Vizkelety András

A magyar líra első fennmaradt terméke

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 71-77.

"Vers (...) pedig a javából" (Horváth 1931, 89), a magyar líra első terméke. Nem tudjuk pontosan, mikor keletkezett, azt is csak körülbelül, hogy mikor írták le, létezéséről is csak 1923-ban szerezhettünk tudomást. Előtte nem maradt fenn semmi e műfajban, utána sincs évszázadokig hozzá mérhető remekmű. Nem csoda hát, hogy a verset (a továbbiakban ÓMS) és az őt megőrző kötetet, a Leuveni Kódexet, szinte nemzeti ereklyeként tiszteli a magyar kultúrtörténet.

Tudjuk, hogy a vers latin minta alapján készült, de mégsem a mai értelemben vett fordítás. Legközelebbi mintájának egyik változatát, az 1194 körül meghalt Gotfrid (Godofridus) Szent Viktor-i apátnak tulajdonított, Planctus ante nescia... kezdetű szekvenciát tartalmazza is vagy ötven lappal később a kódex, de mégsem pontosan azt a változatot, amelynek alapján a magyar vers készülhetett. Ezt már az ÓMS első közlője, a kódex első ismertetője, Gragger Róbert észrevette (Gragger 1923), akit az a német jóvátételi bizottság értesített a leletről, amelyik az első világháborúban elpusztított Leuveni Egyetemi Könyvtár kárpótlására gyűjtötte a könyvészeti értékeket. Így került a kézirat a belga könyvtár birtokába, míg 1982-ben a csaknem hatvan évig folyó magyar kultúrdiplomáciai próbálkozásokat siker koronázta, és a kódex egy csereegyezmény eredményeként az Országos Széchényi Könyvtárba került (jelzete: MNy 79).

A kódex keletkezésének és a vers lejegyzésének idejét csak paleográfiai ismérvek alapján lehet hozzávetőlegesen eldönteni, minthogy egyetlen évszámot vagy szerzői nevet sem találunk a kéziratban. A kódexen dolgozó mintegy tucatnyi másoló kéz írását vizsgáló hazai és külföldi szakértők a mintegy hatszáz oldalnyi kéziratot megtöltő latin prédikációciklusok másolóinak írását egyöntetűen a 13. század harmadik negyedébe, míg a két magyar scriptor keze vonását, akik közül az egyik az ÓMS-t írta le, a század utolsó negyedére/végére datálták (Vizkelety 2004, 28–29). Egyedül Mezey László vélekedett úgy, hogy a magyar vers akár már a század közepe előtt a kódexbe kerülhetett (Mezey 1971, 363). Ezt a korai datálást azonban az irodalomtörténeti vizsgálat eredményei sem ajánlják. A prédikációk azonosított szerzői közül ugyanis többen (Aldobrandinus de Cavalcantibus, Johannes de Castello, Martinus Oppaviensis, Reginaldus de Piperno) a század második felében fejtették ki irodalmi működésük javát, sőt a kódex legfiatalabb szerzőjének, Leo ciszterci szerzetesnek élete feltehetően átnyúlt a 14. századba is (Vizkelety 2004, 34–42).

Más kérdés természetesen az ÓMS keletkezésének ideje, hiszen a verset jóval születése után is bemásolhatták a kódexbe. Az ezzel foglalkozó nyelvtörténeti elemzések legfőbb nehézsége Árpád-kori nyelvemlékeinknek, azaz az összehasonlítást szolgáló nyelvészeti anyagnak a csekély száma. A hang- és szótörténeti vizsgálatok alapján mégis azt tételezhetjük fel, hogy a vers mintegy fél évszázaddal korábban (a 13. század derekán) keletkezett, mint amikor lejegyezték (Benkő 1980, 26).

Az első magyar vers témája, a "lírai helyzet", az Istenanya fájdalma fia, Krisztus szenvedése láttán. A középkor elejének szorosan a liturgiához kapcsolódó közösségi áhítatossága a 11. század folyamán lassú átalakulásnak indul, egyre nagyobb szerepet kapnak az individuális érzelmek kifejezésformái, virágzásnak indul egy új Mária-kultusz, amelynek terminusai, fordulatai átszivárognak a lovagi-udvari költészetbe is. Ennek az új vallási igénynek jele volt, hogy a mise liturgiájában is helyet kaptak az ünnep tárgyához kapcsolódó énekelt lírai betétek, a mise olvasmányát ("szentleckét") követő szekvenciák, amelyek a 12. század közepe felé párhuzamos strófákká rendeződnek, két-két versszak azonos versformában és dallamban felelget egymásnak. Ezek a versek nem a mise kánoni liturgiájához tartozó, sérthetetlen "zárt szövegek" voltak, hanem tovább építhető, variálható "nyílt szöveget" képviseltek, amelyek ki is válhattak az eredeti összefüggésből, bekerülhettek elmélkedéseket, magánimádságokat tartalmazó kéziratokba, vagy ha ez a témájuknak megfelelt, mint például a Mária-siralmak esetében, szerepelhettek passiójátékok lírai betétjeként is. A képzőművészetben is egyre gyakrabban jelennek meg a pietàábrázolások és a szenvedéstörténet más jelenetei nemcsak táblaképeken és a nagy-plasztikában, hanem a meditatív, személyes áhítatosságot szolgáló kisebb ábrázolásokon, az úgynevezett "Andachtsbild"-eken is, amelyek Mária példája nyomán Krisztus szenvedésének átélését, a szenvedésben való részvétel, a "compassio" érzését akarták a hívekben felkelteni. A latin nyelvű siralmaknak egyik legkorábbi példája Godofridus apátnak Planctus ante nescia ... kezdetű szekvenciája, amelynek a kritikai kiadásban rögzített legteljesebb formája kétszer tizenhárom strófapárból és egy tizennegyedik, illetve huszonhetedik záró versszakból áll (Hilka–Schumann 1970, 129–131). A kiadás megadja a vers kéziratait (tizenhét teljes vagy töredékes szövegemlék) és azok eltérő olvasatait, így "Lo" sziglával a Leuveni Kódex szövegvariánsait is. A vers nemcsak a keresztről levett Krisztus testét ölében tartó Mária panasza, hanem Mária fájdalommal telt, a költői nyelv eszközeit, képeit felvonultató szavaival az olvasó/hallgató végigkíséri Krisztus keresztútjának állomásait.

A népnyelvű siralmak is hamarosan követték a latin változatokat, német nyelvterületen, ahol – úgy látszik – legelterjedtebb volt ez a műfaj, a 13. század a 16. század között 147 verses és prózai változatot mutatott ki a kutatás (Bergmann 1986), közöttük többnek, így a legkorábbi, frank nyelvjárásban készült siralomnak éppen Godofridus Planctusa volt a fő mintája, ihletője (Eggers 1978, 294). Ennél csak néhány évtizeddel lehet fiatalabb az ÓMS, amely így igencsak előkelő helyet foglal el a latin szekvencia népnyelvű adaptációinak időrendi sorában. Ezt az első magyar Mária-siralmat 1550-ig nálunk is még mintegy tucatnyi teljes vagy töredékes siralom követi, amelyek azonban nem tanúskodnak egyértelműen az ÓMS ismeretéről (Vargha 1899).

Említettük már, hogy sem a Leuveni Kódex latin Planctus-változata, sem a kritikai kiadás "teljes" szövege, de az eddig ismert változatok közül egyik sem lehetett az ÓMS versszakról versszakra lefordított mintája. Természetesen a középkor fordítói "nyílt szövegek" esetében nem törekedtek a teljes megfeleltetésre. Amíg azonban nem találjuk meg Godofridus szekvenciájának olyan változatát, amely a strófák számában, sorrendjében és hozzávetőleges tartalmában megfelel az ÓMS-nak, azt kell tartanunk, hogy a magyar vers nem fordítás, hanem parafrázis, kompiláció több latin siralom, himnusz és más vallásos vers vagy akár prózai mű fogalomkészletének, szóképeinek, költői fordulatainak felhasználásával, nyitva hagyva annak lehetőségét is, hogy a számos ki nem mutatható megfelelés a fordító-költő saját invenciójának vagy esetleg a más forrásból nem ismert egykorú magyar költői gyakorlatnak az eredménye (Martinkó 1988).

Az ÓMS következő, modern központozással és a versszakok számozásával ellátott szövege lényegében Mészöly Gedeon átírásán alapszik, kivéve a kiegészítéseit és a nyílt, "palócos" "a" hang, valamint a nyílt, rövid "e" hang mellékjeles visszaadását (Mészöly 1956, 118–120). A szöveget a kódex 134 verzó oldalára folyamatosan írta le a scriptor, versszakokra, sorokra nem bontotta.

Az átírással párhuzamosan közölt, értelmezett szöveg Mészöly közlésétől csak a 9. és l0. strófa második sorában tér el. (A kérdéses sorok Mészölynél: "Bizonyos szava teljesült", illetve "De éppen nem boldogtalan".) Legutóbb és korábban többször is A. Molnár Ferenc foglalkozott az ÓMS egyes helyeinek, majd a teljes szövegnek az értelmezésével (A. Molnár 2005, 81–118), amelyre még alább, néhány versszak elemzése során kitérünk.

Ezzel a versszakkal végződik az ÓMS, jóllehet a (teljes) latin szekvenciában még tizenegy strófa következik. Ahol azonban a magyar vers és vele együtt a Leuveni Kódex, valamint a Carmina Burana-kéziratban álló egyik latin Planctus-változat is végződik, ott valóban tematikai, sőt – úgy tűnik – stiláris cezúrát is felfedezhetünk. Mária a vers elején még mint "siralom tudatlan" mutatkozik be, de ez a múlté, ez már csak "vala". Most, a vers jelen idejében, a Golgota felé hurcolt, de még élő Krisztus szenvedéseit panaszolja, apellál az őt kínzó zsidók irgalmára, szinte még lehetőséget lát fia megmentésére. A Planctus következő (9/a) szakaszában Mária azonban már csak azt kéri, hogy fia holttestét ölébe véve sirathassa, közben tehát, amiről a szekvenciában nem esik szó, "elvégeztetett", Krisztus "kibocsátá lelkét" (János evangéliuma 19, 30). A 9/a versszak szavai a közismert pietàjelenetre reflektálnak. Utána négy strófa a zsidó nép elleni szemrehányásokat, pusztulásának, illetve szétszóratásának ígéretét tartalmazza. Az utolsó három versszak ismét teljesen más jellegű: Mária (vagy a költő?) Sion lányait, a hallgató-olvasó közönséget a szenvedő Krisztussal való misztikus egyesülésre szólítja fel. Nem tudjuk, ismerte-e a magyar költő-fordító a Planctus teljes változatát, de ha igen, a tartalmi-stiláris cezúrára ráérezve rövidítette meg a verset.

De ez a rövidebb vers sem felel meg mindenben a latin szekvenciának. Már említettük, hogy a Planctus azonosan szerkesztett, azonosan rímeltetett strófapárokból áll. A magyar vers sem ezt, sem a szakaszok rímképleteit nem vette át. Ezen kívül is, ha a magyar szöveget a "teljes" latin szöveghez viszonyítjuk, úgy – amint már Horváth János megállapította – számos eltérést találunk (Horváth 1928, 131–132): A tizenkét magyar strófából csak nyolcnak van meg a latin megfelelője, ezek között is akad olyan, amelyet erősen átalakított a magyar költő, vagy nem vette át a latinnak valamennyi sorát. Az ötödik, a "világ világa" kezdetű híres versszak latin változata és magyar prózafordításban megadott megfelelője (3/a strófa) például a következő:

Mindkét strófa, a fent közölt magyar és az itt közölt latin is mestermű, a latin inkább formailag (rövid és hosszú sorok váltakozása, belső rímek, alliteráció), a magyar inkább tartalmilag, de alliteráció tekintetében gazdagabb a latinnál. A magyar a hosszú sorokat – úgy látszik – két-két külön sornak fogta fel, ez esetben a sorszám tekintetében is gyökeresen átalakította a szakaszt. A "világ világa" sornak nincs megfelelője a latinban, van azonban a szekvencia 1/b strófájában: a világot világosságától (Krisztustól) fosztja meg a zsidó nemzet ("orbat orbem radio"). Erre a szókapcsolatra emlékezhetett a fordító-átdolgozó, és itt felhasználta a bibliai "lux mundi"(= Krisztus, vö. János evangéliuma 8, 12) értelemben. Ezt a szókapcsolatot későbbi kódexeink is "világ világá"-nak fordították. Ezzel a Bibliából sok változatban visszacsengő figura etimologicával indítja hát itt a versszakot a magyar szerző (Martinkó 1988, 116–117). A. Molnár Ferenc mások érveire is támaszkodva felveti, hogy a "világ" szót "napvilágom", "szemem fénye" értelemben is használhatta az ÓMS (A. Molnár 2005, 90–92). Persze itt is meg kell jegyeznünk, hogy lehetett a Planctusnak olyan, a kutatás által még nem verifikált, akár el is veszett változata, amelynek ebben a strófájában a "dux morum" helyett olyan szókapcsolat állt, amely megfelel a magyar szövegnek. Olyan variánst ismerünk, amely e helyen "mos morum"-ot hoz ("erkölcsök erkölcse"). Amúgy sem látszik igazán helyénvalónak a szenvedéstörténet kapcsán a Megváltó erkölcsösségét magasztalni.

A második figura etimologicának ("virág virága") megvan a latin vers első helyén a megfelelő szókapcsolat, de a birtokos ott többes számban áll (virágok virága, azaz "a virágok legszebbike"). Lehetséges, hogy az egyes számú "virág" alatt a magyar szerző Máriára gondolt (vö. Debreceni Kódex: "... mongia zent Bernald verag ziletik veragtol ..., valamint a Winkler Kódex "virágszülő Szűz Mária" szókapcsolata). A magyar versszak két, a latinból hiányzó jelzős szerkezete, az alliteráló "keserű kín" és a "vas szeg" sokszor visszatérő szintagma a későbbi magyar írásbeliségben és minden bizonnyal már az írásbeliséget megelőző szóbeliségben is, bár a "clavus ferreus"-ra Martinkó András latin himnuszokban is talált példát (Martinkó 1988, 141).

Az ÓMS nyolcadik versszakának a Planctus 7/a strófája felelne meg, de szinte csak az alapgondolat azonos: Mária kész meghalni fia helyett.

Ez az alapgondolat azonban a latin megfogalmazásban, a hármas tiszta rím bravúros alkalmazásában első hallásra alig érthető: Máriát "meggyógyítaná" a halál. A magyar vers ezzel szemben csaknem tételszerűen fogalmazza meg az én és ő, halál és élet ellentétét: "Végy halál engemet, egyetlenem éljen". Szinte csak a "mors", "halál" szó közös a két versszakban. A magyar strófa vége: az Úr, akit a világ féljen, félni az Urat, az Úr félelme bibliai, leginkább ószövetségi közhely, 16. századi zsoltárfordításainkban is kimutatható (Martinkó 1988, 120). Ez a versszak szépen illusztrálja a magyar költő eljárását, amikor az "átköltött" latin szövegrésznek csak alapgondolatát veszi át, de azt saját nyelvi invenciója segítségével és olvasmányaiból vagy a szóbeli gyakorlatból egyaránt meríthető nyelvi reminiszcenciákkal tolmácsolja.

Hol és milyen céllal másolták be a terjedelmes latin sermogyűjteménybe, a Leuveni Kódexbe, ezt a magyar "verset a javából"? Kiknek a használatára szánták? Gragger és sokan mások abból kiindulva, hogy a müncheni antikvárium, amely a kéziratot a német jóvátételi bizottságnak vételre felajánlotta, egy olaszországi árverésen vásárolta azt, arra gondoltak, hogy egy Itáliában, talán a bolognai egyetemen tanuló magyar diák írta be egy üres oldalra a hazai nyelvet felidéző kedves versét a kódexbe. Ezt megerősíteni látszott az a körülmény, hogy a vers írása alig olvasható, halvány, ami – a feltevés szerint – arra vezethető vissza, hogy az idegen környezetben az érthetetlen szöveget ki akarták kaparni, talán valami pogány babonaságot is sejtve mögötte. A kódextest és az írás gondosabb vizsgálatára csak a kézirat megszerzése után kerülhetett sor. Megállapítást nyert, hogy a kódex eredetileg két kötetből állt, egy ideig így használták, majd egybekötötték, és a lapokat újból végigszámozták. A magyar vers az első kötet utolsó lapjának külsején volt, ahonnan a használó kezek egyszerűen "letapogatták" az írást. Nem is fedezhető fel a pergamenen semmiféle vakarás nyoma, csak szennyeződés, zsírosodás (Vizkelety 1986, 46). Ezenkívül a kézirat néhány latin prédikációját két egykorú kéz (az egyik az ÓMS keze!) magyar glosszákkal látta el, amelyeket ugyan egy kivétellel már Gragger észrevett, de nem figyelt fel rá, hogy vannak köztük olyanok is, amelyek egy a témáról szóló másik, de magyar nyelvű prédikáció megszerkesztéséhez nyújtanak segítséget. Az egyik oldalra lemásolt alfabetikus mutatóban is felfedeztük az ÓMS-re vonatkozó utalást (Vizkelety 1986, 48). Mindennek idegen nyelvű környezetben nem sok értelme lett volna. Magyarul csak Magyarországon prédikáltak, a magyar siralmat is csak itthon olvasták fel a híveknek, amennyiben a tartalommutató utalása ilyen felhasználásra vonatkozik. A mutató mindenesetre csak huszonnégy tételre utal, amelyek fontosak lehettek a kódex használóinak. Ezek között pedig ott van a magyar vers is. A két magyar kéz ezeken kívül még több mint félszáz latin sermóval és sermovázlattal is gyarapította a kódex tartalmát, amelyek a legjobb egykorú európai színvonalról tanúskodnak (Vizkelety 2004, 97–253).

A kódexet használó, a magyar verssel, glosszákkal és számos latin szöveggel kiegészítő közösség minden bizonnyal egy magyarországi dominikánus szerzetesi konvent lehetett. A kötetben azonosított szerzők közül kilenc a prédikátorok rendjének tagja volt, csak kettő a ferencesé. Szent Domonkos ünnepére hét sermót találunk a kódexben, az egyiket pontos dátumhoz is köthetjük: 1267-ben, a rend egyetemes káptalanjának ideje alatt készült, amikor Bolognában a rendalapító relikviáit régi sírjából kiemelték és a Nicola Pisano által készített pompás szarkofágban helyezték el. A beszédet bizonnyal magyar szerző, feltehetőleg a káptalanon részt vevő magyar rendtartomány vezetője írta, minthogy Magyarországról mint a "mi Pannóniánk"-ról emlékezik meg a szöveg (Vizkelety 2004, 157).

Annak a magyar kolostornak pontos lokalizálása, amely a kódex használati és az ÓMS ránk maradt szövegének születési helye volt, a ránk maradt adatok alapján nem lehetséges. Valószínűleg olyan szerzetesház volt, ahol latinul nem tudó laikus testvérek, talán apácák is éltek. Az egyik magyar kéz által leírt prédikáció azt fejtegeti, hogy a nők készségesebbek Krisztus követésére, mint a férfiak. Tekinthetjük ezt a megcélzott hallgatóságra vonatkozó jelzésnek? A sermo ugyan latinul van, de az "élőszóbeli tolmácsolás" hozzátartozott a hazai pasztorációs gyakorlathoz (Tarnai 1984, 238).

Az ÓMS nyelvében, szerkezetében és a kéziratban betöltött "helyértéke" szerint elszakadt a liturgiától, amelyhez latin mintája, a Planctus ante nescia ... kezdetű szekvencia kapcsolódott. Európai viszonylatban az anyanyelvű siralmak között nemcsak időrendben áll előkelő helyen a magyar vers, de feltételezhető funkciójában is. A középkor végéig kilencven német nyelvű verses Mária-siralmat ismerünk, ezek közül huszonhat arról tanúskodik, hogy passiós és más vallásos játékok betétjének szánták. Huszonnégy esetben találjuk a szövegeket olyan gyűjteményes kéziratokban, amelyeket pasztorációs, vagy magánájtatosság céljára állítottak össze. Ezek között csak egy van, amely a 15. század előtt keletkezett (Vizkelety 1990, 442).

Hivatkozások

Benkő, Loránd (1980) Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei, Budapest: Akadémiai.

Bergmann, Rolf (1986) unter Mitarbeit von P. Diedrichs, Eva und Treutwein, Christoph Katalog der deutschsprachigen geistlichen Spiele und Marienklagen des Mittelalters, München: Beck.

Hilka, Alfons–Schumann, Otto (hrsg.) (1970) Carmina Burana mit Benutzung der Vorarbeiten Wilhelm Meyers, I. Band: Text 3. Die Trink- und Spiellieder – Die geistlichen Dramen – Nachträge, (hrsg.) Schumann, Otto und Bischoff, Bernhard, Heidelberg: Winter.

Eggers, Hans (1978) „Ältere niederrheinische Marienklage”, in Die deutsche Literatur des Mittelalters, Verfasserlexikon 1: 294–295, Berlin–New York: Gruyter.

Gragger, Róbert (1923) „Ó-magyar Mária-siralom”, Magyar Nyelv 19: 1–13.

Horváth, János (1928) A középkori magyar vers ritmusa, Berlin: Voggenreiter.

Horváth, János (1931) A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig, Budapest: Magyar Szemle.

Martinkó, András (1988) Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben (Bevezetés és vázlat), Budapest: Akadémiai.

Mészöly, Gedeon (1956) Ómagyar szövegek nyelvtörténeti magyarázatokkal, Budapest: Tankönyvkiadó.

Mezey, László (1971) „Leuveni jegyzetek az Ómagyar Mária-siralomról”, It 53: 356–370.

A. Molnár, Ferenc (2005) A legkorábbi magyar szövegemlékek: Olvasat, értelmezés, magyarázatok, frazeológia, Debrecen: Debreceni Egyetem.

Tarnai, Andor (1984) „A magyar nyelvet írni kezdik”: Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Budapest: Akadémiai.

Vargha, Damján (1899) Kódexeink Mária-siralmai, Budapest: Akadémiai.

Vizkelety, András (1986) „Világ világa, virágnak virága ...”: Ómagyar Mária-siralom, Budapest: Európa.

Vizkelety, András (1990) „Zur Typologie der Überlieferung der Marienklagen und Passionslieder im Mittelalter”, Studia Slavica 36: 439–443.

Vizkelety, András (2004) Az európai prédikációirodalom recepciója a Leuveni Kódexben, Budapest: Akadémiai.