Bárczi Ildikó

Virtuális könyvtár a késő középkori Magyarországon

Megjelent:Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 153–167.

„Aureola ... debetur ... omnibus scribentibus compilando sacram doctrinam.”„Dicsfény illeti mindazokat, akik kompilálva leírják a szent tanítást.”
(Temesvári Pelbárt: Pomerium de sanctis, Pars aestivalis, 115.I)

Az európai ember gondolkodásmódját napjainkig az összes számrendszerek közül leginkább a tízes határozza meg. Számítógépe előtt ülve felfigyelhet ugyan újra arra, hogy a kettő, vagyis az igen és a nem szembenállása mélységesen a legalapvetőbb számviszony a számára, mindazonáltal, amikor a felhalmozódott tudást rendszerezni kezdi, a tízes számrendszer zsigereibe is mélyen belevésődött használatát nélkülözhetetlennek érzi. Az arab számjegyírás legjelentősebb hozadéka a helyiértékek világos áttekinthetősége, szemben a római jelhasználat betűt és számot, szót és képi ábrázolást összezavaró esetlegességeivel.

Kerek évfordulókat, század- és ezredfordulókat megünnepelni, valamiféle mágikus, misztikus jelentőséget tulajdonítani nekik – mindmáig egyetemesen meghatározó jellemzője kultúránknak. Noha a keresztény teológia alaprendszerében a Szentháromságon kívül nem találkozhatunk igazán kitüntetett jelentőségű számszerűségekkel, a hitoktatás, az ismeretterjesztés, a pasztoráció során kézenfekvőnek tűnhetett – már csak a megjegyezhetőség, a számontarthatóság kedvéért is – felhasználni bizonyos, hagyományok által jelentősnek mutatkozó számviszonyokat.

Nem vagy nem közvetlenül bibliai eredetű, számszerűségük alapján nyilvántartott fogalomcsoportok az elemi római katolikus hittanban (= katekizmus): 3: Szentháromság (Atya, Fiú, Szentlélek); a túlvilág három része (Pokol, Purgatorium vagy Tisztítótűz, Paradicsom vagy Mennyország); három teológiai vagy isteni erény: hit, remény, szeretet; három égbekiáltó bűn: szándékos gyilkosság, szegények, árvák, özvegyek nyomorgatása, a munkások bérének igazságtalan visszatartása. 4: Négy sarkalatos erény: okosság, igazságosság, mértékletesség, lelki erősség. 5: A katolikus egyház öt parancsa: 1. Vasár- és ünnepnap végy részt a szentmisén! 2. A pénteki bűnbánati napokat és a parancsolt böjtöket tartsd meg! 3. Évente gyónjál, és legalább a húsvéti időben áldozzál! 4. Házasságodat az egyház törvényei szerint kösd meg, és gyermekeidet katolikus módon neveld! 5. Az egyházat anyagi hozzájárulásoddal is támogasd! 6: A hit hat főigazsága: 1. Egy Isten van, az egy Istenben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek. 2. A Fiúisten emberré lett, hogy minket halálával megváltson és üdvözítsen. 3. Isten igazságos bíró, aki megjutalmazza a jókat, és megbünteti a gonoszokat. 4. Az ember lelke halhatatlan. 5. Isten kegyelme az üdvösségre szükséges. 6. Krisztus, a Fiúisten kinyilatkoztatását és hívei vezetését az Anyaszentegyházra bízta, melynek fejévé a pápát rendelte. A Szentlélek elleni hat bűn: 1. Vakmerően bizakodni Isten irgalmasságában. 2. Isten kegyelmében nem bízva, kétségbeesni. 3. A megismert igazság ellen tusakodni. 4. Isten kegyelmét mástól irigyelni. 5. A bűnben megátalkodni. 6. Mindhalálig nem megbánni a bűnöket. 7: Hét szentség: keresztség, bérmálás, oltáriszentség, bűnbánat, egyházi rend, házasság, betegek szentsége (utolsó kenet). Hét főbűn: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, restség.

Bibliainak tekinthető a kiindulópont a 6, a 8, a 12 stb. jelentőségének egyetemes elfogadásában, bár nyilvánvaló, hogy ezek fel- és elismerésében kereszténység előtti beidegződések is szerepet játszhattak. Mindenesetre a prédikátorok anyaggyűjtésének segédeszközei századokon át lehetővé teszik fogalomcsoportok gyűjtését, illetve párhuzamba állítását számszerűségük alapján. A jubileumi szentévek meghirdetése pedig 50, illetve 25 évente 1300 óta bizonyos egyházi tekintélyt, szakralitást is kölcsönöz a tízes számrendszer alapján történő időmérés folytán sarkalatosnak tűnő esztendőknek. „Jubileum” szavunk héber eredetű, ősi jelentése: az ötvenedik év, a felmentés éve. Elképzelhető, hogy mai jelentésének kialakulásában szerepet játszott a latin iubilum, örömrivalgás szó is, az egyházi latin közvetítésével. Rómában Augustus császár ősi, szertelen hagyományt újít és zaboláz meg Kr. e. 17-ben; a ludi saeculares (századévi játékok) föltámasztásával működésének jelentőségét: a régi kor lezárulását és egy új, békés saeculum kezdetét igazolja. (Az időpont meghatározása nem pontosan 100 évet jelentett a régmúltban; eredetileg saeculumon 110 évet értettek; a későbbi császárok is némiképpen manipulálták az időszámítást – hol Augustus tervezett ciklusához, hol Róma vélt alapításának kerek, évszázados évfordulóihoz igazodtak.) Az esemény irodalomtörténeti jelentősége: erre az alkalomra készült Horatius Carmen saeculare (Századévi ének) című himnusza. Ezt a hagyományt újította fel 1300-ban VIII. Bonifác pápa, a jubileum alkalmából Rómába zarándoklóknak bűnbocsánatot hirdetve. A zarándokok között volt 1300-ban Dante, 1350-ben Petrarca – 1450-ben pedig Galeotto Marzio, mint Janus Pannonius megörökítette híres epigrammájában, hét versből álló ún. szentévi ciklusának utolsó darabjaként.

Krisztus születésének 1500. évfordulóját sajátos „fin de siècle”-várakozások, félelmek és remények előzik meg. Az asztrológia hívei különös jelentőséget tulajdonítanak 1484. november 25. napjának, amikor bekövetkezik a Saturnus és a Jupiter együttállása a Skorpió jegyében, a Mérleg ötödik fokú felszálló ága mellett, ami a vallásváltozás jele (Chastel 1984, 72). A fordulatot némelyek várva várják mint a próféta-Vergilius által megjövendölt aurea aetas, a Saturnia regna beköszöntét (vö. Vergilius IV. eclogája), mások rettegik mint az Antikrisztus eljövetelének-születésének idejét. Az 1498. május 23-án Firenzében kivégzett domonkos prédikátor, Girolamo Savonarola fellépésétől kezdve szinte követelménnyé válik rámutatni a korszak főszereplői sorában az immár megtestesült Antikrisztusra. A VI. (Borgia) Sándor pápát démonizáló Savonarolában az elsők között az agg humanista bölcs, Marsilio Ficino ismeri föl az Antikrisztust, majd 1500-ban elkészül Luca Signorelli orvietói freskója, mely az Antikrisztusról szóló elképzeléseket Savonarola firenzei tetteivel azonosítja. Ebben az évben a Borgia-pápa óriási pompával ünnepelteti meg a szentévet, az engedélyezett búcsúkért befolyt összegek tetemes részével fia, Cesare ambícióit finanszírozza.

Az Antikrisztusnak kortársban való felismerése, felmutatása Luther Márton megjelenésével, mondhatni, egyetemessé válik. Születésnapjának baljóslata látszik beteljesülni az 1520-as, 1530-as években, Róma híveinek szemében. Az Antikrisztus-pápa témája pedig a reformáció első percétől, Wiclif és Husz János óta virágzik, például Lucas Cranach illusztrációiban, Philipp Melanchthon pamfletjében stb. KönyvtárA 15. század utolsó évtizedére visszatekintve Amerika felfedezésének szenzációja mellett a legnagyobb hatású újdonságként a könyvnyomtatás elterjedése, jelentőségének egyetemes felismerése tűnik föl. Az első korszak nyomdatermékeinek, azaz könyvigényeinek feltérképezéséhez segítségünkre van az 1500 utolsó napjáig megjelent könyvek, az ősnyomtatványok különlegesen gondos nemzetközi nyilvántartása: minden egyes példányt világszerte figyelemmel kísérnek, az egyes példányok egyediségeit – például possessorbejegyzéseket, glosszákat, a kötet provenienciáját stb. – a kéziratokhoz hasonlóan dolgozzák fel.

Az 1500 körüli években Magyarországon három nagy prédikátori életmű született. Európa-szerte számos kiadásban jelentek meg két obszerváns ferences, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát beszédgyűjteményei, latin nyelven; ezeknek számos példánya ma is forgatható a világ nagy könyvtáraiban. Többkötetes sermociklusaik első darabjai 1499-ben Hagenauban láttak napvilágot. Az obszervánsok a ferences szerzetesrend egy olyan ága, amely az alapító, Assisi Szent Ferenc reguláját messzemenően szem előtt kívánta tartani (observans, szem előtt tartó) az ún. konventuális ághoz tartozókkal ellentétben elengedhetetlennek tartották a tulajdonról való lemondást a közösség részéről is. Legnagyobb hatású prédikátoraik: Sienai Szent Bernardin (1380–1444) és Kapisztrán Szent János (1386–1456). Magyarországon az 1440-es években befolyásuk igen megnőtt. Giuliano Cesarini pápai legátus rendeletére övék lettek a legjelentősebb magyar ferences kolostorok, így a budai és a pesti is. A Hunyadiak teljes bizalmát élvezték.

Első jelentős, anyanyelven alkotó íróegyéniségünk a Karthauzi Névtelen, akinek kézirata, az Érdy-kódex 1527-ben nyerte el a ránk maradt formát. E három, méltán klasszikusnak tekinthető írónk közös jellemzőit, illetve különbségeit, egyéni, rendi, nemzeti sajátosságait biztonsággal akkor körvonalazhatjuk, ha megismerjük forrásanyagukat, az általuk használt könyvtár összetételét.

Könyvtáruk rekonstrukciójához elsőként a kéziratos irodalmat kellene számba vennünk. Ezen a területen azonban kiváltképpen szembesülnünk kell a hazai könyvpusztulás arányaival; az erre vonatkozó becslések 90 és 99 százalék közöttiek. Mindazonáltal a ma lehetséges legteljesebb rekonstrukció érdekében tett erőfeszítések még hozhatnak új eredményeket.

1993-ban megjelent Csapodi Csaba és Csapodiné Gárdonyi Klára nagy vállalkozásának eredménye, a Bibliotheca Hungarica. Kódexek és nyomtatott könyvek Magyarországon 1526 előtt című két kötetes könyvkatalógus (BH); a kutatók possessorbejegyzések és egyéb nyomok alapján igyekeztek újra összeállítani ezt a könyvtárat, az egész világon, New Yorktól Szentpétervárig, Uppsalától Raguzáig, Esztergomtól Nagydisznódig szétszóródott anyagot.

1983-ban jelent meg az első kötete annak a ma is működő kutatási programnak (Fragmenta codicum … 1983), melyet Mezey László kezdeményezett a könyvkötésre használt kódextöredékek feltárására, számbavételére – abból a célból, hogy a hatalmas könyvpusztulás ellenére a lehető legteljesebben dokumentálható legyen a középkori magyarországi könyvkultúra.

A legkorábbi nyomtatásban megjelent könyvállomány tartalmát tekintve alig különbözött a kódexekétől (Madas–Monok 1998, 52). Könnyen elképzelhetjük, hogy a nyomdászok, a kiadók – piaci szempontok alapján – a legtöbbet forgatott könyvek kiadására vállalkoztak. Kiadványaik egyes példányainak fennmaradására nagyobb az esély, mint a kéziratokéra. Így a ránk maradt ősnyomtatványok együttese (Sajó–Soltész 1970) legalábbis reprezentatív mintának tekinthető, midőn szerzőink segédkönyvtárát próbáljuk rekonstruálni. Virtuális könyvtár A beszédgyűjtemények olvasóit és kutatóit régóta zavarba ejti az a jellegzetességük, hogy e szövegek nagy részét idézetek alkotják. A Karthauzi Névtelen műveltségét kívánta Bán Imre 1976-ban feltérképezni, s ennek érdekében – diplomázó tanítványa segítségével – összegyűjtötte a szövegben hivatkozott 99 szerző nevét, a hivatkozások számát is feltüntetve (Bán 1976, 49–51). Tanulmányában tisztázza e szerzők kilétét, jellemzi műveiket; egész munkájával azt sugallja, hogy e művek – Augustinus, Arisztotelész, Platón, Plinius Maior, Seneca, Iuvenalis, Mohamed művei, Sibylla-jóslatok stb. – a Névtelen könyvtárában szerepelhettek. Ez az elgondolás szorosan összefügg a hagyományos filológiának azzal a szövegkiadói gyakorlatával, hogy a szövegben szereplő idézetek eredeti lelőhelyeit felkutatják, és jegyzetapparátusukban közlik a létező legjobb kritikai kiadások megfelelő locusait. Noha az utóbbi években a digitalizált szövegek megjelenésével ez a munka jelentősen könnyebb, mint korábban volt, mégis fölvetődik a kérdés, hogy vajon nem lenne-e célszerűbb – mindenekelőtt – a szerzők közvetlen forrásait felkutatni, az általuk ténylegesen forgatott könyveket tanulmányozni.

Az említett katalógusok könyvállományát tanulmányozva szembeötlő a számos, klasszikusnak nem tekinthető szerző, sok kiadást megért, nagy példányszámú művek – miközben nagyrészt hiányoznak az állandóan idézett, hivatkozott, klasszikus életművek. Nagyon gyakori a summa szóval kezdődő műcím. Ha a műfaji meghatározás szempontjából próbáljuk rendszerezni a könyvtárunk ezen igen gazdag, terjedelmes állományát, a leggyakrabban – a liturgikus könyvek és a sermociklusok mellett – Sententia-kommentárokkal (melyek a teológia summái), kánonjogi és gyóntatói summákkal találkozhatunk. Elmélyedve e könyvek anyagának – elsősorban citátumanyagának – tanulmányozásában különös érzés kísérti, keríti hatalmába a kutatót: az egyformaság benyomása (Thienemann 1920, 54–61, Ruh 1981, 27). A műfajok különfélék, a művek tartalmi felosztását a műfaj határozza meg – tematikájuk mégis sokszor, nagymértékben fedi egymást, azonos. A tabula alphabetica jelentősége Zavarba ejtő megfigyelés, hogy számos esetben ugyanazon idézethez több szerző nevét kapcsolják szövegeink; sőt alkalmanként hozzáfűzik: „ut communiter tenent doctores” (ahogy közösen tartják a tanítók). Az efféle hivatkozások a hagyományos filológia szabályainak értelmében visszakereshetetleneknek tűnnek. Bán Imre említett dolgozatában ilyen problémával szembesül, amikor a Pelbárt által hivatkozott – egyetlen idézett mondathoz kapcsolódó – szerzők közül egyikük kilétét nem ismervén, megkísérli ezt tisztázni: „A kereszt felmagasztatásának ünnepére (szept. 14.) írt beszéd egyik bizonyító szakasza (II. 315: 22–23) így szól: »Reá felelnek doctorok tudnia illik Ray szent Tamás, Damascenus, Bona…« Nyilvánvaló, hogy »Bona« Bonaventura szokott rövidítése, szent Tamás az Aquinói, Damascenus sem kétséges: a megoldandó rövidítés Ray. Temesvári Pelbártnak négy prédikációja van erre a napra, közülük az elsőben ezt találjuk: »Secunda questio utrum cetera passionis Christi instrumenta sunt equali adoratione veneranda: puta lancea, clavi<s>, corona spinea, sepulcrum, columna, presepe et hujusmodi. Respondetur secundum Thomam in III. dist. IX. et Ray. titulus de adoratione caput V. quam sicut Damascenus liber III. dicit etc.« (A második kérdés, hogy vajon Krisztus szenvedésének többi eszköze ugyanolyan imádással tisztelendő-e, ti. a lándzsa, a szögek, a töviskoszorú, a sír, az oszlop, a jászol stb. A válasz Tamás harmadik könyvének kilencedik distinctiója és Ray. imádásról szóló titulusának ötödik fejezete szerint, mint Damascenus mondja a harmadik könyvben stb.) Amint látni való, Névtelenünk innen veszi át a tekintélyeket; Bonaventura Pelbártnál kissé előbb idéztetik. Ray. aligha oldható fel másként, mint Raymundus (Raimundus), de a személyt megállapítani vajmi nehéz” (Bán 1976, 61–62. Vastag betűs kiemelések, betűkizárás és fordítás tőlem. B. I.). Sajnos nem veszi észre, hogy ez a Pelbárt-hely azon ritkán előforduló idézési módok közé tartozik, amikor szerzőnk – igen valószínűsíthetően – a valóságosan keze ügyében lévő könyv szerzőjét is megnevezi. A név rövidítése önmagában valóban nem igazítana el – a művet azonban a középkori olvasó számára tökéletesen azonosíthatóvá teszi a fejezetbeosztás szerinti hivatkozás; címszóval megjelölt titulusokra, s ezeken belül caputokra osztott művel egyetlennel találkozunk könyvtárunkban: Rainerius de Pisis 14. századi domonkos szerzetes Pantheologiájával. Ez az első alfabetikus teológiai enciklopédia, amelynek népszerűségét talán leginkább kézzelfoghatóan nyomtatott kiadásainak sokasága bizonyítja.

A 21. századi olvasó szemében különlegesnek tűnhet egy teológiai summát vizsgálva az amicitia titulus terjedelmes mivolta (19 caput); az eszmetörténet kutatóját pedig elgondolkoztatják a téma római klasszikusaitól, Cicerótól és Senecától származó idézetek: nehezebbé válik par excellence klerikusok és humanisták műveltségi alapjai között megtalálni a jellemző különbséget. Különösen azért, mert prédikációszerzőink – főleg Laskai Osvát – nem átallják részletesen idézni ezt a pogány antikvitásból származó élettapasztalattal átitatott hagyományt, amikor a szentek – leginkább az apostolok – liturgiája lehetővé teszi.

Virtuális könyvtárunkban kutatva tovább, a tárgyszavak alfabetikus rendjében újfajta tanulságokkal is szolgál a contritio (töredelem) kifejtéseinek vizsgálata. Laskai Osvát életművében négy beszédet találunk, amelyek a töredelemmel foglalkoznak, a négy beszéd azonban két, egymással párhuzamos gondolatmenetet jelent, amelyekben az idézetanyag nagy részben megegyezik, csak a sorrend más. A mintegy nyolc év különbséggel publikált szövegegyüttesek tüzetes összehasonlításával kimutatható, hogy szerzőnk nem (de semmiképpen sem kizárólag) saját korábbi munkáját használta föl a későbbi összeállításakor, hiszen előfordul például, hogy későbbi művében pontosabban idéz, mint a korábbiban. Az idézetek sok esetben összekapcsolódnak, mintegy tömböt alkotnak; ezek együttes átemelését a szó legegyszerűbb értelmében másolásnak nevezhetjük. A két gondolatmenet rokonságát tehát könnyen érzékelhetjük – olyannyira, hogy éppen a különbséget, az újraszerkesztés értelmét kellene megmagyarázni; hogy ti. miért nem ennél is átfedőbb a másolás. Egyelőre erre a kérdésre nem tudunk tökéletes választ adni; feltehetőleg egészen praktikus tényezőkben fogjuk ennek okait megtalálni, a kéziratos, egyedinek tekintett könyvek, illetve a nem régóta nyomtatott források felhasználási lehetőségeit, e lehetőségek különbségeit felismerő kortársak gyakorlatának további vizsgálata során.

A töredelem olyan morálteológiai és pasztorációs téma, amelynek tárgyalása nem maradhat ki sem a tudományos, sem a népszerű teológiai művekből, de a teljes prédikációciklusokból sem. A bűnbánat (poenitentia) szentségének részeként (contritio, confessio, gyónás, restitutio, jóvátétel) számos ősnyomtatványban is megjelenő magyarázatával találkozhatunk. Ezek gondolatmenete nem egyformán alapos ugyan, de lényegüket – és többnyire citátumanyagukat – tekintve megegyeznek Osvát gondolatmenetével. Minden forrásunkban a contritio fogalmának metaforikus alapú magyarázatával találkozunk. A kiindulást a szóban rejlő igei metafora újramotiválása adja; különbséget kell tenni attritio, megtöretés és contritio, összetöretés között, hiszen a megtöretés eredménye szilánk, míg az összetöretésé por. A gőgtől kemény szív a bűn mérgével teli cserépedény. Megújításához összetöretése szükséges, hiszen megtöretéskor a szilánkon ottmaradnak a méreg cseppjei. Ennek eszköze a két malomkő: a felső malomkő a büntetéstől való félelem, amely lenyom, megaláz – az isteni igazságosság tudata; az alsó malomkő a bűnbocsánat reménye, ez fölemel az isteni irgalomba vetett hit által. Ezek mintegy dialektikus egységet alkotnak, megvédenek mind az elbizakodottságtól (a félelem elvetésétől), mind a kétségbeeséstől (a remény föladásától). E porrá töretés nyomán jöhet létre új edény a kegyelem, a malaszt nedvével.

E gondolatmenetet mindenütt, mindvégig auktoritások – bibliaiak, pogányok és skolasztikusok – mondatai alkotják. Az eredmény mind képi, mind fogalmi, mind dogmatikai szempontból lenyűgöző. Poétikus. Elgondolkoztató azonban, hogy a Vulgata contritio terminusának görög eredetije, a metanoia a legkevésbé sem metaforikus kifejezés: ez a szellem, a lélek, az alapmagatartás megfordulását, megváltozását, a megtérést jelenti. Nem valaminek a része, hanem a legfontosabb, az alapvető valláserkölcsi tény. A humanista, filológus exegézis (bibliamagyarázat) óta tehát ez a hagyományos töredelemmagyarázat elvesztette elemi, azaz nyelvi kiindulópontját.

1520. december 10-ének reggelén Wittenberg kapuja előtt, az Elba partján Luther Márton elsőként nem az őt kiközösítő pápai bullát vetette a máglya lángjai közé, hanem a kánonjog kézikönyveit. A kortársak ezt a gesztus tekintették az egyház középkori hatalma megtörésének. „Luther gesztusa a Rómától való elválást is jelentette, nem csupán a római kúriától és a pápaságtól való elszakadást. Az antik római-latin gondolkodásból, a római császárok hagyományából nőtt ki a kánonjog, a császári Róma folytatása volt, amelynek örökségét az egyház vette át. Jogászok alkották meg a római jogot; és jogászok voltak azok a pápák, akik a bolognai egyetem nagy jogtudósaival együtt sok-sok év aprólékos munkájával felépítették a kánonjogot. A Corpus iuris canonici név ma már csak gyenge rezonanciát kelt bennünk, nagyon távoli valaminek tűnik, olyan témának, amellyel legfeljebb néhány specialista foglalkozik manapság. De a középkorban és egészen Luther koráig »mennydörgés és villámlás« volt, olyan hatalom, amely száz kézzel avatkozott bele az életnek valamennyi relációjába. Luther merészségéről csak akkor alkothatunk fogalmat, ha ezt a körülményt szem előtt tartjuk” (Friedenthal 1977, 302).

Prédikációszerzőink segédkönyvtárának nélkülözhetetlen darabjai voltak a kánonjogra támaszkodó gyóntatói segédkönyvek is. A Luther máglyáján elégő Summa Angelica 1476 és 1520 között harmincegy kiadást ért meg. Szerzőjét, az 1495-ben meghalt obszerváns ferences Angelus Carletit később a római egyház szentként tisztelte. Alfabetikus elrendezésű munkáját az indulgentiae (búcsúk) címszónál ütöttük fel, hiszen e kérdéskörnek kiemelkedő jelentősége lett a lutheri reformáció kibontakozásában. Összehasonlítás céljából még három gyűjteményben kerestük meg ezt a témát: Rainerius Pantheologiájában, Pelbárt és Osvát Rosariumának IV. kötetében és Osvát Szent István első vértanú ünnepére írt első beszédében. Forrásaink gondolatmenete, a hittétel elvi megalapozása mindenütt ugyanaz, igen gyakoriak a szó szerinti egyezések, az eltérések nem érintik a dogma szempontjából lényeges pontokat.

Krisztusnak a keresztfán kiontott vére mérhetetlen kincs, amely bármekkora büntetés megváltására elég. Ezt a kincshalmazt Szűz Mária és a szentek érdemei folyton gyarapítják, ez alkotja az egyház kincstárát (thesaurus), melynek kulcsa Péter utódánál, a pápánál van. A kincstár megnyitásakor az egyház e kincsből megfizet az isteni igazságnak, s így elenged bizonyos büntetéseket (indulgentia, elengedés, búcsú), melyeknek megfizetésére a purgatóriumban kerülne sor. E kincstár megnyitásának indítékait valamennyi forrásunk ugyanazzal a kifejtett hasonlattal világítja meg: a földi király kétféle szándékból nyúl kincseihez; ha dicsőségét, hatalmát meg akarja mutatni – így az egyház Isten dicsőségét hirdeti építkezéseivel, illetve zarándoklatok szervezésével; másrészt a közösség védelmére, illetve szükségleteinek fedezésére nyílik meg a királyi kincstár – így az egyházé a Szentföld meghódítására, a pogányok elleni háborúra, illetve a tanulás előmozdítására.

E tanítás aktuális interpretációján, gyakorlati alkalmazásán múlhatott elfogadottságának, illetve elutasítottságának története; az elvi alapok, de még a képhasználat is századról századra, könyvről könyvre öröklődnek. Ezért a leghelyesebbnek az tűnik, ha feltételezünk egy virtuálisan egységes hagyományt, amely minden megfogalmazásban s a leginkább éppen az újrafogalmazás műveletében manifesztálódik: az éppen – többé-kevésbé véletlenszerűen – megválasztott közvetlen forrás(ok)ban is és a szerző „új” szövegében is, amelyet műve aktuális céljai szerint formál át, olyan módon és olyan mértékben, hogy ez az új szöveg is az egységes hagyományt reprezentálja. Az eltérések – természetesen a kötelező egyezésekkel együtt hatva – nemhogy nem zilálják szét az egységes hagyományt, inkább megszilárdítják azáltal, hogy a szerzők az előttük fekvő forrásban jól érzékelhető biztonsággal ismerik fel az el nem hagyható elemeket; valószínűleg ilyen elemnek tekintik a forráshivatkozások nagy részét is, amelynek szerepe így a legtöbb esetben pusztán a szöveg auktoritásának igazolása.

A hivatkozott idézetek eredetük szerint bizonyos hierarchiát alkothatnak, hiszen a legnagyobb auktoritása, tekintélye minden bizonnyal a bibliai, főleg az újszövetségi kijelentéseknek van. Ennek tudata – szinte tudatalatti tudása – magyarázhatja azt a különös csúsztatást, amellyel a somnia (álmok) címszó körüli olvasmányainkban találkozhatunk. Valamennyi forrás egyértelműen és határozottan azt az álláspontot képviseli, hogy jobb nem törődni az álmokkal, minthogy a tévedés lehetősége igen nagy abban a tekintetben, hogy az ördög gyakran Isten angyalának képét ölti magára. A közismert bibliai történetek azonban kivétel nélkül álomban történt isteni kinyilatkoztatásokról szólnak, és soha nem az ördög incselkedéseiről. Így az elborzasztás példázata „Gregorius” hivatkozással szerepel, amely szerint megtörtént egy emberrel, aki hitelt szokott adni álmainak, hogy az ördög hosszú életet ígért neki álmában. Erre ő törvényes és törvénytelen úton nagy vagyont gyűjtött, hogy legyen miből élnie, ám hirtelen meghalt, és mindenét érintetlenül hagyta itt (Laskai 1501, VIII.Z, Antoninus 1486–1487, pars I., tit. II., cap. VII., § 3). Ez az exemplum szerepel Raineriusnál is, aki azonban csak a szöveg végére illeszt hivatkozást: „Miként a gazdag emberről olvassuk, aki miután csűrjeit megtöltötte, és mindent fölhalmozott, hirtelen meghalt, Lukács XII.” (Rainerius 1474, De somniis cap. V.: Sicut etiam legitur de divite ampliante horrea sua, et cum omnia congregasset, subito mortuus est. Lu. XII. Ford. B. I.) Lukács evangéliumának 12. fejezetében azonban nincs szó semmiféle ördögi kísértésről, főleg pedig álomról nincsen, csak dorbézoló gazdag emberről, akit Isten figyelmeztet (hogy mi módon, nem szerepel), hogy még ma éjjel meghal (Lk 12,16–21). Tárgyszótípusok Vizsgálataink kiindulópontja – jól látható az eddigi példákból – nem egyes művek teljes anyagának feltérképezése, hanem egyes témák kiválasztása az alfabetikus tárgyszómutatók alapján. Ki-ki érdeklődése, aktuális szándékai szerint rendszerezheti, tipizálhatja a tárgyszó-anyagot, s válogathat belőle. Ha teljes sermo-ciklusok tárgyszóanyagát akarjuk tipizálni, a következőképpen osztályozhatjuk őket.

a) A liturgikus kötöttség mértéke szerint: Kötelezően szereplő témák – ezeknek legtöbbször helyük is ünnephez kötött, pl. az utolsó ítéletről, az Antikrisztusról szóló tanítás hagyományosan Advent első vasárnapján szerepel – természetesen a mise olvasmányaihoz kapcsolódva. A házasság szentségével kapcsolatos kánonjogi és erkölcsi kérdések, mentalitástörténeti adatok a Vízkereszt utáni második, ún. menyegzős vasárnapon kerülnek szóba, a kánai menyegzőről szóló evangéliumi perikópához kapcsolódva. A képtisztelettel kapcsolatos állásfoglalással Lukács evangelista ünnepén találkozhatunk stb.

Változó helyen (azaz liturgikus időben), különböző terjedelemben tárgyalt témák például a bűnökre, illetve erényekre vonatkozó tárgyszavak. A hét főbűn például minden ciklusban valahol egyenként szóba kerül. Arra azonban nem számíthatunk teljes bizonyossággal, hogy a bujaság (luxuria) tárgyalásán belül sor kerül a tánc (chorea) erkölcsi problémáinak magyarázatára is – tárgymutatóinkban az utóbbi külön kiemelve szerepel. A barátság (amicitia) témájának szerepeltetése teljesen fakultatívnak tűnik.

b) Szerzetesrendre, nemzetre, korszakra jellemző tárgyszavak választhatók ki – ehhez azonban el kell olvasni a tabulában hivatkozott szöveghelyeket is, mert az ide sorolható tárgyszavak kifejtései nem szükségszerűen jellemzők fenti szempontjainkra, noha többnyire – tehát elvárhatóan – azok. Például: Egy 15. század végi ferences prédikátor a szeplőtelen fogantatás (immaculata conceptio) tárgyalása során várhatóan sort kerít az e dogmával kapcsolatos viták taglalására, illetve a ferencesek által képviselt tan kanonizációjának diadalára. Nem kis meglepetéssel olashatjuk Laskai Osvátnál a káromlás (blasphemia) tárgyalásában, hogy hazánkban szerinte e bűn – a második parancsolat megszegése – nem jellemző, a szó szűkebb értelmében legalábbis, ezért elhagyja ennek taglalását (Laskai 1507, XII.F). Az uzsora (usura) tiltásának magyarázata sokszor kapcsolódik a kor egyházának antijudaizmusához. Mohamed tanításának részletesebb tárgyalására az első parancsolat vagy a mennyek országa (regnum caeleste) kapcsán számíthatunk.

c) Nemcsak fogalmi, hanem képi felhasználású tárgyszavak is szerepelnek tárgymutatóinkban. A lelki vakság okait a testi vakságot (caecitas) okozó tényezők, betegségek párhuzamai mutatják be, például a daganat (tumor) a gőg (superbia) bűnét és következményeit jelképezi. A prédikációkban a képvilág megválasztása a legszabadabb – a tematika egészével összehasonlítva –, alkalmat ad természettudományos és történelmi ismeretek közvetítésére, a kompilátorszerző könyvtárának kiaknázására, forrásvidékek (görög, hellenisztikus, római, arab) és műfajok (történetírás, physiologusok, asztrológia, kalendáriumok stb.) keveredésére. Vannak ugyan régi hagyomány által kötött metaforák, exemplumok – pl. a sas (aquila) és János evangelista megfeleltetésében, vagy a farkas-mivolt Saulus-Paulusból kiinduló tárgyalásmódjában –, mégis ez az a tárgyszótípus, amelynek körében a legváltozatosabb, leggazdagabb szépirodalminak tekinthető hagyomány jelenlétére számíthatunk. Mindazonáltal ritka, különleges az a gyűjtemény, amely különválasztja tabularendszerében a jelképként felhasználható tárgyszavakat, Tabula vocalis címmel, megkülönböztetve a Tabula realistól; az előbbi tárgyszavai növények, állatok, természeti jelenségek nevei (Bromyard 1578). Úgy tűnik tehát, hogy a tabulák alkotói egyre körültekintőbben igyekeznek kiszolgálni olvasóik, használóik sokirányú érdeklődését.

A tabulák gazdagsága Amennyiben a vizsgált könyvtípusok esetében elfogadjuk azt a megállapítást, hogy a tabula kísérlet a mű anyagának hozzáférhetővé tételére, és elképzelhetőnek tartjuk azt az olvasási, felhasználási módot, amely kizárólag az alfabetikus tabula tárgyszavaiból indul ki, akkor el kell fogadnunk azt a gondolatot, hogy amely szövegrészre nem vonatkozik tárgyszó a tabulában, az olyan, mintha nem is lenne. Nincs. Miként a könyvtárban sem létezik az a könyv, amelynek katalóguscédulája nincs meg vagy nincs a helyén. Ebben áll a tabula készítőjének felelőssége.

Tételünket két úton vizsgáljuk. Elsőként ritka lehetőséget kínál Antoninus Florentinus Summája két kortárs tabulájának összehasonlítása. A nyomtatott kiadások függelékeként külön kötetben jelenik meg 1485-től Johannes Molitor tabularendszere, amelynek legnagyobb részét a betűrendes tárgymutató foglalja el. Ennek különlegessége rendkívüli gazdagságán túl az a tény, hogy a szerző nevét is ismerhetjük, hiszen általában nem tudhatjuk, hogy vajon a kötet szerzőjével azonos-e a tabula készítője vagy pl. anonim tanítvány. Ezt a terjedelmes és a könyvnyomtatás útján igen elterjedt tabulát összehasonlíthatjuk a vele egyidős kéziratos bécsi segédkönyvvel (ÖNB Cod. Lat. 4130 – exlicitjében 1485-ös dátum), s a terjedelmi különbségen túl megállapíthatjuk, hogy az utóbbi hangsúlyosan a kolostori prédikálás szempontjait tarthatta szem előtt a kiemelt tárgyszavak megválasztásakor. Mind hiányai, mind többletei ezt támasztják alá; Johannes Molitor tárgyszavaihoz képest a kéziratosban nem szerepelnek bizonyos foglalkozásokhoz, tudományokhoz tartozó tárgyszavak, például: színész, kéjhölgy, üstökös, állatöv stb., illetve eretnekségek nevei, pl.: fraticelli, beginae etc. Csak nála szerepelnek viszont alapfokú ismeretekre utaló tárgyszavak, pl. sorszámnevek, szenteltvíz, mise, Miatyánk stb.

Másodszor úgy vizsgálhatjuk felül tételünket, hogy köteteink szövegét végigolvasva a hozzájuk készült középkori, kortárs tabulákat bővítjük. Ennek metódusa a következő:

1. Begépeljük az adatbázisba a kortárs tabulát három, egyenként sorrendbe rendezhető oszlopba, melyek közül az első az eredeti sorrendjét őrzi meg (Azonosító), a második lehetővé teszi bármennyi kötet tárgyszavainak klasszikus latin helyesírás szerinti szoros betűrendbe állítását, a harmadik pedig (Locusok) tulajdonképpen a középkori cédulázó munkamódszerére világít rá.

2. Digitális tabulánkat a Locusok oszlop sorrendjébe állítjuk, és beszédenként kiegészítjük. Példánk Pelbárt Szentháromságról szóló beszédét dolgozza föl; a majuszkulás locus-jelölések (PA …) az eredeti tabulakészítő által kiemelt tárgyszavakat jelzik, a minuszkulásokat a tabula bővítője hozta létre.

Az eredmény: a középkori tárgymutatónál gazdagabb, azonban az egyszerű (digitálisan automatikus) szókonkordanciánál áttekinthetőbb, szakszerű – azaz az idézeteket és a középkori intertextualitás szempontjait szem előtt tartó – keresőrendszer; a középső oszlop szerinti elrendezés tetszőlegesen sok mű azonos tárgyszavai alapján való keresést tesz lehetővé. 3.3. A módszer eredete A nyomtatott prédikációciklusokban megfigyelt tematikus rendszer s az ezt eredményező kompilációs technika több évszázados gyakorlatra tekint vissza. Az egyházi kultúra három komponensének egymásra hatása alakította: a teológiának mint tudománynak a művelése, módszerei, a teológia különböző szintű, mélységű oktatásának gyakorlata és magának a prédikációszerzésnek, a propagatio fidei (a hit terjesztése) eszközének szempontjai.

Richard H. Rouse és Mary A. Rouse kutatásai feltárták a teológiai és egyházjogi irodalom különféle keresőrendszereinek kialakulását (Rouse, Rouse 1982, 201–225). Petrus Lombardus Sententiáit, a Decretum Gratianit, a Glossa ordinariát a keresőrendszerek kialakulása szempontjából vizsgálva megállapítják, hogy ezek a kompilált gyűjtemények az irodalom új fajtáját jelentik, amennyiben nem reflektáló olvasásra szánták őket, hanem hogy speciális információkkal szolgáljanak, elsősorban az anyag elrendezése által, ami később mintegy előfeltétele lesz a keresőrendszerek kialakításának. E gyűjtemények létrejöttének indítéka az iskolák igénye, ahol az oktatás lényegében a szöveghez fűzött kommentárból állt. A domonkos novíciusok tananyagának gerincéhez is a 13. századtól hozzátartozott Petrus Lombardus műve (Frank 1968, 52, 175). A keresett anyag feltalálásának legegyszerűbb eszköze a fejezetcímek listája. A 12. század végi, 13. század eleji Sententia-kéziratok már általánosan elterjedtnek mutatják azokat a technikai újításokat, amelyek a keresést szolgálják: fejléccímek, vörös fejezetcímek, lapszéli hivatkozások az idézett auktorokra, keresztutalások. Hasonló módon tették az oktatás céljaira alkalmassá az egyre bővülő bibliai glosszákat.

Ez utóbbiak használhatóságának azonban éppen a folyamatosan bővülő információtömeg szabott határt. Az iskolákban a formai konvenciók akadályozták egy merőben újfajta elrendezés szükségességének felvetését, így az egy másik területen, a sermoszerkesztés segédeszközeként született meg: ezek a 12. század végétől kezdve az alfabetikus bibliai distinctiogyűjtemények voltak, ősei valamennyi későbbi alfabetikus segédeszköznek, konkordanciáknak, auktorszótáraknak, tárgymutatóknak, florilegiumoknak és exemplumgyűjteményeknek.

A 13. század folyamán a distinctiogyűjtemények tárgyszóanyaga változik: a bővülés eléggé magától értetődő folyamata mellett megfigyelhetők bizonyos tartalmi változások, amelyek arról is vallanak, hogy a gyűjtemények felhasználóinak igényei változtak. A jelképekként kifejthető tárgyszavakat fogalmi jellegű tárgyszavak váltják föl: erények, bűnök, morális toposzok. A 14. században új distinctiogyűjtemények nem keletkeznek; szerepüket az alfabetikus tárgymutatók öröklik (Rouse–Rouse 1974, 28-).

Az alfabetizálás a racionális elrendezéssel szemben, illetve a mellett nem egyszerűen könnyen kezelhető új eszköz volt, hanem új gondolkodásmódnak a manifesztációja: hallgatólagos felismerése annak, hogy a mű használói saját céljaiknak megfelelő racionális rendben kívánják elrendezni a felkínált anyagot, amely rend eltér mind a szerzőétől, mind a többi felhasználóétól (Rouse–Rouse 1982, 212).

Már a 13. században készülnek a hosszabb szövegrészleteket tematikus rendben kigyűjtő excerpták; ezek egy része több szerző alapján kompilál. Az abbreviatiók az egyes műveket a szöveg sorrendjében, artikulusról artikulusra kivonatolják. A legtöbb abbreviatio Aquinói Szent Tamás Summa theologicájának Secunda Secundae részéből készült, valószínűleg morálteológiai tartalma miatt, hiszen ez tartalmazza a bűnökről és erényekről szóló tanítást. Egy 14. század elejéről származó kézirat végén részletes alfabetikus tárgymutató is található (Grabmann 1926, 425-). A 15. század során is számos abbreviatio készült: Giuliano Cesarini megbízásából a Primához és a Secunda Secundaehoz, Heinrich von Gorkum tollából az egész Summához, Dionysius Carthusianustól szintén az egész műhöz. Beosztásában, az anyag elrendezésében, hozzáférhetővé tételének technológiájában valamennyi különbözik egymástól; azt a kérdést azonban Grabmann nem veti föl, hogy ezek a különbségek mutatnak-e valamiféle tökéletesedést, vagy hogy megállapíthatók-e olyan különféle szempontok, amelyek az újabb és újabb kompendiumok készítését szükségessé tették. Bibliografikusan egészen a 20. század elejéig követi a műfaj reprezentánsait.

A beszédminta-gyűjtemények készítésekor is működő kompilációs technikákra a legnagyobb hatással az Aquinói Szent Tamás műveihez készült tabulák lehettek. Grabmann számba veszi a 14. századtól Petrus de Bergamóig a ma is hozzáférhető kéziratokat, és utal a régi könyvtári inventáriumok alapján ismert tabulairodalom gazdagságára is. Noha az egyes típusokat kezdő és záró tárgyszavukkal jelöli meg, két tabula azonosításához, úgy tűnik, ezt nem tartja elégséges bizonyítéknak; az egyes tabulák egymáshoz, illetve a vonatkozó művekhez való viszonyának meghatározásához valószínűleg behatóbb összehasonlításokra lenne szükség.

Az Aquinói Szent Tamás műveihez készült tabulák elődei, mintái: Hugo de Sancto Caro Biblia-konkordanciájától kezdve az alfabetikus Arisztotelész-lexikán, az egyházatyák és korai skolasztikusok alfabetikus mutatóin át a decretalék tabulafüggelékeiig rendelkezésre álltak. Valószínűnek tarthatjuk azonban, hogy a már ki is nyomtatott Tamás-indexek és a folyton rá hivatkozó, az ő rendszerét popularizáló morális-teológiai summák korában a korábbi biblikus és patrisztikai tabulák veszítenek jelentőségükből.

A középkori sermogyűjtemények létrejöttének, jellemzőinek, felhasználásának problémáival átfogó, új koncepción alapuló módszerrel David L. D’Avray foglalkozott (D’Avray 1985). S bár vizsgálatai elsősorban a 13. századi, peciarendszerben sokszorosított gyűjteményekre irányulnak, könyvének tanulságai legnagyobb részükben érvényesek a késő középkorra, az ősnyomtatványok korára is, annál is inkább, hogy egyfelől a prédikációszerzés módszereinek folytonossága nyilvánvaló, s ő az általunk vizsgált jelenségek genezisét mutatja be; másfelől a vizsgált beszédgyűjtemények készítőinek indítékai, céljai szerinte okot adnak arra a feltételezésre, hogy ha már a 13. században feltalálták volna a könyvnyomtatást, akkor ezeket a beszédminta-gyűjteményeket más műfajokhoz képest sokkal nagyobb volumenben kezdték volna el kinyomtatni. Nagy elterjedtségükre ugyanis nem lehetséges más magyarázat, csak hogy a gyűjtemények „végső hallgatósága” (ultime public) – azaz a beszédükre e gyűjteményekből felkészült prédikátorok közönsége – laikusokból áll. Részletesen foglalkozik a skolasztikus irodalom, vagyis az egyetemi teológiai stúdiumok kedvéért és eredményeként keletkező iratok: a Sententia-kommentárok, quaestiók, summák és a prédikációk kapcsolatával, különbségeivel, de leszögezi, hogy a későbbiekben e tekintetben megváltozik a helyzet, a szorosabb kapcsolatok, a kétféle tárgyalásmód közeledése javára. Tehát a forráshasználat módszereit ő is elsősorban szinkrón problémának tekinti, s eleve kizártnak tartja prédikációszerzők esetében a klasszikus szövegek közvetlen használatát.

A 15. századi egyetemeken a nominalizmus ellensúlyozására a realizmus hívei a teológiai irodalom klasszikusaihoz nyúlnak vissza, a patrisztika mellett a 13. századi skolasztikusokhoz, elsősorban Aquinói Szent Tamás műveit használva és tanítva. A 15. század közepétől Kölnben, majd a bécsi egyetemen is a Biblia mellett a Summa Theologiaet tekintik alapszövegnek, de más műveit is kommentálják. A teológia praktikus-pasztorációs orientációjának megfelelően az elemzések alapanyagává lesznek a liturgiában elhangzó szövegek is (Frank 1968, 182–183).

A beszédminta-gyűjtemények tematikus alapon történő kompilációja, illetve tárgymutatók általi feltárhatósága tehát hosszú folyamat eredménye: feltétele volt egyrészt a felhalmozódott tudásanyag speciális szempontok szerint való elrendezése, másrészt az egyes részek különválasztása megfelelő elnevezések, azaz tárgyszavak által. A módszer gyakorlata és hatása az újkorban A gondolkodás és beszéd középkori eredetű rendszerét a legszélesebb körben – és talán éppen ezáltal időben is a legtovább hatva – a prédikáció műfaja örökíthette tovább. Werner Welzig a Tridentinum és kb. 1770 között keletkezett német nyelvű katolikus prédikációgyűjteményeket szempontjainkkal párhuzamos kérdésfelvetés alapján vizsgálva az alfabetikus mutatóknak három típusát állapítja meg (Welzig 1979).

Az általunk vizsgált középkori latin prédikációgyűjteményeket kísérő tabulák legközelebbi rokona a többek között index rerum memorabiliumnak (említésre méltó dolgok jegyzéke) nevezett mutatótípus. E rokonság elsősorban abban áll, hogy ezek a tárgyszavak is éppen olyan sokféle tematikus réteget képviselnek, mint az elemzett késő középkori tárgymutatók. A tanulmány szerzőjének főleg a történeti és mitológiai alakok szerepeltetése s a természettudományos tárgyszavak okoznak meglepetést, sőt majdhogynem megbotránkozást. Ennek oka az lehet, hogy e jelenséget értékelve időben visszafelé nem, hanem csak előre tekint, a polihisztorizmus aufklérista kritikájának irányába.

A magyarázatképpen idézett kortárs megnyilatkozások a középkorban kifejlődött módszer kontinuitását tanúsítják. A természettudományos ismeretek akkor és a 18. században, az utolsó virágkorban is eredetileg nem öncélúan, hanem az illusztrációs anyag részeként szerepelnek, csakúgy, mint a történelmi ismeretek. Így a prédikációkban közölt ismeretanyagnak nincs is sok köze az egyes tudományágak korabeli fejlettségéhez, hiszen a beszédek valamifajta verbális matériaként használják föl, alárendelve az igehirdetés, az erkölcsi tartalmak közvetítése központi céljának. Ezért vesztik el a felidézett történeti ismeretek folyamatszerűségüket, történetiségüket; a történelem a prédikációszerző számára példázatgyűjtemény.

A kompilált beszédminta-gyűjtemények anyaga – elrendezése és regiszteres feltárulkozása – újabb és újabb kompilációra ösztönző forrás (Materialfundus): a 18. század végéig tehát nem törik meg semmilyen lényegi, a szisztémát érintő tekintetben a folyamatosság a középkor óta, noha az idézett teoretikus ekkor már gyökereiben kárhoztatja e hagyományos módszert. Teória és praxis szemben- vagy legalábbis különállása azonban szintén nagy múltra tekint vissza, hiszen a szó gyakorlati értelmében a középkori ars praedicandik célja sem a sermokészítés közvetlen technikájának ismertetése volt.

A régi magyar irodalom kutatója módszeresen Pázmány Péterig követi nyomon e kontinuitás megmutatkozásait. Alapos okunk van azonban feltételezni, hogy az utána következő, „irodalmiság alatti” prédikációtörténetben, esetleg még a romantika forradalmán is túl, sőt – protestáns egyházakban – túl a II. vatikáni zsinaton is továbbél, folyamatos a hagyomány, és a közgondolkodásra tett óriási hatása tetten érhető.

A mai középgeneráció első Csokonai-memoritere – a magántulajdon elutasításának jegyében – Az estve című költemény részlete volt: Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,

Miolta a mienk nevezet elűle.

Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,

Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,

S többet: mert még akkor a had és veszettség

Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Akkor persze nem sejthettük, hogy végső soron Seneca gondolatának és nyelvi leleményének lettünk örökösei. Hogy pontosan milyen úton-módon, természetesen nem tudhatjuk. Érdekes azonban, hogy prédikációs hagyományunkban hogyan, milyen szövegösszefüggésben, vagyis milyen tárgyszó által meghatározottan kerül elő az olyannyira rokonnak érezhető Seneca-idézet. Csokonai szövegében a gyakorlott szem könnyen felfedez tárgyszót: egyrészt a szinonimák közös nevét: per, lárma, had = bellum, illetve ezek ellentétét: béke = pax.

Laskai Osvát Bonaventura neve napjára írott beszédében (Laskai 1499, LV. z5-6) több ponton át foglalkozik a béke feltételeivel. Stabilis pacis materia est paupertas (a szilárd béke alapja a szegénység) cím alatt idézi Senecát, pontosabb helymegjelölés nélkül: „Pacifice viverent homines, si haec duo tollerentur: meum et tuum” (Békében élnének az emberek, ha ettől a kettőtől megszabadulnának: enyém és tied.) Indoklásában Osvát elmagyarázza, hogy a vagyon utáni vágy szembefordítja egymással az embereket. Az ideál természetesen a szerzetesi élet, hiszen: „in omnibus religionibus essentiale votum est paupertas, (…) non dicatis aliquid meum, sed nostrum. Frater enim nihil potest dicere meum, nisi culpam, dicendo: mea culpa.” (minden szerzetesrendben alapvető fogadalom a szegénység; ne modjátok semmire: enyém, hanem: miénk. A barát ugyanis semmire nem mondhatja, hogy enyém, csak a vétekre, mondván: én vétkem.)

A prédikációs hagyomány építi tehát tovább Seneca megfogalmazását a „mienk nevezet” irányában olyan tanulsággá (documentum), amelyről feltételezhetjük, hogy részévé válhatott a legszélesebb körű verbális ismeretanyagnak.

Figyelemre méltó, hogy a közelmúltban Magyarországon két különböző műfajban találkozhattunk az alfabetizálás mint alapvető szerkesztési – vagy éppen dekonstrukciós – elv megjelenésével. Temesi Ferenc Por című kétkötetes szótár-regénye A-tól ZS-ig címszavak és a szócikkeken belüli keresztutalások formájában beszéli el generációk történetét. Földényi F. László Heinrich von Kleistről szóló monográfiájának alcíme: A szavak hálójában. A módszert indokló-magyarázó Előszó előtt a tulajdonképpeni tartalomjegyzék: mintegy százhatvan címszó betűrendes listája. „Enged a lapozgatás, a visszafelé olvasás, a keresztbe-kasul böngészés kísértésének. Hiszen nincs könyv, amelyet lankadatlan, végig egyformán kitartott figyelemmel lehetne olvasni. Hadd kapjon hát szerepet az is, amiről egyébként nem esik szó: az egyet nem értésből fakadó türelmetlen lapozgatás, a figyelmetlenség, az átsiklás a szavak és gondolatok fölött, az időnkénti leküzdhetetlen unalom. Vagy akár a lapok kitépése. Hadd essen szét a könyv. Hiszen az önnön szétesése fölött érzett titkos öröm is beleépült.” (Földényi 1999, 7)

Összegzés: a digitalizáció lehetőségei A középkori konstrukció és dekonstrukció kellő mennyiségű szövegben a digitalizáció segítségével tárható fel. Mind a diakrón, mind a szinkrón jelenségek a szövegek életében akkor térképezhetők fel, ha egyrészt könnyen létrehozhatjuk például a jól körülhatárolható középkori magyarországi Seneca-, Cicero- vagy akár Arisztotelész-korpuszt, s mind anyagát, mind terjedelmét összevethetjük az egyetemessel; másrészt ha virtuális középkori könyvtárunk szinkrón tanulmányozásával szaporíthatjuk, árnyalhatjuk szerzőink kompiláló munkamódszerére vonatkozó megfigyeléseinket. A vizsgált forrásokban eddig a következő kompilációs módszerek alkalmazását figyelhettük meg:

1. Másolás. Bár kimutatása a legegyszerűbb, a mögötte rejlő alkotói, szövegszerkesztői gesztust, a válogatás, a választás műveletét, szempontjait nehéz tetten érni.
2. Citátumtömbök. A kompilálás legszembetűnőbb és legáltalánosabb szabálya az egyes tárgyszavak és felosztásuk alatt összegyűjtött hivatkozott idézetsorok átvétele.
3. Különböző tárgyszavak kifejtésének összeszerkesztése. Az éppen aktuálisnak tartott tárgyszó természete, kifejtési lehetőségeinek terjedelme, kapcsolódási lehetőségei szabják meg, hogy a különböző helyeken feltalálható anyagot hogyan szerkeszti egybe a kompilátor.
4. Elhagyás. Vagy az összeszerkesztés során, vagy egyszerűen a műfaj követelményeihez való alkalmazkodás folytán kerül sor pontok, kifejtések, hivatkozott idézetek elhagyására.
5. Attribúciócsere. Különféle jellegű és korú tévedések eredménye. Oka a többszörös kompiláció, illetve hogy a közvetlenül feltalált hivatkozott idézet egy másik hivatkozott idézet része stb. Szándékosság csak nagy óvatossággal feltételezhető.
6. Önálló kiegészítés. Esetenként nehéz megkülönböztetni a 3. pontban tárgyalt módszertől. Szolgálhatja a tárgyszónak a liturgikus alkalomhoz való kapcsolását, jelentheti új citátumok szerepeltetését, esetleg a „végső” forrás használatával (itt elsősorban a Biblia jöhet szóba), tartalmazhatja az idézettektől eltérő vélemény megfogalmazását. A legritkább esetben jelent valamiféle aktualizálást.

Virtuális könyvtárunk lelke, a középkori kiindulású, ám bővített és adatbázissá szerkesztett tabula-rendszer nemcsak az évszázadokon át tulajdonképpen folytonos prédikációirodalom vizsgálatához jelenthet támpontot, hanem segédeszköz lehet a klasszikus európai és magyar irodalom motívumtörténeti kutatásaihoz is.

Hivatkozások

Antoninus Florentinus (1486–1487) Summa theologica I–IV: Cum Tabula Johannis Molitoris, Nürnberg: Koberger.

• Bán, Imre (1976) A Karthausi Névtelen műveltsége, Budapest: Akadémiai.

• Bromyard, Johannes de (1518) Summa praedicantium, Nürnberg: Stuch.

• Chastel, André (1984) Fabulák, formák, figurák: Válogatott tanulmányok,Budapest: Gondolat.

• Csapodi, Csaba – Csapodiné Gárdonyi Klára (1988, 1993) Bibliotheca Hungarica: Kódexek és nyomtatott könyvek Magyarországon 1526 előtt, Budapest: Akadémiai.

• D’Avray, D. L. (1985) The Preaching of the Friars: Sermons diffused from Paris before 1300, Oxford: Oxford University Press.

• Frank, Isnard Wilhelm (1968) “Hausstudium und Universitätsstudium der Wiener Dominikaner bis 1500” , in Archiv für österreichische Geschichte, 127. kötet, Wien: Österreichische Akademie d. Wissenschaften.

• Földényi F., László (1999) Heinrich von Kliest. A szavak hálójában, Pécs: Jelenkor.

• Friedenthal, Richard (1977) Luther élete és kora, Budapest: Gondolat.

• Grabmann, Martin (1926) “Hilfsmittel des Thomasstudiums aus alter Zeit Abbreviationes, Concordantiae, Tabulae”, in Mittelalterliches Geistesleben, II, München: Max Hueber 424-489.

• Laskai, Osvát (1499) Sermones de sanctis Biga salutis intitulati, Hagenau.

• Laskai, Osvát (1501) Quadragesimale Bigae salutis, Hagenau.

• Laskai, Osvát (1507) Quadragesimale Gemma fidei intitulatum, Hagenau: Gran.

• Madas Edit–Monok István (1998) A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1730-ig, Budapest: Balassi.

• Rainerius de Pisis (1474) Pantheologia, Nürnberg: Koberger.

• Rouse, Richard H.– Rouse, Mary A. (1974) „BiblicaDistinctions in the Thirteenth Century”, in Archives d’histoire doctrinale et littéraire du Moyen Age 40: 28 skk.

• Rouse, Richard H.– Rouse, Mary A. (1982) „Statim invenire – Schools, Preachers and New Attitudes to the Page”, in R. L. Benson (kiad.) Renaissance and Renewal in the Twelfth Century, Oxford: Clarendon 201-225.

• Ruh, Kurt (1981) ,,Deutsche Predigtbücher des Mittelalters”, in Reinitzer, Heimo (kiad.) Beiträge zur Geschichte der Predigt, Hamburg: Wittig 27.

• Sajó Géza–Soltész, Erzsébet (1970) Catalogus incunabulorum, quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur, Budapest: Akadémiai.

• Schütz, Antal (1923) Dogmatika, Budapest: Szent István Társulat.

• Thienemann, Tivadar (1920) „Temesvári Pelbárt német kortársai”, in Egyetemes Philológiai Közlöny 44: 54-61.

• Welzig, Werner (1979) „Vom Nutzen der geistlichen Rede”, in Internationales Archiv für Sozialgeschichte der deutschen Literatur, 4: 1-23.