a műfaj alaptörekvésének jegyében (úgy produkál művészi szöveget, hogy művészietlenséggel tüntet) olyan struktúra születik, amely a struktúra hiányaként fogható fel. Ha nem is minden verses regény olyan riasztóan aránytalan felépítésű, mint az Alfréd regénye, a szerzői elkalandozások többnyire szétzilálják a mű menetét, s még a komponálás mesterének számító Arany esetében is olyan szokatlan képlet áll elő, melynek egysége a szemléleti szintek váltogató kiegyenlítésén alapul.

Az irodalmi konvenciókkal való szakítás tünete a verses regénynek az a Byrontól, Puskintól örökölt hagyománya, hogy hiányzik az “igazságtevő” lezárás, s egyfajta megoldatlanságot, “megoldhatatlanságot” ad vissza a lényegi vagy konkrét befejezetlenség. A Romhányi, a Bolond Istók valójában töredék, s a téma, az eseménysor lezáratlan A délibábok hősében és Somlyó Zoltán Nyitott könyvében. A váratlan, rögtönzésszerű befejezés összefügg az improvizáló, deklaráltan terv nélküli elbeszélői attitűddel. A zárt struktúra, a szimmetria ellenében, amely a világ befolyásolhatóságát, de legalábbis áttekinthetőségét sugalmazza, a verses regény nyílt, szabálytalan alkata a bizonytalanság, a többértelműség benyomását kelti. (A megkomponáltság látszatának elkerülése végig jelen van a Bolond Istókban: “Hanem dologra. Kit s mit akarék / Megénekelni csak? Tudj’ a manó” – I. 5). A verses regények szerzői úgy tesznek, mintha az élet amorf áradatát közvetítenék, eltérve az irodalmi kötöttségektől. Ez azonban szándékosan “megnehezített”, többszörösen átrétegzett kompozíció, amely a felszínes szemlélő számára szervetlennek mutatkozik, holott csak szokatlan, korábban ismeretlen (pontosabban: a kortársak számára felismerhetetlen vagy nehezen felismerhető) integráló erőkön alapul. (Ami sok kortárs olvasót riasztott, az a posztmodern korban való felértékelődés alapja, és jelentékeny tehetségeket inspirál, például Térey Jánost.)

A verses regény sokat emlegetett szubjektivitása nemcsak lírai előlépéseket s nem is csak a hős életrajziságát jelenti (a debreceni kollégista Istók, az Európát járó Balázs), hanem több esetben is egy átfogó, az egész művet szinte “átizzító” alanyiságot. Az Alfréd regénye főszereplőjében például nem volt nehéz Vajdára ismerni: ahogy “Elviselhetetlenül, tűrhetetlenül, mártírrá kínzólag szép”-nek látja Izidórát, ahogy az egész emberiséget kiirtaná, csakhogy ne lásson többé “gúnyos emberarc”-ot, ahogy a megifjodó föld “új paradicsomának második Ádám”-ját látja önmagában, az magának a költőnek a kielégítetlen szerelmi szenvedélye.

A verses regények képei is a normák megszegésével tesznek szert esztétikai többletre, amennyiben a hagyományos díszítő, szemléltető funkció helyett a hatás alapja az eltérő nyelvi rétegek disszonanciája, például Garibaldi sebesüléséről szólva:“Sebet kapott öreg vezére lába:

S mankóra azzal hány szép terv jutott” (A délibábok hőse, III. 35).Aranynál az erdőt fáért járó Istók lehelete úgy tornyosult, “mikép a cet fuvallta vízsugár” (I. 49). Bárd Miklós Vezeklés című versesregényében “(…) jön Pestről a hajó, / Mint parvenütől gőgös üzenet”.

Ahogy a szókincs szándékos tarkasága is a pongyolaság, a vigyázatlanság látszatával az irodalmi egyezményesség ellenében hat. S mindezen kihívó szervetlenség és aszimmetria a lehető legfegyelmezettebb versforma, a stanza alakját ölti. A csapongás, az improvizáció a verselés kivételt nem tűrő szabályossága révén válik hamisítatlanul eredetivé. Miközben szinte minden a depoetizáció irányába hat, a rím, ritmus, strófa bravúrkedvelő mesterkedésre szolgáló keretet teremt.

A verses regény fejlődéstörténeti szerepe abból vezethető le, hogy romantikaellenesség, regényszerű ábrázolásra való törekvés és ennek meghaladása elegyedik benne oly módon, hogy a szépprózától elütő, összetettebb élmény visszaadására alkalmas művészi alakzat gyanánt funkcionáljon. Rejtetten polemizálva a népiességgel olyan metafizikai és axiológiai bizonytalanságokat jelenít meg, amelyek a tradicionális műfaji hierarchia mozgásterét alkotó irodalmi formák és szilárd normák kereteit feszegetik.

A verses regény valóban európai színvonalon (Byron és Puskin műformájában) foglalt össze művészi, erkölcsi, politikai, nemzeti dilemmákat, s a műfaj formai és eszmei ambivalenciáival egy évtizedekkel későbbi nagy gondolati és költői újjászületést készített elő. Sőt: a konvenciók tagadásával 20. századi, sok vonatkozásban a posztmodernben felértékelődő megújulási kísérletek előképe. A normákat elhárító szkepszisével (de a lényeget tekintve szilárd értékrendjével), pátosztalanságával, önkritikus nemzetszemléletével nagy perújításokat ösztönzött és ösztönözhet.

Hivatkozások

• Endrődi, Sándor (1892) “Don Juan”, A Hét 4: 219–223.
• Gyulai, Pál (1901) “Előszó”, in Arany László összes művei 1, Budapest: Franklin, 5–22.
• Illyés, Gyula (1937) “Puskin”, Nyugat 30: 218–220.
• Lotman, Jurij Mihajlovics (1975) Roman v sztyihah Puskina “Jevgenyij Onyegin”, Tartu: k. n.
• Németh, G. Béla (1970) “Arany László”, in Mű és személyiség, Budapest: Magvető, 4–41.
• Szili, József (1997) A poétikai műnemek interkulturális elmélete, Budapest: Akadémiai.
• Taine, Hippolyte (1883) Az angol irodalom története, Budapest: MTA
• Tóth, Ferenc (1998) “Utószó”, in Arany, László A délibábok hőse és egyéb művek, Debrecen: Kossuth, 209–227.