Baricz Ágnes

A konverzióelbeszélés mint élettörténet Veresmarti Mihály Megtérése históriájában

Megjelent: Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban: A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszéke által szervezett nemzetközi konferencia előadásai, a kötetet szerkesztette Balázs Mihály és Gábor Csilla, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, 2007 223–231.

A Magyarországon a 17. század elején megjelent vagy kéziratban maradt, bizonyos esetben nem is nyomtatásra szánt konverzióelbeszélésektől eltérően, Veresmarti Mihály Megtérése históriája nem szorítkozik a felekezetváltás okainak rövid bemutatására. A kálvinista prédikátorból lett katolikus pap (áttérését követően mindössze öt évvel, 1615-ben nevezik ki pozsonyi kanonokká, majd 1627-től bátai apát is) hosszasan részletezve írja le katolizálásának okait és folyamatát. Dolgozatomban bemutatom, hogy Veresmarti milyen módon látja elbeszélhetőnek (lehetségesnek és hitelesnek) a konverziót és a konvertáns létet.

A korabeli latin nyelvű szövegekben a conversio szóval megnevezett mozzanatot vagy folyamatot (amit a magyar nyelvűek rendszerint megtérésnek mondanak) a kora újkorban megtérésként, illetve eretnekségbe esésként értették. Ilyen szempontból a konvertita egyszerre volt eretnek, sőt aposztata és megtért. (A két fogalom közti különbség Veresmarti írásaiban is teljesen világos, lásd Vörösmarti 1992, 7.) Felekezetváltás értelemben (csakis keresztény felekezetek esetében) csak bő egy század múlva kezdték alkalmazni a konverzió fogalmat. (A pietizmussal és a felvilágosodással hozzák ezt összefüggésbe a kutatók. Lásd Mennecke-Haustein 2003, 15–16. A fogalom kora újkori értelmezése – a szerző szerint – még a középkori sémát követi. Ami a konvertáns megnevezést illeti, ez a 18. század második felében vált használatossá, egyértelműen a felekezetet váltott személyre alkalmazva. L. Mennecke-Haustein 2003, 15.) Ez a fogalom ugyanakkor egy másik értelemben is élt a korban. A 17. században a puritanizmus szóhasználatában például az ugyanazon felekezeten belül maradó belső, lelki megtérést jelentette (tulajdonképpen a bűnöktől való elszakadást és a kegyes életre való felserkenést). A latin kifejezés (conversio) bizonyos esetekben egyértelműen a bűnbánat folyamatára vonatkozott (lásd például Amesius 1685, 53 skk.), magyar megfelelője, a megtérés szó ugyancsak gyakran a bűnbánattal, penitenciatartással hasonló értelemben jelent meg a különböző írásokban; a kései puritanizmusban néha azonosult is a két fogalom jelentése (Tóth 1999, 211–212). (A conversio és reversio fogalmak azonos jelentésűként való használatára [ugyancsak a felekezeten belül maradó kegyes életre térést jelölő értelemben] lásd Breuer 1999, 68–69.)

A továbbiakban a konverzió szót áttérés értelemben alkalmazom, legyen ez katolizálás vagy protestáns hitre térés (a megtérés kifejezést korabeli szövegek idézésekor használom mindössze), nem tévesztve szem elől azonban azt, hogy a szó 16–17. századi jelentése nem ennyire tág, hanem egyértelműen megtérésre és/vagy eretnekségre utal.

A konverzió eleve közösségváltást is feltételez. A választott közösségbe való beilleszkedés az elhagyott közösség tudásától és gyakorlataitól való – legalábbis formális elszakadást, és a másik tudásának, illetve gyakorlatainak elsajátítását jelenti. Ez a beilleszkedés nyilván számos nehézséggel jár. Fidel Rädle megállapítása szerint „A konverzió döntési cselekvés [Entscheidungshandlung], amelyik feltétlen és sokszoros számadást követel: az egyénnek számot kell adnia [tettéről] az elhagyott vallási közösségnek, de önmagának meg az újonnan megismert Istennek is. Számadással, de legalábbis felvilágosítással kell szolgálnia az újonnan választott vallási közösségnek is, amely tagjainak jóindulatát adott esetben még meg kell szereznie. [...] Ily módon a konvertiták alapvetően buzgó és heves magyarázói, illetve exegetái önnön életüknek” (Rädle 1999, 1–2) – mondja a német filológus. Az ilyen magyarázatokat, beszámolókat nevezem a továbbiakban konverzióelbeszélésnek.

Veresmarti Megtérése históriáját hitvita és memoár határeseteként tartja számon a szakirodalom (Bitskey 1987, 61–89), de ajánlásokban vagy akár prédikációban is találkozunk hasonló elbeszéléssel. A 17. század első évtizedeiben jelent meg például Gottfried Rabe saját áttérését elbeszélő prédikációja, illetve az ahhoz írt előszó, Veresmarti Lessius-fordításának első és második kiadásaihoz írt elöljáró beszéde vagy Pázmány Péter Bizonyos okok című munkájának ajánlása.

Ha azt vesszük figyelembe, hogy a Megtérése históriájában és Veresmarti rövidebb hasonló témájú beszámolóiban az áttérést követő események fényében az addigi élet újraértelmezése történik meg (az áttérés ebben az esetben fordulópontként értelmezhető), felfoghatók ezek a konverzióelbeszélések akár élettörténet-írásként is (különösen a História). A katolizálás előtti és utáni élet összhangba hozására, az identitás folytonosságának és hitelességének bizonyítására szolgálnak ezek az elbeszélések. (A konstruálásról, az emlékezés logikájáról és az identitás folytonosságának biztosításáról l. Gyáni 2000, 133–134: „A konstruálás logikáját a szövegszerű szerkesztés biztosítja: az emlékezés maga is narratív rendszerező és megjelenítő aktus, úgy emlékezünk, hogy emlékeinket egy összefüggő történet keretében rendszerezzük.”) Az élettörténet megnevezésnek, amit itt alkalmazok, egyik fontos kritériuma, hogy az elbeszélő „mint egy összefüggő történetet tekinti saját életpályáját: ezt egy meghatározott pontról szemlélve mint jelentésteli események sorozatát rekonstruálni, majd ilyet elmesélni képes [...].” (Niedermüller 1988, 381).

Alapvető kérdésem a dolgozatban az, hogy a História alapján Veresmarti a konvertáns „létnek” milyen elfogadható és egyúttal meggyőző elbeszélési módját látta lehetségesnek. Ehhez kapcsolódnak a további kérdések, mint például az, hogy az elbeszélést, illetve az abban megjelenített ént milyen minták alapján építi fel, és hogyan függ össze a megalkotott identitás milyensége a konverzió elbeszélésben való hitelessé tételének lehetőségeivel.

Mielőtt rátérnék Veresmartira, érdemes bemutatni néhány korabeli konverzióról beszámoló írást. Az egyik Gottfried Rabe lutheránus hitre téréséről írt prédikációja, ami 1603-ban magyar nyelven is megjelent Fabricius János fordításában. (Hollosi 1603. Az eredeti német nyelven hangzott el Wittenbergben 1601-ben, a húsvét után következő második vasárnapon.) A másik Pázmány Péter egyik hitvédelmi munkája, a Bizonyos okok, mellyek erejetül viseltetven egy fö ember az uj vallasok töreböl kifeslet, es az romai ecclesianak kebelébe szállott (RMNy 1511). Ez 1631-ben jelent meg Pozsonyban. Batthyány Ádám 1629 őszén írt Minemü gondolkodasok indetottak a’ Luther hitről vallo ketelkedesre es el-allasarol című katolizálási irata is ide tartozik. Nyomtatásban ugyan nem jelent meg, de valószínűleg nem is arra szánt írás – a továbbiakban erről is lesz szó. (MOL P 1322. A földesúri kegyúri jog gyakorlásával kapcs. és vallásügyi vonatk. iratok. 172. cs., f. 200. Utal rá Péter 1985, 168.; Fazekas 1999, 297– 304; Koltai 2002.)

1. Gottfried Rabe

Rabe prédikációja előtt a wittenbergi „Decan” előszava ajánlja az olvasók kegyeibe a szerzőt. Ő adja Rabe lutheránus hitre térésének első értelmezését.

Eszerint Rabe példájával „meg mutatta az Vr Isten, hogy ö legyen az lelki esmereteknec vura, es nem az Papa az ö seregeuel. Mert ö minden idöben, bizonios embereknek sziuöket meg vilagosetotta, vgy annira, hogy azoc az igassagot meg esmertec, es vallastis tettec rola mindenec elött” (2v). Isten kegyelme a kulcstényező az áttérésnek ebben az értelmezésében, hiszen éppen a barátok közül választotta Rabet, akinél köztudomásúan a katolikusok között is az „Euangeliom tudomanyanac, soha gonoszszab ellensege nem volt” (3).

Hollósi Godefridus, ahogyan fordításában Fabricius nevezi, prédikációjában maga is az isteni kegyelem szerepét hangsúlyozza saját konverziója elmondásakor. A prédikációt pedig éppen a „Misericordias Diomini” vasárnapra készítette.

2. Pázmány Péter, Bizonyos okok (Az RMNy-ben 1837-es szám alatt leírt példányt használtam, [valószínűleg] 1640-ben jelent meg.)

Pázmánynak ebben az írásában a katolikus hit igazsága mellett érvelő nyolc ok bemutatása előtt kap helyet az Egy Tudós ember levele, Melyben Okai adatnak Vallása változtatásának.

Saját korábbi hitéhez való mérhetetlen ragaszkodásának ecsetelésével kezdi levelét az elbeszélő: „Igazságot írok, mint meg-hitt Atyámfiának, hogy magam sem gyözöm chudálkozással ezt a’ szent változást, mellyet magamban tapasztalok. Mert, ha valaki a’ Pápista Hittül irtózott: merem mondani, hogy azok-közzül nem vóltam utolso” (4). A vallásváltoztatás az elbeszélés szerint a következő módon megy végbe: „De, a’ melly Isten Sz Pált, az Igazság rontásának leg-nagyobb igyekezetiben, mennyei fényességgel illetvén, mássá változtatá: véghetetlen jó-voltából, Sz. fiának érdeme-által, kegyelmességét nyújtván én-reám-is, szemeim-hályogát el-vévé, és az ö Igazsagának chudálatos fényességére, mint egy üstökön-fogva hoza” (4–5). Természetesen a lelki tusakodások és akadékok nem hiányoztak. Főképpen az emberek ítélete a kockázati tényező, hogy ki pribéknek, ki bolondnak, ki állhatatlannak fogja tartani. És talán az sem mellékes, hogy „Minnyájan pedig, kikkel eléb barátságossan éltél, idegenek lésznek” (5). Az akadékokat végül a Szentlélek oszlatta el. A levél zárása után a kötet fő részében következnek a teológiai okok, természetesen az elhagyott vallás nézeteinek cáfolásával egybekötve.

Ebben az esetben is kizárólag az áttérés közvetlen körülményeiről, többnyire inkább belső körülményeiről (mint például az isteni kegyelem megnyilatkozása) kapunk beszámolót. Az igazság meglátása itt valami olyanként kerül bemutatásra, mint amit az elbeszélő legnagyobb meglepetésére tapasztal önmagában (meglepő szent változás, az Isten üstökénél fogva viszi őt az igazság ismeretére). Fontos még megjegyezni a felekezetváltás gondolatának következtében felbukkanó félelmeket: a közösség, a barátok, illetve a közösségi jóindulat elvesztésétől való rettegést.

A fentebb bemutatott két eset, ha csak műfajukat tekintjük, nem feltétlenül releváns Veresmarti Históriájának szempontjából. A két ajánlólevél alapvető funkciója mégiscsak az utánuk következő prédikáció, illetve vitairat kellő fogadtatásának biztosítása, az olvasók bizalmának elnyerése a szerző számára. Az olvasónak pedig semmivel sem tudják inkább a kegyeibe ajánlani az áttérőt és annak munkáját, mint azzal, hogy az Isten személyes kiválasztottja, különös kegyelmének birtokosa az illető. Mégis annyiban fontosak, hogy a Veresmarti konverzió-elbeszélésében is előforduló mintákra hívják fel a figyelmet.

3. Veresmarti Mihály

Veresmarti több alkalommal is beszámol katolizálásáról. Elsőként egy rövid változat készül el (tizenkettedrét kötetben 18 oldalnyi szöveg), ezt belefoglalja Lessius-fordítása első és második kiadásának ajánlásába (1611 [Veresmarti 1611], 1612). Az ajánlás – Pázmány utasításai alapján – egy pár évvel korábban katolizált főnemesnek „[a]z tekintetes, es nagysagos vitez urnak, Druget Homonnai Györgynek […]” szól. (Az 1611 Böjtmás havának 17. napjáról keltezett szöveg a Lessius-fordítás következő évi, tehát 1612-es kiadásában változatlan formában szerepel. E második kiadás címe: Tanacskozas, mellyiket kellyen az sok külömbözö vallások közzül választani. Veresmarti Mihály által, egy túdós embernek írásából magyarrá fordittatott. [2] Mostan penig vjonnan hozzá adatott az dresdai Meisner Boldisár fogásinak is meg rostálása. Posonban MDCXII [RMK I. 437; RMNy 1042]. A dolgozatban e második kiadás alapján idézek a marosvásárhelyi Teleki Tékában található példányból.)

Ebben a történetben az isteni kegyelem és megvilágosítás nem váratlanul érkezik, a majdani katolizáló kálvinista múltja több erre utaló jelet is tartalmaz. A kegyelem mellett azonban az igazság eltökélt keresésének bemutatása válik hangsúlyossá. A kálvinista közösséggel folytatott párbeszéd fokozatosan ellehetetlenül, ez pedig majd az attól való elszakadáshoz vezet. A nyilvánosság elé tárt konverzióelbeszélés a saját példája általi további térítés reményét kifejezve zárul.

Jóllehet a korábban bemutatottakhoz hasonlóan ez a szöveg is ajánlás, s Pázmányéhoz hasonlóan ez is vitairatot ajánl az olvasók jóindulatába, de itt az isteni kegyelem elvitathatatlan szükségességén kívül a konverzió történetét olyan folyamatként mutatja be, amelyikben fontos szerepet szerep jut a saját erőfeszítésnek is. A kettő természetesen nem zárja ki egymást, Isteni kegyelem nélkül nem képzelhető el az áttérés.

Ez a katolizálás történetét, indokait csak röviden bemutató írás azonban nem bizonyult elég meggyőzőnek, nem volt képes biztosítani az elbeszélő személyének védelmét a támadások ellen. Legalábbis ezzel indokolja Veresmarti az 1643-ban aláírt ajánlásban a História elkészítésének szükségességét. A debrecenieknek írt ajánlólevél ugyanis éppen azokat a sérelmeket nevezi meg munkája kiváltó okaiként, amelyekkel, mint a felekezetváltástól visszatartó félelmekkel találkoztunk a Bizonyos okok fentebb ismertetett bevezető levelében. Ezek tehát az állhatatlanság, a pribékség, sőt ebben az esetben eretnekség vádja. A továbbiakban a História szövege alapján próbálok választ adni arra, hogy a korábbi szöveg elégtelenségét pótolni hivatott újabb konverzióelbeszélés milyen módon építi fel a múltat, az előzőhöz képest milyen lehetőségeket lát, mire helyezi a hangsúlyt annak érdekében, hogy a lehető leghatékonyabban közvetítse önnön igazát.

Kálvinista hitének megingathatatlan erőssége és a katolikus elleni, hasonlóan erős dühe leírásával indít a konverziótörténet első része. Önmagát Saulként láttatja az elbeszélő: „De mint szinte ő (mármint Saul), miérthogy ignorans feci, amit cselekedtem, egy tudatlanságból cselekedtem, azért mint szinte Saul, én is misericordiam Dei consecutus sum, az Úristentül kegyelmet nyertem” (17). Nem hiányoznak a katolizálásra utaló előjelek, mint a gyermekkorban érzett óriási áhítat, a szentek történetei iránti hatalmas csodálat, illetve a már igen korán felmerülő hitbeli kétségek, a szerzetesi életforma után való vágyódás vagy a különböző katolizálásra indító „éjjeli látások”. A kálvinista hittel szembeni „akadék” kialakulását is ebből a korai hajlamból származtatja. A nyitrai vár börtönében eltöltött idő elegendőnek bizonyult a komoly kétségek kialakulására. A saját vallási közösségén belüli kommunikáció kezd nem kielégítőnek tűnni, ahogyan az azon belül megszerezhető tudás is. Nyitra várában töltött fogsága idején a katolikus pap érveire adott tanult felelete, ahogyan nevezi, saját maga előtt is elégtelennek tűnt (22). Ezek után néhány évvel, feleségének halála után a prédikátorságról való lemondás mint az igazság keresésének kezdete határozódik meg.

Az elbeszélés szerint saját közösségétől vár hitbeli megerősítést, ennek érdekében próbálja elébük adni kételyeit. Teszi ezt élőszóban a zsinatokon, illetve levélben zsinatok előtt és után. Mindez nagyon aprólékosan jelenik meg az elbeszélésben, teológiai érvek-ellenérvek sorainak ismertetésével. A szakirodalom ezért tartja műfajilag ingadozónak, még nem tisztán memoárnak, hanem hitvita és memoár határán elhelyezkedő műfajiságúnak a Históriát.

Veresmarti azonban a szóbeli kommunikáció (amit alapvetően a viták kellene, hogy képezzenek) minőségének romlását, végül annak ellehetetlenülését mutatja be. Az írásbeli, tehát levelekben való kommunikációt ajánlja közösségének mint számára még működő alternatívát, végül azonban ez sem bizonyul működésképesnek. Ezek után hamarosan sor is kerül a kálvinista közösséggel való szakításra. Az áttérés után az elbeszélő próbálja újra felvenni a megszakított kapcsolatot, ennek célja azonban bevallottan különbözik a korábbitól. Nem hitbeli megerősítést vár, hanem téríteni próbál, a katolizálás mellet érvel. A konverziótörténet utolsó fejezete összefoglalás, a felekezetváltás folyamatában legfontosabb szerepet játszó teológiai érveket és cáfolatokat tartalmazza. Éppen ezek azok az érvek, amelyeket a konverzió előtti időben megvitatásra ajánl az elbeszélő, és amelyek cáfolatának akkor a kálvinista hitben történő megerősítés lett volna a szerepe. A konverzió után ugyanezek az érvek már bizonyosságokként jelennek meg, s mint korábban elhangzott, szerepük a további térítésben lesz.

Veresmarti konverzióelbeszélésében a korábban ismertetettekhez képest az isteni kegyelem kevésbé hangsúlyos szerepben jelenik meg. Fontos szerepet kap mellette a saját küzdelem, az igazságkeresés, az ezzel járó vívódás bemutatása. (A kegyelem, kegyelemtan kérdésköre nem volt problémamentes a 16–17. században. Akár egy felekezeten belül is különböző elképzeléseket fogalmaztak meg róla. A katolikus álláspont(ok)ról lásd Előd 1978, 392, 376–378. A domonkosok és jezsuiták közti kegyelemtani vita kapcsán utal rá Gábor 2002, 266. Előd a kegyelem megigazulásban játszott szerepét is részletezi, a kora újkor vonatkozásában a trentói zsinat eredményeit összegzi, l. Előd 1978, 399–401. A trentói zsinat erre a kérdésre vonatkozó határozataira épít Pázmány Péter is Kalauzának tizenkettedik könyvében (Az embernek meg-igazulasarul). Nem szándékom a megigazulás és a [korabeli megtérés értelemben vett] konverzió fogalmait összemosni, de figyelembe véve azt, hogy a belső megtérés, a bűnöktől való megtisztulás [és esetenként előbb az igaznak tartott hitre térés] a megigazulás alapfeltétele, a megigazuláshoz szükséges kegyelemről szóló megállapítások némiképpen érvényesnek tarthatóak a konverzióhoz szükséges kegyelemmel kapcsolatban is. Az elsőről Pázmány többek közt ezt írja: „Annak-okáért, mikor Vr Isten^f (f Actor. 10. v. 4.) Cornéliust az Pogányságból ki akará hozni, az ö Imádságit, és Alamisnáit mondgya hogy felhatottak Istenhez. Ezek külömben öszve nem férnek, az bünnek ingyen lött engedelmével, és az Igazulásnak érdemünk-fölött-való ajándékozásával, hanem csak ugy, ha az ingyen reánk-szállott adományoknak-elötte, a’ mi készületünkis hozzá-járul.” Pázmány 1613, 751. Veresmarti konverziója előtti hosszas vívódásának és igazságkeresésének folyamatos hangsúlyozása [az isteni kegyelem szerepe mellett] a Históriában mintha ezt a megigazultságot idézné, illetve a folyamat utólagos leírása mintha a megigazulásnak többek közt a Kalauzban is leírt, a katolikus egyház hivatalos felfogásával egyező módját, annak lépéseit követné.) A visszaemlékezés a gyerekkortól kezdve egészen saját jelenéig részletezve jeleníti meg a múltat (főképpen a különböző előjelek kapnak itt helyet), de ami igazán alaposan taglalt, az 1604-es nyitrai raboskodástól a katolizálásáig, tehát 1610 Nagyboldogasszony napjáig terjedő idő és események. Ezen belül a legrészletesebben az 1608 táján elkezdett felekezeten belüli vitáktól az áttérésig terjedő időszakot tárgyalja. A visszaemlékezésben az ezeket az éveket kitöltő események főképpen maguk a viták, tehát az érvelések és cáfolások sorozata. Ez az, amit az elbeszélő akkori leírásra érdemes tetteinek, cselekedeteinek ítél: „A gyalázástul pedig, ezek nyelvének elfogására elég micsoda erős zabola lehetett volna, ha még elég az sem lehete, amit e dologba ezek között én cselekedtem vala? Az apostolok idejétül fogva tévelygésből megtérésébe nálamnál egy is még többet a dolognak megrostálásába alig munkálkodott vala” (221). Ezek azok a cselekedetek, amelyek a konverzióelbeszélés logikája szerint értelmet adnak az eltelt éveknek, következésképpen szerves részei a saját, a katolizálás szemszögéből újraszervezett múltnak és jelennek. Ilyen értelemben tehát nem különíthetők el a múltnak a memoárokban megszokott vagy legalábbis az azoktól elvárt eseményeitől (mint például születés, házasság, fogság stb. leírása). Azaz, e konverzióelbeszélés logikája szerint a teológiai érvek, ellenérvek, tehát a viták vagy látszatviták a múlt legfontosabb és elsődlegesen leírandó, megörökítendő cselekedetei.

Veresmarti Megtérése históriájának célja a mindkét irányba történő önigazolás. A katolikus közösségnek be kell mutatnia küzdelmét és kitartását az őt ért vádakkal szemben, az elhagyott közösség előtt pedig – éppen e vádak miatt – folyamatosan igazolnia kell tettét, be kell bizonyítania döntésének alaposságát, megfontoltságát és jogosságát. Ennek, úgy tűnik, a leghitelesebb – legalábbis az elbeszélő szerint leghitelesebbnek ítélt módja a küzdés és az annak során elnyert bizonyosság és lelki nyugalom bemutatása. A keresésnek, a dolgok „megrostálásának” alaposságát hivatott bizonyítani a viták, az érvek leírásának sokasága. Az időnként szinte véget nem érő teológiai fejtegetések éppen az igazság keresésére fordított hosszú idő, a munkálkodással eltöltött évek érzékeltetésében kapnak szerepet: „Én pedig azt (mármint a vitát), pártos feleimmel még vélük létembe cselekedtem vala, s íly hosszú históriával pedig, mint ím itt láthatni.” (221)

A korábbi, rövid konverzióelbeszéléshez képest, úgy tűnik, alapvető fontosságú tehát az elbeszélő céljainak szempontjából a terjedelem.

A fentebb jelzett kettős irányból jövő igényeknek megfelelően alakítja az elbeszélő identitását is. Saul mintája, amivel az első fejezetben azonosítja magát az elbeszélő, értelemszerűen igen elfogadott a korban, a fentebb bemutatott ajánlások is arra építik szerzőik identitását. A bemutatott szövegekben a sauli mintához kötődő isteni kegyelem itt is elmaradhatatlan kellék gyanánt jelenik meg, folyamatos hangsúlyt viszont a saját erőfeszítés kap. Ennek oka, mint már kiderült, az elbeszélő jellemének állhatatlanságát cáfolandó, az áttérés alaposságának és megfontoltságának bizonyítása. Kulcsszerepe van ebben a kommunikációnak, tehát a kételyek saját felekezetével való átbeszélésének, ami a későbbi vádak elhárításának érdekében történik. Ezzel kapcsolatban Szent Ágostonra hivatkozik, aki korábbi hittársaival, a manicheusokkal vitatkozott. „Tudom a Szent Ágostonnak s több nagy embereknek megtéréseknek példáit, de magokat azok ebben egészlen csak magokra támasztották. Én nem, hanem a dolgot feleim eleiben adtam. És igaz, hogy szent Ágoston a manikeusokat intötte a két vallásnak, a katolikusnak s manikeusnak véle megrostálására, de azt is tűlök elválása után. Én nem, hanem azt még köztök létömbe és vélük egy atyafiságban éltömbe cselekedtem” (7). A kételyeiben is mindvégig közösségéhez őszinte és jóakaratú, vívódó ember alakját állítja olvasói elé Veresmarti. Itt nyer igazán értelmet a fentebb már részben idézett passzus, miszerint: „Az apostolok idejétül fogva tévelygésből megtérésébe nálamnál egy is még többet a dolognak megrostálásába alig munkálkodott vala.” Idézem tovább: „Igaz, Szent Ágoston több üdőt tölte benne [ti. a tévelygésben]. [...] De azért ám Szent Ágoston a manikeusoknak, tülök eljüvetele után ajánlá magát arra, hogy (mindkét részről a vallások felől bévett ítéletjök letételének oka alatt) kész vélük a katolikus és a manikeus vallás között, fundamentomból az igazság kikereséséhez újonnan kezdeni. Én pedig azt, pártos feleimmel még vélük létembe cselekedtem vala [...]” (221). Veresmarti tehát az ágostoni mintát ölti magára, amikor előítéletek nélküli belső vitát ajánl saját kálvinista közösségének, csakhogy a konverzióelbeszélésben ennek a mintának egy tökéletesebb változatát találja ki. (A konverzió ágostoni mintájának preferálására egy érdekes, bár az itt tárgyalt témára nem feltétlenül alkalmazható megállapítás olvasható a szakirodalomban. Lásd Rosa 1999, 181–207, különösen: 207. A szerző a 17. században végbement nyugat-európai főúri konverziók vizsgálata alapján arra a következtetésre jut, hogy az inkább Ágostonnal, mintsem Pállal való azonosulás teljesen tipikusnak mondható a 17. századi elithez tartozó katolizálók esetében, mivel az apostolt az erőszakos, külső ráhatás eredményeként létrejövő konverzió mintájaként látták, ami nem lehetett vonzó azok számára, akik épp azáltal különböztették meg magukat a köznéptől, hogy képesnek tartották magukat érvek, nem pedig külső erőszak hatására meggyőzettetni. Nem szándékom a korabeli magyarországi konverziókra alkalmazni ezt a megállapítást, de az egyértelmű, hogy a vita és érvelés fontosságának [a nyugat-európai főurakétól ugyan eltérő cél érdekében történő] hangsúlyozása a konverzióban Veresmartinál is kiemelt szerepű.) A továbbiakban várható támadások visszaverése szempontjából a legtökéletesebbet. Múltjának ilyen irányból történő értelmezése miatt egykori vallási közössége nem vádolhatja tehát olyasmivel (állhatatlanság, hit dolgában ide-oda kapdosás, megfontolatlanság, illetve eretnekség), amelyik új felekezete szemében hiteltelenné, s ezáltal alkalmatlanná tehetné személyét azoknak a pozícióknak betöltésére, amelyet a katolikus egyházon belül már elnyert.

Összefoglalva: Veresmarti esetében a konverziót úgy lehet elfogadhatóvá, sőt jogossá tenni az elbeszélésben, ha azt mint éveken át tartó (de valójában egész életén át tartó, legalábbis már gyerekkorában elkezdődött), az igazság keresésére irányuló erőfeszítést mutatja be. Ez az erőfeszítés, az éveket kitöltő cselekvés a saját felekezetével történő kommunikációban, vagyis a kételyek elmondásában, az azokra kért válaszokban, azok cáfolatában, tehát a teológiai fejtegetések sorában konkretizálódik. Ily módon ezek a fejtegetések szerves részeivé válnak a konvertánsi szemszögből megírt múltnak. Az áttérés után pedig az érvek egy része egyúttal az elbeszélésben megjelenített jelent is képviseli, hiszen cáfolhatatlanságuk a katolizálás után bizonyossággá tette őket, egyben pedig az áttérés jogosságának is bizonyítékává.

A konverziónak ilyen módon való elfogadhatóvá tétele, védhetővé teszi az ágostoni minta alapján felépített konvertáns identitást is.

Hivatkozások

Amesius, Guilelmus, De conscientia et ejus jure vel casibus libri quinque, Debrecini, per Stephanum Töltesi, Anno M. DC. LXXXV.

Bitskey István, História, emlékirat, önvallomás. A hitvitától a memoárig = Irodalom és ideológia a 16–17. században, szerk. Varjas, Bp., Akadémiai, 1987 (Memoria Saeculorum Hungariae, 5).

Breuer, Dieter, Konversionen im konfessionellen Zeitalter = Konversionen im Mittelalter und in der Frühneuzeit, hrsg. Friedrich NIEWÖHNER, Fidel RÄDLE, Georg Olms Verlag, Hildesheim–Zürich–New York, 1999.

Előd István, Katolikus dogmatika, Bp., 1978.

Fazekas István, Die Rekatholisierung Adam Batthyánys im Jahr 1629 = Reformation und Gegenrefomation im pannonischen Raum, hrsg. Gustav Reingrabner, Gerald Schlag, Eisenstadt, 1999 (Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland, 102).

Gábor Csilla, A meditáció a hitgyakorlásban és az irodalomban = Uő., Religió és retorika, KOMP-PRESS, Kolozsvár, 2002.

Gyáni Gábor, Az emlékezés mint narráció = Uő., Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése, Napvilág, Bp, 2000.

Hollosi Godefridvs, Agoston barat szerzetin valo Hollosi Godefridvsnak, pragai barat praedicatornak böczülletes tudos embernek az kereztie(n)segre valo megtereseröl irattatott praedicatio, mellyet ö maga praedicallott VVittenbergaban, mely praedicatioban bucziut veszen az rommai [!] papatol… es vallia magat az Augustana confession valo kereztieni giülekezet tagyanak lenni etc. …az vittenbergai Szent Iras tanetto doctoroknak elö iaro beszedeuel együtt, Kereszturat MDCIII Manlius. RMNy 901.

Koltai András, Batthyány Ádám és könyvtára, Országos Széchényi Könyvtár–Scriptum Rt., Bp.–Szeged, 2002 (A Kárpát-medence kora újkori könyvtárai, IV).

Mennecke-Haustein, Ute, Conversio ad Ecclesiam: Der Weg des Friedrich Staphylus zurück zur vortridentinischen katolischen Kirche, Gütersloher Verlaghaus, 2003 (Quellen und Forschungen zur Reformationsgeschichte, 74).

Niedermüller Péter, Élettörténet és életrajzi elbeszélés, Ethnographia, XCIX(1988).

Pázmány Péter, Isteni igazsagra vezerleo kalavz, Posonban MDCXIII.

Péter Katalin, Esterházy Miklós, Gondolat, 1985.

Rädle, Fidel, Konversion. Zur Einführung = Konversionen im Mittelalter und in der Frühneuzeit, hrsg. Friedrich Niewöhner, Fidel Rädle, Georg Olms Verlag, Hildesheim–Zürich–New York, 1999.

Rosa, Susan, The mentality of a Persecutor: James Drummond, Earl of Perth, and the Recatholization of Scotland, 1685–1693 = Konversionen im Mittelalter und in der Frühneuzeit, hrsg. Friedrich Niewöhner, Fidel Rädle, Georg Olms Verlag, Hildesheim–Zürich–New York, 1999.

Tóth Zsombor, Bethlen Miklós Imádságoskönyvének puritánus sajátosságai, Erdélyi Múzeum, LXI(1999).

Veresmarti Mihály, Tanacskozas mellyiket kellyen az külömbözö vallások közzül választani. Veresmarti Mihaly által, egy túdós embernek irasából magyarrá fordittatot. Posonyban MDCXI, RMK I. 431; RMNy 1025.

Veresmarti Mihály, Tanacskozas, mellyiket kellyen az sok külömbözö vallások közzül választani. Veresmarti Mihály által, egy túdós embernek írásából magyarrá fordittatott. [2] Mostan penig vjonnan hozzá adatott az dresdai Meisner Boldisár fogásinak is meg rostálása. Posonban MDCXII (RMK I. 437; RMNy 1042).

Vörösmarty Mihály Megtérése históriája, kiad. Jankovics József, Nyerges Judit, tan. Jankovics József, Argumentum, Bp., 1992.