Lázs Sándor

Egy világi kézirat: a Gyöngyösi Kódex

A tanulmány a következő cikk alapján készült, új kiegészítéseket tartalmaz: Lázs Sándor, A Gyöngyösi Kódex írói és műveltségük, ItK, 111(2007), 421–457. 421-457.

Álomfejtés, sorsvetés, talizmánszövegek és jogi idézetek szerepelnek egyházi tartalmú írások – imádságok, legendák és kanciók – mellett a világi férfiak számára készített, vagy általuk összeállított XV–XVI. század fordulójáról származó magyar nyelvű kódexekben. Csupa hasznos, a mindennapi életet segítő szöveg. Ezek a nagy részben népnyelvű kéziratos könyvek a Magyar Királyságban nem a művelt polgárokhoz, hanem nemes férfiakhoz, vagy egy mezőváros egyetemet járt értelmiségéhez köthetőek. Kéziratos könyveik tartalma – pragmatizmusuk mellett – sok tekintetben átfedést mutat az apácakonventek és a világi asszonyok kézirataival: legendák és magánimádságok találhatóak meg bennük. A legfőbb különbség az, hogy használatuk nem kötődött az ünnepek és a liturgia évente visszatérő rendjéhez, valamint hogy szövegeket nem használták egyházi közösségek előtti felolvasásra.

A ránk maradt hat világi kódex közül kettő Kinizsiné Magyar Benigna tulajdonában volt. A Peer-kódexet egy Simonnak nevezett nemes számára írtak, a Gyöngyösi Kódex pedig egy közösség birtokában volt, ennek összeállításán többen munkálkodtak. Két kéziratos könyv zsoltárfordításai – a Keszthelyi 1522 és a Kulcsár-kódex 1539 – feltehetően világiak számára készültek, azonban a későbbiekben közösségi használatba kerülhettek.

Ez a munka e hat kézirat közül a Gyöngyösi Kódexet vizsgálja, azokat a szövegeket veszi számba, amelyek egyházi jellegük ellenére világi használatot szolgáltak.

Világi férfiak kéziratos könyve a XV–XVI. század fordulójáról

A Gyöngyösi Kódex nyolc kéz munkája, ennyien jegyeztek bele különféle egyházi és világi szövegeket. Mindezek ismeretében azt gondolhatnánk, hogy – mint annyi más magyar kézirat esetében – hosszabb idő alatt szabadon gyarapodó kódexszel van dolgunk. Ez bizonyos értelemben igaz is, ám nem a szokásos, hosszú időszak során állandóan bővülő korpusszal állunk szemben, hanem egy kisebb közösség viszonylag rövid idő alatt lejegyzett írásaival.

Mindegyik scriptor azt jegyezte le az ívfüzetekbe, ami pillanatnyilag fontos, hasznos volt számára, a kódex nem mutat semmiféle szerkesztői szándékot. A kézirat legnagyobb része Pál bíró munkája, az általa írt három fasciculus az ő, főként jogi és vallásos érdeklődéséről tanúskodik, a többi kéz figyelme megoszlik a világi és az egyházi témák között. A Gyöngyösi Kódex abban a tekintetben unikum, és tér el a XVI. század elejének magyar kézirataitól, hogy egy – feltehetően zárt – közösség érdeklődését és műveltségét mutatja be egy viszonylag rövid időszakon belül.

A ma Gyöngyösi Kódexnek nevezett kéziratot négy – 1851 óta az MTA Kézirattárában őrzött – XV. századi nyomtatvánnyal kötötték egybe:

1.) Johannes de Turrecremata, Meditationes, Roma, 1498 (jelzete: Inc. 358).

2.) Hugo de Sancto Caro, Expositio missae cum aliis tractatibus [Nürnberg, 1494–1495] (jelzete: Inc. 357).

3.) Jacobus Philippus Bergomensis, Confessionale, Venezia [1490–1491] (jelzete: Inc. 356).

4.) Summa poenitentiae, [Poenitas cito, Nürnberg, 1490–1491] (jelzete: Inc.359).

A négy inkunábulum mindegyike teológiai mű, kettő közülük gyónási segédkönyv. Részben e nyomtatványok alapján Timár Kálmán és Gerézdi Rabán azt feltételezte, hogy a kézirat egyházi környezetből került ki (Timár 1924, 52 skk; Gerézdi 1962, 148). Ezt a vélekedést tovább erősíthette az, hogy a Nyelvemléktár múlt századi kiadása (Volf 1874, 239–262) nem tartalmazta a latin nyelvű szövegeket, tehát azokat a világi írásokat, az álomfejtést, a sorsvetést, a grammatikai és jogi feljegyzéseket, amelyek módosíthatták volna ezt az elképzelést. Timár Kálmán megfontolásai nyomán – valamint a kódexben lévő imasorozat szöveghagyománya alapján – magam is a somlóvásárhelyi premontrei kolostor kancelláriájához kötöm a kéziratot, azonban azt kizárom, hogy egyházi, kolostori használatra szánták volna (Lázs 2007, 421–457).

A kódexet Horváth Cyrill, Horváth János és Tarnai Andor az egyik scriptor – Pál bíró – és a Mátyás-ének miatt világi eredetűnek tartották (Horváth C. 1895, 270; Horváth J. 1931, 145; Tarnai 1984, 210), de ezeket az érveket nem fogadták el egyértelmű bizonyítéknak (Dömötör 2001, 15).

A Gyöngyösi Kódex modern kiadása már tartalmazza a latin nyelvű szövegeket, lehetőséget teremt arra, hogy a tulajdonos, pontosabban a tulajdonosok műveltségét megvizsgáljuk és ezzel a kézirat keletkezésének körülményeire következtessünk. A kiadás gondozója arra is felhívta a figyelmet, hogy a nyomtatványokba a kézirat scriptora, aki magát Pál bíróként említi hitvallásában, bejegyzéseket írt (Dömötör 2001, 28). A marginálisok vizsgálata nemcsak a scriptor érdeklődésére vet fényt, hanem a nyomtatványok, valamint a hozzá kötött kézirat használatára is.

A vizsgálatok kiindulásaként nézzük át a kódex latin szövegeit, kapcsolódnak-e a kézirathoz kötött nyomtatványokhoz!

A Gyöngyösi Kódex latin szövegei és forrásai

Pál bíró a kereskedők csalárdságairól készített latin feljegyzést (20v:8–23), amely a vevő becsapásának módozatait tartalmazza, definiálja a különböző eseteket. Ez a felsorolás erősen elüt a kódex tartalmától, kifejezetten joginak tekinthető szöveg ugyanis a Decretum Gratiani két questióján kívül (c. 9. Causa VIII. Quest. I. és c. 115. Causa I. Quest. I) nincs a kéziratban, az a két citátum is a klérusra vonatkozik (Pál bíró keze, 35v:7–15). Ezzel szemben a Fraudem facere solent mercatores a mérőeszközökkel való csalás precedenseinek felsorolása világi érdeklődésre mutat. Hogyan értelmezhető ez a figyelem a világi bűnök iránt, ha a kézirat különösen sok katekétikus felsorolást tartalmaz, mint a kilenc idegen bűn, a Szentlélek elleni bűnök, a négy égbekiáltó bűn, amelyekhez a Szentlélek hét ajándéka mellett a nyolc boldogság felsorolása is társul? A szövegek forrását sem ismertük eddig, amelyet most a Discipulusnak is nevezett domonkos szerzetesnek, Johannes Heroltnak (1380–1468) katekétikus prédikációiban megtaláltam. A forrás különös színezetet ad Pál bíró jegyzeteinek.

A középkori világi jogot csupán vékony határ választotta el az egyházi moráltól. Pál bírónak a csalásról szóló írása Johannes Herolt 82. prédikációjának részlete. A két szöveget párhuzamosan közlöm, a Gyöngyösi Kódexét Madas Edit átírásában.

Primo cum quis habet diuersa pondera, sic quod vendit ad minus et emit ad maius. Secundo cum habet mensuram iustam et pondus iustum: sed scienter male mensurat: ut caupones, qui mensuram replent cum spuma: etiam institores qui digitum libre supponunt: similiter pannicide qui cum pollice retrabunt vnam. Tercio quando quis habet iustam libram vel mensuram: sed facit ut res ponderosior sit tempore venditionis: ut qui lanam spergit [!] aqua vel piper ad cellarium portat vel vinum aqua miscet Item qui vitiosam et defectuosam rem vendunt pro bona: et sic decipiunt proximos. Item qui emunt rapinam vel furtum tenentur restituere vel etiam quocunque modo quis iiusre lucratur scienter peccat mortaliter. Johannes Herolt, Sermo 82

Fraudem facere solent mercatores primo cum quis habet diuersa pondera maiora et minora et vendit cum minora et emit cum maiora Secu[n]do fit fraus cum quis habet iustam mensuram et iustum pondus sed male tamen cum illis mensurant uel ponderant Tercio fit fraus cum quis procurat res quam ad pondus debet vendere sit ponderiosior Item qui locant pecora ad colles ut appareant maiora Item qui vinum in cellerio locant ad alta loca ut sic decipiant proximos Item qui obscurant loca ut sic pomum melius appareat bonum Item qui madidant lanam linum sericum crocum piper ut ponderiosior sit et sic decipiunt proximos Pál bíró, Gyöngyösi Kódex, 20v:7–22

Pál bíró önálló szövegnek tekintette a De septem generibus divitum című prédikációnak a csalárd meggazdagodásról szóló szakaszából kiemelt részt. Címet is adott a Herolt-beszédből kiválasztott és kibővített szakasznak, amely a csalás precedenseit és így a csalás meghatározását taglalja.

A német domonkos szerzetes művei rendkívül népszerű olvasmánynak számítottak, beszédei már 1500 előtt számtalanszor megjelentek, így természetes, hogy ismert volt a Magyar Királyságban is; könyvtáraink a Sermones Discipuli de tempore et de sanctis különböző kiadásainak 38 ősnyomtatvány-példányát őrzik (Sajó–Soltész 1970, 1653–1670). A prédikációgyűjtemény azonban nemcsak kegyes olvasmányként szolgált, hanem – ahogy meg lehet ítélni – a bűnjegyzékeit, amelyeket a domonkos szerzetes számos példával is kiegészített, jogi esetek értelmezésénél is használták.

A Gyöngyösi Kódex jelentős részét teszik ki Pál bíró latin nyelvű katekétikai feljegyzései. Ezek is kivonatok, mindegyiket önálló címmel látta el: De novem peccatis alienis (15r:1–16v:24), Peccata in Spiritum Sanctum (17r:1–30), Quator peccata clamantia in caelum (17v:1–24), De septem donis Spiritus Sancti (18r:1–20v:6), De octo beatitudinibus (28r:1–28v:24). Ugyanebbe a körbe tartozik még a hatodik kéz írásában ránk maradt Modus confitendi (31r:1–32r:30) is. Azon a jogon tartozik ebbe a körbe, hogy a gyónási tükör felsorolja a Tíz parancsolatot és a hét főbűnt. Ez a szakasz azonban már elüt az eddigi katekétikai írásoktól, legalábbis annyiban, hogy csak címében és alcímeiben latin nyelvű.

A ránk maradt magyar kódexekben kevés bűnlajstromot találunk, lejegyzésük célja is más lehetett, mint a Gyöngyösi Kódexben található listáké. A legteljesebb a Nagyszombati Kódexé, azt követi a Nádor-kódexé, ezek az apácák nevelését és oktatását szolgálták. Meglehetősen hiányos a világi használatra készült Peer-kódexben, pontosabban ma már annak töredékében (Volf 1874, VIII–IX) hagyományozott szöveg (Vargha 1914, 36–42).

A Pál bíró összegyűjtötte katekétikai szövegek nem azonosak magyar nyelvű kódexekben lévőkkel, hosszabb, skolasztikus felosztású traktátusok kivonatának tűnnek föl. Logikus volna annak feltételezése, hogy forrásául azok a könyvek szolgáltak, amelyekkel a kódex egybe volt kötve, hiszen Hugo de Sancto Caro Expositio missae cum aliis tractatibusában megtalálható a Miatyánk, a nyolc boldogság, a négy égbekiáltó és a hét főbűn leírása és magyarázata. A bűnök leírása a kolligátum másik darabjában a Poenitas citoban szintén olvasható, azonban az ottani latin szövegek nem egyeznek a Gyöngyösi Kódex jegyzékeivel.

A forrás – akárcsak a Fraudem facere solent mercatores – ismét Johannes Herolt prédikációgyűjteménye, innen származik a kilenc idegen bűnről (sermo 144–145), a Szentlélek hét ajándékáról szóló tanítás (sermo 73), valamint az özvegyek regulája (sermo 117) címen ismert írás. A bűnjegyzékek általában szűkszavúak, egyszerű felsorolások, forrásuk felfedése ezért nehézkes. Esetünkben a szövegazonosításhoz az nyújt segítséget, hogy a prédikációk példákkal – Verbi gratia – magyarázzák is az egyes elkövetési módokat. Ilyen a kilenc idegen bűn leírása:

De novem peccatis alienis. Ab alienis parce seruo tuo, Ps. 18. Ubi sciendum quod novem sunt peccata aliena, quorum si peccator in uno in morte deprehensus fuerit, sic damnatur sicut propter peccatum propium. Quorum primum est iussio, scilicet quando quis iubet alterum peccare. Verbi gratia. Sicut dominus qui iubet famulum, vel pater qui iubet filium et domina que iubet famulam hec facere que sunt contra charitatem Dei et proximi, sicut rustici qui iubent famulos suos damna inferre proximis cum pecoribus suis in graminibus vel segetibus, vel etiam domina que iubet ancillam ad pratum alterius ire et ibi gramina recipere, quod tamen cognoscit esse contra voluntatem illius cuius est pratum. Et si non nisi unum pannum plenum graminibus ancilla ex iussu domine recepisset, domina obligaretur ad satisfactionem. Item mechanici qui iubent suos famulos infideliter laborare sua artificia; sive pannifices qui iubent pannos nimis excessive laniare, distendere, sive extrahere. Et caupones qui iubent familiam suam mensuras cum vino non debite explere. Similiter sartores, sutores et pistores, qui iubent servos suos infideliter laborare, et parentes qui iubent filios et filias chorizare, et sic de aliis, quia quidquid iussisti quod est contra charitatem Dei et proximi in isto reus es et damnaberis cum illis qui hoc perpetraverunt ex iussu tuo. Unde Sap. 18. Simili pena servus cum domino afflictus est. Sed queritur utrum etiam tales teneantur ad restitutionem? Respondetur quod sic quando quis probabiliter credit secutam esse rei ablationem vel damnum vel nomine suo factum postea ratum habuit, alias non. Secundum peccatum alienum est consilium. Quicunque ergo alteri malum consuluit sive suo inferiori sive suo superiori, siue pari, vel cuicunque alii damnabitur cum illo qui opere perficit. Unde peccant mali conciliarii dominorum qui suadent guerras, rapinas et exactiones, vel alii qui suadent fornicationes, vel furta et huiusmodi. Similiter quicunque dat consilium unde damnum proximis infert, ut nova telonea instituere vel antiqua augmentare vel etiam exactiones et census pauperum aggravare. Item qui in magnis civitatibus dant consilia ad novas institutiones ad damnum pauperum et communitatis, tales rei erunt omnium illorum peccatorum que ex consilio eorum perpetrata sunt vel in posterum perpetrabuntur, et eorum pena accidentalis semper augmentabitur usque ad novissimum diem si sic decedunt... Johannes Herolt, Sermo 144.

[15r:1] De nouem peccatis alienis. Primum est Iussio quando quis iubet alterum peccare Sicut dominus qui iubet famulum uel pater qui filium et domina que iubet famulam hec facere que sunt contra caritatem dei et proximi sicut rustici qui iubent famulos suos damna inferre proximis cum peccoribus suis in graminibus et segetibus uel eciam domina qui iubet ancillam ad pratum alterius ire et ibi gramina recipere quod tamen cognoscit contra voluntatem illius cuius est pratum. Item Mechanici qui iubent famulos suos infideliter Laborare sua artiffica sicut panniffices qui iubent pannos nimis excessiue laniare distendere sive extrahere Item Caupones qui Iubent familiam suam mensuras cum vino non debite replere. Item Sartores suttores et pistores qui Iubent seruos suos infideliter laborare Item parentes qui Iubent filios et filias corizare Secundum peccatum est Consilium Item qui suadent generas [!] rapinas et exacciones Similiter qui suadent noua thelonia instituere uel censuoras [!] pauperum augmentare Item qui in magnis ciuitatibus dant consilia ad nouas instituciones ad damnum pauperum ǀǀ [15v] Pál bíró, Gyöngyösi Kódex, 15r:1-25

A Gyöngyösi Kódex Herolt prédikációja alapján készült jegyzetében az első idegen bűn másnak bűnös dolgot parancsolni (iussio). A hosszú idézet jól mutatja, hogy Pál bíró ezt a szakaszt szinte teljes egészében lemásolta, viszont a második idegen bűnről (consilium) szóló részt már csak jegyzetelte, csupán három pontot írt le. Ez a definíciókra és precedensleírásokra törekvő kivonatolás lesz jellemző további munkájára; nemcsak a De nouem pecatis alienis szövegét preparálta ezen a módon, hanem az összes többi latin nyelvű feljegyzését így készítette el.

Pál bíró kiválogatta azokat a részleteket, amelyek számára hasznosnak és használhatónak tűntek, de elhagyta a feleslegesnek ítélteket. Különösen jól követhető a módszere a félbe maradt jegyzetelésű özvegyek reguláján. A Regula viduarum cím újfent Pál bírótól származik, Herolt csak ennyit írt a prédikáció fölé: De viduis (sermo 116). Úgy tűnik, Pál bíró az özvegyek életszabályait akarta összeállítani, természetesen a kor erkölcsi elvárásainak szellemében, de nem feltétlen minden egyházi elvárást írt volna elő. Kivonatából kihagyta a bevezető mondatot, amely a részlet ideológiai alapvetése: Sciendum, quod vita vidue vt sit ei meritoria et Cristo dedicata. Pál bíró a folytatásban is hasonlóan járt el.

Primum est ut vere vidue discant domos regere sibi commissas. Apost. I. Thi. 5. Si qua autem vidua filios aut nepotes habet, discat primum domum suam regere est enim acceptum coram deo. Quia ad viduas spectat familiam habere deuotam et honestam magis quam aliis hominibus. Et ad hoc debent familiam suam verbo et exemplo informare et monere: ut scilicet ecclesiam frequentent: missas et predicationes audiant: ut confiteantur et communicent tempore pasce: ut Deum in verbis et factis pre oculis semper habeant: ut sint humiles et casti: misericordes et obedientes et sic de aliis. Et sic informando eos multum merentur: quia zelus animarum est maximum sacrificium. Unde Augustinus Quidquid in aliis edificas docendo exhortando omnia tua facis. Et de bono exemplo quod prebent suis Deus honoratur et ipsi subditi emendantur et iam ipse vidue per se in hoc multum merentur. Vnde Cesarius in epistola Quantis exemplum vere humilitatatis et perfecte charitatis ostenderis: cum tantis et pro tantis eterna premia possidebis. Vnde Arist. ii. Eth. Optimus est ille qui non vtitur bonitate ad se solum: sed etiam as alios. Quicquid enim ipsi subditi postmodum boni faciunt ipsa vidua particeps erit. Vnde Cesarius in epistola Benedicta anima illa cuius humilitas alterius confundit superbiam cuius patientia proximi extinguit inuidiam. Johannes Herolt, Sermo 116.

[29r] Regula Viduarum primum est ut vere vidue discant domos regere et familiam verbo et exemplo informare ut deum in verbis et factis pre oculis semper habeant: augustinus Quidquid in alÿs edificas docendo exhortando omnia tua facis: et de bono exemplo quod prebent suis deus honoratur et ipsi subditi emendantur: Cesarius: Quantis exemplum vere humilitatais et perfecte charitatis ostenderis cum tantis et pro tantis omnia premia possidebis. Idem: benedicta anima illius cuius humilitas alterius confundit superbiam: cuius paciencia proximi extinguit invidiam. Pál bíró, Gyöngyösi Kódex, 29r:1–13.

Pál bíró tömörítette Herolt szövegét. Jóllehet, nem formálta világi jellegűre reguláját, mégis kihagyta az olyan egyértelmű előírásokat, mint a prédikáció- és a misehallgatás, valamint az áldozás kötelezettsége. Feltűnő az egyetlen változtatás is, az aeterna praemia kifejezés jelzőjének kicserélése omniára.

Pál bíró pont azokat a mondatokat hagyta el, amelyek a világi özvegyek méltóságát, értékét emelték ki. Nehéz legyőzni azt a benyomást, hogy a nőket nem becsülte sokra, feladataikat látta csak fontosnak. Nőszemléletét – amelynek megítélésében mai világlátásunk is közrejátszik – nem lehet számon kérni, nézetei megfelelhettek környezete elvárásainak.

Jegyzetelésére jellemző, hogy bár a legtöbb esetben elhagyta az eredeti szöveg szentírásra és patrisztikus szerzőkre való hivatkozásait, ebben a regulának nevezett textusban többet megőrzött, nyilvánvalóan az összeállítás céljának, az özvegyasszonyok vallásos életvitelének meghatározása szellemében. Ugyanezt figyelhetjük meg a Septem donis Spiritus Sancti kivonatában, ahol az eredeti szöveghez képest ugyan rövidítve, de megtartotta a bibliai idézeteket.

Pál bíró az eredeti szöveget ritkán bővítette ki. Ezért is gyanítható, hogy a négy égbekiáltó bűn leírása a Gyöngyösi Kódexben nem Johannes Herolt 104. a De his, qui acquirunt res iniuste című, pünkösd utáni nyolcadik vasárnapra írt beszédéből származik. Az összehasonlítás ez esetben egyfajta ellenpróba.

Dicitur enim peccatum clamare ad Deum quod ex sua enormitate Deum prouocat ad vindictam et talia peccata sunt quattuor. Primum est oppressio innocentum et viduarum et pupillorum. Exod. 2. Ascendit vox filiorum israel ad dominum etc. Ergo summe cauendum est cuilibet ne pupillos orphanos et viduas innocenter opprimat : vele is aliquam iniuriam faciat. Secundum est peccatum sodomiticum. vnde Gen. 18. Clamor Sodomorum et Gomorreorum multiplicatus est. Tercium est detentio et defraudatio mercedis mercenariorum. Iacobi vlti. Ecce merces operariorum vestrorum qui fraudata est a vobis clamat : et clamor eius introiuit in aures domini sabaoth. Quartum est homicidium proximi. vnde Gen. 4. dixit dominus ad Cain. Ecce vox sanguinis fratris tui Abel clamat ad me de terra. Sic Deus potest dicere ad quemlibet homicidam. Ecce vox sanguinis innocenter a te fusi clamat ad me de terra : et requirit vindictam super te. Johannes Herolt, Sermo 104.

[17v] Quatuor peccata clamancia in celum extremum reus erit peccati in spiritum sanctum primum est oppressio innocentum et viduarum et pupillorum Secundum peccatum est sodomicum et sit multis modis primo modo dicitur mollicies Appostollus neque fornicarÿ neque idolis servientes neque adulterÿ neque molles neque masculinorum concubitores regnum dei possidebunt Aliomodo contingit fieri per concubitum ad rem alterius specieÿ id est cum Iumentis Leuitici XX qui cum Iumento et pecore coierit morte moriatur pecus quoque occidite Mulier que succubuerit cuilibet Iumento simul interficiatur cum eo Tercio modo fit per concubitum ad indebitum sexum id est masculi ad masculum uel femina ad feminam Quarto modo si non seruetur vsus naturalis cum vir modo bestiali coÿerit cum muliere uel Mulier supergressa viro abuttitur Tercium est detencio et defraudatio mercedis mercenariorum Quartum est homicidium uel effusio sanguinis Pál bíró, Gyöngyösi Kódex, 17v:1–23

A szöveg nyilvánvalóan nem Herolt beszédének kivonata. A bűnjegyzék négy alappontja szinte azonos szövegű, de ez a bűnlajstromok tulajdonsága, nincs lehetőség az egyes esetek elnevezésének változtatására. A bevezető mondatban a szokásos preambulumokhoz képest mégis két jelentős eltérés van. Az első, hogy a vétkes a Szentlélek ellen cselekszik, nem Isten ellen. A másik, hogy a megszokott peccatort (’bűnös’) itt a reus (’vádlott’, mindenki, akinek a törvényszékkel dolga van’) helyettesíti, amely inkább a jogi nyelvben használt fogalom. A római jog terminus technikusát – általános hétköznapi jelentése mellett – a kánon- és a világi jog is használta bűnös értelemben. Hogy egy példát is hozzak, az erdélyi szászok jogkönyvének római jogot idéző kitétele így hangzik, hogy a vádlottat a nyelvi nehézségek elkerülésére ott kell kihallgatni, ubi domicilium reus habet (Moldt 2009, 226).

Pál bíró szokatlan részletességgel írja le a szodómia eseteit, amelyek Herolt bűnlajstromából teljességgel hiányoznak. Más esetben sem fordult elő, hogy Pál bíró a kivonatolásánál változtatott volna a szövegen, vagy bővítette volna azt. Azt kell gondolnunk, hogy a magyar scriptor nem csupán a német domonkos sermo-gyűjteményére hagyatkozott, más forrásokból is tájékozódott. Ezt a feltételezést az is támogatja, hogy – akárcsak a négy égbe kiáltó bűn esetében – egy másik szöveg is a vétkeket a Szentlélek elleni cselekedetnek tartja: Peccata in spiritum sanctum (17r:1–30).

A bűnjegyzékek egyházi szövegek, egy szavas bűnfelsorolások magyarázatok nélkül (V. ö. Nagyszombati 361:8–366:10 és Nádor-kódex 345r:6–348r:6). Azt mutatják meg a katekézist tanulóknak, melyek azok a tulajdonságok, amelyek bűnre vezetnek, melyek azok a vétkek, amelyeket meg kell gyónniuk. Pál bíró kivonataiban ezzel szemben definiált és jogi eseteket, példákat írt le, amelyeket egy-egy ügy megítélésekor használhattak.

A kódex latin nyelvű bűnjegyzékeinek vizsgálata után nézzük meg, hogy a kézirathoz kötött könyvek támogatják-e a feltételezést, hogy a kolligátumot jogi ügyekhez használták.

Egyházi előírások mint jogforrások

A középkor végi Magyar Királyságban nem létezett a késő középkorban általánosan elfogadott tételes joggyűjtemény. Minden oppidum a saját városjoga szerint élt, választott bírája esküdtjeinek társaságában a helyi szokásjognak megfelelően ítélkezett (Fügedi [1981], 280), jóllehet sok civitas átvette a budai törvénykönyvet. A fenti helyhez azonban abban nem találunk párhuzamot, mert a budai jogkönyv egy artikulusban emlegeti ugyan a csalárd kereskedőt, de nem részletezi az elkövetés módozatait, a hangsúly a büntetésen van (Das Ofener Stadrecht, articulus 436).

De mi igazolhatja, hogy valóban jogi aktushoz használták Gyöngyösi Kódex latin nyelvű jegyzeteit? A kódex ősnyomtatvány-kolligátumának egyik darabjába, a XV. század végének közkedvelt gyónási segédkönyvébe, a kortárs ágostonos szerzetes Jacobus Philippus Bergomensis (Philippus de Bergamo, 1434–1520) Confessionaléjába Pál bíró és társai – még két másik kéz is írt marginálisokat a könyvbe – sűrűn jegyzeteltek. Nem egyházi vagy a kolostori vétkek, hanem leginkább világi, gazdasági bűnök foglalkoztatták őket.

Pál bíró érdeklődése nem múló kíváncsiság volt, amikor a kódexben kivonatolta Herolt prédikációjának precedensét a kereskedők csalárdságairól. A Confessionaléban ugyanis megjelölte és jegyzetelte a mérőeszközökkel való csalást és annak büntetését: Si publicas mensuras et pondera falsificauit. ad restitutionem damnorum tenetur. Et pro penitentia falsi deberentur sibi ieiunium xxx. dierum in pane et aqua – és emellé írta: iudex (xxxii. v). Több esetben is jegyzetet tett a különféle bűnök leírása mellé aszerint, hogy azokat a mercator, a venditor, vagy netán az emtor [recte: emptor] követheti el. [„Si arma offensibilia aut venena vendidit vel dedit his quos sciebat abusuros mortale peccatum. Et peccata que inde subsecuta fuerunt eidem ascribuntur.” xxxi. v; „Si ipse mercator cum alijs mercatoribus conuenit vt solus pro oibus venderet illicitum vtiquam fuit.” xxxi. v.; „Si vendidit vinum limphatum per puro pannum unius generis pro alio carnes est vnius generis pro alia et huius, mortale peccatum, et satisfacere aut errogare tantumdem tenetur.” xxxi. r.; Si finxit emere granum vel vinum carius consueto: vt suo precium accresceret maxima fallacia dicenda est et magna dignus est penitentia. xxxii. v; Si diebus festiuis emendo vel vendendo aut scribendo et aluid quidpiam faciendo lucratus est sine magna necessitate turpe lucrum fuit. xxxiii. r.; Si aliquando impediuit ne frumentum vel alias merces in aliqua terra venirent, vt ipse carius vendere posset, mortale peccatum. xxxv. r.] Az itt felsorolt vétkek mindegyike az adásvétellel függ össze, és az esett bele, aki nem tudott ellenállni a hét főbűn egyikének, a kapzsiságnak.

A kereskedelmi joggal kapcsolatos kifejezéseket is gyakran értelmezett Pál bíró. A Si fraudauit iustas gabellas et pedagia portando merces hinc et inde furti reus est artikulus útvám szavát magyarázta: pedagia dicuntur, que dantur a transuentibus in locum constitu[m] a principe: debent dare salarium conductum (xxxviii. v). Másutt a kötelmi jog egy helyét értelmezte, amikor a tartozás megfizetéséről szóló questióban a mentesség kifejezést kommentálta: emunitorias id est libertatis (xxxv. r). Egy lappal korábban Pál bíró szintén jogi magyarázattal szolgált: represalias id est per potestates siue judices damnificando non illum sed alium qui sibi damnum fecit (xxxiv. v). [„Si aliquid per represalias illicitas ab alio XXXXX a suo debitore exegit male fecit.” (xxxiv. v)]

A Confessionaléba jegyzetelő másik két – Pál bíróéval egykorú – kéz is olyan megjegyzéseket fűzött néhány artikulushoz, amelyek nem a gyóntató pap munkájával függnek össze. Az egyik – meglehetősen gyakorlatlan – scriptor ahhoz a bekezdéshez [„Si monetam rasit vel tonsit aut alia malitia diminuit videlicet aliquam particulam auri vel argenti cum aqua ex moneta detrahendo vltra mortale [peccatum] tenetur” (xxxi. r)], amely a pénzérmék körülnyíróit halálos bűnnel vádolja, különféle pénznemeket sorolt föl: Moneta regalia denarius obulus (xxxi. r). A regalia olvasat kétséges lehet ugyan, de a Jagelló-korban Magyarországon ez a két kisebb értékű ezüstpénz volt forgalomban; II. Ulászló pénzei aranytallér, aranyforint, tallérveret, garas, dénar, obulus volt (Huszár 1958, 105–116). A kézirat keletkezésének helyéhez szolgál adalékul, hogy a scriptor nem ismerte a pfenig szót, amelyet Budán a dénar helyett a német ajkú polgárok használtak (Das Ofener Stadrecht, a 218).

Pál bíró több helyen értelmezte a Jacobus Philippus Bergomensis artikulusaiban található kifejezéseket. A hajótörésben, a tűzvészben és egyéb esetekben hátrahagyott tárgyak tulajdonjogáról szóló rész mellett a naufragium id est nauis fractio (xviii. r). A követekkel foglalkozó szakasz mellett a latin kifejezést világította meg: ambasiator id est legatus arduis negociis (xxxv. r).

A többi bejegyzés már csak foglalkozásokat említ az egyes bűnöket meghatározó részek mellett: a hivalkodó katonát [„Si vltra statum gradiumquem suum tenuit canes. aves. equos barchas seruos et ancillas ad pompam grauiter peccauit” (xxxvi. r)], a börtönőrt (custos carceris – xxxiiii. r), a kertet a vad űzése közben feldúló vadászt (venator – xxxxv. r), a bért nem fizető gazda mellett pedig a munkásokat (de operarys – xxxii. v). A kockázás, azaz a tiltott szerencsejáték bűnébe a kocsmázó, azaz a hospes tabernarius eshet (xxxiii. v). A hagyományokat nem követő mesteremberek vétkére példaként a szabót és a cipészt hozta föl (sartor surtor – xxxi. v). Ehhez a helyhez kapcsolható Pál bíró jegyzete, amely a kilenc idegen bűn első vétke, a gonoszra való parancsolás (Nagyszombati Kódex 365:18) precedensei közé kivonatolta a szabók és cipészek vétkeit.

A felsorolt utalások párhuzamos törvényhelyeit megtaláljuk a budai jogkönyvekben. Az előbb csak homályos jegyzetnek látszó sartor, surtor bejegyzés rögvest értelmet nyer, ha az e mesterségekre vonatkozó cikkelyeket vizsgáljuk Buda városának jogkönyveiben. A szabóknak tilos idegen anyagból készíteniük a ruházatot, a zekekészítőknek meg nem szabad finom, fényes vásznat, selymet felhasználniuk. [Das Ofener Stadrecht, artikulus 136: „in yren werchsteten nichts versneiden, dan allain toch, das do gemacht vnd geworcht ist von wüllen vnd leinen, das do zw deutschem dirdumdey, vnd zu Vungrisch bubo genant ist, pey verlust aller derr güeterr, dy er widerr handeln wurt, vnd dem Richterr dy puess.” Valamint artikulus 137: „Dy Jopner, dy Joppenn machen, Sunder von tzetterr vnd von tzetter vnd von seydenn vnd des gleichen süllen sy nicht machen pey verlust der selbigen Joppen vnd dem Richterr sein puess.”] Ugyanitt említtetik a varga is, akit ez esetben nem a divatozástól tiltanak, hanem abban akarnak megakadályozni az előírások, hogy rosszul kikészített bőrt sózzon a vevőre [Das Ofener Stadrecht, artikulus 128: „Dy maister schuesterr sullen dy schuech arbaitten vnd machen aus wol gewürchtem vnd dar zu recht vnd woll aus peraittem lederr.”]. A kockajátékot elítélő cikkely mellett Pál bíró a kocsmázót említi, a Budai jogkönyv magát a kocsmárost nevezi meg az egyik bűnösnek, hiszen ő engedte meg a tiltott játékot. Büntetése nem is marad el [Das Ofener Stadrecht, artikulus 190: „Man schol nicht gestathen, daß man kainerlay vnfur mit wurfeln treibt yn der stadt. Thut das eyn hand wercher, den schol man pußen In den peutel, Als oft er pegriffen werd, vmmb I margk. … Auch eyn itczlicher wirt, der das würfel spil gestat In seynem hauß, der verfelt III markg dem gericht.”]. Ugyanígy szól egy cikkely a bért ki nem fizető gazdáról is: a bíró adja ki helyette a napszámot, majd bírsággal együtt hajtja be rajta azt. [Das Ofener Stadrecht, artikulus 368: „Ap ymant den tag lonern iren taglon ver czug ader vor hilt vnnd nicht den selbin tag czalit, So sol der richter vonn seyneß ampets wegen dy arbeyter peczalen Vnnd schol von Dem, dem man hath gearbait, seine pfennigwider nemen Vnnd dar czu also manich stundt er eynen arbeitter peczalt, Also offt schol er nemen eyn firdung czu pueß.” (A pfennig a magyarban használt denariusnak felel meg.)]

Családjogi vonatkozásokra is akad példa. Az egyik marginális rokonsági viszonyt magyaráz: nurus vxoris filij uel iuuencula, socer pater uxoris (xix. r); rokonsági fokok pontos ismerete a középkori házassági jogban játszott igen fontos szerepet (Balogh 212–217). Az egyik artikulus – a kötéskor megsérült – marginálisa az árvák gyámjának visszaéléséről beszél: tutor pupillorum fecit usuram ex rebus in usora ad … per mortuum patrem. [A jegyzet hiányos, a margóból az incunabulum újrakötésekor levágtak az írásból egy darabot. A hely, amihez a marginális íródott: si similiter talis exigisset vsuras ex contractibus vsurarijs a p[…] pupillorumfactis tenetur ipse restitutionem si illi nolent. (xxi. v)] A Budai jogkönyv számos esetben foglalkozik az árvák helyzetével, vagyonuk gondozásával – a gyám kijelölése és felügyelete a város vezetésének gondja [Das Ofener Stadrecht, artikulus 295: „Man schol Von deß Rotes wegen verweser geben den Wasen vnnd iren guttern, dy nicht ander frewnt han, Eynem knaben vncz das er wirt czehn Iar alt Vnnd ayner diren vncz das werd czwelf Iar alt.” V. ö. még a 223, 313, 371 cikkelyekkel.]. Amiről a Budai törvénykönyv azonban nem szól, az a családfőnek a kötelességei. Pál bíró egy a gazda felelősségéről szóló artikulus mellé – Si tenuit porcos, equos, boves, oues, capras et similes et inpascuis sine custode, emisit cum multorum damno, et incommodo satisfacere tenetur (xxxiiii. r) – azt írta: pater familias. A bonus et diligens pater familias a római jog kitétele, amelyet az egyház is átvett, a családfő köteles megfelelő gondossággal eljárni a neki alávetettekkel. Pál bírót különösen foglalkoztatta ez a kérdés. A kilenc idegen bűn kivonatolásánál bár sok precedenst elhagyott, a családfő kötelességszegéseit mindig felsorolta.

Pál bíró legtöbbször a bírói tisztséget jegyzetelte, összesen hat alkalommal. Két esetet már láttunk, amikor a hamis mérőeszközökről (xxxii. r), illetve az adósság behajtásáról szóló questióhoz tette ki a iudex szót (xxxiii. v), a többi helyen a tisztségviselők kötelességével foglalkozó artikulusok mellé írta oda: iudex. [„Si in consilio suo ciuitatis existens aliqod malum consensit vel tacuit cum loquendo obiuarare potuisset mortale peccatum (xxxi. v).; „Si in distribuendis officijs comunibus propter amorem vel auaritiam se iniuste habuit indignos silicet mouendo et probos refutando aut pertiatate aut alia de canon [?] mortale peccatum et tenetur est damno” (xxxiii. v).; „Si etiam aliquando conscius fuit, vt mala statuta vel leges inique conderentur non solum mortale peccauit, sed et ad restitutionem damnificatis ex hoc obligatus est. Et si leges ille fuissent contra libertatem ecclesie excommuniucatus est” (xxxv. r).] Fontos megjegyezni, hogy ezek a helyek nem a bírák foglalkozására utalnak, a kapcsolat a iudex hivatalával gyakran asszociatív. Pál bíró az előbb említett cikkelyekhez hasonlóan fontosnak ítélte, bár nem jegyzetelte, csak egy vonallal jelölte a gőgről szóló fejezet margóján a xxiv. versón és a xxv. rectón lévő artikulusokat (De presumptione, qui sibi libenter aliorum bonum ascribit). Ugyanúgy lényegesnek találta azt a helyet, ahol Jacobus Philippus Bergomensis egy önálló fejezetben a világi bírák feladatairól értekezett (A iudicibus secularibus). Itt Pál bíró – a Gyöngyösi Kódex zöld tintájával – megjelölte a szöveget és egy auktoritást hozott fel a szabályok nyomatékosítására: Scotus cum suis affirmavit (liiii. r); az utalás a Doctor Substilis Questiones in quartum librum sententioriumának XLVI. distinctiójára vonatkozik (Scotus 1894, XX, 395–488).

Fontosak ezek a feljegyzések, hiszen a legtöbb joggyűjtemény, így a Budai jogkönyv cikkelyei is bő teret szentelnek a bíró és a városi elöljáróság kötelmeinek (Das Ofener Stadtrecht, artikulus 20–64). Meghatározzák, hogy kik felelnek meg a választott tisztségnek, milyen erkölcsi feltételeket kell támasztani a város vezetőivel szemben (Buda város jogkönyve, 69–80). Itt is erről van szó: Pál bíró azt gyűjtötte össze, milyen tulajdonságokkal kell rendelkezniük a városi elöljáróknak, hogyan kell ellátniuk hivatalukat. A kérdéskör egyébként is alaposan érdekelte. A kilenc idegen bűn kivonatolásakor a gonosz tanácsadás vétkei közt sorolta föl a városi elöljárók galádságát, a szegények sanyargatását és az új adók bevezetését emlegetve: Similiter qui suadent noua thelonia instituere uel censuoras [recte: censuras] pauperum augmentare. Item qui in magnis ciuitatibus dant consilia ad nouas instituciones ad damnum pauperum (15r:22–25).

Az eddigieket összefoglalva azt állapíthatjuk meg, hogy a Confessionaléba berótt jegyzetek egyike sem utal másra, mint – mai kifejezést használva – közigazgatási, bírói gyakorlatra. Teológiai fejtegetést sehol sem találunk, Pál bíró az egyháziak vétkeit sem jegyzetelte, csak egyetlen helyen, ekkor – mint más bűnök esetében is többször – megismételte a margón a fejezetcímet: de simonia (xxix. v). Világi, pontosabban laikus érdeklődésre utal az is, hogy Confessionaléban Pál bíró emlékeztetőt tett a szakasz mellé, amely azt tárgyalja, ki gyóntathat szükség esetén, viszont a kimondottan papoknak szóló, a gyóntatást megkönnyítő rövid memoritereket a jegyzeteléskor figyelmen kívül hagyta (V. ö. Weidenhiller 1965, 206).

A bejegyzések alapján arra következtetünk, hogy Jacobus Philippus Bergomensis Confessionaléját egy saját törvénykönyvvel nem rendelkező oppidum elöljárósága egyfajta joggyűjteményként használta, mégpedig világi, gazdasági bíráskodáshoz. Nézetemet erősíti az is, hogy a gyónási segédkönyveket a bíráskodás megkönnyítése érdekében gyakran jogkönyvekkel kötötték egybe. Ilyen kézirat a Gyöngyösi Kódexszel és a hozzá kötött ősnyomtatványokkal egyidős, a XV–XVI. század fordulóján keletkezett, a ma Erfurtban őrzött (Erfurt/Gotha, UFB Erfurt – Forschungsbibliothek Gotha) Cod. Chart. A 214 jelzetű kódex, amely egy confessionale után Würzburg városának bírósági rendjét, Bamberg város jogkönyvét, és egyéb jogi feljegyzések mellett a Szász tükröt is tartalmazza (Oppitz 1990, 535:622). Megjegyzendő, hogy a szóban forgó Confessionale nem olyan tételes bűnfelsorolás, mint Bergomensisé, hanem egy a bűnöket felsoroló traktátus a gyónó és a gyóntató számára, egyfajta lelkitükör (Weidenhiller 1965, 101–120). Ugyanígy bírák használták a XIV–XV. században az Aquinói Tamás Opusculája alapján összeállított Der Tugenden Buchot; a morális szabályokat összefoglaló kompendium alapján a svájci Luzern városában ültek törvényt (Berg 1964, 127–146).

A Gyöngyösi Kódex scriptorai és műveltségük

A Gyöngyösi Kódex, mint elnevezése is mutatja, Gyöngyösről, az ottani ferences kolostorból került elő. Ennek alapján Gerézdi Rabán ferences kódexnek tartotta a könyvet, mégpedig olyan szerzetesi közösség alkotásának, amely iskolamesteri feladatokat is ellátott (Gerézdi 1962, 148–149). A kézenfekvő feltételezés ellenére elég kevéssé valószínű, hogy Gyöngyös lett volna a kódex keletkezési helye, más hasonló kéziratos könyv nem is került elő innen. A kódex egyébként nem is mutat ferences vonatkozásokat, a benne lévő Clarum Decus kezdetű himnusz a ferences liturgiának nem része (V. ö. Dömötör 2001, 14). Timár Kálmán is azt gondolta, hogy a kézirat kolostori környezetben készült (Timár 1924, 52 skk). Feltevésüket a viszonylag sok vegyesen latin és népnyelvű vallásos szöveg – elsősorban imádság – is támogatja.

Miképpen magyarázható, hogy a Gyöngyösi Kódex jogi aktusokhoz felhasználható szövegei mellett magyar nyelvű imádság, gyónási tükör szerepel, ha nem azzal, hogy vallásos közösségben állították össze a kéziratot? A népnyelvű írások leginkább a laikusok számára jelentettek hasznos olvasnivalót, a klerikus réteg a latin szövegeket részesítette előnyben. Az apácák számára készült anyanyelvű imakönyvek tervszerűséget mutatnak, különféle alkalmakra csoportosítanak bennük orációkat (Lázs 2016, 368–385). Latin szövegek csak akkor fordulnak elő ezekben a kódexekben, ha azok liturgikus eredetük miatt szükségesek a nővéreknek, mint például a Pozsonyi Kódex latin bejegyzései, amelyek Bécsben, az ottani kultusz követése miatt kerültek a kéziratba (Lázs 2006, 148–155).

A Peer-kódexnek nevezett kézirat egy világi férfinak, Simonnak készült. A népnyelvű szövegek mellett kevés latinul írott is felbukkan, jelezve, hogy az, aki éppen akkor birtokolta a kéziratos könyvet legalább alapfokon járatos volt a deák írás olvasásában, talán megértésében is.

A Peer-kódexben lévő legendák önálló fordítások. Az imádságok lényegében nem különböznek az apácák imakönyveinek darabjaitól, de közvetlen leszármazás, kapcsolat nem mutatható ki köztük. A kantilénák – akárcsak a premontrei Pozsonyi és a domonkos Thewrewk-kódex esetében – később kerültek be a Peer-kódexbe. Vásárhelyi András kantilénájának szövege – szájhagyományban való terjedés szokásos variánsaival – egyezik a kolostori kéziratokéval, Apáti Ferencé viszont az egyházi rendeket csúfoló tartalmánál fogva már idegen az apácakódexek szokásos kegyes darabjaitól. A laikus használatra szánt latin-magyar felelgetős Szent-László ének csak abban a két világi kódexben maradt fenn, amelyet férfiaknak szántak (Lázs 2011, 434–443), illetve állítottak össze. Ez a felelgetős éneklési mód ismert a ferences nővérek Nádor-kódexéből is, ahol az Ave salutis hostia kanció strófái szerepelnek egyszer latinul majd magyarul (348r:7–349r:4).

Jól látható tehát, hogy a Magyar Királyságban a XV. és a XVI. század fordulóján a laikus – feltehetőleg nemes – férfiaknak szánt kéziratok tartalmukban nem különböztek az apácák népnyelvű kódexeitől. A kéziratokra együttesen jellemző, hogy követik az egyház ideológiáját, használják propagandáját, miden részükben pragmatikusak, kötődnek a mindennapi használathoz.

A Gyöngyösi Kódexre is ez a fenti megfigyelés a jellemző. Így már kevéssé nehéz elhelyezni az imádságokat és himnusztöredékeket, a gyónási tükröt és az Őrangyalhoz szóló hitvallást a tisztán világi álomfejtés és sorsvetés szövegei mellett.

Az előbbieknél bonyolultabb a katekétikus írások elhelyezése Pál bíró és a korszak műveltségében. A kérdést érdekesebbé teszi, hogy latin szövegekről, Johannes Herolt prédikációinak kivonatairól van szó. Amennyiben laikusok számára – és ideérthetőek a hitéletben járatosabb apácák is – készültek volna a kivonatok, akkor azok magyar nyelvűek lettek volna, bűnjegyzékszerűek, amelyek megfelelnek az oktatás céljainak. A szövegek összeállítása nem tükröz tervszerűséget, egy teológiában tájékozottabb ember megfontolásai nélküli katekétikai gyűjtemény lehetne. Ez a latin nyelvű precedenseket tartalmazó kivonat azonban egy művelt, az artes fakultást befejező, nem teológiai műveltségű ember igényeinek felelhetett meg, aki ezeket az írásokat, valamilyen – esetünkben jogi – céllal kivonatolta. Feltűnő az is, hogy a Confessionale jegyzetelésekor Pál bíró nem érintette a külön fejezetekben tárgyalt egyházi szentségeket sem, a későbbiekben pedig – mint már említettem – jogi vonatkozású megjegyzéseket tett, főként a világi bűnökről értekező cikkelyek érdekelték. Jogi műveltsége mégsem lehetett sem Pál bírónak, sem társainak, mert akkor joggyakorlati eljárásaikat nem a Confessionaléra és Herolt-prédikációira alapozták volna, hiszen a jogi fakultáson ennél jelentősebb ismereteket szereztek volna.

A könyv írói legfeljebb klerikus állapotúak lehettek, nem vettek föl magasabb papi rendeket, szerzetesek sem voltak. A Gyöngyösi Kódex világi írásaiban gyakorta van olyan utalás, amely nem vonatkozhat szerzetesekre, magasabb egyházi rendet felvevőkre, mint például a sortilegium és a somniale családot érintő kérdései. De ha ezektől tekintünk, ott van a Pál bíró írásában ránk maradt Regula viduarum is, amely nem vonatkozik apácákra – így azt sem hihetjük, hogy szerzetesnők lelki gondozásával megbízott szerzetes jegyezte le a sorokat (V. ö. Dömötör 2001, 15). Pál bíró érdeklődése a világi asszonyok viselkedési szabályai iránt egyébként igen erős lehetett, hiszen kézikönyvében, a Confessionaléban a Pro mulieribus fejezet mellé még odaírta: de Mulieribus (xxix. r).

A Confessionaléba tett feljegyzésekből az tűnik ki, hogy törvényszövegként használták a gyónási segédkönyvet. A kisebb városok legtöbbjének nem volt saját jogkönyve, törvénykezési gyakorlatuk az ingatag jogszokáson alapult, így aztán kénytelenek voltak olyan bűnlajstromokhoz fordulni, amelyek egyetemes szabályokat tartalmaztak, és elterjedtségük révén könnyen elérhetőek voltak, mi több, jognormája megfelelt a nyugati keresztény Európa szellemiségének (Buda város jogkönyve, I. 67).

A fentebb elmondottak megismertettek azzal, hogy milyen érdeklődés jellemezte azt a csoportot, amely a kéziratot összeállította, de még mindig adós vagyok az alkotók, pontosabban annak a scriptornak bemutatásával, aki a legtöbbet írt a korpuszba. Ez Pál bíró, aki egy commendatio animae imádságban, az őrangyalának tett hitvallásában nevezte meg magát és méltóságát (22v:2). A halál idején mondandó imádság forrása egyelőre ismeretlen, a törlések és javítások alapján Pál bíró saját fordítása lehet. bemutatkozása így még jelentőségteljesebb. Pál hivatala ekkor, azaz a kódex írásának idején, az 1500-as évek első évtizedének végén jogi feladatokhoz kapcsolódott, magát bírónak mondta. A megnevezése foglalkozásnév (Székely 1967, 206–210). Vélekedésemet Pál hivatásáról támogatja az a már bemutatott jogi érdeklődés, amely őt és társait jellemezte.

A Gyöngyösi Kódex nem vall íróinak magas jogi műveltségéről. Pál bírónak és társainak a rájuk rótt feladatok ellátásához nem kellett felsőfokú jogi ismeretek birtokában lenniük; a Hunyadi- és Jagelló-korban sokan, noha nem végeztek jogi egyetemet, legfeljebb a deákságig vitték, ügyvédi praxist folytattak (Kubinyi 1968, 221). A tevékenységhez elvben elég volt a helyi szokásjog ismerete, még akkor is, ha – hasonlóan más mezővárosi hatóságokhoz – időnként országos ügyekbe is keveredtek. A Confessionaléba tett bejegyzések alapján azonban úgy tűnik fel, hogy nem elégedtek meg azzal az ingatag alappal, amit a helyi szokásjog ismerete jelentett. A marginálisok alapján feltételezhető, hogy a gyónási segédkönyv használói – mindenekelőtt Pál bíró – más irányba is tájékozódtak.

Legalább is Pál bíró. Az ő tisztségének elnyeréséhez ugyanis feltétlenül polgárnak, egy közösség megbecsült, vagyonos tagjának kellett lennie; öntudatos embernek, aki túllát a város falain, és aki egy közösség vezetésére is képes. De mi bizonyíthatja a Gyöngyösi Kódex ismeretlen kezein kívül, hogy létezett ez a közösség? A megerősítést egészen váratlan helyről kapjuk.

A Jagelló-korra jellemző volt a különféle kalendás társulatok alakítása. Ezeknek a confraternitasoknak a tagjai az Árpád-korban még főként papok voltak, a 15. század végén azonban az arány már megfordult, a testvérületekben a világiak voltak többségben. A társulatok minden hónap első napján mulatozással egybekötött találkozókat tartottak (Schmidt 2003, 45–62). Ilyen városi imaközösségnek szánhatta a rózsafüzér-imádságok latin nyelvű Commendatióit (32v:10–33r:14) a Gyöngyösi Kódex egyik írója is. Akkor valószínűleg még nem volt neve a testvérületnek; talán éppen a megalakulás előtti idő-szakban jegyezték le a commendatiókat (V. ö. Kubinyi 1998, 123). Igen feltűnő, hogy a domonkos eredetű, kolostori használatra szánt Gömöry-kódex nem tartalmazza az imák elajánlásában a testvérületekre vonatkozó szakaszt: Kérlek tégedet, ó édességes asszonyom Szíz Mária, Istennek szeplételen szent szent sziléje, hogy méltoltass engemet halálomnak idején az te szentséges fiadnak drágalátos zent testével etetned (49r:16–49v:4). A Gyöngyösi Kódexben viszont szerepel: rogo te vt digneris me # Et omnes confratres huius confraternitatis # in hora mortis cibare corpore et sanguine fily tui (33r:9–12). Ezek a vallási közösségek gyakran politikai célok megvalósításáért is küzdöttek (Kubinyi 1998, 133).

A világi confraternitasok nemcsak a közös imaéletet szolgálták, hanem egy kisebb városi közösség összetartását is elősegítették (Finger 2003, 29). Confraternitasok leginkább szabad királyi – vagy püspöki – városokban, mezővárosokban alakultak, ott, ahol jelentős kézműves élet folyt, és szükség volt az iparosok összefogására (Pásztor 1940, 22 skk). A vallási testvérületeket gyakran nehéz megkülönböztetni a céhektől, bár feladatuk elvben más, gyakorlatilag azonban kicsi volt a különbség. Az oklevelekből gyakran nem is derül ki, hogy confraternitasról vagy céhről van-e szó (Kubinyi 1998, 123–127). Mindezek ismeretében úgy tűnik, hogy olyan településen jegyezték le a kódexet, ahol már erős és fejlett iparos réteg volt, amely komoly érdekvédelemre is igényt tartott. Az imádság elajánlásából nem derül ki, mi volt az a patrocínium, amely alatt megalakultak, pedig ez jelzi, hogy testvérületről vagy céhről kell-e beszélnünk. Azt sem tudjuk persze, hogy egyáltalán megalakult-e a confraternitas, az is lehet, hogy nem. Az ima lejegyzése ebben a formában azonban mindenképpen utal a szándékra. És ez nem sejtet kevesebbet, mint azt, hogy az oppidumban, ahol a Gyöngyösi Kódex latin és magyar szövegeit lejegyezték, létezett egy olyan csoport, amelynek várospolitikai céljai voltak, megvalósításának lehetőségeit pedig egy vallási társulat megalakításában, az összefogásban látta.

Hivatkozások

Balogh Elemér (2000), Középkori bajor egyházi bíráskodás, Szent István Társulat, Budapest (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominate, III. Studia 2).

Berg, Klaus (1964), Der Tugenden Buch. Untersuchungen zu mittelhochdeutschen Prosatexten nach Werken des Thomas von Aquin, München, C. H. Beck, (MTU, 7).

Buda város jogkönyve, közreadja Blazovich László, Schmidt József (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 17), 2001, I, 69–80.

Dömötör Adrienne (szerk. 2001), Gyöngyösi Kódex az 1500-as évek elejéről, Bp., A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, (Régi magyar kódexek, 27).

Finger, Heinz (2003), Das Rosenkranzgebet und seine Geschichte, in Der heilige Rosenkranz: Eine Ausstellung der Diozesan- und Dombibliothek Köln, Köln (Libelli Rhenani, 5), 13–44.

Fügedi Erik ([1981]), Középkori magyar városprivilégiumok, in F. E., Kolduló barátok, polgárok, nemesek: Tanulmányok a magyar középkorról, Magvető Kiadó, Bp., é. n., 280.

Gerézdi Rabán (1962), László-ének = G. R., A magyar világi líra kezdetei, Akadémiai, Bp.

Herolt, Johannes (1514), Sermones qui vulgo discipuli iscribuntur, Nuremberga.

Horváth Cyrill (1895), Világiak régi magyar imádságos könyvei, ItK.

Horváth János (1931), A magyar irodalmi műveltség kezdetei: Szent Istvántól Mohácsig, Magyar Szemle Társaság, Bp.

Huszár Lajos (1958), A budai pénzverés története a középkorban, Akadémiai, Bp.

Kubinyi András (1968), Polgári értelmiség és hivatalnokrétege Budán és Pesten a Hunyadi- és Jagelló-korban, Levéltári Közlemények, 39, 205–231.

Kubinyi András (1998), Vallási társulatok a késő-középkori magyarországi városokban, Bp., Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 10, 123–134.

Lázs Sándor (2006), A megkerült Pozsonyi Kódex és Szegedi Antifonale, valamint két elkallódott kézirat, MKSz, 122, 146–161.

Lázs Sándor (2007), A Gyöngyösi Kódex írói és műveltségük, ItK, 111, 429–435.

Lázs Sándor (2011), Latin és anyanyelv viszonya anyanyelvű kódexeinkben: Függelékül a Szent László-ének kétnyelvűsége, MKSz, 127, 425–444.

Lázs Sándor (2016), Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján: Anyanyelvű irodalmunk kezdetei, Bp., Balassi.

Moldt, Dirk (2009), Deutsche Stadtrechte im mittelalterlichen Siebenbürgen: Korporationsrechte – Sachsenspiegelrecht – Bergrecht, Köln, Weimar, Wien, Böhlau Verlag.

Das Ofener Stadrecht, Hg. Károly Mollay, (Monumenta Historica Budapestiensia, I.) Bp., 1959.

Oppitz, Ulrich-Dieter (1990), Deutsche Rechtsbücher des Mittelalters, II. Beschreibung der Handschriften, Köln–Wien.

Pásztor Lajos (1940), A magyarság vallásos élete a Jagellók korában, Bp.

Sajó Géza, Soltész Erzsébet (1970), Catalogus incunabulorum quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur, I–II, Bp.

Schmidt, Siegfried (2003), Die Entstehung der Kölner Rosenkranzbruderschaft von 1475 = Der heilige Rosenkranz: Eine Ausstellung der Diozesan- und Dombibliothek Köln, Köln (Libelli Rhenani, 5), 45–62.

Scotus, Joannes Duns (1894), Opera omnia, XX., Parisiis.

Székely György (1967), Középkori kézműves foglalkozások és a családnevek kialakulása, Nytud. Ért., 58, 206–210.

Vargha Damján (1914), A legrégibb magyar bűnjegyzék forrása, ItK.

Volf György (szerk. 1874), Nyelvemléktár, II, Bp., 239–262.

Timár Kálmán (1924), Prémontrei kódexek: Huszita vagy prémontrei biblia?, Kalocsa.

Weidenhiller, P. Egino (1965), Untersuchungen zur deutschsprachigen katechetischen Literatur des späten Mittelalters, C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München.