Klaniczay Tibor

A Rákóczi-szabadságharc legszebb éneke

Megjelent: Irodalomtörténet, 42(1954/1) 19–22.

[A hozzászóló a szabadságharc költészetének néhány művészi problémájával foglalkozott és főleg arra a kérdésre igyekezett választ adni, hogy mennyiben jelentett költészetünk fejlődésében új szakaszt a Rákóczi-kor gazdag hazafias lírája. Az erre vonatkozó fejtegetések megjelentek a Csillag 1954. évi februári számában, »Kapádból is csinálj fegyvert!« címmel (269–278 l.). Az alábbiakban a hozzászólás befejező részét, az Erdélyi hajdútáncnak – a Csillag említett közleményéből kimaradt – elemzését, közöljük.]

E költészet művészi színvonalának az érzékeltetéséhez vizsgáljuk végül meg a Rákóczi-kor talán legszebb énekét, az Erdélyi hajdútáncot. Első olvasásra bonyolult, nehezen érthető versnek tűnik. Ez azonban nyelvi nehézségekből ered és abból, hogy a vers néhány utalásának értelme számunkra homályban marad. Ha azonban leküzdjük ezeket a nehézségeket, feltárul előttünk az ének minden szépsége, művészi gazdagsága.

A vers tárgya egy székely katona hazalátogatása, miután a kuruc csapatokkal végigharcolta már Erdélyt és Magyarország egy részét. Elmondja a versben tapasztalatait, jellemzi azokat a tájakat, városokat, amerre megfordult és köszönti szülőföldjét, szeretteit. Mindez egy szilaj tánc keretében történik, az ének első három szakasza nem is tartalmaz mást, mint a hazaérkező katona vidám kurjongatásait, a táncra való felszólítást, a román dudásokhoz intézett bíztatását. A táncnak a ritmusában és hangulatában a táncot járva, kezd bele elbeszélésébe, de közben állandóan utal a jelenre, a tánc, a mulatság mozzanataira. Egy-egy strófán belül gyakran csak az első sorokban szól harcai színhelyéről, az utolsókat pedig közvetlenül a jelenlevőkhöz intézi: bort követel a gazdától, valamelyik lányt csalogatja vagy az egyik táncossal kötődik. Bravúros szerkezet ez, Arany Tengerihántás-át juttatja eszünkbe. Egyszerre, egymásba fonódva bontakozik ki előttünk a múlt: a katona által bejárt országrészek és a jelen: a rég nem látott falubeli érkezésének hírére összecsődülő és táncra perdülő, a megvendégelésben szorgoskodó és bámészkodó ismerősök, szomszédok. A költemény kiválóan érzékelteti, hogy nem egy megrendezett mulatságról, hanem az öröm spontán kitöréséről van szó, azzal pedig, hogy a katona szavai a tánc ritmusához igazodnak és az éneket át meg átszövik a tánc képzetei, mozgásba lendül ez a színes falusi zsánerkép. Helyenként az elbeszélésben emlegetett városok és vármegyék is táncra perdülnek »Előljárja, rátoppantja Doboka vármegye.«

A katona elbeszéléséből nem kerekedik ki valamilyen történet, összefüggő mese; külön-külön áll az egyes városok, vidékek találó jellemzése. Milyennek látja ez az egyszerű katona az országot? Erre adnak feleletet egyes strófái s rávilágítanak arra, mennyire kinyitotta a szabadságharc az egyszerű parasztok szemét. Van a szavaiban valami fölény; olyan katona szólal itt meg, aki már nincs beleragadva eldugott falujába, hanem világot látott, tud összehasonlítani, ítélni. A városokról, a várakról szólva nyoma sincs szavaiban annak a néha szinte babonás tiszteletnek, amely a feudális korban az elnyomott földhözragadt jobbágyot az urak lakhelyével szemben eltölti. Ellenkezőleg jóízűen gúnyolódik rajta:

Félen tartod az nagy orrod
Déva, Görgény vára,
Barassónak az külfala
Pogácsábul rakva,
Jer ki Kata, ha köll néked
Füles habarnica.

Amikor Brassó falait a pogácsához, vagy Felsőbányát »jó kövér szalonnához« hasonlítja, valami népmesei szemlélet, a Háry Jánosok és János vitézek, történeteire emlékeztető mozzanat jelenik meg. A két hasonlat ugyanakkor kiválóan jellemzi a végre egyszer hazaérkező paraszt-katona gondolkodását, mint ahogy az egész vers tele van a különböző ételek emlegetésével. Érdeklődésének középpontjában pedig, paraszti észjárás szerint, a termés áll. Több vidékről is megállapítja, hogy »nincs búza benne« és egyben rámutat ennek okaira is: »Amaz tokos rossz kalapos, Mert azt mind megette«.

A tokos (német) által kiélt ország képe bontakozik ki a szemünk előtt és ezzel érzékelteti az ének a kis székely faluban lejátszódó jelenet hátterét alkotó szabadságharc mély értelmét. Ezt természetesen a paraszt szemével teszi: a harc azok ellen folyik, akik megeszik az ország búzáját. Az Erdélyi hajdútáncban nem találjuk meg a többi – korabeli – versből megismert fejlett politikai állásfoglalást: ez itt nem is volna helyénvaló, művészi törést okozna, nem illene a hazatérésnek, az otthon viszontlátásának hangulatába. Még a Csinom Palkó fenyegetődzéseihez hasonlókat sem találunk itt. Amennyire helyén való volt ilyesmi abban az énekben, amely az ellenséget diadalmasan üldöző katonák környezetében született, annyira nincs rá szükség a katona és az otthon megható találkozásának megörökítésekor. A kuruc énekekben elengedhetetlen politikai mozzanat itt a művészi egységhez igazodva, finom megoldásokban jelenik meg. Ilyen a búzát megevő német emlegetése és ilyen az egyik legszebb strófa is:

Haja Tisza, haja Duna,
Száva, Dráva vize!
Mindeniknek mikor árad,
Zavaros a vize;
Az német is hogy általjött,
Megváltozott ize.

A természet, a hazai folyók is részeseivé válnak itt a küzdelemnek, zavarossá válik a vizük az ellenség átkelésekor.

A hódítókkal szemben ellenséges folyók motívuma felhívja a figyelmet a népi költészet természetszemléletének a megváltozására is. A szabadságharc országot járt, németet vert katonája többet lát a természetből, mint amikor csak a jobbágyi robotot nyögte:

Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő
Gyönyörű folyása,
Nyárád vize, kedves íze,
Rózsa az illatja,
bő terméssel határidat
Isten látogassa!

Korábban aligha elmélkedett a Küküllő gyönyörű folyásán. A Nyárád jó ízét azelőtt is méltányolta és valami paraszti célszerűségnek megfelelően most is elsősorban ezért szereti, de itt már azt is hozzáteszi, hogy »rózsa az illatja«. Ezt a többletet a szabadságharc hozta, s ez emeli az éneket a költőiség oly magas fokára. A hazai táj szépségei iránt van már szeme a parasztnak, különösen a viszontlátott szűkebb haza, Erdély esetében, amely a kifosztott Magyarországgal szemben – valóságos Tündérországnak tűnik képzeletében. A természet szépségeinek ábrázolásában egészen virtuóz sorok megalkotására is képes az ismeretlen népi költő:

Könnyen csörgő, kövön pöngő
Amaz Kis-Aranyos,

Itt még a köveken tovairamló hegyi folyócska zuhogását is tudja hangutánzással és ötletes belső rímmel érzékeltetni. Említettem, hogy a kuruc katona elbeszélése nem formálódik történetté, hanem külön álló képek sorozata. Bizonyos időbeli sorrend mégis van benne: Budától, Egertől, a Dunától, Tiszától egyre közelebb kerülünk szülőföldjéhez. Es ezzel együtt növekszik a költő szeretete, lelkesedése, néha valóságos áhítata az ábrázolt vidékek iránt. Erdélyt szebbnek tartja, mint Magyarországot, Erdély többi részénél szebbnek a Székelyföldet, s ezen belül is a legszebbnek szülőföldjét, Háromszéket:

Marosszékrül, Udvarhelyrül
Megyek Háromszékre,
Szépségérül térségére,
Nincs mása Erdélyben,
Isten tartsa szaporítsa
Gabonáját benne!

Elbeszélése végére érve, a katona felszabadultan, lelkesen üdvözli »édes lakóföldjét«, majd a két zárószakaszban a felesége, vagy a kedvese felel néki, és jókedvre, örömre szólít fel mindenkit. Kitűnő szerkezeti megoldás, hogy csak itt az ének végén szerepel maga a hazatérés ténye, amely pedig időben megelőzi a tánc kezdetét. Az események valóságos sorrendjében a feleség szavai után következnének a katona táncra hívó felszólításai, melyek a vers elején állnak. Így valóságos körforgás jön létre képzeletünkben: újra kezdődik a tánc, s újra az elbeszélés. Az időbeli sorrendnek ezzel a pompás felcserélésével, illetve a jelen és a múlt egymásmellettiségével, elérte a költő, hogy énekét a tánc vidám képeivel intonálja és a költemény végére a tiszta, hamisítatlan emberi érzések harmóniájához emelkedjék fel. De további magyarázgatás helyett álljon itt a befejező három strófa:

Egészséggel, békességgel
Édes lakóföldem,
Kit sóhajtott és óhajtott
Ez napokban szívem,
Im! hogy inték, belelépék,
Megvidula lölköm.

Egészséggel, idvösséggel
Édes szép szerelmem,
Isten hozott és hordozott
Örvendetes hírben,
Itthon már ülj és velünk légy
Együtt szeretetben!

Nohát immár minden ember
Örüljön ez napon,
Nagy jókedvet, víg örömet
Mutasson ez házban:
Az én szívem, mert hazajött
Szerencsés órában!*

*Az eddigi kiadásokban a két utolsó strófa sorrendje az itteninek a fordítottja. Meggyőződésem, hogy a fenti sorrend a helyes és a kiadás alapjául szolgáló kéziratban van a hiba. Logikailag és művészileg egyaránt a »Nohát immár...« kezdetű szakasz képezheti csak a befejezést.