Balázs Mihály

Rimay kesergésétől Rákóczi kesergéséig
A politikai költészet alakzatai a 17. században

Az 1964-es kézikönyv és a megszületése körüli munkálatok (a Régi Magyar Költők Tára 17. századi sorozatának mintaszerű első kötete, Keserű Bálintnak a későreneszánsz időszakáról készült dolgozatai [Keserű 1966]) megengedik azt gondolnunk, hogy a magyar nyelvű politikai költészet a 16–17. század fordulóján, a tizenöt éves háború sorsfordító és drámai eseményei közepette született meg. Egyet látszanak ezzel érteni azok az ifjabb irodalomtörténészek is, akik más-más megközelítésből, de kimondatlanul is nagy összhangban hangsúlyozzák azt is, hogy még a később alapvetőnek bizonyuló hangnemre is ekkor talált rá Rimay János egy olyan költeményében, amely – mint fentebb Ötvös Péter dolgozatában olvashattuk – egyáltalán nem tekinthető az életmű tipikus darabjának. „A magyar nemzet romlásáról és fogyásáról” írt panaszverséről a kézikönyvben Pirnát Antal által írott sorokat továbbépítették tehát Ács Pál, Székely Júlia, Bene Sándor, Imre Mihály és Szilasi László megfigyelései (Ács–Székely 1997, 29–33; Bene 2003, 628–702; Imre 1984, 399–426). Az erről tanúskodó tanulmányok közül a legtávlatosabbat, Szilasinak a búra való hajlamról írott dolgozatát fel is vesszük fejezetünkbe, hogy ebből bátorítást merítve egyszerre lehessünk alkalmasint a korabeli európai tendenciákra is figyelve távlatosak s ugyanakkor a műfajtörténeti szempontokat aprólékosabban figyelembe vevő módon konkrétabbak is. A műfajtörténeti szempont érvényesítésében a legnagyobb segítséget Csörsz Rumen István dolgozata jelentette számunkra, amely a 18. századi fejlemények magaslatáról tekint vissza a 16–17. századra. Logikus volt ezzel nyitni összeállításunkat, jóllehet a tárgyalás sorrendjében nem követtük rendszerét, hanem megpróbáltunk legalább megközelítőleg a fontossá válás sorrendjében haladni.

A históriás ének átalakulása

A 18. század elejéig a hasonló történeti körülmények által is összetartott verses termés áttekintését a legterjedelmesebb darabokkal kezdve továbbra is helytállónak látszik Stoll Bélának az a megállapítása, hogy a históriás éneknek propagandisztikus áthangolása Erdélyben Báthory Zsigmond uralkodása alatt kezdődött. Az újabb kutatási eredmények is megerősítették, hogy a talán szándékosan rejtőzködő Szerdahelyi Mihály által időben legkorábban szerzett Igön szép história célja már nem az események felrajzolása, hanem a gonoszok megrontójaként bemutatott Báthory Zsigmond dicsőítése s az árulók látványos, elrettentő leleplezése volt. Kruppa Tamás alapos tanulmányát nemcsak azért vettük fel összeállításunkba, mert ezt demonstrálja, hanem azért is, mert minden korábbinál alaposabb elemzését adja annak a szövegcsaládnak is, amelynek ez az önmagát mégis históriának nevező mű a részét képezi. A német verses változat, továbbá egy korabeli német prózai szöveg együttes vizsgálatából arra következtet, hogy a ma kezünkben lévő és lényeges pontokon eltérést mutató szövegek egy német vagy esetleg latin nyelvű korábbi változat tendenciózus átdolgozásából születtek meg. Hasonló eredményre jutott tehát, mint annak idején Keserű Bálint egy későbbi összeesküvéssel foglalkozó históriás ének, az általa meggyőzően Debreczeni Szappanos Jánosnak tulajdonított Conspiratio Kendiana esetében (Keserű 1963, 360–368), azzal az eltéréssel, hogy ott a Szenci Molnár Albert által elkészített német nyelvű változat a magyar alapján készült. Fontos azt is látnunk, hogy az RMKT 17. századi első kötetében még további olyan darabokat olvashatunk (97–99. sz.), amelyek címükben vagy önreflexióikban históriáknak nevezik magukat s valóban kapcsolódnak is egy fontos történéshez, Forgách Zsigmond Báthory Gábor elleni katonai akciójához, valójában azonban a Rómából, Bécsből vagy Forgách Ferenc esztergomi érsek udvarából kiinduló galád vallási erőszakoskodás leleplezései. Az ilyen költemények a század folyamán szinte együtt éltek a nagyobb vagy kisebb közösségek körében lejátszódott, olykor rendkívüli történeti eseményeket kevesebb kommentárral kísérő, a szakirodalomban krónikás modorúnak tartott históriás énekekkel.

Nyelvi és poétikai szempontból is figyelemre méltó újítás akkor következik be, amikor az elhunyt főhős epikai részletességgel kibontott életeseményei a halotti búcsúztatás tárgyává válnak. A 17. század derekáról ilyennek tekintik a nagy református polemikus prédikátor, Czeglédi István életéről elmondott költeményt, de a legnagyobb népszerűségre mégis egy a végvári vitézek körében született ének tett szert. A Vitéz Kádár Istvánnak históriájaként emlegetett, 1660 táján keletkezett szöveg kilenc 17–18. századi kéziratos énekeskönyvben maradt ránk, s több tucatra tehető a 18–19. századi ponyvanyomtatványok száma. Említésre méltó, hogy a ponyvanyomtatványok többsége hoz bőbeszédűbb, 29 helyett 35 strófát tartalmazó változatot. E széles elterjedtség nagyban hozzájárult e verstípus szerkezetének – a megszólalás nehézségeit taglaló lírai bevezető, a tragikus esemény elbeszélése, a hős búcsúszavai – széles körben való elterjedéséhez és folklorizálódásához.

A bevezetésben említett alaphang kiteljesedése figyelhető meg aztán azokban a siralmas vagy keserves históriáknak vagy énekeknek nevezett szövegekben, amelyek egy-egy települést vagy közösséget ért megpróbáltatást örökítenek meg. A kézikönyv szerint ezek közül messze kimagaslanak a kuruc csatavesztésekről szóló művek. Kétségtelenül nyelvileg nagyon sűrű históriák keletkeznek ebben az időszakban, amelyek poétikai természetéről sokat elárul, hogy nem is mindnek a címében szerepel már ez a kifejezés. De akár ott van (A kolozsvári veszedelemről való história), akár nincs (Siralmas ének az szömörei harcról, A holdvilági és a feketehalmi harcról), közös sajátosság, hogy ezekben feloldódik a narrációnak és a reflexiónak a korábbi darabokban még észlelhető egymásutánisága vagy váltakozása, a történet valójában eltűnik a narratív elemeket szétolvasztó folyamatos jajgatásban és kesergésben. Ritka az olyan darab, mint Székudvari János nyomtatásban is megjelent költeménye, amelynek címe ugyan halmot rak a jajgatásból (Sűrű siralmokkal rakott jajhalom, amelyre az author a néhai nagy emlékezetű Kecskemét városának lakosinak … romlásokat …, sérelmes özvegyeknek kérésekre, [akarván lenni historikus] egészen, amint lött, leírja…), de ahol a szöveg alapján könnyen rekonstruálni lehet az eseményeket.

Sokszereplős paszkvillusok

A terjedelemi szempontot és az időrendet is figyelembe véve arról a paszkvillus-típusról célszerű szólnunk, amely az 1608. évi pozsonyi országgyűlés szereplőit sorakoztatja fel, s amelynek néhány darabját a Bolygó Jánossal talán azonosítható Rimayhoz köthetjük (RMKT 17. sz. 1., 94. sz.). Bár egyes személyeket célba vevő művek korábban is születtek, a magyar nyelvűség és politikai élet szereplőinek ilyen csokorba kötése újszerűnek mondható. A címben a sok szereplő ellenére a műfajt megjelölő terminus egyes számban áll, s erre a későbbiekben is találunk példát.

Ilyen mindjárt az ugyanebben a forrásban, Szepsi Laczkó Máté krónikájában ránk maradt Pasquillus című szöveg (RMKT 17. sz. 8., 79. sz.), amelynek az olaszok és a németek Magyarországnak megoldást kínáló javaslataitól megcsömörlött katolikus magyar szerzője arra biztatja a magyarországi megyék képviselőit és a politikát formáló személyiségeket, hogy hagyjanak fel az Erdély ellen fegyveres akciót szervező Homonnai György támogatásával. Előbb Magyarország siránkozik helyzetén, majd az egy-egy strófával megszólítottak közül a pozitívnak tekintettek kapnak nyelvileg elég gyengén megformált elismeréseket, a megbíráltak pedig erősebb, helyenként szellemes, de a durvaságig is elmenő sorokat. Az 1616-ban Bécsben keletkezett szöveg legnagyobb érdekessége a Mária-kultusz és a pápaellenesség páratlan optimista jövőképben összegzett összekapcsolása:

Szűz Mária pápát magyarért megrontja,
Az csuklyát érette fejéből kirántja,
Az sok álnokságért hazából kihajtja,
Undok életéért pokolban taszítja.

Az ilyen művek terjesztéséről is érdekes információt ad a pápás királypárti magyarországi urak ellen 1631-ben íródott Pasquillus ad proceres regni Hungariae (RMKT 17. sz. 9., 1. sz.), amelyről azt is tudjuk, hogy az erdélyi Zólyomi Dávid álruhában, disznókat maga elé hajtva vitte be Kassára és a piacon szórta szét kéziratos példányait. A kolofonban az olvasót is megszólító szerző rejtélyes utalás mögé rejtőzik:

Akarnád, jól tudom, ki vagyok, érteni,
Az versekben vagyon, ha meg tudnád lelni,
S ezeknek végére úgy tudhatnál menni,
Hogy az locumtenens kéri udvarlani.

Nincs tudomásunk arról, hogy a helytartó Alaghy Menyhért vagy a nádor Eszterházy Miklós udvarlásával a címzetteknek sikerült-e azonosítaniuk a szerzőt, a szakirodalom mindenesetre, talán csak jobb híján, de a kortárs szász krónikás Georg Kraus szavainak hitelt adva Laskai Jánosnak tulajdonítja.

Ebben a típusban nyelvileg legerősebb, sok rejtélyes utalást is tartalmazó s külön elemzésre is érdemesnek látszó az a paszkvillus, amely az 1646-os országgyűlés utáni helyzetben veszi elő a királyi Magyarország politikáját formáló személyiségeket (RMKT 17. sz. 9., 93.).

Ha az egyes személyeket célba vevő, kevésbé jelentős műveket is ide soroljuk, akkor figyelemre méltó verses korpuszról beszélhetünk. Nem honosodott meg nálunk viszont a terminusnak az a kiterjedt értelmezése, amellyel a műfaj kora újkori történetében meghatározó szerepet játszó Celio Secondo Curione antológiájában találkozunk. A beszédmód és a műfaj létjogosultsága mellett is roppant fontos érveket felvonultató s Európában széles körben használt Pasquillorum tomi duo című antológia ugyanis a lehető legszélesebbre veszi a határokat: az első kötet még többnyire valóban egy-egy személy ellen irányuló verses szövegeket tartalmaz, ám a második már többnyire Pasquillus és valamely társa közötti dialógusokat, az ellene lefolytatott per aktáit, vitatéziseket, leveleket, evangélium- és gyónásparódiákat is szerepeltet.

Persze elméleti reflexió híján is sokszínű s vegyes színvonalú műveket produkáló gyakorlat alakult ki nálunk is. Különösen figyelemre méltó, hogy a sok szereplő panorámáját adó típusban fogékonyság volt a nemzetközi összefüggések megjelenítésére is. Itt természetesen az arcképcsarnokot eszme- és műfajtörténeti szempontból is nemzetközivé tágító Sebes agynak késő sisak című összeállítást tekintjük a legfontosabbnak. Értelmezésében és irodalomtörténeti helyének kijelölésében teljesen új helyzetet eredményezett, hogy Juhász Leventének és Fazekas Sándornak sikerült megtalálnia és meg is jelentetnie a sok tekintetben rejtélyesnek tartott összeállítás forrását. A korábbiaknál megalapozottabb értelmezésekről összeállításunkban Fazekas Sándor tanulmánya ad képet.

A későbbi időszakból is ránk maradtak a politikai élet jelentős személyiségein szemlét tartó verses szövegek, s ezek közül a napi mondandót meghaladónak kétségtelenül Szentpáli Ferencnek az egyetemesség és a partikularitás között ingadozó Speculum consuetudinis et imago veritatis (Szokás tükre és az igazság arculata) című 1672-ben született művét tarthatjuk (RMKT 17. sz. 13., 1. sz.). Már a cím is jelzi, hogy a világnak tükröt tartó szövegek nagy hagyományát folytatja, s ennek a középkori részét idézi meg a bevezetés, amely a figyelmeztető szemle megtartását és mindenki vétkének kimondását az utolsó ítélet feltartóztathatatlan közeledésével magyarázza. Ezt követően embercsoportok, majd személyek megszólítása következik közel háromszáz strófában, s az utóbbiak közül nem hiányzik az erdélyi fejedelem, Apafi Mihály és a fejedelemasszony, Bornemisza Anna sem. Az őket is elérő kemény, bíráló hangot már a kortársak is vakmerőnek tartották, egyes későbbi korszakokban pedig különösen fontossá váltak a jobbágyok és a szegényebb rétegek sanyargatásairól szóló, nagy indulattal megírt strófák. A részrehajlás roppant didaktikus felbuzgásai ugyanakkor jelentősen rontanak az összképen. Ilyennek tekinthetjük az Erdélybe bekerült magyarok, az ott élő románok vagy a görög kereskedők minden tárgyilagosságot nélkülöző, hosszadalmas és körülményes bírálatát, de az eszmei és művészi megoldatlanság talán a vallás kezelésében ragadható meg leginkább. Mivel a könnyek között megszólaló Religio üldözöttségére és arra panaszkodik, hogy elhagyta az igaz tudomány, arra is gondolhatnánk, hogy egy igazabb spiritualitás egyetemes igénye szólal meg ezekben a sorokban. A pápistákról, a lutheránusokról, illetőleg az ortodox reformátusokról írott strófák azonban kizárólag a Szentháromság dogmájának elfogadását róják fel nekik, s a rendkívül hosszas argumentáció nem más, mint a kéziratban is terjedő unitárius traktátusok közhelyeinek felmondása. A névtelenül terjedő mű beszélője az unitáriusokhoz szólva ugyanakkor úgy tesz, mintha méltósága nem engedné meg, hogy az üldözötteknek és a szenvedőknek ezt a vallását kövesse.

A vele legalaposabban foglakozó Varga Imre szerint paszkvillista kiválóságát jobban illusztrálják rövidebb, Teleki Mihály, illetőleg a szebeni királybíró, Johannes Zabanius (Szász János) ellen írott versei (Varga 1963, 287–302). Az előbbit azonban a túlhajszolt mitológiai apparátus terheli meg, az utóbbiban pedig a mélyebb értelmet nélkülöző, fékevesztett mocskolódás akadálya lehet annak, hogy Varga Imréhez csatlakozva Rabelais-ra emlékeztető erőről beszéljünk.

Szatirikus gyónások

Erős világ- és magyar irodalmi hagyományhoz kapcsolhatóak viszont a paszkvillus-irodalomnak a szatirikus gyónások alcsoportjába sorolható szövegei. A világirodalmiak közül az Archipoéta más összefüggésben már említett versére utalhatunk, s persze a prózát sem figyelmen kívül hagyva azt a gyónást föltétlenül meg kell említenünk, amelyet Boccaccio adott a Dekameron első nap első novellájában szereplő Ser Cepparello szájába. A hagyomány nagy folytatókra talált a humanizmus szatirikus irodalmában: Celio Secondo Curione imént szóba hozott antológiájának nehezen felejthető részlete a Confessio R. P. Nicolai, Pasquillo facta, et per eum postea ob insignem illius imitandamque devotionem in literas relata, amelyet Erasmus egyik jelentékeny németországi követője, Wilhelm Nesen írt. Ebben a karmelita rend németországi főnökéről mintázott szerzetes csupa olyan vétkét sorolja fel (humanista költőket olvas, szelíden bánik híveivel, sok jó könyve van, prédikációiban a hívek a Szentlélek erejét ismerhetik fel), amelyek persze kívánatos erények lehetnének. De a legismertebb szöveg ebben a nemben természetesen az Erasmusnak tulajdonított Julius exclususban olvasható, ahol II. Gyula pápa a mennyországba való bejutás reményében zsarnoki uralma legnagyobb gaztetteit dicsekvően tárja fel Szent Péter előtt. Jól ismert, hogy ennek nagyon invenciózus adaptációja történik meg a Balassa Menyhárt árultatásáról szóló komédiában, ahol a gyónás szentsége az érsek és a főhős közötti legcinikusabb üzletelés része lesz.

A 16–17. század nagy politikai megrázkódtatásokat hozó időszakában ez a hagyomány is aktivizálódik, s ennek legizgalmasabb darabjai a Káthay Mihályról, Bocskai kegyetlenül meggyilkolt kancellárjáról szóló költemények. Mivel halálának körülményeiről, az idáig elvezető fejleményekről új forrás, egy Pázmány vitairatából tartalmát tekintve legalábbis rekonstruálható libellus famosusnak nevezett vers megszólaltatásáról is értekezik Ács Pál összeállításunkba is átvett dolgozata, ezekről nem szólunk.

A nem mindennapi eseményről természetesen több forrás is megemlékezett, irodalomtörténeti szempontból persze a ránk maradt rövid terjedelmű versek a legfontosabbak, mivel itt a műfaji sokszínűséget is figyelemre méltónak tarthatjuk. Az RMKT 17/1-ben közölt változatok közül a VI. éppen csak említésre érdemes (88/VI.), hiszen 18. századi nyomtatványban közölt átköltésről van szó. A 15 páros rímű tizenkettesből álló költemény a közhelyes példázatosság irányába viszi el a 17. századi konkrétumokból nagyon keveset megtartó történetet, amelyet ugyanakkor a prózai bevezetés epitáfiumnak nevez, s a végén itt is azt mondja a beszélő, hogy „Nyugoszom, ízekre felkoncoltattatva.”

Érdekes viszont a 17–18. századi kódexekben ránk maradt két változattípus műfaji megoszlása. A Detsi-kódex Cantio optima cím alatt közli a 11 strófás szöveget. Ennek első négy strófája – a kisebb eltérésektől eltekintve – megegyezik a II–V. szám alatt felsorolt kódexekben találhatókéval, ám itt a darabokra szabdalt főhős elmondja azt is, hogy mi vár rá a pokolban, mert hát a Rómában megígért mise nyilvánvalóan nem fog használni, arról nem is beszélve, hogy még az alvilági Pluto is tart az olaszoktól eltanult praktikáktól. Megemlékezik még arról, hogy a Pál pápától és Rudolf császártól rá szállott átkot nem hajlandó áldással viszonozni, majd a kolofonban közli, hogy nagy testi és még nagyobb lelki kínok között írta meg költeményét. Itt tehát egyszerűen ének gyanánt szerepel a vers, s bár nincs kimondva, a lényeget tekintve egy álkonfessziót tartalmazó éneknek tekinthetjük. Érdekesnek találjuk, hogy a rövidebb változatot tartalmazó további kódexek közül is csupán egyben szerepel címként az Epitaphium Michaelis Katay, a további kettőben (a harmadik ilyen kódex már eltűntnek tekinthető) nem szerepel műfaji megjelölés, csak egy latin nyelvű szöveg mondja el a halál megrázó körülményeit. Alighanem igaza van tehát Kovács Sándor Ivánnak: „A gyónásként szájába adott ének tizenegy szakaszából négy önállósult” (Szöveggyűjtemény 1998, 75). Azt is mondhatnánk tehát, hogy a további hét strófa lekopása útján állott elő az a prédikátoros okoskodást mellőző epitáfium, amelyről Kovács Sándor Iván jóvoltából ismerjük a nagy költő, Weöres Sándor véleményét is: „Tragikus erejű vers, a magyar költészet egyik legszebbje. Lehetne akár valamelyik Shakespeare-dráma főmonológja. Néhány hosszabb változata is van, de azok gyengébbek.”

Nincs ilyen műfaji ingadozás a következő álgyónás, az 1644-ben íródott Confessio Rakocziana esetében (RMKT 17. sz. 9., 78. sz.). Itt az egyetlen ránk maradt kéziratos másolaton egy későbbi kéz csak a paszkvillusok nagyobb csoportjába helyezte el a szöveget a következő megjegyzéssel: „NB Pasquillus contra P. Geor. Rakoczy.”

A 328 soros verses mű a Magyarország elleni meggondolatlan hadjárat során Kassára beszorult Rákóczi György fejedelem és nagyhatalmú református püspöke, Geleji Katona István között a gyónás során kibontakozó párbeszéd. A lelkiismeret-furdalással küszködő fejedelem ugyanis úgy dönt, hogy felesége véleményének meghallgatása előtt a püspöknek vallja meg bűneit. Elmondja hát neki, hogy Simon bíróként, vagyis papucsként viselkedett, mindenre a könyvek írására is vállalkozó felesége vitte rá, s ő lesz az oka, ha a mostani hadjárat következtében nem csupán gyermekeit, hanem Patak várát is elveszti. Bár Geleji már a találkozás elején is szóvá teszi, hogy a fejedelem nagyon izzad, „noha fúj a szellő”, itt még református püspökként viselkedik, a tudós és okos asszony védelmére kel, a harctéren is kitartásra biztat, jóllehet az az utalása, hogy Rákóczi egy lórántással, azaz Lórántffy Zsuzsanna feleségül vételével jutott hozzá Patakhoz, az értők számára nyilvánvalóan utalás volt arra a Ferdinánd és Rákóczi számára egyaránt kényelmetlenné vált polémiára, amelynek során a fejedelemasszony elleni gúnyvers s annak hírhedt sora (Már a hit szekerit egy kancaló rántja) megszületett. Ezt követő megszólalásában azonban már végképp arra korlátozódik szerepe, hogy kétségbeesésbe kergesse s a legnagyobb bűnök bevallására biztassa Rákóczit. Előbb egy álmát közli arról, hogy hamarosan elvesztik Patakot, majd arra ösztönzi, hogy ismerje be: a töröktől kezdve a svédeken, franciákon és tatárokon át a pokol fejedelmeivel is szövetségre törekedett, meg akarta szerezni a koronát s ő gyilkoltatta meg a kassai katolikus mártírokat is. Rákóczi mindezt be is ismeri, majd Geleji immár – egy újabb retorikai funkciót betöltve – megtérésre s addigi politikája teljes feladására biztatja egész Magyarország érdekében. Éppen az ellenkezője következik azonban, hiszen Rákóczi kijelenti, hogy csupán a sikerek elmaradását bánja, majd bizonyos értelemben a mű csúcspontján kijelenti, hogy a pokol létezésében sem hisz, nemhogy az izgatná, hogy ő oda jut, mire aztán Geleji kénytelen átkokat zúdítani rá. Ez a befejező rész formálisan is utal a gyónás szituációjára: Geleji utolsó megszólalásait ultima admonitio, poenitentia, absolutio egységek tagolják. Itt erős szarkazmusról árulkodóan a püspök azt javasolja bűnbánatként, hogy három Allát kiáltson az égre, míg az Absolutio az átkokat sorjázza.

Mint az ismertetésből is látható, szövegünk nyilvánvalóan katolikus szerzője nem szellemtelenül használja a szatíra eszközeit, ám mégsem említhető egy napon a Balassa-komédia híres gyónásjelenetével. Ott ugyanis a főhőst maga a szituáció kötelezi a megtérés előtti életgyónás megtételére, s az ennek során előkerülő hitváltásból szervesen nőnek ki az ennek során előkerülő teológiai és morális kérdések, s belső indoklást kap az érsek viselkedése is. Mint utaltunk rá, itt a tulajdon nevével szereplő református püspök megnyilatkozásai teljesen nélkülözik a belső koherenciát, s természetesen végletesen elrajzolt a pokol létezését is tagadó főhős végső megnyilatkozása is. Ennek teológiai anakronizmusát alátámasztandó megemlítjük, hogy voltak Erdélyben olyan emberek, akik nem hittek a pokol létében, mert az elkárhozottak büntetésének a feltámadás elmaradását és az örök halált tartották, ám ezek a Rákóczi által enyhén szólva is kevéssé kedvelt unitáriusok közül kerültek ki.

Az álgyónások közül utolsóként említjük meg az 1704-ben keletkezett Ricsány német főgenerális töredelmes gyónása és keserves poenitentia-tartó zsoltára című verset, amely a katolikus Újváry Tamás több szöveget tartalmazó füzetében jelent meg. Az erről alapos tanulmányt készítő Esze Tamás (Esze 1965, 217–235, 348–363) azt is feltárta, hogy a vers hitelességét egy ideig többen (így Szerb Antal is) kétsége vonták a németség felsorolt bűnlajstromának intelligens és teljes igényű, történeti konkrétumokban gazdag volta miatt. A kuruc kor nagy szakértője azonban kiderítette, hogy a pontosság nem egy későbbi történész jólértesültségének köszönhető, hanem annak, hogy a szerző egy ugyancsak katolikus szerzőtől származó, 1680 tájban keletkezett Centum Gravamina című összeállításra támaszkodott. Esze további (kevésbé jelentős) verses és prózai szövegeket is felkutatott annak illusztrálására, hogy a „német nemzet” egészébe bűnpadra ültetése sem példátlan a korban. Az invenciót és a nyelvi erőt ugyanakkor ő sem tagadja meg a szerzőtől, s kifejezetten izgalmasnak találja, hogy a „Magyarország a kereszténység védőbástyája”-toposz együtt szerepel a Boldogasszony, az édes patróna kultikus emlegetésével, akihez ugyancsak bocsánatért esedezik azért, mert elpusztították az István király által rá hagyott országot.

Panaszversek és vitézi énekek

Míg a parodisztikus-szatirikus szövegeknél észlelhető az antik és humanista műfaji hagyomány jelenléte, ez kevésbé mondható el a fennköltebb regiszterbe tartozó típusokról. Ráadásul az ebbe a tartományba tartozó latin vagy szlovák versek esetében mintha gyakrabban találkoznánk az európai hagyományban használatos műfajok neveivel (elogium, lamentatio, oda, planctus, threnodia). Ezek ritkábban jönnek elő a magyar nyelvű versek címében, és sokszor még az itt szereplő latin terminusok is kevéssé konkrétak (abecedarium, allegorica expressio cancio, cancio alia, descriptio, querela), s végképp nehéz lenne pontos különbséget tenni az alkalmanként felbukkanó búcsúztató vers, bujdosó vers, jajszó, keserű ének, panaszvers, szomorú ének megjelölésű költemények között. Ráadásul nem is támaszkodhatunk mindig kortárs megjelölésekre, hiszen gyakran egy későbbi kéziratos másolatban kapott megjelölés válik a szakirodalomban általánosan elfogadottá. Az irodalomtörténészek természetesen régóta számolnak a szövegtípusoknak ilyen kereszteződésével, jóllehet olykor bántó modernizálással is találkozhatunk. Kanyaró Ferenc például az általa fölfedezett két temetési kőre írott, tehát epitáfiumnak tekinthető verseket elégiákként tette közzé (RMKT 17. sz. 9., 178. 179. sz.). Másfelől valamiféle fejlődés észlelésétől még a legnagyobbak is nehezen mondtak le. Ez érhető tetten például, amikor a kézikönyv egyik fejezetében Klaniczay Tibor arról beszél, hogy a nagy szenvedélyek kohójában már új lírai műfajok, a modern óda és elégia formálódnak. Ma talán mindennél erősebbnek érezzük a bevezetésben említett panaszos hang szinte határokat is elmosó eluralkodását, s ezért valamelyest mesterkéltnek látszik az olyan modern terminusok elkülönítése is, mint publicisztikai verses levél, sérelemének vagy halotti emlékező vers.

Elkülöníthetők viszont bizonyos verscsoportok. Így a hangnem és az argumentáció hasonlósága föltétlenül összerántja azokat, amelyek központi gondolata a nemzet régi dicsőségének és jelenlegi gyászos, szinte nemzethalállal fenyegető helyzetének a szembeállítása. Egyre intenzívebben jelenik meg ez a nagy személyiségek halálakor írott siratókban: a Bethlen Gábort búcsúztatóknál az elhunyt nagyságának és az utána maradt elárvultságnak a kibeszélése a meghatározó mozzanat, paradox módon nyelvileg is erőteljes alkotások jönnek létre az Erdély romlásában enyhén szólva sem ártatlan, de „a vérrel festett pogány szagával élő” s nagy vitézként emlegetett I. Rákóczi György halálakor, hogy aztán a Zrínyit elsiratókban jussanak el egy bizonyos tetőponthoz.

Úgy vélem ugyanakkor, hogy a leegyszerűsítő szociológiai szemléletet tükröző cím (A kuruc nemesi költészet) ellenére kifejezetten sikerültnek tarthatjuk azt az összefoglalást, amelyet erről a verscsoportról a kézikönyv Klaniczay Tibor által írott fejezetében olvashatunk, s legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy azóta sem készült a poétikai sajátosságokra figyelő elemzés az itt számba vett költeményekről. Az erre különösen alkalmasak közül csak kettőt emelek ki. A Magyarország utolsó romláshoz közelgető állapotját kesergő énekről az áll a mondott fejezetben, hogy „a bonyolult versforma virtuóz kezelése szerencsésen egyesül a verset keresztülszövő allegorikus barokk előadásmóddal.” Ezt kiegészíteném azzal, hogy a romlást megjelenítő szinte teljes toposztár fellelhető a költeményben, amely talán a részletes allegóriák fegyelmező hatása következtében nem lesz elviselhetetlenül terjengős, s ebben segít a megszólítottak (Magyarország, az áruló idegen szív, a megromlott haza) váltogatása is. A személyesség jelenléte teszi nagy hatásúvá Bónis Ferenc Feketített gyásszal… kezdetű versét, amelyben a beszédes akrosztichon (Franciscus Bonis obiit pro patria sua) és a kolofon (Pozsony városában, rabságban) jelzi a később valóban ki is végzett beszélő megszólalásának rendkívüli körülményeit. A drámai búcsúvers is a fentebb említett fogalom- és szókészlettel dolgozik, de az annál terjedelmesebb dikció ébren tartásában itt is nagy segítség az aposztrofáltak (magyar nép, híres magyarság, édes haza, nemes ágból lett rabtársak, a feleség Máriássy Anna, édes haza, szentséges Jehova) hullámzása. A mindkét versben előforduló idegenek, illetőleg a privilégiumok értelmezését elősegítendő ugyanakkor érdemes a szövegeket együtt olvasnunk a Visszajár az idő, az világ (f)elfordult… kezdetű vers bármelyik változatának zárlatával, illetőleg Turóczi-Trostler József ennek világirodalmi összefüggéseit bemutató tanulmányával (Turóczi-Trostler 1961).

Az 1964-es kézikönyv említett fejezetében Klaniczay arról is értekezik, hogy elsősorban Zrínyi környezetében a „katonaének” típusába sorolható versek is átpolitizálódtak, s főleg Petkó Zsigmond Panaszolkodással, keserves jajszóval és Gondolkodjál, szegény magyar… kezdetű verseiben mutatja ki ezt a tendenciát. Érdemes ugyanakkor ezeket a megállapításokat együtt olvasni a Stoll által írottakkal, aki az első kötet 65. (A vitézi és hazafias költészet), valamint a második 40. (Hagyományos énektípusok) fejezetében – anélkül, hogy a folytonosságot külön is hangsúlyozná – a 16. században kialakult hagyományos katonaének (militaris cantio) szívós továbbélését mutatja be. Az 1590-es években Sárközi Máté által szerzett Segétségül az nagy Istent ki híja… és Sok szép hadak majd indulnak… kezdetű verseket elkülöníti ugyan a magas művészi szférába emelkedő Balassi költészetétől, de a szűkszavú, a tényeket, kommentárokat vagy hasonlatokat nélkülöző leírásoktól nem tagadja meg a költői erőt s idézi is a legszebbnek tartott részletet:

Kopja törik, szablya fénlik, fő esik,
Szű irtózik, szín változik, seb esik,
Sas holttestben hízik, vérrel részegedik.

Én viszont úgy gondolom, hogy a csatákban történteknek ez a tárgyszerű részletezése még mindig közelebb áll Balassi Katonaénekének konkrétumokban ugyancsak gazdag csataleírásához, mint ahhoz a fennkölt retorizáltsághoz, amelyet az imént elemzett gyászba öltözött hazafias versekben figyelhettünk meg. Különösen érdekesnek tarthatjuk ebből a szempontból a katonákat vezérlő eszményeknek prédikátoros didakszist nélkülöző finom jelzését a Cantio de militibus (RMKT 17. sz. 1, 18. sz.) alábbi részletében:

Sok szép hadak majd indulnak,
Köztek szép zászlók lobognak,
Dobok, trombiták harsognak,
Mikor Jézust kiáltonak.”

Természetesen gondolhatunk itt Balassi nagy versének lobogós kopjájára vagy a trombita ottani riadására is, de nyomatékosabban emlékeztetnék arra, hogy Balassi is Jézushoz kiáltva kéri, hogy vigye katonáját vitézségre. Az akrosztichonban fölös betűket is tartalmazó vers jelenlegi változatában talán hosszabb az eredetinél, így a zsidó-magyar történelmi párhuzamot kissé tudálékosan emlegető strófák esetleges elhagyásával még a jelenlegi hosszadalmasságot valamelyest nélkülöző eredeti feltételezése sem kizárt. Bárhogyan is van, Balassihoz hasonlóan Sárközinél is a keresztény spiritualitás természetes, a szájbarágást mellőzni tudó megjelenítéséről van szó. Mint egy korábbi dolgozatban (Balázs 2005, 51–62) már kifejtettem, hasonló történik a törökökkel Allát, a magyarokkal pedig Jézust kiáltató Cantio de militibus pulchrában is, amelyről összeállításunkban Jankovits László írt az eszmei és poétikai sajátosságokat rendkívüli érzékenységgel kibontó tanulmányt. Hadd emlékeztessek arra is, hogy Balassihoz (Te vagy szál kopiám, te vagy éles szablyám, jó lovam hamarsága, / Elmémnek vezére, karjaim ereje, én szívem bátorsága…) hasonlóan Sárközinél is azt olvassuk, hogy Isten a vitéz szablyák élessége és a karok vitézsége. Széles körben elterjedt szóhasználatról lehet itt szó, s természetesen nincs jelentősége annak, hogy Sárközinél inkább az Atyaistenről, mint a Fiúról beszél, hiszen Balassinál is természetes módon vezérli Krisztus az ótestamentumi szereplőket is. A századvégnek ez az ismeretlen költője kétségtelenül kissé didaktikussá válik, amikor arra oktatja a katonákat, hogy „Szégyent vallnak, kik elfutnak, / Azok nyernek, kik próbálnak”, de az ismételten szembeötlő lehet, hogy lényegében a Cantio de militibus pulchra Hegedűs–Beke konfliktusának közelében járunk, s Balassi második himnusza sincs messze, hiszen ott is szégyen az, ha a katona „hátat ád ellenségnek.”

Mondanom sem kell, hogy még közelebb láthatjuk Balassit ehhez a katonaének-hagyományhoz, ha a vitézség és az emberség szavak értelmezésében A. Molnár Ferenc javaslatát követjük, s nem a reneszánsz kori tudós értekezések studia humanitatisára, hanem a vitéztársakat a bajban, cserben nem hagyó emberséges segítőkészségre gondolunk az emberség példája és a vitézség formája olvasásakor. Mondandóm célja mégis inkább e hagyomány kiterjedt voltának s annak hangsúlyozása, hogy Sárközi két ránk maradt versében mindez néhány axióma (az Istenbe való bizakodással harcolunk az országunkat veszélyeztető pogány ellen) pőre és egyszerű, az áradó veszedelmet és a könnyes gyászba öltözést egyaránt mellőző strófákban történik meg.

Ez a szófukarság bizonyos időtlenséget is kölcsönöz ezeknek a verseknek, amit kitűnően példáz a Szentsei-daloskönyvben ránk maradt Zöldítsed Úristen… kezdetű katonaének (cantio militis) esete. A vers először Jankovich Miklós másolatában és átalakítva Vitéz Thúri György énekeként jelent meg 8 strófára rövidítve, ahol a vers kolofonjában az állott, hogy „Az ezerötszázban és az negyvennyolcban / Éneklé Thúri György vérszomjúzásában”. Később Thaly Kálmán is kiadta, ám a hamisítás felismerését megnehezítette, hogy a törökök elleni akcióra biztató költemény harmadik versszaka a célba vettek közül kettőt is megnevez, deli kortván és menhet (talán mehmet helyett áll ez a kéziratban) foglyul ejtését helyezi kilátásba. Ezek azonban azonosíthatatlan személyek, még az sem biztos, hogy tulajdonnevekről van szó, s nagyon valószínű, hogy a kortárs olvasók, vagy hallgatók is szabadon behelyettesíthető megjelölésnek tekintették. A hamisítást leleplező Horváth Jánost nem is ez vezette nyomra, hanem a kolofon „vérszomjúhozásában” kifejezése (Horváth 1914). Ezt követően jutott el a vizsgálat a Szentsei-daloskönyvvel való szembesítésig, ahol a 10. és 11. versszak a következőképp szerepel:

Az ezerhatszázban és az negyvennyolcban
Éneklé ezeket egy ifjú magában.
Aki ezt hallgatja, vitéz akar lenni,
Az énekmondónak kész legyen pénzt adni.

A 17. század derekán keletkezett vers tehát valamiféle toborzóének is lehetett, amely egyben a Sárközinél látott módon Istenhez könyörög segítségül, s célját hasonló konkrétsággal a minél több török fej begyűjtésében látja, s abban, hogy „pogány vérében mossuk fegyverinket.” A szikár megfogalmazástól nem csupán a vérszomjúzás idegen, hanem még az is, hogy a szokásos jelzők (fertelmes, istentelen stb.) bármelyikét is ráagassa a pogányra.

Éppen a didakszis hiánya késztetethet bennünket arra, hogy Stolltól eltérően ide soroljuk a Pöngését koboznak… kezdetű, sokak által méltatott költeményt is. Felbátoríthat erre bennünket az is, hogy az irodalomtörténészek egyre kevésbé tekintik Madách Gáspár vagy Rimay János költeményének, nem kizárt tehát, hogy Bitskey Istvántól (Bitskey 1979, 225–234) eltérően ne a tudós sztoikus-manierista költői környezethez, hanem a katonák világához kössük. Nem csupán a vers utolsó sora szól emellett („Koboz igen illik katonák karjaiban”), hanem az is, hogy még csak utalás sincs a koboz hangja által kiváltott szomorúság bármiféle bölcseleti megalapozottságára, s a bujdosó elme gondban gyötrődéséről beszélő sorok inkább a köznapi lét bajaira látszanak utalni. Egyáltalán nem bizonyos tehát, hogy a kodikológiai megfontolások alapján az 1630-as években a kódexbe bekerült versben akkor is észlelnénk a késő reneszánsz sztoikus filozófia jelenlétét, ha nem jött volna szóba korábban Rimay János szerzősége. Mi tehát éppen a tömörséggel párosult meghatározatlanságot tekintjük a vers legfontosabb erényének, s óvakodnánk attól, hogy a vers üres helyeit olyasmikkel töltsük ki, hogy a tehetetlen énekes melankóliája hajlik itt át a divatos filozófiai áramlatba, vagy hogy „az életét naponta kockára tevő végvári vitéz érezhette át ilyen intenzitással, hogy a végvári élet alkonya a független Magyarország gondolatának megsemmisülését is magában hordozza.” (Bitskey 1979, 231.)

A mezőny sokszínűségének a jele ugyanakkor, hogy a Balogh Zsigmond személyéhez kötődő Bánatimnak örvényében… kezdetűnek már a felütése is közelít valamelyest a nagy siratók pátoszához, s ezekre emlékeztetően később is él a képes beszéd eszközeivel (homályba merült napjáról és gyászba öltözött csillagáról beszél). Talán ezzel is összefügg, hogy a haza gyászáról is megemlékezik, jóllehet konkrétumok gyanánt a szülőföld és a vitézi társak szerepelnek. Stoll szerint a reneszánsz líra bizonyos sztereotípiái (az emberrel játszó szerencse, tünékeny tündér) mutathatók ki a talán már a szóbeliség által is formált Szerencsét próbáltam, csatákon forgottam… költeményben. Ezt alátámasztaná Vadai Istvánnak az a 16. századi versanyagra vonatkozó megfigyelése, hogy a páros rímű tizenkettesek nagy valószínűséggel korábban szóban terjedtek. A búcsúzás középpontjában itt is az Isten segítségébe ajánlott vitéz társak állnak.

Ez a közös eszmei és poétikai hagyomány jelenik meg aztán a nehézre fordult élethelyzetet megjelenítő s így a Szendrői hegedűs énekben olvashatókra is fogékonnyá váló későbbi szegénylegény-költeményekben. A nyomorúság fizikai megjelenítésének ez a magyar nyelvű szövegekben először a 16. században megszólaló hagyománya aktivizálódik a 17. század utolsó évtizedeire datálható versekben, amelyek közül az Egy bujdosó szegénylegény még a Pajkos énekhez is köthető az ottani latorkodás megszelídített változatának felvillantásával:

Hol nem lehet, senkit nem bánt,
Két pénz garast, ha ő elránt,
Nem sokat vét ő azeránt,
Az mint tanulta, csak úgy szánt.

Ritka kivételes alkalmat kínál ugyanakkor a Mit búsulsz kenyeres… kezdetű vers arra, hogy a ránk maradt változatok különbségei összefüggésbe hozhatók azzal a szövegkörnyezettel, amelyben fennmaradtak. Az erről készült dolgozatot felvettük összeállításunkba.

Bárhogyan vélekedjünk is ugyanakkor a Csinom Palkó keletkezéséről s kulcsfontosságú sorairól (nem biztos, hogy Keresztyén Balázs összeállításunkba felvett tanulmánya minden vitatott kérdést megold, de az eddigi álláspontok tárgyszerű bemutatása nagy erénye), kétségtelen, hogy a szegénylegények nyomorúságát bemutató versek és a sok ezer tetűt a labancok kebelibe száműző Csinom Palkó diadalittas szemléjének párhuzama a legtermészetesebben vált a szakirodalom egyik közhelyévé. Él ezzel az eljárással a vitathatatlanul a Rákóczi-szabadságharc idején született versek némelyike is, amelyek közül eszmetörténeti szempontból azok lettek a legfontosabbak, amelyekben a népi kurucságnak a nemzeti-politikai mondanivalót sajátjává tevő üzenete fogalmazódott meg. A Két szegénylegény egymással való beszélgetése vagy a Szegénylegények éneke bizonyosan kiemelkedő fontosságú ebből a szempontból, ám már a kézikönyv is azt állítja róluk, hogy inkább megverselt politikai röpiratok, még akkor is, ha a második metruma figyelemre méltó. Esztétikai szempontból kiemelkedőek viszont azok a szövegek lesznek, amelyek ettől a röpirati jellegtől eltávolodva s a közköltészet alkalmi műfajait valamelyest átalakítva szólalnak meg. Ilyen a Magyarország, Erdély, hallj új hírt… kezdetű, amelynek ébredésre és fegyverfogásra felszólító sorai („Kapádból is csinálj fegyvert”) nem nélkülözik a nagyon konkrét üzenetet, ám ez a konkrétság egyben azt is jelenti, hogy egyáltalán nem közhelyes, éles részletekben gazdag s metrikailag sem elkoptatott strófákban öntött szemléletes szemlét kapunk a szabadságharc korai eseményeiről. Még bravúrosabb a Nosza, hajdú, firge varjú, amelyet Klaniczay Tibor a szabadságharc legszebb énekeként méltatott. Mivel ez a nagy irodalomtörténész verselemzésre ritkán vállalkozott, a vers esztétikai értéket nagyon érzékenyen kibontó tanulmányát felvettük vállalkozásunkba, jóllehet nagyon meggyőzőnek látszanak Nagy Lászlónak azok az érvei, amelyet az 1689/1690-es keletkezést valószínűsítik (Nagy 1980, 228–251). Mindenesetre erre a diadalittas hangra nem szellemtelen válasz volt a Hol vagy te most, nyalka kuruc… kezdetű gúnyvers, amely az ubi sunt formula fölhasználásával örvendezik az egykor díszesen és fess módon feszítő kurucok eltűnésén. A vers több változata a másolat helyét is aktualizálva veszi elő a kőszegi, sümegi vagy szombathelyi kurválkodás epizódjait, felrója a célba vetteknek, hogy a nemeseket nem becsülték, sőt azt is, hogy a szegényeket szidták, verték. Egyes változatok utolsó strófái az utolsó kurucok még meglévő maradékait is szaladásra biztatják a közeledő német elől.

HIVATKOZÁSOK

Ács Pál–Székely Júlia, „Mit jegyez ez a kép?” = Mint sok fát gyümölccsel…: Tanulmányok Kovács Sándor Iván tiszteletére, szerkesztette Orlovszky Géza, Bp., Eötvös Loránd Tudományegyetem, Régi Magyar IrodalomtörténetiTanszék, 1997, 29–33.

Balázs Mihály, Vitézek, mi lehet…: A Katonaének elemzéseinek mérlegelése, Hungarológiai Közlemények: A Magyar Tanszék Folyóirata, 2005(36/1), 51–62.

Bene Sándor, Szövegaktus, ItK, 107(2003/6), 628–702.

Bitskey István, „Hol vagy te most, nyalka kuruc”: Kutatástörténeti szemle = B. I., Religió, stúdium, literatúra: Tanulmányok a régi magyarországi irodalmi műveltségről, Bp., Universitas, 2013 (Historia Litteraria 29.), 279–286.

Bitskey István, Pöngését koboznak… = A régi magyar vers, szerkesztette Komlovszki Tibor, Bp., Akadémiai, 1979 (Memoria Saeculorum Hungariae), 225–334.

Esze Tamás, Újváry Tamás versei: Katolikus hang a Rákóczi-szabadságharc költészetében, Itk, 69(1965/2, 1965/3), 217–235, 348–363.

Horváth János, Thúry György éneke, Irodalomtörténet, 3(1914/6–7), 393–401.

Imre Mihály, Egy rímtoposz históriája (nép – szép – kép – ép … tép), ItK, 88(1984/4), 399–426.

Keserű Bálint, A magyar protestáns-polgári későhumanizmus néhány problémája, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 6(1966), 3–21.

Keserű Bálint, A „Conspiratio Kendiana” szerzője, ItK, 67(1963/3), 360–368.

Nagy László, „Nosza rajta, jó katonák, igyunk egészséggel!”: Gondolatok két kuruc katonadal eredetéről, HtK, 27(1980/2), 228–251.

Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból I.: Késő-reneszánsz, manierizmus és kora-barokk, szerkesztette Kovács Sándor Iván, Bp., Osiris, 1998 (Osiris Tankönyvek).

Turóczi-Trostler József, A tótágast álló világ: Két régi versünk képzettörténeti és irodalomtörténeti vonatkozásai = Magyar irodalom – világirodalom: Tanulmányok, Bp., Akadémiai 1961, 281 – 307.

Varga Imre, A nemesi verses pasquillus, ItK, 67(1963/3), 287–302.

15.1.  Csörsz Rumen István: A XVI–XVII. századi örökség a XVIII. században

Négy területen (vágáns hagyomány, virágének és utódai, oktató és alkalmi költészet, gravaminális műfajok, azaz panaszénekek, jeremiádok, keservesek, bujdosóénekek) vizsgálja a 16–17. századi szövegtípusok továbbélését a 18. században, ám közben a hagyományozódás általános törvényszerűségeiről és folyamatairól is fontos megállapításokat tesz. Így kap hangsúlyt, hogy különösen a mulattató szövegek hordozói a nagy kollégiumok diákjai voltak, s a 18. századra egyre gazdagabb kollégiumi költészet a nem iskolai gyökerű vershagyomány szinte egészét magához vonzotta. Hasonlóan fontos a nyomtatott és kéziratos létezés következményeinek árnyalt bemutatása. Míg az egyházi népénekek esetében minden felekezetben érvényesült a nyomtatott énekeskönyvek szabványosító hatása, addig a világi versek esetében ez nem történt meg. Míg a nyugat-európai irodalmakban már a 17. századtól nagy számban jelentek meg kötetes formátumú „chapbookok, Flugblattok, a francia, az angol vagy a német olvasók-éneklők számára”, addig nálunk csak a 18. századból maradt fenn néhány jóval kevesebb verset tartalmazó aprónyomtatvány. Az is igaz ugyanakkor, hogy míg a kéziratos énekeskönyvek többnyire saját használatra szabottak és ebben az értelemben személyesebbek, a ponyvanyomtatványok személytelenül eklektikus jellegűek voltak.

A felsorolt egységek mindegyikében olvashatók finom megfigyelések, a tanulmány egyik legfontosabb mondandója mégis a motívumok vándorlása a különböző témájú szövegek között. Kitüntetett figyelemre méltók a kuruc tárgyú versekről elmondottak. Kiderül, hogy csak a Rákóczi-szabadságharc eseményeire reflektálók egyediek s nem a korábbi használatban kicsiszolódtak, a kuruc allúziókkal bíró egyéb alkotások olyan jóval korábbi, politikai üzenet nélküli keservesek és bujdosóénekek voltak, amelyekre csak később rakódott rá a kuruc üzenet. Másfelől a kultuszértékűnek tartott siratók, benne a Rákóczi imájaként emlegetett Győzhetetlen én kőszálom… kezdetű fohásszal, későbbiek, a 18. század dereka táján keletkeztek.

15.2.  Szilasi László: Hajlam a búra
A magyar irodalom panaszos alaphangjának retorikai gyökerei a régiségben

Gerézdi Rabán megfigyeléséből kiindulva rekonstruálja a 19. század első felében kanonizált Balassi- és Rimay-kép keletkezését. Megállapítja, hogy a honszerelmet középpontba helyező elképzelés ősforrása egy Döbrentei Gábor által 1738-ban álnéven megjelentett, istenes verseket tartalmazó antológia volt, amely a két költő ebből a szempontból kulcsfontosságú szövegeinek mindegyikét, így Rimay Oh szegény megromlott… kezdetű versét is Balassinak tulajdonította. Az ugyan nem bizonyítható, hogy Kölcsey a Himnusz írásakor ismerte ezt a verset, de az igen, hogy ismerte a hagyomány továbböröklésében meghatározó szerepet játszott két költeményt, Bónis Ferenc keservét és a Rákóczi-nótát. Ezek invenciózusan alkalmazták a két nagy 16. századi költő leleményének legszívósabban továbbélő mozzanatát, a panaszos megszólítást és annak metaforikus narratív argumentációját. Ez olyan keretet kínált, amely problémamentesen tudta magába foglalni a változó módon jelentkező konkrét történeti kontextusokat. A Himnusz költője ebben az értelemben a szerkezet valamennyi elemét örökölte a hagyományból, a beszédhelyzetet illető újítása is felfogható Rimay nagy verse befejező strófájában olvasható javaslat és program (Keseregj, sírj, kiálts, Istenedhez velem) megvalósításaként: a beszélő a közösséghez való beszédet és az Istenhez fordulást egyetlen beszédszituációban összegezte. Az Istenhez való odafordulásban tehát Bónis Ferenc keserve lehetett a minta, míg a képviselő beszédet a Rákóczi-nóta példázta. Kölcsey Himnuszának paraklétoszi hangütésében ezek úgy tudtak összeolvadni, hogy maradandó mintát kínáltak fel „a (magyar irodalmat talán egészében is jellemző) patetikus nemzeti panaszosságra.”

15.3.  Kruppa Tamás: Testvérviszály a Báthory-családban: az Igön szép história és háttere

A dolgozat kiindulópontja az 1594-es drámai erdélyi eseményekről írott magyar és német nyelvű históriás ének összehasonlító vizsgálata. Megállapítja, hogy az eddigi felfogástól eltérően a német szöveg nem magyar alapján készült, nem lehetett a forrása egy olyan magyar szöveg, amely a most olvashatónál bővebb volt. Az eddigi forrásbázis kiegészítéseként a szerző bevonja a vizsgálatba azokat az olasz, latin és spanyol nyelvű beszámolókat, amelyek közvetlenül a török elleni hadjáratot ellenzők kegyetlen kivégzése után íródtak. Megállapítható, hogy ezek két csoportra oszthatók. Egyfelől nem sokkal az események után megíródtak olyan szövegek, amelyek Báthory Zsigmond és az udvarában helyet kapó jezsuiták érdekeit szolgálták. A másik szövegtípus az erdélyi szászok nézőpontjából mutatja be az eseményeket. Ez a megoszlás figyelhető meg a ránk maradt két, német és magyar költeményben is. A magyarban az erdélyi vitézeket harcba szólító felhívás nyilvánvaló aktualizálásnak tekinthető. Ennek előzményei lehettek a „törökös” urak ellen írott paszkvillusok is. Ilyenek létéről és terjesztéséről Bethlen Farkas is beszél históriájában. Ezek a gúnyiratok ugyan nem maradtak ránk, de létezésüket nem indokolt kétségbe vonni, hiszen egyáltalán nem kivételes az ilyen kéziratban terjesztett írások nagy pusztulása, s a tizenöt éves háború propagandájában szinte törvényszerű újításnak tűnik ezek megjelenése.

15.4.  Ács Pál: „Ha kérdi Isten, Káthay, tetőled”
Pázmány vitairata Bocskai haláláról

A bevezetés áttekinti Bocskai kancellárja életrajzát és a kortárs történetírók nyilatkozatait. Ezt követően új források bevonásával tesz javaslatot meggyilkolásának okaira. Az egyik új forrás a Velencébe küldött követjelentések egy részlete, amelyben olyan mozzanatok olvashatók, amelyek szinte azonosak a szatirikus epitáfiumban szereplőkkel. Még jelentősebb, hogy Pázmány Péter Logi alogi című vitairata egy magyar nyelvű verses famosus libellus, vagyis gúnyirat cáfolatát tartalmazza. Ez – bizonyítékok híján – üres vádaskodásnak tartja az epitáfiumban is olvashatókat, de jóval részletesebben cáfolja azokat a vádakat, amelyek a protestáns hajdúprédikátorok által írott korabeli versekben rendre felbukkannak: a zsarnokoskodó római pápa a lábát csókoltatja a világi fejedelmekkel, a neki nem tetsző uralkodók megmérgezésére törekszik, pénzért osztogatja a bűnbocsánatot. Feltűnő, hogy Pázmány irata Káthay védelmezésében jóval visszafogottabb, mint e vádak cáfolatában. Ács szerint az is meggondolkodtató, hogy a korábban katolikus hitét protestánsra cserélő Káthay 1606-ben újra katolizált s több jel szerint kapcsolatokat tartott fenn Bocskai erdélyi katolikus ellenzékének legelszántabb vezetőivel, Sennyei Pongráccal és Kornis Boldizsárral. Ezek környezetében gyakran elhangzott, hogy szükségesnek tartanák a protestáns fejedelem kiiktatását. A tanulmány tehát azt sugallja, hogy Káthay talán teljesen ártatlan mégsem lehetett, mert akkor Pázmány nem habozott volna katolikus mártírt csinálni belőle.

15.5.  Fazekas Sándor: A Sebes agynak késő sisak

A negyvenegy szereplőt felvonultató kéziratos versciklus Komlovszki Tibor gondozta kritikai kiadását követő lényeges új eredmény a forrás megtalálása: bizonyossá vált, hogy Johann Joachim Rusdorf Elegidia et poematia epidictica című műve a magyar szöveg forrása. Olyan mű, amely kapcsolatba hozható a korszak nagy történeti tablója, a Theatrum Europaeum képanyagával is. A magyar átdolgozó kezében egy olyan változat volt, amely nem színpadként, hanem gyász-, illetőleg sírverssorozatként értelmezte a kompozíciót. A szövegforrás Juhász Leventével elvégzett azonosításán túl a mostani tanulmány egy eddig figyelmen kívül hagyott kézirat (OSZK Quart. Lat. 1764) alapján azt is megállapítja, hogy a magyar változat készítője a mondott mű egy Rusdorf által I. Rákóczi György fejedelemhez eljuttatott kézirata alapján végezte munkáját. Ezt az elképzelést a pfalzi diplomata és I. Rákóczi György közötti kapcsolatok újabb dokumentumai is alátámasztják. Megállapítható tehát, hogy az élénk érintkezés során egy olyan kézirat került Erdélybe, amelynek másolata ma is fellelhető.

A dolgozat a továbbiakban megállapítja, hogy a magyar szövegben foganatosított változtatások egy része a nálunk kevésbé ismert történelmi alakok pontosabb leírására, másrészt a Habsburg-tábor elleni polémia élesebbé tételére irányult. E tekintetben Fazekas kapcsolódik azok koncepciójához, akik szerint a Sebes agynak késő sisak című versfüzérben a korábban elképzeltnél gyengébb a sztoikus filozófiai hagyomány jelenléte. A domináns szólam közelebb áll a kálvinista felekezeti polémiák, mint a késő reneszánsz interkonfesszionalizmus hangvételéhez. Fazekas ugyanakkor továbbra is Prágai Andrást tartja a legvalószínűbb szerzőnek. Szerinte uralma kezdetén I. Rákóczi György még korántsem volt a református felekezet olyan harcos képviselője, mint amilyen a későbbiekben lett. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a mérsékelt Rákóczi és Prágai között konfliktus alakult ki ebben a kérdésben. Ez magyarázatot adna arra, hogy a bizonyíthatóan az 1630-as évek elején, tehát Bethlen Gábor halála után keletkezett műben miért az előző fejedelem és nem Rákóczi lép fel Erdély képviselőjeként.

15.6.  Balázs Mihály: „Mit búsulsz kenyeres…”

A dolgozat arra tesz kísérletet, hogy összefüggést teremtsen a 18. századi másolatokban és egy 1800 körüli nyomtatványban ránk marad vers változatai és az ezeket megőrző kéziratos énekekönyvekből kirajzolódó szövegkörnyezet között. Már az eltérő kolofonváltozatok is nagy szórtságot mutatnak a szerzőt és az időpontot illetően és a 17. századi RMKT 10. kötetében olvasható elképzeléstől eltérően ezekből legfeljebb arra lehet következtetni, hogy a szöveg nem keletkezhetett 1668 után. Mivel a verset megőrző kéziratos énekeskönyvek vegyes tartalmúak, a szövegkörnyezetre célzó vizsgálatok csak beszédesnek látszó, de bizonyos lazasággal kezelendő tendenciákig juthatnak el. Megállapítható viszont, hogy a Zsoldos Xavér bencés szerzetes által összeállított, a hitetlenséget, valamint a protestáns felekezeteket elmarasztaló gyűjteményben (Stoll 369) a verset egy didaktikus, a benne megfogalmazott életfilozófiát szatirikusan összegző strófa vezeti be: „Éljünk, míg élhetünk, ameddig élhetünk, / Együnk, míg ehetünk, ameddig ehetünk, / Igyunk, míg ihatunk, ameddig ihatunk, / Azután pediglen bizony csak aludjunk.” Ugyancsak beszédesnek tekinthető, hogy a különböző embercsoportokat (cigányok, deákok) elmarasztaló gúnyverseket gazdagon tartalmazó Furuglyás-énekeskönyvben (Stoll 272) egy olyan változat szerepel, amelynek beszélője önostorzóan megérdemeltnek tekintett nyomorúságát a folytonos kocsmázására vezeti vissza. A tudósabb jellegű költeményeket tartalmazó Lőcsei énekeskönyv (Stoll 1080) roppant érdekessége, hogy a versnek címe van (Aria de Kenyeres), s hogy a második strófában nem édes pajtását, hanem édes Istenét szólítja meg. Így az sem kizárt, hogy a vers beszélője önmagával folytat párbeszédet. Nem minden esetben lehet kimutatni ilyen összefüggéseket, de az említést érdemel, hogy a legkorábbra datált gyűjtemény, a Szentsei-daloskönyv (Stoll 168) antológia jellegű összeállításnak látszik, s ezzel talán összefügg, hogy nem tartalmaz egyéni szituációra és a versben beszélő helyzetére vonatkozó reflexiókat. Az eltérésekkel együtt a vers ritka intenzitással jeleníti meg a nyomorba került ember világát, ám az nem állítható, hogy ez lenne költészetünkben e nyomorúság minden vallásos vigasz nélküli ábrázolása.

15.7.  Keresztyén Balázs: A „Csinom Palkó” kezdetű költemény kárpátaljai vonatkozásai

A tanulmány első része szemlét tart a Thaly Kálmán által pajzán kuruc dalnak tartott költemény eddigi értelmezései fölött. Előbb Esze Tamás és R. Várkonyi Ágnes felfogását ismerteti: a vers a Rákóczi-szabadságharc kezdetén keletkezett toborzó ének. A parasztokról Apáti Ferenc Cantilenájára emlékeztető megvetéssel beszélő strófa azok ellenében hangozhatott el, akik az egy-egy településnek örök szabadságot ígérő pátens ellenére – az egész közösség felemelkedését veszélyeztetve – nem akartak a kurucok oldalára állni. Ezután látható egyetértéssel ismerteti Nagy László hadtörténeti érvelését arról, hogy a vers 1681 után, de még a 17. században keletkezhetett. A legfőbb érv az, hogy a labancok gúnyos lefestése során a versben beszélő olyan fegyvereket tulajdonít nekik, amelyek a 18. században már nem voltak használatban.

Sor kerül a „Csinom Palkó, Csinom Jankó” megszólítás eltérő értelmezéseinek bemutatására is. Käfer István szerint a csin (tett, cselekedet) szlovák szó eszközhatározó esetben álló alakjával van dolgunk, az első sor tehát az jelenti, hogy tettre Palkó, tettre Jankó. Martinkó András úgy véli, hogy a szó ilyen használata nem mutatható ki a szlovák nyelvben, ugyanakkor magyar nyelvtörténeti adatokkal igazolható a csino alak és rokonai állathívó szóként való előfordulása: a vers beszélője tehát a lovait szólítja meg kedveskedve.

Sebestyén Balázs szerint a kicsinyítő csino szóra csak akkor gondolhatnánk, ha kis csikóról lenne szó, ám itt nyilvánvalóan harci paripákkal van dolgunk. Másfelől nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Rajta, Miska, rajta sorban a személynév bizonyosan nem lóra, hanem a harcostársak valamelyikére vonatkozik, tehát nagy valószínűséggel az első sorban is ilyenekről van szó. A megoldást az ukrán alak szolgáltatja, ahol a csin szó rend, forma jelentésben is használatos. Az első sor tehát arra szólítja fel Palkót és Jankót, hogy új rangjuknak és öltözéküknek megfelelő módon viselkedjenek. Ukrán anyanyelvű férfiak felszólítása lenne tehát az első sor, s ez összefüggésbe hozható azzal, hogy az 1680-as években, a Thököly-felkelés idején Ugocsa megye fontos hadi események színtere volt.

15.8.  Klaniczay Tibor: A Rákóczi-szabadságharc legszebb éneke

Az Erdélyi hajdútánc fontosságát rendhagyó szerkezete miatt nem ismerték fel az irodalomtörténészek. A tárgy egy székely katona hazalátogatása, aki beszámol magyarországi és erdélyi hadi tapasztalatairól. Kitűnő szerkezeti megoldás, hogy a hazatérés ténye csak a vers végén szerepel, s így az időrend felcserélése lehetővé teszi jelen és múlt egymás mellettiségét. A tánc vidám képeivel intonált kezdet sodró lendületet ad. Az első három strófa nem is más, mint a katona vidám kurjongatása, a táncra való felszólítás és a román dudások biztatása. Az utána kibontakozó szaggatott elbeszélés állandóan utal a jelenre. Nincs tehát összefüggő mese, külön áll és strófákba tagolt az egyes városok, vidékek jellemzése. A paraszt ember szemével látott világban nem találkozunk a szegénylegény-versekben olvasható fejlett politikai állásfoglalással. Ez itt nem is lenne helyénvaló az otthon viszontlátásának hangulatában.