Bognár Péter, Horváth Iván

A magyar világi költészet kezdetei
[Első részlet a kéziratból.]

Megjelenés előtt álló kéziratból vett részlet.

1. Egyházias típusú propagandavers

A világi versek azon típusát, amely a latin himnuszköltészet formakultúrájából táplálkozik, Gerézdi Rabán nevezte el „egyházias típusú világi ének”-nek. A verstípus művelőit Gerézdi a világi papság középrétegének és a szerzetesrendek humanista műveltség nélküli, a vulgáris latin irodalomban otthonos tagjaiban látta (Gerézdi 1962: 137–139).

1.1. De Sancto Ladislao, Néhai való jó Mátyás király

1.1.1. Források

A 15–16. században nagyon népszerű – s reformkori felfedeztetése óta újra nagy becsben tartott – De Sancto Ladislao a magyar világi líra első emléke. Közvetlen külföldi mintája aligha lehetett, így feltehetőleg ez az első eredeti magyar költemény. 1464 és 1490 között írhatták; az első évszámhoz talán közelebb. Terjedelme: 19 latin-magyar versszakpár, egyenként 2×4 sorral; a 15. versszakpár második fele elveszett. Lelőhelye: Peer-kódex (OSZK, M Nyelvemlékek 12), 154v–163r, (kiadva: Kacskovics-Reményi Andrea – Oszkó Beatrix 2000); Gyöngyösi kódex (MTAK, K 39 [régi jelzete: Magyar Codex 8^o 3.]), 1r–v (kiadva: Dömötör Adrienne 2001). A két szövegváltozat több szempontból is kiegészíti egymást, a kétnyelvű versszakpárok a két forrás segítségével állíthatók helyre. A kritikai kiadás készítése során Gy szövegváltozatát jelöltük ki főszövegnek, és ezt egészítettük ki, illetve javítottuk egyes esetekben P szövegével. Gy főszöveggé tételét az indokolja, hogy a tizenkilenc versszakpárból tizennyolcnak hozza a latin versszakait, míg P csak tizenöt versszakpárt tartalmaz; illetve általában latinja is helyesebb, mint P-jé. Emiatt a versszakpárok sorrendjét is Gy alapján közöljük, holott P versszaksorrendjét sem tartjuk hibásnak (P egy helyen tér el: 11–12. versszakpár). Emellett viszont a magyar versszakok esetében legnagyobbrészt csak P-re hagyatkozhatunk (1–14. és 19.). A Gy-ben a másoló a magyar résznek csak legelső sorát adja meg – jelezvén, hogy a latin-magyar váltakoztatás végigvonul a szövegen –, majd három versszakot közöl még magyarul is (ezek nincsenek meg P-ben: ott az utolsó előtti négy versszaknak mind latin, mind magyar szövege hiányzik).

A következő szövegleszármazás valószínűsíthető: a szerzői kéziratból két variáns jött létre, egy rövid és egy hosszú. A hosszú tartalmazta a 15–18. versszakokat, amelyek leginkább politikai jellegűek és Mátyás királyra vonatkoztatandók; emellett tartalmazta a 15. versszak ma ismeretlen magyar részét is. A rövidből e versszakpárok hiányoztak, így esetében nem olyan kényszerítő az aktualizáló olvasat. Az utolsó, 19. versszakpár ellenben megtalálható volt benne, műfaja így kördal. A P-be lejegyzett rövid változat népszerűbb lehetett, mint a hosszú, hiszen a Gy másolója is ismerte, minden bizonnyal kívülről tudta (a vers elején ezért adja meg a magyar résznek csak a kezdő szavait). A Gy másolója által ismert rövid változat azonban nem tartalmazta a záró versszakot, az tehát nem volt kördal.

A Gy-ben található szövegváltozat nehezen olvasható, sok helyen csak P ismeretében írható át; P jól olvasható, a 156. levél leszakadt sarkát leszámítva nincs benne hiány. A Gy-t megőrző levél verzóján is hiány keletkezett a szövegben, feltehetően a levél szélének levágása miatt.

Lapcsonkulás miatt a következő helyeken vannak hiányok:

1 [Gy] [...]alve

25 [P] [...] nobis

26 [P] [...] datus

26 [P] [...]gno

32 [P] ne[...]

33–34 [P] cu[...] tener et[...] rex bela in pan[...]

126 [Gy] hawas[...]

128 [Gy] felelmen[...]

136 [Gy] hyredne[...]

144 [Gy] irgalmassagna[...]

Nem szerzői kéziratokkal van dolgunk, ezért mai kiejtés szerinti átírásban közöljük a magyar szövegrészeket; a korban a másolók saját nyelvjárásukra írták át szövegeket, az adott másoló nyelvjárását és nyelvállapotát nem célunk rögzíteni.

Átírási alapelveink a következők:

A források tagolását (sortörés, elválasztójelek), központozását, a kis- és nagybetűk közötti különbségtételt, a másolók egybeírás–különírási szokásait nem követjük. A latin szövegrészt normalizáljuk, a rövidítéseket jelölés nélkül feloldjuk. Hivatkozott szakirodalom: Vekerdi 1972: 133–145; Gerézdi 1962: 140–192; RMKT 16 1²: 480–483.

A versszakpárok felépítése és a főszöveg

(A zárójelbe tett szigla jelentése: abban a forrásban is szerepel a versszak, de nem azt tekintjük főszövegnek.)

1. Salve benigne Gy (P)	Üdvözlégy kegyelmes P (Gy)
2. Tu Trinitatis Gy (P)	Szentháromságnak P
3. Tu nam Hunnorum Gy (P)	Magyarországnak P
4. Tu nobis Gy (P)	Nekünk születél P
5. Tuque cum Gy (P)	Mikoron míglen P
6. Tu resedisti Gy (P)	Letelepedél P
7. Te circumcingunt Gy (P)	Környülfeküsznek P
8. Te venerantur Gy (P)	Téged dicsérnek P
9. Tu gloriaris Gy (P)	Te dicsekedel P
10. Tu vultu Gy (P)	Te arcul teljes P
11. Tu carne Gy (P) [P-ben 12.]	Testedben tiszta P
12. Tu membris Gy (P) [P-ben 11.]	Tagodban ékes P
13. Te elegit Gy (P)	Mert választa P
14. Tuque fulcitus Gy (P)	Fejedben kele P
15. Tu fidem Gy	---
16. Tu Tartarorum Gy	Te tatároknak Gy
17. Tu exstirpasti Gy	Te kivagdalád Gy
18. Tu aequitatis Gy	Azért igazságnak Gy
19. Hunni laudate P	Dicsérjük, magyarok P

Szöveg

De Sancto Ladislao

Salve benigne rex Ladislaë,

Hunnicae plebis dulcis patrone,

regis regum gemma praeclara,

siderum caeli praefulgidum sidus.
Üdvözlégy kegyelmes Szent László király,

Magyarországnak édes oltalma,

szent királyok közt drágalátos gyöngy,

csillagok között fényességes csillag.

Tu Trinitatis cultor fidelis,

Jesu Christi vestigia terens,

Spiritus Sancti vas tu dilectum,

electe pugil almae Mariae.
Szentháromságnak vagy te szolgája,

Jézus Krisztusnak nyomdoka követi,

te Szentléleknek tiszta edénye,

Szűz Máriának választott vitéze.

Tu nam Hunnorum regia proles,

regum sanctorum speculum fulgens,

genitor tuus rex pius Bela,

ut more patris rex pius fores.
Magyarországnak vagy királyi magzatja,

szent királyoknak fényes tüköre,

tenéked atyád kegyes Béla király,

hogy hozzá képest kegyes király lennél.

Tu nobis natus Polonico regno,

caelitus datus praesagio magno,

esque renascens fonte salutis

nomine avi dictus Ladislaus.
Nekünk születél Lengyelországban,

mennyből adatál nagy csudaképpen;

másszor születél szent keresztvíztől,

ősödnek nevén László lőn neved.

Tu cum esses tener aetate,

eduxit rex Bela in Pannoniam,

ut te laudarent patria regna,

Hunnicum scilicet atque caelicum.
Mikoron míglen gyermekded volnál,

kihoza Béla király jó Magyarországba,

hogy dicsekednél te két országban:

Magyarországban és mennyországban.

Tu resedisti Bihar-Varadini,

urbis futurus dulcis patronus;

tu exstruxisti templum Mariae,

quo nunc quiescis omni cum honore.
Letelepedél Bihar-Váradon,

az városnak lől édes oltalma,

templomot rakatál Szűz Máriának,

kiben most nyugoszol minden tisztességgel.

Te circumcingunt imperatores,

praesules, reges, cleri, barones;

oleo sudat sacrum sepulcrum,

ossa teguntur auro fulgenti.
Környülfeküsznek téged császárok,

püspökök, királyok és jobbágyurak;

olaj származik szent koporsódból,

tetemed foglalták az szép sáraranyból.

Te venerantur cultu divino

sacer clerus et plebs devota,

te adorant patria regna terrarum,

etenim laudant astra te caeli.
Téged dicsérnek szent zsolozsmával

papok, diákok és városnépek,

téged földnek kereksége,

mert téged dicsérnek Istennek angyali.

Tu gloriaris regio throno,

tua imago sita alto in muro

splendet ut sol, fulget ut aurum,

haud sat est visu te contemplari.
Te dicsekedel királyi székedben,

képed feltették az magas kőszálra,

fénylik, mint nap, sajog, mint arany,

nem elégeszik senki tereád nézni.

Tu vultu plenus et rubicundus,

tu aspectu desiderabilis,

in verbis dulcis, tu sed manu fortis,

deicis cunctos tecum dimicantes.
Te arcul teljes, szép piros valál,

tekintetedben embereknél kedvesb,

beszédedben ékes, karodban erős,

lám, mindent te ejtesz, ki teveled küzdik.

Tu carne purus, mente praeclarus,

tu corde audax more leonis,

ob hoc es dictus Bator Ladislaus,

dum adhuc parvula aetate floreres.
Testedben tiszta, lelkedben fényes,

szívedben bátor, miként vad oroszlán,

azért neveztek Bátor Lászlónak,

mikoron míglen ifjúdad volnál.

Tu membris sanus, forma decorus,

humeris tuis altior cunctis,

specie sola imperio dignus,

corona sancta te rite cernit.
Tagodban ékes, termetedben díszes,

válladtól fogva mindeneknél magasb;

csak szépséged császárságra méltó,

hogy szent korona téged méltán illet.

Te elegit virgo Maria,

et praedotavit gratiarum donis,

ut custodires et gubernares

legatum sibi Hunnicum regnum.
Mert választa az Szűz Mária,

megdicsőíte sok jó ajándékkal,

hogy te őriznéd és oltalmaznád,

neki ajánlád jó Magyarországot.

Tuque fulcitus regni corona,

irradiatus Spiritu Sancto,

comitabaris mores paternos,

rosas legebas, corona stipabas.
Fejedben kele az szent korona,

megbátoríta téged az Szentlélek,

kezdéd követni atyádnak életét,

rózsákat szaggatál, koronádban fűzéd.

Tu fidem sanctam et catholicam

praeconisatam ab hominibus Christi

observabas et protegebas

corde, ore sancto et ense.
– – – – – – – – – –
– – – – – – – – – –
– – – – – – – – – –
– – – – – – – – – –

Tu Tartarorum terror eorum,

crebro debellans in Alpibus eos,

tu bassarum pavor eorum,

tu metus orbis Theucris vocabaris.
Te tatároknak vagy megtörője,

magukat szaggatád az Havasokban;

te pogányoknak vagy rettenetük,

törökök mondottak föld félelmének.

Tu exstirpasti gentes, haeresim,

Huscitas omnes tu evulsisti;

nec fuit auctor quispiam mali,

sola fama tua cunctos terrebat.
Te kivagdalád az eretnekeket,

elszaggatád, mind kigyomláltad;

nem volt idődben gonoszul tevő,

mert csak híred-neved mindenek rettegték.

Tu aequitatis iustus eras iudex,

virginitatis eras corona,

tu castitatis castus patronus,

tu pietatis totus eras factor.
Azért igazságnak valál bírója,

az szép szüzeknek valál koronája,

te tisztaságnak tiszta oltalma,

irgalmasságnak teljes követője.

Hunni laudate sanctum Ladislaum,
quia meretur a nobis laudem;
laudent eum angeli dicentes:

salve benigne rex Ladislaë.
Dicsérjük, magyarok, Szent László királyt,
bizony érdemli mi dicséretünket;
dicsérjük őtet, angyalok, mondván:
üdvözlégy kegyelmes Szent László király.

Jegyzetek

Cím [Gy] [nincs cím]

1 [Gy] […]alve

2 [P] vnice [Gy] Vnice [Vekerdi javítása: Hunnicae.]

3 [P] gema [tollhiba]

5 [Gy] Iduez legÿ kegelmes [A magyar szövegrészek innentől hiányzanak a Te tatároknak vagy megtörője kezdetű versszakig, így addig a magyar versszakoknál P adja a főszöveget.]

11 [P] electum [A következő szó hasonlóságára.] [Gy] dilectum

17[P] hummorum [tollhiba]

18 [P] speculo fulges [tollhiba]

20 [Gy] rex tu pius

25 [P] palonico [tollhiba]

26 [Gy] [A pre[...]-től a sor végéig hiányzik a verssor, a másoló hiányosan jegyezte le.]

33 [P] Tuque

36 [P, Gy] vnicum [Vekerdi javítása: Hunnicum]

41 [P] residisti [tollhiba]

43 [Gy] extruxisti [P] construxisti

44 [P] omni honore [Vekerdi szerint P-ben tévesen abbreviálva (oim), Gerézdi javítását (omnium) nem fogadja el.]

46 [P] ah [tollhiba]

50 [Gy] cl[…] barones [P] cleri barones [Vekerdi a clari barones mellett érvel, és a cleri baronest hibás alaknak véli, amely a következő versszak sacer clerus kifejezésének hatására kerülhetett a szövegbe.]

52 [Gy] ossa tegunt [... ...] [a sor vége nem olvasható]

58 [Gy] [...]bs [nehezen olvasható] [P] plesb [tollhiba]

59 [P] te ad horant regna [tollhiba]

66 [P] ÿmago sita est in muro alto

68 [P] visus [tollhiba]

74 [P] tu et aspectu

75 [P] tu manu

76 [Gy] deÿcis tecum [Gy] luctantes [Vekerdi olvasata; véleménye szerint P helyes, Gy romlott.]

79 [P] bezededben ekes [Vekerdi szerint esetleg szövegromlás: talán a következő versszak Tagodban ékes fordulata miatt került a várható édes szó helyére.]

81 [Ezt a versszakpárt a P-ben a Tu membris… kezdetű versszakpár után találjuk. Vekerdi szerint tartalmi okok miatt a Gy versszaksorrendje lehet a helyes.]

83 [P] ad hoc es dictus [Gy] ob hoc dictus

84 [P] cum adhuc [P] Iuuenis etate [Gy] [...]vula etate [Vekerdi által javasolt olvasat: parvula] [P] fores

91 [P] digna [tollhiba]

97 [Gy] Tu te elegit [tollhiba]

98 [Gy] et predotauit gra[...] [P] predotauit gratuarum donis

100 [Gy] unicum [...] [P] hunicum regnum

104 [A latin és a magyar szöveg jelentése távol áll egymástól; Vekerdi szerint lehetséges a Horváth C. által felvetett ajánlott konjektúra, de nem szükségszerű.]

105 [P, Gy] fulcitus [Gerézdi szerint ritka, de helyes alak (fulcio 4); Vekerdi szerint viszont hibás, helyesen: fultus.] [P] regna [tollhiba]

106 [P] iridiatus [tollhiba] [P] spiritus [tollhiba] [Gy] ssancto [tollhiba]

107 [Gy] comitaberis [tollhiba]

108 [P] stipebas [tollhiba]

112 [P] coronadban [Vekerdi szerint nem lehetetlen, hogy itt eredetileg koronában (azaz koronává) állt; a koronádban (azaz koronáddá) nehézkesebb.]

113–144 [P] [Négy versszakpár hiányzik.]

114 [Gy] preconizatam [tollhiba]

117–120 [P, Gy] [A magyar versszakot egyik forrás sem közli.]

121 [Gy] Tartarorum tvto [fölötte javítás:] terror [Innentől kezdve a magyar versszakoknál Gy adja a főszöveget.]

124 [Gy] vocaberis [tollhiba]

129 [Gy] extirpasti [tollhiba]

130 [Gy] wlscitas [tollhiba]

134 [Gy] mÿd [tollhiba]

135 [Gy] ÿdedbem [tollhiba]

136 [Gy] merth kak [tollhiba] [Gy] mÿdenek [tollhiba]

144 [Gy-ben a vers szövege itt véget ér, a scriptor megjegyzése következik: Si non scripsi bene, tu corrige sapienter. Finis. Az utolsó versszakpár csak P-ben van meg, ez alapján közöljük.]

145 [P] Vnÿ [Vekerdi javítása: Hunni] [P] ladislauum [tollhiba]

149 [P] Dÿcherẃk [tollhiba]

151 [P] dÿcherÿẃk

152 [P] [A vers szövege véget ér, a scriptor megjegyzése következik: Finis est.]

A kutatás egyetért abban, hogy a szöveg mindkét fennmaradt változata másolat. A Gyöngyösi kódex esetében a másolás mellett tanúskodik, hogy a szöveg – három strófapár kivételével – csak a latin versszakokat közli, holott az első strófapár magyar szövegrészének incipitjével jelzi, hogy a vers mindvégig kétnyelvű. A másoló előtt eszerint egy 18 strófapárból álló szöveg feküdt, de ebből a változatból csak azokat a szövegrészeket – a versszakpárok latin részét és a 16–18. versszakpárt – jegyezte le, amelyeket nem ismert (Gerézdi 1962: 148).¹ A Peer-kódex variánsának másolat voltát eleve valószínűvé teszi az, hogy a vers a törzsszöveggel együtt, a legtöbbet másoló első kéz lejegyzésében került az imakönyvbe, de a Gyöngyösi kódex többletstrófái is ezt a feltételezést erősítik: a metrikailag, stilisztikailag és tartalmilag is a szöveg egészébe simuló versszakokról könnyebb azt feltételezni, hogy a Peer-kódexből hiányoznak, mint azt, hogy a Gyöngyösi kódex által hagyományozott változatba utólag toldotta be egy tehetséges utánzó.²

A feltehetően magánáhítatosságra szánt, nem sokkal 1526 előtt másolt Peer-kódex szövegváltozata (P) tizenöt latin-magyar strófapárból épül fel. A kódex törzsanyaga (1r–165v) két kéz munkája. A Szent Elek (1r–18r) és Remete Szent Pál legendája (18v–58r) mellett a kódexnek ez a része negyvenöt vegyes tartalmú imádságot és vallásos éneket tartalmaz (58r–165v). A másoló a magánáhítat alkalmával használható legfontosabb imákat (Mi Atyánk…, Ave Maria, Credo, Magnificat stb.), himnuszokat (Salve Regina, Te Deum stb.), ill. számos egyéb imát (köztük egy ráolvasást) és éneket gyűjtött össze. A kódex másik fele (171v–185r) nyolc, már 1526 után dolgozó kéz munkája. A szövegrész jobbára liturgikus eredetű anyagot tartalmaz, de Vásárhelyi András Mária-éneke mellett itt olvasható Apáti Ferenc Cantilená-ja is (Kacskovics-Reményi, Kozocsa, and Oszkó 2000: 11–34).

A De Sancto Ladislao cím alatt bemásolt ének a kódex törzsszövegének utolsó előtti darabja (154v–163r), előtte a Te Deum fordítása (inc.: Isten, téged dicsérünk), utána – De Beata Virgine oratio cím alatt – az Imperatrix gloriosa (Dicsőséges Szűz Mária, dicsérettel vagy teljes, RPHA 286) a Szent László-himnuszhoz hasonló latin-magyar strófapárjai olvashatóak. Az első strófapár:

Imperatrix gloriosa

Plena laudum titulis,

Potens et imperiosa,

Canticis angelicis

Iure commendaris

Mater et regina,

Prole nunc gravaris

Tuo nos consigna

Virgo mater Deo digna.

Dicsőséges Szűz Mária,

dicsérettel vagy teljes,

hatalmas vagy és felséges

angyali tisztességgel

méltán dicsértessék

menyországnak asszonya,

ajándékozz minket

a te szent fiaddal,

kegyes Krisztusnak szent anyja.³

A Gyöngyösi kódex variánsa (Gy1) olyan változat lenyomatát őrzi, amely tizennyolc latin-magyar strófapárt tartalmazott. A másoló a vers első tizenöt strófapárjából csak a latin versszakokat jegyezte le az üres levélre. Az eljárás alapján kikövetkeztethető a másoló által korábban ismert, a Peer-kódex variánsához nagyon közel álló szövegváltozat (Gy2), a scriptor a magyar nyelvű nyitó versszak legelejét leszámítva feltehetően azért nem írta le az első tizenöt strófapár magyar felét, mert azokat jól ismerte.

A kódexet, pontosabban a kéziratos és nyomtatott szövegekből álló iratcsoportot a legfrissebb kutatás egy közelebbről nem meghatározható magyarországi mezőváros világi férfiközösségéhez köti. Lázs Sándor a kéziratos részeket a kódexszel valamikor egy kolligátumot alkotó négy ősnyomtatvánnyal (Iohannes de Turrecremata, Meditationes; Hugo de Sancto Caro, Expositio missae; Iacobus Philippus Bergomensis, Confessionale; ill. egy Summa poenitentiae ['Poenitas cito']) együtt vizsgálva megállapította, hogy a kolligátum, szemben Gerézdi és Timár Kálmán értelmezésével (Gerézdi 1962: 148, Timár 1924: 52–53), nem szerzetesi közösség vagy apácák számára készült gyűjtemény, de nem is világi ember magánáhítatosságát szolgáló imakönyv, ahogyan Horváth János és Tarnai Andor gondolta (Horváth J. 1931: 589, Tarnai 1984: 243), hanem világi értelmiségi kör, mégpedig egy vásártartási joggal rendelkező város magát Pál bírónak nevező elöljárója és annak szűk környezete által létrehozott, vegyes tartalmú szövegegyüttes (Lázs 2007). A kódex legnagyobb részét Pál bíró másolta (harmadik kéz), rajta kívül heten írtak az üres levelekre, ill. a kéziratos rész környezetét alkotó nyomtatványokba (Lázs 2007: 421–422). A De Sancto Ladislao szövegét lejegyző első kéztől a verssel együtt tíz bejegyzés maradt ránk, a kódex jelenlegi formájában ezek a következő sorrendben követik egymást:

1) De Sancto Ladislao (1r–1v);

2) a 10. szövegrész, a tulajdonnevek többesszámáról szóló, latin nyelvű grammatikai szabálygyűjtemény kezdete (2r: 1–2);

3) Salve mater misericordiae… (AH 32: 176–185) kezdetű, latin nyelvű, verses imádság (2r: 4–32);

4) a Néhai való jó Mátyás király (RPHA 1060) kezdetű, a Mátyás-korra az azt követő időszak feudális anarchiájából nosztalgiával visszatekintő, tisztán világi vers (2v);

5) két – kottával ellátott – sor a Clarum decus ieiunii (AH 51: 57) kezdetű latin himnuszból (3r: 11–12);

6) a latin melléknévfokozás memorizálását segítő, latin nyelvű grammatikai szabályok (3v: 5–16);

7) két – megint csak kottával ellátott – sor az Immense caeli conditor (AH 51: 35) kezdetű latin himnuszból (3v: 17–18);

8) „Ne anheles” – tollpróba (34r: 7);

9) „Semper amantissime domine audiui” – tollpróba (34r: 8);

10) a tulajdonnevek többesszámáról szóló, latin nyelvű grammatikai szabályok (34r: 10–29).

Az első kéz által bejegyzett, a De Sancto Ladislaóval együtt összesen tíz szöveg egy része biztosan nem eredeti helyén maradt fenn. Az 1–4. bejegyzést tartalmazó első két levél sem egymással, sem a kéziratos rész ívfüzeteivel nem mutat fizikai összefüggést (Dömötör [szerk.] 2001: 9), az első levél – eredetileg talán az egyik nyomtatvány előzéklevele – a kolligátum szétbontásakor a kötet élén állhatott, a második talán a kolligátum valamely másik nyomtatványának előzéklevele volt, ugyanígy önálló levél a harmadik (5–7. bejegyzés), amely eredetileg a 34. levél elé volt bekötve (Dömötör [szerk.] 2001: 9). A De Sancto Ladislaót (és a Néhai való jó Mátyás király… kezdetű verset) megőrző levelek fizikailag tehát nem kapcsolódtak a kéziratos rész ívfüzeteihez, a két levél mégis az iratcsoport szerves részét képezi, mivel a szövegeket lejegyző első kéz a 34. elől kiszakadt levél (ma: 3.) rektó oldalán a nyolcadik, verzó, ill. a 34. levél rektó oldalán az ötödik és a harmadik (Pál bíró) kézzel dolgozott együtt (Dömötör 2001: 16, Lázs 2007: 451). Az iratcsoport többi scriptorával közel egy időben dolgozó első kéz tehát a kódexben és a vele akkor már vagy egybekötött vagy együtt hagyományozódó nyomtatványokban talált üres helyekre jegyezte le a részben világi, részben vallásos irányú érdeklődésének megfelelő szövegeket. A De Sancto Ladislao közvetlen szövegkörnyezetét eszerint – akkor is, hogyha a kolligátumot esetleg utóbb kötötték egybe – az első kéz által beírt szövegek alkotják, a scriptor saját maga (és szűk környezete) számára egy vallásos jellegű mikrogyűjteményt (3., 5., 7. bejegyzés), egy a Mátyás-kor erős központi hatalmára nosztalgiával visszagondoló, két versből álló válogatást (1., 4. bejegyzés) és latin grammatikai szabályokat (6., 10. bejegyzés) írt egybe.

A mai költészetben szokatlan módon kétnyelvű vers a paraliturgikus és vágáns költészet igen régi hagyományához tartozik. Az európai nemzeti irodalmak történetének legkezdetén olykor megesett, hogy a költők az irodalmi célra még alig használt népnyelvet a már bejáratott irodalmi nyelvvel, a latinnal keverték. (Párhuzamul: a Córdobai Kalifátus 10–11. századi kétnyelvű muvassah-lírájában ókasztíliai záradék kapcsolódott arab ill. héber alapszöveghez.) A legkorábbi vágáns versgyűjtemény, a 11. századi összeállítású Cambridge-i Daloskönyv 49 verséből 2 felerészben ófelnémet nyelvű. A 13. századi Carmina Burana kétnyelvű szövegei a latint ófelnémettel vagy ófranciával keverik. Az óangol költészet kb. 61 000 fönnmaradt fél-verssorának kb. 1‰-e latin (Crépin 1993, 44). A 14. századi latin-német In dulci iubilo-t a 17. században kétszer is lefordították latin-magyarra: RMKT XVII, 7, 127. és 189. sz. A latin-népnyelvű keveredés általában a népnyelvű vallásos irodalom (Cazal 1998: 9–94), illetve ezen belül a költészet (Seláf 2008, 23–34) kialakulásának jellegzetessége.

E kétnyelvű verstípust a kutatók csak fokozatosan ismerték fel. Az In hoc anni circulo kezdetű vallási éneket (melyben általában egy-egy latin versszakot egy-egy provanszál követ, a refrén pedig többé-kevésbé latin; Frank 1966, II: 210; Hillier, CD 1) egy sok kiadásban megjelent egyetemi szöveggyűjtemény 19. századi szerkesztője például még ezzel a megjegyzéssel vette fel kötetébe: „Elhagytam a provanszál strófákkal váltakozó latin versszakokat” (Bartsch 1880: 18). A De Sancto Ladislao-val hasonló baleset történt. Első közreadója, Toldy Ferenc (1828, I: 4–6), majd az ő nyomában Erdélyi János (1846, 317–319) minden második versszakot elhagyott, s csak a magyar szövegrészeket közölte. Volf György (1874: 241) a Gyöngyösi kódex latin részeit egyáltalán nem tette közzé, a Peer-kódex szövegközlésének esetében pedig a nyomdászati tördeléssel mesterkedett, hogy a magyar versszakok egymással optikailag összekapcsolódjanak (1874: 95). Így állt elő a ma Szent László-énekként ismert vers (Idvezlégy, kegyelmes Szent László kerály, RPHA, 1399), a kihagyott részek összefűzésével pedig egy színtiszta latin változatot nyertek (Ave benigne rex Ladislae). A fontos emlék szakirodalmának fő kérdése 1877 óta az, hogy melyik szöveg az eredeti, és melyik a fordítás (RMKT, 1, 277). A latin mellett érvel Horváth Cyrill (RMKT, 16, 12: 226–234), Horváth János (1928: 70–71), Császár Elemér (1929: 9, 29–31) és Gerézdi Rabán (1962: 140–192; 1968: 153–164), a magyar mellett Gábor Ignác (1908: 12–15, 93–106; 1925: 22, 176–179; [1942]: 12), Sík Sándor (1935) és Vargyas Lajos (1952: 103–113; 1966: 64–69, 209). A ma általánosan elfogadott (Madas 1991: 601), egyeztető álláspontot – Császár Elemér ötlete (1929: 30) nyomán és talán Németh László ([1939], 9) felfogásától sem függetlenül – Vekerdi József (1972, 1979) dolgozta ki. Eszerint mindkét szöveg eredeti: „A két szöveg annyira azonos, hogy egy szerző írhatta egyidejűleg őket” (1994). Valójában azonban a „két szöveg” a 19. században, tudós közreműködés nyomán jött létre. Az ismeretlen költő csak egyet hagyott ránk, igaz, kétnyelvűt. Mindkét forrás – s a De Sancto Ladislao-ra vonatkozó minden 16. századi adat – ezt támasztja alá.

A Peer-kódex rendben közli a latin-magyar strófapárokat. A másoló a maga eszközeivel még fel is hívja az olvasó figyelmét a költemény szerkezeti sajátosságára. A páratlan számú – latin – versszakok élén mindig aránylag nagyobb és díszesebb, a páros számú – magyar – versszakok élén mindig aránylag kisebb és dísztelenebb kezdőbetűt ír, egyértelműen jelezve, hogy ebben a különleges esetben a költeményen belül az első nagyobb egység a versszakpár, s a versszak nála alacsonyabb rendű. (Madas Edit kérdése: a másoló – vagy egy korábbi másoló – vajon a De Sancto Ladislao hatására alakította-e kétnyelvűvé a kódexben rá következő Imperatrix gloriosa-fordítást?)

A Gyöngyösi kódex e tételét másoló személy előtt is ugyanilyen elrendezésű, latin-magyar versszakpáros szöveg feküdt. Ezt bizonyítja, hogy a másoló az első latin strófa után – a sajátos szerkezetet jelezve – pár szót lejegyzett a hozzá tartozó magyar versszakból, az utolsó három latin-magyar versszakpárt pedig teljes egészében rögzítette. Egyébként a magyar szövegrészek lemásolásától eltekintett, bizonyára azért, mert ezeket „már régebbről ismerte” (Vekerdi 1972: 135), és emlékezett rájuk. A Gyöngyösi kódex másolója sajátos módon így egyszerre két szöveghagyományt is ránk örökített: egyrészt az előtte fekvő példány változatát, másrészt azt, amit ő maga a saját emlékezetében őrzött. Ez utóbbi – mint Vekerdi (uo.) megfigyelte – a Peer-kódex szövegváltozatához állhatott közel, mivel a Gyöngyösi kódex másolója kizárólag olyan magyar versszakokat rögzített – tehát olyan versszakokra nem emlékezett –, amelyek a Peer-kódexben sincsenek meg. E szánt szándékkal kihagyásos másolatot a másoló persze csakis a saját használatára készíthette; zárómondata tréfa lehet: „Si non scripsi bene tu corrige sapienter” (ʻha nem jól írtam volna, bölcsen javítsd kiʼ, Gyöngyösi kódex, 1v).

A megszokás nagy úr. Az érthetőség kedvéért az OSZK 2009–2010-es nagy nyelvemlék-kiállításán a De Sancto Ladislaót hagyományos címével (Szent László-ének) kellett szerepeltetnünk. Mégis helyesebb a – való igaz, eléggé semmitmondó – De Sancto Ladislao címet használni, mert (1) forrásunkban megvan a szöveg eredeti címe, és nincs szövegkritikai okunk az adat hitelességében kételkedni, (2) a latinul kezdődő kétnyelvű éneknek ahogy magyar kezdősora nem volt, úgy magyar címe sem. Még magyarra lefordítható címe sem: hiszen mindent le szabad fordítani magyarra, kivéve azokat a műveket, amelyeket egyszerre két nyelven, magyarul és idegen nyelven írtak.

A korai világi versanyagban egyedülálló módon két forrásban is fennmaradt vers a 15. század vége felé, a 16. század elején nagyon népszerű lehetett. A szöveghagyomány ugyanakkor árulkodó, a három rekonstruálható redakcióból kettő (P, Gy2) minimálisra csökkenti a vers világi jellegét, a politikai mondanivalót kidomborító három strófapárt (16–18.) a Gyöngyösi kódex scriptora éppen azért jegyezte le teljes terjedelmében, mert ezt a szövegrészt korábban nem ismerte. Úgy tűnik tehát, hogy a szöveg nem annyira világi propagandaversként vált elterjedté, sokkal inkább a kegyes király portréját előtérbe helyező szent király himnuszként.

*

A Mátyás király halálára írt emlékdal a vallásos költészet formakincsére épülő magyar világi líra korai emléke. A szöveg a De Sancto Ladislao párdarabjaként a Gyöngyösi kódex (MTAK, K 39 [régi jelzete: Magyar Codex 8^o 3.]), 2v (kiadva: Dömötör Adrienne 2001) lapján maradt fenn (a kódex áttekintését ld. fent). A vers (RPHA, 1060) a Mátyás király halálát (1490) követő években keletkezett. Gerézdi Rabán a néhai jelző értelmezése (jelentése szerinte ’régen megboldogult’), ill. a Mátyás-kultusz elterjedésének ideje alapján a 16. század elejére (Gerézdi 1962: 193–210), Horváth Cyrill, V. Kovács Sándor és a néhai szót átértelmező Szepes Erika az utolsó sor (Légy Úristennél immár nyugodalmas!) halottbúcsúztató jellegére hivatkozva közvetlenül 1490-re datálja (RMKT, 1², 482; V. Kovács 1984: 87; Szepes 1990: 52).

A vers szövegét a Gyöngyösi-kódex őrizte meg. A kódexet 1836-ban a gyöngyösi ferences rendházban találták meg, innen került jelenlegi őrzési helyére, az MTAK Kézirattára „Magyar Codexek” elnevezésű gyűjteményébe. A kutatók egy része (Gerézdi 1962: 148) alapján ferences eredetűnek tartja, mások világi jellegű, laikusok által másolt kéziratnak (Horváth J. 1931; Tarnai 1984: 243; Lázs 2007: 452). Hasonmás kiadása 2001-ben jelent meg (Dömötör 2001). A kézirat lapjai egy négy ősnyomtatványból álló kolligátum kötetei közé voltak kötve. A kézirat papírjának vízjele alapján a kódex 1506 után keletkezhetett. A lapok sorrendje csak részben rekonstruálható. A kódex elején lévő két levél a kolligátumban külön helyezkedett el, utólag kötötték a kódex elejére. Ha az 1. kéz munkáját (latin grammatikai memoriterek) figyelembe vesszük, a különálló lapok eredetileg talán a kézirat végén foglalhattak helyet. Ezen a két levélen olvasható az Idvez légy kegyelmes Szent László király… egyik változata, illetve a Néhai való jó Mátyás király… A két vers szövegét elsőként Döbrentei Gábor adta ki 1840-ben a Mátyásról szóló vers hasonmásával együtt.

A szakirodalom egybehangzóan eredeti magyar nyelvű alkotásnak tartja, az első magyar nyelven szerzett világi lírai versnek. Óvatosságra int azonban a vers néhány helye: az 1. sor igeneves szerkezete (néhai való), a 2. és 21. sorban a sok számnév utáni többesszám használata (sok országok), a 6. sor alárendelt mellékmondatának feltételes módja (hogy te megvennéd), a 34. sor szokatlan vonzata (igyeknek diadalmas), és a 13–16. sorok bonyolult mondatszerkezete. Ez utóbbit Gerézdi rímkényszerből fakadó nehézkes fogalmazásnak tartja (Gerézdi 1962: 204–205). A „hogy” és „mert” kötőszavak elhagyása, a többszörös alárendelő mondatszerkezet a többi említett jellegzetességgel együtt latinból való fordítás eredménye is lehet.

A szövegben található íráshibák alapján a vers kétségtelenül másolat. Részben talán ez magyarázza a sorok ingadozó szótagszámait, de ezeket – fogódzó híján – nem javítottuk. A modern átirat elkészítésénél a korábbi közlésekhez képest egy ponton jelentősen eltértünk a hagyománytól. A Gyöngyösi-kódex 1. keze ugyanis mellékjelek nélküli latin ábécét használt a lejegyzéskor. A nem mindig következetes jelölés a mássalhangzók esetében nem vezet félreértéshez (pl. olasok = olaszok), a magánhangzók esetében azonban nem kielégítő. A másoló ugyanis egyáltalán nem használt ö-betűt, ennek a hangnak a jelölésére ugyanúgy az e szolgált, mint az e, é hangok esetében (zeld, belcs, terekektül). Hasonló helyzetben, ahol nem pusztán a hosszúság jelöletlenségéről van szó (az a–á, e–é hangok megkülönböztetésénél), a mai kiejtésnek megfelelően szoktuk átírni a szöveget. Jelen esetben ezt az eljárást e–ö hangokra is kiterjesztettük.

Modern átirat

Néhai való jó Mátyás királ,

Sok országokat te bírál,

Nagy dicséretet akkoron vallál,

Ellenségednek ellene állál.

5Hatalmasságodat jelentéd,

Bécsnek hogy városát te megvennéd,

Ékes sereged ott féletéd,

Királyi széked benne helheztetéd.

Német országot mikort kéványád,

10Szent koronához választád,

És nagy sok részre hasogatád,

Magyari uraknak tisztül mind elosztád.

Akkoron te lől oly igen drága,

Téged kéványa cseh Prága,

15Meghervadozott szép zöld ága,

Nem kellemetes néki virága.

Törököktül nyerél ajándokokat,

Ne pusztítanád országokat,

Ne kerengetnéd basájokat,

20Ne fenyegetnéd ű császárokat.

Igyekezél vala sok országokra,

És nagy hatalmas városokra,

Az vízen álló Velencére,

És benne való bölcs olaszokra.

25Magyar országnak fényes csillaga,

És rettenetes bajnaka,

Nyumuroltaknak kies hajlaka,

Nagy ékességnek es te valál oka.

Nagy ékessége tisztességönknek,

30Nagy bátorsága félelmönknek,

Ótalmazója magyar népeknek,

Rettenetes lől az lengyeleknek.

Királok között lől te hatalmas,

És nagy igyeknek diadalmas,

35Néped között nagy bizodalmas,

Légy Úristennél immár nyugodalmas!

Jegyzetek

1[A Néhai szót a másoló két szóba törte: Ne haÿ. A való szót utólag szúrta be a sor fölé.]

2, 21[sok orzagokath; sok orzagokra. A többes szám használata érv lehet a latin hatás mellett. (Döbrentei (szerk.) 1840: II. 364)]

14[A cseh Prága szavakat a másoló egybeírta.]

25orszagnek; thÿ<kere>laga [(Gerézdi 1962:195) szerint az egy lappal korábban másolt László-ének egy sora: Szent kerályoknak fényes tüköre okozhatta a tévesztést. A másoló ott talán éppen azért nem jegyezte le a magyar strófákat, mert fejből tudta őket.]

29[A thÿztessegenknek első k-ja nincs kiírva.]

34[(Döbrentei (szerk.) 1840: II. 364) és Horváth Cyrill (RMKT 1²: 483) szerint az igyeknek (értsd: ügyeken, ügyekben) latinos szerkezet. Ez esetleg a vers eredeti magyar volta ellen szólhat.]

Betűhű szöveg

Ne haÿ [!] |:walo:| ÿo mathÿas kÿral sok orzagokath the bÿral Nagÿ dicherethe[t]

Akoron walalÿ ellensegednek ellenne allal

hatalmassagodath ÿelenthed bechnek hog warosath the meg venned

Ekes sereged oth felethed kÿralÿ zeked benne helheztheted

5Nemeth orzagoth mÿkorth kewanÿad zenth koronahoz walazthad

ees nagh sok rezre hassogatad magÿarÿ wraknak tÿztwl mÿnd el oztad

Akoron the lel olÿ igen draga theged kewanÿa chepraga [!] meg herwadoz

oth zep zeld aga nem kelemethes nekÿ wiraga

Terekechtwl nerel aÿandokokath ne puztÿthanad orzagokath ne keren

10gethned bassaÿokath ne fenegedned w chazarokath

Igekezel wala sok orzagokra / ees nag hathalmas warosogra az

vizen alo welencere ees benne walo <bwlh> belch olasokra

Magÿar orzagnek fenes thÿkere |:laga:| ees rethenetes baÿnaka numuroltaknak

kies haÿlaka nagh ekessegnek ees the walal oka

15Nagh ekessege thÿztessegen[k]nek nagh batorsaga felelmenknek otalmazoÿa

Magar nepeknek rettenethes lel az lengelegnek

Kÿralok kezeth lel the hatalmas ees nagh igeknek dyad[alma]s neped

kezeth nagh bÿzodalmas legh wristennel Imar nug[odalm]as

Jegyzetek a betűhű kiadáshoz

1[A Néhai szó határozottan két szóba van törve. A walo utólag a sor fölé írva, a kódex kötése miatt nehezen kivehető, a vers fotómásolatán sem látszik.]

5[A mÿkorth m-je más betűből javítva]

9[A g javítva k-ból]

11[A hatalamas utolsó betűje más betűből javítva.]

13[A lejegyző az először leírt thÿkere szót a sor fölé írt laga betűkkel javította, de a hibás -kere részt nem húzta át. A t és c betűk hasonlósága alapján a chÿlaga szót ronthatta el.]

15[A thÿztessegenknek első k-ja nincs kiírva.]

17–18[A kiegészített részeket folt halványította el, a betűket későbbi kéz – korabelinek tűnő tintával – megerősítette.]

1.1.2. Műfaj

Az ének elemzői joggal hangsúlyozzák, hogy – bár a De Sancto Ladislao gazdagon merít az egyházi himnuszköltészet fordulataiból, s címzettje az Egyház szentje – az erős politikai érdeklődésű mű átmenet a világi költészet felé. Már a tárgy megválasztásával eltávolodunk az egyházi belterjességtől: Szent Lászlót úgyszólván hivatalos állami szentnek tekintették a középkori Magyarországon (Marosi 1995; Madas 2004: 9). I. Lajostól Rudolfig általában minden magyar király az aranyforint előlapján tüntette fel saját címerét és nevét, a hátlapot viszont – csatabárdot és országalmát tartó – Szent László alakjával és királyként való megnevezésével látta el (CNH, II, 12). Az uralkodók valamennyien Szent László tükörképei voltak. Az ének teljes joggal helyezte át a saját jelenébe a szent király tetteit. A De Sancto Ladislao Lászlója – az elemzők Gerézditől Vekerdiig helyesen látják – bizonyára Mátyás, uralma delelőjén.

A Lászlóról szóló ének az egyházi műfaji rendszerben olyan himnusz, amelyben csak magasztalás van, könyörgés nincs. A szent király dicsfénybe vont alakja mellett a dicséretmondásra bíztatott Hunni/magyarok személye alig, helyzetük egyáltalán nem kap figyelmet, az őket képviselő beszélő pedig teljesen árnyékban marad; e tekintetben előzmény például a 148. zsoltár. Világi szempontból az ének az eszményi uralkodó panegürisze. A De Sancto Ladislao a szókincs megválasztásával és párhuzamosságokban dús versmondattanával a fenséges szónoklattani nem (genus sublime) előírásait követi; a dicsőítés hőfoka alighanem a legkényesebb királyi ízlésnek is megfelelt (Klaniczay 1985: 53–58). Elvben írhatták volna akár Mátyás halála után is, de a benne foglalt politikai eszmerendszeren nem hagyott nyomot a hanyatlásnak a Jagelló-korban gyakran emlegetett témája. A kétnyelvű költeményben roppant erőteljesen érvényesülő hun-magyar azonosítás is Mátyás korára, sőt propagandájára vall, de talán valamelyest a török-trójai azonosítás is ideillik (Gerézdi 1962: 158 sq; Szilágyi 2009). Ha a művet későbbre keltezzük, a Mátyást követő, kevésbé becsvágyó királyok idejére, akik nem szövögettek terveket császári koronáról, akkor nem lenne könnyű megmagyarázni, hogy a császárság fogalma a De Sancto Ladislao szövegében miért kap olyan nagy súlyt. Egyszer László „császárok”-éval közös temetkezési helyéről van szó, egyszer pedig László testi szépségét minősíti császárinak a költő:

Tu membris sanus, forma decorus,

humeris tuis altior cunctis,

specie sola imperio dignus,

corona sancta te rite cernit.

Tagodban ékes, termetedben díszes,

válladtul fogva mendeneknél magasb,

csak szépséged császárságra méltó,

hogy szent korona téged méltán illet.

Ha a kétnyelvű De Sancto Ladislao-t összevetjük a 19. századi egynyelvű változatokkal, az Idvezlégy kegyelmes ill. a Salve benigne szövegével, a kétnyelvű költemény természetesen sokkal dúsabb, hangzásra is, jelentésre is, hiszen minden a helyén is marad, de minden a másik nyelvű megfelelő részletekkel is közvetlen vonatkozásba kerül. Régebben úgy tekintettük, hogy a magasztalás az egyik esetben latinul, a másikban magyarul történik. Most egyszerre mindkét nyelven, kétszeres terjedelemben. A változtatás aligha csorbítja a költemény dicsőítő jellegét, hiszen a dicsőítés egyik szónoklattani eszköze éppen a terjedelmi bőség. A vers eddig sem volt rövid, sőt, mivel palindromon (kördal), eddig is végtelen hosszú volt. Utolsó sora latinul is, magyarul is egybeesik az elsővel: örökkön örökké elölről kezdendő. Most kétszer ekkora lett, kétszeresen kell örökké újrakezdeni:

Hunni, laudate Sanctum Ladislaum,

quia meretur a nobis laudem;

laudent eum angeli dicentes

„Salve benigne rex Ladislae!”

Dícsérjük, magyarok, Szent László kerályt,

bizony érdemli mi dicséretönköt;

dícsérik őtet angyelok, mondván:

„Idvezlégy, kegyelmes Szent László kerály!”

Ha a magasztalásnak nem a tárgyára, hanem alanyaira figyelünk, akkor a költemény nagy fokú, szinte eltúlzott modernsége ötlik szembe. Indokolta-e vajon a városi és mezővárosi fejlődés akkori szintje, hogy a „misera plebs”-nek a „várus népek” kifejezés feleljen meg? A vékonyka világi értelmiségi réteg megjelenése indokolta-e, hogy a „sacer clerus”-szal magyar versszakpárjában a „papok, diákok” kerüljön párhuzamba? Az értelmiség már azáltal is előtérbe kerül a költeményben, hogy a mű kétnyelvű. Nem azért, mert a kor főurainak egy jelentős, teljességgel tanulatlan hányada a költeményt képtelen lett volna felfogni – ez akkoriban mindenkinek, az érintetteknek a szemében is természetes dolognak számított –, hanem azért, mert a latin-vulgáris kétnyelvűség a deák, az értelmiségi természetes emblémája volt. A költeményben László iránt bemutatott forró lelkesedésnek van tehát valami városias, sőt (egyházi és világi) értelmiségi jellege. Alighanem ez is a Mátyás-korra vall.

A vers korabeli népszerűsége látszólag cáfolja kiinduló hipotézisünket, amely szerint a magyar nyelvű világi költészet kezdeti szakaszában, mivel a műfajcsoportnak még nincs kiterjedt olvasóközönsége, az egyes szövegek inkább véletlenszerűen kellet hogy terjedjenek. Ehhez képest a Mátyás politikai propagandáját visszhangzó De Sancto Ladislao rögtön két szövegváltozatban maradt fenn, a két szövegváltozatból ráadásul három redakció következtethető ki. Az anomália a két fennmaradt változat részletes elemzésével csökkenthető.

A Peer-kódex által megőrzött, rövidebb szövegváltozatban (P) a kegyes király portréja bontakozik ki, mind a tizenöt strófa a király keresztényi erényeit (irgalmasság, a szentháromság szolgálata, Jézus követése, templomalapítás, csodatétel stb.) emeli ki, az, hogy világi uralkodóról van szó, itt kevéssé hangsúlyos. A tizedik versszakból megtudjuk ugyan, hogy legyőzi a vele küzdőket, a tizenegyedikből, hogy méltó a császárságra, a tizenkettedikből, hogy bátorságát csak az oroszlánéhoz lehet hasonlítani, a rá következőből hogy Szűz Mária az ország védelmére választotta ki, a variáns hatvan sorából ezeket a részben legalább világiként értelmezhető attribútumokat így is csak négy sor tárgyalja. A kegyes király a variáns által megrajzolt portréja a politikára tehát csak az általánosságok szintjén reflektál, itt is az országát védő uralkodó képét helyezve előtérbe.

Ezen a képen a strófapárok latin versszakaiban, a szóhasználat szintjén megjelenő világi ideológiai tartalom, a hun-magyar azonosság teóriája alig változtat. A Mátyás uralkodása alatt népszerűvé váló koncepció szerint a magyarság a hun nép leszármazottja, amikor tehát a latin szövegrészben a magyarokat hunokként, Magyarországot Hunniakét nevezi meg a költő, arra is utal, hogy Szent László – ill. a mindenkori magyar uralkodó – a korabeli hagyományban kifejezetten világi uralkodóként megjelenő, Isten ostoraként értelmezett Attila király leszármazottja. A strófapárok latin versszakainak e jelentéstöbblete ugyanakkor csak kevéssé árnyalja a szövegváltozat sugallta összképet, az olvasó legfeljebb úgy értelmezheti az előd és a Szent Lászlóval szimbolizálta utód párhuzamba állítását, hogy a kereszténység útját járva utóbbi messze maga mögött hagyta a hun király harcos mentalitását.

A Gyöngyösi kódex szövegváltozatában (Gy1) fennmarad első tizennégy latin nyelvű versszak néhány apró eltérést nem számítva megegyezik a Peer-kódex megfelelő szakaszával (a strófapárok magyar nyelvű részét a Gyöngyösi kódex másolója nem jegyezte le, csak jelezte odatartozásukat). A két variáns lényegi különbségét a Gyöngyösi kódex szövegváltozatának 15–18. versszakpárjai adják (a 15. versszakpárból szintén csak a latin szövegrész maradt fenn), ez a szövegrész a Peer-kódexből hiányzik. Az egy latin nyelvű versszak és három latin-magyar strófapár a következő cselekedeteket említi Szent Lászlóval kapcsolatban: 15. versszak) szívvel, szájjal és karddal védte a katolikus egyházat; 16.) a tatárok félelme (latin), legyőzője (magyar), aki kiirtotta őket, a pogányok rettenete, a törökök „föld félelmé”-nek hívták; 17.) kiirtotta az huszitákat (latin), eretnekeket (magyar), nem volt gonosztevő az uralkodása alatt, mert nevétől is rettegtek az emberek; 18.) az igazság bírója, a szüzességnek (latin), a szüzeknek (magyar) koronája, tisztaság oltalma, irgalmasságnak tükre volt.

A Gyöngyösi kódex szövegváltozatának a Peer-kódex variánsából hiányzó egy latin strófája és három latin-magyar versszakpárja több konkrét kül- és belpolitikai eseményt említve (tatárok és eretnekek [husziták] kiirtása, pogányok és törökök elleni küzdelem), a kegyes király portréját az erős kezű uralkodó képével egészíti ki. A politikai események közül négy ugyanakkor sehogyan sem illik rá Szent Lászlóra, aki sem a törökök, sem a huszita eretnekség ellen nem harcolt,⁴ a korabeli olvasó számára ezek a cselekedetek egyértelműen Mátyás királyra kellett, hogy utaljanak (Gerézdi 1962: 158–161).

A Peer-kódexből hiányzó szövegrész jól illeszkedik a hun-magyar azonosság koncepciójához. A magyarokat a hunok leszármazottaiként bemutató latin strófákon túl a variáns 16. versszakában a királyt a költő egyértelműen Attilával állítja párhuzamba, a strófa negyedik sorában Szent László a hun királyhoz hasonlóan a föld félelme díszítő jelzőt kapja („Tu metus orbis Theucris vocabaris” / „Törökök mondottak föld félelmének”).⁵

A szövegváltozatok tartalmának vizsgálata alapján úgy tűnik tehát, hogy a ránk maradt három redakció (P, Gy1, Gy2) műfaji szempontból két eléggé különböző csoportra osztható. A P és a hozzá nagyon közelálló – kikövetkeztetett – Gy2 variánsokban a kegyes király portréja uralja a költeményt, a politikai tartalom csak nagyon áttételesen jelenik meg (hun-magyar azonosság, császárság emlegetése). Ezzel szemben a Gy1 változat négy többletstrófája a kegyes király portréját a kemény kezű, világi uralkodó képével egészíti ki, olyan cselekedeteket tulajdonítva a királynak, amelyek a korabeli olvasóban egyértelműen Mátyás alakját kellett, hogy felidézzék.

Ha a P és a Gy1 változat közvetlen szövegkörnyezetét vizsgáljuk, ugyanezt a műfaji jellegű különbséget látjuk. A Peer-kódex feltehetően magán-áhítatosságra szánt gyűjteményes kötet, amelynek a De Sancto Ladislaot is tartalmazó törzsanyagában nincs világi tematikájú szöveg. A Gyöngyösi kódex másolója a politikai propagandát előtérbe helyező variánson túl még egy hasonló műfajú verset jegyez be a kolligátumba, a szintén Mátyás király uralkodását dicsőítő, Néhai való, jó Mátyás király (RPHA 1060) kezdetű szöveget. Úgy tűnik tehát, hogy az első magyar nyelvű világi vers, a De Sancto Ladislao a világi költészet viszonylagos olvasáshatára előtt annak köszönheti meglepő népszerűségét, hogy a közvetlen politikai tartalom elhalványulása után elsősorban vallásos versként, szent király himnuszként hagyományozódott. A Gyöngyösi kódex másolója éppen azért jegyzi le a politikai tartalom lényegét hordozó, 16–18. versszakpárokat, mert azokat nem ismerte, mert azoknak – a világi tartalmakra fogékony olvasóközönség fejletlensége miatt – vékony lehetett a szöveghagyománya.

*

A Néhai való jó Mátyás király kezdetű vers a De Sancto Ladislaohoz hasonlóan szintén a középkori himnuszköltészet formahagyományából építkező, a humanista mozgalomtól érintetlen epitáfium (sírvers) (Gerézdi 1962: 193, 202). A himnuszokhoz hasonlóan gyakran él megszólítással (Magyarországnak fényes tüköre / és rettenetes bajnoka / nyomorultaknak kies hajloka), sok (jobbára szokványos) jelzőt használ (ékes, kies, rettenetes, szép, zöld stb.), gyakoriak a szóképek (meghervadozott szép zöld ága, nem kellemetes néki virága), az elliptikus (kihagyásos) szerkezetek (Nagy dicséretet akkoron vallál / ellenségednek ellene állál), hangvétele pedig a három szónoklattani stílusnem közül az emelkedettbe (sublime) tartozik. Az, hogy a két éneket egymás mellé másolták, aligha véletlen. A magyar állam jelképének, Szent Lászlónak magasztalása is mintha aktuálisan Mátyást illette volna. A Néhai való jó Mátyás királyban a vers beszélője többes szám első személyű, mint a De Sancto Ladislaoban is, de itt több figyelmet kap. A beszélő az alattvalók közösségének nevében szól, mintha csak maga a közösség beszélne: Nagy ékessége tisztességenknek / nagy bátorsága félelmenknek. Ez a lírai beszédhelyzet, amelyben a közösség szólítja meg a királyt, nagyon egyszerű. Mátyás érdemeinek felsorolása áll szemben a nép védtelenségének felmutatásával.

1.1.3. Verselés

A De Sancto Ladislao verselése alapjában hangsúlyszámláló: a négysoros versszakok szabad szótagszámú verssorai két főhangsúlyt kapnak, s eszerint két, szabad szótagszámú félsorra oszlanak. A félsorokon belüli mellékhangsúlyok száma nincs szabályozva.

Az áthajlás (enjambement) teljes kizárása elvben az ógermán hangsúlyszámláló költészetre és származékaira is emlékeztethetne, azonban sokkal általánosabb jelenségről van szó. A nyelvtani párhuzamosság – mely áthajlást per definitionem nem tesz lehetővé – a korai költészeteknek mintha egyetemes jellegzetessége lenne (Jakobson 1972: 399–423; Horváth I. 1991: 51, 119–126, 170–187). A litániában is megvan.

A kétnyelvű – de a versforma szempontjából egységes – költemény a szótagszámláló csoporthoz is közel áll: verssorainak szótagszáma 10 (esetleg 5 + 5) körül szóródik (a negyedik sor esetleg 11 körül).

Dallama, mely a ritmizálásban segíthetne, nem maradt ránk – megvan viszont, s mindjárt két változatban, egy olyan, 16. századi zsoltárfordításé (Boldogok azok, kik Istent félik, RPHA, 207), melynek nótajelzése a De Sancto Ladislao elveszett dallamára hivatkozik. A zsoltár 17. századi, négyszólamú letétje (Ferenczi 1988, I: 385; RMDT, I: 124) eléggé hasonlít a régi, 1560-ból fönnmaradt dallamváltozatra (Csomasz Tóth 1981: 203). Mindkettő 3 × ( 5 + 5 ) + ( 5 + 6 ) kottafejből áll, s így – ha csakugyan ilyesféle volt a dallama – erősíthette a De Sancto Ladislao szótagszámláló jellegét. A sorfelezés különös nyomatékot kap a korábbi (1560-as) dallamváltozatban: itt a sormetszet mint szimmetriatengely körül enyhe tükrözés érvényesül annyiban, hogy az első 5 kottafej dallamvonala mindig emelkedő – vagy legalább, a négyből egy alkalommal, szinten maradó –, a második 5 kottafejé viszont mindig ereszkedő.

Összefoglalva: a De Sancto Ladislao hangsúlyszámláló verselésű, de a szótagszámláló verselés előzményei között is számon tartható.

E megállapítás tulajdonképpen nem ellenkezik az újabb szakirodalommal. Gáldi László (1961: 31) alapjában hangsúlyszámláló („tagoló”) verselésűnek tartja, de irányában szótagszámlálónak is (bár Szepes–Szerdahelyi 1981: 393 helyteleníti Gáldi ama törekvését, hogy a „tagoló” (hangsúlyszámláló) és a „hangsúlyos” (szótagszámláló) verset „egybemossa”.) Vekerdi (1972: 142) először hangsúlyszámlálónak („tagolónak”) minősíti a költeményt, később (1979: 16 sq) szótagszámlálónak (4 × 10-esnek, vagy a negyedik sorban tendenciaszerűen inkább 11-esnek), még később (1994: 1198) símán szótagszámlálónak: „versformája a régi magyar felező tizes”.

Nem kell tiszta képletekre törekednünk, hiszen a 15. század a magyar versforma-hagyományok kialakulásának nagyon korai szakasza. Gáldi Lászlónak a hangsúlyszámláló és szótagszámláló között egyeztető törekvése, Vekerdi Józsefnek a hangsúlyszámlálótól a szótagszámlálóig változó állásfoglalása mind bátorítás a nem túl merev véleményalkotásra.

A régebbi szakirodalomban nyomát sem leljük Gáldi hajlékonyságának vagy Vekerdi változékonyságának. Ott mindenki ellentmondásmentesen és örökre vagy a hangsúlyszámláló (Gábor 1908; 1925; [1942]; Németh [1939]; Vargyas 1952; 1965 stb.), vagy a szótagszámláló (Horváth J. 1928; 1955b; Császár 1929 stb.) képlet híve volt. A régi, néha kifejezetten türelmetlen hangvételű, eredményre persze sosem jutó vitának az volt a tétje, hogy ez a roppant régi vers, ha eredeti, akkor megmutatja, milyen lehetett „a magyar ősi ritmus” (Gábor 1908). A disputa nemzetjellemtani vakvágányra futott. Talán ez lehetett az oka annak, hogy a német verselés esetleges hatásának lehetősége nem merült fel soha.

*

A Néhai való jó Mátyás király kezdetű vers a De Sancto Ladislaóhoz metrikai szempontból is nagyon hasonló. A középkori latin költészet hatása a rímelés terén is jól megfigyelhető. Igaz, hogy a költő általában morfémarímeket használ, de szembetűnő, hogy a 16. század egészére jellemző önrímet minden esetben elkerülve fonémarímet igyekszik keresni (királ–bírál, drága–Prága–ága–virága, hajloka–oka). Ez a rímtechnika, amely megkülönbözteti a morféma- ill. fonémarímet, majd csak Balassi Bálint fellépésével, 1590 táján jelenik meg, ám még sokáig elszigetelt jelenség marad.

A kilenc négy soros versszak harminchat sorából 1 tizenkét, 5 tizenegy, 15 tíz, 11 kilenc, 4 pedig nyolc szótagos, úgy, hogy az ötödik szótag után általában (31 esetben) szóhatár áll. Ez azt jelenti, hogy míg az első félsor szótagszáma többé-kevésbé kötött, addig a másodiké sokkal szabadabb. A jelenséget Horváth János a sorfajta szerinte szaffikus eredetével magyarázza (2004: 234).

A Néhai való jó Mátyás király verselését a verstörténészek régebben csupán ritmusérzékükre hagyatkozva értelmezték. Szilády Áron olvasatát, amely szerint a vers 3 ill. 2 szótagú ütemekre oszló 10 szótagos sorokból épül fel (RMKT, 1, 304), Gábor Ignác elutasítja, szerinte a vers sorait két, szótagszámukat tekintve szabad ütemre helyes osztani (Gábor 1942: 216). Gábor Ignác álláspontját fejleszti tovább Vargyas Lajos. A Néhai való jó Mátyás király szerinte szabad ütemű vers, amelyben a mai népdal ütemfajtái keverednek (Vargyas 1952: 125–126, 135).

1.1.4. Információtörténeti pozíció

A középlatin himnuszköltészet formai hagyományára épülő, de több-kevesebb politikai mondanivalót is mozgósító verselési gyakorlat a középkor vége felé viszonylag elterjedt lehetett, legalábbis erre utal, hogy a korszakból még egy szent királyról szóló, terminológiai, poétikai és metrikai tekintetben egyaránt nagyon hasonló himnuszt ismerünk. Az Érdy-kódexben fennmaradt, Szent István királyt köszöntő verset (RPHA 1393, RMKT 16, 12: 145, Nytár 5: 236) az RMKT kiadásával szemben, a gondolati egységeket követve, négy soros strófákra tördeljük.

Üdvözlégy, boldog Szent István király,

te, népednek nemes reménysége.

Üdvözlégy, mi megtérésünknek

bizony doktora és apostola.

Üdvözlégy, minden szenteknek

és igazságnak fényes tüköre,

temiattad hittünk Krisztus Jézusban,

temiattad üdvözülünk is Krisztusban.

Kérünk imádj ez te népedért,

imádj egyházi szolgálatokért is,

hogy egy ellenség se legyen

ragadozó ez te néped között.

Ez a verselési hagyomány a reformáció elterjedésével szükségképpen háttérbe szorul, mégis úgy tűnik, hogy az elsősorban talán vallásos szövegként népszerűvé vált De Sancto Ladislao sokáig használatban maradt: nótajelzésként kétszer fordul elő Bornemisza Péter énekeskönyvében (Detrekő, 1582 [RMNy, 513]).⁶ Mire a műfaj eléri a nyomtatottságot, addigra világi – politikai – tartalma szinte teljesen eltűnik. Vásárhelyi András sok tekintetben világias, kolofonnal ellátott, a kolofonban a szereztetés pontos helyét (Pest, Szent Péter utca) és idejét (1508), az akrosztichonban a szerző nevét (ANDREAS DE SASARHEL) feltüntető, egy-egy sor erejéig még kül- és belpolitikai („Törököknek megnyomorojtója, / Kerályoknak jó tanácsadója, / Magyaroknak megoltalmazója” 15/2–4. [vö. RMKT 16, 12, 238]) utalásokat is tartalmazó Mária-éneke a kéziratos másolatok (Pozsonyi-, Peer-, Thewrewk-, Kuun-kódex) után 1629-ben nyomtatásban is megjelenik (Hajnal [szerk.] 1629: 196).

2. Deák típusú propagandavers

2.1. Cantio Petri Berizlo, Geszti László éneke

2.1.1. Források

Szabatkay Mihály Beriszló Péterről szerzett énekének eredeti kézirata lappang. A vers létezéséről először Toldy szerzett tudomást, akinek Jankovich elküldött néhány strófát. Toldy ebből az első és az utolsó strófát közölte irodalomtörténeti kézikönyvében (A magyar nemzeti irodalom története). Ezután a kéziratnak nyoma veszett, ezért Szilády Áron is csak ezt a két strófát tette közzé a RMKT 1. kötetében. Két évvel később került elő a teljes szöveg, másolat formájában. Ez a másolat is Jankovich gyűjteményéből származott, viszont nem az ő kézírásával. Ezt a másolatot Schrauf Károly császári és királyi levéltárnok küldte tovább a Magyar Történelmi Társulatnak, és Szilády Áron ezt a változatot tette közzé a Századokban 1879-ben, majd az RMKT 2. kötetében. Ezután előkerült az eredeti változat is, amit ugyancsak Schrauf Károly juttatott el, de ezúttal Ábel Jenőhöz, aki a Philologiai Közlönyben egy hosszú értekezést írt, valamint a vers első négy strófájának fakszimile változatát is közzé tette (Ábel 1888). Ábel Jenő ebben az értekezésben kijavította a Szilády által ejtett hibákat, valamint korrigálja a vers keletkezésével kapcsolatos félreértelmezéseket.

Az eredeti kézirat további sorsáról semmit nem tudunk. Horváth Cyrill az Ábel Jenő által publikált leírás alapján kijavította és átszerkesztette Szilády kiadását, és a vers eredeti képét próbálta rekonstruálni az RMKT I. kötetének második kiadásában. Gerézdi Rabán már ezt a változatot használta, valamint Ábel Jenő leírását. Tehát amit biztosan tudunk, hogy az eredeti kéziratot Jankovichon kívül csupán két ember látta: Toldy, aki sajnos csak két strófát közölt, valamint Ábel Jenő, aki négyet, de azokat legalább fotómásolat formájában. Ebből viszont az következik, hogy Horváth Cyrill átírása áll a legközelebb az eredeti kézirathoz, amely – Gerézdi feltételezése szerint – Verancsics Antal számára készített másolati példány volt (Gerézdi 1962: 62–64).

A kézirat formájáról Ábel Jenőtől értesülünk: „Négy kis oktáv papírlevél újabban szürke papírborítékba fűzve”. A szöveg ágrajza a 19. és 20. századi másolatok tükrében a következőképpen néz ki:

Gerézdi szövegközlése néhány helyen szedési hibát tartalmaz,⁷ ahogyan elhagyja a strófán belülüli közben szókezdő nagybetűt Horváth Cyrillel ellentétben, viszont a kéziratban érdekességként megemlíthetjük, hogy az izte, az ithon és az isten szóban a szókezdő i-t a másoló máshogy írja, mint az igaz szóban. Előbbiekben az i inkább hasonlít a második strófát kezdő Im nagy kezdő i betűjére. Ezért a szókezdő i-ket átcseréltük nagy I-re, de ezzel csupán a hasonlóságot szeretnénk jelezni.

Mind Gerézdinél, mind Horváthnál a 15. strófában az immar szót mindketten sima i-vel írták át, kérdés, hogy lehettek-e ezek y-k, valamint a 16. strófában a batorichon szóban szintén sima i-t írnak, viszont egyetlen szó kivételéve sehol sem alkalmaz a másoló i-t szavakon belül, csak y-t. Ez az egy szó a pispek, ami viszont az ófelnémet biskop szóból ered, így itt etimológiailag is értelmezhető az i. A bátorítson szóban viszont nem vélünk felfedezni hasonló etimológiai indokot az i-hez, ezért azt gondoljuk, hogy a batorychon alak lenne a helyes.

Ezen kívül a v–w használata Horváthnál és Gerézdinél néhol eltér, ezt nem változtatjuk meg és tartjuk magunkat Gerézdi változatához.

Szöveg⁸

Mind ti népek bánkódjatok püspök veszedelmén,

mert tudjátok, míg Isten segélé az ő jó szerencséjét,

nem uralkodék terek császár soha az ő fején.

Ím látjátok, ellenségit sok helyen meggyőzte,

5terekeknek sokaságit rólatok elűzte,

mellettetek megholtát ingyen ő nem nézte.

Kitek tudja itthon ülvén az ő sok költségét,

és korosként mindenféle nagy gondviselését,

mert az tevé ő fejében ő megőszülését.

10Hadakozó soha nem nyer egy viadalban is,

ha nem leszen igaz hitű még az nyereségben [is],

vagy tisztaság, kivel nincsen akármikoron is.

Az szót mondja szandzsák vajda az ő fogságában:

Jaj hogy veszék, szégyent vallék én bátorságomban,

15egy pap miatt nagy kárt vallék én vajdaságomban.

Én nem valék igaz hitű szegény horvátoknak,

sok rabolást én is töttem az ő velálokban,

azért fogván tart most engemet egy haragos pap bán.

Lám, nincsen most, ki engemet megszabadítana,

20menthet Isten, ha mikoron ezt megtudhatnája,

és énreám ő szemeit vajha fordítanája.

De ha engem ő ezúttal itt meg nem segélend

és innejten ez fogságból engem ki sem viend,

többé neki én nem hiszek, ha itt elfeledend.

25Én, ki valék Szendörőben egy haragos nagy bán,

sokat dúltam mindenfelé az én lovam hátán,

azért fogván tart most engemet egy haragos pap bán.

Szeretném azt, ha engemet magyarok nem látnának,

bátor inkább ez fogságban itten levágnának,

30az angyalok mennyországban ottan ragadnának.

Az sem csoda, hogy én vagyok most ily nagy fogságban,

mert lakozik nagy sok isten az Magyarországban,

kik segéllék az pap bánt az ő bánságában.

Bátorsággal ők segéllék és nagy nyereséggel,

35tisztességgel, vitézséggel, pénzzel és bőséggel,

avagy peniglen terek vajdáknak az önnön fejükkel.

Ahol vínak ő huszári, ott vígan osztoznak,

ő szolgái az marháért csak meg sem bántatnak,

gyakor helyen vígan laknak, mind magyarul szólnak.

40Tegetlen ím az patyolatot mind kopjával mérék,

némely terekek fa tetejéről azt orozva nézék,

nem merének leszállani, mert ők azt restellék.

Kevés kár nélkül nem lehetnek szegény keresztyének,

de meghalának immár kétszer oly nagy sok terekek,

45siralmas most Terekországban az ő énekek.

Könyörögjünk Úristennek mi mind fejenként,

hogy ne hagyjon terekeknek dúlnia korosként,

bátorítson viadalhoz minket mind fejenként.

Ez éneket ezerötszáztizenöt esztendőben

50Szabatkay Mihály szerzé egy nagy jó kedvében,

Egy Szent Györgynek ünnepének nemes kezdetében.

Betűhű átirat

Mӱnd tӱ nepek bankogӱatok pispek vezedelmen,

mert tvgӱatok mӱgh Isten zegele az ew ӱo zerencheyet,

nem vralkodek terek czjazar soha az ew feӱen.

Im lattӱatok ellensegӱth sok helen megh gӱewzte,

5terekeknek sokasagӱt rolatok el izte,

mellettetek megh holtat ӱngӱen ew nem nezte.

Kӱtek twgӱa ithon ewlwen az ew sok keoltsegeth,

es koroskӱnt mӱndenffele nagӱ gond vӱseleseth,

mert az tӱwe ew feӱeben ew megh ewzeoleseth,

10Hadakozo soha nem nӱer egy vӱadalbannes

ha nem lezen ӱgaz hӱtew megh az nӱereseghben,

wagӱ tӱztasagh kӱwel nӱnchen akar mӱkoronnys,

Az zott mongӱa zanchӱak waӱda az ew fogsagaban,

ӱaӱ hogӱ vezek zegӱent vallek en batorsagomban,

15egy pap mӱat nagy kart vallek en waӱdasagomba.

En nem valek ӱgaz hӱtew zegӱn horwatoknak,

sok rabolast enӱs teottem az ew welalok<nak>|:ban:|,

azert fogwan tart mast engemeth egy haragos pap ban.

Lam nӱnchen mast kӱ engemeth megh zabadӱtanna,

20menthet isten ha mӱkoron ezt megh twdhatnaӱa

es en ream ew zemeӱth waӱha fordetannaӱa

De ha engem |:ew:| ez vttal ӱtt megh nem segӱllend

es ӱnneӱten es fogsagbol engem kӱ sem vӱend,

teobbe nekӱ en nem hӱzek ha ӱtt el feledend.

25En kӱ valek zendewrewben egy haragos nagӱ ban

sokat dwltam mӱndenfele, az en lowam hatan

az|:ert:| fogwan tart mast engemeth egӱ haragos pap ban.

Zeretnem azt ha engemeth magӱarok nem latnanak,

bator ӱnkab ez fogsagban ӱtten le wagnanak,

30az angӱalok menӱorzagban ottan ragadnanak.

Az sem choda hogӱ en vagӱok mast ӱll nagӱ fogsagban,

mert lakozӱk nagӱ sok isten az Magӱar orzagban,

kӱk zegellek az pap bant az ew bansagaban.

Batorsaggal ewk segӱllӱk az pap bant az ew bansagaban es nagӱ nӱeresegel

35tӱztessegel vӱtessegel pӱnzel és bewsegel

awagӱ penӱglen terek vaӱdaknak az ewnen feӱekel.

Ahol vӱnak ew hwzarӱ ott vӱgan oztoznak

ew zolgaӱ az morhaert chak megh sem bantatnak,

gӱakor helen wӱgan laknak mӱnd magӱarol zolnak.

40Tegetlen ӱm az patӱolatot mӱnd kopӱawal mӱrek,

nemel terekek fa teteӱerewl azt orozwa nӱzek,

<restellenek le zallanӱ mert> nem merӱnek |:le zalanӱ mert ewk az[!] restellek:|.

Kewes kar nekӱl nem lehetnek zegen keresztӱenek,

de megh halanak immar ketzer olӱ nagӱ sok terekek

45sӱralmas mast terek orzagban az ew enekek.

Kenӱeregӱewnk az Vr Istennek mӱ mӱnd feӱenkӱnt

hogӱ ne haggӱon terekeknek dwlnӱa koroskӱnt

batorichon vӱadalhoz mӱnket mӱnd feӱenkӱnt.

Ez eneket ezer ewt zaz tӱzen ewt eztendewben

50Zabatkaӱ Mӱhalӱ zerze egӱ nagӱ jo kedweben

egӱ zenth gӱergӱnek ӱnnepenek nemes kezdeteben.

Jegyzetek⁹

1–12[Mivel a kézirat lappang, fotómásolat pedig csak az első négy versszakról maradt fenn, az eredeti sortördelést csak e négy versszak esetében és csak itt, a jegyzetben jelezzük, a fenti, betűhű átirat sorai a vers metrikai szerkezetét követik:

Mӱnd tӱ nepek bankogӱatok pispek vezedelmen,

mert tvgӱatok mӱgh Isten zegele az ew ӱo

zerencheyet, nem vralkodek terek czjazar

soha az ew feӱen.

Im lattӱatok ellensegӱth sok helen megh

gӱewzte, terekeknek sokasagӱt rolatok el

izte, mellettetek megh holtat ӱngӱen ew

nem nezte.

Kӱtek twgӱa ithon ewlwen az ew sok

keoltsegeth, es koroskӱnt mӱndenffele nagӱ

gond vӱseleseth, mert az tӱwe ew feӱeben

ew megh ewzeoleseth,

Hadakozo soha nem nӱer egy vӱadalbannes

ha nem lezen ӱgaz hӱtew megh az

nӱereseghben, wagӱ tӱztasagh kӱwel

nӱnchen akar mӱkoronnys,

2[H. C.] Isten Zegele [ [H. C.] Zerencheyet

3[H. C.] Vralkodek Terek Czjazar [G. R.] therek

5[H. C.] Terekeknek [H. C., G. R.] izte,

6[G. R.] melletetek

7[H. C., G. R.] ithon

8[G. R.] gondsvyseleseth,

11[G. R.] hitew

15[H. C.] Waydasagomba

16[H. C.] ygz [G. R.] ygaz

17[Á. J.] welalok<nak>|:ban:| [G. R.] welalok< ban>|: nak:| [A leíró javításának kétféle változata a versszak vegyes rímelése miatt csak valószínűsíthető az Ábel-féle változat helyessége.]

18[H. C.] pap Ban

22[Feltehetően Verancsis Antal kezével való betoldás.]

23[H. C., G. R.] es fogsagbol [Feltételezhető másolói tollhiba.] [G. R.] em vyend, [Nyomdahiba.]

25[H. C.] walek [G. R.] valek; [Á. J.] Nagӱ Ban [H. C.] Nagy Ban

27[Á. J., G. R.] azert [Az -ért szótag utólagos, feltehetően Verancsics Antal kezével való betoldás.]; [Á. J., H. C.] Pap Ban

30[H. C.] Angyalok Menyorzagban

31[G. R.] ha én [Gerézdi a modernizált átírásában feltehetőleg önkényesen, magyarázat nélkül változtatta meg a betűhű változat hogy szavát.]

32[H. C.] nagysok; [G. R.] magyar orzagban

33[H. C.] pap Bant az ew Bansagaban

34 [H. C.] [az Pap Bant az ew Bansagaban] [G. R.] az pap bant az ew bansagaban [Másolói tollhiba: a 11. versszak utolsó sorának ismétlődése a 12. versszak első sorában.]

38[G. R.] meg sem

39[H. C.] vygan [G. R.] wygan

42[H. C.] [restellenek le zallany mert] nem merynek le zalany mert ewk az restellek. [G. R.] restellenek le zallany mert nem merynek le zalany mert ewk az restellek. [Ábel Jenő és Gerézdi Rabán szerint a sor utólagosan javított, a sor elejének kihúzása, végének megtoldása feltehetően Verancsics Antaltól származik.]

46[G. R.] vr istennek

*

Geszti László verse, az 1525-re datált vers politikai propaganda-ének, a fő- és köznemesség között zajló rendi harcok deák-típusú éneke, mely az 1525. június 25-én megnyílt hatvani országgyűlésre íródott, feltehetően az év első, rákosi országgyűlése után, vagyis május–június folyamán. A hat versszaknyi, huszonnégy sornyi töredékesen fennmaradt, Mohács előtti időszakból származó vers szerzője Geszti László (Istvánfi Miklós Históriájában Ladislaus Gestinus-ként említi). A számos korabeli névrokon közül legvalószínűbben a következő leírás illik rá: esztergomi várkapitány, I. János híve, Várdai Pál esztergomi érsek familiárisa és szolgálatában álló köznemes, az udvari párt szócsöve. A vers szempontjából érdekes momentum, hogy 1529-ben a város védelme érdekében Várdai Pál követségbe küldi Gothai Miklóssal a vár alatt elvonuló török szultánhoz, hogy átadja az esztergomi érsek hódolatát. Később, feltehetően az 1540-es évektől Gömör megyei birtokain él. Halálát 1560 előttre tehetjük. Az utolsó előtti versszakban említett törökpárti Beke Ferenc talán a pesti bíró, Beke Jakab fia volt. A szerző nevét és a szereztetés idejét a vers kolofonjában közli. Feltehetőleg valaha az akrosztichon is a szerző nevét őrizte. Ma ebből ennyit ismerünk: EZTI P G. Ez alapján a szakirodalom 1 (GEZTI), vagy 10 (LADISLAVS GEZTI) elveszett versszakról beszél. Az ének 1877-ben került elő. Felfedezője, Nagy Imre 1877. február 27-én a nyelvemléket az akkori Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának adományozta. A töredék egy fólió alsó felén maradt ránk, a papír alsó részének jobb felső sarka leszakadt, ugyancsak a hajtás feletti része, mely ma nem ismert. A hajtás alatti rész még őrzi az elveszett versszakok utolsójának néhány betűjét és betűszárát. A molyrágta lap verzóján egyéb, nem verses feljegyzések találhatók. A lejegyző hibáiból világosan látszik, hogy változatunk nem fogalmazvány, hanem másolat, Gerézdi Rabán a duktus alapján az 1530–40-es évekre datálja. A szöveg strófákra tördelve, a strófákon belül folyamatosan van lejegyezve. A verset először megtalálásának évében közölték betűhű átírásban a Magyar Könyvszemle lapjain (MKSz 1877: 72), majd megjelent a Régi Magyar Költők Tára köteteiben. Kritikai jelleggel Gerézdi Rabán adta ki (1962: 95–96).

Szöveg¹⁰

Ez vég pusztaságról mege[mlé]kez[nétek,]

[..…………………….....] el ne vesznétek,

az régi jó nevet megelev[enítnétek,]

[az] kereszténségnek jó vérti lennétek.

5Szegén Mátyás király vala békességben,

mert országa v[ala] [...] egyességben,

vitézek valának nála t[i]sztességben,

az urak v[alának] nagy egyenességben.

Ti Úristen ellen ne há[bor]gan[át]ok,

10régi dekrétomot csa[k] [meg]tartanátok,

az dézsmát igazan kiszolgáltatnátok,

korosként Istennek vele áldoznátok.

Isten, Szűz Mária háborútól védjen,

Hatvanban gyűléstek hogy jó végre legyen,

15jó Lajos királyunk diadalmat vegyen,

minden tanácstokban ő jó véget tegyen.

Pesti Beke Ferenc szíve két[ségébe]n,

ki az vendég népnek bízik erejében,

török császárt tűri hí[zelke]désé[ben,]

20minden énekével vetett beszédében.

Geszti László diák szerzé ez éneket,

Magyarország vala nagy fő szükségében,

az végek valának mind elveszendőben,

ezerötszázhuszonöt esztendőben.

Betűhű átirat

vs. ez wegh pwztasaghrol megh e[...]kezn[...] [.....................]

el ne weznetek az regӱ jo neveth megh elew[...][.....................]

kerezthӱenseghnek jo verthӱ lente lennetek

vs. Zegen mathӱas kӱar vala Bekesegben, Merth orzagha v[...] [...]

5eggesseghben, wytezek valanak nala t[ӱ]ztessegben, az vrak v[...]

nagh egenessegben

vs. Thӱw vrjsten ellen ne ha[...]gan[...]oth,[!] Reghj decretomoth cza[.] [...]

tartanatok az dezmath Igazan kӱ zolgaltatnatok, koroskynt Istennek vele aldoznatok

vs. Isten zywz maria haborwtol wedӱen, hathwanban gywletek[!] hogh

10Jo weghre legen, Jolayos kӱralӱonk dyadalmath wegӱen

Mynden tanacztokban ew |:jo:| wegeth thegӱen

vs. pesthӱ Beke ferencz zӱwe kett[...]n kӱ az vendegh nepnek bӱzӱk ereӱeben

thewrewk czazarth thewrӱ hӱ[...]dese[...] Mynden enneke<ben>|:wel:| wetteth

bezedeben

15Gezthӱ lazlodyak zerze ez eneketh Magyarorzagh vala nagh ffew

zyksegeben, az wegek valanak Mynd el vezendewben

ezer ewtth zaz hwzon ewth eztendeben

Jegyzetek

4verthӱ lente lennetek [tollhiba]

5mathӱas kӱar [tollhiba]

9ha[...]gan[...]oth, [tollhiba]

14gywletek [tollhiba]

19[A korábbi kiadásokban mindenhol töri szerepel a sorban. Feltevésünk szerint a fentebbi változat közelebb állhat az igazsághoz, ha Beke Ferenc törökpártiságára utal.]

20[G. R.] Mynden ennek ew el vetteth bezedeben.

2.1.2. Műfaj

A Cantio Petri Berizlo cím alatt fennmaradt vers létrejöttének körülményeit és műfaját Gerézdi Rabán megnyugtatóan tisztázta. A kolofon tanúsága szerint 1515. április 23-án keletkezett költemény „provinciális jellegű” (Gerézdi 1962: 77) propagandavers, amely feltehetően Berizlo Péter horvát–szlavón bán megrendelésére készült azzal a céllal, hogy a délvidék védelmében a folyó év tavaszára tervezett, török ellenes hadjáratban való részvételre bírja a szlavón főurakat és nemeseket (Gerézdi 1962: 71–73).

A négy tartalmi egységből felépülő szöveg első része – az első négy strófa – a közönség megszólítása, a mondandó érzelmi előkészítése. Ez a fajta kezdés, joggal mutat rá Gerézdi, már a vers keletkezésekor is „közhelyszerű lehetett” a későbbi példák alapján úgy tűnik, hogy Szabatkai Mihály deák a használatban lévő megszokásoknak megfelelően alakítja mondanivalóját (Gerézdi 1962: 74). Ugyanerre utal a kolofon és az akrosztichon megléte is. A következő szövegrész a bán fogságában sínylődő török vajda szájába adott panaszének (5–15. versszak), ezt egy versszakos könyörgés, és a kolofon zárja le.

*

A Geszti László éneke a Cantio Petri Berizlóhoz hasonló műfajú, lokális használatra szánt propagandavers, történeti hátterét szintén Gerézdi Rabán tárta fel. A vers valamikor 1525. június 20-a és július 3-a között íródott, és a főnemesség céljait propagálja a június 24-e táján meginduló hatvani országgyűlésen. Az előző, az udvari párt számára balul sikerült rákosi országgyűlésen (1525. május 7-től) a köznemesség – a király és az udvari párt akarata ellenére – számos döntést fogadott el, az ének szerzőjének, ill. megrendelőjének célja az volt, hogy a török veszélyre hivatkozva összefogásra, vagyis belpolitikai törekvéseik feladására bírja a köznemeseket (Gerézdi 1962: 100–103).

2.1.3 Verselés

Mindkét vers szótagszámláló, izostrófikus és izorímes, a Cantio Petri Berizlo képlete: a14(4,4,6), a14(4,4,6), a14(4,4,6),¹¹ a Geszti László éneke négy soros strófákból épül fel, a sorok, amennyire a romlott szöveg alapján meg lehet állapítani, morfémarímmel lezárt, négysarkú felező tizenkettesek.

2.1.4. Információtörténeti pozíció

A két korai, helyi politikai események befolyásolásának céljából született vers szoros belső összefüggéseket mutat. Mindkét szöveg strófikus, szótagszámláló, izorímes vers, amelynek metszettel tagolt sorait morfémarím zárja. Mindkét vers akrosztichonos, az akrosztichon mindkét esetben a szerző nevét tartalmazza, mindkét esetben latinul, az akrosztichonban elrejtett latin névváltozat mellett a szereztetés idejét is rögzítő kolofont mindkét esetben közli a magyar névalakot is. Lehetséges-e, hogy a két szerző valamely európai mintát követve, magyar hagyomány nélkül jutott ilyen hasonló eredményre? Ebben az esetben úgy tűnik, és ezt támasztja alá a Cantio Petri Berizlo 14(4,4,6)-os sorfajának európai rokontalansága is, hogy a műfaj nem illeszkedik kiinduló hipotézisünkbe. Úgy tűnik, mintha ez a műfaj már a 15. század végén kialakult hagyománnyal rendelkezne, akkor is, ha a verstípus később – Geszti László énekétől egészen a 17. század elejéig – látszólag háttérbe szorul is. Bár a politikai mondanivaló verses megfogalmazása gyakori jelenség a 16. században, lokális események befolyásolását célzó szövegeket legközelebb a század végéről, a 17. század elejéről ismerünk. Farkas András A zsidó és magyar nemzetről írt költeményétől (RPHA 661), Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltárától vagy Tinóditól – és a 16. század – históriáinak legnagyobb részétől kezdve Bornemisza híres búcsúversén (RPHA 1233) át Balassi Vitézek, mi lehet… (RPHA 1492) vagy Rimay Ó, szegény megromlott… kezdetű költeményéig számtalan szövegben találunk politikai mondanivalót, de ezek ugyanúgy általános érvényű állásfoglalások, mint a század végén török ellenes harcra buzdító, a magyar társadalom minden rétegét megszólító Baranyai Decsi János szövege (Török császárok históriája [RMKT 16, 12: 525]). Annak a kérdésnek a magyarázatát, hogy a két korai, lokális események befolyásolását célzó szöveg után legközelebb miért csak a század végén és a 17. század elején találkozunk hasonló szövegekkel, talán a műfaj információtörténeti pozíciójában kereshetjük. A 17. század elejéről fennmaradt hasonló funkciójú versek esetében jól látszik, hogy ennek a műfajnak a kéziratosság a természetes közege (vö.: Kuun-kódex, Detsi-kódex, Lipcsei-kódex, Szepsi Laczkó-krónika). Mivel a 16. század végéig csak elvétve készülnek a kéziratosságban létező szövegeket nagyobb eséllyel megőrző kéziratos énekeskönyvek (mindössze négy ilyenről van tudomásunk [vö. Stoll 1963]), az aktuális esemény elmúltával érdektelenné váló propagandaversek könnyen megsemmisülhettek.

3. Krónika

3.1. Szabács viadala, Pannóniai ének

3.1.1. Források

A Mátyás 1475–76-i sikeres hadjáratáról, a Száva parti török vár, Szabács bevételéről beszámoló elbeszélő roppant tájékozott katonai dolgokban (a hadviselés szókincséből nem kevés először épp ebben a nyelvemlékünkben fordul elő), sőt úgy ír, mintha a várostromban ő maga is, személyesen részt vett volna. A kutatók ezért – egyéb fogódzó híján – szívesen gondolják úgy, hogy a mű azon melegében, még 1476-ban vagy röviddel utóbb elkészült. Ha igazuk van, akkor az egyházi intézményrendszertől lassan függetlenedő magyar költészet legelső fönnmaradt emléke ez a a 150 soros töredék.

A történészek (Sebők 2009: 207; Veszprémy 2009: 53) általában hiteles emléknek, sőt történelmi kútfőnek tartják a versezetet, többnyire a nyelvészek is hitelesnek nyilvánítják (Molnár–Simon 1975: 95–101), az irodalmárok viszont (Lázs 1994) mind mostanáig vonakodnak annak elfogadni, részint a versforma és a műfaj rokontalansága, részint amiatt, hogy a szöveg megértését olykor nem régies, hanem esetlen fordulatok nehezítik meg. A hamisítás gyanúját azonban sem Horváth János, sem az újabb kutatás (Horváth I.–Orlovszky 2008) nem tudta igazolni. Ahogy az írás jellege, úgy a papír is kétségkívül korabeli, Fazakas József véleménye alapján a velencei köztársaság valamelyik papírmalmának terméke (Imre 1958, 279), bár sem Briquet (1907, n. 2494 [München, 1473] és 2494 [Augsburg, 1475]), sem Piccard (1978, n. 404 [Udine, 1472], 405, 406 [Ulm, 1472], 414 [Kitzbühel, 1477], 417 [Küstrin (Warthe), 1472], 418 [Cividale (Udine), 1472], 420 [Gemona de Friuli, 1476], 424 [Grüenburg, Venezia, 1470–1471], 425) vízjelei nem teljesen azonosak a miénkkel. Az emléket 1972-ben restaurálták, ekkor „a négy részre szétesett levél összeállítása japánpapír és polietilénfólia segítségével” történt (Cz. Kozocsa 1972), tehát a gubacstinta fizikokémiai vizsgálata nem lenne egyszerű feladat.

A nyelvemléket (OSZK, MNy. 2) őrző, kb. 30 × 22 cm méretű papírlapot 1871-ben az Ung vármegyei Csicseren, a Csicsery család levéltárában fedezte fel Véghely Dezső, s ő értesítette róla Thaly Kálmánt, aki elnevezte, majd elsőként közzétette a szöveget. Véghely sajnos nem jegyezte fel, hogy megtalálásakor a papírlap pontosan milyen környezetben, milyen oklevelek vagy egyéb iratok társaságában helyezkedett el.

A szöveg négy hasábra tördelve maradt fenn a levélen, oly módon, hogy a rektó lap jobb hasábjával kezdődik a vers, ezt követi a verzó bal, majd jobb, végül a rektó bal hasábja, amely csak félig van beírva. A szöveget az üresen hagyott fél hasáb első sorának közepére, egy talán ugyanattól a kéztől származó „52.” sorszám zárja (a számot már a szöveg első közlője sem említi [Thaly 1872: 8–22], és később sem szerepel a szakirodalomban).

A lejegyzés módjából Imre Samu, a nyelvemlék monográfusa arra következtetett, „hogy a papírt valószínűleg még a nyelvemlék megírása előtt hosszában összehajtották” (Imre 1958: 7). A szöveg lejegyzése után a papírt keresztben is félbehajtották, majd a négyrét hajtott levelet egy újabb hajtással még egyszer megfelezték, de a kézirat – a negyedik hasáb a többinél jóval kopottabb állapota és a nyolcadrét hajtások épségének tanúsága szerint – nem így, nyolcadrét formában, hanem négyrét hajtva hagyományozódott.¹² A három hajtás után tehát a kézirat külső borítóját a rektó levél bal hasábjának az „52.” sorszámon kívül mást nem tartalmazó második fele adja, a szöveget védő, borítóként funkcionáló üres félhasábra írt szám így – ha valóban a nyelvemlék létrehozójától származik – mintha a szövegrész egy nagyobb egységen belüli helyére (lapszám, oldalszám, fejezetszám…) utalna.

A kéziratban két egymásra következő, egyazon kéztől származó réteg különböztethető meg. Az első réteg (R1) egy-két tollhibát nem számítva hibátlan, logikus történetvezetésű, összefüggő, önmagában értelmes, 133 sorból álló szövegváltozat. „Az 1–3. hasábon […] lényegesebb javítás alig van. A sorok a papírhasábon arányosan helyezkednek el, a hosszabb sorok elég pontosan középre esnek” (Imre 1958: 293). Mindebből arra következtet Imre, hogy „az, aki a nyelvemléket leírta, előre kiszámította, hol kezdje, hogyan helyezze el a sorokat”, ami arra utal, hogy „a nyelvemlék nem eredeti fogalmazvány” (Imre 1958: 293). Az R1 rétegben nincsen egyértelműen másolói tevékenységből származó hiba, de Imre szerint talán másolásra utal a 23. sor gyuan ('ugyan' helyett), a 119. sor algywtak ('álgyúkat' helyett) elírása és a 26. sor merteklethlen szava előtt megfigyelhető „k-szerű” betű, amely talán a felette álló kemellethlen szó hatására került a szövegbe (Imre 1958: 293–294).

A második réteget (R2) az R1 helyesírási, stilisztikai, metrikai és tartalmi jellegű korrekciói, kiegészítései adják, az R1 réteget is létrehozó kéz kijavít néhány tollhibát, beszúr egy-egy jelzőt, pontosítja a korábbi megfogalmazást, ill. – három esetben (a 31., az 59. és a 123. sor után) – egész sort vagy annál hosszabb szövegrészt told a versbe (Imre 1958: 273–275).

Mivel az egy-két tollhibát nem számítva hibátlanul lejegyzett, logikus történetvezetésű R1 réteg egy elkészült szöveg tisztázati példánya kellett, hogy legyen, a következő, betűhű átirat főszövegben csak ezt a réteget közli, az ezen utóbb végrehajtott módosításokat – az R2 réteget – lábjegyzetben adjuk közre. Az R2 réteg nyomán létrejött új – immár 150 soros – változatot csak modern átírásban közöljük.

Szöveg

De aʒ fellywl modot pal keneʒÿ

Arokank melyʃeget ygen neʒÿ

kÿ Sabach erws voltat elmelle

Honneg mÿnemw algÿw kelmelle

5ʒorgoʃth megÿen Nandorfeyer varra

Holÿ kyral errwl byʃon hÿrt vara

leg ottan ʒamtalan ʃok hayokath

ffeÿer varnal aʒ vÿʒen valokoth

Nagÿ hamar fel vōtata aʒ ʒawan

10Es Sabach vartaÿath hoʒtata ʒaman

Nep ʒamtalanʃaga kwrnÿwl alwan

Nagÿ erwʃʃeget vÿʒ felwl chynalwan

Hayokath mond arokba vontathnÿ

kwrnywl pattantywkwal falt bontathnÿ

15De ment aʒ hayokoth fel vontata

Sok felwl Sabach falath bo[n]tata

Wÿʒ arokbol wÿadalth es tartothtak

Aʒʒal Sabachnak ÿgen ʃem arthattak

Mert mondhatatlan ʒakalaʃokwal

20Sok nÿlakwal ʃwt ʒamtalan ʃokwal

Keʒy pwʃkakwal nagÿ patta[n]tywkwal

Es kwlwmb kwlwmb algÿwkwal

Sebes es gÿuan ʒwnetlen lwttek

Swt me[n]den ereyekwel raÿtonk lwttek

25Nwaʒert ʃtrwmlottak kemellethlen

Hogÿ belwl ʃerelm lwt mertekletheln

Affelet ʃokʒer harcholaʃth twttek

Aʒʒal magoknak ʃok ʃebet wuttek

Halalth es vallottakhat nemellÿek

30kyralÿ nagy tyʃteʃʃeget melleth

Mert oth wolt nepnek valogatotta

Dolgat menden ment vyteʒ tarotta

kyth meg nem mo[n]dhat embery allath

Melÿ nagy harcholas volt <aʒ w> Sabach alath

35Menden ot vyteʒʃegeth mutatta

Mert kyral wkwth hoʒʒa nugatta

Eg iden nagÿ Strwmlaʃth twnek

Aʒʒal magÿarok yo newet wwnek

kÿn hat Chehwyteʒnepek ne[m] voltak

40De aʒokban oʃthon sokan holtak

Mert twlaÿdon wnmagok mÿkor

Volt volna ʃeteth effelÿ kor

Sabachba nagy veʒtegʃeg lwt volna

Vyteʒchehnep aʒert bel ywth volna

45leg ottan twlbelwl Twrwknepek

Nagÿ vyadalth velek twrletenek

Sok kwʒwlwk kyk ot ben valanak

Nekyk keʒen nekyk vyʒbe halanak

Oh nawalÿas hythwan kemenʃeg

50Myt twn nekyk es aʒ kewelʃeg

Meg halanak nag vak merwʃegbe

Byʒon nem vyteʒlw hwʃesʃgbe

Eʒt mi hagywk mÿnd vgÿan aʒonba

Mert se[mm]it ne[m] hoʒ nekwnk haʒonba

55De yelenchwk Alybeg ÿwueʃeth

Es [onnaton ment valo…]

Wolt olÿha tyʒenewt eʒer lowal

Mÿnd valagatotnep lowaglowal

Sabachhoʒ nem meʃʃe eg kÿs halmon

60Meg seregleg hog beʒedet adgÿon

Onnaton nag fel ʒowal kyalthnak

Arrol bwlcheʃege lwn kyralnak

Hagÿa nag ʃok doboth doboltatnÿ

Trombytakwal es trombytalttatnÿ

65Olyha haʃad volt eg mÿnd eʒektwl

Es volt nag kyaltas vyteʒektwl

hog ʒoʒathoth wk ne veheʃʃenek

Onnathon annalkwl meheʃʃenek

Alybeg ywthw lwn chakwn kara

70Meg ʃem fardola ʃe[mm]ÿ mūkaÿa

Oth eʒen wk nagÿon ohaÿtanak

Egenbe es mÿnd feyet haytanak

Nagÿ bws yonhal meg vyʒʒa terenek

Vyadalt keʒdenÿ ʃem merenek

75Aʒ few haytaʃral vewek eʒekbe

Hog nÿncʒ ʃegedelm mar twb eʒekbe

Aʒon keʒde menden velekednÿ

Swt few haytaʃon ʃem elegednÿ

Aʒert ÿgen yffÿw Twrwk hamʒa

80Gondolwan hog volt Magyarath haʒa

Erws Sabachbol Twewkwk kwʒwl

Nagÿ ʃyeteteʃʃegwel ky ʒwknÿ keʒwl

ky ʒwkwen ʒorgoʃth kyralhoʒ ÿwta

leg ottan neky egheleth muta

85Honneg alkob Sabachoth verethnÿ

Es kwnweb leʒen wth meg vehethnÿ

Aʒ kelrwl keʒdek ʒwrnÿen verethnÿ

Mÿnd kwrnÿwl nag erwʃʃen twrethnÿ

Iollehet affelwl volt ʃok kwteʒ

90De aʒert ÿngen menden me[n]den veteʒ

Ment arral ÿmar Twrwknep beʒel

lwt nekyk menden veteʒ nagy veʒel

De eʒ mondhatatlan veʒedelmbe

lwnek aʒ vtan es keges kegelmbe

95Mert eʃmerek hog meg ne[m] bÿrhattyak

Swt Chaʒarnak aʒt meg ʃem yrhattyak

Aʒert twkelleth tanalcʒ lwn kwʒtwk

Hog menden ʒabad lenne wn kwʒtwk

ky akarna aʒ valnek Chaʒarhoʒ

100Awagÿ magyarÿ Mathÿas kyralhoʒ

Aʒ kencʒeth ky oth Chaʒarth illethne

Sem egh keʒ kwʒtwk aʒt ne illethne

Aʒonʒerent ʒabachba ben hadnak

Es ʒabachoth kyralnak meg adnak

105Ment feyedelmnek belwl tolmacʒollÿa

Eʒt ʃenky kywul meg ʃe maʃollÿa

Eʒ beʒed lwn nalok twkelletes

kyralnal kedyg nagÿ kellemetes

Swt yonak tetek w felʃegenek

110Es hoʒʒÿa tartonep kwʃʃegenek

Mert nag milto aʒ me[n]den felʃegnek

Nag kegelmes legÿen ellenʃegnek

Ieleʒwl kedyglen mÿnd aʒoknak

kyk keges kegelmnek eʃnÿ ʒoknak

115Akarattyak ʒerent tw kegelmmeth

Es nag myltoʃagos engedelmmeth

Ig meg adak ʒabach erwʃʃegeth

Benne hagÿak algywnak bwhʃegeth

Mely algywtak kyral twbbwhthete

120Es nagyon erwʃʃen erwʃʃwhthete

Hagywan benne vyteʒeknek yauath

Hogy ne lathna towabba aʒ karath

Eʒ mÿnd eʒen ʒerent hat meg lewen

Es nagy vÿgan Budara eredwen

125Twrwk Sereg kwrnywlw terÿedwen

Aʒon helnel nekÿk nagÿ chwdaba

Hogÿ Budanak menden wchayaba

Yelennen kyralnak odwaraban

lathÿak Twrwknepeth kaʒdagh rwhaban

130kyralank ekeʃʃen odwarlany

Ment kel pyacʒon varban allany

Eʒt meg hallak mÿnd Twrwkorʃaba

Twewk Chaʒar lwn nagy boʃʃoʃagban

Jegyzetek

6byʃon [R1] előbb: byon, majd: byʃon [tollhiba jav.]

8vÿʒen [R2] <vÿʒen> |:Dunan:|

10Sabach [R1] előbb: Zabach [tollhiba jav.]

23gÿuan [R1] [javítatlan tollhiba]

26mertekletheln [R1] <k>mertekletheln [tollhiba jav.]

30[R2] [Betoldás a jobb margón és a lap felső szélén:]

Elw Eg <igen> yffyw vardaÿ Sÿmon

kynek annÿa enaponked ʃyrhon

|:Byʒon w keges wrfyw vala

ky <oth> pattantÿwmÿa oth hala:|

Mas Cheh vyteʒ francʒ few tyʃtes hadnag

kyk byʒon |:keges:| yʃtennel vadnak

Ebbe ʃonh<a>ol ʃenkynek nyncʒ kethʃeg

Vag tyʃtwlath helen wkwt ercʒek

Es az twbbÿ othtolÿal kyk holtak

<ʃtenben es> |:Ma ymar ẃ:| erettek ymagÿon

<Velek …> |:Affelet yʃtennek|: nag halat agyon

Me[n]dennemw nag ʃok yo tetelervl

Es erws Sabach meg vetelerwl

37[R2] : nagÿ |:ÿeles:| Strwmlaʃth

41[R2] twlaÿdon |:hat:| wnmagok

42[R2] Volt volna <|:nag:|> ʃeteth <effelÿ> |:elw alom:| kor

44[R2] [betoldás a hasáb jobb margóján:]

Ʒerthelen magokoth oth rekeʒthwen

Egh haʒath vyadalhoz gerÿeʃthwen

52[R2] <hwʃeʃegbe> |:mereʃʃegbe:|

56[Ma már csak az Es látszik, a sor többi részét Imre Samu után közöljük.]

60 beʒedet [R1] előbb: beh, majd: <beh> beʒedet [tollhiba jav.]

60[R2] <adgÿon> |:halÿon:|

61[R2] <Onnaton> |:Sabachba:|

64Trombytakwal [R1] előbb: Es, majd: <Es> Trombytakwal [tollhiba jav.]

93[R2] <De eʒ> |:Mel nagy:|

101Aʒ [R1] előbb: De, majd: <De> Aʒ [tollhiba jav.]

107[R2] |:Mert:| Eʒ <beʒed> <|:lwn:|> lwn nalok |:hat:| twkelletes

115[R1] előbb: twl[?], majd: tw [tollhiba jav.]

120[R2] Es <|:kwrnÿwlt:|> nagyon <erwʃʃen> |:Sabachot:| erwʃʃwhthete

123[R2] <lewen> <|:tewen:|> |:lewe[n]:|

[R2] [betoldás a sorközbe:]

<Az kyraly miltan> Twrwknek es mendennek kegelmet tewe[n]

124[R2] <Es nagy> |:kyral vÿgan:|

126[R2] <Aʒon helen> <|:valana:|> |:Hat valanak:| nekÿk

Imre Samu eltérő olvasatai:

1[I. S.] mōdot

34[I. S.] <aʒ .>

80[I. S.] Magyar oth

91[I. S.] arrol

Modern átirat

De az fejől mondott Pál Kenezsi,

Ároknak mélységét igen nézi;

Ki Szabács erős voltát elméllé,

Honnég minemő álgyú kell mellé.

5Szorgost megyen Nándorfejérvárra,

Hol királ erről bizon hírt vára.

Legottan számtalan sok hajókat,

Fejérvárnál az Dunán valókot,

Nagy hamar felvontata az Száván,

10És Szabácsvár táját hoztatá számán.

Nép számtalansága környől állván,

Nagy erősséget víz felől csinálván,

Hajókat mond árokba vontatni,

Környől pattantyúkval falt bontatni;

15De ment az hajókot felvontatá,

Sok felől Szabács falát bontatá.

Vízárokból viadalt es tartottak,

Azzal Szabácsnak ígyen sem árthattak,

Mert mondhatatlan szakálosokval,

20Sok nyilakval, sőt számtalan sokval,

Kézi puskákval, nagy pattantyúkval,

És külömb-külömb álgyúkval,

Sebes és úgyan szűnetlen lőttek,

Sőt menden erejekvel rajtonk löttek.

25Nu, azért strumlottak kémélletlen,

Hogy belől sérelm lött mértékletlen.

Affelett sokszer harcolást töttek,

Azzal magoknak sok sebet vöttek,

Halált es vallottak hát némellyek,

30Király nagy tisztességét mellett.

Elő egy ifjú Várdai Simon,

Kinek anyja énaponkéd sír honn.

Bizon ő kegyes úrfiú vala,

Ki pattantyú miá ott hala.

35Más cseh vitéz, Franc főtisztes hadnagy.

Kik bizon kegyes Istennél vadnak.

Ebbe sonha senkinek nincs kétség –

Vagy tisztúlat helén őköt értsék;

És az többi; ottolyal kik haltak,

40Isten [...] szeretetesek kik voltak.

Ma immár őérettek imádjonk,

Afelett Istennek nagy hálát adjonk,

Mindennemő nagy sok jótételéről,

És erős Szabács megvételéről;

45Ki alatt volt népnek válogatotta,

Dolgát menden ment vitéz tartotta.

Kit meg nem mondhat emberi állat,

Mely nagy harcolás volt Szabács alatt!

Menden ott vitézségét mutatta,

50Mert királ őköt hozzá núgatta.

Egy idén nagy jeles strumlást tőnek,

Azzal magyarok jó nevet vőnek,

Kin hát cseh vitéz népek nem voltak,

De azokba oszton sokan holtak,

55Mert tulajdon hát önmagok, mikor

Volt volna setét előálomkor,

Szabácsba nagy vesztegség lött volna,

Vitéz cseh nép azért beljőtt volna,

Szertelen magokot ott rekesztvén,

60Egy házat viadalhoz gerjesztvén,

Legottan túl belől török népek

Nagy viadalt velek törlétének.

Sok közőlök, kik ott benn valának,

Nékik kezen, nékik vízbe halának.

65Ó navalyás, hitván keménség!

Mit tőn nekik es az kevélség!

Meghalának nagy vakmerőségbe,

Bizon nem vitézlő merészségbe.

Ezt mi hagyjuk mind úgyan azonba,

70Mert semmit nem hoz nekönk haszonba,

De jelentsük Ali bég jövését

És onnaton ment való […]

Volt olyha tizenötezer lóval,

Mind válogatott nép lovaglóval.

75Szabácshoz nem messze egy kis halmon

Megsereglék, hogy beszédet halljon.

Szabácsba nagy felszóval kiáltnak.

Arról bölcsessége lőn királnak:

Hagya nagy sok dobot doboltatni,

80Trombitákval es trombitáltatni.

Olyha hasad volt ég mind ezektől,

És volt nagy kiáltás vitézektől,

Hogy szózatot ők ne vehessenek,

Onnaton annálkűl mehessenek.

85Ali bég jőtö lőn csak önkára,

Meg sem fardóla semmi munkája.

Ott ezen ők nagyon ohajtának,

Egyenbe es mind fejet hajtának.

Nagy bús jonhhal meg visszatérének

90Viadalt kezdeni sem merének.

Az főhajtásról vevék eszékbe,

Hogy nincs segedelm már több ezekbe.

Azon kezde menden vélekedni,

Sőt főhajtáson sem elégedni,

95Azért igen ifjú török, Hamza,

Gondolván, hogy volt magyar, ott haza,

Erős Szabácsból, törökök közől

Nagy siettetességvel kiszökni készöl.

Kiszökvén szorgost királhoz juta,

100Legottan neki egy helet muta,

Honnég alkób Szabácsot veretni,

És könyveb leszen őt megvehetni.

Az helről kezdék szörnyen veretni,

Mind környől nagy erőssen töretni.

105Jóllehet affelől volt sok kötés,

De azért ingyen menden-menden vetés

Ment arról immár török nép beszél:

Lött nekik menden vetés nagy veszél,

Mely nagy mondhatatlan veszedelmbe

110Lőnek azután es kegyes kegyelmbe.

Mert esmerék, hogy meg nem bírhatják,

Sőt császárnak azt meg sem írhatják,

Azért tökéllet tanálcs lőn köztök,

Hogy menden szabad lenne önköztök:

115Ki akarna, az válnék császárhoz

Avagy magyari Mátyás királhoz;

Az kéncset, ki ott császárt illetné,

Sem egy kéz köztök azt ne illetné,

Azon szerént Szabácsba benn hadnák,

120És Szabácsot királnak megadnák;

Ment fejedelmnek belől tolmácsolja,

Ezt senki kívől meg se másolja.

Mert ez lőn nálok hát tökélletes,

Királnál kedig nagy kellemetes,

125Sőt jónak teték őfelségének

És hozjá tartó nép kösségének,

Mert nagy míltó az menden felségnek,

Nagy kegyelmes legyen ellenségnek,

Jelesől kediglen mind azoknak,

130Kik kegyes kegyelmnek esni szoknak,

Akarattyak szerént tőn kegyelmet

És nagy míltóságos engedelmet.

Így megadák Szabács erősségét,

Benne hagyák álgyúnak bőségét,

135Mely álgyúkat királ többözteté,

És nagyon Szabácsot erőssözteté,

Hagyván benne vitézeknek javát,

Hogy ne látná továbbá az kárát.

Ez mind ezen szerént hát meglévén,

140Töröknek és mendennek kegyelmet tévén,

Királ vígan Budára eredvén,

Török sereg környölő terjedvén,

Hát valának nékik nagy csudába,

Hogy Budának menden utcájába,

145Jelennen királnak odvarában

Láttyák török népet kazdag ruhában

Kiralnak ékessen odvarlani,

Ment kel piacon várban állani.

Ezt meghallák mind Törökországba,

150Török császár lőn nagy bosszóságban.

Az utólagos javításokat tartalmazó R2 réteg és az R1 réteg nyelvi hasonlósága alapján Imre úgy látja, hogy a nyelvemlék másolat ugyan, de olyan másolat, amely „a szerző által készített tisztázatban maradt ránk” (Imre 1958: 294). A két réteg nyelvi és metrikai jellegű hasonlóságai, ill. a javítások jellege alapján valószínűleg igaza van Imrének, a szerző feltehetően saját munkáját dolgozta át az R2 rétegben,¹³ az R1 réteg mégsem egyszerű tisztázat, hanem olyan szövegkiemelés, amely eleve az átdolgozás céljából jött létre.

Ha azt feltételezzük, hogy az R1 a szerző által készített tisztázati példány egy véletlenül kiszakadt levele,¹⁴ akkor nehéz megmagyarázni, hogy ez a szerzővel azonos másoló miért a jobboldali hasáb beírásával kezdte a másolást. Így járt volna el a mű korábbi levelei esetében is? A furcsa megoldás talán könnyebben magyarázható úgy, hogy az, aki a ránk maradt kézirat R1 rétegét létrehozta, a mű egészéből eleve csak ezt az egy részt szerette volna kimásolni, és azért hajtotta félbe a levelet, hogy az így egy hasáb szélességűvé alakított, kezdetleges füzetet – a másolást megkönnyítendő – a forrásszöveg mellé illeszthesse. Ebből persze az is következne, hogy az R1 réteg nem a tisztázati példány egy véletlenül fennmaradt levele, hiszen a tisztázat célja éppen az, hogy a szöveg könnyen olvasható legyen. A négy hasáb szokatlan elrendezése mintha inkább arra utalna, hogy az R1 réteg olyan másolat, amelyet a másoló (feltehetően maga a szerző) saját használatra emelt ki a mű egészéből, hogy erről a munkapéldányról utóbb immár a tervezett változtatásokat is tartalmazó, a hasábok egymásutánjának szokott rendjét követő tisztázatot készítsen.¹⁵ A mellett, hogy az R1 réteg másolója valóban csak a Szabács elfoglalását tárgyaló részletet emelte ki a szövegkörnyezetből, tartalmi érvet is felhozhatunk. A verset a szakirodalom „elején csonka, történetmondó szövegtöredék”-ként szokta meghatározni (legutóbb: Bognár–Horváth I. 2009: 151), de a mű csonkasága viszonylagos. Az első sor „felülmondott” kifejezése alapján nyilvánvaló, hogy a ránk maradt szöveg valaminek a folytatása, de elgondolkodtató, hogy a vers fennmaradt része véletlenül éppen ott kezdődik, ahol Szabács várának visszafoglalása is, tartalmi tekintetben tehát nincs hiányérzete az olvasónak.

*

A Pannónia megvételéről szóló vers csak 18–19. századi másolatokban maradt fenn. Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a Horvát-változat (ld. lent) a Pannóniai énekhez tartozik, ill. hogy az az alapján kikövetkeztetett datálás helyes, akkor a csak említésből ismert vagy késői – 18. századi – lejegyzésben ránk maradt négy szöveget (RPHA 3227, 4015, 4040, 4042) nem számítva ez a szöveg a magyar nyelvű történelmi tárgyú elbeszélő költészet legkorábbi képviselője.

A vers négy többé-kevésbé elkülöníthető szöveghagyományban maradt fenn.¹⁶

1) Lázár-változat. Az első, töredékes változatot Dugonics András Gyalakutai Lázár János gróftól kapta 1767-ben. E változat kiegészített, átdolgozott variánsait jelenteti meg Etelka című regényének újabb és újabb kiadásaiban (L1; L2; L4)¹⁷, az 1791 utáni Analektában (L5),¹⁸ ill. küldi el a verset németre fordító Gruber Antalnak (L3: 1803)¹⁹. A változatot, a Lázártól kapott eredeti írásának közelebbről meg nem határozott jellege alapján Dugonics 1300 körülre datálta.²⁰

A Lázár-változat fenntartotta szöveg mai formájában szótagszámláló, általában négyes morféma rímelésű, de a különböző variánsok a rímelés, ill. a felhasznált sorfajok tekintetében eltérnek.

L1: képlete: a8(4,4), a8(4,4), a8(4,4), a9(4,5) – ilyen metrum alatt szerepel a vers az RPHA-ban is. A szöveget bevezető lábjegyzetben a metrikai szerkezet hitelességére vonatkozó megjegyzés nincs. Az egyetlen, esetleg értékelendő mondat („A’ Versek, az akkori írás szerént, így vannak” [Dugonics 1788: 310]) inkább talán a helyesírásra vonatkozik. Az L4 variáns (ld. lent) egy mondata – „A’ versek (utólsó meg-jobbításom szerént) ezek”–, ill. az alapján, hogy Dugonics Lázártól kapott szövege hiányos volt, ez pedig kerek egész, persze világos, hogy forrásán az Etelka szerzője sokat alakított.

L2: a bevezető szöveg és a vers megegyezik az első kiadásban közölt változattal, képlete így szintén: a8(4,4), a8(4,4), a8(4,4), a9(4,5).

L3: képlete általában: a8, a8, a8, a8 (gyakran metszettel); de néhány rövidebb és egy hosszabb, összefüggő szakaszban (69–88. sor) a négyes rímet párrím (a8, a8) váltja fel. Ezt a párrímes jelleget erősíti, hogy – szemben a többi hárommal – az L3 változat szövegét Dugonics nem-strófikus formában jegyzi le. A vers mintha két szabályozatlan méretű tömbből állna (1–60, 61–148. sor), amelyekben minden páratlan sor kijjebb, minden páros sor beljebb van szedve. A változatról annyit tudunk meg a kísérőlevélből, hogy a hiányos szöveget ez esetben Dugonics úgy igyekezett megformálni, hogy a végeredmény eredetinek tűnjön. „Én (hála neked) újra nekikezdtem a munkának, és (sokáig és sokat töprengvén rajta) most úgy egészítettem ki a hiányokat, hogy az egész eredetinek tűnjék.”²¹ A változat további érdekessége, hogy a vers után még négy, helyközzel elválasztott sor olvasható, amelyet a következő megjegyzés vezet be: „Jegyezd meg jól: ezt az egy helyet ebben a sorban így kell kiegészíteni”²². A négy sor, mint ahogy ezt a félbehagyott, „etc.”-vel lezárt ötödik egyértelművé teszi, a két szövegtömb határához, a 61. sor elé illesztendő (ezért nem biztos, hogy a vers két tömbből áll, lehet, hogy a két tömb között Dugonics csak azért hagyott helyet, hogy a beillesztendő négy sor hovatartozása még világosabb legyen).

L4: képlete: a8(4,4), a8(4,4), a8(4,4), a8(4,4). Mint ahogy az már a vers metrikai szerkezetéből is nyilvánvaló, az Etelka két korábbi kiadásában megjelent variáns (L1, L2) szövegét Dugonics átdolgozta. Erre a verset bevezető szövegben utal is: „A’ versek (utólsó meg-jobbításom szerént) ezek”.²³

L5: Megegyezik az S3-mal (ld. lent).

Melyik változat a leghitelesebb? Több szempont alapján úgy tűnik, hogy az L3. Egyrészt Dugonics azt állítja, hogy a kiegészítést itt (szemben a korábbi megoldásokkal!) úgy végezte el, hogy a végeredmény az eredeti benyomását keltse. Ilyen megjegyzéssel a többi variáns esetében nem találkozunk, az L1-et bevezető mondat a szöveg helyesírására („akkori írás szerént”) vonatkozik. Másrészt kézenfekvőnek is tűnik, hogy a magánlevélben elküldött, ill. a regényben közölt variánsok közül ez utóbbi változatokat jobban hozzá igyekszik igazítani egy vélt régi magyar irodalmi hagyományhoz. Mint ahogy azt Széchy Károly kimutatja, az Etelka első kiadásakor Dugonicsot már befolyásolhatta a Révai közlésében (Elegyes versei, Pozsony, 1787, 275–288) megjelent, alább bemutatandó, négy soros, bokorrímes, igaz, szabad szótagszámú változat (Széchy 1892: 285–286). További érv a Grubernek küldött variáns viszonylagos hitele mellett a szöveg befejezetlen jellege. Miért nem illesztette a négy sort maga Dugonics a vershez, ha az valóban hozzá tartozik? Esetleg azért, mert ez a négy sor (vagy ennek alapanyaga) a Lázártól kapott eredetiben nem szerepelt, de az alább bemutatandó, Subich-változatból átemelhető? Az, hogy a szöveg e változatban nincsen kerek egésszé csiszolva, mindenesetre elgondolkodtató. De az L3 mellett szól az az egyszerű érv is, hogy ez a variáns markánsan különbözik a másik háromtól. Nehéz volna megindokolni, hogy abban az esetben, ha az Etelka első két kiadásának valamelyik változata állna a legközelebb a hiányos eredetihez, mi vezette Dugonicsot arra, hogy a már meglévő, viszonylag jó szövegváltozat helyett egy „sok gondolkozás” árán létrehozott, kevésbé hű szöveget küldjön el Grubernek.

2) Subich-változat. A Lázár-változattal szinte egyidőben bukkan fel a Subich Ferenc királyi ügyigazgató eredetijéről másolt, Pray György birtokába került változat (S1),²⁴ a versről Pray először 1774-ben tesz említést (Pray 1774: 75). Tőle származik a Subichnál lévő eredeti írására vonatkozó adat is, amelyre aztán sokáig – Széchy Károly idézett tanulmányáig (1892) – a szöveg datálása épült. Pray egy Cornidesnek írt, feltehetően 1787-es levelében az eredeti írás gót jellegére utal. „Az éneket, melyről Révai tudakozódik, néhai Subich, királyi ügyigazgató közölte velem, ki azt állította, hogy gót betűkkel volt irva” (Széchy 1892: 275). Cornides Révai Miklósnak írt levelében ez alapján következtet a szöveg korára. „Az ének egy kéziratos codexből került elő, melynek barát-gót irása a XV-ik század elejére vagy a XIV-ik végére mutat.”²⁵ A vers egy másolata tehát Praytól Cornides Dánielhez kerül (S2),²⁶ Cornides másolatát közli Révai 1787-ben (S3) (Révai 1787: 275–288). Ezeken kívül a Subich-változatnak még három variánsa van. S4: Cornides által hitelesített másolat;²⁷ S5: Cornides másolata Teleki Sámuelnek;²⁸ ill. S6: Pray Cornidesnek elküldött leveléről (S2) készült másolat,²⁹ amely Toldy Ferenc hagyatékából Horvát István könyvtárába, innen az OSZK-ba került. Mivel a Subich-változat az általunk ellenőrzött variánsokban (S1, S2, S3, S4, S6) szinte tökéletesen azonos szöveggel szerepel, az S5-ről pedig Toldy Ferenc is, Hubert Ildikó is megállapította, hogy mindenben megegyezik S1-gyel (Hubert 1995: 97), a változat különböző másolatait az S1 alapján a továbbiakban együtt elemezzük.

A 39 strófás vers négy soros versszakokra tagolódik. A versszakok izo-ríműek, a rímelés morféma szintű nyelvi elemek egyezésén alapul. A vers hangsúlyos, a sorok szótagszáma 6–12 között szabadon változik, de a szélső értékek ritkák.³⁰ A szöveg címet, akrosztichont, kolofont nem tartalmaz.

3) Horvát-változat. 1828-ban újabb töredék kerül elő. Toldy Ferenc három strófával hosszabb szövegváltozatot ad közre a magyar költészet Kézikönyvében,³¹ majd beszámol róla, hogy „Horvát István Úr, az Országos Könyv-tár’ őrje” a Subich-változathoz hozzá illesztendő három „vég-stróphát” közölt vele (Toldy 1828: 1587). A három vég-strópha, Horvát István kéziratos feljegyzése szerint, Heliser József esztergomi tanácsoson keresztül egyenesen a Subich-hagyatékból származik, és azért nem szerepel a szöveg Pray másolatára támaszkodó változatának (Subich-változat) variánsaiban, mert Pray, „hogy a költemény régibb legyen, [...] a három utolsó versszakot elhagyta”.³² Mivel Subich kódexe, amelyből Horvát szerint a három versszak származik, nincs meg, a versszakok hovatartozását nehéz eldönteni. A korábbi szakirodalom Horvát közlését elfogadva, továbbá tematikai (amennyire a három strófa alapján megállapítható, a téma itt is Pannonia megvétele), metrikai (a szöveg hangsúlyos verselésű, a sorok szótagszáma 8–11 között szabadon változik) és kifejezésbeli (pl. Subich-változat 91–92. sor: arrol neweztheek oth az warost / Zamos menteben az nemes Deusnek; Horvát-változat [RMKT 2, 5.]: Arról neveztík ott a várost / Duna mentében kincses Budának) egyezés alapján a három strófát több-kevesebb határozottsággal a Subich-változathoz tartozónak gondolta, és az utolsó, kolofon-strófa alapján („Mikor nagy bú vala Magyarországban”) az egész, immár negyvenkét strófás verset 1526 vagy 1541 utánra datálta.³³ Újabban, abból kiindulva, hogy a három zárósrtófa sem a Lázár-, sem a Subich-változatban nem szerepel, Hubert Ildikó a Horváttól származó versszakokat nem tartja a vershez tartozónak, így (kolofon híján) a Cornides, ill. Dugonics javasolta, a Subichnál megvolt eredeti írásának „barát-gót” jellegére alapozott datáláshoz való visszatérés mellett érvel.³⁴

4) Batizi-változat. És végül 17. századi kézírással, Batizi András Jónás prófétának históriája c. könyvének (Debrecen, 1596, RMNy 774) OSZK-beli példányában maradt fenn egy feltehetően egy strófás töredék (Közzéteszi: Horváth Iván–Kőszeghy Péter, 1986: 18–19), ilyen formán:

Mikor az Magyarok Erdélyben

Jutának Magyar Földet Füvet

Vizet hozatának Deus Isten Deus

Ottan kiáltának az után Deus nevet

Désnek ők adának

Lisznyai Kovács Pál történeti munkájának, az idézet feltehető forrásának a Pannóniai énekhez való kapcsolódását Tubay Tiziano tárgyalja (2015: 25–29). A vers e részlet alapján talán strófikus, szótagszámláló, négyes, morféma rímelésű lehetett, a12(6,6), a12(6,6), a12(6,6), a13(7,6) strófaszerkezettel.

Mivel tudjuk, hogy Dugonics minden egyes publikáció alkalmával alakított a szövegen, és mivel a fenti szövegváltozatok eltérő részeit összehasonlítva a Dugonics által hagyományozott L1–4 ág csak lényegtelen különbségeket (helyesírás, ragozás, szórend) mutat a Subich-féle hagyományhoz képest, amelyet Dugonics ismerhetett, a Dugonics által hivatkozott Lázár-féle változat megléte nem bizonyítható. Ez azt jelenti, hogy textológiai értéke csak az alább közölt, Pray György birtokába került változatnak (S1)³⁵ van, a többi fennmaradt példány mind erről, vagy ennek valamelyik másolatáról készült másolat.³⁶

Emlekezzenk Regyekrel

Zythyabol ki jwttekrel

Magyaroknak Eleykrel

es azoknak wytezsegegrel.

Zythiabol ki indwlanak

hogh ez fewldre ki jwvenek,

Istentylys kyzyrythethenek

Erdelysegben le thelepedenek.

Oth yol thenek w magoggal

heeth seregeth nagyoth zerzenek,

heeth Capythanok emelenek

Myndenyknek Warath zerzenek.

Mynd eggyessek w dolgogban

hathalmassok wyadalokban

nynch fylelmek orzagogban

chak lakoznak Bathorsagogban.

Nagh ewreyek mynth Samsonnak,

Bathor Zyvek mynth orozlannak

myndenth ronthnak ha indwlnak

Rettenethesek Sokasagoggal

Az egyyek kezettek jelesb wala

kynek newe Arpad wala

myndenyknek gazdagb wala

azerth kezthek few Capythan wala.

Mykorth azth hallottaak wolna,

hogh az Dwna jo wyz wolna,

Lako fewlde nagh jo wolna

hogh annal jobb sohol nem wolna;

Eggh keweteth walazthanak

Dwna lathny Bochjathanak,

hogh ha Byzonth monthathnanak,

Ewk az fewldre bee zallananak.

Keweth jwtha Dwna melle<n>w³⁷

fewldeth fyveth meg zemlelew,

Dwna wyzythews meg kymle

ew maganak jonak ithewle.

Herzeg akor ez fewlden Lengyel wala,

ky mind ez orzagoth byrya wala,

Lako hele Wesprem wala,

ez fewld nepe myndh nemeth wala.

Keweth fwtha bee Wespremben

az Herzegnek eleyben <ma>³⁸

Magyaroknak w zowawal

keze nethy len nagh thyztessegwel.

Engem kylthek theged lathnom,

Orzagodath mynd meg jarnom,

Lako heleden meg thwdakoznom,

Neped Therwynth thanalnom.

Herzeg azth ygen eryle

az kewetheth meg wendygle,

w maganak jonak ythewle

merth azokath kez nepnek wyele.

Keweth onnyath el syethe

egh palazkoth keresthetew

Dwna wyzeben bewle thelthsew

feldeth fyweth hamar keresthethe.

Azth Erdelbe el bee wywee

Arpad ewleeth mynd le thewe

Arpad latha jo newen wywe

Capythanoknak mynd hyrre thewe.

Capythanok oda gywlenek,

Dwna wyzeth ewk meg lathaak,

feldeth fyweth ews meg lathaak,

ottan rea thanachoth tharthanak.

Eggy feyer Lowath hozathanak

feketh nyergeth aranyasth hozanak

az Herzeghez bochyathanak

hogh yllyen zowal neky zolnanak:

Ez zeep Lowal azok thyzthelenek

kik Zythiabol ky jwenek

Naghsagod<thywl> thywl feldeth kerenek

orzagodban le thelepedenek.

Herzeg azwal wezthew

magath, hogh az dolgoth meg nem erthew,

az zeep Lowath meg zerethew

hogh ky myath fewldeth elwezthe.

Az zeep lonak eryltheben

azzok monda az kewettnek

anna<k>th³⁹ adok en feldemben

mynth kywannak ewk nagh bewsseggel.

Kywethek wadnak nagh eremben

merth jaranak nagh jo weggel

el bwchwzanak nagh thyzthesegwel

bee syethenek Erdely feldewben.

Kywethek bezelnek Capythanokal

Capythanok thanachkoznak

hogh ha ez fewldre jwthatnanak

az Herzeggel meg wynanak.

Isthenth ewk oth imadanak

haromzer Deusth kyalthanak

arrol neweztheek oth az warasth

Zamos menteben az nemes Deusnek.

Thywlek maradoth nekenk az zokasonk

hogh ha mykoron arwth my zakazthonk

Deus Deus ott kyaltonk

Byzonsagong hogh meg arwlthonk.

Hamar mynd fel <kewy>⁴⁰ kewzylenek

harmad kewetheth walazthanak,

az Herzeghez bogyathanak

hogh yllyen zowal neky zolnanak.

Herzeg jol meg gondoly magad,

hogh ez feldeth hamar el haghyad,

mert Magyaroknak arwn arad

Immar w nekyk meg bochyassad.

Kewetheth jwthanak az Herzeg hez

Thyzthesegwel neki kezenenek

az Arpadnak ew zawawal

ezth meg bezzellyek nagh bathorsagwal.

Feldedeth attad feyer Lowan

es fywedeth aranya<k>s⁴¹ feken

Dwna wyzyth aranyas nyergen

akorth walo nagh zewkegedben.

Herzeg halla mosolyodek

azzal semmyth nem gondola,

az kewethnek akoron zollala

haragyaban azth mongya wala.

Ha az zeep Lowath azerth kyltheek

egh swlyokal mayd aghyon weryek,

Nyergeth wessek az Dwnaba

es az feketh az fyben el rekencheek.

Kewethek azth mondak az Herzegnek

nem kel thenny kechelmednek

azzol az Magyarok karosok sem leznek

inkab leznek nyeresegesek.

Merth ebek Lowal mind meg hyznak

nyerge lezen halazoknak

az feekewel kazasok ozthoznak

azerth the wthannad ewk sok yoth mondonak.

Kewethet onnyat el bwchuznak

Herzeg ottan meg felelmek

sereggeggel gylekezek

az Dwna mellen el be kelthzeek.

Arpad jwtha Magyar neppel

Kelem fewlden a Dwnan el kelenek

az Chechen ewk chekewnek

az Thethemben el fel thethewnek.

Erden sokath ewk erthenek

Zazhalommal meg Zallanak az Herzeggel

meg wywanak, Isthen wala Magyar neppel

oth jaranak nagh nyeresseggel.

Az Herzeg oth meg werethek

chyak egyedwl fwthnya essek

az Dwnara ewth kerytheek

semy keppen meg nem erhethewk.

Abban egyeb nem lehethe

az Dwnaban bee zekthethe

hogh maar magaath oth meg mentheneye,

inkaab magaath oth el rekkentew.

Arpad <valla>⁴² wala nagh eremben

merth az orzaag leen kezewben

ew meg zalla fen egh heghben

Zewkes feyerwar hoz leen w kezelben.

Oth ez orzaag nekyek adatheek

Magyar orzagnak newezthethek

nemeth thywl, merth meg wywek

feghwerekkel ewekken theweek.⁴³

3.1.2. Műfaj

A Szabács viadalát a 16. század népszerű műfajával, a históriás énekkel, azon belül is az ún. tudósító énekkel szokás rokonságba hozni (először: Thaly 1872: 10), holott nyilvánvalóan nem énekelt, hanem szövegvers. Ezt a fonémarímre való egyértelmű törekvésen túl alátámasztja a kutatók ama régi megfigyelése is, hogy a szöveg első sorában olvasható „felyülmondott” eleve az írásbeli fogalmazáshoz szokott ember szava (a papíron vagy pergamenen az van feljebb, amit az ember előbb írt le). Még pontosabban: a főleg okiratszerkesztésből élő „deák” (a hivatalnok) szakszava ez, ahogy a latin „supradictus” (ʻfentemlítettʼ) is (vö. Bartal 1901: 646). A Szabács viadala tehát olvasásra vagy felmondásra szánt rímes krónika, amely e tekintetben nem illeszthető hozzá a későbbi magyar nyelvű hagyományhoz.

A szöveg textológiai, nyelvi és metrikai sajátosságai alapján tehát úgy tűnik, hogy a szerző saját szövegéből emelt ki egy részletet, de a kiemeléssel nem tisztázati, hanem munkapéldány létrehozása volt a célja. A javítások igazolják is a feltevés, ez viszont azt valószínűsíti, hogy a szerző a kézirat felfedezésének helye, Csicser, ill. a Csicsery-család körül keresendő, hiszen kevéssé valószínű, hogy az alig olvasható kézirat forgalomba került volna (pl. a 30. sor utáni betoldás helytelen sorrendben, ill. egymás mellé írt sorainak helyes sorrendjét a szerzőn kívül mindenki más csak komoly erőfeszítés árán tudta volna felfejteni).⁴⁴ Mivel a Csicsery és a Várday családok a 15. század második felének közepe táján kapcsolatban álltak egymással,⁴⁵ és mivel az R2 réteg első hosszabb szövegrésze (31–44. sor) éppen Várday Simon halálának és anyja, Perényi Katalin gyászának elbeszélésével indul, a kézirat létrejöttét talán úgy magyarázhatjuk, hogy a szerző a Szabács ostromáról szóló epizód átdolgozott változatát helyi használatra szánta.

Horváth Jánost (Horváth J.–Imre 1956: 7) meghökkentették a műben felbukkanó „szinte magyartalan szólások”. Ezt a kijelentést ő csupán szónoki fordulatnak szánta – azonban érdemes szó szerint venni. Lehetséges, hogy a mű szerzője egy magyarul kitűnően tudó, de nem magyar, hanem – bár a strumlottak, strumlást alakok hangátvetése a szóeleji mássalhangzó-torlódás ellenére magyaros (Imre 1966: 48) – talán német anyanyelvű személy volt.

A nyelvtanuló barkácsol. A jól megtanult nyelvtan fölényes használatára vall a szabályok szinte öncélú működtetése.

A Szabács viadalának morfológiája gazdag, például a ʻlovas katonaʼ jelentésű „lovagló” (74) szabályszerű képzésű főnév, de más régi szövegekből nem kerül elő (Imre 1958: 26).

Szintaxisa is bőbeszédű, jóllehet az orális verses epika hagyományos moduláris építkezésére, mondattani párhuzamosságaira és permutációira (Horváth I. 1991: 87–88, 125–136) nemigen találunk példát benne. Redundanciáit mással, talán a fönti módon kell magyaráznunk. Horváth János főként ezt az elemekre bontó (szabályok túlműködtetésén alapuló) és ezért terjengős mondatszerkesztést érezte (részben talán alaptalanul, vö. Imre 1958: 289–291) idegenszerűnek: „halált vallottak” (29. sor), „viadalt velek törletének” (62), „arról bölcsessége lőn” (78), „harcolást töttek, / Azzal magoknak sok sebet vöttek” (28), „hogy szózatot ők ne vehessenek” (83) stb.

A gyanús – de nem bizonyosan hibás – esetekkel („elméllé”, „strumlást”, vö. Horváth M., 1964; Uő. 1965; Uő. 1966; vö. még Imre 1963; Uő. 1965; Uő., 1966) most nem törődve, annyit bízvást leszögezhetünk, hogy az elbeszélő mintha helytelenül használná a törlejt ʻkészítʼ, ʻfogalmazʼ igét, mintha nem elég pontosan ismerné a szó jelentését (Nyíri 1985). Azért-e, mert katona, nem pedig értelmiségi? Nem inkább azért-e, mert értelmiségi ugyan, ám nem anyanyelvi beszélő?

Az is a magyar nyelv egyik (mondatfölötti, szövegnyelvészeti) sajátsága, hogy ugyan az alany gyakran jelöletlen (pontosabban 0 jelet kap), de megváltozásakor nem szokott jelöletlenül maradni. A Szabács viadalára jellemző jelöletlen alanyváltogatások megsértik nyelvünk e szabályát. A 7. sor jelöletlen alanya nem az 1–5. sorbeli mondatokéval azonos, mint várnók, hanem a 6. sorbeli mellékmondatéval (Károly 1987: 472). Az eset nem egészen egyedi: szintén a mellékmondat alanyához kapcsolódó, jelöletlen alany – és persze szintén nehezen érthető – Apáti Ferenc Cantilenájának (RPHA 403) 6. sora. Az viszont már végképp értelemzavaró, hogy a 17–28. sorban „először az ostromlókról, majd a várbeliekről, végre ismét az ostromlókról van szó a külső tények, valamint a szöveg szemantikai összefüggése alapján. De a szerző nem teszi ki az alanyokat” (Károly 1987: 472). A törlejt akár a hamisító hibája is lehetne. A megváltozó alanyok jelöletlensége viszont nem vall anyanyelvű beszélőre.

A kutatók szövegromlásnak minősítik és kijavítják a 23. sor vélhető germanizmusát, az ismétlődő toldalékok első előfordulásának törlését, vö. „csütör- és vasárnap” (Karinthy), „Afri- oder Ameriko” (Morgenstern). A Sebes- és ugyan [a szövegben tollhibával: gÿuan] szünetlen lőttek” (23) sorban a sebes értelmi okokból nem lehet jelző, csak határozó. Zolnai Béla nyomán Imre Samu (1958: 25) sebest-re javítja, paleográfiai alap nélkül, holott a szövegjavítást nem igénylő sebesen alak is igazolható lenne: sebes-en és ugyan szüne-tl-en, ha megengedjük az ismétlődő képző első előfordulásának németes elhagyását. (A –t(a)lan / -t(e)len fosztóképző régebbi alakja -n nélküli, vö. mez-tél-láb, TESz, különösen pedig fia-tal, vö. Simoncsics 1974.)

A „hamisítvány vagy eredeti” kérdése körül több mint száz éve zajló vita érvei és ellenérvei tehát többnyire a helyükre kerülnek, ha a Szabács viadalában eredetit látunk, de nem magyar anyanyelvű szerző alkotását.

A Pannónia megvételéről szóló szöveg hasonló műfajú, de nem kortárs, hanem régmúlt eseményről tudósító verses krónika. Az RPHA nyilvántartása szerint a 16. század végégig összesen 29 ehhez ilyen szöveget ismerünk, de ezek jellemzően a magyar történelmi félmúlt eseményeit (IV. Béla [RPHA 819], Zsigmond király [RPHA 867, 1495], Hunyadi János [RPHA 1065], Mátyás király [RPAH 101, 581, 930] stb. uralkodását) vagy antik történeteket dolgoznak fel (pl. RPHA 525, 574, 681 stb.). Bár több műben is foglalkoznak a szerzők a honfoglalás témakörével (pl. RPHA 101, 661), a Pannónia megvételéről szóló versen kívül csak Kozárvári Mátyás Régi magyaroknak első bejövésükről való históriája (RPHA 1014, első kiadása: Kolozsvár, 1579 [RMNy 437]) tárgyalja a magyar történelem legkorábbi eseményeit. Annak ellenére, hogy nem tartalmaz akrosztichont, és hogy sorainak szótagszáma ingadozik, mint a későbbi hagyomány egésze, a Pannónia megvételéről szóló vers is írásban létrejött és hagyományozott, írott forrásra (a Képes krónikára) támaszkodó szöveg, az oralitásra jellemző formuláris stílus távol áll tőle.

A Szabács viadala és a Pannónia megvételéről szóló vers szembetűnő poétikai különbségei, ill. az alapján, hogy a két vers a 16. század harmincas éveinek végén meginduló, immár belső összefüggéseket mutató magyar nyelvű verses krónikahagyományhoz sem igen illeszthető hozzá, úgy tűnik, hogy a magyar nyelvű irodalom a 16. század harmincas évei előtt nem rendelkezett a verses krónika műfaját meghatározó megszokásokkal. Milyen minták után dolgozott a két korai szöveg szerzője?

A 16. század végéig létrejött magyar nyelvű verses epika német orientációjára többen is rámutattak.⁴⁶ A német rímes krónikák hagyománya a 12. századig vezethető vissza (Dobozy 2002: 379). A műfajcsaládot a kutatás aszerint, hogy a rímkrónika mekkora terület és időszak történetét beszéli el, általában műfajokra tagolja. Mindkét szempontból legátfogóbb a világkrónika („Weltchronik”), ezt követi az egyetlen ország történetét bemutató helyi-, ország- vagy uralkodókrónika („Lokalchronik”, „Landeschronik”, „Königschronik”, „Fürstenchronik” stb.), ill. az, amelyik egyetlen rend, város, uralkodó stb. történetét beszéli el (Boor 1997: 164–186, Dobozy 2002: 382).⁴⁷

Az időben legkorábbi típus a világkrónika, az ebbe az műfajba sorolható, 1300 előtt írt öt szöveg (Kaiserchronik [1150 k.]; Sächsische Weltchronik [1230–1250 k.]; Rudolf von Ems, Weltchronik [1250 k.]; Jans Enikel, Weltchronik [1270 k.]; Christherre Chronik [1250–1288 k.]) vált az egész műfajcsalád modelljévé (Dobozy 2002: 383). Jans Enikel narratív szerkezetét és a kéziratok hagyományozódása tekintve is prototipikus, a következő száz év hasonló műfajú szövegeit meghatározó krónikája (Dobozy 2002: 383) a világ teremtésével és a legfontosabb ószövetségi történetekkel (Noé, József, Mózes, Dávid, Salamon és Sámson) kezdi az elbeszélést, ezt követi Nagy Sándor élete, Róma alapítása, majd Péter apostol története és számos szent legendája. A pápák és a római császárok katalógusát a Szaladin (1137–1193) egyiptomi szultánról szóló szövegrész, majd a három gyűrű példázata követi, végül – prózai formában – a birodalom uralkodóinak katalógusa (I. Károly frank császártól II. Frigyes német-római császárig), a Bamberg-ház genealógiája, és az a legenda olvasható, amely szerint Frigyes császár valójában életben van (Dobozy 2002: 385–386). A világkrónika tehát különféle szövegtípusokat épít magába, forrásai között ugyanúgy megtaláljuk az annaleseket, a legendákat, a humoros történeteket („schwänke”) mint a Gesta Romanorumot vagy az antikvitás legfontosabb történeteit elmesélő regényeket (Trója, Nagy Sándor…), a műfaj határa ezért elmosódott, világkrónika és verses regény gyakran egyazon kódexben hagyományozódik (Dobozy 2002: 391). Fontos jellemzője a műfajnak, hogy a szerzők a történetek szereplőit kortársakként kezelik, az ószövetségi szereplők Enikelnél lovagok, József és Potifárné története szerelmi szolgálat („Minnedienst”), Góliát a Dietrich mondakör óriásait idézi (Boor 1997: 170, Dobozy 2002: 387).

A Pannónia megvételéről szóló vers ezzel a hagyománnyal, ill. az ebből kifejlődő, rövidebb szövegekkel tematikai szempontból jól párhuzamba állítható. A terjedelmét tekintve inkább a Rochus von Liliencron által négy kötetben kiadott (Liliencron [Hrsg.] 1865–1869), a sajtó alá rendező által történeti népéneknek (historisches Volkslied) elkeresztelt, de jórészt szerzőhöz köthető, gyakran nem éneklésre, hanem felmondásra szánt (Brednich 1974: 133–136, Müller 1974: 26–28, Völker 1981: 12) tudósító verseket tartalmazó korpuszba illeszkedő vers a honfoglalást szintén stilizáltan, kortárs díszletezéssel mutatja be. A – természetesen – keresztény magyarok hét vezérét kapitánynak, a Árpádot főkapitánynak nevezi.

A korai rímes krónikák jellemző versformája a kötetlen szótagszámú, 6–10 szótagos sorokból építkező párrím, e mellett – a későbbiekben – a kötött szótagszámú, 8/9 szótagos sorokat használó megoldás is megjelenik, ill. egyéni, egyetlen szerzőre jellemző versformák is előfordulnak. Beheim három krónikája például strófikus (metrumképlete: a8, a8, b8, b8, c7, c7), a Pannónia megvételéről szóló vers hetedik versszakához hasonlóan szintaktikailag gyakran nyitott strófákat ugyanakkor a szerző éneklésre és (fel)olvasásra egyaránt alkalmasnak tartotta (Müller 1978: 678).

A Szabács száraz, a tények összefoglalására és az időrendnek megfelelő elbeszélésére koncentráló modorának ez a hagyomány persze csak távoli rokonát adja, de a műfajcsalád későbbi darabjai már jobban hasonlítanak a magyar nyelvű töredékre. Ottokar aus der Gaal ('Ottokar von Steiermark', 1260 k.–1321 k.) csonkán maradt, de így is közel 100.000 soros, Ausztria történetét a középpontba állító krónikája (Steirische/Österreichise Reimchronik) már a mai értelemben vett történeti munka, amely forrásokra támaszkodva (a legfontosabbakat ld.: Seemüller 1890–1893: LIX) a 13. század közepétől a 14. század első évtizedéig lejátszódó események pontos elbeszélésére törekszik (Liebertz-Grün 1984: 101–102).

A mű jellemzően néhány száz sorból álló, egymástól jól elkülöníthető epizódokból épül fel. Az első magyar vonatkozású szövegrész – a 6227–8227. sor – Ausztria és Magyarország 1260–1261 közötti kapcsolatát tárgyalja, ennek első, tartalmi alapon elkülöníthető szövegegysége (6227–6490. sor) a II. Ottokár cseh király és osztrák herceg, ill. IV. Béla magyar király közti feszültség történetét dolgozza fel. Az ilyen és ehhez hasonló epizódok viszonylag könnyen kiemelhetők a szövegből, az új tartalmi egységet a szerző gyakran valamilyen formulával (itt: „ich wil iu aber mêre sagen” [Seemüller 1890–1893: 82]) vagy határozószóval (nȗ ['most', 'ekkor'], dar ['oda', 'ahova'], hie ['itt'], dȏ ['de']⁴⁸ stb. ) tartalmilag is elkülöníti a megelőző gondolati egységtől, a fejezeteket a másolók a kritikai kiadás által ismert nyolc kéziratban (Seemüller 1890–1893: VII–XXV) iniciáléval indítják (Seemüller 1890–1893: VII, X, XIII, XVI, XIX, XXII, XXIII).⁴⁹

Ottokar krónikája a 15. században a bajor-osztrák területen népszerű lehetett, a kritikai kiadás által feldolgozott nyolc másolatból mindössze egy – töredékes – pergamenkódex származik a 14. századból, a többi hét papírkézirat 15. századi, bajor-osztrák nyelvterületen keletkezett szöveg (Seemüller 1890–1893: VII–XXV, Liebertz-Grün 1984: 104), a később előkerült berlini és müncheni pergamentöredékeket a 14–15., ill. a 14. századra datálja a szakirodalom (Päsler 2003: 202, Schneider 2005: 59), míg a lüneburgi papírkézirat 1466-ra keltezhető (vö.: Handschriftencensus). Érdekes, hogy a mű egyik, ma a stockholmi nemzeti könyvtárban őrzött, 1400 körül keletkezett (Kurras 2001: 77) kézirata (Stockholm, Königl. Bibl., Cod. D 1333) Seemüller szerint talán 1510-ben, a Mátyás király által összegyűjtött könyvtárból került I. Miksa császár udvari történészének, Johannes Cuspinianusnak a birtokába. A könyvfedél külső oldalán két soros, alig olvasható szövegrész maradt fenn, amelynek első sorából a Kunig… von Ung…, második sorából a Der Beheim… szavakat, ill. szótörmelékeket betűzi ki Seemüller (Seemüller 1890–1893: X–XI).

A rímes krónika műfaja Mátyás király környezetében persze attól függetlenül ismert kellet hogy legyen, hogy a stockholmi kézirat valóban az uralkodó könyvtárának állományába tartozott-e. Ilyesmi lehetett az a rímes, német nyelvű elbeszélő költemény is, amelyet („rhythmos Germanica lingua compositos”) Mátyás színe előtt olvasott fel vagy fejből elszavalt („recitavit”), nem pedig elénekelt költője (Galeottus Martius Narniensis 1934: 21), de ismertek kellett hogy legyenek a műfaj kiemelkedő képviselője, a Cillei Ulrik, majd V. László szolgálatában megfordult Michel Beheim (1420–1470) magyar vonatkozású, a Mátyás körüli eseményekkel foglalkozó szövegei is.

Beheim, a takácsból lett költő (IX.) Konrad von Weinsberg (1370 k.–1448), Zsigmond, majd Albert király kamarásának szolgálatában kezdte meg pályáját, pártfogója halála után többek – köztük I. Keresztély dán király – szolgálatában is megfordult. 1456-ban Cillei Ulrik gróf szolgálatába szegődött, akivel még ugyanabban az évben csatlakozott a Belgrád felé induló V. Lászlóhoz, majd Cillei halála (1456. november 9.) után a király kíséretében maradt, akit a következő évben Bécsbe majd Prágába is követett (Bleyer 1902: 21–26, Müller 1978: 672–674). „Ebben az időben, nem ritkán a király egyenes felszólítására, élénk költői működést fejt ki; a király íze szerint, ha a magyarokról énekelt, de udvaronczai és huszita alattvalói tetszése ellen” (Bleyer 1902: 26). V. László szolgálatában a Cillei megölésétől Hunyadi László kivégzéséig (1457. március 16.) tartó, ill. az azt követő időszakot több versében is feldolgozta, élesen bírálva a Hunyadiakat.⁵⁰ A több rövidebb tudósítóvers mellett Beheim három hosszabb rímes krónikát is szerzett (Buch von den Wienern [1462–1466]; Buch von der Stadt Triest [1464–1466]; Pfälzische Reimchronik [1471]). Ezekben a munkákban – a rövidebb politikai verseihez hasonlóan – a szerző a korszak részben saját maga által átélt, részben másoktól hallott eseményeit időrendben haladva meséli el. Mint Ottokar munkája, ezek a művek is kisebb egységekre tagolódnak, az olykor 20–30, olykor néhány száz sorból álló fejezeteket a szerző jellemzően címekkel is tagolja, a fejezet első, a kéziratokban iniciáléval kiemelt sora gyakran itt is határozószóval (also ['tehát'], nun ['nos'], aber, doch, do ['de'] stb.) kezdődik,⁵¹ a kezdősor utalhat arra, hogy a következő rész egyik szereplőjéről korábban már volt szó (pl.: „Der selbig zirkendorffer und…” [Karajan (Hrsg.) 1867: 97]).

Ha a Szabács viadalát és a Pannónai megvételéről szóló verset ebben a műfaji környezetben vizsgáljuk, akkor a két korai szöveg több sajátossága is kontextust nyer. Az utóbbi esetében a sorok ingadozó szótagszámához és a későbbi hagyományban ritka, versszakokat összekötő soráthajláshoz kapunk párhuzamot, míg a Szabácshoz talán textológiai szempontból is közelebb kerülhetünk. Egyrészt világos, hogy a ránk maradt emlék elől hiányzik valamennyi szöveg (az első sor felülmondott kifejezése alapján erre már Thaly rámutatott [Thaly 1872: 9–10]), de a lejegyzés módja (a másoló a levél jobb hasábjára kezdi írni a verset), ill. a 150 sor tartalmi koherenciája alapján úgy tűnik, hogy a Szabács mégsem klasszikus értelemben vett, a hordozó fizikai sérülésével előállt töredék. Ha a Szabácsot hosszabb rímkrónika egy fejezeteként képzeljük el, egyszerre tudjuk magyarázni a szöveg töredék jellegét, a történet ennek ellenére megfigyelhető teljességét és – talán – a nyelvemlék első szavát. A de szó a nyelvemlékben való előfordulását vizsgálva Imre Samu bizonytalan, egyrészt szembeállító szerepet tulajdonít neki, másrészt megállapítja, hogy jelentése nem minden esetben határozható meg. „Nem eléggé világos a De szerepe a következő mondatban: Hayokath mond arokba vontathny kwrnywl pattantywkwal falat bontathny De ment az hayokoth fel vontata Sok felwl Sabach falath bontata (13–6). A két mondat között tartalmi szempontból nincs ellentét, s a de kötőszónak véleményem szerint itt inkább erősítő, nyomósító szerepe van” (Imre 1958: 212). A de szembeállító szerepű használatára Imre a 69–71. sort hozza példának. A de szó ebben az esetben valóban hordoz szembeállítást, ugyanakkor érdekes, hogy az idézett hely a szöveg talán legélesebb tartalmi cezúrája is egyben. A megelőző részben – a 70. sorral bezárólag – a cseh vitézek meggondolatlan támadásáról és sokuk a vakmerőség miatt elszenvedett haláláról van szó, a 71. sortól viszont Ali bég csapatának megérkezésére tér át a költő úgy, hogy a tematikai váltást két egész sorral készíti elő (Ezt mi hagywk mynd vgyan azonba / Mert semmit nem hoz nekwnk hazonba [69–70.]), ezt követi az új tartalmi egység első sora (De yelenchwk Alybeg ywueseth [71.]). A megoldás – az előbbi fejezet lezárására való reflexió, majd az új szövegrész szembeállításként is értelmezhető szóval való felvezetése – Beheim krónikáiban is előfordul. A Pfälzische Reimchronik 611. strófája a Wie die marggrauischen uffbrachen című fejezet zárlata. A történet elbeszélése a hat soros versszak negyedik soránál véget ér, következik a fejezetet lezáró, és az új témát felvezető két sor (nun hoerent von den dingen, / wie sie furbass ergingen ['most halljunk a dolgokról, / ahogy a továbbiakban megestek']), ezután az új fejezet címe olvasható (Von den kuntschafftern), amely bevezeti a szembeállító értelmű kötőszóval indított új tartalmi egységet (Aber herr Fridrich der menlich ['de a férfias Friedrich úr']. Hasonló megoldást használ Beheim a 689–690. strófa találkozásánál, ahol a fejezet lezárásának formulája talán még közelebb áll a Szabácsban olvasható két sorhoz (lezáró formula: nun lass ich es bleiben / furbasser wil ich schriben ['most hagyom ezt / és a továbbiakról fogok írni'], fejezetcím: Von der ordnung zu dem stryt, a következő fejezet első sora: Do ward zu dem strit vnd gevecht ['de a viszályba és csatába (lett küldve)']). Lehet, hogy igaza van Imre Samunak, és „ellentétes mellérendelést láthatunk a nyelvemlék első mondatában” (Imre 1958: 212), de a párhuzamok alapján az is felvethető, hogy a szöveg elején olvasható „de” szó tartalmatlan, a beszéd továbbhaladásának jeleként funkcionáló, az új tartalmi egység elkülönítését szolgáló formula.

A nyelvemék másik, ebben a kontextusban talán jobban érthető szövegrésze a negyedik hasáb alsó felének első sorában olvasható, a kutatás által eddig egyáltalán nem vizsgált, pedig talán a szöveggel egy időben a papírra került sorszám („52.”). Ha a töredéket rímes krónika egy fejezeteként értelmezzük, a nyolcadrét hajtott levél üresen maradt külső borítójára odaírt sorszám talán úgy értelmezhető, hogy azzal az kéziratot létrehozó személy a részelt a mű egészén belüli helyét rögzítette (a német krónikák fejezetei nem szoktak sorszámot kapni, így a szám, ha igaz, inkább a krónika megfelelő oldalszámára utalhat).

3.1.3. Verselés

A Szabács viadala verselését tekintve is nagyban különbözik a 16. század históriás énekköltészetétől. A megszokott négyes bokorrímmel szemben párrímet alkalmaz, és rendszeresen elkerüli a 16. század históriás énekköltészetének egészét meghatározó (mert a szóbeli költészeti hagyomány párhuzamosságaitól elválaszthatatlan) ön- ill. morfémarímet. Ez a megfigyelés teljes összhangban van azzal, hogy a vers nem kapcsolódik az orális epika énekhagyományához, hanem írásban megfogalmazott, felolvasásra vagy magánolvasásra szánt mű.

Az elég pontosan szótagszámláló verselésű szöveg 150 sorából mindössze 20-ban van szótagszámhiba. A szótagszámlálás máskülönben majd csak a 16. század harmincas–negyvenes éveiben válik uralkodó tendenciává a magyar költészetben.

A vers tíz szótagos sorfaja is különbözik a 16. század históriás énekeiétől. A csaknem kétszáz e műfajba sorolható szöveg közül kívüle mindössze hat használ tízes sorfajtát. Metrikai elszigeteltségét tovább növeli az a tény, hogy míg a hat tíz szótagos sort alkalmazó vers mindegyike két félsorra tagolja a rendelkezésre álló szótagokat (4+6 ill. 5+5 arányban), addig a Szabács viadala metszetet egyáltalán nem használ.

A versformát a magyar hagyomány felől megközelítő kutatók nem jutottak eredményre. Szilády Áron szerint „az ének sorai nagyobb részt tíz szótagúak; de van néhány kilenczes, valamint tizenegyes, sőt egy tizenkét szótagból álló sor is, melyek az érezhető rhythmushoz képest négy-négy szótagú ütemekre oszlanak, míg az utolsó tag a sor hosszúságához képest 1–4 szótag között változik” (RMKT 16, 1: 285). Ezzel az értelmezéssel szemben Gábor Ignác – az időnként megjelenő hangsúlytalan sorkezdeteket, az ún. ütemelőzőket nem számítva – minden sorban három, szótagszám tekintetében szabad ütemet vél felismerni, így olvasva a vers ritmusa szerinte „minden nehézség nélkül gördül véges-végig”.⁵² Horváth Cyrill a Szilády-féle értelmezést veszi át, de – „mivel a negyedik szótag a legtöbb sorban nem szóvég is egyúttal” – megjegyzi, hogy „az ének sorainak négy ütemre való bontása szintén nem tartozik a lehetetlenségek közé”.⁵³ Horváth Cyrilltől eltérő felosztással, de szintén négy ütemre tagolná a vers sorait Vargyas Lajos, szerinte „csak ez a megoldás lehetséges, mégpedig a metszet belső váltakozásával”.⁵⁴ Horváth János – észlelve a korábbi értelmezések önkényességét (a Szabács viadalának „bizonytalan szerkezetű tízes” sorfajáról „semmiféle spekulációval sem lehet valami határozott megállapodásra jutnunk” [Horváth J. 1928: 265]) – végső lehetőségként időmértékes lejtést igyekszik kimutatni a szövegben. Kísérletének eredménye, hogy a jambus „bár döcögősen, de mindenesetre következetesebben végigvihető, mint bármely eddigi kísérletünk” (Horváth J. 1928: 267).

*

A Pannónia megvételéről szóló vers metrikai szerkezete legalább ennyire idegen a későbbi hagyománytól. Azt, hogy éneklésre vagy olvasásra, felmondásra készült-e a szöveg, nem lehet teljes biztonsággal megállapítani,⁵⁵ de a vers több sajátossága is azt erősíti, hogy a Szabácshoz hasonló, elsősorban felmondásra vagy olvasásra szánt költeményről van szó. Az S1 változat alapján 39, az ehhez esetleg hozzáilleszthető Horvát-féle három záróversszakkal együtt 42 strófás szöveg négy soros versszakokra tagolódik. A versszakok izo-ríműek és egy kivétellel – a 7. versszakot soráthajlás köti össze a következővel – mondathatárral zárulnak, a rímelés morféma szintű nyelvi elemek egyezésén alapul. A vers hangsúlyos, a sorok szótagszáma 6–12 között szabadon változik, de a szélső értékek ritkák.⁵⁶

A felsorolt tulajdonságok alapján a Pannóniai ének a hasonló műfajú, 16. századi magyar versanyag metrikai megszokásai felől csak részlegesen értelmezhető. Ehhez a korpuszhoz kapcsolja a szöveget izostrófikus jellege és az egyeduralkodó morféma szintű rímelés, a sorok kötetlen, ill. bizonyos határok között szabadon változó szótagszáma viszont a tudósító szövegek korpuszán belül egyedülállóvá teszi a verset. A változó sorhosszúság tekintetében a szöveg legközelebbi párhuzama a – talán német metrikai és műfaji mintát követő (Bognár 2016: 75–82) – Katalin legenda (RPHA 609), ill. a biztosan német anyanyelvű szerző – Armbrust Kristóf – előbb feltehetően németül megírt, majd németből magyarra fordított Gonosz asszonyemberek erkölcséről való éneke (RPHA 591).

3.1.4. Információtörténeti pozíció

A kortárs vagy régmúlt eseményekről tudósító, feltehetően komoly múltra visszatekintő (vö.: RPHA 3224, 3227, 4015, 4040), de korábban – úgy tűnik – az írástudók által lenézett⁵⁷ oralitásban hagyományozódó műfaj a 16. század harmincas évei előtt nem mutat belső összefüggéseket. Mindössze két szöveg alapján persze csak annyi állapítható meg, hogy a két szerző meglehetősen eltérő metrikai modellből indult ki, de ha a később létrejött versanyagot is bevonjuk az összehasonlításba, már egyértelművé válik a két korai szöveg elszigeteltsége.

Az RPHA nyilvántartása szerint a 16. század végéig összesen 174 – világi vagy vallásos tematikájú – história szövege maradt fenn legalább töredékesen. A korpusz formai tekintetben meglehetősen egységes, az adatbázis készítői a versek 96%-át (168 szöveg) „szótagszámláló, izostrófikus vers”-ként jellemzik, a teljes anyag több mint 93%-a (163 vers) bokorrímes, a rímek szinte kivétel nélkül morfémaszintű megfelelésre épülnek, 140 vers (80%) kolofonnal zárul, 114 vers (65%) tartalmaz akrosztichont.

Az elbeszélő műfajok nagyfokú formai homogenitását (nem számolva a töredékesen fennmaradt, ezért metrikai szempontból nehezen elemezhető, csak 18. század eleji lejegyzésből ismert Jajcai énekkel [RPHA 3227]) mindössze három korai szöveg bontja meg valamelyest. Az egyik az adatbázis által a strófikus versek közé sorolt, az egyház intézményrendszerétől független Szabács viadala (RPHA 245), a másik a szintén intézményfüggetlen, Pannónia megvételéről szóló vers (RPHA 376), a harmadik az egyház intézményrendszerén belül létrejött Katalin-legenda (RPHA 609), amelyet a repertórium nem a históriák között, hanem a vallásos → nem história → liturgikus vagy paraliturgikus eredetű → legenda műfajcsoportban tárgyal.⁵⁸

Míg a fent tárgyalt két korai szöveg egyike, a fonémarímre törekvő, felmondásra vagy olvasásra szánt, nem strófikus Szabács esetében még az sem bizonyítható, hogy a szerzőn kívül bárki elolvasta volna a művet, míg a Pannónia megvételéről szóló, ingadozó szótagszámú sorokból építkező vers, úgy tűnik, egyetlen példányban, egy latin nyelvű kódex vendégszövegeként maradt fenn, addig az 1530-as évektől kialakuló, szótagszámláló, strófikus énekverseket létrehozó megszokás hamar eljut a nyomtatottságig. Farkas András A zsidó és magyar nemzetről (RPHA 661) című, 1538-as munkája még ugyanabban az évben sajtó alá kerül (RMNy 25/2), de az igazi áttörést Tinódi életműve hozza meg, aki 1541-től (Buda veszéséről és Török Bálint fogságáról való história, RPHA 1237) folyamatosan írt, kortárs vagy régmúlt eseményekkel foglalkozó tudósítóverseit 1554-ben, kötetkompozícióba rendezve adja ki (Tinódi 1554) úgy, hogy ez a munka – a nagy számú kéziratos másolat, a későbbi nyomtatott kiadások és a műfajban alkotó szerzők számának (vö.: Bogáti Fazakas Miklós, Görncsöni Ambrus, Szőlősi István, Valkai András stb.) tanúsága szerint – a lassan formálódó irodalmi intézményrendszer egyik középpontjává válik.

4. Közmondás

4.1. Regula iuris (1484 előtt)

4.1.1. Forrás

A latin jogi szabály VIII. Bonifác pápa 1298-ban kiadott Liber Sextus decretaliumának 21. jogi regulája („Quod semel placuit, amplius displicere non potest” [Bonifacius papa VIII. 1582: 803–804]), ill. ennek némiképp átalakított változata. A magyar szöveg és latin eredetije Magyi János ma a pécsi püspöki könyvtárban őrzött formuláskönyvének (jelzet: DD. III. 18) 71. lapján maradt fenn, a kódex több szövegrészletével együtt innen közölte először Kovachich György (Kovachich 1799: X–XI) és – fényképhasonmásban – Dézsi Lajos (Dézsi 1912: 50). A regulát elsősorban úgy szokás érteni, hogy az az egyszer elfogadott dolgok visszavonhatatlanságának elvét hangsúlyozza (vö. pl.: Shumaker–Longsdorf 1901: 765; Liebs [Hrsg.] 2007: 202, 418), a magyar fordítás a jogszabály jelentésárnyalatai közül az átruházott magántulajdon visszaszerzésére irányuló kísérlet tilalmas voltát domborítja ki. Mivel a regula az 1484. évi formulák után következik, a vers talán ebben az évben került a kódexbe (RMKT 16, 12: 476–477). A szöveget a szakirodalom – az RMKT első kötetének második, Horváth Cyrill-féle kiadása óta (RMKT 16, 12: 476) – Magyi János szerzeményeként tartja számon, holott a jogszabályt a kódex összeállítója csak bemásolta a formuláskönyvbe (Kertész 2009: 249).⁵⁹ A vers latin eredetijével együtt, megőrizve a lejegyző által kialakított sorokat (Dézsi 1912: 50):

Regula Juris

Quod enim semel placuit. Ulterius displicere non poterit

Mert mit egyszer megszerzettél, és tetőled elvetettél,

Ha igazat akarsz tenned, többszer nem kell hozzád venned.

Betűhű átirat

Regula Juris

Quod enim semel placuit. Ulterius displicere non poterit

<ha ÿgazath akaz[!] tenned>

Merth mjth eghzer meg zerzettel, es the thewled el vetettel

ha igazath akarz tenned, thewbzer nem kel hozÿad wenned.

A verssorként értelmezett egységeket Magyi – csakúgy, mint a latin leoninus esetében – tipográfiai eszközökkel (sorkezdő nagybetű, sortörés) elkülöníti, az első és harmadik rímpozíciót követő, metszetként felfogott szintaktikai szünetet tagolójellel (virgula és pont) kiemeli, a következő, a leoninus második félsorának tekintett szintaktikai egységet pedig kisbetűvel kezdi.

4.1.2. Műfaj

Az első részben magyar nyelvű közmondásgyűjteményt, mint ismeretes, Baranyai Decsi János tette közzé 1598-ban (Baranyi Decsi 1598). A címlapon olvasható ötezer helyett valójában 4795 jellemzően háromnyelvű (görög–latin–magyar) tételben összesen 4827 magyar közmondást tartalmazó (Paczolay 2000) kiadvány Erasmus hasonló munkájának Hadrianus Junius, Joannes Alexander Brassicanus és Gilbertus Cognatus közmondásaiból is válogató 1574-es, bázeli kiadása után készült fordítás (Tolnai 1911: 223–224), de a szerző a „szólásokat nem szó szerint fordítja magyarra, hanem lehetőleg a magyar köznyelvből keresi meg hozzá a többé-kevésbé találó magyar változatot” (Klaniczay [szerk.] 1964: 435–436). A kiadvány anyaga verstörténeti szempontból kevéssé érdekes, a Baranyai Decsi által összegyűjtött szólások legnagyobb része semmiféle metrikai rendezettséget nem mutat, de a versesség felé elmozduló közmondások is legfeljebb a szintaktikai párhuzamosság minimumát érik el: az első mondatrész szerkezetének egyszeri ismétlését.⁶⁰

A Baranyai Decsi által összegyűjtött anyag, a verses megformáltság hiányát tekintve, reprezentatívnak mondható, a ránk maradt adatok tanúsága szerint a 16. század végéig a közmondás műfaja magyar nyelven prózai formájú. Igaz ugyan, hogy a régi magyar versanyag gyakran beépít közmondásokat, amelyek így – olykor – metrikai szerkezetre tesznek szert,⁶¹ de nincs nyoma annak, hogy ezek az elvileg önállósulni képes versrészletek függetlenednének, és verses formájú közmondásként a közköltészetben élnének tovább.

Olyan verses formájú mondás, amely közköltészeti jelleggel hagyományozódott, a 16. század végéig kettő akad. Az időben korábbi Heltai Gáspártól származik, aki Johann Spangenberg vigasztaló könyvecskéjének (Spangenberg 1551) fordításában idézi, majd át is írja a közkedvelt mondást (Heltai [szerk.] 1553: D2, D4). A Három dolog kínoz engemet (RPHA 521) kezdetű szöveg tehát a Drei Ding ligen mir hart an… incipitű, Spangenberg munkájában is olvasható, elterjedt német Spruch (Heltainál „Közbeszéd”) magyar fordítása (Spangenberg 1542: A8r; RMKT 16, 6: 112).⁶²

Dreü ding ligen mir hart an

Ich muß sterben vnnd waiß nicht wann,

Ich fare, vnnd waiß nich wohin,

Wie kan ich ym[m]er frölich sein.

Három dolog kényoz engemet,

Halnom kell, s nem tudom az időt;

Elmegyek, nem tudom a helyet,

Hogy vennék valamely jó kedvet?

A Víg vagyok és nem szomorkodom (RPHA 1484) kezdetű vers német eredetije Spangenberg szövegében nem szerepel, ő csak annyit jegyez meg a négysorost követő prózai megjegyzésben, hogy a Drei Ding liege mir hart an… kezdetű vers „pogány mondás, amelynek minden kereszténytől távol kell maradnia, mivel mi [a keresztények] pontosan tudjuk, hogy hova megyünk” (Spangenberg 1542: A8r). Spangenberg utasítását Heltai is átveszi, de a prózai elmarasztalás után – akár csak Luther – arra is igyekszik útmutatással szolgálni, hogy a „széles, vak és visszafordúlt világ” a négy soros versezet mondanivalóját hogyan fejezze ki helyesen. Luther és Heltai átdolgozásai (RMKT 16, 6: 330; RMKT 16, 6: 112):

Ich lebe, und weiss nicht wie lange,

Ich sterbe und weiss nicht, wenne,

Ich fahre, und weiss, Gott lob, wo hin,

Mich wundert, dass ich noch traurig bin.

Víg vagyok és nem szomorkodom,

Halnom kell ezt igen jól tudom;

De mivel tudom hova megyek

Ezért vészek igen jó kedvet.

A műfaj másik előfordulása a Zay-ugróci levéltár egy kéziratának ismeretlen szerzőtől származó, Angyalnak tetszik az ember, ha véle szólasz (RPHA 98) incipitű verse. Az íráskép és a rímelés alapján talán csak a 17. századra datálható szöveg egy (vagy három egy strófás) latin paraliturgikus verssel (inc.: Vide a Deo gratus) együtt, egy különálló papírlapon maradt fenn (Kőszeghy 1989a: 100). Hogy a vers elterjedt lett volna, persze itt sem tudjuk bizonyítani, de az egy lapnyi kéziratról esetleg feltehető, hogy magánhasználatra szánt gyűjtemény (RMKT 16, 6: 383):

Angyalnak tetszik az ember ha véle szóllasz,

De ha meghányod veted magadban, látod őtet hogy ravasz,

Dolgaiban változandó mint az tavasz,

Titkon téged úgyan megmar mint az nagy kuvasz.

Heltai a német hagyományban gyökerező két versét és a Zay-ugróci levéltárban fennmaradt szöveget nem számítva a 16. század végéig létrejött magyar nyelvű versanyagtól mind formai, mind tartalmi tekintetben idegen, verses formájú jogszabály műfaji és metrikai szempontból egyaránt jól illeszkednek a korabeli német megszokásokhoz. A Spruch (közmondás, szólás) fogalmát a 12. században megjelenő, a Minnesangtól tartalmi és formai jellemzőit tekintve elkülönülő költészet meghatározására 1833-ban Karl Simrock vezeti be az irodalomtudományba. A spruchköltészet (Spruchdichtung) jellemzően didaktikus vagy polemikus-szatirikus szövegei kezdetben énekversek voltak (ezek – Hermann Schneider nyomán általánossá vált – összefoglaló elnevezése a Sangspruch), a nem énekelt közmondások, szentenciák csattanós, epigrammaszerű megfogalmazására használt Reimpaarspruch (vagy Reimspruch) a 13. század elején működő vándorköltő, Freidank munkássága nyomán válik elterjedté a német irodalomban (Boor 1957: 411–416, Jávor–Szerdahelyi 1992: 484–485).

Freidank műve, a hozzávetőleg 5000 soros Bescheidenheit (’A helyes viselkedés ismerete’) valamikor a 13. század első felének közepe táján jöhetett létre. A korszak legfontosabb témáit körüljáró epigrammákat egy korai szerkesztő – talán maga a szerző – tematikus fejezetekre tagolta, az ezt továbbörökítő kéziratcsoport alapján a modern edíciók – Wilhelm Grimm 1834-es kiadása óta – 53 részre osztják a vallásos és világi kérdéseket egyaránt tárgyaló, a késő középkori német olvasóközönség körében nagy népszerűségnek örvendő munkát (Grimm [Hrsg.] 1834, Bezzenberger [Hrsg.] 1872).

A Freidank által használt – feltehetően népi előzményekre visszavezethető – forma meglehetősen egyszerű: a Reimspruchok szótagszámkötöttséget és belső tagolódást nem mutató rímes sorpárokban fogalmazzák meg az élet egyes területeiről – például a részegségről – elmondható legfontosabb tudnivalókat (Bezzenberger [Hrsg.] 1872: 152):

Trunkenheit is selten guot,

si tobet und velschet wisen muot;

si ist ein roup der tugende gar,

si ist todes bilde; nemt es war.

A Freidank kidolgozta forma népszerűségét, a több mint 130 fennmaradt kéziraton túl, a Bescheidenheit szövegtörténete is világossá teszi. A mű hamar önálló életet kezd élni, az eredeti versek ismeretlen szerzők hasonló munkáival egészülnek ki, a mondásokat gyakran latinra fordítják (ezek formája mindig a leoninus).⁶³

A Freidank munkássága nyomán kibontakozó, népnyelvű gnómaköltészet a 13. század közepére – a Bescheidenheit szöveghagyományától immár függetlenül – a német irodalom elterjedt műfajává válik. A középkor és a kora újkor nagy népszerűségnek örvendő, későantik eredetű, a 8–18. században iskolai tananyagként funkcionáló szentenciagyűjteménye, a négy könyvre tagolt, összesen mintegy 150 hexameterpárból álló Disticha Catonis (röviden: Cato; legjobb magyar kiadása: Némethy [ed.] 1892) első német nyelvű fordítása nem sokkal 1250 után keletkezett. A latin szentenciákat a német fordítás jellemzően négy soros, párrímes gnómákkal adja vissza, és ez a megoldás válik a német Cato-fordítások bevett formai megoldásává, csakúgy, mint a Cato kiegészítéseként a 12. században létrejött, rímes hexameterekből felépülő, részben már nem erkölcsi útmutatást, hanem illemszabályokat tartalmazó Novus Cato (vagy – a szöveg első szava alapján – Facetus) a 14. századtól meginduló német fordításainak metrikai keretévé (Baldzuhn [Hrsg.] o. J., Zarncke 1852, Boor 1962: 386–391).

A hasonló műfajú német nyelvű versek a késő középkori Magyarországon sem voltak ismeretlenek. A magyar királyság területén fennmaradt, első német nyelvű formuláskönyv (Kőszeg, 1560) a különböző jogeseteknél kiállítandó iratok állandó szövegrészein, ill. az ezek kimásolásához felhasználható oklevelek gyűjteményén túl három – számos forrásból és változatban ismert – Srpuch-ot is tartalmaz (Mollay 1988: 356–357; ld. még: Bariska 2013: 384–388):

1)

Frisch, Frey, Frölich, Freunlich vnnd Frumb

Ist Aller khauffmans Bursch Reichtumb.

2)

Herren dienst vnnd Apriln Wetter

Frauen [har] liep vnnd Rosen pleter

Wirfl vnnd Kharten spiell

Verkert sich oft manig vill.

3)

Wen ein Student wierd geborn

seind ihm drey paurn Auß erkhorn

Der Erst der ihm ernerth,

Der Ander der fur ihm in die höll fert,

der dritt der ihm ein schönes Mädlein helt,

Ein Madlein bey AchZehen Jahrn,

sol man einen studenten SParrn.⁶⁴

Az Aranyasi Gellértfi János kódexeként számon tartott kézirat (Egyetemi Könyvtár, jelzet: Cod. Lat. 73.) ennél is szorosabb párhuzammal szolgál (a kódexről ld.: Csontosi 1879: 69–83, Dankó [ed.] 1893: 465–484, Mezey [ed.] 1961: 124–129, Tóth P. [ed.] 2008: No. 73). A kis nyolcadrét alakú, Szepes megyei provenienciájú, a 15. század második felében összeállított papír kódexet Csontosi „theologiai kézi könyv”-ként jellemzi, „melyben dióhéjban mindazon ismeretek foglaltatnak, melyekre egy papnak szüksége van”.⁶⁵ A kódex 145r–166v levele kánonjogi és kazuisztikai ismereteket rögzít kérdés-felelet formájában. A hazugság erkölcsi következményeit tárgyaló résznél, a 150v lapon a következő, a 15. századtól adatolható⁶⁶ verset olvashatjuk (Csontosi 1879: 75, Pukánszky 1926: 50; betűhű átirata [Egyetemi Könyvtár, Cod. Lat. 73., 150v]):

Rede wenig und mach daz wor

Borge venig und beczal daz gar

Vil wisse und wenig sage

Antwo[r]th nicht auf alle frage.⁶⁷

4.1.3. Verselés

A négy soros jogszabály precízen megvalósított szótagszámszerkezetű, nyolc szótagos, középmetszetes sorokból épül fel, a sorok párosával rímelnek. Ha áttekintjük a versforma megjelenésének időrendjéről rendelkezésünkre álló adatokat, azt látjuk, hogy a képlet a 15. század nyolcvanas éveiben, magyar nyelven nem valószínű, hogy elterjedt volt. Az RPHA nyilvántartása szerint a 16. század végéig mindössze 35 vers használja a 4 × 8(4,4)-es strófaképletet, amely – a ránk maradt források tanúsága szerint – először 1544-ben tűnik fel (Ismeretlen, Uram Isten magasságban, RPHA 1427; legközelebb 1559-ben: Ismeretlen, Magasztallak, én Istenem, RPHA 850). Persze nem zárható ki, hogy a csak terminus ante quem datálható szövegek egy része korai, az a tény, hogy a nyelvemlékkódexek megőrizte, metszet nélküli vagy 5+3-as osztású nyolcasokban kifejezetten gazdag anyag nem tartalmaz hasonló versformában írt verset, mégis arra enged következtetni, hogy a forma később válhatott elterjedté. Ha nem csak a sorok szótagszámát és a metszet elhelyezkedését, hanem – ráadásul – a rímképletet is felvesszük a vizsgált tulajdonságok közé, akkor még nagyobb a Magyi-kódex jogszabályának metrikai rokontalansága. Nem hogy a nyelvemlékkódexek korából nem ismerünk hasonlót, de a 16. század végéig is mindössze két a8(4,4), a8(4,4), b8(4,4), b8(4,4) metrikai szerkezetű vers maradt fenn, az egyik (Dobokay Sándor, Reád bízott nagy hatalmat, RPHA 1188) ezek közül is késői (1594 után keletkezett). A fennmaradt szövegek közül tehát hipotetikusan is csak egyetlen egyről, a 1561-ben kinyomtatott, ismeretlen szerzőtől származó, Úrnak végvacsorájára (RPHA 1448) kezdetű úrvacsorai himnuszról tehető fel, hogy korábbi, de a középmetszet – jellemző módon – ebben a versben is csak nagy nehézségek árán ismerhető fel.

Érdekes megfigyelni, hogy a verset egyébként sorokra tördelő másoló nem is a metrikai szerkezetnek megfelelő módon, hanem a latin mintát követve, két belső rímes hosszú sorként jeleníti meg a jogszabályt. A Magyi-kódexben fennmaradt latin regulaváltozat az eredeti alakot a jelentés minimális megváltoztatásával (a possum ige sorvégi, presens imperfectum alakja helyett futurum imperfectumot használ) úgy alakítja át, hogy a mondat két tagmondata a leoninus hexameter félsorait idézze.

A leoninus a késő középkor hasonló műfajú szövegeinek elterjed mértéke. Ha a rövid, megjegyzésre és pontos felidézésre szánt szöveg nem prózai formájú, akkor jellemzően a hexameter, ritkábban a disztichon, ill. ezek rímes, gyakran már időmérték nélküli változata szolgál a tartalom keretéül.⁶⁸ Talán e hagyomány hatásának köszönhető, hogy Magyi két belső rímes sorként értelmezte a verset.

4.1.4. Információtörténeti pozíció

Verses formájú mondással a 16. században ritkán találkozunk, de leggyakrabban ezek sem elterjedt, közköltészeti jelleggel hagyományozódó, hanem szerzőhöz köthető, egy példányban fennmaradt szövegek. Az egyetlen kivétel a Magyi-kódex jogi regulája, amely mind metrumában, mind abban, hogy másolatban maradt fenn elüt a hasonló műfajú szövegektől. A Könyvecse az Szent Apostoloknak méltóságokról egysoros Lucanus-fordítása (Mely nagy volt Róma, az ő romlása jelenti, RPHA 881), a Bornemisza két kiadványában is olvasható közmondás (Az elefánt nagy, mégis megöletik, RPHA 2052), a talán Széchy Tamástól származó sententia (Nem mind szentek azok, kik a templom küszöbét nyomják, RPHA 1073), vagy Szenci Molnár két sententiája (Ritka az oly idő, ki ne legyen, RPHA 1207; A nagy urak udvarában a hit olyan, RPHA 28) olyan eredeti, vagy latin minták nyomán létrehozott versek, amelyeket a fennmaradt adatok szerint a 17. század végéig senki sem másolt le. A közmondások popularizálódásának jelenségére majd csak a 17. századtól van példánk. Beniczky Péter Magyar Rithmusok (Beniczky 1664) című munkájának második részében, 250 Balassi-strófa terjedelemben közöl magyar közmondásokat. A közmondásgyűjtemény nagy népszerűségre tesz szert, a kiterjedt kéziratos hagyományozódáson (Tsorik András-ék. [1750–1751]; Nátly Ferenc-ék. [1795–1796]) túl latin fordítása és szlovák változata is fennmarad (RMKT 17, 12, 744–746), ill. Kis-Viczay Péter kiadványában (Kis-Viczay 1713) sorokra bontva, a megfelelő latin közmondások abc-rendjében közölve él tovább (ld. ehhez: Vadai 2012: 21).

Bibliográfia

Ábel 1888: Ábel Jenő, Beriszló Péter énekéhez, EphK, 1888, 529–534.

AH = Dreves– Blume–Bannister (szerk., s. a. rend.) 1909: Ein Jahrtausend lateinischer Hymnendichtung, I–II, Leipzig, Guido Maria Dreves–Clemens Blume–Henry Mariott Bannister (szerk., s. a. rend.), O. R. Reisland. 1886–1922: Analecta Hymnica, I–LV, Lipsiae, O. R. Reisland; http://webserver.erwin- rauner.de.

Arany 1856: Arany János, A magyar nemzeti vers-idomról [1856¹] = Uő., Prózai művek I, szerk. Keresztury Mária, Bp., Akadémiai,1962 (Arany János összes művei, 10), 219–259.

Balázs 2015: Balázs Debóra, Dugonics András bicskája = Gerézdi Rabán emlékkonferencia (Információtörténeti Műhely, 1), szerk. Balázs Debóra–Bartók Zsófia Ágnes–Bognár Péter–Maróthy Szilvia, ELTE BTK Régi magyar irodalom tanszék, 2015, 8–17.

Baldzuhn (Hrsg.) o. J.: Disticha Catonis – Datenbank der deutschen Übersetzungen, hrsg. von Michael Baldzuhn,

http://archiv.gwin.gwiss.uni-hamburg.de/disticha-catonis/

(2020. október 29.).

Baranyai Decsi 1598: Baranyi Decsi János, Adagiorvm Graecolatinovngaricorvm chiliades quinque, ex Des. Erasmo, Hadriano Iunio, Ioanne Alexandro, Cognato Gilberto et alijs optimis quibusque paroemiographis excerptae, ac Vngaricis prouerbiis, quoad eius fieri potuit, translatae, studio ac opera succisiua Ioannis Decii Baronij, Bártfa, Klöss, 1598 (RMNy 815).

Bariska 2013: Bariska István, Egy elmaradt Mollay-szeminárium helyett: Két kőszegi formuláskönyv nyomában, Soproni Szemle, 2013, 384–388.

Bartal 1901: Antonius Bartal, Glossarium mediae et infimae latinitatis regni Hungariae, Lipsiae–Budapestini, Teubner–Franklin, 1901.

Bartók–Bognár 2017: Bartók Zsófia Ágnes–Bognár Péter, De Sancto Ladislao: The Genres of the Two Variants = The Poetics of Multilingualism: La Poétique du plurilinguisme, ed. Patrizia Noel Aziz Hanna, Levente Seláf, Cambridge Scholars Publishing, 2017 (Poetica et Metrica, 2), 7–21.

Bartsch 1880: Karl Bartsch, Chrestomathie provençale, Elberfeld, R. L. Friedrichs, 1880⁴.

Beniczky 1664: Beniczky Péter, Magyar rithmusok, Nagy-Szombat, 1664 (RMK I, 1015).

Bezzenberger (Hrsg.) 1872: Fridankes Bescheidenheit, hrsg. von H. E. Bezzenberger, Halle, Waisenhaus, 1872.

Bleyer 1902: Bleyer Jakab, Beheim Mihály élete és művei a magyar történelem szempontjából, Századok, 1902, 21–46, 131–138, 215–232, 347–369, 444–463, 528–564.

Bognár 2016: Bognár Péter, A régi magyar párrímköltészet német vonatkozásai, Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 2016 (Információtörténeti Műhely);

http://mek.oszk.hu/15400/15427/15427.pdf

.

Bognár–Horváth 2009: Bognár Péter–Horváth Iván, Szabács viadala = „Látjátok feleim...”: Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig, szerk. Madas Edit, Országos Széchényi Könyvtár, Bp., 2009, 151–156.

Bonifacius papa VIII. 1582: Bonifacius papa VIII., Liber Sextus decretalium, Roma, 1582.

Boor 1957: Helmut de Boor, Die höfische Literatur: Vorbereitung, Blüte, Ausklang 1170–1250, München, C. H. Beck, 1957 (Geschichte der deutschen Literatur von den Anfängen bis zum Gegenwart, 2).

Boor 1962: Helmut de Boor, Die deutsche Literatur im späten Mittelalter: Zerfall und Neubeginn 1250–1350, München, C. H. Beck, 1962 (Geschichte der deutschen Literatur von den Anfängen bis zum Gegenwart, 3/1).

Boor 1997: Helmut de Boor, Die deutsche Literatur im späten Mittelalter: 1250-1350, München, C. H. Beck, 1997 (Geschichte der deutschen Literatur, III/1).

Brednich 1974–1975: Rolf Wilhelm Brednich, Die Liedpublizistik im Flugblatt des 15. bis 17. Jahrhunderts 1–2, Baden-Baden, Valentin Koerner, 1974–1975 (Bibliotheca Bibliographica Aureliana, 55, 60).

Briquet 1907: C. M. Briquet, Les filigranes, Genève, A. Jullien, 1907.

Cazal 1998: Yvonne Cazal, Les voix du peuple. Verbum Dei. Le bilinguisme latin–langue vulgaire au moyen âge, Genève, Droz, 1998.

CNH = Réthy László, Corpus Nummorum Hungariae, II, Vegyesházi királyok kora, Budapest, Hornyánszky Viktor, 1907.

Crépin 1993: André Crépin, Poétique latine et poétique vieil-anglaise : poèmes mêlant les deux langues, Médiévales, 1993(12) 33–44.

Cz. Kozocsa 1972: Cz. Kozocsa Ildikó, Restaurálási fejlap, kézirat, OSZK Kézirattár, jelzet nélkül, 1972.

Császár 1929: Császár Elemér, A középkori magyar vers ritmusa, Budapest, Pallas, 1929 (Irodalomtörténeti Füzetek, 35).

Csomasz Tóth 1981: Csomasz Tóth Kálmán, Huszár Gál énekeskönyve (1560) és zenei jelentősége, Magyar Zene, 1981(22) 176–208.

Csontosi 1879: Csontosi János, Aranyasi Gellértfi János codexe 1462–1473-ból, MKsz, 1879, 69–83.

Dankó (ed.) 1893: Josephi Dankó, Vetus hymnarium ecclesiasticum Hungariae, Bp., 1893.

Dézsi 1912: Dézsi Lajos, Tinódi Sebestyén, Bp., 1912 (Magyar történeti életrjazok).

Dobozy 2002: Maria Dobozy, Vernacular Chronicles = A Companion to Middle High German Literature to the 14th Century, ed. Francis G. Gentri, Leiden–Boston–Köln, Brill, 2002, 379–396.

Döbrentei (szerk.) 1840: Régi magyar nyelvemlékek II/b, szerk. Döbrentei Gábor, Buda, Magyar Királyi Egyetem, 1840.

Dömötör (szerk.) 2001: Gyöngyösi kódex: Az 1500-as évek elejéről, szerk. Dömötör Adrienne, latin átírás: Madas Edit, Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 2001 (Régi Magyar Kódexek, 27).

Dugonics 1788: Dugonics András, Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világos-váratt, Árpád és Zoltán fejedelmink’ ideikben, II. kötet, Pozsony–Kassa, Füskuti Landerer Mihály, 1788.

Dugonics 1791: Dugonics András, Etelka, II. kötet, Pozsony–Pest, Füskúti Landerer Mihály, 1791.

Dugonics 1805: Dugonics András, Etelka, II. kötet, Pozsony–Pest, Füskúti Landerer Mihály, 1805.

Erdélyi (szerk.) 1846: Magyar Népköltési Gyűjtemény. Népdalok és mondák, szerk. Erdélyi János, Pest, Beimel József, 1846.

Ferenczi (szerk.) 1988: Ferenczi Ilona (szerk.), Graduale Ecclesiae Hungaricae Epperiensis, 1635, I–II, Budapest, MTA Zenetudományi Intézet, 1988.

Frank 1966: István Frank, Répertoire métrique de la poésie des troubadours, I–II, Paris, Honoré Champion, 1966².

Gábor 1908: Gábor Ignác, A magyar ősi ritmus, Bp., Lampel R., 1908.

Gábor 1925: Gábor Ignác, A magyar ritmus problémája, Budapest, Lampel R., 1925.

Gábor 1942: Gábor Ignác, A magyar ritmika válaszútja, Budapest, Dr. Vajna és Bokor, [1942].

Gáldi 1961: Gáldi László, Ismerjük meg a versformákat, Budapest, Gondolat, 1961.

Galeottus Martius Narniensis, De egregie, sapienter, iocose dictis ac factis regis Mathiae..., ed. Ladislaus Juhász, Lipsiae, Teubner, 1934.

Gerézdi 1962: Gerézdi Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Bp., Akadémiai, 1962.

Grimm (Hrsg.) 1834: Vridankes Bescheidenheit, hrsg. von Wilhelm Grimm, Göttingen, Dietrich, 1834.

Hajnal (szerk.) 1629: Hajnal Mátyás, Az Jesus szivet szeretö sziveknek aytatossagara szives kepekkel ki formaltatott és azokrúl való elmélkedésekkel és imadságokkal megh magyaráztatott könyvechke… Vannak az vege fele egynehány régi és áétatos embereknek deákból magyar nyelvre fordétott hymnusok, mellyeknek táblája és rendi ez könyvechkének végén találtatik, Bécs, 1629 (RMNy 1422).

Handschriftencensus:

http://www.handschriftencensus.de/

Heltai (szerk.) 1553: Heltai Gáspár, Vigasztalo könyvetske kereszttyeni intessel es tanitassal, miképen kellye(n) az embernec készülni keresztyéni es bodog e világbol valo kimulásához, külemb külemb keresztyén tanitóknac irásokból öszue gyüytöttet és egybe szerzetettöt Heltaj Gaspartól, a Colosuári plebánostol, Kolozsvár, 1553 (RMNy 102).

Hillier (dir.): Hillier, Paul (dir.), Monastic Chant, Harmonia Mundi, HMX 2907356.57.

Hofmann (Hrsg.) 1863: Quellen zur Geschichte Friedrich's des Siegreichen 2: Michel Beheim und Eikhart Artzt, hrsg. von Conrad Hofmann, München, Georg Franz, 1863.

Holler 2001: Holler László, Baranyai Decsi János törökök elleni harcra buzdító éneke 1597-ből, MKSz, 2001, 101–112.

Horváth I. 1991: Horváth Iván, A vers, Budapest, Gondolat, 1991.

Horváth I.–Kőszeghy 1986: A reneszánsz és a barokk kora (1550–1750), szerk. Horváth Iván–Kőszeghy Péter, hn., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1986 (Képes bevezető a magyar irodalom világába, 1).

Horváth I.–Orlovszky 2008: Horváth Iván – Orlovszky Géza, Une analyse du poème « Le siège de Szabács » dʼaprès 1476 [előadás a Matthias Rex, 1458–1490. Hungary at the Dawn of the Renaissance c. konferencián], Budapest, ELTE, 2008.

Horváth J. 1928: Horváth János, A középkori magyar vers ritmusa, Berlin, Ludwig Voggenreiter Verlag, 1928.

Horváth J. 1931: Horváth János, A magyar irodalmi műveltség kezdetei [1931¹] = Uő. Verstani munkái, szerk. Korompay H. János–Korompay Klára, Bp., Osiris, 2005, 477–705.

Horváth J. 1955a: Horváth János, Szabács viadala [1955] = Uő. Irodalomtörténeti munkái I, szerk. Korompay H. János–Korompay Klára, Bp., Osiris, 2005, 919–938.

Horváth J. 1958: Horváth János, Versritmusú szólások a kötetlen beszédben [1958] = Uő. Verstani munkái, szerk. Korompay H. János–Korompay Klára, Bp., Osiris, 2004, 869–907.

Horváth J.–Imre: Horváth János–Imre Samu, Szabács viadala hitelességének kérdéséhez, Bp., Akadémiai, 1956 (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 92.).

Horváth M. 1965: Horváth Mária, Ostrom szavunk történetéhez, MNy, 1965(61) 28–33.

Horváth M. 1966: Horváth Mária, A Szabács vidadala vizsgálatának módszeréről, MNy, 1966(62) 29–36.

Hubert 1995: Hubert Ildikó, Dugonics András levele Gruber Antalhoz a Pannóniai énekről, ItK, 1995(99), 95–102.

Imre 1958: Imre Samu, A Szabács viadala, Bp., Akadémiai, 1958.

Imre 1963: Imre Samu, Utószó egy vitához, in MNy, 59 (1963) 408–424.

Imre 1965: Imre Samu, Véghely Dezső és a Szabács viadala, in MNy, 61 (1965) 58–63.

Imre 1966: Imre Samu, Egy szokatlan hangátvetésről, in MNy, 62 (1966) 46–50.

Jakobson 1972: Roman Jakobson, Hang – Jel – Vers, szerk. Fónagy Iván–Szépe György, ford. Barczán Endre et al., Budapest, Gondolat, 1972².

Jávor–Szerdahelyi 1992: Jávor Ottó–Szerdahelyi István, Spruch = Világirodalmi lexikon 13, szerk. Szerdahelyi István, Bp., Akadémiai, 1992, 484–485.

Kacskovics et al. 2000: Peer-kódex, szerk. Kacskovics-Reményi Andrea–Kozocsa Sándor Géza– Oszkó Beatrix, Bp. Argumentum, 2000 (Régi Magyar Kódexek, 25.).

Karajan (Hrsg.) 1867: Michael Beheim's Buch von den Wienern, hrsg. von Theodor Georg von Karajan, Wien, Wilhelm Braumüller, 1867.

Károly 1987: Károly Sándor, A Szabács Viadala szöveggrammatikai jellemzői, MNy, 1987(82) 466–474.

Kertész 2009: Kertész Balázs, Magyi János formuláskönyve = „Látjátok feleim…”: Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig, szerk. Madas Edit, Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 2009, 249.

Kis-Viczay 1713: Kis-Viczay Péter, Selectiora adagia latino-hungarica in gratiam & usum scholasticae juventutis, Bartphae, 1713.

Klaniczay (szerk.) 1964: A magyar irodalom története, szerk. Klaniczay Tibor, Bp., Akadémiai, 1964.

Klaniczay 1985: Klaniczay Tibor, Pallas magyar ivadékai, Bp., Szépirodalmi, 1985.

Koller (ed.) 1796: Historia episcopatus quinque ecclesiarum 4, ed. Joseph Koller, Pozsony, Joannis Michaelis Landerer, 1796.

Kovachich 1799: Martinus Georgius Kovachich, Formvlae solennes styli in cancellaria, cvriaque regvm, foris minoribvs, ac locis credibilibvs, avthenticisqve regni Hvngariae olim vsititi…, Pesthini, Matthiae Trattner, 1799.

Kőszeghy 1989a: Kőszeghy Péter, A zay-ugróci levéltár verses kéziratairól, ItK, 1989, 97–100.

Kurras 2001: Lotte Kurras, Deutsche und niederländische Handschriften der Königlichen Bibliothek Stockholm: Handschriftenkatalog (Acta Bibliothecae Regiae Stockholmiensis LXVII), Stockholm, 2001.

Lázs 1994: Lázs Sándor, Szabács viadala, in ÚMIL, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994, III, 1857.

Lázs 2007: Lázs Sándor, A Gyöngyösi kódex írói és műveltségük, ItK, 2007, 421–457.

Lexer (hrsg.) 1872–1878: Mittelhochdeutsches Handwörterbuch: Zugleich als Supplement und alphabetischer Index zum Mittelhochdeutschen Wörterbuche von Benecke–Müller–Zarncke, hrsg. Matthias Lexer, Leipzig, S. Hirzel, 1872–1878.

Liebertz-Grün 1984: Ursula Liebertz-Grün, Das andere Mittelalter: Erzählte Geschichtserkenntnis um 1300: Studien zu Ottokar von Steiermark, Jans Enikel, Seifried Helbling, München, Wilhelm Fink, 1984 (Forschungen zur Geschichte der älteren deutschen Literatur, 5).

Liebs (Hrsg.) 2007: Lateinische Rechtsregeln und Rechtssprichwörter, hrsg. von Detlef Liebs, München, C. H. Beck, 2007.

Luther 1593: Martin Luther, Colloqvia oder Tischrede, Franckfurt am Mayn, Feyrabend, 1593 (VD16 L 6767).

Madas (szerk.) 1991: Középkor (1000–1530), szerk. Madas Edit, Bp., Tankönyvkiadó, 1991(Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez, 1).

Madas (szerk.) 2004: Madas Edit, Sermones de Sancto Ladislao rege Hungariae: Középkori prédikációk Szent László királyról (Kétnyelvű kiadás), Debrecen, Debreceni Egyetem, 2004 (ΑΓΑΘΑ, 15).

Marosi 1995: Marosi Ernő, Szent László mint nemzeti szent = UŐ., Kép és hasonmás. Művészet és hasonmás a 14–15. századi Magyarországon, Bp., Akadémiai, 1995, 67–85, 198–208.

Maróthy 2015: Maróthy Szilvia, Pannóniai ének Critical Edition (PECE) = Gerézdi Rabán emlékkonferencia, szerk. Balázs Debóra–Bognár Péter–Maróthy Szilvia, ELTE BTK, 2015 (Információtörténeti Füzetek, 1), 30–40.

Metzner 1978: Ernst Erich Metzner, Die deutschsprachige chronikalische Geschichtsdichtung im Rahmen der europäischen Entwicklung = Europäisches Spätmittelalter, hrsg. von Willi Erzgräber, Wiesbaden, Akademische Verlagsgesellschaft Athenaion, 1978 (Neues Handbuch der Literaturwissenschaft, 8), 623–643.

Mezey (ed.) 1961: Ladislaus Mezey, Codices latini medii aevi Bibliothecae Universitatis Budapestiensis, Bp., Akadémiai, 1961.

MKSz 1877 = [sz. n.], Vegyes Közlemények, MKSz 1877(2), 72.

Mollay 1988: Karl Mollay, Zwei frühneuhochdeutsche Formelbücher aus Güns = Studien zum früneuhochdeutschen: Emil Sála zum 60. Geburstag am 20. November 1988, hrsg. von Peter Wiesinger, Göppingen, Kümmerle, 1988 (Göppingen Arbeiten zur Germanistik), 355–360.

Molnár–Simon 1975: Molnár József–Simon Györgyi, Magyar nyelvemlékek, Bp., Tankönyvkiadó, 1975.

Müller 1974: Ulrich Müller, Untersuchungen zur politischen Lyrik des deutschen Mittelalters, Göppingen, Alfred Kümmerle, 1974 (Göppinger Arbeiten zur Germanistik, 55/56).

Müller 1978: Ulrich Müller, Michel Beheim = Die Deutsche Literatur des Mittelalters: Verfasserlexikon 1, hrsg. von Kurt Ruh et al., Berlin–New York, Walter de Gruyter, 1978, 672–680.

Németh 1939: Németh László, Magyar ritmus, Budapest, MEFHOSZ Könyvkiadó, [1939].

Némethy (ed.) 1892: Dicta Catonis quae vulgo inscribuntur Catonis disticha de moribus, ed. Geyza Némethy, Bp. R. Lampel, 1892.

Nyíri 1985: Nyíri Antal, A törlít igének és társainak vallomása a Szabács viadala eredetéről = A magyar vers. Az I. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai, Bp., Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, 1985, 39–46.

Paczolay 2000: Gyula Paczolay, János Baranyai Decsi and his Adagia, Acta ethnographica Hungarica, 2000, 271–294.

Paczolay 2008: Paczolay Gyula, Közmondások, szólások és nyelvi formulák a Cronicában = Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika: A 2006. évi budapesti és kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásai, szerk. Csörsz Rumen István, Kolozsvár, Kriterion, 2008, 117–141.

Papp 1961: Papp László, A Szabács Viadala és a Csicsery család, MNy, 1961, 442–450.

Päsler 2003: Ralf G. Päsler, Deutschsprachige Sachliteratur im Preussenland bis 1500: Untersuchungen zu ihrer Überlieferung, Köln–Weimar–Wien, Böhlau, 2003.

Piccard 1978: Gerhard Piccard, Wasserzeichen Waage, Stuttgart, W. Kohlhammer, 1978.

Pray 1774: Pray György, Dissertationes historico criticae in Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum, Viennae, 1774.

Pukánszky 1926: Pukánszky Béla, A magyarországi német irodalom története: A legrégibb időktől 1848-ig, Budavári Tudományos Társaság, Bp., 1926.

Révai 1787: Révai Miklós, Elegyes versei, Pozsony, 1787.

RMDT I = Régi Magyar Dallamok Tára, I, A XVI. század magyar dallamai, írta Csomasz Tóth Kálmán, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1958.

RMKT 16, 1²: Középkori magyar verseink, szerk. Horváth Cyrill, Bp., MTA, 1921 (Régi magyar költők tára, 1²).

RMKT 16, 6: Szegedi Kis István, Sziráki Balázs, Armbrust Kristóf, Mádai Mihály, Szarlóközi névtelen, Ráskai Gáspár, Gyulai István, Heltai Gáspár, Tőke Ferenc, Szegedi András, Paniti János, Szepetneki János, Szegedi Gergely, Pap Benedek, Barát István, Nagyfalvi György, Vilmányi Libécz Mihály, Békési Balázs, Névtelenek,1545–1559, szerk. Szilády Áron, Bp., MTA, 1896 (Régi magyar költők tára, 16/6).

RMKT 16, 12: Illyefalvi István, Cserényi Mihály, Csáktornyai Mátyás, Póli István, Beythe István, Baranyai Decsi János, Ceglédi Nyíri János, Munkácsi János és ismeretlen szerzők históriái, Telegdy Kata verses levele, Fortuna sorsvetőkönyv, naptárversek, szerk. Orlovszky Géza, Bp., Balassi, 2004 (Régi magyar költők tára, 16/12).

RMKT XVII, 7 = Régi Magyar Költők Tára. XVII. század, szerk. Stoll Béla, 7, s. a. rend Holl Béla, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974.

RMKT 17, 12: Madách Gáspár, egy névtelen, Beniczky Péter, gróf Balassa Bálint, Listius László, Esterházy Pál és Fráter István versei, kiad. Varga Imre–Cs. Havas Ágnes–Stoll Béla, Bp., Akadémiai Kiadó, 1987 (Régi magyar költők tára, 17/12).

RMNy: Régi magyarországi nyomtatványok I–III., szerk. Borsa Gedeon–Heltai János–Hervay Ferenc–Holl Béla–Käfer István–Kelecsényi Ákos–Pavercsik Ilona–P. Vásárhelyi Judit, Bp., Akadémiai, 1971, 1983, 2000.

RPHA: Horváth Iván–H. Hubert Gabriella–Font Zsuzsa–Herner János–Szőnyi Etelka–Vadai István, Répertoire de la poésie hongroise ancienne I–II, Paris, Le Nouvel Objet, 1992,

http://rpha.elte.hu/

(2015. július 29.). Az általunk használt kiadás: A régi magyar vers repertóriuma 3.2-es verzió, főszerkesztő Horváth Iván, szerkesztő H. Hubert Gabriella, munkatársak Font Zsuzsanna–Herner János–Szőnyi Etelka–Vadai István, szövegrögzítés Ruttner Tamás, programozás Gál György, 1979–1999.

Sebők 2009: Sebők Ferenc, A „Szabács viadala”: Egy XV. századi verses krónika mint hadtörténeti forrás, HK [Hadtörténelmi Közlemények], 2009, 203–207.

Seemüller 1890: Joseph Semüller, Ottokars österreichische Reimchronik 1–2, Hannover, Hahn, 1890–1893 (Monumenta Germaniae Historca).

Seláf 2008: Levente Seláf, Chanter plus haut. La chanson religieuse vernaculaire au Moyen Age, Paris, Honoré Champion, 2008.

Simoncsics 1974: Simoncsics Péter, Fiatal, Néprajz és Nyelvtudomány, 1974, 17–18, 121–124.

Sík 1935: Sík Sándor, A középkori magyar Szent László-himnusz eredetiségének kérdéséhez, Szegedi Füzetek, 1935, 2–14.

Schneider 2005: Karin Schneider, Die Deutschen Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek München, Wiesbaden, Harrassowitz, 2005.

Shumaker–Longsdorf 1901: Walter Adams Shumaker, Georg Foster Longsdorf, The Cyclopedic Dictionary of Law, St. Paul, Keefe-Davidson, 1901.

Spangenberg 1542: Johann Spangenberg, Ain new Trost büchlin, Mit ainer Christenlichen vnderrichtung, Wie sich ain Mensch berayten soll, zu ainen seligen sterben, inn Fragstuck verfasset, Durch Johannem Spangenberg, Prediger zu Northausen, Augspurg, Valentin Otmar, 1542 (VD16 S 7873).

Spangenberg 1551: Johann Spangenberg, Trostbüchlein mit christlicher Unterrichtung, wie sich ein Mensch bereiten soll zu einem seligen Sterben, Kolozsvár, Heltai–Hoffgreff, 1551 (RMNy 94).

Stintzing 1867: Johann August Roderich von Stintzing, Geschichte der populären Literatur des römisch-kanonischen Rechts in Deutschland am Ende des 15. und im Anfang des 16. Jahrhunderts, Leipzig, G. Hirzel, 1867.

Stoll 1963: Stoll Béla, A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1542–1840), Bp., Balassi, 1963 (2001, 2003, 2005),

http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/stoll.html

Széchy 1892: Széchy Károly, Pannóniai ének, ItK, 1892(2), 273–310, 433–471.

Szepes 1990: Szepes Erika, Néhai való jó Mátyás király…, Ezredvég, 1990. 50–61.

Szepes–Szerdahelyi 1981: Szepes Erika–Szerdahelyi István, Verstan, Budapest, Gondolat, 1981.

Szilády 1902: Szilády Áron, Költészetünk Mátyás király idejében = Mátyás király emlékkönyv, szerk. Márki Sándor, Bp., Atheneum, 1902, 203–221.

Szilágyi 2009: Szilágyi Emőke Rita, Teucri sive Turci. Közép- és kelet-európai török- és barbárkép a 15. századi latin nyelvű irodalomban, ELTE szakdolgozat, Budapest, kézirat, 2009.

Tarnai 1984: Tarnai Andor, „A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Bp., Akadémiai, 1984.

Thaly 1872: Thaly Kálmán, XV-ik századi magyar történeti ének Mátyás királyról, Századok, 1872, 8–22.

Timár 1924: Timár Kálmán, Prémontrei kódexek: Huszita vagy prémontrei biblia?, Kalocsa, Árpád Részvénytársaság, 1924.

Tinódi 1554: Tinódi Sebestyén, Cronica, Tinodi Sebestien szörzese: Elsö reszebe Ianos kiral halalatul fogua ez esztendeig Dunan innet Erdel orszaggal löt minden hadac, veszödelmec reuidedön szép notakual enökbe vadnac: Mas reszébe külömb külömb idökbe és orszagokba löt dolgoc, istoriac vannac, Kolozsvár, Hoffgreff, 1554 (RMNy 109).

Toldy 1828: Toldy Ferenc, Vizsgálatok a’ Magyar nyelv körül, Kassa, Felső-Magyarországi Minerva, 1828, 1582–1587.

Tolnai 1911: Tolnai Vilmos, Decsi János Adagiumainak forrása, MNy, 1911, 223–224.

Tóth P. (ed.) 2008: Catalogus Codicum Latinorum Medii Aevi: Bibliothecae Universitatis Budapestiensis, ed. Petrus Tóth, Bp., 2008,

https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/32258

(2020. október 29.).

Tubay 2015: Tubay Tiziano, A honfoglalás leírása a Pannónia énekben és a történetírók munkáiban = Gerézdi Rabán emlékkonferencia, szerk. Balázs Debóra–Bognár Péter–Maróthy Szilvia, ELTE BTK, 2015 (Információtörténeti Füzetek, 1), ELTE BTK Régi magyar irodalom tanszék, 2015, 18–29.

Vadai 2012: Vadai István, Szóban kettő – írva négy: Az oralitás metrikájáról = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 1, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., rec.iti, 2012, 19–41.

Vargyas 1952: Vargyas Lajos, A magyar vers ritmusa, Bp., Akadémiai, 1952.

Vargyas 1966: Vargyas Lajos, Magyar vers – magyar nyelv, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966.

Vekerdi 1972: Vekerdi József, A Szent László-énekhez, ItK, 1972(76), 133–145.

Vekerdi 1979: Vekerdi József, Szent László-ének = A régi magyar vers, szerk. Komlovszki Tibor, Budapest, Akadémiai, 1979, 11–22.

Vekerdi 1994: Vekerdi József, László-ének = ÚMIL, 1994, II, 1198.

Veszprémy 2009: Veszprémy László, Szabács ostroma (1475–1476), HK [Hadtörténelmi Közlemények], 2009, 36–61.

V. Kovács 1984: A magyar középkor irodalma, összeállította V. Kovács Sándor, Bp., Szépirodalmi, 1984 (Magyar Remekírók).

Volf (szerk.) 1874: Volf György (szerk.), Régi magyar codexek: Weszprémi c. – Peer c. – Winkler c. – Sándor c. Gyöngyösi c. – Thewrewk c. – Kriza c. Bod codex, Budapest, MTA, 1874 (Nyelvemléktár, II).

Völker 1981: Paul-Gerhard Völker, Das historische Volkslied = Einführung in die deutsche Literatur des 12. bis 16. Jahrhunderts 3: Bürgertum und Fürstenstaat – 15./16. Jahrhundert, ed. Winfried Frey–Walter Raitz–Dieter Seitz u. a., Opladen, Westdeutscher, 1981.

Wackernagel 1843: Wilhelm Wackernagel, Salamonis Proverbia in lateinischen Reimversen, ZfdA [Zeitschrift für deutsches Altertum], 1843, 128–130.

Werner 1912: Jakob Werner, Lateinische Sprichwörter und Sinnsprüche des Mittelalters, Heidelberg, Carl Winter, 1912.

Zarncke 1852: Friedrich Zarncke, Der deutsche Cato: Geschichte der deutshcen Übersetzungen der im Mittelalter unter dem Namen Cato bekannten Distichen bis zur Verdrängug derselben durch die Übersetzung Seb. Brants am Ende des 15. Jahrh. [1852¹], Osnabrück, Otto Zeller, 1966.

---

1. További, a másolást bizonyító hiba, hogy a kódex 5. latin versszakában az értelmetlen „eduxit rex Bela de Pannonia” szerepel, holott Szent Lászlót nem Magyarországról, hanem Magyarországra hozta ki Béla király, ahogyan a Peer-kódex változata mondja: „in Pan[noniam]” (Gerézdi: 1962: 155).

   ↩︎

2. A variánsban ugyanakkor nincsenek kizárólag másoló által elkövethető hibák. A szövegváltozat textológia elemzését ld.: Gerézdi: 1962: 155–156.

   ↩︎

3. Betűhű és fakszimile kiadását ld.: Kacskovics-Reményi–Kozocsa–Oszkó 2000: 698–703.

   ↩︎

4. Igaz, egy 15. századi sermo (Batthyaneum Library Gyulafehérvár, Codex R. I. 113, ff. 116r–119r) Szent Lászlót a törökök és más pogányok ellen hadakozó királyként írja le (Madas 2004: 120–125). Gerézdi a törökök alatt Szent László szaracén ellenfeleit érti, a huszitákat a csehekkel azonosítja (Gerézdi 1962: 158–161).

   ↩︎

5. A törökök és a trójaiak azonosításához ld.: Gerézdi 1962: 158–159; Szilágyi 2009; A föld félelme kifejezéshez ld.: Gerézdi 1962: 167.

   ↩︎

6. Az első esetben, a Boldogok azok, kik Istent félik (RPHA, 207) közlésekor ő is a többi énekeskönyv-szerkesztő módszere szerint jár el, és egyszerűen megadja a latin kezdősort: „à Salve benigne Rex Ladislae Notaiara” (204v). Amikor azonban a Rettenetes Istennek nagy haragja kezdetű éneket (RPHA, 1205) közli, úgy kerüli meg a kétnyelvű vers latin incipitjének problémáját, hogy inkább tartalmilag hivatkozik rá: „Az Bihar Varadi sz: Kiraly Notaiara” (f4r).

   ↩︎

7. Az 1. strófában: therek czjazar (helyesen: terek); a 2. strófában: melletetek, (helyesen: mellettetek); a 3. strófában gondsvyseleseth (helyesen: gondvyseleseth); a 4. strófában: hitew (helyesen: hytew); a 8. strófában: ky em vyend (helyesen: ky sem vyend); a 13. strófában: meg sem bantatnak (helyesen: megh sem bantatnak).

   ↩︎

8. Forrásleírás, jegyzetek: R. Zs., L. B. Betűhű átirat: R. Zs. Modernizált olvasat: L. B. A szöveget ellenőrizte: B. P., L. B.

   ↩︎

9. A vers jegyzetekben szereplő leiratai: H. C. = Horváth Cyrill által közzétett szöveg, az RMKT I. kötetének második kiadásában; G. R. = Gerézdi leírása szöveghűen, még nem javítva (Gerézdi 1962: 65–66); Á. J. = Ábel 1888; Sz. Á. = RMKT 1.

   ↩︎

10. Forrásleírás, jegyzetek, modernizált olvasat, betűhű átirat: L. B. A szöveget ellenőrizte: L. B., B. P.

    ↩︎

11. A vers sorainak szótagszáma az 51 verssorból 12-ben tér el az alapformától.

    ↩︎

12. Az utolsó hajtásról Imre azt írja, hogy az a szöveg létrehozása után „csak jóval később történhetett meg, ugyanis a papír az összehajtás miatt egyáltalán nem rongálódott” (Imre 1958: 8). Imre következtetése ugyanakkor téves az, hogy a levél a nyolcadrét hajtások mentén nem sérült, csak arra utal, hogy az emlék negyedrét hajtva vészelte át a századokat arra, hogy mikor hajtották nyolcadrét a levelet, a hajtások épségéből nem következtethetünk.

    ↩︎

13. Bár a Szabács esetében talán még az is felvethető, hogy a két réteg nyelve és versformája azért hasonlít, mert a két költő egyformán tehetségtelen volt. Ahogyan Horváth János kimutatta, a vers metrikai keretét a szöveg csak erőszakolt megoldások árán tudja kitölteni. Ha a szótagszám úgy kívánja, töltelékszavak kerülnek a sorba, egy rím lehetősége a vezeték- és a keresztnév megszokott sorrendjének felcseréléséhez vezet (Horváth J. 1955a: 931–932), a rímek olykor (pl.: Kenézi-nézi, Simon-sír hon) a komikumig erőszakoltak (Horváth J. 1928: 279). Az R1 réteg által megőrzött alapszöveg tehát olyan szerző munkája, akinek a metrikai szabályok betartásához komoly erőfeszítést kell tennie. Ezt a feltűnő stílusjegyet talán nem is annyira bonyolult utánozni, elég ha az R2 réteget létrehozó költő hasonlóan tehetségtelen, mint elődje.

    ↩︎

14. „Nagy Gyula ajánlkozott is »a Szabács viadalja hiányzó előrésze föllelhetése céljából« a Csicsery-levéltár még egyszeri tüzetes átkutatására […], de a hiányzó rész nem került elő” (Imre 1958: 30).

    ↩︎

15. A hasábok szokatlan elrendezésének másik lehetséges magyarázata, hogy az R1 réteg másolói pozícióban lévő lejegyzője azért írta ki a műből a Szabács elfoglalásáról szóló részletet, mert azt el akarta küldeni valakinek. Eszerint a hosszanti irányú hajtást az magyarázza, hogy a lejegyző a levélből füzetet hozott létre, amely a hasábok sorrendjét is rögzíti (1r=1. Hasáb, 1v=2., 2r=3., 2v=4.). A hipotézist ugyanakkor gyengíti, hogy az első hasáb nehezen olvasható margináliája (még a verssorok helyes sorrendje is csak nagy nehézségek árán rekonstruálható), ill. a negyedik hasáb alig kibetűzhető javításai valószínűvé teszik, hogy a kézirat ebben a formában az átdolgozó saját használatára készült.

    ↩︎

16. A szöveghagyományokat Széchy Károly (1892), Hubert Ildikó (1995) és Balázs Debóra (Balázs 2015) tanulmánya alapján foglaljuk össze.

    ↩︎

17. L₁: Dugonics 1788: 310–315; L₂: Dugonics 1791: 345–351; L₄: Dugonics 1805: 386–387.

    ↩︎

18. Dugonics András, Analekta, p.q. 1791, Budapest, Piarista Központi Levéltár For. 5/79. (V 105.).

    ↩︎

19. OSZK, Quart. Lat. 771., fol. 33. Közzéteszi: Hubert 1995: 99–102.

    ↩︎

20. L₁: 310; L₂: 345; L₄: 386–387.

    ↩︎

21. „Ego, (tui gratia) laborem resumsi, et (diu, multumque meditatus) ita nunc lacunas supplevi, ut totum originale esse videatur” (Hubert 1995: 99).

    ↩︎

22. „NB. unus locus sub hoc signo ita complendus est” (Hubert 1995: 102).

    ↩︎

23. Dugonics 1805: 386–387.

    ↩︎

24. ELTE, Egyetemi Könyvtár, Pray György kéziratai, 53. kötet, 213.

    ↩︎

25. Széchy 1892: 276. Széchy ugyanakkor meggyőzően mutatja ki, hogy az írás gót jellegéből a lejegyzés korára aligha következtethetünk, hiszen, mint írja, „ez irás a maga különféle fajaival a XII-ik századtól fogva a XVI-ik századnak szinte közepéig divatozott nálunk” (Széchy 1892: 301).

    ↩︎

26. Evangélikus Országos Levéltár, Pray–Cornides levelezés, V, 36/1, 79r–80r.

    ↩︎

27. MTA, 4-r-57.I., 0085r–0086v.

    ↩︎

28. Marosvásárhely, Teleki Téka, To-3548/coll. 2. MS. 259.

    ↩︎

29. Horváth Istvánnak Jegyzései melylyeket egybeírt 1803.dik Eszt., OSzK, Quart. Hung. 478/I, 3r–5r.

    ↩︎

30. 6 szótagos sor:1db; 7:2; 8:64; 9:52; 10:25; 11:8; 12:4.

    ↩︎

31. Toldy–Fenyéri (Hrsg) 1828: 6–10. Az utolsó három strófa előtt ez a megjegyzés áll: Hier fehlen mehrere Strophen (10.).

    ↩︎

32. OSzK, Quart. Lat. 1312. 111. f. Hubert 1995: 97–98.

    ↩︎

33. RMKT 16, 12, 6–7.; Széchy 1892; RMKT 16, 2, 371–372.; RPHA 376.

    ↩︎

34. Hubert 1995: Uő., A Pannóniai ének XVIII. századi másolatai – és a belőlük levonható következtetés, 2010, kézirat. Itt szeretnénk köszönetet mondani Hubert Ildikónak, hogy kéziratát a rendelkezésünke bocsátotta.

    ↩︎

35. Pray György kézirata az Egyetemi Könyvtárban; EK, Pray kéziratai, 53. kötet, 213.

    ↩︎

36. A kritikai kiadásban közreműködött Balázs Debóra (vö. Balázs 2015), Maróthy Szilvia (vö. Maróthy 2015), Tubay Tiziano (vö. Tubay 2015).

    ↩︎

37. Az n átírva w-re.

    ↩︎

38. Törlés áthúzással.

    ↩︎

39. A k átírva t-re.

    ↩︎

40. Törlés áthúzással.

    ↩︎

41. A k átírva s-re.

    ↩︎

42. Javítás.

    ↩︎

43. A szövegközlés a Pannóniai ének még publikálatlan TEI XML kiadásának (szerk. Balázs–Maróthy–Tubay) felhasználásával készült: Pannóniai ének, kritikai kiadás (XML), szerk., s. a. r., jegyz. Balázs Debóra et al., Bp., ELTE BTK CHER, 2014, publikálatlan.

    ↩︎

44. A szöveg szerzőjét a Csicsery család tagjai között kereste: Szilády 1902, Papp 1961.

    ↩︎

45. „Érdemes megemlíteni azt is, hogy a Várday családnak a Csicsery családdal […] volt valami szorosabb kapcsolata, ugyanis egy 1469-ből származó oklevél szerint Várday István bíboros kéri Várday Miklós özvegyét, Simon anyját, hogy a Csicsery családot illető iratokat az érdekelteknek adja vissza (ZichyOkm. XI, 13; vö. még X, 75). Azt hiszem joggal feltehető az a kérdés, hogy Várday Simon halála körülményeinek részletes leírása – a szerző a haditudósító pontosságával közli velünk még azt is, hogy mi volt Várday Simon halálának oka: »pattantyú miá ott hala«, – a Várday és a Csicsery családok közötti kapcsolat, és a nyelvemléknek a Csicseryek levéltárában való felfedeztetése között nem kereshetünk-e valami összefüggést. Egyelőre azonban csak magát a kérdést tehetjük fel, s adatok hiányában erre válaszolni nem tudunk. Az mindenesetre tény, hogy a Csicsery család tagjai Mátyás udvarában is szerepet játszottak, egyikük kancelláriájának nótáriusa volt, mint ezt egy 1458-ból származó, a Csicsery család levéltárából előkerült oklevél bizonyítja: »fidelis mei Andree nati Sigismundi de Chychyr Notary Cancellarie mee« (OrszLt. DL. 31 687; vö. még ZichyOkm. X., 75)” (Imre 1958: 35–36).

    ↩︎

46. A részletes áttekintést ld.: Bognár 2016: 70–73.

    ↩︎

47. A műfaj európai kontextusához ld.: Metzner 1978: 623–643.

    ↩︎

48. A magyar-osztrák viszonyt tárgyaló eső rész további, a „dô” határozószóval kezdődő fejezetei: 6500., 6692., 6776., 7066., 7724. sor. A szót itt és a továbbiakban mindig de kötőszóval fordítjuk. A német kifejezés pontos jelentéstartománya: 1) da ['ekkor', 'itt', 'mivel', 'ott', 'akkor', 'amikor', 'ezért' stb.], damals ['akkoriban'], darauf ['rá', 'erre', 'arra', 'ezen', 'másnap', 'azon'], aber ['azonban', 'de', 'pedig', 'ugyan', 'habár', 'hanem' stb.], doch ['bár', 'pedig', 'mégis', 'de', 'hiszen' stb.] 2) als ['mint', 'vmi-ként', 'amikor' stb.], 3) kérésként („wie dô?”) wie nun? ['most hogy?']; de a kifejezés „gyakran csak a beszéd továbbhaladásának jele” (Lexer [hrsg.] 1872–1878).

    ↩︎

49. A műnek ma tizenegy kéziratát tartjuk számon (vö.: http://www.handschriftencensus.de/werke/602) de az utóbbi időben előkerült három kézirathoz (Berlin, Geh. Staatsarchiv Preuß. Kulturbesitz, XX. HA Hs. 34, Bd. 5; Lüneburg, Ratsbücherei, Ms. Hist. C 2° 37; München, Staatsbibl., Cgm 5249/24a) nem sikerült hozzáférnünk.

    ↩︎

50. A Hunyadiakhoz kapcsolódó verseket részletesen feldolgozza Bleyer 1902: 364 –558.

    ↩︎

51. A Pfälzische Reimchronik kiadás segítségével tanulmányozható II–III. könyvének következő fejezetei kezdődnek a „doch”, „aber”, vagy „do” szavakkal: 527., 604., 612., 633., 690., 720., 737., 987., 1008. strófa (a szöveget kiadta: Hofmann 1863).

    ↩︎

52. Gábor 1908: 238–241. Pl.:

    „De az || fellyülmondott | Pál, | Kenézy,

    Ároknak | mélységét | igen nézi;

    Ki || Szabács | erős voltát | elméllé:

    Honnég | minemő álgyu | kell mellé.”

    ↩︎

53. RMKT 16, 1²: 474–475. Pl.:

    Egy idén | nagy jeles || strumlást | tőnek,

    Azzal | magyarok || jó nevet | vőnek.

    Kin hát | cseh vitéz | népek nem | voltak,

    De azokba | osztán || sokan | holtak.”

    ↩︎

54. Vargyas 1952: 113–116. Pl.:

    „Egy idén | nagy jeles || strumlást | tének,

    Azzal | magyarok || jó nevet | vőnek.

    Kin hat cseh | vitéz | népek nem | voltak,

    De azokba | osztán || sokan | holtak.”

    ↩︎

55. Gálszécsi István 1536-os énekeskönyvének (RMNy 18) szövegei vagy Armbrust Kristóf Gonosz asszonyembereknek erkölcséről való éneke (RPHA 591) biztosan éneklésre (is) szánt szövegek voltak, annak ellenére, hogy a sorok szótagszáma erős ingadozást mutat.

    ↩︎

56. 6 szótagos sor:1db; 7:2; 8:64; 9:52; 10:25; 11:8; 12:4.

    ↩︎

57. Vö. Tinódi Zsigmond király és császár krónikája (RPHA 867) c. munkájának végén olvasható Tar Lőrinc-epizód bevezető mondatával: „Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt...” (RMKT 16, 3, 357).

    ↩︎

58. Ez utóbbi elemzését ld.: Bognár 2016: 75–82.

    ↩︎

59. A latin jogszabály után a másoló a Ha igazat akarsz tenned szövegrészt jegyzi le, majd – észrevéve a hibát – a lejegyzett szavakat áthúzza és elölről kezdi a vers másolását.

    ↩︎

60. Pl.: „Sem elei sem vtóllya.” vagy „Sem füle sem farka.” (Baranyi Decsi 1598: Chiliadis I, Centuria I, Decas II, 4). A közmondások, szólások ütemezésének kérdésével (vö.: Arany 1856: 219–259; Horváth J. 1958: 869–907) nem foglalkozom, mivel a verssorként felfogott szövegegységek ütemszerkezete – ismétlődés hiányában – objektív eszközökkel nem vizsgálható.

    ↩︎

61. Tinódi Cronicájában Paczolay Gyula összesen harminc közmondást és szólást azonosít (Paczolay 2008). Például (Paczolay 2008: 118–119):

    1) Az mi az Chyaßare adnak Chyaßarnak,

    Az mi Istent Illet Istennek adnak.

    2) Az kit akar Isten földen meg büntetni,

    Annak eßét ßokta elößer el veni.

    A feltűnően sok közmondást mozgósító, korábban ismeretlen szerzőségű (vö.: RMNy 842), az RPHA-ban Török császárok krónikája (RPHA 156) címmel szereplő história Baranyai Decsi János munkájának látszik lenni (Holler 2001).

    ↩︎

62. A német szöveg latin nyelvű mintáit – Reinhold Köhler nyomán – Szilády Áron a 12. századig vezeti vissza (RMKT 16, 6: 329–331).

    ↩︎

63. A mű kritikai kiadása a más szerzőktől származó kiegészítéseket függelékben közli (Bezzenberger [Hrsg.] 1872: 233–245). A német és a latin szövegek metrikai megfeleltetésére kétféle gyakorlat alakul ki: ha a hexameter végrímes, akkor egy hexameter egy német verssornak felel meg, ha a hexameter belső rímes, akkor egy német sorpárt helyettesít (Bezzenberger [Hrsg.] 1872: 233, 240):

    Wer wiechen wyl dem czukunftigen czoren

    Der volge nach cristo vnd seynem orden;

    Credere venture quisquis vult iudicis ire

    Debet post cristum filiatis passibus ire

    Woelch weib den mund kiuwet

    Der schad sich niuwet

    Que mordet labium mulier uult vendere culum

    ↩︎

64. Érdekes, hogy az első név szerint ismert magyarországi német szerző Veit Huendler (1400 k.–1471 után) szintén formuláriumba jegyezte le – igaz általában prózai formájú – spruchgyűjteményét (Klosterneuburg, Augustiner–Chorherrenstift, Cod. 941, 330v–331v. Kiadása: Koller [ed.] 1796: 295–296. A gyűjteményről ld.: Pukánszky 1926: 66–67).

    ↩︎

65. „A szorosan vett dogmaticát és egyháztörténetet kivéve, képviselve van itt ott a moralis, pastoralis, casuistica, canonjog, exegetica és liturgia, szóval mind azon theologiai disciplinák, melyeket a középkorban nálunk tanítottak. […] Mind ezen czikkek, ha egy pap ismeretkörét nem is merítették ki, de a theologiai tudományoknak a középkorban oly jelentékeny contingensét képezték, hogy egy gyűjtelékes munkába összefoglalva theologiai kézikönyv számába esnek.” Csontosi 1879: 82.

    ↩︎

66. Wander 1905: 405. A közmondás Luthernél (Luther 1593: 444v) ilyen formán jelenik meg (a kiemelés tőlem: B. P.):

    Es ist auff erden kein besser list,

    Denn wer seiner Zungen ein Meister ist.

    Viel wissen vnd wenig sagen,

    Nicht antworten auff alle Fragen.

    Rede wenig, vnd machs war,

    Was du borgest, bezale bar.

    Laß einen jeden seyn, wer er ist,

    So bleibstu auch wol wer du bist.

    ↩︎

67. A vers az Egyetemi Könyvtár legújabb katalógusában hibásan szerepel („Freude wenig und mach daz wor / Sorge wenig und begal daz wor…” [Tóth P. (ed.) 2008]).

    ↩︎

68. Decretum versificatum cím alatt a Magyi-kódex regulájához műfajában is hasonló, hexameteres jogi szabálygyűjtemény olvasható a frankfurti egyetemi könyvtár Ms. Praed. 134 jelzetű kéziratának 363–373. lapjain (

    http://sammlungen.ub.uni-frankfurt.de/msma/content/pageview/4006388

    [2020. október 29.]). A vizsgált korszak hasonló műfajú, németországi emlékeinek átfogó, számos verses szöveget felsoroló katalógusát ld.: Stintzing 1867. A Magyi-kódex leoninusával formai tekintetben megegyező proverbiumokat közöl: Wackernagel 1843. Középkori latin közmondások gyűjteményes kiadását ld.: Werner 1912.
    ↩︎