Vizkelety András

Német írásbeliség és irodalmi műveltség a középkori Magyarországon

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 90-97.

„Én Hambot Jakab, pozsonyi polgár és felesége Klára tudatjuk mindenkivel, aki ezt az oklevelet olvassa …”

(Mollay 1982, 121)

„Én Hambot Jakab, pozsonyi polgár és felesége Klára tudatjuk mindenkivel, aki ezt az oklevelet olvassa …” (Mollay 1982, 121). E szavakkal kezdődik a középkori Magyar Királyság területén leírt, elsőként fennmaradt német szöveg.

A honfoglalás idején a Kárpát-medencében birtokba vett területeken német nyelvet beszélő népesség ugyan nem élt, mégis a középkorban, egykorú határainkon belül a többségi (magyar) nyelven kívül egyedül német nyelvű írásbeliséggel számolhatunk. A német nyelvű szövegeknek hazai keletkezése összefüggésben áll a magyar népesség német nyelvi kapcsolatainak történetével. E kérdés legjobb kutatója, Mollay Károly e nyelvi érintkezések terén megkülönböztet külső és belső kontaktusokat, aszerint, hogy ezek a mindenkori magyar határokon kívül, vagy bévül jöttek létre (Mollay 1984, 893).

A külső nyelvi kapcsolatok történetét azzal a 862-re datálható hadjárattal kell kezdenünk, amelyet magyar törzsek még a honfoglalás előtt folytattak a Frank Birodalom ellen, és amelyről Hinkmar reimsi érsek emlékezett meg az Annales Bertiani-ban (Rau 1969). E nyelvi kapcsolatok mivoltáról (IV.) Ekkehard sanktgalleni apátnak már 11. századi, de korábbi kalandozásokra vonatkozó tudósítása (Casus Sancti Galli) alapján nyerhetünk valamelyes képet, miszerint a magyarok egy magyarul és németül egyaránt tudó, feltehetőleg szláv származású klerikust hurcoltak magukkal tolmácsként (Haefele 1980, 114–115). A szláv közvetítésre utal a két népnévnek a két nyelvbe való átvétele: ungar, illetve német formában.

A belső nyelvi kapcsolatok történetét a különböző, de ismeretlen időben érkező német misszionáriusokon kívül, azzal az első szűk körű telepeshullámmal kell kezdenünk, amely Gizella királynő, Szent István bajor felesége kíséretével érkezett Magyarországra 996 körül. Ez a kíséret a férfi és női szolganép kivételével a bajor katonai elit néhány tucat képviselőjéből, akiknek többsége bizonyára illiteratus volt, valamint néhány papból állhatott, akik ezek lelki gondozását voltak hivatottak ellátni. Az idegen katonai elit befolyásának növekedése, birtokadományok elnyerése bizonyára e réteg rokoni, fegyveres kíséretének gyarapodásával járt. Ezeknek István idején erősödő, a magyarokban ellenérzést keltő befolyására utal a 14. századi magyar krónikaredakció 71. fejezetének sokat idézett passzusa a „teuton dühvel kegyetlenkedő”, és „vadállat módjára üvöltő” németekről. A nyelvi érintkezés e területen nagyon szűk körű lehetett, korai német jövevényszavaink inkább az egyházi, mint a katonai terminológia átvételéről tanúskodnak. A második német telepeshullámmal a 12. századtól számolhatunk (erdélyi szászok, majd felvidéki cipszerek), velük már paraszti és kézművesrétegek is megjelennek, ez utóbbiak elsősorban a városiasodást segítik elő.

A hazai írásbeliség kialakulását, bármilyen nyelvű is volt, az iskolák létesítése segítette elő. Annak, hogy valaki homo litteratus legyen, kolostori vagy káptalani, később városi iskola elvégzése volt a feltétele. A tanítási nyelv, a példaanyag mindenütt latin volt, ennek közvetítésével sajátították el a tanulók az írás-olvasás készségét, amit azután anyanyelvi szövegek írásos közvetítésére is felhasználhattak.

Német nyelvterületen az első anyanyelvi szövegek a Karoling-kori keresztény misszionálás kísérőjelenségei voltak, nálunk majd a 15. században találkozunk német vallásos szövegekkel, de ezek magasabb teológiai szintet képviselő pasztorációs és ájtatossági szövegek. Első hazai német szövegeink korábbiak, ezek egy más, világi motivációval függnek össze, amely német nyelvterületen a 13. századtól kezdve jelentkezik azzal az igénnyel, hogy a politikai és gazdasági adminisztrációs szférában anyanyelvi szövegeket is rögzítsenek írásban. Az igény realizálása, úgy látszik az adatokból, nyugatról kelet felé haladt. Az első német oklevelek az 1230-as évekre datálhatók, a bécsi hercegi kancelláriát 1281-ben éri el ez a folyamat, a városi kancelláriát tíz évvel később (Wilhelm 1932).

Az egykori Magyar Királyság nyugati, északi, valamint egyes keleti (erdélyi) városaiban a polgári vezetőréteg túlnyomórészt német ajkú volt, így nem véletlen, hogy az első magyarországi német oklevelek a pozsonyi és a soproni városi kancelláriából valók 1346-ból, illetve 1352-ből. A magyar királyi kancelláriából 1397-ből van német oklevélre adatunk, erdélyi városainkból, Pozsonyhoz viszonyítva, mintegy száz évvel később. Mindez azzal a következménnyel is járt, hogy a német ajkú intelligencia a világi-adminisztratív szférában nagyfokú, országhatárokat átívelő mobilitásra tett szert. Ezt példázza Liebhard Eghenvelder pályája, aki a 15. század első felében előbb az ausztriai Hainburgban volt iskolamester, majd Sopronban, végül Pozsonyban városi írnok, és végrendeletében gazdag állományú, részben saját kezűleg másolt könyvtáráról rendelkezett (Vizkelety 2002). E mobilitásra az is jellemző, hogy a soproni városi adminisztrációban 1342 és 1686 között alkalmazott nótáriusok mind a bécsi egyetemen tanultak és egy kivétellel Ausztriából vagy Bajorországból jöttek Magyarországra (Házi 1956).

Mielőtt a német irodalomnak azokat a középkori szövegemlékeit számba vennénk, amelyek az egykori Magyar Királyság határain belül keletkeztek, vagy már ekkor itt voltak használatban, előre kell bocsátanunk, hogy a német telepesek itt olyan irodalmi környezetben telepedtek le, ahol a szóbeliségnek nemcsak a világi tematikájú lírai és epikai művek, hanem vallásos, sőt jogi ismeretek továbbadásában is sokkal nagyobb szerepe volt, mint a tőlünk nyugatabbra fekvő, például német nyelvterületeken. Az írott latinitás és a beszélt népnyelv közötti közvetítés is nálunk túlnyomóan szóban ment végbe, amely gyakorlatot Tarnai Andor az „irodalmi tolmácsolás” fogalmával jellemzett (Tarnai 1984, 229–231). Ez a gyakorlat bizonyára kihatott a Magyarországra betelepült idegen ajkú népcsoportokon belüli kommunikációs szokásokra is.

Az 1960-as évekkel kezdődően megtörtént az akkori Magyarország közgyűjteményeiben őrzött német kéziratok feltérképezése, azonosítása, részben külföldi párhuzamos kéziratokkal való egybevetése. A projekt eredményei ugyan két kötetet töltenek meg (Vizkelety 1969, 1973, a továbbiakban V1, V2 és a hivatkozott kézirat katalógusszáma), a 177 verifikált és leírt kódex nagyrészt azonban nem középkori határainkon belül keletkezett, az egykorú magyarországi használatot is csak kevés kézirat esetében sikerült bizonyítani. A hazai gyűjteményekben őrzött kódexállomány ugyanis csak nagyon kis részben tükrözi a középkori magyar olvasáskultúrát, nagyrészt 19. századi és 20. század eleji magyar főurak és főpapok bibliofil tevékenységéről tanúskodik. Hasonló forrásfeltárás a középkori Magyarországhoz tartozó, de ma külföldi területeken csak részben folyt. Az erdélyi gyűjtemények közül egyedül a gyulafehérvári (Alba Iulia) Batthyány-könyvtár állományát ismerjük Szentiványi katalógusa alapján (Szentiványi 1958, a továbbiakban Sz és a kézirat katalógusszáma), a felvidékiekben Sopko kiváló állományleírásai csak a latin kódexeket vették figyelembe, de ezek közül több tartalmaz német szövegeket is (Sopko 1981, 1982). A gyulafehérvári kéziratok azért fontosak számunkra, mert Batthyány Ignác erdélyi püspök gyűjtőtevékenysége elsősorban felvidéki könyvritkaságokra terjedt ki.

Ami a többi, ma Szlovákiában és Romániában (Erdélyben) lévő kéziratokat illeti, ezekről általában csak rövid jegyzékek tudósítanak a Magyar Könyvszemle vagy más folyóiratok 19. század végi, 20. század eleji évfolyamaiban, melyekből a kódexek provenienciájára vonatkozó adatokat csak ritkán meríthetünk. Más kéziratokra középkori végrendeletek és inventáriumok hivatkoznak, gyakran nagyon hozzávetőleges tartalommegjelöléssel. Ezekre nagyrészt Pukánszky (1931) és Eis–Rudolf (1960) hivatkozik.

Ha ezen ismereteink alapján megkíséreljük számba venni a magyarországi és a külföldön keletkezett, de határainkon belül feltehetőleg ismert termékeit a középkori német irodalomnak, úgy az előzőkből világos, hogy ilyen jellegű számbavételt, rendszerezést a hazai irodalomtörténet az új forráskutatások ismeretében még nem végzett, így az alábbiakban nem mondhatunk le a primér forrásokra való hivatkozásokról. A kéziratok magyarországi keletkezésére, használatára vonatkozó bizonytalan adatok miatt a kódexek, kódextöredékek által képviselt művek hazai ismertségének megítélésében figyelembe kell vennünk olvasószociológiai szempontokat is, amelyek a hazai német telepesek fent vázolt rétegződéséből adódnak.

A lírai műfajok terén egy terjedelmes gyűjteményes kéziratról tudunk, amely a már említett Liebhard Eghenvelder birtokában volt, és a heterogén anyagot tartalmazó kódex egyik szövegkorpusza késői minne-dalokat és korai mesterdalokat tartalmaz, tehát a másoló az egykorú (15. század első fele) nemesi és művelt polgári rétegtől egyaránt kedvelt műfajokból válogatott. A kézirat ugyan abból az időből származik, amikor Eghenvelder Hainburgban, tehát Ausztriában tanított, de a gyűjteményt magával hozta Pozsonyba, talán ezt a kódexet is, ma azonban az Osztrák Nemzeti Könyvtár őrzi (Vizkelety 2002, 224–225. és Menhardt 1961, 1485–1494).

Bártfán, a 15. században jegyeztek le egy vágáns-strófákban írt dalt, amely a nők hűtlenségét panaszolja. A verset sokáig Martin Schönbleser városi írnoknak tulajdonították, de ez téves olvasaton alapult (Vizkelety 1992, Tischler, M.–Tischler, P. 1997), az a tény azonban, hogy városkönyvben maradt fenn, mint olvasóközönségre, arra a városi literátus-elitre utal, amelyhez Eghenvelder is tartozott. Ugyanerre az időre tehető az úgynevezett Heltaui Mária-ének, amelynek különös értéke, hogy egyetlen középkori német lírai emlék, amelyet hazai (erdélyi) nyelvjárásban írtak le, amely azonban nyelvi egységesítő törekvéseket is tükröz, tehát alkalmassá teszi szélesebb körben való használatra (Wachinger 1981). A vers kézirata, amely egyházi irattárban maradt fenn, 1916 óta nem található.

A verses epika terén verifikált kéziratok alapján többnyire csak a hazai használatot tételezhetjük fel, a hazai másolást aligha. Ezek többnyire csak töredékekben maradtak fenn, ami a provenienciakutatást megnehezíti. Hadamar lovagi-udvari szerelemallegóriájának Gyulafehérvárott fennmaradt kéziratáról (Die Jagd, Sz 378) aligha következtethetünk arra, hogy a művet hazai német olvasóközönség számára másolták le, vagy kedvelt import kéziratként érkezett Magyarországra, annál is inkább, mert 1347-ben még Oberaltaichban volt. E műfaj hazai recipienseivel aligha számolhatunk. Inkább feltételezhetnénk, legalábbis a hazai használatot az ugyanott, de csak töredékesen, bajor nyelvjárásban fennmaradt Nibelung-énekről (Sz 378), amelynek egyik főszereplője a hazai krónikák és a szóhagyomány által ősünkké fogadott Attila. A töredéket azonban a 20. század elején leválasztották a kódextestről. A középkori, akkor nagyrészt a német írásbeliség egyik centrumához tartozó Csehországból származik egy másik kézirattöredék, amely Strickernek Nagy Károlyról szóló verses regényéből való (V1 61). Ezt a művet a nagyszámú kézirat alapján a középkor egyik legnépszerűbb olvasmányának tarthatjuk, tehát a hazai német olvasóknál is publikumsikerre számíthatott. Arra vonatkozó adatunk azonban nincsen, hogy a kézirat már a középkorban Magyarországon volt. Eghenveldernek már említett, ma Bécsben őrzött kézirata, mint tudjuk, talán egy ideig Sopronban és Pozsonyban volt, szélesebb körben azonban aligha használták, de meg kell ebben az összefüggésben is említenünk, mert a verseken kívül két epikus művet is tartalmaz, Seifried Nagy Sándor-regényét és Wirnt von Grafenberg Artus-regényét. Minden bizonnyal ismerték Sopronban és Pozsonyban I. Miksa császárnak a lovagi ideálok szerint stilizált verses életregényét, a Theuerdankot, amint ezt Mollay (1967) és Eis–Rudolf (1960) feltételezték. Ezeket már ősnyomtatvány-töredékek képviselik, velük időhatárunk végére, a l6. századba érkeztünk.

Szélesebb körben való elterjedéssel számolhatunk a vallásos-didaktikus, szórakoztató irodalom termékei esetében, amelyek a hazai németség minden rétegét megszólították. A Sankt Oswald legendaregénynek két változata is fennmaradt magyar könyvtárakban, mindkettő a 15. század második feléből. Az OSZK-ba került prózai változatot minden bizonnyal Magyarországon is olvasták, hiszen Jankovich Miklós Lőcsén vásárolta (V1 31), míg a németújvári verses variáns a helybeli ferences könyvtár állományában maradt fenn, amelyet gróf Batthyány Ferenc csak a 17. században alapított és gondoskodott könyvtáráról (Vizkelety 1978). A beszerzett állomány azonban nagyrészt a régió korábbi gyűjteményeiből tevődött össze. A kis, egyszerű, németújvári kódex (ma a budai központi ferences könyvtár őrzi) tipikus példája annak a késő középkori kézirattípusnak, amit Hugo Kuhn Hausbuchnak nevezett (Kuhn 1969). A tulajdonos, illetve az egymást követő tulajdonosok, használók egész sor, heterogén műfajhoz tartozó, hasznosnak, épületesnek tartott szöveget másoltak be a kódexbe (Vizkelety 1986). Van benne két moralizáló, de udvari környezetben játszódó verses novella, haláltáncvers (Linke 1990), lelkitükör, prózai és verses imádságok, a Lucidarius című enciklopédia egy részlete és egy végítéletjáték, amelynek modern kiadása van (Linke 1995).

Ugyanabba a műfaji csoportba sorolhatjuk, mint az Oszvald-epikát a Salomon und Markolf című kalandos-épületes verses történetet két gyulafehérvári kéziratból (Sz 54, 157), amely történet korai újkori átdolgozásban népkönyvként élt tovább, magyar, Kolozsvárott 1597-ben kinyomtatott változata is ismert. Ugyancsak a Batthyány-gyűjteményben maradt fenn az aacheni egyházmegyében szentként tisztelt Nagy Károly nevéhez fűződő legenda (Sz 145), valamint Heinrich von Hessler verses Apokalypsis-feldolgozása (Sz 263). A 14. századra datálható kódex még Konrad von Würzburg allegorikus Mária-versét (Die goldene Schmiede) és egy Mária-dicséretet tartalmaz. Csak törekékek alapján ismerjük az Elek-legenda két változatát (V1 31, V2 25), az özvegy Szent Margit-legendáját (V2 14), a Bruder Philipp neve alatt fennmaradt Mária-legendát (V1 62), valamint egy Pilátus-legendát, mely Gundacker von Judenburg műve (Christi Hort) alapján készült (V1 54). Valamennyi verses feldolgozás. Magyar provenienciát, illetve hazai használatot leginkább erről az utóbbi, csak egy töredékkel képviselt kéziratról tételezhetünk fel, mert a pergamenlap olyan aktafedélről származik, amely az óbudai klarisszák periratát tartalmazta. Magyarországi György pokoljárásának német redakcióját inkább csak tematikus hungaricumnak tekinthetjük, hiszen az OSZK-beli kéziratában alsó-ausztriai (melki) eseményekre való bejegyzéseket találhatunk 1491-ből és 1505-ből (V1 52). A kódex szövege megjelent az Egyetemes Philologiai Közlönyben (Felsmann 1895 és 1900).

Részben a legenda-, részben a történeti irodalom körébe sorolható az egyetlen Magyarországon német nyelven keletkezett középkori nagyepikai mű, amely csak egyetlen, ma Heidelbergben őrzött, csonka kéziratból ismert (kiadta Zarncke 1879, irodalom: Huschenbett 1989). Oszvald újbányai jegyző 1470 körül 1200 páros rímű sorba olvasztotta össze a Staufer-mondát és János pap legendáját. A szerző származásáról mit sem tudunk, a fennmaradt városi iratokban sem fordul elő a neve.

A szorosabb értelemben vett historiográfiai művek használatáról, olvasottságáról több kézirat tanúskodik: a Kaiserchronik egy 14. századi másolata (Sz 263), Thomas Ebendorfer von Hassenbach osztrák krónikája (Sz 45), Johannes Enikel világkrónikája (Sz 115), Heinrich von Mügeln magyar krónikája, amelynek ma Wolfenbüttelben őrzött egyik példánya (Cod. 20. Aug. 4o) a középkorban még Magyarországon volt. (Travnik 1938, 94). A Szepesszombati Krónika Magyarországon is keletkezett, és tanúskodik a hazai németség hungarus-tudatáról. A krónika 997 és 1457 között ismerteti az ország történetét, 1330-ig a 14. századi latin krónikakompozíció (Képes Krónika) alapján, különösen 15. századi részei tételeznek fel önálló adatgyűjtést. Az ismeretlen felső-magyarországi német szerző a városi világi intelligencia tagja lehetett, a cipszerek kiváltságainak indokolásában kiemelte a német ajkú polgárság magyar királyhűségét (kiadás: Pukánszky 1938).

Talán legjelentősebb hazai német irodalmi mű az első német női emlékiratként számon tartott híradás a Szentkorona elrablásáról Helene (Ilona) Kottaner, Székeles Péter soproni polgármester özvegye által a gyermek V. László (Ladislaus Posthumus) számára. Ilona mint Erzsébet királynő, I. Albert özvegyének udvarhölgye, szervezte meg a kalandos akciót, kísérte a koronát Visegrádról Székesfehérvárra, ahol Lászlót sebtében királlyá koronázták, majd onnan az osztrák határig (kiadás: Mollay 1971, magyarul: Mollay 1978). E kriminalisztikai útleíráson kívül még két, talán magyar Jeruzsálem-zarándokoktól is használt német szentföldi útleírást találunk magyar könyvtárakban a 16. század elejéről (Sz 700, Eis–Rudolf 1960, 41).

Mint ismeretes a hazai német polgárság széles körű, intenzív tevékenységet fejtett ki a jogi, társadalmi, kulturális, vallási önszerveződés terén. Ennek számos írásos emléke is fennmaradt, a Szepesi jogkönyv (Zipser Willkür, Piirainen–Papsonova 1992), a budai, selmeci, pozsonyi városjog, a selmeci és körmöcbányi bányajog, a felvidéki hét szabad bányaváros statútumai, a szepesi 24 plébánia testvérületének, a pozsonyi, lőcsei, kassai, eperjesi, bártfai imatesvérületeknek szabályzatai (Pukánszky 1931, 50, Eis–Rudolf 1960, 9, Oppitz 1990, Piirainen 2003). A mintául, forrásul szolgáló német jogkönyvek (Schwabenspiegel, Sachsenspiegel, a magdeburgi és az iglói jog) is fennmaradtak magyarországi gyűjteményekben. Hebenstreit János kassai bíró a városi tanács számára külön szabályzatot szerkesztett, ami nemcsak jogi, hanem erkölcsi, magatartásbeli előírásokat is tartalmaz (V1 35). A nagyszámú kézirat arra utal, hogy más felső-magyarországi városok is használták a szabályzatot (Tischler 2001).

Még nagyobb a száma azoknak a morálteológiai, katechetikai, biblikus kéziratoknak, imádságos, elmélkedő könyveknek amelyek részben a német lakosság lelki gondozását végző papok, szerzetesek művelődésére szolgáltak, részben a hívek vallásos szükségleteit egészítették ki. Tudunk két német Biblia-fordításról, az egyik Petri György bártfai pap hagyatékában (Eis–Rudolf 1960), a másik a németújvári ferencesek birtokában volt (Fejérpataky 1883, Nr. 11). Egyes bibliai könyvek, elsősorban zsoltárok és evangéliumok fordításai is fennmaradtak. A németújvári anonim passió-traktátus (Fejérpataky l883, Nr. 9) minden bizonnyal azonos azzal a máig azonosítatlan szerzőjű kódexszel, amely ma a budai központi ferences könyvtárban található. A mintegy kéttucatnyi német imádságoskönyvet egyenként nem nevezzük meg, ezeket – mint általában a német imakönyveket – latin mintákból fordították, szerkesztették (Haimerl 1952). A négy német prédikációskötet, valamennyi Gyulafehérvárott, is még feldolgozásra vár (Sz 100, 146, 198, 467). Több szerzőjét azonosították a régi és modern katalógusok összeállítói a többnyire skolasztikus teológiai traktátusokat tartalmazó gyűjteményes köteteknek: Szent Anzelmet (Fejérpataky 1883, Nr. 7), Eusebius Cremonensist (Sz 92), Albertus von Brixent (Sz 54), Hugo von Rippelint (Sz 84), Matthäus von Krakaut (Sz 418), Johannes Nidert (Sz 187), Nikolaus von Dinkelsbühlt (V1 2 a Jankovich-gyűjteményből, aligha volt már a középkorban Magyarországon!), Thomas Eberndorfer von Haselbachot (Sz 35), Heinrich Hembuche von Langensteint (Sz 147, 157 és V1 2). Az utóbbi négy szerző a bécsi egyetem, illetve dómplébánia „modern” teológusa volt, némelyikük a késő skolasztikus nominalizmus képviselője. A három kézírásos német–latin glosszárium is a lejegyzett szókincs alapján a lelkipásztori praxist szolgálta (Sz 100, 258, 359), az egyiket (Sz 359) a podolini származású lőcsei oltáros pap Sigismund Senftleben állította össze ismeretlen forrás alapján (Schnell 1992). Hasonló célból láthatták el német glosszákkal a Nicolaus de Lyrának és Konrad von Halberstadtnak tulajdonított Repertorium biblicumot is (Sz 210).

Míg ez a szövegcsoport elsősorban teológiai műveltségű olvasók önképzését, gyakorlati lelkipásztori tevékenységét segítette elő, úgy az ember- és állatorvoslási, valamint háztartási recepteket, egészségügyi előírásokat, kertészkedési tanácsokat tartalmazó gyűjteményes kéziratok minden írni-olvasni tudó embert megszólítottak. Ebből a szövegfajtából válogató legsokrétűbb tartalmú hazai német kódex a németújvári ferences kolostorból került az OSZK-ba (V1 59). Nagyobb, szerzőhöz köthető szövegek Albrand mester lóorvosláskönyve két kódexünkben (V2 39, 48), az utóbbiban és egy másik kéziratban (V2 80) Gottfried von Franken Pelzbuchja (kertészkönyve) is, és Heinrich von Pfalzpeunt sebészeti szakmunkája (V2 40). A technikai tudományok körébe sorolhatók azok a túlnyomórészt montanisztikai utasítások, eljárásleírások, amelyek a Bajor Állami Könyvtárban őrzött úgynevezett Thurzó Kódexben maradtak fenn (Rein 1966, 1967).

Hivatkozások

Eis, Rudolf–Rudolf, Rainer P. (1960) Altdeutsches Schrifttum im Nordkarpatenraum, München: Südostdeutsches Kulturwerk.

Fejérpataky, László (1883) „A német-újvári ferenczrendi zárda könyvtára”, Magyar Könyvszemle 8: 100–137 (utalás a tételszámokra).

Felsmann, József (1895) „György magyar vitéz vezeklése a purgatóriumban”, Egyetemes Philologiai Közlöny 19: 439–459.

Felsmann, József (1900) „Középkori német orvosi könyv a Nemzeti Múzeum könyvtárában”, Egyetemes Philologiai Közlöny 24: 532–545.

Haefele, Hans F. (1980) „Ekkehard IV. St. Galler Klostergeschichten”, H. F. Haefele (Übers.) in Ausgewählte Quellen zur deutschen Geschichte des Mittelalters 10, Darmstadt: Buchgesellschaft.

Haimerl, Franz Xaver (1952) Mittelalterliche Frömmigkeit im Spiegel der Gebetbuchliteratur Süddeutschlands, Müchen: Zink [Münchener Theologische Studien I. Historische Abteilung 4].

Házi, Jenő (1956) „A városi kancellária kialakulása Sopronban”, Soproni Szemle 10: 477–486.

Huschenbett, H (1989) „Oswald der Schreiber”, in Ruh, Kurt (Hrsg.) Die deutsche Literatur des Mittelalters: Verfasserlexikon 7, Berlin–New York: de Gruyter, 130–134.

Kuhn, Hugo (1969) „Versuch einer Literaturtypologie des deutschen 14. Jahrhunderts”, in Typologia Litterarum: Festschrift für Max Wehrli, Zürich–Freiburg i. Br.: Atlantis, 261–280.

Linke, Hansjürgen (1990) „Der Güssinger Totentanz”, in Ernst, Ulrich–Sowinski, Bernhard (Hrsg.) Architectura Poetica: Festschrift für Johannes Rathofer, Köln–Wien: Böhlau, 277–297.

Linke, Hansjürgen (1995) Das Güssinger Weltgerichtsspiel, Heidelberg: Winter.

Menhardt, Hermann (1973) Beschreibendes Verzeichnis der altdeutschen Handschriften in der Österreichischen Nationalbibliothek, 3, Berlin: Akademieverlag.

Mollay, Károly (1967) „Többnyelvűség a középkori Sopronban”, Soproni Szemle 21: 155–171.

Mollay, Károly (1971) Die Denkwürdigkeiten der Helene Kottanerin, Wien: Budesverlag.

Mollay, Károly (1978) A korona elrablása: Kottaner Jánosné emlékiratai, Budapest: Helikon.

Mollay, Károly (1982) Német–magyar nyelvi érintkezések a XVI. század végéig, Budapest: Akadémiai.

Mollay, Karl (1984) „Ungarisch/Deutsch”, in Besch, Werner–Reichmann, Oskar–Sonderegger, Stefan (Hrsg.) Sprachgeschichte: Ein Handbuch der deutschen Sprache und ihrer Erforschung, Berlin–New York: de Gruyter, 893–897.

Oppitz, Ulrich Dieter (1990) Deutsche Rechtsbücher des Mittelalters 2: Beschreibung der Handschriften, Köln–Wien: Böhlau.

Piirainen, Ilpo Tapani (2003) „Rechtshandschriften der Frühen Neuzeit in der Zips”, Studia Germanica Universitatis Vesprimiensis 7: 53–77.

Piirainen, Ilpo Tapani–Papsonova, Maria (1992) Das Recht der Spiš/Zips: Texte und Untersuchungen zum Frühneuhochdeutschen in der Slowakei 1, 2. Oulu: Germ. Institut.

Pukánszky, Béla (1931) Geschichte des deutschen Schrifttums in Ungarn, 1: Von den ältesten Zeiten bis um die Mitte des 18. Jahrhunderts, Münster i. W.: Aschendorff.

Pukánszky, Béla (1938) „Georgenberger Chronik”, in Szentpétery, Emericus (ed.) Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum, 2. Budapest: Akadémiai, 273–287.

Rau, Reinhold (1969) „Annales Bertiniani”, in Quellen zur karolingischen Reichsgeschichte, 2. Darmstadt: Buchgesellschaft, 114–115.

Rein, Kurt (1966, 1967) „Der Münchener Thurzo-Kodex” in Südostdeutsches Archiv, 9: 145–178, 10: 146–176.

Schnell, Bernhard (1992) „Senftleben, Sigismund” in Ruh, Kurt (Hrsg.) Die deutsche Literatur des Mittelalters: Verfasserlexikon, 8. Berlin–New York: de Gruyter, 1099.

Sopko, Julius (1981) Stredoveké latinské kódexy v slovenských knižniciach: Codices Latini medii aevi bibliothecarum Slovaciae, Martin: Matica.

Sopko, Julius (1982) Stredoveké latinské kódexy slovenskej provenience v Maďarsku a v Rumunsku: Codices Latini medii aevi qui olim in bibliothecis Slovaciae asservabantur et nunc in Hungaria et Romania asservantur, Martin: Matica.

Sz = Szentiványi, Robertus (1958) Catalogus concinnus librorum manuscriptorum Bibliothecae Batthyányianae, Szeged: Hungaria.

Tarnai, Andor (1984) „A magyar nyelvet írni kezdik”: Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Budapest: Akadémiai.

Tischler, Maria (2001) „Hebenstreyt, Hans”, in Ruh, Kurt (Hrsg.) Die Deutsche Literatur des Mittelalters: Verfasserlexikon, 11. Berlin–New York: de Gruyter, 594–598.

Tischler, Maria–Tischler, Paul (1997): „Das mittelalterliche deutsche Lied aus Bartfeld/Bardejov und seine Verfasserschaft”, in Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Literatur 119: 459–462.

Travnik, Eugenio (1938) „Chronicon Heinrici de Mügeln germanice conscriptum”, in Szentpétery, Emericus (ed.) Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum, 2. Budapest: Akadémiai, 87–223.

V1 = Vizkelety, András (1969) Beschreibendes Verzeichnis der altdeutschen Handschriften in ungarischen Bibliotheken, 1. Budapest: Akadémiai.

V2 = Vizkelety, András (1973) Beschreibendes Verzeichnis der altdeutschen Handschriften in ungarischen Bibliotheken, 2. Budapest: Akadémiai.

Vizkelety, András (1978) „Eine wiedergefundene Handschrift des sog. Spielmannsepos »Sankt Oswald«”, in Bassola, Péter, Hessky, Regina, Tarnói, László (Hrsg.) Festschrift für Professor Dr. sc. Karl Mollay, Budapest: ELTE, 221–241. [Budapester Beiträge zur Germanistik 24].

Vizkelety, András (1986) „Aspekte zur Entstehung und Funktion spätmittelalterlicher Sammelhandschriften”, in Spiewok, Wolfgang (Hrsg.) Deutsche Literatur des Spätmittelalters: Ergebnisse, Probleme und Perspektiven der Forschung, Greifswald: EMA-Universität, 131–141.

Vizkelety, András (1992) „Schönbleser, Martin”, in Ruh, Kurt (Hrsg.) Die deutsche Literatur des Mittelalters: Verfasserlexikon, 8. Berlin–New York: de Gruyter, 819–820.

Vizkelety, András (2002) „Die Mobilität der weltlichen Intelligenz im deutschsprachigen Raum des spätmittelalterlichen Europas am Beispiel von Liebhard Eghenvelder, Stadtschreiber in Preßburg”, in: Kriegleder, Wynfrid–Seidler, Andrea–Tancer, Jozef (Hrsg.) Deutsche Sprache und Kultur im Raum Preßburg, Bremen: Edition, 219–230.

Wachinger, Burghart (1981) „Heltauer Marienlied”, in Ruh, Kurt (Hrsg.) Die deutsche Literatur des Mittelalter: Verfasserlexikon, 3. Berlin–New York: de Gruyter, 979–980.

Wilhelm, Friedrich (1932) Corpus der altdeutschen Originalurkunden bis zum Jahre 1300 1. Lahr: Schauenburg.

Zarncke, Friedrich (1879) „Der Priester Johannes: Erste Abteilung” in: Abhandlungen der philologisch-historischen Classe der Königlichen Sächsischen Gesellschaft der Wissenschaften, 7. 1015–1028.