Kruppa Tamás

Testvérviszály a Báthory-családban: az Igön szép história és háttere

Megjelent: K. T., Tradíció és propaganda keresztútján: Fejezetek Báthory Zsigmond udvarának kultúrájából, Bp., 2015 (Humanizus és Reformáció 36) 121–142.

Az Igön szép história kritikai szövegét kiadó RMKT XVII/1 szerint az ének valamikor 1595 őszén keletkezett, erre utalnának a vers végén a török ellen vonuló vitézekhez intézett buzdító sorok. A mű az 1594 nyarán történt eseményekkel foglalkozik, amikor Erdélynek a török pártján való megmaradása vagy a háborúba való belépés volt a tét. A történtek túlságosan is jól ismertek, ezért csak főbb vonalakban vázolom fel a törökös párt bukásához vezető eseményeket.

Az 1593-ban kirobbanó tizenöt éves háború Erdélyt szorult helyzetbe hozta. Belülről megosztotta a törökös és a háborús párt küzdelme, ráadásul mindkét nagyhatalom egyértelmű politikai állásfoglalást kívánt tőle. Zsigmond már 1594 júniusában aláírt egy szerződésfélét Rudolf császárral, és megpróbálta a kolozsvári országgyűlésen elfogadtatni a törökkel való szakítást. Ez nem sikerült, amire a fejedelem lemondott, és átadta hatalmát unokaöccsének Boldizsárnak. Az országot azonban nem hagyta el, hanem Kővár várába húzódott híveit maga köré gyűjtve. Miután ez megtörtént, bevonult Kolozsvárra, ahol a rendek engedelmeskedtek akaratának, és megszavazták a háborúba való belépést. Ezután került sor Kovacsóczyék lefogására, majd kivégzésére. Lássuk most az éneket!

A versfőkben a szerző Szerdahelyi Mihálynak nevezi magát, e néven azonban három személyt is ismerünk. Az RMKT XVII/1 szerint elképzelhető, hogy a később nagy szerepet játszó és a szerdahelyi előnevet viselő Imreffy Jánosról van szó, mivel a versfőkben a név után az olvasható, hogy attia. Ez azonban véletlen is lehet. Az énekkel Asztalos Miklós foglalkozott behatóbban, aki megállapította, hogy a szerző annak érdekében, hogy az összeesküvők elvetemültségét bizonyítsa, több tényt meghamisított. Az volt a szándéka, hogy igazolja urát, ezért bélyegezte meg összeesküvőként és árulóként a kivégzett urakat.

Asztalos Miklós szerint az Igön szép história a szövegben szereplő következetlenségek miatt nem 1594. év Szent Mihály havának, azaz szeptembernek az utolsó hetében született, ahogy az utolsó versszak állítja, hanem egy évvel később, a havasalföldi hadjárat előtt, 1595 szeptemberének végén. Állítása alátámasztására Asztalos a következő érveket hozta fel (az alábbiakban csak a legfontosabbakat említem):

1. A kivégzett uraktól elkobzott vagyon beírásával, vagyis a fejedelemnek történő átadásával a rendek nem 1594 őszén, amint a 105. versszak állítja, hanem az 1595. április 16-án összehívott országgyűlésen foglalkoztak.

2. Magyarország 102. versszakban említett talpra állására nem 1594-ben, a súlyos katonai kudarcok évében, hanem 1595-ben, Esztergom visszafoglalása által került sor.

3. A pogányok elleni buzdítás (107–109. versszak) nem hangozhatott el csak a törökkel való szakítás után, 1595 szeptemberében, amikor a hatalomnak sikerült elnyernie a székelyek támogatását szabadságuk visszaadásával.

A szerző tehát annak érdekében, hogy az összeesküvők elvetemültségét bizonyítsa, és hogy igazolja véres tetteket elkövető urát, több tényt is meghamisított. Az énekben szereplő összes időpont hibás, több esetben pedig valótlant állít: Szalánczi Lászlót például nem engedték szabadon, hanem udvarháza előtt meggyilkolták (Asztalos 1925, 7–8, 12, 16–21). A következetlenségekből és torzításokból Asztalos azt a következtetést vonta le, hogy az ének „nem a való emlékezet megőrzését, hanem annak meghamisítását célozza egy politikai párt érdekében”, ezért az Igön szép história tendenciózus politikai ének, amely Zsigmond mosakodását vallásos tanulság keretébe illesztve terjeszti (Asztalos 1925).

Asztalos a súlyos és meggyőzőnek tűnő argumentumok felsorakoztatásával tulajdonképpen azt állítja, hogy az Igön szép história egyrészt propagandisztikus célból, a kivégzések hivatalos verziójaként, másrészt azért készült, hogy a vitézeket a török elleni harcra buzdítsa; egyszerre szólít fel tehát a külső és a belső ellenség elleni harcra.

Az éneknek ránk maradt egy német fordítása, amelyről Asztalos nem tudott, vagy nem vette figyelembe. A Trauschenfels által 1860-ban kiadott szöveget (Deutsche Fundgruben, 91–116) az RMKT XVII/1 részben újraközölve ismerteti, és nemcsak a német verzió létezésének tényét állapítja meg, hanem azt is, hogy a német változat a tényeket illetően jóval pontosabb, egyes helyeken bővebb is, ráadásul az események egy részét más sorrendben adja elő. A terjedelmet tekintve is jelentős eltérés mutatkozik a két szöveg közt, a magyar 110, az egyébként szintén hiányos német 172 versszakból áll. Az RMKT XVII/1 szerint ez azt bizonyítja, hogy a német fordító előtt egy jóval teljesebb szöveg volt, ugyanakkor azt állítja, hogy a magyar nyelvű az eredeti. Az ellentmondást úgy próbálja meg áthidalni, hogy feltételez egy teljes magyar szöveget, amelyből a német verzió készült volna. Ezzel magyarázható a német verzió terjedelmesebb és pontosabb szövege. Aztán a magyar eredeti elveszett és csak egy romlott másik magyar változat maradt meg, amit nemcsak az bizonyít, hogy hiányosabb, ráadásul felcseréli az eseményeket, hanem az is, hogy a dátumok szinte minden esetben hibásak. Ennek oka részben a másoló tévedése, részben pedig az, hogy az éneket egy évvel később, vagyis 1595-ben lejegyző Szerdahelyi már nem emlékezett pontosan a dátumokra. Nehezen hihető azonban, hogy egy év alatt ennyire megkopna az emberi emlékezet, és az is, hogy amint az RMKT XVII/1 sugallja, a ránk maradt magyar változat mégiscsak az eredetit őrizte meg a maga pontatlanságaival, hibáival. Erre a nehezen bizonyítható és logikailag is ellentmondó, nyakatekert hipotézisre azért kényszerült az RMKT XVII/1, mert Asztalos állításából kiindulva megpróbálta a német verziót, amely, mint látni fogjuk, feltehetően 1596-ban készült, a magyarból származtatni. Egy újonnan előkerült forrás segítségével lehetőség nyílik egy olyan hipotézis felvázolására, amely az ellentmondások jó részét kiküszöböli, és elfogadható logikus magyarázatot ad a magyar és a német változat megszületésének körülményeire. Kétségeim és kérdéseim három fő pontban foglalhatóak össze: valójában mikor készült az Igön szép história, mi a kapcsolata a német változattal, végül pedig miért készült az ének?

A mindkét változatot ismerő és ismertető RMKT XVII/1nem szentelt különösebb figyelmet az egykorú, a leszámolásokról készült beszámolók és a két ének közti szemléletbeli különbségeknek. Ez akkor válik egyértelművé, ha az összeesküvésről készült szövegeket sorra vesszük és összehasonlítjuk a bennük foglaltakat az Igön szép históriával. Ezt a munkát elmulasztotta elvégezni az RMKT XVII/1, pedig ezek a szövegek Szilágyi Sándor és Veress Endre jóvoltából már régóta rendelkezésünkre állnak. Ezek mellé tehetjük a jezsuita Szántó Arator Istvánnak rendfőnökéhez írt, Lukács László által kiadott jelentését, amelyben az összeesküvésről is beszámolt, és egy újonnan előkerült beszámolót Arnulf Uchański sulejówi apát tollából.

Le kell azonban szögeznem, hogy az események minden mozzanatát egyetlen forrásunk sem tartalmazza, és éppen az eltérések adnak lehetőséget arra, hogy a fentebbi kérdésekre választ kapjunk. Itt kell hangsúlyozni, hogy mivel most a szó legszorosabb értelmében vett propagandáról van szó, a történetírói hagyományban keletkezett szövegeket ez alkalommal kihagyom a vizsgálatból.

Az összeesküvésről írott beszámolók alapján az eseményeket röviden a következőkben foglalhatjuk össze az egykorú beszámolók és az énekek alapján: Báthory Zsigmond a császárral kötendő szövetség érdekében Gyulafehérvárra hívta össze az országgyűlést, amely megszavazta a törökkel való szakítást, de ekkor híre jött, hogy a tatárok betörtek az országba, akik ellen Báthory Zsigmond unokatestvérét, Boldizsárt küldte. Boldizsár elindult, de nem állta útjukat. A törökpárti urak kihasználván a helyzetet, Tordára hívtak össze egy gyűlést, amely megsemmisítette a gyulafehérvári végzéseket. A fejedelem Kővárba menekült. Az urak először azt tervezték, hogy kiadják a Portának, ezért egy ideig még az élete sem volt biztonságban, a Zsigmond híveit mozgósítani, illetve a külföldet értesíteni szándékozó Carrillót elfogták, de nemsokára szabadon engedték, aki a közben a Kővárban meghúzódó urához csatlakozott, ahová nem követték az összeesküvők. Ezután Boldizsár fejedelemmé akarta választatni magát, az összegyűlt rendek azonban Huet Albert nagyszebeni királybíróval az élen megtagadták az elismerést, mondván, hogy már van törvényes uruk. A lázadók a megígért büntetlenség tudatában maguk mentek a fejedelem elé, aki úgy tűnt, megbocsátott nekik. A kék darabontok megszállták Kolozsvár kapuit, majd őrizetbe vették a templomból kifelé igyekvő urakat. Ezután következtek a kivégzések, de nem egyszerre, hanem különböző időpontokban.

Veress Endre forráskiadványában négy egykorú, de datálatlan beszámolót publikált, két olasz, egy latin és egy spanyol nyelvűt. Ez utóbbit tévesen szeptemberre datálta, jóllehet a szövegből egyértelműen kiderül, hogy leghamarabb októberben készült, mivel utal Carrillo október 6-ai jelentésére. A spanyol nyelvű jelentés bizonyosan Don Guillén prágai spanyol követtől származik, aki az összeesküvésről szóló információit is valamelyik jezsuita, talán éppen Carrillo beszámolójából merítette. Az olasz nyelvű szövegeket a római Vallicelliana könyvtár őrzi. A kódex, amelyben megtalálhatóak, az akkori lengyelországi pápai nuncius, Germanico Malaspina leveleit tartalmazza. A beszámoló ezért valószínűleg tőle vagy környezetéből, talán éppen Uchańskitól származott. Mindkét szöveg meglehetősen elnagyoltan egy-egy motívumot kiemelve tárgyalja az eseményeket, ezért a továbbiakban nem foglalkozom velük (Documente IV, 123–125, 126–129). Más a helyzet a harmadik, latin nyelvű változattal, amely a Biblioteca Vaticana Ottoboniani-gyűjteményében található. A továbbiakban lelőhelyéről Ottobonianinak fogom nevezni. Szerzőjének kiléte ismeretlen, róla annyit tudunk csak meg, hogy beszámolóját egy erdélyi személy leveléből kivonatolta. Ez a változat a legrészletesebb, ugyanakkor egyes részleteket, például a fejedelem elleni gyilkossági kísérleteket, éppen csak érinti. Mindegyik beszámoló datálatlan.

Ugyancsak Veress adta ki az 1595. május 2-án készült Kurzer Berichtet, amely gyilkossági tervről nem tud, csupán arról, hogy az urak át akarták adni a fejedelmet a töröknek. Ez utóbbi a Hofkammer anyagából került elő, a feljegyzés Ferdinand Hofman udvari kamarai elnöknek készült. A címzésből egyértelműen kiderül, hogy a szászoknak az összeesküvés meghiúsításában játszott szerepét és érdemeit kívánta kiemelni.

Ugyancsak a Kurzer Bericht címet viseli az eseményekről beszámoló rendkívül érdekes irat, amelyet Szilágyi Sándor adott ki az Erdélyi Országgyűlési Emlékek 3. kötetében. Ez az irat, amelyet a továbbiakban a hátlapjára írt feljegyzés alapján inkább Siebenbürgische Handlungként fogunk idézni, azért különösen izgalmas olvasmány, mert 1594. szeptember elején készült, amikor Báthory Boldizsár még élt. A jelentést a Haus-, Hof- und Staatsarchivban őrzik Bécsben. (Kiadása EOE III, 453–458.)

Végül Szántó Arator István rendfőnökéhez írott terjedelmes jelentését kell megemlíteni, aki a nyári események kapcsán részletesen beszámolt a magyarországi harcokról is. Többi forrásunktól eltérően történeti távlatokba helyezte az összeesküvést, amelynek gyökerei szerinte öt évre nyúlnak vissza. Ez az oka annak, hogy jóval tendenciózusabb és koncepciózusabb is mondanivalója kifejtésében. Egész beszámolójára az isteni gondviselés folytonos beavatkozása nyomja rá bélyegét (MAH IV, 84–89).

A beszámolók gondolatmenete alapvetően egyezik, több helyen azonban lényegesen eltérnek egymástól. Az alábbiakban pontokba szedve hasonlítom össze a szövegek közt megfigyelhető egyezéseket, illetve eltéréseket.

1. Az Ottoboniani és Szántó beszámol Carrillo fogságba vetéséről és a fejedelemhez való csatlakozásáról Kővár várában. A két német nem említi Carrillót, csak Zsigmond menekülésszerű távozását Kővárba, amelynek okaként tanácsosainak árulását jelöli meg.

2. A fenti két latin nyelvű szöveg és a Siebenbürgische Handlung a Kurzer Berichttel szemben nem emeli ki a szászok és Huet Albert szerepét a fejedelem visszahozatalában, csupán annyit jegyez meg az általánosságok szintjén maradva, hogy a rendek nem akartak az új fejedelemnek engedelmeskedni.

3. Szántó és az Ottoboniani a székelyek szerepét hangsúlyozza, akik végül a fejedelem mellé álltak, eldöntve a küzdelmet a javára, jóllehet a nyolcezer székelyt eredetileg az összeesküvők rendelték Kolozsvárra. A két német beszámoló ezzel szemben a fordulat előidézésében semmilyen szerepet nem juttat sem a székelyeknek, sem a hadseregnek, csupán az urak elfogásánál említi őket.

4. Csak Szántó és a Siebenbürgische Handlung utal arra, hogy az összeesküvők, tervük meghiúsulását látva méreggel, illetve nyílt erőszakkal akarták félreállítani urukat, illetve, hogy Boldizsár kardot rántott elfogatásakor. Ez utóbbi három mérgezési kísérletről tud, amelyeket a Kendi Sándor és Bornemissza János személyéhez köt. Sőt, azt is tudni véli, hogy a mérget a lippai bégtől szerezték be az összeesküvők, akiről viszont tudjuk, hogy Ibrahimnak hívták, eredeti neve azonban Márkházi Pál volt. Márkházi a 80-as években és éppen 1594-ben okozott nagy gondot fejedelemjelöltként (Szamosközy, IV, 43–44; Kruppa 2014, 94–95, 119, 239, 241–242, 245, 260–262, 265, 271, 273, 276, 281, 283, 295, 318, 435, 461). A Porta, illetve Szinán nagyvezír őt akarta jelölni a leendő erdélyi szandzsák élére. Erről a szerepről árulkodik Kovacsóczy kancellárnak az augusztus közepén összehívott kolozsvári országgyűlésen tartott beszéde, aki rá hivatkozik mint a törökkel való szükségszerű szakítás egyik okára (Baranyai Decsi 1982, 96).

Az összehasonlítás másik szempontja, vagyis a fenti négy beszámoló és a két ének közti hasonlóságok összevetésének eredménye az alábbiakban foglalható össze:

1. Mindkét ének a Kurzer Berichthez hasonlóan, de a többi forrástól eltérően a szászok és Huet Albert szerepét hangsúlyozza a lázadók tervének meghiúsításában.

Kurzer Bericht

a két ének

„Dann erstlich ist der zu Clausenburg in des Fürsten Haus einzogen, darnach fürstlichen Titl und Würden an sich genomben, item in der Session sich an des Fürsten Stell gesetz; darüber die Sachsen fürnemblich übel zufrieden gewest, welcher Königsrichter, Albertus Huetter genannt (wird von allen sieben Standen erwahlt zu einem Haupt der Sachsischen Nation und hat die ander Stell nach dem Fürsten, wie zue anderer Zeit vom Siebenbürgischen Regiment mit mehrerm wird gedacht werden) im Rath dem Balthauser Bathori mit diesen Worten zuegesprochen: »Genadiger Herr, spricht er, [die obrist Stell] gebührt Euer Gnaden gar nit, dann wir wollen zuvor wissen, wo unser Fürst sei, und ist dann von Nöten, einen Fürsten Zu Erwahlen, so gebührt nach ihm mir im Namen aller Sachsen die obrist Stell; darumb wellen Euer Gnaden sich eines andern bedenken und ein wenig gemachthun; dann mit mir sollen Euer Gnaden nit Weyda werden.« Das vermeldt er im Namen aller Sachsen... den Albertum Huetter, welchem Allein er sich vertraut (dann er ihne vor etlich Jahren zum Vater Angenomben und also noch verehret)” („Kolozsváron először a fejedelmi palotába ment, [t. i. Báthory Boldizsár] miután a fejedelmi címet és méltóságot magához ragadta, és ott az ülésen fejedelemmé jelöltette magát: ennek bekövetkeztétől különösen a szászok féltek, Huet Albert királybíró pedig [a szász nemzet fejét a hét város választja, amely méltóság a fejedelemé után következik, mint azt korábban az erdélyi kormányzat kapcsán már említettük] a tanácsban így szólt Báthory Boldizsárhoz: »Felségednek«, mondta, »nincs joga erre magas méltóságra, mivel a fejedelem választás joga a szászok nevében engem illet, ahogy enyém a második méltóság is a fejedelem után. Felséged vegye fontolóra ezt, és ne viselkedjen úgy, mint egy uralkodó: és tudni akarjuk azt is, hogy hol van a mi igazi fejedelmünk.« Ezeket mondta a szászok nevében.” Documente, IV, 211.)

„Der Richter aus der Hermannstadt Albertus hutter daher tratt Mit zornigen mutt also sprach Ich muss sehen zu dieser sah. Ich der Richter der Siben haupt Steh bei dem des ihr mich beraubt Dem liebsten Herren gevatter mein Sigismundi treuer wil ich sein” … Az szebeni királybíró is monda: „Hét kulcsos várasnak vagyok bírája, Colosvárnak leszök oltalmazója, Mört vagyok vajdának en körösztatyja. Nagyságosnak mondom én is magamat, Urak, adjátok elő mi jó urunkat, Báthori Zsigmondot, mi jó urunkat Nem szánom érötte én halálomat De hová töttétök? Vagy megöltétök? Nem tudok más fejedelmet köztetök, Vajda híre nélkül gyűlést töttetök, Meglátjátok, erről megemléköztök.” (Deutsche Fundgruben, 101; RMKT XVII/1, 35. A Kemény és Trauschenfels által kiadott német szövegre az összevetéseket leszámítva, és az RMKT gyakorlatát követve, a továbbiakban csak akkor hivatkozom, ha megfelelője hiányzik a magyar szövegből. A Chronicon nagyon hasonlóan számol be a szászok fellépéséről: „Albertus Hutterus imprimis cum reliquis Saxonibus, electioni novi Principis reclamavit, jam enim a nonnullis Balthasar Bathoreus electus erat. Hutterus autem milites agiles et alios in suas partes trahens, se nullo modo consentire, publice proclamat, neque se, Principe suo vivo et sano, foedifragum futurum, juramento alteri praestito et dato. Hic ordines militesque prope consternati, an igitur vivit Princeps? Quaerunt. Respondet Albertus, vivit maxime et laeta fruitur aura. Unde tu hoc? Scio respondet ille, et, nisi mox eum reduxeritis, quam inique se res habitura sit, videbitis: hanc telam enim, de perdendo Principe, diu texuerant. etc. etc. Ad hanc vocem omnes Ordines, praesertim milites, reducendum esse, magna voce, et ex composito, clamitant, imo et conjurati annuunt, seque maxime ob felicitatem Principis gaudere ajunt.” Chronicon, I, 101–102.)

2. Mindkét ének és a Kurzer Bericht is megemlíti, hogy a fejedelem Kolozsvárra történő visszatérése után urakat gúnyoló paszkvillusok jelentek meg, amelyek írását és terjesztését Zsigmond súlyos büntetés kilátásba helyezésével tiltotta meg. A német nyelvű ének Báthory Boldizsárt és Kendi Sándort gúnyoló versszakai mintha ezek szövegéből őriztek volna meg valamit. („Épp az idő tájt, amikor a vajda megérkezett Kolozsvárra, a főurak bizonyos rosszakarói egy gyalázkodó könyvecskét vagy gúnyiratot szerkesztettek, melyben súlyos rágalmakkal illették azokat, akiket bűnösnek tartottak a vajda száműzésében, és ezt mindenfelé terjesztették. Amikor Zsigmond vajda erről értesült, egy külön rendelettel szigorúan megtiltotta, hogy ilyesmik történjenek, hogy bárki besározza a főurak becsületét és jó hírét, és hogy rosszra magyarázza mindazt, ami a legutóbbi időszakban ezen ügy kapcsán történt, majd hozzáfűzte, hogy aki másképp cselekszik, örökre a hűtlenség bűnébe esik. Majd ezt a rendelkezést kifüggesztette a templomok kapujára, hogy mindenkinek minél hamarabb a tudomására jusson.” Bethlen, III, 438–439.)

3. Az Igön szép história, a szász ének, Szántó beszámolója, és a Siebenbürgische Handlung két vád, a törökökkel illetve tatárokkal történő lepaktálás, és a gyilkossági kísérlet köré csoportosítva adják elő a fejedelmi politikát népszerűsítő mondanivalójukat, és részletesen szólnak arról is, hogy milyen módszerekkel akarták eltenni a fejedelmet láb alól:

Kurzer Bericht

a két ének

... „Nach wenig Tagen hernach kombt vorgenanntem Caspar Kornis ein ander Schreiben zue, mit des Fürsten Hand und Siegel verfertigt, dass er die Tartern unverhindert soll ziehen lassen, welches Schreiben die Verräter unter einander practiciert, wie solches hernach zu versehen... Fürs ander zeicht er auch an, dass des Balthauseri Bathori Secretarius, und ein ansehenlicher des Francisci Kendi Diener allzeit bei den Tartern gewesen und ihnen den Weg gezeigt, welches auch aus dem zue schliessen, dieweil in ihren Güetern kein Schaden Beschehen.” („Néhány nap múlva megérkezett a fent mondott Kornis Gáspár a fejedelem egy másik levelével, hogy hagyja elvonulni a tatárokat. A tanácsurak egymást közt tanakodtak, vajon mit jelent a levél… A fejedelem említette azt is, hogy Báthory Boldizsár titkára és Kendi Ferenc szolgája állandóan a tatároknál voltak, és mutatták nekik az utat, ami abból is kiderül, hogy birtokaikat nem érte kár.” Documente, IV, 209, 213.)

„Mit grossem Heer kam Sigismund Bald werd den Tattern chan zu kundt Die Edelleut oft warneten sie Zu fleyen wo sie kunden ie. Der Cantzler dann die Brief als bald Verfertiget zu solcher gestalt Oft er zu ihnen schreiben tet Sie sollten flihen gross not wer.” („Nagy sereggel jött Zsigmond / majd a tatár kánnak is híre jött / a nemességet figyelmeztették/hogy meneküljön onnan, amikor feltűntek / A kancellár is nemsokára / hasonló tartalmú leveleket / írt többször is nekik / hogy meneküljenek a nagy veszélyből” Deutsche Fundgruben, 99.)

Szántó és a Siebenbürgische Handlung

a két ének

„Videntes itaque factiosi, se nihil proficire posse, nec sua impia consilia vivente Principe progressum et optatum finem habere posse, mittunt legatos ad Principem nomine regni rogantes, ne gravaretur venire Claudiopolim, et comiciis, simulque regnicolarum dissensionibus finem imponere. Hoc autem ideo suadebant sediciosi proceres, ut si illum elicere ex arce Keovar possent et Claudiopolim adducere, facilius ibi veneno vel aperta vi perimerent: atque hac ratione alium, quem vellent, sine tumultu principem eligerent” („Az összeesküvők mikor látták, hogy nem érték el istentelen tanácsaikkal a kívánt célt, az ország nevében követeket küldtek a fejedelemhez, hogy késedelem nélkül jöjjön Kolozsvárra, az országgyűlésre, és simítsa el a rendek viszályát. Az áruló urak úgy vélték, hogy ha Kővárról Kolozsvárra csalják, könnyebben tudják méreggel vagy nyílt erőszakkal félreállítani: ily módon, vélték, zavargások nélkül tudnak majd új fejedelmet választani.” MAH IV, 86.) „Ir erste pratica habe ihrem Vornehmen nach kain fordttganck, haben sie sich dem Waivoda in ander wegen zu tilgen berattslaget befunden, dass sie ihm mitt gifft vergeben soltten, haben derwegen bey dem Khendi Schandan der vast under denn Herrn in Siebenburgen ann guettern unnd parem gelde der furnembste gewsen, ein ansehnliches Pankhet gleich als dem Waivoda zue ehren angerichtt, darauff der Waivoda geladen, durch gifft soltte verretlich getodett werden dieses gifftt hatt der Beege von lippa sollen Inen zu schicken…Zum dritten haben die Vorratter, da Inn auch das gifft in iren verrotterlichen Fürsatz nitt erspriessen wollen, erdachtt… wolten da dieser Rattschlag fordttgantnck den Waivoda under seinen aigen zeldtt ermorden” EOE III, 457–458.

„Köszöni Baldizsár azt bort Iffjúra Az fejében ezt, hogy mint jó apámra Bátori Zsigmondnak ű halálára Igyeközék elveszteni magában Vagy az, hogy által esöm holnap rajta Vagy az, hogy vajda magát megmutatja, Zsebében Boldizsárnak mordály puskája, És az mellett neki élös handzsárja” ... Mit gar fröligem und truncken mundt Sprach ehr und soffs aus bis auf den Grund Dis trincke ich auf Sigismundi Tod Er soll sterben ehe die son wird roth Entweder er wird müssen sterben Oder muss ich durch ihn verderben Mit meiner Buchs und tolch gar Spitz Dring ich heraus ein grosse Hitz. (Deutsche Fundgruben, 109, 110; RMKT XVII/1, 38–39. A két énekkel egyezően számol be a Chronicon is: „Cum ergo revertisset, et conjuratis veniam petentibus, ignovisset, sancita est omnium praeteritorum amnestia, non tamen illi Principis vitae insidias struere desierunt, subordinatis sicariis, s. percursoribus, qui, quomodo possent, ipsum e medio tollerent, praesertim autem Italo quodam, quem informaverant, ut bombardiae globo Principem, in ingressu templi, transverberaret. Voluerat etiam Kendius, incendio Claudiopoli excitato, cum suis adscelis principem tollere.” Chronicon, I, 102.)

Ezzel szemben a Kurzer Bericht és az Ottoboniani csak homályosan, konkrétumokat nem említve érinti ezt a vádpontot. Szemmel láthatóan nem tartják fontosnak ezt hangsúlyozni, pedig ez a lehető legsúlyosabb bűn, amit törvényes uralkodó ellen el lehet követni.

A fentebb mondottak alapján joggal állítható, hogy a két ének szövege nem függetleníthető a korabeli beszámolóktól, és elgondolkodtató az is, hogy a Szántótól származó leírás, a Siebenbürgische Handlung, valamint a két ének egyetlen máshol nem olvasható közös pontja éppen a fejedelem elleni gyilkossági kísérlet. Szántó és a Siebenbürgische Handlung mindazonáltal nem állnak egyedül, a diplomáciai levelezésanyag ugyanis értékes, témánk szempontjából kulcsfontosságú adalékokkal szolgál az 1594. évből.

1594. szeptember elején, nem sokkal a leszámolások után, pontosabban a leszámolások közepette Báthory Zsigmond Rómába küldte titkárát, Fabio Gengát. Az urbinói eredetű népes Genga család a toszkán nagyherceg szolgálatában állt Lengyelországban, ahol Simone építészként megbízásokat kapott Báthory Istvántól. A Báthoryakat István halála után is szolgálták, így kerültek Erdélybe, a gyulafehérvári udvarba. Fabio Simone testvére volt, Zsigmond bizalmasa, ez magyarázza, hogy éppen őt küldte rendkívül megbízatással az Örök Városba. Gengának két feladata volt, a török elleni katonai segély kieszközlése, illetve a kivégzések kimagyarázása (Kruppa 2004, 1166–1193).

A követi utasítás hangsúlyozta, hogy a fejedelemnek mindig az volt a célja, hogy a szent hit védelmében szembeforduljon a törökkel. Ellenségei nem tudtak törvényesen fellépni ellene, ezért arra törekedtek, hogy a hatalom ígéretével először a maguk pártjára vonják családtagjait, akik ambícióik által hajtva, dacára annak, hogy elárasztotta őket javadalmakkal, elfogadták az ajánlatot. Ezután megakadályozták, hogy a rácokat hathatósan megsegíthessék, akik ezért súlyos vereséget szenvedtek. Ezt látva biztonságos helyre húzódott vissza, ami után az árulók előkészületet tettek leváltására. Összehívták az országgyűlést, ahol azonban felszólaltak a szászok képviselői, és eltávozott uruk visszahívását követelték. Erre a lázadók követeket küldtek Kővárba, és azon kezdtek gondolkozni, hogyan tegyék el láb alól: Kendi Sándor azt javasolta, hogy mérgezzék meg, vagy késsel ölje meg Báthory Boldizsár a saját szobájában. Felmerültek egyéb módok is, Boldizsár például többször bejött hozzá pisztolyt rejtegetve magánál, miközben a közelben hívei tartózkodtak ugrásra készen. Az urak és családtagjai ellen felhozott másik vád az árulás volt, az összeesküvők a fejedelem szerint együttműködtek a törökkel és a tatárokkal. Ezen okok miatt kénytelen volt saját vérét elítéltetni, Boldizsárt börtönbe vetni, öt lázadót pedig kivégeztetni.

Az instrukció azt is hangsúlyozta, hogy a fejedelem mindent az előírásokat betartva, törvényesen tett, a kényszer által hajtva, mivel a kereszténység és az ország érdekeit tartotta szem előtt. A követi utasítás arra is különös gondot fordított, hogy mindezt alaposan, a bizonyítékok felsorolásával tárja a követ a pápa elé. Ennek érdekében az instrukció végén húsz pontba foglalta össze azokat a vádpontokat, amelyek alapján sor került a bebörtönzésekre és a kivégzésekre (Hurmuzaki III/2, 387–390).

Fabio Genga római követségével párhuzamosan a Lengyelországba menekült Báthory András hetenként írogatta leveleit Rómába testvérei és saját maga ártatlanságát bizonygatva. Október 5., 15., 16-ai levelei (az október 5. és 15-én kelt levelet ld. Erdély és… 2009, 49, 51–52, a 16-ait ld. Veress-hagyaték, Ms 419 II, 841–843) nagyjából Genga Rómába érkezésekor, illetve nem sokkal utána futottak be az államtitkárságra, amelyekben a bíboros homlokegyenest eltérő verzióját adta elő a történteknek. Leveleiben elsősorban a jezsuitákat vádolta: mivel sem a jezsuitákban, sem az olasz udvaroncokban nem bízott, András azt kérte a pápától és Cinzio Aldobrandini államtitkártól, hogy küldjék Erdélybe vizsgálóbiztosként Germanico Malaspina lengyelországi pápai nunciust. (Erdély és… 2009, 51–52 és Horn 2002, 185, valamint ASV Fondo Borghese III. Vol. 18, fol 175v.) Még a fejedelemnek is írt, testvére, Boldizsár érdekében a család hírnevére hivatkozva (ld. Arnulf Uchański sulejówi apát levelét Cinzio Aldobrandini bíborosneposnak Rómába 1595. január 6-án: Kruppa 2015, 262–271). Nem sokkal ez után kapta a hírt, hogy bátyja, Boldizsár már nincs az élők sorában, mert a fejedelem megfojtatta. Ezért szinte eszét vesztve a haragtól rögtön tollat ragadott, és tájékoztatva az államtitkárt Boldizsár kegyetlen haláláról, akinek még azt sem engedték, hogy halála előtt meggyónjon. (Kruppa 2015 263, 268. Ladó fogarasi tartózkodásához ld. Carrillo, II, 34.)

Ezek után már nem lehetett elodázni a vizsgálatot, amelynek tisztáznia kellett a többi Báthory testvér szerepét, illetve ki kellett derítenie, mi is történt valójában, mi igaz a fejedelem vádjaiból, és mi a bíboroséból. Ráadásul Báthory András 1594 végén, a varsói országgyűlésen a szenátus előtt egy rövid orációban zsarnoksággal vádolta meg a fejedelmet, aki kegyetlenségben még Nérón is túltesz. (Hurmuzaki IV/II, 1–3. Prépostváry Zsigmond kevéssé idézett, a fejedelemhez a megtorlás ügyében írt levele szintén Nérót emlegeti; Bethlen, IV, 95. A szöveg rövidebb változata Takáts é. n., 365–367.) A fejedelem és tanácsosai elleni vádakat nem sokkal később nyomtatásban is közzétette. (Az első, a pápának ez ügyben írt levelének kinyomtatásától Jan Zamoyski még visszatartotta. Horn 2002, 185.) A műből, persze ha Bethlen állításával ellentétben valóban kiadták, eddig egyetlen példány sem került elő (mivel a szenátus előtt decemberben hangzott el a beszéd, a fejedelem február 10-ei levele pedig nem említi a művet, valószínűnek tartom, hogy valamikor 1595 tavaszán-nyarán jelent meg; ezt támasztja alá Visconti 1595. május 25-én kelt levele, aki úgy tudja, hogy Prágában és Grácban is megjelentek a krakkói gyűlésen mondottak; Erdélyországi pápai…, 79), de minden bizonnyal hasonló stílusban és tartalommal fogalmazta meg a vádakat, mint a lengyel király és szenátorai előtt tartott, Joseph Kolberg által közölt oráció (Kolberg 1910, 85–88).

Ugyanebben az időben, 1594 decemberében érkezett meg a vizsgálóbiztos, Arnulf Uchański sulejówi apát Erdélybe. A korabeli közlekedési viszonyokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a Szentszék Fabio Genga meghallgatása után villámgyorsan döntött: Rómában ugyanis tisztában voltak azzal, hogy egyedül a Báthoryak képesek beléptetni Erdélyt a háborúba, és tőlük függ az erdélyi rekatolizáció jövője. A testvérviszály ezt a kettős célkitűzést sodorta végső veszélybe. A Lengyelországba menekült Báthory-testvérek igen veszélyessé váltak. Grizeldisz révén, bár ő akkor már halott volt, rokoni kapcsolat fűzte őket a nagyhatalmú Zamoyski kancellárhoz, akiről köztudomású volt, hogy gyűlöli a Habsburgokat, és nem bízik a törökellenes háború sikerében. Befolyása miatt képes arra, hogy Lengyelországot távol tartsa a háborútól, pedig a Szentszék mindent megtett annak érdekében, hogy Erdélyhez hasonlóan a lengyeleket is bevonja a koalícióba.

Uchańskit a fejedelem többször is fogadta magánkihallgatáson; amelynek helyenként kínos fordulatairól az apát hűségesen beszámolt az államtitkárságnak január 6-án kelt levelében. Az alábbiakban csak a levél azon részeit idézem, amelyek az előadásban felvetett kérdések szempontjából tartalmaznak fontos adatokat.

A magánkihallgatásokon az apát hangsúlyozta, hogy a Szentszék számára a családnak István király által megalapozott nimbusza, illetve annak megtartása mindennél előbbre való, már csak azért is, mivel a Báthory testvéreket a lengyel országgyűlés honosította, az ügy tehát Lengyelországot is érinti. A fejedelem köszönetet mondott a király és az államtitkár aggodalmáért és kitüntető figyelméért, de mivel a lehető legigazságosabb okok késztették arra, hogy azt tegye, amit tett, nem érti, miért fordultak a szentatyához. Ezzel az erdélyi rendek sem értenek egyet, ráadásul már kimerítően tájékoztatta az ügyben a szentatyát, aki alaposan megismerhette az egész ügyet (itt Fabio Genga követségére utalt).

Az apát erre azt válaszolta, hogy Rómában attól félnek, nehogy egyesek, akiknek érdekében áll a rokonok közti viszály elhintése, elszakítsák a közte és unokaöccsei közt fennálló vérségi köteléket. A pápa döntőbíráskodása pedig egyáltalán nem szokatlan dolog, a rendekre pedig nem tartozik ez a családi viszály. És mivel az ő megkérdezésük nélkül ítélkezett, az ügyet is az ő beleegyezésük nélkül lehet a pápa elé vinni, különben is, egyházi személy felett nem ítélkezhet más, mint ő.

A fejedelem három nap gondolkodási időt kért a válaszadásra, hogy elmondhassa tettének indítékait, időben visszamenve ifjúkoráig. Először ifjabbik Báthory István árulásait sorolta fel, majd Boldizsár következett: hosszú külhoni peregrinációja után hazatérve rögtön szervezkedni kezdett, és mindent megtett, hogy a tanácsurakat és a rendeket ellene, az ifjú, tapasztalatlan uralkodó ellen fordítsa. Miután sikertelen maradt igyekezete, Istvánnal együtt elhatározta, hogy megmérgezi, amire a kancellár esküvője szolgáltatott alkalmat (ez 1592-ben történt). Törökországból mérget hozattak, amelyet meg akartak itatni vele. Amikor azonban értesült erről egy fejedelmet kedvelő, közelebbről meg nem nevezett csausz, méreg helyett egyszerű gyökeret küldetett Boldizsárnak. Azután pisztollyal akarták megölni, amelyet Boldizsár állandóan a zsebében hordott két golyóval együtt, hogy a fejedelmet hálószobájában megölhesse. Ezeket Zsigmond, állítása szerint a saját szemeivel látta. Unokaöccse végül mindenkivel lepaktált, csakhogy félreállíthassa az útból. Azt tervezte, hogy élve vagy halva a töröknek adja át. Erre bizonyítékul a fejedelem azokat a leveleket hozta fel, amelyeket Boldizsárnál találtak, mikor lefogták. Az apát ekkor megkérdezte, hogy honnan tudták még Boldizsár fogságba vetése előtt, hogy mit tartalmaznak azok a levelek, amire Zsigmond azt felelte, hogy hívei hívták fel rájuk a figyelmét.

Báthory András ellen nem tudott, és nem is akart semmit felhozni. Csak azért koboztatta el birtokait, mert attól tartott, hogy a kivégzett személyek szolgái elfoglalják azok várait, és onnan árthatnak neki. Mikor az apát azt kérte a fejedelemtől, hogy adja vissza András javait, azt válaszolta, hogy tüstént visszaadná, ha a bíboros nem írt volna ellene olyan leveleket, amelyekben őt kegyetlen zsarnoknak festette le. Ezeket az irományokat egy őt igen kedvelő híve küldte meg neki a császári udvarból. (Az ekkor Prágában tartózkodó Carrillóról van szó.) Kérésére Jósika kancellár előadta a leveleket, amelyeken Uchański felismerte Carrillo kézírását (ezekről később kiderült, hogy hazugságot tartalmaznak). Az apátnak mindez gyanús volt, a bíboros különben sem érdemelt akkora büntetést, hogy megfosszák javaitól. A többi kérdésben, István és felesége, illetve Boldizsár özvegyének vagyonát illetően a fejedelem három napon belül választ ígért. Erre azonban nem került sor, mivel András közben a lengyel szenátus előtt beszédet tartott unokaöccsét vádolva.

Végül december utolsó napján Zsigmond mégis fogadta az apátot két tanácsúr társaságában, de megmaradt eredeti elképzelése mellett, Uchańskinak dolgavégezetlenül kellett hazatérnie (Carrillo I, 112).

A levél vizsgálatunk szempontjából legfontosabb része, amely a gyilkossági vádat fogalmazza meg, szinte szó szerint egyezik az énekekkel és a Siebenbürgische Handlunggal:

...de minthogy semmiképpen sem tudták a szenátust és a rendeket elidegeníteni tőle, Boldizsár Istvánnal együtt elhatározta, hogy Törökországból hozatott méreggel megmérgezik: ám amikor egy csausz, aki kedvelte a fejedelmet, értesült erről, méreg helyett egyszerű gyökeret küldetett, amelyet a kancellár esküvőjén az italába kevertek. Mikor azonban látták, hogy tervük kudarcot vallott, és a fejedelem nem halt meg, egy mérgezett kést hordott magánál, amivel meg akarta ölni a fejedelmet. Végül két pisztolygolyót tartott titokban magánál, amelyek nála voltak akkor is, amikor a fejedelemmel egy hálószobában tartózkodott, ezeket a saját szemével látta.” („sed quoniam id sibi nequaquam succedere potuit animi enim cum senatorum, tum etiam ordinum a principe alienari minime poterant, dixit, dominum Balthasarum tam deliberationem cum domino Stephano inivisse, ut illum veneno necarent; pro quo in Turciam miserant. Verum cum id quidam czausius, alias principis amans, intellexisset, radicem quendam simplicem loco veneni illius mitti curavit; quam etiam illi in nuptiis domini cancellarii regni Transylvaniae demortui in potu quodam propinarunt. Et cum hac via etiam intentioni suae minus satisfactum animadverteret, dicit illum habuisse cultrum quendam veneno infectum, quo principem occidere debeat: deniqe duas bombardas parvas illum clam gestasse dicit, quas, dum in cubiculo cum principe privatim esset, visas esse penes illum affermat. (Lásd Kruppa 2015, 264, 269.)

Uchański levele azért rendkívül fontos bizonyíték az énekekben az összeesküvők ellen megfogalmazott vádak szempontjából, mert az események hivatalos, udvari interpretációját a legmagasabb helyről, magától Báthory Zsigmondtól halljuk. (Az egyezés egyedülálló módon vett fényt a fejedelmi propagandagépezet olajozott és hatékony működésére, hogy tudniillik az ügy kivizsgálására küldött Uchański a fejedelemtől a legfontosabb vádpontban, a gyilkossági kísérlet vádjában egy olyan verziót hallott, amelyet nyomtatásban már hónapokkal korábban elkezdtek terjeszteni a Zeitungok révén a nagyvilágban.) Az őáltala előadott verzió tehát fedi a Zsigmond-párti beszámolók, jelentések által mondottakat, és megegyezik azzal, amit Fabio Genga ura nevében Rómában előadott. Ez a hivatalos változat, azaz az apát levele 1595. januárjának végén juthatott el a pápai udvarba, körülbelül akkor, amikor Prágában – erőteljes szentszéki nyomásra – aláírták a Habsburg–Báthory-szerződést. A Báthory testvérek számára ez azt jelentette, hogy kizárták őket az örökösödésből, amely miatt már 1594 eleje óta feszült volt a viszony András és Zsigmond között. A bíboros ugyanis Carrillót megvádolva mindent megtett annak érdekében, hogy olyan szerződést kössenek, amely tiszteletben tartja a Báthory-rokonság jogigényét, és a rendek szabad fejedelemválasztó jogát. Ez a remény szállt sírba a kivégzésekkel, illetve a kedvezőtlen római és prágai hírekkel: ekkor dönthette el, hogy a varsói szejm előtt tartott decemberi orációját nyomtatásban is kiadja, így próbálván híveket szerezni veszni látszó ügyének.

Amikor Rómában kiválasztották Alfonso Viscontit, az egykori prágai pápai nunciust és elkészítették számára az instrukciót, már döntött a pápa. Gyulafehérvár érdekeit tartotta szem előtt, és nem a Lengyelországba menekült Báthory testvérpár igazságát. Bár azt nem mondhatjuk, hogy az utasítás nem szentelt tág teret a problémának, egy külön függelék szólt ugyanis arról, hogy a nuncius békítse ki a szembenálló feleket. Az elkobozott javakért Erdélyen kívüli birtokokat kellett volna kapnia Andrásnak és Istvánnak, bár ennek részleteiről semmit nem tudunk meg. Az utasítás a Boldizsár és István ellen felhozott vádakat, amelyeket a fejedelmi instrukció húsz pontba szedett, gyakorlatilag megismételve Zsigmond, az értékesebb szövetséges javára döntött.

Erre sarkallták a Szentszéket azok a nyugtalanító hírek is, amelyek széltében-hosszában terjedtek a magyar trónnal és Erdély fejedelmével kapcsolatban. Egy velencei jelentésben érdekes részletek olvashatóak Báthory Zsigmondnak a magyar trónnal szemben megfogalmazódó aspirációival kapcsolatban, amelyet korábban már idéztem, a Báthory testvérek pedig a Portát keresték meg unokaöccsük uralmának megdöntése érdekében, amint Dzsáfer jenői bég leveléből egyértelműen kiderült. Ez utóbbi lépés megritkította a Báthory testvérek körül a levegőt Lengyelországban, az árulásról szóló vádat ugyanis immár utólag is lehetett bizonyítani, hisz a Porta megkeresésének tényét nem lehetett tagadni. András és István egészen az év végéig bénultan figyelték az eseményeket. A havasalföldi győzelem szintén a fejedelem malmára hajtotta a vizet, amelyet azonban ellensúlyozott Moldva szeptemberi kiválása az erdélyi uralom alól.

Az összeesküvésről ránk maradt források és a történeti háttér ismeretében már csak a két éneket a többi szövegtől elkülönítő eltérések, illetve magának a két ének szövegének az összevetése maradt hátra. Ez utóbbit, mint láttuk, az RMKT XVII/1 részletekbe menően elvégezte, és azt a következtetést vonta le, hogy a tartalmi eltérések a szövegromlás következményei. A szöveg rekonstrukcióját azonban lehetetlen elvégezni, nemcsak azért, mert szövegeink töredékesen maradtak ránk, hanem azért is, mert a német szerző szabadon bánt az anyagával, és néhol teljesen átdolgozta forrását. Emiatt és a feltételezett magyar nyelvű forrás hiányában az RMKT XVII/1 állítását igazolni és cáfolni is nehéz lenne, ezért ennek tárgyalását mellőzöm, és a továbbiakban csak a magyar szöveget idézem. A német párhuzamos helyei megtalálhatóak az RMKT XVII/1-ben. Indokolt azonban a szövegek eltérő motívumainak vizsgálata, mivel azok között a szászok és a jezsuiták szerepének hangsúlyozásán túl is jelentős különbségek fedezhetők fel.

Láttuk, hogy szinte mindegyik beszámoló a háborús párt tagjainak, illetve Alphonso Carrillónak a szerepét hangsúlyozta, és a szászokat, illetve Huet Albertet meg sem említette. Egyetlen beszámoló esetében történt ez másként: A Kurzer Bericht a többi beszámolótól eltérően, de a két énekhez hasonlóan a szászok, illetve Huet Albert szerepét emelte ki. (Documente, IV, 208–215. A Siebenbürgische Handel szerzője nincs teljesen tisztában az erdélyi nevekkel, amelyre a torz névalakok utalnak: Bodtzschai, Khendi Schandan, Joscha Andreas (Jósika István?). Ráadásul többi forrásunktól eltérően Kornis Gáspár szerepét emeli ki, szászokról, székelyekről nem tud, sőt az összeesküvők között meg sem említi Kovacsóczyt, Iffjú Jánost tartván a kancellárnak. Ezért elképzelhető, hogy a jelentést az erdélyi viszonyokkal tisztában nem lévő, magyarul nem tudó német nyelvű szerző hallomásból jegyezte le. EOE III, 453–458.)

Ezt a különbséget az összeesküvés különböző interpretációi magyarázzák: az események két markánsan elkülönülő olvasatban állnak előttünk, egy udvari-jezsuita verzióban, amely udvari-jezsuita szempontból tárgyalta az eseményeket, elsősorban Carrillo szerepét emelve ki (az olasz, latin és spanyol nyelvű beszámolók alapvetően a jezsuita változatot veszik át, ezért nem foglalkoztam velük külön; Documente, IV, 115–117, 123–136, és Magyar történelmi…, III, 64–72]) és egy másik, szász verzióban, amely természetesen a szászok szerepét domborította ki. Ez lehet az oka annak is, hogy a Kurzer Bericht éppen azokon a helyeken egyezik az énekekkel, ahol a szász szerep a hangsúlyos, illetve ahol az összeesküvők elvetemültségéről van szó, mivel őket a szászok különösen gyűlölték. A jezsuita verzió esetében hasonló a helyzet: a rend szerepét állítja az előtérbe, és ugyanolyan gyűlölettel szól az urakról, akiknek oroszlánrészük volt a rend működésének akadályozásában.

Kizárólag a két ének taglalja viszont az összeesküvő urak erkölcsi hitványságát, és hangsúlyozza az árulás tényén túl fösvénységüket és szociális érzéketlenségüket, a jobbágyok nyúzását.

Itt az fejedelmet lásd mint árulják,
Mint Júdás urunkat pénzön eladák
...
Az negyedik úr Gergöl deák vala,
Az fejedelömnek tiszttartója vala,
Sok szép házakat építtetött vala,
Gazdagságban nagyban ő igön vala.

Az ötödik úr Forró János vala,
Ki százezör forinttal már bír vala,
Fölötte kegyötlön embör vala,
Jobbágyokon nagy sok kint teszön vala
...
Iffjú János is nagy zászlós úr vala,
Ki sok gazdagságot begyüjtött vala
...
És az mellett hogy űk zsákmányt tegyenek,
Sok drága boltokat hogy föltörjenek,
Számtalan szépségöt el ki vögyenek,
Sok préda marhával űk osztozzanak.
(RMKT XVII/1, 33, 38, 40. A német szöveg rögtön az elején Kovacsóczy, a két Kendi, Szalánczy, Lónyay Albert és Gergely diák nevét említi, Iffjú János neve nem szerepel. Deutsche Fundgruben, 92. Az összeesküvőknek a magyar változatban részletezett mohóságának sincs párhuzamos helye.)

A jobbágynyúzás, a harácsolás, az erkölcsök romlása, a „sok visszavonás”, és az árulás topikus motívumai leginkább a reformáció retorikájára jellemző, de önmagában ez nem bizonyítja, hogy létezett volna német nyelvű éneknek egy szintén német (szász) forrása. A Kurzer Berichttel szemben, amely fillére pontosan számol be az elkobzott vagyonokról, az összeesküvésről készült egykorú beszámolók, beleértve Szamosközyt is, csak a nagyságrendre utalnak és az értékek elkobzásának tényét rögzítik. A már idézett Chronicon ha összegszerűen nem is szól a vagyonokról, konkrét eseményekkel és személyekkel kapcsolatban idézi a fenti toposzokat, éppen a kilencvenes évek viszályai, így a 1594-es összeesküvés kapcsán:

A nemesség jobbágynyúzásáról megjegyzendő: Nagyon is igaz, amit Livius mond a 4. könyv 4. Decasában. A fényűzés és a fösvénység olyan pestis, amely minden országot fölforgat. Szerfelett gyakorolta ebben magát mindkét nemzet nemessége, különösen pedig a Kendiek, akik ebben az évben akkora összeget sajtoltak ki parasztjaikból, hogy senki sem tudta rendezni adósságát és magas áron kellett bort, gabonát, ... korpát, húst, marhát kölcsön kérnie... Kendi ennek érdekében mindenfelé leveleket küldött és úgy sanyargatta jobbágyait, mint egy zsarnok és erkölcstelen fejedelem: ebben követte példáját a nemesség söpredéke is. (Chronicon, I, 100.)

Az énekek az egyik fő árulónak Kovacsóczyt nevezik meg. Ennek a gyűlöletnek a jele, hogy a kancellárt Báthory Kristóf húszezer forintot érő buzogányának ellopásával gyanúsítják meg:

Régön méltó voltál volna akasztófára,
Mört te ládádban volt atyámnak botja
(RMKT XVII/1, 41.)

Az urak Júdásként eladják a fejedelmet: a kancellár vállalja Zsigmond Erdélyből való eltávolítását.

„Az kancellárius egy nagy áruló,
Az fejedelömhöz csak szín mutató.”
(RMKT XVII/1, 33. A német szöveg azonos helye nem árulónak, hanem böse Wichtnek nevezi a kancellárt. Deutsche Fundgruben, 93.)

A Chronicon ugyanezekkel a szavakkal jellemzi éppen 1594-ben Kovacsóczyt:

Július 15-én szorongással eltelt lélekkel jöttek a fent nevezett tanácsurak krokodill könnyekkel a szemükben, különösen mindannyiuk atya és korifeusa Kendi Sándor, Báthory Boldizsár, Kovacsóczy Farkas kancellár és a többi Júdás. (Chronicon, I, 101.)

Az erkölcsi hitványság ellenpontjaként fejti ki hatását az isteni gondviselés, amely az ének(ek)nek mindig azon helyein tűnik föl, ahol az árulók hitványságát vagy éppen ellenkezőleg, a fejedelem jámborságát, Isten által történt kiválasztását hangsúlyozzák. Így a 3. versszak után, amelyben az árulás tényéről értesülünk:

De lám az istennek irgalmassága,
Az kik benne bíznak, oltalmazója,
Kögyelmességéből bizony meglátja,
Kik hozzá folyamnak, bizony megtartja.

...

Hiszöm, hogy az Isten el nem szenvedi,
De az árulókat ő földhöz veri,
Cseleködetüket el nem födözi,
Az hitötlenöknek ő végét éré.
(RMKT XVII/1, 32; Deutsche Fundgruben, 95.)

Az árulók névsora, illetve Kovacsóczynak a fejedelemhez intézett szavai után, amelyek hatására a fejedelem lemondott, Boldizsárt testvérgyilkosság szándékával vádolja meg Káin és Ábel példáját idézve fel, majd így folytatja:

Reá nézvén Isten el nem szenvedé
Az ő nagy haragját ott megjelönté,
Mört az ő vétkéröl igön megveré,
Sok árulóknak is már véget ére.
(RMKT XVII/1, 33.)

Zsigmond a rendek előtt tartott búcsúbeszédében ugyancsak az isteni gondviseléshez fohászkodik:

Látjátok ti urak, ifjúságomat,
Az úr Isten viseli én gondomat,
Szükségtökben engöm megtaláltatok,
Leszön majd vajdátok kit föl emeltök.

Panaszolkodásom most azért neköm,
Uram, benned bízom, légy már énvelem,
Semmiképpen mört nincs helyén én szívem,
Míg gondolatimat véghöz nem viszöm.

...

Elvárom bizonnyal én szent atyámat,
az én bánatimban vigasztalómat,
Tudom, elhozza még az én órámat,
És fejemben teszi én koronámat.
(RMKT XVII/1, 34; Deutsche Fundgruben, 96–98.)

Az ének végén tanúságként és intő példaként szintén az árulókra lesújtó isteni gondviselés áll:

Megrontja az Isten az gonoszokat,
És eltörli rólonk az árulókat,
Nem hosszabbítja meg ő életüket,
És megoltalmazza az igazakat.

Higgyük el bizonnyal, hogy ő mi nekönk,
Kétség nélkül megáldja életönket,
Nyomorúságinkban lészön mellettönk,
Csak egyedül ő az mi reménységönk.
(RMKT XVII/1, 42. A hűséges urak által megnyilvánuló isteni gondviselést a német változat is hangsúlyozza. Deutsche Fundgruben, 103.)

A szász ének ismeretlen szerzője szintén az isteni gondviselésre és irgalomra építi fel művét, így is végződik, nincs hirtelen fordulat, és nem olvashatunk sem zsákmányról, és nem buzdít senkit a török elleni harcra sem. Számára az elkobzott vagyon a harácsoló, népnyúzó árulók rablásának eredménye volt, amit határozottan és élesen elítélt. A szerzés körülményeiről hasonlóan vall a két ének.

Viszont a magyar ének utolsó nyolc versszakának (103–110. vsz) – ha valóban így záródott le – nincs német nyelvű megfelelője. A magyar szerző, miután Kendiék sorsát a német verzióhoz hasonlóan az isteni gondviselés példájaként állította be a 100–102. versszakban, az árulók vagyonának lajstromba vételével folytatja (103–105. versszak), majd egy újabb fordulattal, kihasználva az elkobzott vagyon felsorolásából fakadó retorikai hatást, a közelebbről meg nem nevezett vitézekhez fordult – íme, itt a pénz a hadakozásra –, hogy harcra buzdítsa őket (RMKT XVII/1, 42).

Az eltérés tehát egy pontban ragadható meg, közvetlenül a záró versszakok előtt, a kincsek, a gazdag nyereség felsorolásában, amely a német verzióban nem található meg: a szász szerző, mint láttuk, az isteni gondviselésre és irgalomra építi fel művét, a lezárás utolsó versszakai csak erről szólnak. Nem volt érdekes számára a zsákmány nagyságának hangsúlyozása, hisz az rablás és harácsolás eredménye volt, amit viszont Kendi és társai kapcsán határozottan és élesen elítélt. (Szamosközy szemében ez ellenkező előjellel, a fejedelem hitványságának újabb bizonyítékaként kerül elő: „Ez uraknak kincseket marhájokat és minden jószágokat elfoglalá Zsigmond. Kész vert aranya több jutott százezer aranynál: mondhatatlan több ezüst mű, sok ruhák és sok egyéb számtalan gazdagság, melyeket sok szekerekkel, szekrényekkel, ládákkal hoztak be Fejérvárra Zsigmondnak. Így mikor az török hadra elég gazdagság jutott volna Zsigmondnak, mindazonáltal nem arra költé, hanem minden sok szépségit fél esztendő alatt az olaszokra, spanyolokra, udvari hazugságokra és efféle ebekre vesztegette el...” Szamosközy IV, 39–40. Szántó 30 szekérnyi ingóságról beszél [MAH IV, 87], a Chronicon 640 ezer forintot is meghaladó összegről tud. Chronicon, I, 103. Somogyi is csillagászati összegekről tudósít, szerinte egyedül Kovacsóczytól 250 ezer forint készpénzt, Kendy Ferenctől pedig 600 ezer forintnyi drágaságot koboztak el. Somogyi, II, 41.)

Szerdahelyi számára viszont a zsákmány a hadakozáshoz szükséges elengedhetetlen eszköz, mint ahogy a többi beszámoló számára is. Ezt azáltal is hangsúlyozza, hogy a vitézekhez fordul, harcra buzdítja őket, és a zsákmányt, amelyből a hadjárat létrejöhetett, az isteni gondviselés közreműködésének tudja be. A német verzió nem fordul a vitézekhez, ezt sugallja az ének hosszú címe is:

Egy szép és gyönyörködtető história arról, hogy milyen csodás módon mentette meg a mindenható Isten Báthory Zsigmondot, Erdély fejedelmét az ördögnek, minden hitszegők zsarnok urának kezei közül, a magyarok veszedelme idején, amelyet a Most szabadítson Isten... nótájára és a szegény keresztények vigasztalására szereztek ebben a boldogtalan világban, az 1596-os évben. („Ein schön und lustig Historia wie Gott der Allmechtig Bathorj Sigismund dieses armen Siebenbürgens, Fürsten, wund L. H. Wunderbarlich erettet hat von des Teuffels Tyrannen Wund aller Veretter Hand, in gesangweis verfasset auf die ungerische Not zu singen, oder Nu freiet Gottes etc. ihm Jahr 1596 allen armen Christen zum seligen trost in dieser unseligen Welt.” RMKT XVII/1, 504.)

Ezzel szemben az Igön szép história harcra buzdít, képzeletbeli hallgatósága tehát fegyverforgatókból áll, éppen úgy, ahogy Pellérdié is. Rájuk nagy szükség volt, hisz Szinán nagyvezír 1595-ben Erdély ellen indította hadseregét: égető szükség volt tehát katonákra, különösen a székelyekre, akik a haderő gerincét alkották, és akiknek később oroszlánrészük volt a havasalföldi sikerben is. Szerdahelyi szerintem a székelyeket akarta elsősorban agitálni, akiknek egy része az 1594-es leszámolás idején is a fejedelem oldalán állott. Mindkét énekben éppen akkor bukkannak fel, amikor Zsigmond számba veszi a hozzá hű alattvalók táborát Kővárban.

A székelyek a szászok mellett mindkét énekben szerepelnek Kolozsvár felgyújtása tervének, illetve az összeesküvők elleni fejedelempárti fellépésnek a kapcsán:

...
Az három székölység is melletted vagyon,
Nagyságod szabadságot nekiek adjon,
Mint az előtt éltek, úgy megmaradjon
(RMKT XVII/1, 36. Ezt a két mozzanatot a beszámolók közül egyedül Szántóé tartalmazza, nála azonban, mint említettük, szászok nem szerepelnek.)

Szántónál a következőt olvashatjuk: „Nyolcezer gyalogost, akik Székelyföldön voltak, magához rendelt… székely gyalogosokkal vetette körül a palotát.” („Octo praeterea millia peditum, qui erant in Zeculia, ad se properare iubet... Princeps... palatium cingi mandat peditibus Zeculis.” MAH IV, 86.) A jezsuita állítását a nem fejedelempárti Szamosközy is alátámasztja:

...Kornis Gáspár jő az fejedelemtül Kolosvárra, az hová sok rendbeli urak érkeztenek volt, és fő-fő emberek és székelyeket eljárván titkon, Zsigmond mellé hajtja őket... Zsigmond, Bocskai, Geszti, Kereszturi és az többi ez idő alatt sok székelyeket, lovagokat, gyalogokat és az ország népit Kolosvárra gyűttik... (Szamosközy, IV, 38.)

Szerdahelyivel ellentétben ő két székről, Maros és Aranyosszékről tud, amelyek az augusztus 23-i kolozsvári gyűlésen a fejedelem mellé álltak, a többiek még ekkor is ellene voltak, Fejér vármegyével az élen: „Háromszék s az egész székelység Fejérvármegye voxán lőn: Biharvármegye karánsebesiekkel együtt, Maros és Aranyosszék és az szebeni polgármester az tanácsurak végezésin megállának.” (Szamosközy, IV, 44.) A jutalom a székely szabadság visszaadása lehetett, amelynek óriási volt a visszhangja a Székelyföldön. Erre utal a 107. versszak:

Fejenként vitézök, ti itt kik vagytok,
Fejedelmetöknek hívek lögyetök,
És az árulókról példát vögyetök,
Az nagy úr Istennek könyörögjetök.
(RMKT XVII/1, 42.)

Érdekes, hogy a katonákat az árulók példájával próbálja buzdítani: ha itt pusztán a szabadság visszaadásáról lenne szó, amint Asztalos állítja, akkor mi értelme arra figyelmeztetni a székelyeket, hogy ne legyenek árulók? Semmilyen forrásunk nem támasztja alá azt, hogy 1595 szeptemberében a fejedelmi hatalomnak ettől kellett volna félnie. Az első versszak az ének szerzésének okaként az országban uralkodó zűrzavart említi:

Szükség ezt megírnom és meggondolnom,
Az körösztényöknek például adnom,
És mindön röndöknek előszámlálnom,
Mert ez országban sok zűrzavar vagyon.
(RMKT XVII/1, 31.)

A német változat címe arra utal, hogy az ének 1596-ban született: ebben az évben valóban több olyan esemény is történt, amelyre illene a zűrzavar kifejezés. A székely szabadságot visszavették, amelynek következménye lázadás és a véres farsang lett. A parázs alatt izzó elégedetlenséget megpróbálták kihasználni a Lengyelországba menekült Báthory testvérek. Ügynökük, Veres Dávid 1596 elején Moldvába ment azzal a céllal, hogy fellázítsa a székelyeket Zsigmond ellen. (Documente, V, 12–13.) Ugyanebben az évben került sor a mezőkeresztesi csatára, amelyben elesett az erdélyi hadsereg és a fejedelmi testőrség egy része. A székelyek érthető okból nem mozdultak, ami a hatalom szempontjából hűtlenségnek számított, ezért a fejedelemség számottevő katonai erő nélkül maradt. A 108. versszakban említett tatár támadásra sem 1595-ben, hanem 1596-ban került sor. Ennek folyamán érte nagy pusztítás a tiszántúli régiót:

Adjon diadalmat az pogány ellen,
És mind egyetömben tatár nemzetön,
Vöhessönk hatalmat az rút nemzetön,
Látván nagy kínokat nyomorultakon.

Ilyen nehéz szituációban érthető, hogy miért emlékeztet az ének, ahogy Asztalos állítja, az árulás következményeire. Ha feltesszük, hogy az ének nem 1595 őszén, hanem egy évvel később készült, nem lesz többé szükségünk az RMKT XVII/1 által megfogalmazott nyakatekert hipotézisre. Az eseménytörténet ismeretében megfogalmazható egy logikusabb, adatainkkal sokkal jobban harmonizáló hipotézis a magyar nyelvű ének keletkezésének időpontjával kapcsolatban és a német változathoz való viszonyát illetően.

Az eddig mondottak alapján, a következőket állítom a két ének szerzésének okairól és lehetséges forrásaikról. Mivel a szász szerep és a gyilkossági kísérlet így együtt csak a két énekben és a Siebenbürgische Handlungban szerepel, az előbbiek forrásaként szóba jöhet egy, Siebenbürgische Handlunghoz hasonló német vagy latin szöveg, amely az eseményekkel egy időben született Erdélyben. Ebben az esetben, már csak szász párti tendenciája okán is, a német nem készülhetett a magyarból, hanem ebből a közös prózai szövegből. Erre utalna az eltérő lezárás, amiből következik, hogy a megcélzott – a magyar esetében elsősorban kardforgató – közönség miatt további variánsok születtek, amelyet a hallgatóság igényeihez szabva bővítettek vagy kurtítottak meg. Analógiaként Pellérdi Péter már említett magyar nyelvű, Németújváron készült röpirata, illetve Bethlen Farkas adata alapján egy, kivégzett urakat gúnyoló pasquillus kínálkozik.

Újra hangsúlyoznunk kell azonban, hogy egyik ének sem maradt ránk teljes terjedelmében, és abban sem lehetünk biztosak – különösen a magyar változat esetében –, hogy a ránk maradt versszakok eredetileg ebben a sorrendben következtek, illetve, hogy az ének éppen ezekkel a versszakokkal záródott. A magyar változat eleje és vége, amelyben szerző a szerzés körülményeiről vall, illetve ahol az erdélyi vitézi rendhez fordul, az ének egy későbbi, 1596-os változatához készült betoldása is lehet, ebben az esetben a többi rész 1595 kora őszén, tehát valóban még a székely szabadság visszaadása előtt megszületett, ahogy Asztalos állította. Addig azonban, amíg újabb adatok nem kerülnek elő, spekulációkra vagyunk kénytelenek hagyatkozni, mivel a keletkezés körülményei legalább annyira homályosak, mint a szerző kiléte. Azonban eléggé világos, hogy a mű elkészítéséhez kevésnek bizonyult a rendelkezésre álló idő, és Szerdahelyi tehetsége sem tudott megbirkózni a feladattal, amelynek eredményeképpen a hozzátoldás sem sikerült valami jól, a lezárás sehogy sem illeszkedik az addigi mondanivalóhoz. Mindehhez csupán egy megjegyzést fűznék: ezek a propagandisztikus szövegek egy mára még a meglévő és rendelkezésre álló forrásokból is szinte teljesen kiveszett világ utolsó hírmondói, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy a 16. század végén Erdélyben létezett egy gazdag, a krónikás és tudósító énekekhez kötődő, illetve a szóbeliséghez még erősen kapcsolódó prózában terjesztett erdélyi újságirodalom.

A szász változat szerzőjeként szóba jöhet Georgius Deidrich, aki, mint láttuk, a szász érdekek propagálásában nagy szerepet játszott a kilencvenes évek elején. Ha az előző fejezetben elemzett epigrammáira gondolunk, ugyanazokra a motívumokra és hasonló retorikára bukkanunk, mint amely az Igön szép históriában is megmutatkozik, vagyis az isteni gondviselés által őrzött fejedelemre és a harácsoló, fosztogató, jobbágynyúzókként jellemzett árulókra lesújtó isteni haragra. Az ének német nyelvezete sem zárja ki szerzőségét: ismerünk ugyanis egy töredékben maradt török elleni harcra buzdító, kétnyelvű, latin–német nyomtatványt, amelynek szerzője a nyomtatványt megtaláló Gebhard Blücher szerint Deidrich lehetett (Blücher 1970, 237–242). Életrajzi adatai is állításunkat látszanak alátámasztani, mert tudjuk róla, hogy Huet Albert szebeni királybíró volt a patrónusa, az ő költségén tanult, és ő bízta meg a Kappellenbibliothek felállításával is.

Hivatkozások

Asztalos Miklós, Szerdahelyi Mihály históriás éneknek vélt politikai éneke 1595-ből, Pécs, 1925.

Baranyai Decsi János, Magyar históriája (1592–1598), ford. és bev. Kulcsár Péter, Bp., 1982.

Bethlen, Wolffgangi, de, Historia de rebus Transsylvanicis I–V, Cibinii, 1783.

Bethlen Farkas, Erdély története II–IV, szerk. Jankovics József, ford. Kasza Péter, jegyz. Kruppa Tamás Bp., 2002–2010.

Blücher, Gebhardt, Ein unbekannter Hermannstädter Druck aus dem Jahre 1593, Revue roumain d’histoire 9(1970), 237–242.

Carrillo Alfonz jezsuita-atya levelezése és iratai, I–II (1591–1618), kiad. Veress Endre, Bp., 1906–1935.

Chronicon Fuchsio-Lupino-Oltardinum sive Annales Hungarici…, I–II, ed. Josephus Trausch, Coronae, 1847.

Deutsche Fundgruben der Geschichte Siebenbürgens, ed. Eugen Trauschenfels, Klausenburg, 1860.

Documente privitoare la istoria Ardealului, Moldovei si tării-românesti, III–V, pub. Andrei Veress, Bucuresti, 1932.

EOE Erdélyi Országgyűlési Emlékek, II–IV, szerk., Szilágyi Sándor, Bp., 1876–1878 (Monumenta Comitialia Regni Transsylvaniae).

Erdély és a Szentszék a Báthoryak korában. Okmánytár, II, kiad. Kruppa Tamás, Bp.–Róma–Szeged, 2009 (Collectanea Vaticana Hungariae 5. – Adattár 38).

Erdélyországi pápai követek jelentései VIII. Kelemen idejéből (1592–1600), gyüjt. Veress Endre, Bp., 1909 (Monumenta Poloniae Vaticana II/III).

Horn Ildikó, Báthory András, Bp., 2002.

Hurmuzaki, Eudoxiu, Documente privitóre la Istoria Românilor, III/1, Bucuresci, 1880; III/2, 1888; XII, 1903.

Kolberg, Joseph, Beiträge zur Geschichte des Kardinals und Bishops von Ermland Andreas Bathory, Braunsberg, 1910.

Kruppa Tamás, A kereszt, a sas és a sárkányfog. Törökellenes ligatervek és küzdelmek a Báthory korszakban, Bp.–Róma, 2014 (Collectanea Vaticana Hungariae I/5).

Kruppa Tamás, Erdély és a Szentszék kapcsolatainak ismeretlen kérdésköréhez (Fabio Genga római tárgyalásai 1594 és 1596-ban), Hadtörténelmi Közlemények 117(2004/4).

Kruppa Tamás, Tradíció és propaganda keresztútján. Fejezetek Báthory Zsigmond udvarának kultúrájából, Bp., Balassi, 2015 (Humanizmus és Reformáció 36).

Magyar történelmi okmánytár a brüsszeli országos levéltárból és a burgundi könyvtárból III, összeszedte és lemásolta Hatvani Mihály, Pest, 1859 (Monumenta Hungariae Historica. Diplomataria 3).

MAH = Monumenta Antiquae Hungariae I–III, ed. Ladislaus Lukács S.J., Romae, 1969–1987.

Somogyi Ambrus, História Magyar- és Erdélyország dolgairól, I–II, ford. Buzogány Dezső et al., Máriabesnyő, 2013.

Szamosközy István történeti maradványai, IV, összeáll. Szilágyi Sándor, Bp., 1880 (MHHS XXX).

Takáts Sándor, Régi magyar kapitányok és generálisok, Bp., é. n.