Lázs Sándor

A Debreceni Kódex prédikációvázlatai
Olvasmány és elhangzott beszéd

A tanulmány a következő könyvfejezet alapján készült: Lázs Sándor, Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján: Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Bp., Balassi Kiadó, 2016, 199–216. 334–347.

Példátlan esemény történt 393. október 8-án. Püspökök előtt mondott prédikációt egy áldozópap. A hihetetlen dolog a hippói zsinat megnyitásán esett meg. Augustinus, azaz a későbbi Szent Ágoston mondott homíliát az összegyűlt egyházi elöljárók, és saját püspöke, Valerius színe előtt (Possidius, Vita Augustini, V,3), jóllehet a szentbeszéd megtartása, a tanítás a püspökök joga és kötelessége volt. Ezt a jogot azonban a későbbi évszázadokban részben átengedték egyházmegyéjük papjainak (Predel 2005, 130–163).

A XIII. századtól alakult ki és vált uralkodóvá a skolasztikus prédikáció, amely a XVI. században is használatban volt, formáját a párizsi egyetemen alakították ki (Hoyer 2011, 242–264). Ez volt az az időszak, amikor a frissen alapított mendikáns rendek – és nem csak a párizsi egyetemen – egyre nagyobb szerepet nyertek. A koldulórendek próbát tettek az igehirdetés részleges kisajátítására. A ferenceseknek és a domonkosoknak is igen nagy szükségük volt erre. A két frissen alakult ordo férfiága ugyanis a monasztikus szerzetesrendektől legfőképpen abban különbözött, hogy nem voltak helyhez kötve, kolostoraikat elhagyhatták, hogy gondoskodjanak magukról; alamizsnát kaptak a lélekgondozásért cserébe. A lelki gondozást és az eretnekség elleni harcot legfőképpen prédikáció jelentette (Segl 2016, 499–530, 517–520).

Ezzel a tevékenységükkel a mendikánsok összetűzésbe kerültek a falvak, de legfőképpen a városok világi klérusával. A világi papok panaszkodtak, hogy a szerzetesek a püspökök és a helyi papság akaratával szemben keresztelnek és prédikálnak, gyóntatnak és temetnek. Úgy látszik azonban, hogy a két koldulórend jól végezte feladatát, amit az is jellemez, hogy magyar nyelvű kódexeink szinte kivétel nélkül csak hozzájuk köthető fordítást, illetőleg elmondott beszédet őriznek.

Ezeknek a beszédeknek egy része – ezekről később lesz szó – csak írásban, majd nyomtatásban terjedő olvasmányprédikáció volt, bonyolult felosztások jellemzik őket. A apácakolostorokban ilyen tagolt beszédek a befogadók csekélyebb képzettsége miatt élőszóban aligha hangozhattak el, csupán közösségi felolvasásokon hallgathatták meg őket. Egyszerűbb beszédekre volt szükség. A lelkigondozók ezeknek a latin nyelvű, mintának is szánt olvasmányprédikációknak a segítségével állították össze beszédeiket.

A laikusokból álló női kolostorok lakóinak az igénye – a dogmák megismerése mellett – olyan beszédek megalkotását is megkövetelte, amelyek nem teológiai kérdéseket taglaltak, hanem az egyes ünnepek jelentőségével, erényekkel és bűnökkel, a kolostorok hétköznapi gondjaival foglalkoztak. Végső soron ez volt a spirituális, azaz a lelki vezető feladata, napi aktualitásokat is fel kellett dolgoznia a konvent belső békéje érdekében.

Egy ilyen a XVI. század első negyedéből származó prédikáció- és prédikációvázlat-gyűjtemény olvasható a Debreceni Kódexben (327–490). Az, hogy ebből a korszakból prédikációvázlatok maradtak ránk, igazi ritkaság; az erdélyi Medgyesből ismerünk hasonlót, ám az latin nyelvű és rövidebb följegyzés (Nemes 2015, 31–36). A magyar nyelvű vázlatok nem kivonatok, hanem annak a szerzetesnek a munkái, aki megtartotta őket feltehetőleg az óbudai klarisszakonvent előtt.

A Debreceni Kódex prédikáció-vázlatai

A Debreceni Kódex III. keze, egy P monogramú scriptor írásában maradt fenn. Ez valamikor önálló ívcsomag lehetett, a ma a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában őrzött vaskos kéziratot ugyanis több önálló darabból kötötték egybe, eredeti rendje nem állapítható meg (Madas– Reményi 1997, 9). A fráter P írta beszédsorozatot egy speciálisan sermones ad religiosas ciklusnak vélhetjük, amelyben egyik beszédnek sem ismert a forrása; nem kizárt, hogy magyar szerkesztményekkel állunk szemben, azaz olyan szövegekkel, amelyek bár nem ritkán idegen latin forrásokból táplálkoznak, de összeállításuk önálló munka eredménye (Bárczi 1994, 29).

Az első két írás Szűz Máriának a három királyok imádása (327–343), illetőleg Erzsébetnél tett látogatása feletti öröméről (344–356) szól. Ezeket követően egy téma, a bűn és a bűnbánat köré csoportosuló szövegek jönnek: a gyónásról (356:8–380:9); egy idézetgyűjteménynek tartott szöveg a bűn veszedelméről (380:10–395:19); és a penitenciáról (395:19–436:15).

Ezek után – a kódex modern kiadásának közrebocsátói meghatározásában – „rövid prédikációk” következnek (Madas–Reményi 1997, 22), amelyek lényegében megmaradnak az előbbi tematikánál: az Isten által szeretett lelki tulajdonságokról (436:16–443:15); a búcsúról (443:15–446:2); a számadásról (446:2–449:12); a bűnök előli menekülésről (449:13–458:5); és a halálról szólnak (458:6–464:15); majd jön egy de sanctis-beszéd Szent János evangélistáról (464:15–471:17), és itt olvashatjuk a Miatyánk magyarázatát is.

Az első két prédikáció, az igaz gyónásról szóló és a penitenciáról tartott beszéd részletesen kidolgozott. Mindkettő a szokásos módon szentírási idézettel kezdődik, a thema után a divisiók következnek rövid kifejtésükkel, a prédikációk pedig az élőbeszéd ismert fordulatait alkalmazva a megszokott fohásszal zárulnak: „Mely malasztot adjon nekönk Atya, Fiú, Szentlélök örökköl örökké valhatnonk! Ámen!” (380:6–7), a másik helyen „mely malasztot adjon nekönk Atya, Fiú, Szentlélök örökkül örökké! Ámen” (436:13–15). Az egyes egységeket itt nem rövid átkötések fogják össze, hanem a szerző hosszabb narrációja, bibliai történeteket mond el, máshol meg szívesen magyaráz, mint például a gyónás hasznáról: „pokolbéli ördög meggyaláztatik az igaz gyónásnak miatta, mert pokolbéli ördög volt embörnek titkos barátja míg embör az bínben lakozék, de az igaz gyónásnak miatta megjelöntetik pokolbéli ördögnek ő titkon való álnaksága, kiben meggyaláztatik őnéki kegyötlensége. Mert valamikoron az bínös embör pokolbéli ördög között és önnön közötte vala titkot kijelönti az igaz gyónásban, ottan ördög megveti barátságát az embörrel, és az után az embört nem késérti olyan erősen” (362:21–363:10). Hasonló elmélkedő, magyarázó részletek sokasága van az első két prédikációban, és olvasható más korabeli sermókban.

Így például a Cornides-kódex olvasmányprédikációinak eljárása is hasonló, idézeteket narratív magyarázatok, intések követnek: „Harmadszer Fiúisten mutatá az ő malasztját minekönk ezben, hogy a mi bíneinkért meghalni akara, hogy annak miatta minket idvezejtene. Úgy mond Szent Pál Rómaiakhoz írt könyvének harmad részében, mondván, mert mendenek vékeztenek és szükösök Istennek malasztjával az megutálásnak miatta, ki vagyon Jézus Krisztusban megigazultak ingyen ő malasztja miatt. Esmeg úgy mond Szent Pál Efezombeliekhez írt könyvének első részében, mondván: Kiben vallonk váltságot ő vérének miatta, bíneknek bocsánatját ő mallasztjának kazdagsága szerent, ki bévelködik mibennönk. És jól mondja, hogy ő malasztja bévelködött mibennönk, mert az bévelködő malaszt ez, mikoron az jó barát meghal jó barátjáért. Felette bévelködő malasztja Krisztusnak kedég volt mibennönk, ki nem csak barátiért, de de még ennek felette ellenségiért halált szenvedett. Ezért mondja Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt könyvének ötöd részében, mondván, mert mikoron ellenségek volnánk, megegyesültetünk Istenvel ő fiának halála miatt. Ez malasztot kell minekünk mindenkoron mi emléközzetönkben tartanonk.” (Paratus Szentháromság napi beszédének a részlete, 74v:13–75r:18).

Az előző részletet azért idéztem olyan hosszan, hogy meg tudjam mutatni a következő rövid prédikációknak nevezett szövegek kidolgozatlanságát, pontosabban, hogy kimutathassam a narratíva hiányát, és így bizonyíthassam, hogy azok nem az előzőkhöz hasonló kész beszédek, hanem csupán vázlatok.

Az első két beszédet követő szövegek szerkezete megegyezik az előbb bemutatottakéval. A búcsúról szóló kivételével mindegyik élén ott a thema, majd csak a divisiók (tanulságok) és azoknak egy-egy idézettel való bizonyítása következik, azonban mindegyik beszéd csupán némely helyen mutat valamivel bővebb kidolgozottságot.

A Debreceni Kódex ezen írásai nem egyebek, mint hol jobban, hol kevésbé kidolgozott beszédvázlatok, amelyek a skolasztikus igehirdetés stílusának megfelelően tételesen felsorolják a sermo egyes pontjait, nem fűznek hozzájuk semmi kommentárt, magyarázatot, hiányzik a narratíva. Minden egyes vázlatpont egyetlen tételen és a hozzá rendelt idézeten alapszik. A búcsúról szóló beszéd vázlata (443:15–446:2) nem más például, mint a megfelelő egyházi törvények felsorolása. Semmi sincs kifejtve, még az exemplum helye is csak emlékeztetőként jeleztetik: „Másod, ki megbánt embört, hogy meg ne vallja az búcsút, halálos bín. Példa az egy papnak atyafiáról, kit megoldozott vala nagy búcsúval, kárhozék, mert nem vala akaratja, hogy az bínt elhagyja. Harmad, mikoron meg nem gyónik az búcsúra” (444:3–10). Így folytatódik a felsorolás egészen a hetedik pontig, amely a püspöki fennhatóságról szól: „ki más pispökség alá menne búcsúra, mert az pispökség alatt való búcsút nem vallja meg, kit az más pispök adott, hanem ha azokért kér áldomást” (444:19–445:4). Sem ennek, sem a többi prédikációvázlatnak a végén nem találjuk meg a korábbi zárlatot, a fohászt, amely a beszéd erkölcsi tanulságát a közösségre alkalmazza, és amelyre hallgatóság – esetünkben – a konvent Ámen!-nel felelt.

Utalásszerű kidolgozottság nemcsak a búcsúról szóló prédikáció vázlatára jellemző. A halálról szóló beszéd vázlatának (458:6–464:15) élén a thema csak jelzésszerűen áll: „Ibat Iesus in Naim Luce septimo capitulo. Ez igéket megírta Szent Lukács könyvének heted részében, kiknek magyarságok ezképpen vagyon: Megyön vala Jézus Naimba.” A thema ebben a formában nem kapcsolódna a beszéd tartalmához. A rövid, ámde a városnév által egyértelmű idézet arra szolgált, hogy a szerző – mint általában a középkori klérus tagjai – emlékezetből fel tudja idézni a szentírási helyet, amelyben egy ifjú feltámasztásáról van szó.

A halálról szóló beszéd vázlatának első tanúsága – a következő kettőtől eltérően – alaposan kidolgozott. Az első divisio négy alpontra (distinctio) tagozódik, amelyeket nem követ a szokásos, az egyházi auktoroktól vett megerősítő idézet, hanem maga a prédikáció szerzője fűz – nyilván valamilyen előkép alapján – hosszabb magyarázatot hozzájuk: „… az halál négyféle oszlást teszön embörnek. Elsőt, mert az halál az gonoszoknak lelkét ördögnek adja. Másod, mert az testöket férgeknek adja. Harmadot, mert ez velági jószágát ez világi emböröknek adja. Negyedöt, mert hírét-nevét az szélnek adja, mert mint ez velágból kimúlik, mind az ő jó baráti, felesége, gyermöki, és mindönök őróla elfeletköznek. Ez négy közöl kedig egyik sem adnája az ő részét mind az két részön es. Az ördög az ő részét, azaz a lelköt nem adnája, mind az testön és ez velági jószágon es. Az férög kedég az testöt nem adnája sem lölkön, sem ez velági jószágon. Ez velági embörök ez velági jószágot nem adnájak, mind az lölkön es mind az testön” (458:15-459:16). Ezek után a második tanúság már a szokott mederben folyik, az egyes állításokat az egyházatyákkal erősítteti meg a szerző a prédikációkból megszokott fordulattal: „… igön undokságossá teszön embört az halál, kiről úgy mond Szent Bernáld: Hol vannak mind ez velágnak szeretői? Porrá lőn az ő testök, és megrodhadnak” (461:6–10).

A Menekülés a bűnök elől elnevezést viselő beszéd vázlata az előzőkhöz hasonlóan hol bővebb, hol pedig megmarad a vázlatszerűségnél, de inkább ez utóbbi a jellemző rá. Az első tanúságot ismét maga a szerző magyarázza, nem hív segítségül egyházi tekintélyeket. Itt a themát (Quasi a facie colubri fuge peccata, Sir 21,2) bontja ki, és a négy kígyófog marásának következményeit ecseteli: „Az kégyónak harapásán az értetik, hogy miképpen a kégyó négy röndbéli fogával négy harapást teszön embörön, azonképpen az halálos bínnek miatta pokolbéli ördög az bínös embörön négy harapást teszön” (450:1–8). A továbbiakban, a második tanúságtól kezdve hasonlóan folyik a prédikáció, mint a korábbi beszédekben, az alosztások állítási mögé egy-egy egyházi szerzőt hív bizonyságul a szerző.

A harmadik tanúság meglepetést hoz. Váratlanul megszakad a prédikáció vázlata és kódex egy előbbi helyére utal vissza: „Harmad tanúság ez, hogy hányképpen való veszödelmet teszön az bín embörnek, harmincnegyed teszön, miképpen megírtam az harmad ternoson, az ternosnak az ötöd levelén” (457:20–458:5). Az eddig önállónak tartott idézetgyűjtemény (Madas–Reményi 1997, 21) új funkciót nyert, a felsorolás a prédikáció vázlatának részévé vált. Ez a különös szerkezet a későbbiekben még jelentős szerepet játszik majd az elemzésben, annak a megállapításában, hogy vajon másolattal, vagy autográf kézirattal van dolgunk.

A sorozat utolsó darabja a Szent János evangélistáról szóló is csupán váza egy sermónak. A szerző ezt maga is hangsúlyozza azzal, hogy az írás élére veti, miképpen kell a szövegre tekinteni: „itt szól Szent Jánosról az írás úgymint prédikációmódra” (464:15–17). Feltehetően a vázlatosság miatt tette a megjegyzést, hiszen a rövid szöveg egyébként alakilag magában hordozza az összes olyan elemet, amelyet a XVI. század eleji skolasztikus módszerrel megírt katolikus prédikációk szoktak. Az apostolról szóló vázlat themával kezdődik – Az én szolgám értelmes leszön, és én felmagasztalom őtet úgy, hogy sok népek csodálkodjanak őrajta [Ecce intelliget servus meus, exaltabitur et elevabitur et sublimis erit valde. Is 52,13] (464:1–4) –, a szerző előbb János apostol bölcsességét, szentségét végül csodáit taglalja. A vázlat ismét három tanúságra szorítkozik, amelyeket tekintélyes egyházi szerzőtől vett idézettel támaszt alá.

Nincs okunk kételkedni benne, hogy vázlatokkal van dolgunk. Az eljárás nagyon hasonló ahhoz, ahogy a skolasztikus beszédek írói a sermók elején fölsorolják, miről lesz szó. Egy ilyen jól kidolgozott példa kínálkozik A Debreceni Kódex legendáriumából is. Az ismeretlen író Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére írt beszédének elején így adja meg mondanivalója vázát:

„Ím ez hat dolgokat lássok meg:

Előszer az időnek alkolmas voltát, kiben az Isten fiának emborré kelle lennie

Másodszer a követnek nemös voltát

Harmadszer a követöt küldőnek méltóságát

Negyedszer a helynek alkolmasságát

Ötödszer a Szűznek szentségös voltát, kihöz a követ bocsátaték

Hatodszer a követségnek víságát”.

Ez után kezdi el magának a beszédnek a kifejtését: „Az első mellé tudnunk kell, hogy Keresztölő Jánosnak fogontatása után az édös Uronk Jézusnak fogontatása lőn hatod hónapon három okáért…” (226:5–15). A beszéd így folyik tovább egészen az ötödik pont tárgyalásának közepéig, ám ott a kódex ezen részének csonkasága miatt megszakad, így nem tudjuk meg, miként zárul a beszéd.

A bemutatott, az eddig rövid prédikációnak mondott beszédvázlatok nem mindegyike viseli magán az összes olyan jegyet, amelyeket a XV. század végi prédikációtól elvárunk. Láttuk, a búcsúról szóló vázlat elejéről hiányzik a thema, míg az összes többiben ott van; a számadásról szólóban nincsenek divisiók viszont az többiben három tanúság köré szerveződik a beszéd, ami egységes jelleget ad a beszédciklusnak. A prédikációkra jellemző élőbeszéd – „kiről úgy mond; mert úgy mond” – formulái (Horváth 1931, 156–157) azokon a helyeken, amelyeken a vázlat megköveteli, jelen vannak, akárcsak a beszédek élén a jól kidolgozott bevezető fordulatok (V. ö. Tarnai 1984, 231–239). Hiányoznak viszont a vázlatoknak a végéről a közös fohászra felszólító zárlatok, amelyek a kidolgozott beszédek végén ott vannak.

A Debreceni Kódex előbb bemutatott vázlatai lényegegesen bővebbek, mint amilyent prédikációvázlatként a Gyulafehérvári Kódex glosszáiból ismerünk. A XIV. századi Gyulafehérvári sorok vázlatpontnak tekinthető divisiói azok, amelyeket ezek a Debreceni Kódex vázlatai két évszázaddal később – az anyanyelvű prédikációban – már elfogadott kifejezéssel ekkor tanúságként emlegetnek. Viszont éppen e magyar nyelvű glosszáknak a kódexe, a Gyulafehérvári Kódex az, amely – miként azt Varjú Elemér 1899-es dolgozatában már megállapította – latin nyelvű prédikációvázlatokat, -kivonatokat tartalmaz (Varjú 1899, 19). Madas Edit megtalálta azokat a forrásokat is, amelyek mintául szolgáltak a vázlatokhoz, amelyek így közvetlenül kapcsolódnak a XIII. századi párizsi ferences tradícióhoz (Madas 1993, 1–15).

Felvetődik a kérdés, vajon a Debreceni Kódex beszédvázlatai is a Gyulafehérvári Kódex beszédvázlataihoz hasonlóan kivonatai-e hosszabb írott prédikációknak, netán reportációi-e elhangzott beszédeknek? A válasz – fenntartva, hogy valamilyen latin előképe akár még lehetett is a beszédeknek – egyértelmű nem. A Menekülés a bűnök elől elnevezésű beszéd harmadik tanúsága, azaz „hogy hányképpen való veszödelmet teszön az bín” nem a helyén, hanem lapokkal korábban – „megírtam az harmad ternoson, az ternosnak az ötöd levelén” – van, a szöveg írója egy korábbi helyre utalja vissza magát. Ilyet csak az tesz, aki folyamatosan szerkeszti szövegeit, tehát a vázlat írásakor eszmélt rá, hogy a korábban leírt idézetgyűjtemény beszédének része is lehetne. Hozzá kell tennem, hogy a dicta teljesen független összeállításnak látszik, így is regisztrálták a kiadók, azaz A bűn veszedelméről szóló szövegként (380–395). Azért fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a Debreceni Kódex prédikációvázlatinak szerzője gyakran és szívesen használt jelentős teológusoktól származó idézeteket, mert az nemcsak az ő, hanem a középkorvégi egyházi értelmiség munkamódszerét is jellemzi. Jól követhető ez a munkamódszer a kódex általa leírt Miatyánk-magyarázatokban.

Finit per me P – a vázlatok írója

A Debreceni Kódex P monogramú scriptorának Máriáról szóló írásaiból kiderül, hogy a szerző ferences szerzetes volt. A Mária-traktátusban atyjának mondja Szent Bonaventurát, és ugyanígy tesz a penitenciáról szóló prédikációban is, de itt Bonaventura mellett már a rendalapítóra is hivatkozik: atyánk szent Ferenc – írja (328:24–25, 434:15 és 18–19). A domonkos rendi szentek neve mellé viszont nem került ki az atyánk kitétel. A kódex e szakasza a rendi eredetre a továbbiakban nem nyújt fogódzót; a prédikációvázlatok ugyan bőven hoznak idézeteket, de nem hivatkoznak sem ferences, sem domonkos auktorra. Ennél több derül ki, frater P-ről, aki így zárta az írását Finit per me P (490:9). Timár Kálmán – általában megbízható – véleménye szerint a P egy szerzetest takar, aki maga dolgozta át a Máriáról szóló elmélkedéséhez Ludolphus de Saxonia Vita Jesu Christi című munkájának megfelelő fejezetét, de ő volt az is, aki a Debreceni Kódex megfelelő részét másolta. Véleményét csak okoskodással lehet megerősíteni, bizonyíték aligha kerül hozzá (Timár 1926, 46).

A Debreceni Kódexnek a ferences szerzetes írásában fennmaradt részét vizsgálva az állapítható meg, hogy frater P a kolostor egyik lelkigondozója volt. Az írásában fennmaradt szövegek közül kirí a két Mária-traktátus, mintha azok nem is tartoznának a sorozathoz. A Menekülés a bűnök elől elnevezést viselő beszéd végén lévő – már többször idézett – megjegyzés cáfolja ezt. „Harmad tanúság ez, hogy hányképpen való veszödelmet teszön az bín embörnek, harmincnegyed teszön, miképpen megírtam az harmad ternoson, az ternosnak az ötöd levelén” (457:20–458:5). Az ívtüzetek hat-hat levélből, azaz 12 lapból állnak. Visszaszámolva így kijön, hogy az idézetgyűjtemény kezdetétől (380. lap) valóban a Mária-traktátusokkal (327) kezdődött az eredeti összeállítás, amelynek éléről egy levél hiányzik. Ez bizonyítja, hogy az összeállítás céltudatos szerkesztés eredménye; a Mária örömeiről szóló elmélkedések a szerző szándéka szerint került a prédikációk és a vázlatok elé.

Az elmélkedések után tematikailag egységes szövegciklus következik. A vázlatok olyan prédikációciklushoz tartoznak, amely a bűn és a bűnbánat körül forognak. A tartalomból olyan szerző alakja bontakozik ki, akinek lelki vezetés volt a feladata. Ezt az elképzelést csak erősítik a kódex Miatyánk-magyarázatai; ezeknek az exegéziseknek a tanítása szintén a lelki gondozó feladatai közé tartoztak, és gyakran prédikációként hangzottak el. Akárcsak a prédikációvázlatok, úgy a Miatyánk-exegézis is frater P saját munkájának látszik; önálló szerzemények ezek, amelyeket florilégiumok segítségével állított össze. Műveltsége megengedte, hogy ne csak fordítsa a latin szöveget, hanem alakítsa is (Timár 1926, 46), valamint azt is, hogy ne csak egyetlen forrásra támaszkodjon, hanem több műből is merítsen, miként kiderült ez a Pater noster magyarázatából is.

A szövegek tehát egy olyan szerzetes alakját rajzolják ki, aki a klarissza nővérek lelkigondozását végezte, ehhez a munkához a ferences eszményeknek megfelelő Mária-traktátusokat fordított, valamint a bűnbánat körül forgó kolostori beszédeket írt. Ehhez a lelkigondozói munkához pontosan illeszkedik a két Miatyánk-magyarázat is.

Kétségesnek látszott, hogy a szöveg írója, frater P, azonos-e a prédikációk, illetve vázlatok ferences szerzőjével, ugyanis több jel mutat rá, hogy a III. kéz írásában fennmaradt szöveg másolat, sok benne a kódexeinkre jellemző c~t tévesztés (Nytár, XI, XII). A szöveg, már ami a prédikációvázlatokat illeti autográf. A másolásnak a következők mondanak ellent. A szövegek írása láthatóan hosszabb időt vett igénybe, a scriptor írásának képe a munka befejezésére jelentősen változik a fasciculusok első lapjaihoz képest, a másolás nem vett volna annyi időt igénybe, hogy ilyen változás következzen be. Az írásváltozás arra mutat, hogy ez a kódexrész lassan gyarapodó szövegsorozat. A másolási hibák is magyarázhatóak, ugyanis sajátos mintázatot adnak ki. A Mária-szövegekben és a gyónásról, valamint a penitenciáról szóló beszédekben gyakoribb a c és a t betűk keverése, egy hiba fordul elő az idézetgyűjteményben. A vázlatokban csak két betűhibát találunk („nekÿt 449:16 ~ *nekÿc; keģǫtlensegtǫt 457:89 ~ *keģǫtlensegtǫc). Ezekre a betűtévesztésekre legfeljebb az adhat magyarázatot, hogy a szerző maga készíti a tisztázatot fogalmazványából, eközben tévedett.

A saját kezű tisztázat mellett szól a már idézett – „hogy hányképpen való veszödelmet teszön az bín embörnek, harmincnegyed teszön, miképpen megírtam az harmad ternoson, az ternosnak az ötöd levelén” – megjegyzés is, amelyben visszautal a korábban „megírt” divisióra. Ez a szövegek szerkezetét érdemben befolyásoló jegyzet inkább magára a szerzőre vall, mintsem a másolóra.

A prédikációvázlatok használatáról

Előzetesen jegyzem meg, hogy frater P mindenképpen elmondta a vázlatokban fennmaradt prédikációit. Ezeket többször is felhasználhatta, különben nem lett volna értelme, hogy megőriznie a vázlatokat. Hallgatósága az a közösség lehetett, amelynek spirituális vezetője volt. Nem kizárt azonban, hogy frater P a beszédeket a kolostortemplomban a környéken élő világi közönség előtt is elmondta, de akkor a prédikáció tartalmát a polgárok igényeihez kellett igazítani.

Ez a közösség nagy valószínűséggel az óbudai klarissza konvent lehetett. Azért ilyen óvatos a megfogalmazás, mert bár a Debreceni Kódex szerkezetét jól meg tudjuk határozni, de azt, hogy mikor és ki állíttatta össze – köttette egybe – a kéziratot, már nem. Márpedig egyetlen bizonyítékunk a klarissza eredetre, hogy a kódex egyik scriptora egy a Klarissza Névtelennek nevezett apáca, aki több kézirat másolója volt. Ő a XVI. század első negyedében működött. Ebből következtetünk arra, hogy a kódex többi darabja is az ő környezetéből került ki. Frater P prédikációi és a vázlatai is így kerülhettek a kódex korpuszához. Az viszont a dolgok természetéből következően kétségtelen, hogy ez csak frater P halála után történhetett meg, hiszen az ilyen típusú kéziratok elsősorban alkotójuk számára jelentettek segítséget.

Korábban magam azt is feltételeztem, hogy a klarissza konvent apátnője – ismerve az elhangzott prédikációkat – maga is felhasználta a vázlatokat olyan alkalmakkor, amikor a kolostor lakóit tanítania, netán korholnia kellett (Lázs 2015, 163).

Elhangzott prédikációk

Azt nem tudhatjuk, hogy milyen formát öltöttek frater P kidolgozott beszédei. A prédikáció szónoki műfaj, élőszóban kell elhangzania, lejegyzése másodlagos, a szövegeket mégis az írásbeliség őrzi meg. A legtöbb elmondott prédikációt nem jegyezték le, így aztán nem is ismerjük őket, egyetlen alkalommal hangzottak el.

Hogy mégis milyen formai elemeket tartalmazhattak az élőszóban elhangzott egyházi beszédek, arról Tarnai Andor vizsgálataiból tudhatunk, aki – részben Horváth János frazeológiai kutatását kiegészítve – azt mutatta be, hogy milyen fordulatokat használtak magyar nyelvű prédikációikban a hazai papok és szerzetesek (Tarnai 1984, 260–266; Horváth 1931, 126–200). A számtalanszor elmondott élőszóbeli formulákat a lejegyzett prédikációk megőrizték, igaz, nem valószínű, hogy ezeknek az utólag leírt – és így aztán kimunkált és az írásbeliségben irodalmi formát is öltő – fordulatok minden esetben így hangzottak el. A következőkben az apácakolostorokban olvasott, hallgatott egyházi beszédeket vizsgáljuk.

Olvasmányprédikációk

Olvasmányprédikációnak nevezzük a leírt, a későbbiek folyamán pedig magán- és közösségi olvasmányként és mintaprédikációként használt sermókat és homíliákat a német Lesepredigt kifejezés nyomán. Az olvasmányprédikáció jellemzéséhez érdemes idézni Clairvauxi Szent Bernát egy szermósorozatának elemzését. Jóllehet ezek a latin nyelvű sermók őrzik az élőbeszéd jellegzetességeit, de a kutatások szerint a ciszterci apát ma ismert – retorikailag kidolgozott – formájukban prédikációit az Énekek énekéről (Sermones in Cantica Canticorum) soha nem mondta el a társai előtt (Leclercq 1955, 71, 83). Az elemzések szerint képtelen feltételezés az, hogy ilyen hosszú és bonyolult, pontosan kimunkált szövegeket az elhangzással egy időben, vagy utána lejegyezhetett volna valaki (Leclercq 1960, 387, 396). Ennek látszólag ellent mond, hogy a beszédekben mégis olyan elemek találhatóak, amelyek az egykori elhangzásra utalnak. Ilyen például a hallgatóság megszólítása, amellyel ezek az írásműként elkészült prédikációk egy irodalmi fikciót valósítottak meg; a kapcsolat az elhangzott és az írott beszédek között hasonlít ahhoz, mint ami a misszilis és a fiktív levelek közt van. A megszólítások olyan stílusjegyek, amelyekkel Bernát a műfaj szóbeliségre épülő jellegzetességét őrizte meg a lejegyzett formában is, amelyben a retorikai műgond semmiképpen nem zárja ki, hogy a beszédek egykor el is hangoztak.

A XIV–XV. századi beszédek vizsgálatai azt mutatják, hogy az írásban terjedő prédikációkat nem tudták sem a beszéd alatt, sem elhangzása után – emlékezetből – hűségesen, szóról szóra lejegyezni, sem korábban, sem a XV. század végén, nem voltak erre képesek a klerikusok (Richter 1969, 228–229; Gecser 2002, 6), és különösen nem az apácák (Renner 1959, 201–203). Azt, hogy maguk a nővérek írták le a szószéken elhangzott sermókat, el kell vetni. Az ok tisztán technikai. Prédikáció közben nehéz lett volna pontosan jegyzetelni, különösen úgy, hogy a nővérek csak a könyvírás betűiben voltak járatosak, a gyors egyetemi jegyzetelés betűit, a notularist nem tudták használni. A prédikációk megőrzésében így magának a beszéd elmondójának is közre kellett működnie.

Anyanyelven elhangzott prédikációk kéziratokban való hagyományozódása a XV. században egyre gyakoribb volt. A latin nyelvű sermók mintául szolgáltak azoknak, akiknek maguknak is prédikációt kellett tartaniuk, az anyanyelvűek pedig az apácakolostorokban maradtak fönt. Fontos szerepet játszott ebben az irodalomszociológiai vonatkozás is, azaz az, hogy a prédikátor és hallgatósága között élő kapcsolat létezett, a szószékről elhangzottak a konvent aktuális lelki szükségleteinek feleltek meg. A számtalan lehetséges példa közül egy eset: „Alle, die diß ym(ermer) horn oder leßen, die gedencken durch gottes wille(n) des andechtige(n) wirdige(n) geistlichen vatters Stephani Fridolini, d(er) uns diß materi jn unß(er) kirchen gepredigt hat mit allem fleiß“ (Mindazok, akik valamikor hallgatják vagy olvassák ezt [a könyvet], azok Isten szeretete által emlékezzenek meg az áhítatos és tiszteletre méltó lelki atyáról, Sephan Fridolinról, aki nekünk ezeket a dolgokat nagy szorgalommal a templomunkban prédikálta). Stephan Fridolin (1430? – 1498) obszerváns ferences szerzetes volt. 1489-ig a baseli, majd haláláig a nürnbergi klarisszák lelkigondozójaként tevékenykedett, prédikációi is a klarissza apácaközönségek előtt hangzottak el (Seegets 1998, 58).

Fontos még megjegyezni, hogy a nővérek többnyire akkor szereztek meg, illetve másoltak le egy-egy prédikációt, ha valamilyen kapcsolatban álltak annak elmondójával, lelkigondozójuk, gyóntatójuk volt. Az erős kötődést jelzi, hogy a nővérek gyakran megörökítették a szerző nevét, és a beszéd megszerzésének körülményeit. A nürnbergi domonkos nővérek egyik kódexének bejegyzése: „Das hernoch geschriben steht das sagt von dem heiligen sacrament und hot gepredigt pruder Gerhart lesmeister als wir in gepeten haben” (Ami itt ez után írva áll, az az szentséges oltáriszentségről szól, és Gerhart testvér, a lektor tartott prédikációt róla, amikor erre megkértük. – Nürnberg, Stadtbibliothek, Cent. VI, 52. 227r.).

A fennmaradt beszédmásolatok az eddigi kutatások szerint legfőképpen a prédikáló segítőinek köszönhetőek; a szerzetesek nem szerették, ha a nővérek önállóan jegyezték le beszédeket, attól féltek, hogy félreértés, tévedés, netán eretnekség kerül a szövegbe (Völker 1963, 220–223.).

Ezek után fölvetődik a kérdés, hogy milyen nyelven, mikor és milyen célból készültek a kódexeinkben magyarul olvasható sermók, illetve miért jegyezték le őket. Némely esetben – például a Cornides- és az Érdy-kódex prédikációinál – viszonylag egyszerű annak megállapítása, hogy latinból anyanyelvre fordított szövegekről van szó, főként a magyar Temesvári Pelbárt latinul írt műveinek fordítását őrzik a kéziratok. Az eredetileg papok számára írt, példának szánt latin gyűjtemények tipikus olvasmányprédikációkká – fölolvasott szövegekké – váltak a kolostori anyanyelvű kódexirodalomban. Egészen más kérdés a több latin minta alapján szerkesztett anyanyelvű prédikációké, így a Debreceni és az Érsekújvári Kódex egyes beszédeié, de ide kell sorolnunk a Karthauzi Névtelen művét is, az Érdy-kódexet is. Ha ezekben az esetekben a magyar kompilálás kétségtelen is, az már vitára adhat okot, hogy az apácák kézirataiban leírt formában elhangzottak-e a prédikációk, vagy eleve olvasmánynak szánták őket. Erre nem kaphatunk egyértelmű választ anyanyelvű kéziratainkból, mert ezek a kódexek kolostori használatban, csupán a női konventek kezében voltak: itt eleve csak a felolvasás jöhetett szóba, nem dolgozták át őket, hogy aztán más közönség előtt más formában újból elhangozhassanak, miként történt az a német nyelvű prédikációkkal.

Mindeme hosszú fejtegetés nem volt más, mint bevezetés ahhoz a kísérlethez, amelyben majd anyanyelvű kódexeink prédikációinak rétegeit próbálom meg elkülöníteni. Az egyik nagy csoport az olvasmányprédikációk fordításai lesznek. A másik a feltehetően anyanyelven elhangzott homíliákat és beszédeket foglalja magában, nem mintha kétség volna afelől, hogy ez a prédikációcsoport ne tartalmazna latinul készen kapott, onnan átvett és magyarra fordított elemeket.

Anyanyelvű kódexeink késő középkori prédikációgyűjtemények alapján készült fordításokat tartalmaznak, olvasmányprédikációkat, tehát irodalmi és tudományos igénnyel írott olyan latin művek fordításait, amelyeket mintául szántak a lelkigondozóknak. Ha ezekben a beszédekben a prédikációkra jellemző formai elemeket figyelmen kívül hagynánk, akár traktátusnak is tarthatnánk őket (Newhauser 1989, 185–209). Erre a műfaji keveredésre igen jó magyar példa a Weszprémi-kódex traktátusa, amely címközlése szerint Krisztus szenvedéséről szóló – ahogy maga a kézirat nevezi – prédikáció (1–112), és amely valójában egy a traktátus köntösébe bújtatott passió. Ez a Johannes Herolt és a Temesvári Pelbárt beszédéből összeállított szenvedéstörténet [A RMDE I, 399. devóciós passiónak nevezi a művet. V. ö. Pusch 1910, 10–26.; itt a források kimutatása mellett műfaji kérdésekről is szó esik], miként a prédikációk themaval kezdődik. Műfajilag ugyanilyen nehezen értelmezhető a Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról. A kódex első fejezete klasszikus szerkezetű prédikáció, amelyhez egy több fejezetből álló traktátus csatlakozik az apostolok égi és földi hierarchiájáról. A számos különlegessége mellett a kézirat abban is jeleskedik, hogy kódexirodalmunkban a kevés olyan prédikációnak az egyike, amely kifejezetten magyar apácaközösségnek – a Nyulak szigeti domonkos apácáknak – szól, azokra a szabályokra és erényekre hívja fel a nővérek figyelmét, amelyet fogadalmuk szerint be kell tartaniuk.

Prédikációk ritkán találhatóak vegyes típusú kódexekben elszórva, jellemzően az egyházi év menete szerint szerkesztett összeállításokban, illetőleg egy csoportba gyűjtve olvashatóak. E gyűjtemények – a Kazinczy- és Tihanyi Kódexen kívül – négy kódexre korlátozódnak: a ferences Debreceni Kódexre, a vele egyidős domonkos Cornides- és a késői, szintén domonkos Érsekújvári Kódexre és a Mohács környékén befejezett Érdy-kódexre, a Karthausi Névtelen művére. Ezek közül három, A Debreceni Kódex legendáriuma, a Cornides-kódex és az Érdy-kódex tervszerűen szerkesztett gyűjtemény, mindháromban megtalálhatóak a nagyobb ünnepekre szóló prédikációk.

A Cornides-kódex teljes egészében fordítás, nem egy esetben több szerző munkájának kompilálása. Egyebek mellett Bognár András és Levárdy Ferenc kiadásából ismerjük forrásait és azok íróit (Bognár–Levárdy 1967, 792–813). Három beszéd szerzője a nürnbergi domonkos szerzetesek priorja, Johannes Herolt (1380 körül – 1468) volt. A Cornides-kódex fordítói a legtöbb prédikációt az azonosítatlan személyű Paratustól emelték át, a legendák pedig részben a Legenda aureából és Temesvári Pelbárttól származnak. Az egyházi év ünnepei a kéziratban a szokásoknak megfelelően adventtől adventig tartanak, majd kezdődik a de sanctis sorozat (92r-tól). A Mária-ünnepek hiányoznak a kódexből, csak egy hosszú, Pelbárt Stellariumából fordított Mária-életrajz képviseli ünnepeit (1r–29r), valamint egy sermo Mária vizitációjáról, de ezt már Paratus prédikációjának fordítása (156r–162v).

A Cornides-kódex beszédei a már említett mintának szánt irodalmi igényű olvasmányprédikáció-típushoz tartoznak, azok fordításai; bonyolult szerkezetük, az idézetek halmozása miatt szószékről elmondhatatlanok voltak, sőt közösségi felolvasásra is nehezen lehettek alkalmasak. Az eredeti latin nyelvű prédikáció írott formában annak, aki saját beszédéhez keresett anyagot benne, illetőleg a magányos olvasó számára áttekinthető volt. Felolvasáskor viszont követhetetlenné vált, nehezen felfogható lehetett a hallgatóság számára, amely legfeljebb részleteket tudott megragadni.

A Debreceni Kódex több különálló egység összekötéséből keletkezett. Önálló rész volt a legendárium, amelyet itt a Debreceni Kódex legendáriuma néven emlegetek. Ez a szentek életéről szóló összeállítás a Cornides-kódexénél sokkal gazdagabb gyűjtemény. Azt, hogy a szövegek prédikációként való megnevezése a Debreceni Kódex legendáriuma írója, másolója számára jelentőséggel bírt, az is bizonyítja, hogy viszont a legendák közül, tehát a de sanctis szakaszban csupán azokat mondta prédikációnak, amelyek szentírási textussal kezdődtek. A Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára szóló beszédet – thema híján – „tanúság”-nak nevezte a szerző (225:18–19). Úgy tűnik fel tehát, hogy a bibliai citátummal való kezdés volt az egyik műfaji kritérium az író számára (v. ö. Tarnai 1984, 257 skk), ám azt is fontos megemlíteni, hogy a de tempore szakasz beszédei fölé kivétel nélkül prédikációt írt a scriptor.

A prédikációk formulakincsének egyik legfontosabb és igen jól vizsgálható eleme a posztilláknak az a helye volt, amelyben a beszédet mondó a napi evangéliumi részlet fordítását vezette be. A formulák nagy része latin mintákra megy vissza. Ilyen az Érdy-kódex legtöbb és az Érsekújvári Kódex egyik prédikációjának evangéliumi részletét bevezető, illetve kísérő formula, amely elhelyezi Jézus életében a bibliai eseményt, illetve a szakasz történelmi összefüggéseit mutatja be (Madas 1989, 207). Az Érsekújvári Kódex az eseményt így helyezi el Jézus életében: „És lén eredeti [az aznapi evangéliumnak] az idébe, mikoron Urunk Jézus volna harminckét esztendős.” A történelmi összefüggés: „Negyed Szent Orbán pápa szerzé ez mai szent innepnek tiszteletes voltát az oltári szentségnek erekké való tisztességére” (556:13–15).

Elhangzott prédikációk

Az elmondott prédikációk képezik ebben az elemzésben a második csoportot. Vállalkozni kell bemutatásukra, még akkor is, ha nehezen, vagy egyáltalán nem bizonyítható, hogy valamely beszéd el is hangzott. Irodalomszociológiailag alig elképzelhető ugyanis, hogy ha volt megrendelő és volt, aki a megrendelést teljesítse – esetünkben az apácák és a nővérek lelki gondozását végző szerzetes –, akkor ne jött volna létre az az interakció, amelyet a nürnbergi domonkos szororok, és más apácakolostorok esetében is tapasztalunk, azaz a nővérek kérésére elmondott prédikációt jegyzett le lelkivezetőjük.

Tarnai Andor kódexeink prédikációinak elemzésekor utal rá, hogy nem tudjuk, miként hangozhatott egy mezővárosi pap, vagy obszerváns ferences beszéde, erre csak a meglévő formakincsből következtethetünk. Véleménye szerint az Érdy- és az Érsekújvári Kódex élőszóhoz közelebb álló, a kolostorokban elmondott ünnepi prédikációk lehettek azok, amelynek hallgatói – és itt a Karthausi Névtelent idézi – conversusok és apácák voltak (Tarnai 1984, 263–264). Tarnai azonban nem nevezte meg, hogy mely prédikációkra gondolt. A következőkben azokat a beszédeket veszem sorra, amelyekről gyanítható, hogy elhangzottak, ezek az Érsekújvári Kódex második felében lévő beszédek és a Nagyszombati Kódex egyes prédikációi. Mindemellett hangsúlyozni kell azt is, hogy a beszédek elhangzását illetően teljes meggyőződésre egyik esetben sem juthatunk, legfeljebb valószínű feltételezéseket lehet megfogalmazni; talán helyesebb lett volna az alcímet kissé óvatoskodva Valószínűleg elhangzott prédikációk formában írni.

A cura monialiumról szóló fejezetben is láttuk, hogy azok a szerzetesek, akiket a nővérek pasztorálásával megbíztak legalább rendi főiskolát, de gyakran egyetemet végeztek. Tevékenységük nem lehetett olyan alacsony fokú, mint egy falusi plébánosé. Ehhez kell viszonyítanunk azt is, hogy milyen prédikációkat várunk el tőlük. Jó példa erre Váci Pálnak Bécsben, a domonkos konvent előtt a fogadalomtétele alkalmából a szerzetesi közösség előtt latinul elmondott sermója. A beszéd nem különösen bonyolult, mégis igen fontos emlék, ugyanis szinte ez az egyetlen XV. századból ránk maradt magyar eredetű kolostori sermo, amely biztosan el is hangzott (Lázs 2005, 200–203). Lényegében ehhez az egyetlen beszédhez mérhetjük a többit, amelyről feltételezhetjük, hogy azt valamely magyar konvent előtt prédikációként elmondták. Radó Polikárp talált egy beszédet egy mára elveszett (?) ferences kódexben, amelynek témája ugyanaz, mint Váci Pálé: Labora sicut bonus miles Christi Jesu (2. Tim 2,3). „Mukálkodjál miképpen az Krisztus Jézusnak jó vitéze!” – a töredékes prédikáció szintén egy renden belüli beszéd volt, amelyet a káptalani választás alkalmával mondtak el. Váci Pál beszéde is hasonló körülmények között hangzott el, fogadalomtétele alkalmából. (Radó közli a beszéd szövegét. Radó 1947, 1–8.).

Az elhangzott beszédek közül a pontos fordításokat – így például a Cornides-kódexbelieket – eleve kizárhatjuk, valószínűtlen ugyanis, hogy a szószéken egy olvasmányprédikációnak szánt szöveget eredeti formájában felolvastak volna. A másik nem elhanyagolható szempont ezeknek a beszédeknek a hossza, amely meghaladta a rendelkezésre álló mintegy egyórányi időt. Ismeretes ugyan, hogy néhány prédikátor hajlamos volt órákig tartó beszédet tartani, azonban a konvent meghatározott napirendje ezek meghallgatását nem engedte volna meg. A túl hosszú prédikációkat így kihagyhatjuk a számításból – ezeket akkor is részekre kellett szabdalni, amikor a refektóriumban felolvasták őket.

Az Érsekújvári Kódex egyes részei egyértelműen mutatják azt a módot, ahogy Sövényházi Márta szerkesztette a kéziratot, illetve azt is, hogy a napi események gondjai akadályozták őt. Tehát a szerkesztést nemcsak az elgondoltak tökéletes végrehajtása jelzi, hanem az is, hogy az eltervezetteket nem mindig sikerült megtenni.

Különös helyet foglalnak el ezek között a szerkesztett összeállítások között a kódex élén lévő nagyböjti evangéliumok (1r–6v:15), majd húsvét vasárnap utáni időszak perikópái (61rb:2–63rb:8). A hiányos perikópasorozatból arra következtethetünk, hogy Sövényházi Márta az elhangzás után kapta meg a kibővített és elmondott evangéliumi részleteket, és ha a lelkigondozónak nem volt ideje a leírásukra illetve átadásukra, akkor néhány napra való szöveg elkeveredett a helyéről, illetőleg ki is maradt. Pontosan ezek a hiányok teszik élővé a gyűjteményt. Ha korábban már elkészült perikópagyűjteményt másolt volna a nővér, akkor olyat választott volna, amely hiánytalan, így a sorrendben sem volna tévedés. Ennek az elismétlésére azért volt szükség, hogy lássuk a kódexbe nem egyszerűen „csak” lefordított, hanem el is hangzott, a lelkigondozás során keletkezett szövegek kerültek.

A mennybemenetel ünnepére (63r–71v) és a pünkösdre (71v–80r) készült fordítássorozatok az ünnepek jelentőségének megfelelően tartalmazzák a liturgia egy részét, az episztolát, az ünnep szekvenciáját, az evangéliumot, valamint az ünnepi prédikációt. [Olyasfajta összeállításnak tűnik ez, mint amilyet a nürnbergi apácák olvastak föl vasárnaponként, amikor elolvasták az evangéliumot, az episztolát, meghallgatták a hozzá írt prédikációt, valamint Wilhelm Durandus Rationale divinorum officiorum-ának az napra vonatkozó részét. (V. ö. Ehrenschwendtner 2004, 194–195.).] A magyar nyelvű összeállítás módja emlékeztet arra, ahogy a nagyböjti perikópasorozat készült, az aktuális ünnepre szóló szövegek fordítását kaphatták meg másolásra a nővérek. Ez arra utalhat, hogy a szerkesztett fordítássorozatba olyan beszédek kerültek bele, amelyeket el is mondhattak. Az Érsekújvári Kódex e prédikációi ugyan szervesen illeszkednek a két ünnep liturgiájához, magyar szerkesztmények (Madas–Haader 2012, 23). Ennek ellenére nem lehet biztosan állítani, hogy a nővérek nemcsak az ebédlői felolvasáson, hanem a szószékről is hallhatták őket. A szószékről való elhangzás mellett szól a sermók beágyazottsága a liturgia menetébe, ellene viszont, hogy a liturgia kódexbeli rendje nem pontos, a szekvenciák nincsenek a helyükön, az alleluja sem találta meg a misekönyvben elfoglalt helyét.

Az Érsekújvári Kódex későbbi prédikációi az eddigiekkel szemben a kéziratban esetleges helyen vannak. A kódex második felében kétszer is találkozunk ismeretlen forrású húsvétra szóló beszédekkel (159ra:1–160rb:3, 280r:28–283r:33). Az ismétlésnek – a felolvasások változatosabbá tétele mellett – valószínű oka az, hogy a kézirat hosszú ideig készült, három év alatt, 1529–1531 között nyerte el végleges formáját, feltehetőleg a szószéken elmondott beszédeket írtak le. A válogatásba ekkor került be két rövid, a karácsony estjére és napjára szóló prédikáció (160rb:4–161vb:19, 161vb:20–165va:28) is – mindkettő lényegében szerkesztetlen fordítás Ferreri Szent Vince Sermones de tempore gyűjteményéből.

Az Érsekújvári Kódex 275v–287r leveleit egy prédikációciklus foglalja el – ebből a sorozatból eddig csak a húsvétvasárnapi sermóról volt szó. Sem ez, sem a többi beszéd sincs az egyházi év rendje szerinti sorrendben. Szerkesztetlenül következik a pünkösd utáni negyedik vasárnapi sermóra az úrnapi (277r:31–280r:27; Trinitas vasárnapja, azaz pünkösd utáni első vasárnapját követő csütörtökön tartották az ünnepet), majd a már említett húsvétvasárnapi (280r:28–283r:35), az utolsó ítéletről szóló két beszéd, a sort pedig az időrendben korábbra való szentháromságnapi prédikáció (286r:6–287r:40) zárja. Néhány levélnyi szünet után a megkezdett, de be nem fejezett nagyböjti prédikációciklus követi az előbbi sermókat (Madas 1989, 205–207). A prédikációsorozat esetleges sorrendje ellenére egységesnek tűnik. A rövid beszédek nem egyszerű fordítások, több helyről összeszedegetett részletekből állnak, egy helyen Temesvári Pelbárt, máshol Guillermus Parisiensis egy-egy részlete a forrás, így magyar szerzetesek munkájának látszanak (Madas 1989, 207–208). Valószínű elhangzásukra a liturgia időrendjéhez illeszkedő rövid terjedelmük miatt is gondolhatunk.

Az elhangzás mellett érvként itt az élőbeszédet idéző megszólításokat hozhatjuk föl, amit korábban – mint gyakori stílusjegyet – elutasítottunk. Akkor azonban, ha egy kolostori szövegben a megszólításban megnevezettek nem egyeznek a kolostori hallgatósággal, joggal hisszük, hogy elmondott szöveg szerepel a kéziratban. Az Érsekújvári Kódex két beszédének kezdetén is furcsa megszólítást olvashatunk: „Szerelmes atyámfiai, hívséges keresztyének, Krisztus Jézusnak szerelmes tanítványi és ájtatos szolgái!” (277va:10–11, Úrnapi beszéd), illetve „Ez mai dücső napon, szerelmes atyámfiai, szólandó vagyok te szerelmeteknek hallására! Ez mai szent prédikációnak szerében szerelm jöve az én elmémben, mely szerelemmel Mária Magdaléna Urunkat, Jézust mindeneknek felette szerette” (159ra:8–15, II. húsvéti beszéd). Az atyafi megjelölést – a Lányi-kódex „főkötős atyafia”-aknak nevezi a konventuális apácákat – használták nővérekre is (Lázs 2009, 474) így a második húsvéti prédikáció címzettjei még talán lehetnek másodrendiek, de az elsőként idézett úrnapi beszéd megszólításában az ájtatos szolgái csak férfiakra érthető, a nőkre – kivált a szerzetesnőkre – a szolgáló kifejezést használták. A két egyházi beszéd közül az Úrnapi így biztosan, a második pedig feltehetően férfiakból és nőkből álló hallhatóság előtt hangzott el, azaz a prédikáció nem kolostori, hanem világi használatra készült, onnan jutott a domonkos nővérek konventjének kódexébe.

Az eddig bemutatott beszédeknek közös vonásuk, hogy mindegyikük valamilyen alkalomra szólt. Az esetleges megszólításokon kívül mindegyik sermo nélkülözi azt a személyes hangot, amellyel egy közösséghez fordul a beszélő, hiányzik belőlük a szerzetesi magatartásra való oktatás, az egymás iránti türelemre intés, a szeretetre, a béketűrésre tanítás. Ugyanígy nincs szó a szerzetesi fogadalom megtartásáról, a szerzetesi kötelességek gyakorlásáról, a prédikációk bármelyik világi közösség épülésére szolgálhatnának, nincs speciálisan apácákra vonatkozó mondanivalójuk. Az elmondottak alól – mint már említettem – egyedül a Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról domonkos apácáknak szóló prédikációja, valamint a Nagyszombati Kódex egyik darabja (298:19–306:19) a kivétel. A Könyvecsében több utalás található a domonkos konstitúcióra és a szerzetesi erényekre (Lázs 2008, 311–312), a Nagyszombati Kódex pedig a szerzetesi közösséget megzavaró bűnről – az irigységről és a rágalmazásról – beszél.

„Ezönképpen tegyetök ti es, pusztának szent lakozói, azaz szerzetben lakozók, Izráelnek bizony fiai, mikoron halljátok, avagy látjátok a türeátok iregyködőket szólni, avagy rágalmazni, örüljetök és vigadjatok, mert Istennek és az szent atyáknak fiaival érdömlöttök lenni” (302:12–19) – így biztatja a ferences Nagyszombati Kódex admonitiójának írója a hallgatóságát, akit több ízben is megszólít: „Ó, drágalátos asszonyok” (298:21), „jó asszonyok” (301:17 és 305:19). Ezekből kiderül, hogy tanításának közönsége „tisztölendő, jó asszonyok”-ból (304:15), azaz apácákból áll, éppen úgy, mint a korábbi Mária-prédikációé, ahol „Szíz Máriának ájétatos szolgáló leányi”-ként aposztrofálja a nővéreket. Az elsőként említett irigységről szóló írás klasszikus kolostori beszéd, amely a konvent pillanatnyi állapotáról szólhatott, de amely általános érvényű tartalmával a későbbiek folyamán is meghallgatásra – azaz lejegyzésre – méltónak ítélt a szerző, illetve a közönsége. Az irigységről szóló rövid sermo egyszerű stílusa alapján kétségtelenül megfelel az élőszóban elmondott előadás elvárásainak, több mint valószínű, hogy elhangzott beszédet olvasunk a klarissza kódexben.

Végezetül még azt kell megemlíteni, hogy a prédikációk – bár az idézetek szerzőinek megnevezéseivel – nem köthetőek egy-egy szerzetesrendhez, az őket őrző kódexek rendi hovatartozása szerint érdekes képet mutatnak. A domonkos apácák kódexei elsősorban olyan sermókat tartalmaznak, amelyek az egyes ünnepekre szólnak, gyűjteményeik olvasmányprédikációkat őriznek, a klarissza kéziratok viszont – a Debreceni Kódex legendáriuma kivételével – főként kolostori beszédekből állnak össze, olyanokból, amelyek a nővérek erkölcsi nevelését szolgálták. A megmaradt kódexek szövegei alapján az a kép rajzolódik ki, hogy a szigeti domonkos nővérek formálisabb, az ünnepek megtartását segítő olvasmányokkal rendelkeztek, amíg a klarissza nővérek – és ferences lelkigondozóik – inkább a kolostori élet szempontjait vették figyelembe.

Az olvasmány- és az elhangzott prédikációk kolostori használata

A Magyar Királyság területéről nem rendelkezünk feljegyzésekkel arról, hogy miként használták a kódexeinkben lévő prédikációfordításokat és azok gyűjteményét, így például a Cornides-, az Érdy- vagy az Érsekújvári Kódex összeállításait. A kolostori olvasási előírásairól csak a Birk-kódex Szent Ágostonnak tulajdonított regulából értesülünk, de ez túlzottan általános.

Külföldi példához kell fordulnunk. A Nürnbergi Szent Katalin kolostor olvasási szokásai alaposan dokumentáltak. Az ő eljárásmódjukat és olvasmányaikat bátran hívhatjuk párhuzamul, mindenekelőtt a domonkos apácák vonatkozásában. Tehetjük ezt a rend erős központosítása okán, és ebből kifolyólag azért, mert a lelki vezetők az obszervanciára tért nővérek spiritualitását próbálták egységes mederbe terelni.

A vizsgálathoz párhuzamul vont nürnbergi domonkos apácák az első olvasmány-katalógusukban (1436–1442) az adventi, nagyböjti és a Trinitász utáni vasárnapokra még főként liturgikus szövegek fölolvasását írták elő, az episztolákat és a mise szövegének fordítását, valamint egy másik könyvből az evangéliumokat, tehát olyan összeállításokat, amilyeneket fentebb az Érsekújvári Kódexben láttunk. Ekkor még nem volt a konventnek saját episztoláriuma, így Alhartin nővér (†1431) könyvét használták: „an dem preiten puch, das swester Alhartin hett, stin die mess an und hebn sich in dem advent an und ist all suntag eine uncz an karfreitag” (MBK III/3, 639:27–28; „A vastag könyvben, amely Altharin nővéré, van a mise és adventtal kezdődik. Minden vasárnap egy [részt] egészen nagypéntekig”.) A kutatás kimutatta, hogy ez a könyv a későbbi jelzet szerint az E. XVII. kódex, amelyben episztolárium is volt (Willing 2012, XLVII). A katalógust összeállító nővér már a reformnak ebben a kori szakaszában előírta, hogy az advent bűnbánati időben prédikációt, posztillákat is olvassanak föl a nővéreknek, mégpedig minden nap egyet (Willing 2012, XLVIII–L).

A nürnbergi domonkos nővérek második olvasmánykatalógusa lényegesen bővebb, de az olvasmányok tartalma nem változik, csak az arányok. Vasárnapokon, ünnepnapokon, illetőleg a böjti napok kollációin leggyakrabban prédikációkat hallgattak az asztalnál, az egyházi beszédek tették ki kéziratgyűjteményük és így olvasmányaik legjelentősebb részét (Willing 2004, 35). A de sanctis napjain mindig felolvasták az ünnepelt szent legendáját, ezt gyakran kiegészítették erkölcsi tanulságokat tartalmazó prédikációkkal; Szent Lőrinc napján így a legenda után egy prédikáció egy részét olvasták föl (MBK III/3, 668:33–34). Ezek többnyire szószékről is elhangzott beszédek voltak, gyakran a kolostor korábbi lelki vezetőjének egy-egy prédikációját olvasták a közösség épülésére a refektóriumban (Ehrenschwendtner 2004, 268–273).

A magyar domonkos és ferences apácák a reform korai szakaszában, de még a XVI. század elején – legalábbis a megmaradt kódexek alapján – sem tudtak volna ilyen mennyiségű és ilyen tartalmú irodalmat fölmutatni. Bár a jelek szerint a prédikációs olvasmányok szűkebben álltak rendelkezésre, a magyar nővérek többnyire olvashattak az ünnepekre szóló sermót. Ha nem állt rendelkezésükre megfelelő szöveg, hiányukat – akárcsak a német nővérek – a prédikációkhoz igen hasonló szerkezetű és tartalmú elmélkedésekkel, traktátusokkal pótolták. A domonkos apácáknál fölolvasásoktól elvárt céloknak részben megfeleltek a Cornides-kódex prédikációi, bár az ünnepeknek igen hiányos felolvasási rendjük lehetett. A Cornides-kódex mellett a Horvát-kódex szövegei segíthették Mária ünnepnapjainak a méltó megülését. Mohács után az Érsekújvári Kódex az, amely sok vonásban kezd hasonlítani a német domonkos nővérek fölolvasási gyakorlatára. Az erősen ferences hatást mutató kódexben nincs ugyan egyetlen Mária-ünnepre szóló beszéd sem, de megjelennek a liturgikus események leírásai, amelyet korábban nélkülöztek, és megjelennek a lelkigondozók saját beszédei is. Ezek gyakorlatilag ugyanúgy lefedték az egyházi év ünnepeit, miként a nürnbergi apácák könyvtárában lévő prédikációk, még az olyan párhuzamok is megtalálhatóak a szabadon választható asztali olvasmányok között, mint például a Szent Katalin kolostor jegyzéke szerint húsvétkor felolvasandó Nikodémus-evangélium (MBK III/3, 644:12–13).

Az óbudai klarisszák a Debreceni Kódex legendáriumával az egész év fontos ünnepeit lefedhették. Mária ünnepeire szóló prédikációik is voltak, és a lelkigondozóik prédikációi – a megmaradt kézirataik alapján is – belekerültek a kódexeikbe. Az óbudai klarisszák a lelkigondozójuk tevékenysége révén ismerhették, hallhatták a Kazinczy- és a Tihanyi Kódex prédikációit, de a kéziratok hosszas keletkezési ideje miatt nem valószínű, hogy bevonták volna őket a kolostori fölolvasásokba.

A hiány – a nürnbergi Katalin kolostor domonkos apácáinak olvasmányaihoz képest – egy dologban szembetűnő, a magyar kolostorok, a megmaradt kódexek szerint, Mohács előttig nem rendelkeztek a vasárnapokra szóló episztolákkal, evangéliumi perikópákkal, prédikációkkal. A másik hiány: a nürnbergi klarisszanővérek előtt elhangzott és általuk lejegyzett ferences prédikációk között nagy számban voltak olyanok, amelyek az imaórákon elhangzott szövegeket – himnuszokat és zsoltárokat – magyarázták. A prédikációknak ez a vonulata a magyar apácakolostorokban szintén teljességgel hiányzott.

HIVATKOZÁSOK

Bárczi Ildikó (1994), Ars compilandi: A szövegalkotás középkori technikája, Berlin-Budapest, Berliner Beiträge zur Hungarologie, 7.

Bognár–Levárdy (szerk. 1967), Cornides-kódex, Bp., Akadémiai, (Codices Hungarici, VI).

Ehrenschwendtner, Marie-Luise (2004), Die Bildung der Dominikanerinnen in Süddeutschland vom 13. bis 15. Jahrhundert, Stuttgart, Franz Steiner Verlag.

Gecser Ottó (2002), Kapisztrán Szt. János nagyböjti prédikáció-sorozata Boroszlóban, Aetas, 17, 5–28.

Hoyer, Wolfram (2011), Der dominikanische Ansatz zum Dialog mit den Religionen in der Gründerzeit des Ordens = Das Charisma des Ursprungs und die Religionen: Das Werden christlicher Orden im Kontext der Religionen, hrsg. von Petrus Bsteh / Brigitte Oroksch, Wien – Berlin, 242–264.

Horváth János (1931), A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Bp., Magyar Szemle Társaság.

Lázs Sándor (2005), Szent Ágoston regulájának 15. századi magyar fordítója: Váci Pál munkássága a 15. századi domonkos reformban, ItK, 109, 188–204.

Lázs Sándor (2008), A Könyvecse néhány forrása és a kódex szövegének kora, ItK, 112, 306–318.

Lázs Sándor (2009), A Pozsonyi Kódex írói és műveltségük, Századok, 143, 467–486.

Lázs Sándor (2015), A kolláció a domonkos és ferences apácáknál, MKSz, 131, 163.

Leclercq, Jacques (1955), Recherches sur les Sermones sur les Cantiques de Saint Bernard III: Les Sermons sur les Cantiques ont-ils été prononcés?, Revue Bénédictine, 65.

Leclercq, Jacques (1960), Saint Bernard éditeur d’après les sermons sur l’Avent, Mélanges d’Archéologie et d’Historie, 72.

Madas Edit (1989), Adalékok az Érsekújvári Kódex sermoihoz, in Tanulmányok a középkori Magyarország könyvkultúrájáról, Az Országos Széchényi Könyvtárban 1986. február 13–14-én rendezett konferencia előadásai, szerk. Szelestei N. László, Bp., OSZK, 203–225.

Madas Edit, Haader Lea (2012 [2013]), Érsekújvári Kódex, 1529–1531, Bp., MTA Nyelvtudományi Intézete–MTA Könyvtára–Tinta Kiadó, (Régi Magyar Kódexek, 32).

Madas Edit, Reményi Andrea (1997), Debreceni Kódex, 1519, Bp., Argumentum–Magyar Nyelvtudományi Társaság, (Régi Magyar Kódexek, 21).

MBK III (1932): Mittelalterliche Bibliothekskataloge Deutschlands und der Schweiz, III, Bistum Augsburg, Eichstätt, Bamberg, bearbeitet von Paul Ruf, München.

Nemes, J. Balázs (2015), Das „Mediascher” Predigtbuch: Miszelle zu einem Plenar mit Perikopen in deutsch-lateinischer Mischsprache aus Siebenbürgen am Vorabend der Reformation, Zeitschrift für Siebenbürgische Landeskunde, 38, 31–36.

Newhauser, Richard (1989), From treatise to sermon: Johannes Herolt on the novem peccata aliena in: De ore domini: Preacher and Word in the Middle Ages, eds. Thomas Leslie Amos, Eugene A. Green, Beverly Mayne Kienzle, Kalamazoo, Medieval Institute Publications, 185–209.

Nyelvemléktár: Régi magyar kódexek, Debreczeni Cocex – Gömöry Codex, közzéteszi Volf György, Bp., Akadémiai, 1882, XI.

Possidius, Vita Augustini, Das Leben des Augustinus. Lat. /Dt., Hgg., übersetzt und kommentiert von Wilhelm Geerlings, Paderborn, Schöning, 2005.

Predel, Gregor (2005), Vom Presbyter zum Sacerdos: Historische und teologische Aspekte der Entwicklung der Leitungsverantwortung und Sacerdotalisierung des Presbyterates im spätantiken Gallien, Münster, Lit Verlag.

Pusch Ödön (1910), Vallásos elmélkedések kódexeinkben, Kolozsvár, Stief Jenő és társa.

Radó Polikárp (1947), A Guilerin-kódex, It, 1–8.

Renner, Peter (1959), Spätmittelalterliche Klosterpredigten aus Nürnberg, Archiv für Kulturgeschichte, 41.

Richter, Dieter (1969), Die deutsche Überlieferung der Predigten Bertholds von Regensburg: Untersuchungen zur geistlichen Literatur des Spätmittelalters, München, C. H. Beck.

Schütz, Johannes (2014), Hüter der Wirklichkeit: Der Dominikanerorden in der mittelalterlichen Gesellschaft Skandinaviens, Göttingen, V & R unipress.

Seegets, Petra (1998), Passionstheologie und Passionsfrömmigkeit im ausgehenden Mittelalter: Der Nürnberger Franziskaner Stephan Fridolin (gest. 1498) zwischen Kloster und Stadt, Mohr Siebeck, Tübingen (Spätmittelalter und Reformation, Neue Reihe, 10).

Segl, Peter (2016), Deutsche Dominikaner im Kampf gegen Dämonen, Ketzer und Hexen, = Die deutschen Dominikaner und Dominikanerinnen im Mittelalter, hgg. von Sabine von Heusinger, Elias H. Füllenbach OP, Walter Senner OP und Klaus-Bernward Springer, Berlin – Boston, De Gruyter.

Tarnai Andor (1984), „A magyar nyelvet írni kezdik”: Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Bp., Akadémiai.

Timár Kálmán (1926), Adalékok kódexeink forrásaihoz, ItK, 36, 42–53, 169–184, 264–270.

Varjú Elemér (1899), A Gyulafehérvári codex, Akad. Ért..

Völker, Paul–Gerhard (1963), Die Überlieferungsformen mittelalterlicher deutscher Predigten, Zeitschrift für deutsches Altertum und deutsche Literatur, 22, 212–227.

Willing, Antje (2004), Literatur und Ordensreform im 15. Jahrhundert, Deutsche Abendmahlsschrifren im Nürnberger Katherinenkloster, München–Berlin, Waxmann Verlag, (Studien und Texte zum Mittelalter und zur früheren Neuzeit, 4).

Willing, Antje (2012), Die Bibliothek des Klosters St. Katharina zu Nürnberg, Synoptische Darstellung der Bücherverzeichnisse, Berlin, Akademie Verlag, I–II.