Fazakas Gergely Tamás

Árva Bethlen Kata önreprezentációi

Megjelent: Jelen összefoglalás átdolgozott változata az Árva Bethlen Kata önreprezentációi (Érvek a filológiai szempontú, kontextualizáló olvasás mellett) című tanulmánynak, amely a Studia Litteraria, 2019/3–4. (Műelemzések) tematikus számában jelent meg.
A kutatás a Bolyai-ösztöndíj támogatásával, az MTA BTK Lendület „Hosszú reformáció Kelet-Európában (1500–1800)” Kutatócsoport keretében valósult meg. – A tanulmány előmunkálat Bethlen Kata önéletírásának és imádságoskönyvének készülő kritikai kiadásához. .

I. Bevezetés

Ahhoz, hogy Árva Bethlen Kata (1700–1759) „pályaképéről” és „irodalmi műveiről” a 18. század közepének irodalomtörténeti kontextusában beszélhessünk, legalább négy szempontra érdemes kiemelten figyelni. Egyrészt arra, hogy önéletírását ama nagyon kevés korabeli magyarországi autobiografikus munka között tarthatjuk számon, amelyet még a szerző életében (vagy nem sokkal halála után) kinyomtattak. Másrészt a 17–18. századi autobiográfusok esetében másképpen kell értelmezni a szerzői tevékenységet, mint a 19–20. századi írókét, ugyanis szövegeik formálásában gyakran jelentékeny részt vállaltak titkáraik, udvari papjaik, írnokaik. Különös óvatossággal kell viszonyulni a női szövegalkotókhoz, mert rájuk – a férfiakéhoz képest alacsonyabb fokú írástudás, illetve a kiforratlanabb írásgyakorlat miatt – még erősebb befolyása lehetett az említett személyeknek. Harmadsorban, ahogyan a legtöbb korabeli autobiográfia megalkotóját és főhősét nem lehet teljesen megfeleltetni egymásnak, úgy Bethlen Kata önéletírása sem rendelkezik megkérdőjelezhetetlen életrajzi referenciákkal, illetve nem mutathatja meg az egész élet teljességét. Éppen ezért a pályakép árnyaltabb elbeszéléséhez figyelembe kell venni Bethlen további autobiografikus szövegeit: az ugyancsak korabeli nyomtatásban kiadott imádságoskönyvét, a kéziratos levelezését, végrendeleteit és vallástételeit, továbbá a hozzá köthető másfajta materiális emlékeket (az általa építtetett, javíttatott templomokat, a különféle adományait, a könyvgyűjteménye katalógusait és hasonlókat). Negyedrészt pedig mivel a szövegek és tárgyak alapján rekonstruálható imágó nem csupán Bethlen Katára jellemző sajátosság, ezért érdemes a 17–18. századi autobiográfiai tradíció tágabb kontextusában, vagyis hasonló státuszú és tevékenységű családtagok, illetve más arisztokrata és nemesi familiák női (különösen: özvegy) emlékíróinak életpályáját, írásait és egyéb hagyatékát is figyelembe venni. Az effajta mikroközösségekben ugyanis meghatározó modellként érvényesülhettek azok az írásszokások, melyekben az asszonyok számára lehetőség adódhatott autobiografikus szövegeik megalkotására.

II. Szövegkiadások és a Bethlen Kata-kutatás története

1. A professzionális kutatás első évtizedei

A Bethlen Kata-filológia jelentős eredményeket ért el a 19/20. század fordulójára. Előbb az önéletírás jelent meg modern kiadásban (Bethlen 1881 és 1892), majd Szádeczky Lajos kiadta Bethlen addig feltárt végrendeleteit, s ezekre, illetve az önéletírásra alapozva értelmezte a nagyasszony életútját (Szádeczky 1895). Nem sokkal ezután kis példányszámban, de magas szakmai színvonalon publikálták két kötetben Bethlen önéletírását, imakönyvét, végrendeleteit és levelezését (Bethlen 1922–23). E szövegkiadások lehetővé tették, hogy a nagyasszony írásai alapján a művelődés-, egyház- és irodalomtörténeti kutatás életútjára, társadalmi pozíciójára és kegyességi gyakorlatára fókuszálhasson (Hegyaljai Kiss 1923, Nagy 1926). Németh Lászlónak köszönhetően vált Bethlen Kata neve szélesebb körben is ismertté: az önéletírásra és a levelezésre alapozó, nagy hatású esszéje munkásságát egyfelől lélektani, másfelől szépirodalmi szempontból értékelte (Németh 1940/1969). E megközelítésmód volt jellemző az 1960-as években például Sükösd Mihály szövegkiadást kísérő írására is (Bethlen 1963). Akkoriban sokan úgy tartották (néhányan még manapság is), hogy míg az önéletírás retrospektív egysége narratológiailag megfelelően, hiszen „regényszerűen” van felépítve, addig a második része (amely naplószerű, pontosabban időszakos, néhány havonta történő bejegyzéseket, illetve leveleket, imádságokat és periratokat tartalmaz) „szétesőbb”, „következetlenebbül megfogalmazott”. E szemlélet azonban figyelmen kívül hagyja a kora újkori önéletírások szövegformálásának sajátosságait.

2. Fordulat a Bethlen Kata-filológiában: az önéletírás és az imakönyv kiadási kérdései

Markos András, kolozsvári református levéltáros szövegközlései és tanulmányai az 1960-as években jelentek meg. Legalább három szempontból megkerülhetetlenek kutatásai. Egyrészt megmutatta, hogy a Gróf bethleni Bethlen Kata életének Maga által való rövid Le-irása című munkát Bod Péter magyarigeni református lelkipásztor, egyháztörténész rendezte sajtó alá. Ő korábban, 1743–1749 között Olthévízen szolgált, három évig Bethlen Kata udvari papjaként, majd udvari és gyülekezeti lelkészként is (Veres 2012). Másrészt Markos – egyéb iratok mellett – megtalálta az önéletírás kéziratban maradt, három töredéknyi folytatását az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában (a fond jelzete: A8), majd publikálta azokat. (Az önéletírás első edíciójának minden példánya ugyanazon a ponton, a Q betűvel jelölt nyomdai ív utolsó, nyolcadik levelének versoján, vagyis 256. lapján, mondat közepén szakad meg: „Ne essék néked nehezen óh én Lelkem, hogy”, a Markos által közzétett három manuscriptum ezt a szöveget folytatja.) Korábban e kéziratok a Bethlen Kata utolsó udvari lelkészeként (1752–1759-ig) szolgáló Málnási László birtokában voltak, ugyanis a patróna halála után Málnási a Supremum Consistorium szebeni papja és referendáriusa lett. Harmadrészt Markos – a forgalomban lévő állításokkal szemben – pontosította a hiányzó impresszumú önéletírás, illetve az imádságoskönyv megjelenési adatait (Markos 1964, 1969, 1970).

Bizonyította, hogy az önéletírást semmiképpen nem a kolozsvári Páldi-nyomda adta ki 1762-ben, hanem Szebenben, Sárdi Sámuelnél jelent meg, 1760-ban. A dátumra vonatkozó állítást kiegészítve úgy véljük, hogy az önéletírás feltételezhető kiadási évét előbbre kell hoznunk. Nem lehet kizárni az 1759. esztendő második felét (a Bethlen július 29-én bekövetkezett halálát követő időszakot), de még valószínűbb, hogy a kiadvány ennél is korábban készült el. Ehelyütt nincs terünk a filológiai érvelésre, azt viszont jelezzük, hogy a nyolcadrét kötet nyomdai munkálatai bizonyosan két fázisban történtek. A könyv 208. lapjáig terjedő 13 ív (A–N) jelent meg korábban, valószínűleg még 1751–52 táján. (Ezt részben tipográfiai, részben életrajzi érvek alapján mondhatjuk, utóbbiról az imádságoskönyv filológiai kérdéseit összefoglalva, lejjebb szólunk.) A 209. lappal kezdődő további három ív (O, P, Q) pedig bizonyosan egy későbbi etapban készült, más papírra és más betűkészletből. Ezeket az íveket minden ismert példányban hozzákötötték az előzőekhez. Lehetséges, hogy mindez nem sokkal az első munkafázis után történt, de az is lehet, hogy a későbbi években, a Bethlen Kata halála utáni időszakban (1759–60). Bármikor is jött ki a sajtó alól a könyv két része, az bizonyos, hogy Bethlen Kata parancsára szigorúan csak a nagyasszony halála (vagy 1759 novemberi temetése) után lehetett publikussá tenni, terjeszteni. Pontosabb tehát, ha az önéletírás kapcsán 1759/60 körüli „hozzáférésről” beszélünk (Fazakas 2019).

Mivel az autobiográfia újonnan megtalált kéziratos töredékeit Markos 1964-ben közölte az erdélyi Református Szemlében (1970-ben pedig az Irodalomtörténeti Közleményekben), ezért az önéletírás akkori sajtó alá rendezője, Sükösd Mihály még nem ismerhette azokat (Bethlen 1963). Először Bitskey István emelte be az általa sajtó alá rendezett edíciókba (Bethlen 1982, Bethlen 1984), majd Tonk Sándor tette közzé (Bethlen 1998). Ám ezekben az újabb kiadásokban – Markos folyóiratközléséhez képest – nem érzékelhető pontosan, hogy az újonnan megtalált kéziratos szövegek nem egységes folytatásai a nyomtatott önéletírásnak, hanem három különböző töredékről van szó (két részlet Bod Péter, egy részlet pedig Bethlen Kata kezétől), amelyek ráadásul nem minden elemükben függenek össze. A Bodtól származó első kézirattöredék (bő két lapnyi átfedést követően) ugyan az önéletírás első kiadásának közvetlen folytatása, ám a kéziratszöveg utolsó mondata megszakad, s ezt követően Bod másfél lapnyi helyet hagyott üresen. Talán tudta, hogy nagyjából ekkora szövegrész hiányzik innen Bethlen Katától, amelyet majd alkalomadtán be kell ide másolni, szerkeszteni, ám ez végül valamiért nem történt meg. Ezután kezdődik a második, az előzőhöz nem közvetlenül kapcsolódó kézirattöredék, ugyancsak Bod kezétől. Ez a szöveg szintén mondat közepén szakad meg. Ennek közvetlen folytatása azonban fennmaradt, ez esetben Bethlen Kata autográfként, csupán fél mondatnyi átfedésben Bod második kéziratával.

Árva Bethlen Kata imádságoskönyve, a Védelmezö erös pais manapság is forgalomban lévő megjelenési adatai, valamint a kötet terjedelmére, a benne foglalt imádságok darabszámára és e szövegeknek az önéletírás imáihoz való viszonyára vonatkozó, elterjedt információk ugyancsak pontosításra szorulnak. Az imakönyv ugyancsak Szebenben, Sárdi Sámuel nyomdájában jelent meg. E munka esetében semmilyen kézirat nem maradt ránk. Az újabb kutatás nem vette figyelembe – Markos András figyelmeztetése ellenére –, hogy a nyolcadrét imádságoskönyvből kétféle változat létezik. A minden bizonnyal eredeti, öt íves, azaz 80 lapos (három textust, bevezetőt, 16 imádságot és tartalomjegyzéket tartalmazó) változat valószínűleg 1751-ben (vagy 1752 nyaráig) jött ki a sajtó alól. Úgy tudjuk, hogy azért kellett gyorsan publikálni, mert ekkortájt Bethlen Kata komoly betegségben szenvedett, s az imakönyv kiadatását még a várható halált megelőzően el akarta indítani. Valószínűleg ugyanekkor, s szintén az említett életrajzi indok miatt nyomtatták ki az önéletírás – fentebb már bemutatott – első 13 ívét (de még bizonyosan nem terjesztették sem az öt íves imakönyvet, sem az önéletírás első 13 ívét).

Az öt íves imakönyvhöz képest bizonyosan későbbi nyomdai munkafázisban készítették el azt az újabb (F jelű) ívet, amely egy pótelőszót, egy textust, három teljes könyörgést (melyek közül az első már szerepelt az öt íves imakönyv XIV. szövegeként), valamint egy csonka imádságot tartalmaz. Ezt az ívet hozzáköthették az öt íves imakönyv néhány (Markos adatai szerint a család birtokában lévő) példányához, s ekképpen azok hat ívesre, azaz 96 laposra bővültek. Bethlen Kata pótelőszavából értesülünk a kiegészítés okáról (s az első hat ív gyors megjelentetésének szükségességét is innen tudjuk). Ebben azt írja, hogy mivel a hat íves imakönyv kiadása idején végül nem következett be a halála, ezért most néhány újabban írt imával (hálaadással és fohászkodással) bővíti a korábbi kiadványt.

Valószínűsíthető, hogy a hatodik ív kiadási ideje nem volt nagyon távol az öt íves imakönyv nyomdai folyamatától, tehát talán még 1751 táján történt. De egyelőre az sem zárható ki, hogy mégiscsak később, akár majd csak Bethlen Kata halálát követően, 1759-ben vagy 1760-ban jött ki a sajtó alól. Az viszont bizonyos, hogy az önéletírás utolsó három (O, P, Q jelű) ívének kinyomtatásával azonos munkafázisban dolgozott a szebeni Sárdi-nyomda az imakönyv hatodik, kiegészítő ívén. Hiszen az itt olvasható négy (három teljes és egy csonka) könyörgés betűi nemcsak ugyanabból a szedőszekrényből valók, mint az önéletírás utolsó három ívén látható karakterek, hanem az imakönyv pótívén közzétett négy fohász és hálaadás tipográfiailag is teljesen, illetve részlegesen azonos az autobiográfia utolsó egységén belül közétett négy ima tördelésével, laptükrével.

Mivel a két imádságoskönyv-változat tényét az újabb elemzések figyelmen kívül hagyták, ezért nem tudták helyesen megállapítani az imakorpusz viszonyát az önéletíráshoz, illetve értelmezni a könyörgések kompozicionális rendjét. Ezek pontosítása miatt jelezzük, hogy a hat íves imakönyv-változat az önéletírás minden egyes önálló (vagyis a narratív szövegtől elkülönülő) imáját közli, egyet kétszer is. Ezeken túl még egy olyan imát is magában foglal (a XVI. számú szöveget), amely viszont az autobiográfiában nem olvasható. Megjegyzendő még, hogy a 20. században csupán egyszer adták ki a Védelmezö erös paisot, ráadásul a ma már nehezen elérhető 1922–23-as edícióban. Mivel ennek sajtó alá rendezője sem tudott még az imakönyv bővebb változatáról, ezért a pótív szövegeit nem tette közzé (Fazakas 2018).

Bethlen Katától számos végrendelet, rendelkezés, vallástétel, hagyományozó „elmélkedés” is fennmaradt, nagyobbrészt nem autográf kéziratokban, illetve másolatokban (Bod Péter, Málnási László, Jeszenszki József és mások kezétől). A legtöbb (de nem mindegyik) olvasható ugyan modern kiadásban, ám egyrészt több hibával jelentek meg, másrészt nincs még szisztematikusan feltárva, hogy e szövegek tartalmilag és retorikailag milyen összefüggésben vannak az önéletírással, az imádságoskönyvvel és a levelezéssel. Az összes, Bethlen Katához kötődő szöveg együttes, elektronikus és nyomtatott kiadása azért fontos a közeljövőben, mert végre kijavíthatóak lesznek az eddigi, már feltárt hibák, meg lehet mutatni a különféle szövegek kapcsolódási pontjait, valamint alaposabban rekonstruálhatjuk Bethlen Kata íráshasználati gyakorlatát és életútjának bizonyos eseményeit.

Végül a téves attribúciókról. Egyrészt a Horváth Barna cikkében bemutatott kézirat bizonyosan nem „Bethlen Kata ismeretlen versét” tartalmazza, hanem Johann Gerhard Liliomok völgye című, Inczédy József fordításában 1745-től kezdve többször kiadott emblémáskötete négy különböző inscriptiojának másolatát (Horváth 1964/2012). Másrészt még az újabb szakirodalomban is számos példát találunk ama hibás adat ismételgetésére, amely szerint Árva Bethlen Kata lett volna a szerzője a Bujdosásnak emlékezetköve című, 1726-tól kezdve a 20. század elejéig mintegy félszáz kiadásban megjelent imádságoskönyvnek. Pedig ezt a vélekedést már az 1922–23-as Bethlen Kata kiadás sajtó alá rendezője, később pedig Zoványi Jenő és mások is megcáfolták. Ennek kapcsán azt a szintén folyamatosan újratermelődő tévedést is többen korrigálták már, hogy a „másik” Bethlen Kata, vagyis II. Apafi Mihályné (?–1725) lenne a kötet imádság- és énekszerzője, illetve összeállítója. A Bujdosásnak emlékezetköve ugyanis valójában ismeretlen szerzőjű, csupán az utolsó fejedelem felesége számára készült munka (Fekete 2007, 2009). Jegyezzük meg végül, hogy ha a Bethlen Kata Orvosló könyve, Anno 1737 címen sajtó alá rendezett (S. Sárdi 2012) kéziratos munka tulajdonosa lehetett is esetleg Bethlen, a kézírását bizonyosan nem tartalmazza a kötet.

3. Kutatási irányok az 1980-as évektől napjainkig

Markos András 1960-as években elért eredményei paradigmaváltást jelenthettek volna a Bethlen-filológiában, ám a tanulmányainak, illetve az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában őrzött kéz- és gépiratos hagyatékának (fondjelzet: F11) jelentős megállapításai nem épültek be megfelelően a szakirodalomba (Fazakas 2015). Sajnos számos újabb, alapvetőnek tekintett lexikon és kézikönyv is továbbgörgeti az általa korábban már korrigált hibákat, néhány újabb tanulmány pedig nem a Markos-féle kontextualizáló szemlélettel foglalkozott az autobiográfiával. A szorosan szépirodalmi megközelítésű értelmezéseknek az 1980-as években Szávai János volt a legjelentősebb képviselője. A modern elbeszéléstechnikák felől elemezte Bethlen Kata autobiográfiáját, és jelezte, hogy bár az „elvékonyuló narráció”, illetve „a szöveg befejezetlensége” miatt ugyan alulmarad a regényekkel szemben, ám az elbeszélés tömörségét, tempójának – témához szabott – gyorsítását, lassítását, a rövid összefoglalások és jelenetek váltakoztatását, valamint a lélekrajz mélységét dicsérte az irodalomtörténész (Szávai 1985, 1988).

Néhány olyan írás is megjelent az utóbbi négy évtizedben, amelyek alaposan figyelembe vették a 18. századi irodalom- és művelődéstörténet kontextusait, Bethlen Kata szövegei keletkezésének, a kéziratos és nyomtatott szövegek sajátosságainak, szerkesztési esetlegességeinek, filológiai szempontjait. Előbb Németh S. Katalin volt az, aki a Bethlen Kata környezetében tevékenykedő református prédikátorok írásait is bevonta az elemzésbe, továbbá – a levelezésre is figyelemmel – vizsgálta a nagyasszony kegyességi gyakorlatát (Németh S. 1979, 1984, 1985, 1994). Később S. Sárdi Margit tudott úgy fókuszálni az önéletírás narratológiai kérdéseire, hogy egyúttal a 18. század más önéletírásainak, naplóinak, illetve női költészetének viszonyrendszerében helyezte el Bethlen szövegét (S. Sárdi 1999, 2014). Jelen összefoglalás szerzője szintén kontextuális és filológiai szempontú megközelítéseket javasolt Bethlen szövegeinek értelmezéséhez. Arról, hogy az árvai önreprezentációkat nemcsak magára az özvegy nagyasszonyra, hanem allegóriaként az üldözöttként értelmezett 18. századi erdélyi reformátusságra is lehetett érteni (Fazakas 2007, 2012), alább, a III. 4. fejezetben szólunk. Legújabban nem csupán a szövegekben vizsgálják Bethlen Kata önreprezentációit, hanem a materiális felületekre is kiterjesztetik az elemzést – templomi adományok: hímzések, klenódiumok stb. (Gesztelyi 2012, 2016, 2017, 2018). A kutatást segíti, hogy korábban nem ismert szövegekkel bővítve megjelent a levelezés teljességre törekvő edíciója (Bethlen 2002).

Nagy Márton Károly az utóbbi évtizedben közölt invenciózus tanulmányaiban főként szépirodalomként olvasta Bethlen Kata írásait, elsősorban műfajelméleti, narratológiai, prózapoétikai szempontból, a kegyességgyakorlás irodalmi vonatkozásai és bibliai forrásai iránt érdeklődve. Nemcsak az önéletírást (és a benne elhelyezett könyörgéseket) elemezte az életutat elbeszélő konstrukcióként, hanem az imádságoskönyvet is mint lelki naplót interpretálta, finoman kibontva az egymásra épülő imaszövegek rejtett narrációját. A kutató a két szövegkorpusz közötti strukturális, illetve tropológiai kapcsolatokat is precízen mutatta meg (Nagy 2010/1, 2010/2, 2011/1, 2011/2, 2012, lásd még Farkas 2016). Néhány további tanulmány a női szerepeket (feleség, anya, özvegy) kísérelte meg értelmezni, például a traumaelméletek va1gy éppen a genderkritika felől interpretálva Bethlen Kata alakját (Vida 2013, Kapus 2014).

Ez utóbbi írások kevéssé pontosan helyezik el kortársai kontextusában a nagyasszony szövegeit, valamint az autobiográfiát és az imádságoskönyvet is csak tévesen idealizált kiadásokként, egységes szövegű művekként tételezve olvassák, nem figyelve a korabeli sajtó alá rendezés fázisaira, a nyomtatványok és a kéziratok közötti sajátos határvonalakra, a manuscriptumok töredékességére. Úgy tűnik azonban, hogy Bethlen Kata szövegei elviselik, sőt igénylik a folyton megújuló kutatói recepciót, a régi magyarországi irodalom egyéb kötelező olvasmányai közül kiemelkedő egyetemi hallgatói érdeklődést, valamint a tágabb (főképpen a református, illetve erdélyi) értelmiségi közvélemény figyelmét, még akkor is, ha megközelítéseik időnként kissé anakronisztikusnak tűnnek.

III. Bethlen Kata autobiografikus szövegei

1. Bethlen Kata kéziratai és Bod Péter szerepe a szövegkiadásokban

A 16. századtól legalább a 18. század középső harmadáig másképpen értelmezendő az „írói szerep”, mint majd a század végétől kezdve. Egyrészt ekkortól számított releváns kérdésnek, hogy miképpen változik valaki társadalmi státusza, ha irodalmilag értelmezhető munkákat alkot (Szilágyi 2014). Másrészt a kora újkori autobiografikus szövegeket írók esetében – a későbbi évszázadok szerzőihez képest – hangsúlyosabban kell figyelembe venni mások hatását az önmegjelenítésben. Ugyanis a levélírók, a végrendelet-alkotók, az önéletírók, az imádságszerzők és a versírók gyakran familiárisaik, írnokaik, titkáraik, udvari lelkészeik segítségével szövegezték meg ego-dokumentumaikat. Utóbbiaknak, bizalmas helyzetüknél, tekintélyüknél és műveltségüknél fogva komoly befolyásuk volt: nemcsak a patrónusok (a művelt, rendszeresen író, tekintéllyel bíró férfi autobiográfusok), hanem még inkább a patrónák szövegeiben felépülő én formálására (Tóth 2017). Árva Bethlen Kata írásaira, életére, szellemi környezetére elsősorban az őt és családját körülvevő református lelkészek voltak érzékelhető hatással. Nagyjából időrendi sorrendben: Nádudvari Péter, Krizbai Mihály, Ajtai Abód Mihály, Bod Péter, Málnási László és mások. A kutatás részben feltárta, hogy a Bethlen környezetében működő néhány lelkész temetési beszédei hogyan járulhattak hozzá az önéletírás szövegalkotási folyamatához (Németh S. 1984).

Fentebb említettük már, hogy az önéletírás és az imádságoskönyv sajtó alá rendezési munkálatait elsősorban Bod Péter végezte. Ám mivel számos más titkárhoz, udvari prédikátorhoz hasonlóan Bod szerepe is rejtett maradt, csak Bethlen Kata neve van feltüntetve a címlapon, ezért nem látjuk pontosan, hogy a tudós lelkésznek milyen feladata volt a megszövegezésben, illetve a kiadásban. A rendelkezésre álló adatok alapján az alábbiak állapíthatóak meg.

Egyfelől a szöveggondozói munkájára volt szükség. Ugyanis az önéletírás egyetlen autográf töredéke, illetve a további, saját kezű Bethlen Kata-szövegek (levelek, végrendeletek) arról tanúskodnak, hogy a nagyasszony kézírása nehézkes volt. A helyesírása meglehetősen gyenge (hiányzott a központozás, következetlenül használta a nagy és kis kezdőbetűket), a szövegtudatossága pedig igen alacsony fokú (nem alkotott bekezdéseket, szövegegységeket) (Markos 1969). Ez a hiányosság nem volt szokatlan a kora újkori nők körében, ám e sajátosságot a 19–20. századi autográf szövegkiadások készítőinek emendációs gyakorlata sokszor elfedte, nem tette láthatóvá (Pender–Smith 2016).

Másfelől Bod Péter szerkesztő is volt. Ő másolta együvé és egységesítette Bethlen Kata minden bizonnyal 1744 őszén megfogalmazni kezdett retrospektív önéletírását, illetve az attól kezdve nagyjából évi rendszerességgel jegyezgetett, imádságokat, leveleket, periratokat tartalmazó, legalábbis részben fragmentumokban létező szövegét. Segítve a könyv-létmód megvalósulását, Bod osztotta − például saját autobiográfiájához hasonlóan (Bod 2007) − paragrafusokba, belső utalásrendszerrel látta el, kurzivált a szövegben, valamint talán ő egészítette ki paratextusokkal: címet adott a könyvnek, az elejére bibliai textust választott (Filippi 1, 20–21), illetve akár ő is írhatta az oda helyezett kétstrófás verset.

Bod az önéletírás és az imádságoskönyv szövegkiadásában nem hagyott semmilyen szerkesztői nyomot. Azért lehet mégis jórészt neki tulajdonítani e munkálatok elvégzését, mert fennmaradt egy olyan, valószínűleg a nyomtatást megelőzően készült, tisztázatnak tűnő önéletírás-kézirat a kolozsvári Lucian Blaga Egyetemi Könyvtárban (jelzet: Ms 643), amely bizonyosan Bodtól származik, és amely valamelyest különbözik az autobiográfia edíciójától. (A nyomtatott szöveg mintegy négyötödét teszi ki, a kézirat vége elkallódhatott.) A megjelent változathoz képest a manuscriptumból hiányzik a kétstrófás vers, illetve a belső utalások és a nyomtatott kiadás néhány szöveghelye kismértékben eltér a kézirattól. Vagyis Bod mindezeket a változtatásokat a ránk maradt tisztázat elkészültét követően, a nyomtatáshoz egy újabb lépéssel közelebb lévő, számunkra ismeretlen tisztázaton végezhette el. (Természetesen nem zárható ki, hogy a szebeni Sárdi nyomda más munkatársa, korrektora is belenyúlt a szövegbe.)

A szerkesztői feladat azt is jelentette, hogy Bethlen Kata autobiografikus feljegyzéseinek textushalmazát előbb rendezett kézirattá, majd egységes könyvvé kellett formálni. Markos András a következőképpen rekonstruálja a folyamatot. Mivel Bod Péter a kéziratok – Bethlen Kata halála után elkezdett – összerendezésekor, egybemásolásakor nem jutott hozzá a nagyasszony minden szövegtöredékéhez, ezért nem tudta helyreállítani a mű megszakadt (vagy soha nem is létezett) szerves folytatását, így a nyomtatott kiadás befejezetlen maradt. Markos szerint hiába állt még Bod rendelkezésére egy nyomdai ív terjedelmű kézírás, mivel ez nem volt teljesen egységes (tartalmilag egy középső részlet hiányzott), az ez előtti és utáni részleteket, töredékeket sem adta ki Bod. Ám mire ez egyértelművé vált a sajtó alá rendező számára, már folyamatban lehetett maga a kiadás. Ami Markos szerint azt is jelenti, hogy a Bethlen-kézirat Bod általi előkészítése (emendálása, szerkesztése és letisztázása, esetleg egybemásolása), illetve a tényleges nyomdai tevékenység fázisa valószínűleg összeért, egyszerre zajlott (Markos 1969).

Véleményünk szerint Markos rekonstrukciója némiképpen egyoldalú, hiszen a három kéziratos fragmentum alapján nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy (1.) Bethlen Kata valóban mindig csak töredékes feljegyzéseket készített, és Bod ezeket utólag összegyűjtve másolta egybe, állította össze az önéletírást. Vagy: (2.) Bod csupán lemásolt (még ha emendálva is) egy teljes, már korábban, Bethlen Kata keze alatt egységessé vált autobiográfiát. Ezeken túl, mint fentebb már jeleztük, (3.) amellett is szólnak érvek, hogy Bod sajtó alá rendezési munkája nem 1759-ben zajlott, hanem még a nagyasszony életében, 1751–52 táján. Valamint (4.) az sem tudható bizonyosan a párhuzamos szövegek hiánya miatt, hogy Bod írt-e bele Bethlen önéletírásának szövegébe. Ám mivel mind a nyomtatott kiadás mondat közepén szakad meg, mind pedig Bod Péter két kézirat-töredéke is abbamarad egy-egy ponton, illetve a két töredék közötti hiátus nincs kitöltve, úgy tűnik, hogy Bod sajtó alá rendezőként inkább csak javítgatott, ám nem akart belekezdeni új mondatok írásába Bethlen Kata helyett, az ő nevében.

Markos fent leírt modelljén túl tehát másképpen is rekonstruálható a kéziratalkotás, a szöveggondozás, a sajtó alá rendezés és a kiadás Bethlenhez és Bodhoz köthető, az önéletírást és az imádságoskönyvet tekintve szorosan összetartozó folyamata. Ennek lehetséges lépései szerintünk a következők:

(1.) Bod Péter (első) szöveggondozói, szerkesztői munkája lehetővé tette, hogy kinyomtassák az önéletírás első 13 ívét (A–N) 1751-ben (vagy 1752 tavaszán, Bethlen Kata nagy betegsége idején). Ez a szövegrész tartalmilag 1748 őszéig foglalja magában az életutat. Ennek (autográf, illetve másolt) kéziratai nem maradtak ránk, talán azért, mert a nyomtatás után már nem volt rájuk szükség. A tipográfiai munka talán nagyjából egy időben folyhatott a Védelmezö erös pais (öt íves imakönyv) kiadásával.

(2.) Ezt követte egy újabb fázisban a talán nem korábbról megmaradt, hanem újabban, az előző megjelenés óta írt (tartalmilag 1751 júliusáig futó), naplószerű Bethlen Kata-kéziratok sajtó alá rendezése. (Ha a folyamat valóban így történt, akkor Bethlen Kata ekkoriban úgy írogatta az autobiográfiája újabb feljegyzéseit, hogy maga előtt láthatta, kézbe foghatta a kinyomtatott, de még publikussá nem tett önéletírás-kötetét.) Az újonnan írt szövegeket három új (O, P, Q jelű) ívre nyomtatták, és az új íveket hozzákötötték a korábban kiadott példányokhoz. Ez a nyomdai munkafázis bizonyosan egy időben zajlott, illetve tipográfiai átfedésben volt az öt íves imádságoskönyvet kiegészítő, 6. ív kinyomtatásának folyamatával. Mindez vagy nem sokkal az előző kiadása után történt (a hat íves imakönyv pótelőszavában jelzett felgyógyulását követően, még mindig 1751–52 táján), vagy csak később, akár majd 1759/60-ban. A Q ív utolsó kb. két lapjának szövege kéziratban is fennmaradt: átfedésben van Bod első töredékének elejével.

(3.) Az előző pontban leírt nyomdai munkálatokat követően Bethlen Kata – 1754-ig – újabb feljegyzéseket készített. Ezek Bod két másolatában (minden bizonnyal emendálva), illetve egy autográf szövegként maradtak fenn. Az első Bod-kézirattöredék szövegének 3. lapja elején egy nyomdai korrektúrajel látható, egy efféle törésjel: Г. Ugyanez ki van vetve a margóra is, amely után egy három betűs rövidítés áll: L. R. p. Pontosan oda van elhelyezve a Bod-kéziratban ez a bejegyzés, ahol a nyomtatott könyv szövege megszakadt a „hogy” őrszóval (256. lap), vagyis ahonnan kezdve a kézirat már új szöveg a nyomtatványhoz képest. A kézirat első két lapja ugyanis, éppen a törésjelig, átfedésben van a kinyomtatott Q ív utolsó két lapján olvasható szöveggel. (A törésjelről először Markos András töprengett, de nem tudta megfejteni a rövidítést. Ő ezt is Bod-autográfként azonosította, de számunkra túl kevés ez a három betű, hogy ezt egyértelműen kimondhassuk.) Úgy véljük, hogy a megoldást tekintve talán abban az irányban érdemes elmozdulni, hogy mivel épp a Q ív 8. levelének versoján ér véget az önéletírás nyomtatott szövege, lehetséges, hogy Bod (vagy valaki más) ezt a váltást jelölte a kézirat 3. lapjának elején: „Ne essék néked nehezen oh én Lelkem, Г hogy egymást érőképen [...]”. Vagyis lehetséges, hogy az L. R. p. rövidítés éppen a tervezett, új, de meg nem valósult (harmadik) nyomdai fázisban kinyomtatandó, ám végül soha el nem készült R-ív első lapjának legelejére utal, hogy a nyomdász majd ezekkel a szavakkal folytassa a szedés újabb fázisát. Efféle feloldás képzelhető el tehát: L[ásd] R. p[lagula].

Mivel Bod második manuscriptumában olvasható az a (talán 1752 nyarán írott) megjegyzés, hogy „amint feljeb ezen életem folyásáról írt könyvben megláthatni” (Bethlen 1982, 879–880), a (2.) ponthoz hasonlóan feltételezhetjük, hogy az önéletíró nem (vagy nem csak) egy kéziratcsomót látott maga előtt, hanem a nyomtatott, s talán bekötött íveket is (immár nem csupán a korábbi tizenhárom ívet, hanem az újonnan napvilágot látott további hármat is).

A fentiekben kifejtett modellünk is erősíti azt a Markos által – a korábbi szakirodalommal szemben – megfogalmazott álláspontot, hogy nem a cenzúra miatt kellett megszakítani az önéletírás (és az imádságoskönyv) kinyomtatását (Markos 1969). Újabban ismertté vált egy olyan adat, amely szerint viszont az önéletírás kinyomtatása, illetve publikussá tétele után jóval később, 1765-ben hatósági vizsgálatot folytattak a kiadási körülményekkel kapcsolatban. Ám éppen ennek egyik tanúvallomásából derül ki, hogy az évekkel korábban megjelent kiadvány sajátos jellegével hogyan tudta kijátszani az esetleges betiltást: „mivel dátuma nincsen, sine censura jött” (Künstlerné 2018).

Mindezek alapján elképzelhető tehát, hogy azért befejezetlen az önéletírás, illetve azért lehetnek kissé összecsapottak a 6. ívvel kiegészített imakönyv-példányok, mert ezeket sem Bod Péter mint szerkesztő, sem Sárdi Sámuel mint kiadó, sem Bethlen Kata mint szerző nem tekintette hivatalos nyomtatványnak, hanem csupán magánhasználatra szánták. (Az eredeti, öt íves imakönyvről viszont bizonyosan másképp vélekedtek, hiszen míg Bod a Magyar Athenasban nem tüntette fel Bethlen Kata neve alatt az önéletírást, viszont a Védelmezö erös paisot igen. Ekkor valószínűleg kizárólag a rendesen megszerkesztett imakönyv-változatra gondolhatott) (Bod 1766/1982).

Éppen ezért lezártnak, véglegesnek sem tartották a sajtó alól kijött példányokat. Ugyanis e lépésenkénti kinyomtatást akár folytatni is lehetett volna az újabb önéletírás-kéziratok sajtó alá rendezésével. (Fentebb láttuk: Bod Péter két kézirat-töredéke azt is jelezheti, hogy megkezdte ezt a lépést.) Ám az a fázis, amely a nyomtatott autobiográfia terjedelmét a Q ív után következő újabb ívekkel növelhette volna, végül valamiért nem valósult meg. Ugyanekkor akár a hat íves imádságoskönyv csonkán maradt utolsó könyörgését is ki lehetett volna egészíteni az imaszöveg végének (és akár további imáknak) a sajtó alá rendezésével, de ez sem történt meg.

Mivel az önéletírás (és az imakönyv kiegészítő, hatodik íve) valószínűleg nem jelent meg nagyságrendekkel nagyobb példányszámban, mintha az eredeti szövegnek „csupán” kéziratos másolatai készültek volna el, a kinyomtatás ténye ellenére sem beszélhetünk radikális, paradigmatikus nyilvánosság-váltásról. E feltételezést erősítheti az a korabeli írásszokás, amely szerint a kora újkorban szinte mindig kéziratban létező autobiografikus szövegeket a közvetlen családtagoknak (familia) és a leszármazottaknak (posteritas) szánták, sokszor nekik mint elsődleges célközönségnek ajánlották (Tóth 2016, 2017). Így tűnik ez Bethlen Kata kinyomtatott önéletírása esetében is: a fennmaradt autobiográfia-példányok kis száma és az ezekben olvasható, nagyrészt családi possessorbejegyzések szűk körnek előkészített használatra utalnak; ahogyan egyébként Bethlen Kata hat íves imádságoskönyve esetében is.

2. Bethlen Kata és a női szerzőség kérdése a 18. században

Mit jelentett a viszonylag rendszeres íráshasználat Bethlen Kata, illetve a 18. század közepi, hasonló társadalmi státusú asszonyok esetében, amikor számukra a nevelési, oktatási hagyomány kevésbé a textuális, mint inkább az egyéb materiális felületek használatát jelölte ki? Az összetett önreprezentációs gyakorlat megértéshez egyrészt érdemes jobban figyelembe venni a Bethlen Kata által készített és készíttetett, liturgikus közegben elhelyezett kézimunkák és klenódiumok céljait, valamint a templomépítés, a gyülekezet-, iskola- és lelkésztámogatási gyakorlatát, alapítványtételeit, a kegyes könyvek gyűjtésének programját és a könyvkiadás patronálását (Palotay 1940, Kőváriné 1994, F. Dózsa 2002, Gesztelyi 2012, 2016, 2017, 2018, Kapus 2014). Másrészt mivel Bethlen Kata és néhány más korabeli asszony műveltsége lehetővé tette az írásbeli önreprezentációt (levelek és végrendeletek, imádságok és autobiográfia, versek megszövegezése), ezt a kérdéskört is alaposabban érdemes vizsgálni.

A szövegalkotás vágyát bizonyára a saját alkotói tehetség felismerése, az írás szeretete és egyéb habituális okok inspirálták. Ezen túl azonban jelentőséget kell tulajdonítani a társadalmi és a szűkebb családi íráshasználati minták hatásának is. A Bethlen-familiában és néhány más főúri, nemesi, polgári családban különösen markáns szövegalkotói hagyomány értelmezhető úgy, hogy egyes mikroközösségében a nőknek, jelesül az özvegyasszonyoknak kevésbé kellett harcolniuk az írás lehetőségéért, mint más családokban. Számukra, másokhoz viszonyítva, meghatározóbb modellként érvényesülhettek azok az írásszokások és írásantropológiai helyzetek, melyekben az autobiografikus szövegek megszületésére egyáltalán lehetőség adódhatott (S. Sárdi 2014, Papp 2015, Tóth 2017). Ám még e szerzők esetében is gyakori volt, hogy női mivoltuk miatt az olvasó jóindulatát kérték. Mindezeken túl az is lényeges szempontnak tűnik, hogy egyes secretariusok, írnokok, udvari lelkészek akár jobban ambicionálhatták a patrónájuk autobiografikus szövegeinek megszületését – és akár kiadását –, mint mások, az ő publikációs-reprezentációs terveik is befolyásolhatták a női „szerzők” motivációit. (Ez utóbbi szempontról lesz szó alább, a 4. fejezetben.) Bod Péter így talán ahhoz is hozzájárulhatott, hogy az önéletírás szövege képes legyen egy koherens én elbeszélésére. Ezáltal pedig nemcsak a Bethlen Katáról mások által alkotható képet formálta, hanem az önképére is befolyást gyakorolhatott, noha e hatás pontos mértéke még Bod szövegalakító szerepénél is nehezebben állapítható meg.

A fentiek alapján – a szövegalkotás és a szerkesztés, sajtó alá rendezés részleteinek pontos ismeretétől függetlenül is – elmondható, hogy Bethlen Katára nem érdemes a modernitás autonóm, individuális szerzőfogalmát alkalmazni. A legtöbb 16–18. századi, főképpen női alkotó esetében a szövegformálás legtöbbször szintén jelentékeny szerkesztői közbeavatkozással valósult meg. Zsoltárfordítás, imádságszövegek, versek vagy autobiográfiák esetében is sokszereplős, csoportos munka volt a publikációs folyamat. A nemzetközi szakirodalomban többen a szövegalkotás együttműködési modelljét, a „kollaboratív társszerzőség” fogalmát alkalmazzák, szintén főképpen női szövegalkotókra fókuszálva (Hirschfeld 2001, Trill 2013, Pender–Day 2017). Legtöbbször úgy lehetett „szerző”-vé egy kora újkori asszony, ha a szövegét olyanok alakították, akik tisztában voltak a szövegformálás szabályaival. E fázisok teljesítése (a megfogalmazás, a letisztázás, a másolások és a kézirat-cirkuláltatás, valamint – de korántsem mindig – a sajtó alá rendezés, a kinyomtatás és a terjesztés) a kora újkorban, ahogy persze más időszakokban is csupán részben lehetett a szerzők, főképpen a női szerzők felelőssége, feladata. Mindenképpen jelentős mértékben kellett a szerkesztőknek is több-kevesebb feladatot vállalniuk, fontos volt a szoros együttműködés (Fazakas 2020).

A 17–18. századi férfiak, s még inkább asszonyok esetében az is jelentős lépés volt a társadalmi elismerés folyamatában, hogy valaki rendszeresen írt: szövegekben (és más materiális felületeken) reprezentálta magát. A kortárs Rhédei Zsigmondné Wesselényi Kata számára például a kéziratos regiszter önmagában is elég volt ehhez. Hiszen az autobiografikus munkái közül ugyan egyet sem adtak ki (sem életében, sem halálát követően), pedig a szöveg szerint publikálásra készültek ezek a nem autográfként fennmaradt, hanem a szerző által többször is lemásoltatott szövegek (prózai imanaplók, verses zsoltárparafrázisok, valamint az „életvitelének tükreként” értelmezhető szakácskönyve). E kéziratoknak pusztán a cirkuláltatása elegendő volt Wesselényi számára ahhoz, hogy közvetlen környezete szemében a korabeli értelemben vett „íróvá” váljon, s még életében hasonló mikrotársadalmi pozíciót töltsön be, mint nem sokkal korábban Bethlen Kata. Amiatt azonban, hogy Wesselényi imanaplói végül nem jelentek meg nyomtatásban, a távolabbi környezete, a későbbi leszármazottjai, illetve az erdélyi művelődés- és irodalomtörténészek előtt már jóval ismeretlenebb maradt életútja, mint a nyomtatott szövegeket is maga után hagyó Bethlen Katáé (Nagy 2006, Deé Nagy 2017).

A különbség tehát nem az életükben betöltött „írói szerepükben” van, hanem a hatástörténetükben mutatkozik meg. Az imádságoskönyv, illetve az önéletírás kiadásának aktusa – ez utóbbi a szokatlansága miatt is – hamar generálhatott valamivel nagyobb publicitást, komolyabb figyelmet Bethlen számára; illetve nyújthatott másféle kanonizációs lehetőséget a könyvnek, ahhoz képest, mintha a hagyományos gyakorlat szerint kéziratos másolatokban cirkuláltatták volna. A kinyomtatás ráadásul még kis példányszám esetén is megbízhatóbb fennmaradást eredményezett a nagyobb tartósságú könyvtárgyak miatt, annál, ami a kéziratosság médiumában megszokott volt.

A fenti okok miatt tudott Bethlen hatása, sőt kultusza a kortársainál jóval jelentősebbé válni. Már a közvetlen utódai, a 18. század utolsó évtizedeinek erdélyi nemesasszonyai számára is: az utólag rekonstruálható életformák szerint többen modellként tekintettek Bethlen Katára. Egyrészt az autobiografikus szövegkorpuszát ismerték: valószínűleg a kis példányszámú, szűk körű használtra szánt önéletírásáról is sokan tudtak, és bizonyos, hogy többen ismerték a Védelmezö erös paisot. Ez utóbbi megvolt például Wesselényi Kata könyvtárában, aki talán „ennek nyomán szervezte önéletrajzzá saját alkalmi imádságait” (Nagy 2006). (A kegyességi könyvek továbbörökítésének, szemléletük hagyományozódásának a kora újkori özvegyasszonyok kapcsán vizsgált jelentőségéről a nemzetközi kutatás is számot ad: Bepler 2010.) Másrészt többek számára mintául szolgált Bethlen Kata kegyességi célú és önreprezentációs jellegű, e fejezet elején jelzett adományozási gyakorlata. Petrőczy Kata Szidónia recepciója azért hasonlít sok szempontból a Bethlen Katáéra, mert ő sem csupán kéziratos hagyatékkal rendelkezett, hanem jelentek is meg publikációk a neve alatt (S. Sárdi 1976, 2001, Nagy 2006).

Amiatt kell kiemelt figyelmet fordítanunk Bethlen Kata autobiográfiája korabeli edíciójának tényére, mert a kora újkorban az önéletírások többsége kéziratos volt. Ez azt jelenti, hogy az 1759/60-ban kiadott (vagy legalábbis ekkor publikussá tett) önéletíráson kívül nem ismerünk más női szerzőségű, nyomtatott autobiográfiát a 17–18. századi Magyarországról és Erdélyből. Sőt, a férfiszerzők által írt effajta könyvek kiadása is elenyésző számú volt a kora újkorban: mind magyarul, mind latin nyelven kevés ilyenről tudunk. Rövid és részleges élettörténeti összefoglaló kiadására – bár prédikációsköteten belül olvasható – akad ugyan példa a 16. századból (Bornemisza Péter, Hálaadás Istennek velem lött csudáiról az Ötkötetes prédikációgyűjteményben), de a későbbiekben rendkívül ritkán jelentek meg autobiografikus szövegek nyomtatásban. Például a 17. századi debreceni püspök, Nógrádi Mátyás verses önéletrajza (Author loquitur címen) az Idvösség kapuja című 1672-ben megjelent zsoltármagyarázata elején olvasható. Néhány évvel később pedig Szőnyi Nagy István (1633/34–1709) saját életút-áttekintése a Mártyrok Coronaja című, 1675-ben kiadott mártirológiai traktátusának függelékeként látott napvilágot (Szomoru üldöztetése s’ szamkivetése Szönyi N. Istvannak). Bethlen Katáén kívül önálló autobiografikus munka szintén csak a 18. században, nem sokkal a nagyasszony könyve után, 1764-ben jelent meg nyomtatásban, ráadásul ugyanazon a nyomdahelyen, Szebenben, ám latin nyelven: Descriptio vitae Stephani liber baroni de Daniel et Vargyas... Szerzője az unitáriusból reformátussá lett vargyasi Daniel István (1684–1774) volt. Csupán olyan ego-dokumentum jellegű szövegeket publikáltak nagyobb számban a 16–18. században, amelyek a legtágabb értelemben vett emlékíró irodalom körébe sorolhatóak: egyfelől a szorosabban historiográfusi szempontok szerint megírt történeti emlékiratok közé, másfelől a kegyességi munkák (imádságos- és meditációs könyvek) közé (S. Sárdi 2014). Majd csak a 18. század utolsó évtizedétől kezdtek kulturális-archiváló, illetve tudományos szempontból gondolkodni az emlékíró műfajcsoportba tartozó szövegek megjelentetésén, amely terv kisebb mértékben a 19. század elején, kiadói programként pedig csak a század második felének pozitivista keretei között valósult meg (Tóth 2017).

Ha Bethlen Kata önéletírásának kis példányszámú, magáncélú, s valószínűleg nem véglegesnek szánt megjelentetése csak részben lépte is túl a 18. század közepi kéziratos nyilvánosság megszokott kereteit, e sajátos publicitás mégis hozzájárulhatott ahhoz, hogy a 19. századtól kezdve a szakirodalom jelentős hányada, a szövegkiadói hagyomány, illetve a tágabb közvélemény modern értelemben vett szépirodalmi jelenségnek tekintette a szövegeit. Vagyis ha Bethlen Kata önéletírását nem adták volna ki és nem terjesztették volna nyomtatásban a 18. század közepén, az ugyan a nagyasszony számára nem eredményezett volna másfajta mikro- és makrotársadalmi pozíciót, mint amilyet életében betöltött, ám az utókorban jóval szűkebb lett volna a recepciója.

3. Az árvai önreprezentációk retorikája

Amennyiben Bethlen Kata autobiografikus szövegeinek önreprezentációi valamiféle egységet alkotnak (időnként a történetszerkesztés alá rendelte emlékeit az elbeszélés összetartásának érdekében: S. Sárdi 2007), akkor ezt a koherenciát, egyéb szempontok mellett, az özvegyi/árvai önmegjelenítés hozhatja létre. Ennek – a protestáns retorikai tradícióban – legalább a 17. század elejéig visszanyúló története volt.

Bethlen Kata önéletírásának elején az alábbi sorok olvashatóak: 1708-ban „Isten […] édesatyánkat, gróf Bethlen Sámuelt kiszólította ez árnyékvilágból [...]. Ekképpen tetszett az Úristennek még kisded koromban a gyámoltalan árvák seregébe béírni és egyszersmind mintegy előre jelül adni, hogy életemnek jobb részét árvaságban kellene eltöltenem.” Az önéletírásban jelzett gyermekkori életfordulat hasonlóan szerepel a Védelmezö erös pais bevezető soraiban: „Igen kisded koromban maradtam Atya nélkül való Arvaságra. Az után igen Ifjú idömben tétettem-bé a’ két köszikla között fáradozó és el-merüléssel ijesztö két örvény között gyötrődö Hajóban az hajókázásra”. (Bethlen 1751–1752?/1759–1760?, §2v–3r) Ezek az önéletírás és imádságoskönyv elején olvasható mondatok az árvai/özvegyi önreprezentáció hagyományában helyezik el az önéletírót, kijelölve nemcsak a gyermekkor, hanem az egész élet elbeszélését meghatározó retorikai mintákat. Az 1708-ra vonatkozó bejegyzést követően is rendszeresen szerepel az önéletírásban e generációról-generációra továbbörökített önkép egyik legfontosabb eleme, a gyámoltalanság (Horn 1996).

Az önéletírás a személyes kiszolgáltatottságot többféle szempontból jeleníti meg. Egyrészt a fiatalon, 1719-ben elhunyt első férj, Haller László családtagjai akarják az özvegyasszonyt előbb katolikus hitre téríteni, majd a gyermekektől (Pál és Borbála) megfosztani. Másrészt a Teleki Józseffel kötött második házasságot (1722–1732) ugyan örömteliként írja le a szöveg, viszont jelzi, hogy már alig három hónappal az esküvő után „nem tetszék az Istennek, hogy az édes közé keserűt is ne töltene”. Ettől kezdve folyamatosan sorjáznak a felettébb gyakran bekövetkező betegségekről, illetve a Haller család további zaklatásairól szóló részletes beszámolók: ezek az életút-elbeszélés mérföldköveiként is értelmezhetőek (Morvai 2016).

Leginkább Teleki 1732-ben bekövetkező halála utáni időszakról szóló szövegrész szenvedés-leírásai igazodnak a gyámoltalan árvaként történő önreprezentáció nyelvi hagyományához. Ettől kezdve az önéletíró gyakran használ az özvegyi kiszolgáltatottság megjelenítésére számos, elsősorban bibliai eredetű trópust és toposzt. Az ószövetségi Ézsaiás (1,8) és Mikeás (7,1) textusait parafrazeálva így ír: „ki nem írható keserűségemre […] engemet az én Istenem úgy hagya, mint a megszedett szőlőben való kunyhót egyedül.” Később úgy folytatja, hogy „már férjemtől és gyermekimtől így megfosztván, e gonosz világ azzal meg nem elégedett; hanem az én uram famíliája, […] látván mindentől való megfosztatásomat, mintha én azzal gonosztévő lettem volna, hogy a Náomiból az Isten Márává tett [vagyis – mint az Ruth könyvéből (1, 20) kiderül: – édességemből keserűség lett], szívét egészen megfordítá énellenem, s mindnyájan ellenségemmé lőnek.” A Teleki-rokonságot tehát vagyonra éhes üldözőként jellemzi az önéletírás, a pereskedések gyötrelmeit is bemutatva. 1733-ban például valaki azt üzente Bethlen Katának, hogy amint letelik a férje halálát követő gyászév, „olyan becstelenséget ejtenek rajtam, aminémű még ebben a hazában ily rendű özvegyen nem esett”. (Bethlen 1982, 747–748) Bethlen Kata levelezéséből az is kibontakozik, hogy özvegyként milyen viszonyrendszert tudott kialakítani a Teleki-családdal, illetve hogyan próbálta megtartani a férjétől megörökölt birtok- és ingatlanállományt a rokonok pereskedéseivel szemben (Nagy 2014).

A sok üldöztetés, a rokonoknak való kiszolgáltatottság mellett Bethlen Kata a támogatókról is ír az önéletírásban: „gyámoltalan özvegységemben minden terhes bajaimban mindvégig mellettem fáradozott” „testvér atyámfia [...], Bethlen Imre”. Gyakran fogalmazza meg Istennek is – a 17−18. század számos más özvegyasszonyi imádságában, levelében hasonlóan előforduló – köszönetét: „Mert te, özvegyeknek sérelmeket keserülő és azoknak nyomorgattatásokat nem szenvedhető Istenem, támasztál reménségem kívül is, aki oltalmazna” (Bethlen 1982, 749, 751). Retorikai mintaként ez esetben is elsősorban bibliai lokusok szolgáltak, hiszen amellett, hogy több ó- és újtestamentumi szövegrész védelmébe veszi a kor elesettjeit, kiszolgáltatottjait, így főleg az özvegyeket és árvákat, a Zsoltárok könyvének több darabja olyan verseket is magában foglal, amelyekben szó szerint megjelenítődik az árvák könyörgése, vagy éppen az értük való esedező imádság.

Az önéletírás (talán Bod Péter által) mottóként választott bibliai textusaitól, valamint az elöljáró beszéd ó- és újszövetségi allúzióitól kezdve a szöveg egészét meghatározza e nyelvi hagyomány, amely több elemzés szerint a kikövetkeztethető belső utalásrendszernek is fontos eleme. A szentírási hivatkozásokon túl a rejtett hálózat kohézióját segítik a zárójelek között, fejezetszámmal jelzett, konkrét tartalmi és motivikus előre- és visszautalások, valamint számos nyelvi, illetve tartalmi jellegű kapcsolat. Ezek között találunk olyanokat, amelyek egyszerre jelenítik meg a külső változásokat (időjárás, természeti csapások), illetve az önéletíró testi- és lelkiállapotát: vagy párhuzamként, vagy éppen ellentételező szerkesztésmóddal (Nagy 2010/1, 2010/2, 2011/1, 2011/2, Farkas 2016).

Az önéletírás és az imádságoskönyv gyakran mutatja be a nyomorúságokat, a szenvedéseket Bethlen bűnei miatt bekövetkező, Isten akaratából származó hitpróbákként. Ezek olyanok, „mint valami szépen elkészített grádicsok, melyeken az én idvességemnek útán az én mennyei szent atyámhoz mehetnék” (Bethlen 1982, 851). Mindkét autobiografikus szöveg egy olyan életút-konstrukciót alkot meg, illetve beszél el az emlékek és tapasztalatok alapján, amely példázatként szolgálhat az olvasónak, és amelyet a szöveg az Ó- és Újszövetségben elbeszélt üdvtörténet analógiáját használva jelenít meg. Van olyan elemzés, amely szerint a teremtés – bűnbeesés – egyiptomi fogság és csapások – ígéret földje – babiloni fogság – Isten kegyelme és a Krisztus általi megváltás megtapasztalása – utolsó ítélet sorát pontosan párhuzamba lehet állítani az önéletírásban elbeszélt egyéni és családi élettörténettel, illetve a bejárt lelki életúttal: gyermekkor – első házasság a katolikus férjjel – második házasság a református férjjel – gyermekek halála vagy elidegenedése, illetve az özvegység miatti lelki tusa – megnyugvás Isten tervének megértésében (Nagy 2010/2).

Amennyiben a saját életpálya megértési folyamataként is értelmezhető Bethlen Kata önéletírása, akkor érdemes felfigyelni arra, hogy az elbeszélő többféleképpen reflektál erre a hermeneutikai szituációra. Ugyanis míg az előszó már megértett történetként vezeti be a szöveget, addig az önéletírás azt is színre viszi, amikor ez az önmegértési folyamat kudarcba fullad: hiszen Bethlen istenismerete is sikertelennek mutatkozik időnként, amely – a nagyasszony könyvtárában is meglévő Kálvin Institutioja szerint – az önismeret feltételét jelenti (Nagy 2011/1). (Bethlen Kata kegyessége több elemző szerint elsősorban pietista jellegű volt, mások fontosnak tartották a kálvini orthodoxia predesztináció-hitét és a puritanizmus hatását is.)

Az önéletírás visszatekintő részeiben, s még inkább a második egységben elhelyezett imádságokban (és ekképpen a Védelmezö erös paisban is) nemcsak a panaszos megszólalásoknak, hanem a hálaadásnak, valamint a mások számára történő vigasztalásnak is fontos szövegszervező funkciója van. Több olyan mondat olvasható, amelyek a gyermekek születése, majd nevelése miatti örömre utalnak vissza (vagy beszélik el azt a jelenben), s ezek miatt folyamatosan hálát is ad az Úrnak az önéletíró. E beszédmódbeli különbségekre, elbeszélői szólamváltásokra (Nagy 2010/1, 2010/2, 2011/1) Bethlen Kata így reflektál: „Énvelem is, szegény nyomorult, de tebenned igaz hittel bizakodó alázatos szolgálóleányoddal, ítéleteidnek nagyságát bőv mértékben szemléltetéd. [...] Mindazonáltal nem azért nyitotta meg a te szolgálóleányod az ő száját, hogy panaszolkodjék, hanem azért, hogy fogadása szerént háláadó áldozatot tégyen” (Bethlen 1982, 865). Ahogyan az önéletírás elején a gyámoltalan özvegyként történő önreprezentáció nyelvi és kulturális hagyományára találunk utalást, úgy néhány helyen szintén az özvegyekhez kötve említi és vonatkoztatja magára Bethlen a hálaadás és a nyomorúságok elfogadásának erényét, „a Krisztus képét viselő szegények” és „a te próféta fiaid [=papok]” megsegítésének, „anyaszentegyházad építésének” fontosságát: mintának tekintve például az idézett jócselekedeteket végző bibliai példát, a sareptai özvegyet (Bethlen 1982, 831).

A második férj halálával kezdődő özvegységet az árvai önreprezentáció nyelvi hagyományához igazodva beszélte el nemcsak az önéletírás (a narratív részei és néhány imádság), hanem a templomi adományokként felajánlott kézimunkák és klenódiumok szövegei, valamint több missilis is. Németh László szerint „Katát igazi levélíróvá csak az özvegyi állapot tehette” (Németh 1940/1969). 1732. november 16-áról maradt fenn az első „Árva” Bethlen Kataként aláírt missilis, s az utolsó meglévő, 1759. június 11-én írt missiliséig összesen 213 darab így szignált levelet találunk. Ezek közül négynek az exordiumában olvasható a 17–18. század más özvegyasszonyainak leveleiben is elterjedt bevezető formula valamilyen variánsa, például: „Boldogtalan árva állapotom szerént ajánlom az Úrnak becsülettel való szolgálatomat” (1732). Szintén e levél conclusiojában szerepel a korban ugyancsak gyakori záróformula: „Az Úrnak boldogtalan árva állapattya szerént becsülettel szolgál / Árva Bethlen Kata” (Bethlen 2002, 32). (Mind a négy említett levél a férj halála utáni két hónapban íródott, viszont ennek az időszaknak a többi Bethlen-levelében nem találhatók meg e formulák.) Ezeken kívül mintegy tíz további missilis narratiojában regisztrálható a gyámoltalan árvaként történő panaszos önreprezentáció trópusainak, toposzainak valamilyen használata, ezek a korszak más asszonyi (nem kizárólag özvegyi) levelezésében is rendre felbukkantak.

Bethlen Kata levelei a fentieken túl praktikus kérdésekről is szólnak. Németh S. Katalin szerint Teleki József házastársaként még „csupán kisszerű gondok”-ról írt, e leveleire jellemzőek „a nemesi patriarkális életforma szükségszerű érintkezési szabályai”, „az egymás iránti gondoskodás erőtlen lecsapódása a háziasszonyi színvonalra”. Viszont arról is tanúskodnak ezek a levelek, hogy Bethlen Kata a „férjével együtt gondolkodó, a gazdaság ügyeit is számításba vevő, közösen intézkedő gyakorlatias gazdasszony volt”. Teleki 1732-ben bekövetkezett halála után egyrészt továbbra is a gazdaság intézése, a háztartási gondok megoldása a nemesi familiárisi érintkezés jellegzetességeit mutató levelek tárgya, másrészt ezek szövegezése során formálódhattak az önéletírás, illetve az imádságok mondatai. E többféle szövegtípus párhuzamos részei „a tudatos írói megörökítés szándékának és az oldottabb levélstílus kialakulásának különbözőségeiről nyújtanak szemléletes képet”, de a levelek a közvetlenebb, közbeszédhez közelebb álló stílusukban különböznek is az önéletírástól, bár mindkettőben az anekdotázás és pletykálás adja a legelevenebb színt (Németh S. 1979).

Ahogyan Bethlen önéletírásának bizonyos szövegrészei a gyámolítókról szólnak, legyen az közeli családtag vagy a gondviselő Úristen, úgy több levele is akképpen fogalmazza meg a panaszokat, hogy ezeket a szenvedések okai megszüntetésére irányuló kérés követi. Ennek teljesülésébe vetett bizalom indokolta a levélíró hálájára utaló formulákat: „Boldogtalan árva állapotom szerént ajánlom az Úrnak becsülettel való szolgálatomat” (Bethlen 2002, 32). A kor levélírói olyan, gyámolítónak remélt személyekhez szoktak esedezni, akihez (politikai hatalma, tekintélye és személyisége alapján) érdemes volt segítségért folyamodni, előtte őszintének látszani és alázatosan kitárulkozni, mert remélhető volt, hogy valamiképpen tenni tud a könyörgőért, megvédve őt a kiszolgáltatottságában. A 17–18. női levélírók legtöbbje és Bethlen Kata missilisei is retorikailag hasonló módon fogalmazták meg a gyámolító főúrhoz való viszonyukat ahhoz, ahogyan – bibliai szövegek mintája nyomán – imádságokban, önéletírás-szövegekben, esetleg versekben szoktak fordulni a könyörgők az Istenhez, az ő oltalmába helyezve magukat a levél záróformulájában vagy más részében.

A Bethlen Kata által is használt, bibliai eredetű trópus- és toposzhagyományt más 18. századi özvegyek sem csak a missilisekben alkalmazták, amikor kiszolgáltatottságukról és a gyámolítás szükségességéről beszéltek. Például a Bethlen-kortárs Vay Ádámné Árva Zay Anna Buban el lankadt Szivnek jajgatása című verse (Szabó 1999), vagy Wesselényi Kata egyik imanaplójának (Élet fája) néhány prózai könyörgése és zsoltárdallamokra szerzett költeménye szintén az özvegyi kiszolgáltatottság, az elhunyt férj családjával folytatott pereskedés, a gyermek halála, háború vagy éppen sáskajárás miatt esedezik Istenhez. Az erdélyi és magyarországi református főúri özvegyasszonyok ezt az önreprezentációs nyelvi hagyományt egyfelől a hasonló státusúak korábbi szövegeiből tudták eltanulni. (Wesselényi Katáról például tudjuk, hogy nemcsak Bethlen Kata imádságoskönyvét ismerte, hanem Zay Annáét is. Nagy 2006, Deé Nagy 2017.) Másrészt valamelyest számolhatunk kanonizáló jellegű, normatív szövegekkel, előírásokkal, szabályokkal, melyek hathattak az önmegjelenítésekre: özvegyasszonyi mintaimádságok, halotti prédikációk és búcsúztató költemények, kisebb mértékben pedig talán az özvegyekről szóló, Európa-szerte ismert kézikönyvek is. Ezekhez hasonló mintaszövegek elérhetőek voltak más felekezetűeknek és társadalmi státusúaknak is a 17–18. századi Magyarországon: ráadásul nem csupán özvegyasszonyok számára, hanem a szó elsődleges értelmében vett árváktól kezdve bármilyen szélsőségesen nehéz helyzetben lévő személynek. A korban nemcsak özvegyek, sőt nem is csak asszonyok, hanem időnként akár férfiak is gyámoltalan árvaként jelenítették meg magukat: például II. Apafi Mihály a bécsi fogságban írt imádságoskönyvében, vagy Petrőczy István a bujdosása idején írt prózai és verses leveleiben. Mindez egybevág a hazai és nemzetközi szakirodalom ama megállapításával, hogy a kora újkortól kezdve egészen máig a legtöbb autobiografikus szöveg megfogalmazását egyéni krízisek, illetve a közösség számára válságos időszakok kényszerhelyzetei motiválták (betegség, özvegység, öregedés, bujdosás, száműzetés, rabság, háború, szélsőséges időjárás), és több szempontból hasonló retorikájú önreprezentációkat eredményeztek (Bitskey 1987, Graham 2000, Tóth 2017).

4. A gyámoltalan özvegy mint az üldözött reformátusság allegóriája

Mivel az özvegyek egyes szám első személyű (vagy a róluk beszélő, harmadik személyű) panaszszövegeinek tropológiájához és toposzhasználatához közel álltak a szintén bibliai eredetű szóképeken és alakzatokon alapuló, többes szám első személyű (városra, felekezetre, nemzetre vonatkoztatatható) elbeszélések, ezért a 17–18. században az atyját/férjét/fiát/patrónusát vesztett, önmagukat gyámoltalan árvaként megjelenítő asszonyok (főként özvegyasszonyok), ritkábban férfiak írásait a közösség szenvedéseinek allegóriájaként is lehetett értelmezni. Ahogyan Szőnyi Nagy Istvánnak és vargyasi Daniel Istvánnak már emlegetett autobiográfiái úgy beszélték el személyes mártíriumként szerzőik életét, hogy ezzel együtt a református anyaszentegyház üldöztetését is megjelenítették, úgy Bethlen Kata önéletírása (továbbá imakönyve és több más szövege) szintén olvasható egy olyan asszony önreprezentációjaként, akinek gyámoltalan özvegysége az erdélyi reformátusság persecutióját allegorizálja. (Nem áll távol ettől a felfogástól Bethlen Kata életének egyik legkorábbi, tudományos szempontú összefoglalása: Szilágyi 1867.) Ugyanis az egész addig leélt életet árvaságként, a Habsburg-udvarnak és a katolikus egyháznak kiszolgáltatott szenvedésként, a (katolikus és protestáns) rokonság pereskedéseinek kitett özvegyi nehézségként beszéli el a szöveg. Mint a 3. fejezet elején idéztük, az édesapa 1708-ban bekövetkezett halálától indítja az önéletírás az egész életre szóló árvaságot. Ám nem szóltunk még arról, hogy ezt a mondatot közvetlenül éppen egy olyan gondolati egység követi, amely immár nem az egyéni gyámoltalanságról szól, hanem a nagyobb közösség kontextusában beszéli el a hasonló szenvedéseket: „Az akkor már egynehány esztendőktől fogva Rákóczi Ferenctől indíttatott és fennforgó háborúság igen nehézzé tévén az özvegyeknek és árváknak sorsát” (Bethlen 1982, 699).

Amennyiben Bethlen önéletírásának effajta megírása, illetve megszerkesztése stratégiailag felépített volt (összefüggésben a levelek, végrendeletek, vallástételek reprezentációival), valamint Bod Péter akár a patrónájánál is erőteljesebben ambicionálhatta a szöveg letisztázását és kiadását, akkor feltételezhető, hogy az önéletírás publikussá tételével Bethlen Kata személyiségének reprezentációján is túlmutató célja lehetett Bodnak. Mégpedig szembefordulni a 18. század középső harmadától Erdélyben felerősödő protestánsellenességgel, illetve kijátszani a Carolina resolutio után berendezkedő, egyre inkább Habsburg-párti és katolikus erőközpontokat, illetve a cenzúrát. Mint az 1765-ös hatósági vizsgálatot idézve fentebb láttuk: a könyv ezért is jelent meg impresszum nélkül. Bod Péter számára Bethlen Kata imádságoskönyvének és önéletírásának sajtó alá rendezése beleilleszkedhetett saját tudományos (egyháztörténeti és teológiai irányultságú), de aktualizáló módon egyházpolitikai célú, szerzőként, fordítóként és kiadóként átgondolt, rendszerszerűen felépülő, a református egyház üldöztetését, mártíriumát félig rejtetten, félig nyilvánosan megjelenítő programjába (Bretz 2016). Talán ezért is szorgalmazhatta patrónája könyveinek megjelentetését, és vehetett részt mindkét munka sajtó alá rendezésében. E gesztussal kiléptetette a megszokott cirkulációs mezőből az önéletírás kéziratát, és a privatus önreprezentációból a nyomdai publicitás felé irányítva, egy léptékkel (még ha nem is komoly mértékben) nagyobb hatású szöveggé tette.

A Bethlen-önéletírás kiadásának jelentőségét leginkább közvetetten, Bod Magyar Athenas című, a historia litteraria-programba markánsan illeszkedő lexikonjának példáján keresztül lehet megmutatni. Az 1766-ban megjelent könyv azok közé a református munkák közé tartozott, amelyeket 1768 novemberében az erdélyi főkormányszéki leirat – azzal a váddal, hogy a katolikus egyházat és az uralkodóházat támadják – indexre tett (Rettegi 1970, Kovács 2000). Csak első látásra meglepő módon, ugyanis a református egyház üldöztetésének történeti szempontú, de valamelyest minden Bod-munkában applikatív jellegű bemutatása áttételesen-rejtetten kibontakozik az Athenasban is (ahogyan Bod ugyanekkor betiltott egyháztörténeti értekezésében, a szintén 1766-ban kiadott Smyrnai szent Polykarpusban is). A cenzúra minden bizonnyal azért látta problémásnak Bod „irodalomtörténeti” lexikonját, mert a szerző ebben is kiemelten és aktualizáló módon jelenítette meg a protestáns személyiségeket, közvetetten akár a 18. század közepi politikai és katolikus egyházi hatalommal szemben állást foglalva (Bretz 2016). Ebben az összefüggésben nőhetett meg azoknak a mondatoknak a jelentősége, amelyekkel Bod Péter a Magyar Athenasban Bethlen Katáról emlékezett meg, az özvegy jó tulajdonságait magasztaló szócikkében. Az olvasók számára ugyanis legalább a 17. század utolsó harmada óta ismert (hiszen például több traktátusban és prédikációban megmagyarázott) volt az a metódus, amely alapján allegorikus módon, a tágabb közösségre, az erdélyi reformátusságra is értelmezni tudták a gyámolító elvesztése után egyedül maradt asszonyra vonatkozó leírást: „özvegységre maradott 1732-dik észt., amelyben töltött el szép hírrel-névvel s mindenek előtt való kedvességgel XXVII. Esztendőket. Udvara olyan volt, mint egy jól rendelt klastrom. Élete mások előtt példa és világos tükör. […] Töltvén özvegyi idejét sz. elmélkedésekben, írt is le afféléket. Leírta a maga bajoskodásait s kísérteteit, formált maga állapotjához alkalmaztatott könyörgéseket, melyeket ki is nyomtattatott ily titulussal: Védelmező erős pais, mellyel a kísérteteknek tüzes nyilai ellen oltalmazhatja magát a keresztyén ember” (Bod 1766/1982).

A patróna és az udvari lelkész összetett viszonyrendszere, együttműködésük jellege pontosabban megérthető, ha nem csupán a Bethlen neve alatt számon tartott önéletírás, imádságoskönyv, elmélkedések, levelezés, vallástételek, végrendeletek, hivatalos kérvények szövegei esetében tételezzük fel a közös szövegalkotó tevékenységet. Hanem egyrészt úgy gondoljuk el ezt a kollaborációt, hogy az udvari lelkészek valószínűleg nem egyszerűen kijelölték patrónáiknak, patrónusaiknak a reprezentációs lehetőségeket, sokkal inkább finoman érvényesíthették befolyásukat, például erősítve az asszonyok számára a hagyományos minták szerinti önmegjelenítés lehetőségének felvállalását (Bepler 2010). Másrészt azt is belátjuk, hogy a közös tevékenység a másik irányban is működött. Vagyis Bod Péter Bethlen-reprezentációinak megformálására maga a nagyasszony – már persze eleve Bod és mások személye, írásai által befolyásolt – évtizedek alatt kialakult özvegyi önképe, illetve szóhasználata is hatással lehetett. Nemcsak a Magyar Athenas Bethlen Kata-szócikkére igaz ez a megállapítás, hanem a Bethlen Katának dedikált könyvek ajánlóleveleire, a temetésére írott prédikációra és halotti versezetre. Kérdés marad azonban, hogy milyen mértékű szerepe volt Bod Péternek az önéletírás és egyéb szövegek megfogalmazásában, a másik oldalról nézve pedig: mekkora volt Bethlen Kata és más korabeli özvegyasszonyok önállósága az „ön”reprezentációk megformálása során.

Hivatkozások

Bepler 2010 Jill Bepler, Enduring Loss and Memorializing Women: The Cultural Role of Dynastic Widows in Early Modern Germany = Enduring Loss in Early Modern Germany, ed. Lynne Tatlock, Leiden, Brill, 2010, 133–160.

Bethlen 1751–1752?/1759–1760? Bethlen Kata, Védelmezö erös pais..., [Szeben], [Sárdi], [1751–1752?/1759–1760?].

Bethlen 1881 Gróf Bethleni Bethlen Kata életének maga által való leirása, az eredeti kiadás után ujra kiadta K. Papp Miklós, Kolozsvár, Stein János, 1881.

Bethlen 1892 Gróf Bethleni Bethlen Kata életének maga által való leirása, az eredeti kiadás után ujra kiadta K. Papp Miklós, Kolozsvár, Stein János, 1892.

Bethlen 1922–23 Széki gróf Teleki József özvegye Bethleni Bethlen Kata grófnő írásai és levelezése, 1700–1759, s. a. r. [Benczúr Gyuláné] B[oldizsár] K[ata] P[iroska], bev. Szádeczky Kardoss Lajos, Budapest, Grill, 1922–1923.

Bethlen 1963 Bethlen Kata önéletírása, előszó, jegyz. Sükösd Mihály, Budapest, Szépirodalmi, 1963.

Bethlen 1982 Bethlen Kata Önéletírása = Magyar emlékírók 16–18. század, vál., kiad., jegyz. Bitskey István, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó (Magyar Remekírók), 1982.

Bethlen 1984 Bethlen Kata Önéletírása, utószó, jegyz. Bitskey István, Budapest, Szépirodalmi, 1984 (Olcsó Könyvtár).

Bethlen 1998 Árva Bethlen Kata, s. a. r., előszó Tonk Sándor, Kolozsvár, Erdélyi Református Egyházkerület, 1998.

Bethlen 2002 Árva Bethlen Kata levelei, s. a. r. Lakatos-Bakó Melinda, Kolozsvár, Erdélyi Református Egyházkerület, 2002.

Bitskey 1987 Bitskey István, História, emlékirat, önvallomás = Irodalom és ideológia a 16–17. században, szerk. Varjas Béla, Budapest, Akadémiai, 1987, 61–89.

Bod Péter, Magyar Athenas (1766), s. a. r. Torda István, Budapest, Magvető, 1982.

Bretz 2016 Bretz Annamária, Bod Péter historia litteraria programja: PhD-értekezés kézirata, Budapest, PPKE IDI, 2016.

Deé Nagy 2017 Deé Nagy Anikó, Báró hadadi Wesselényi Kata, a hitben élő református nagyasszony, Bukarest, Kriterion, 2017.

Fazakas 2007 Fazakas Gergely Tamás, „tetszett az Úristennek […] a gyámoltalan árvák seregébe béírni”: Bethlen Kata önéletírása és az özvegyek reprezentációjának kulturális hagyománya a kora újkorban = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, szerk. Balázs Mihály, Gábor Csilla, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, 2007 (Egyetemi füzetek, 3), 259–278.

Fazakas 2012 Fazakas Gergely Tamás, Árvaság és mártírium: A gyámoltalan özvegy mint a református egyház metaforája a 17–18. században, Studia Litteraria, 2012/3–4 (Protestáns mártirológia a kora újkorban, szerk. Csorba Dávid, F. G. T., Imre Mihály, Tóth Zsombor), 198–231.

Fazakas 2015 Fazakas Gergely Tamás, Egy levéltáros hagyatéka: Markos András alig ismert kutatásai Árva Bethlen Katáról, Bod Péterről és Málnási Lászlóról = „Kezembe vészem, olvasom és arról elmélkedem”: Emlékkönyv Fekete Csaba születésének 75. és könyvtárosi működésének 50. évfordulójára, szerk. G. Szabó Botond, Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, 2015, 302–321.

Fazakas 2018 Fazakas Gergely Tamás, Mikor és milyen imádságoskönyv jelent meg Árva Bethlen Kata neve alatt? = Világosító lámpás: Tanulmányok a 60 éves Győri L. János tiszteletére, főszerk. Fazakas Gergely Tamás et al., Debrecen, TTRE–DRK, 2018, 131–143,

Fazakas 2019 Fazakas Gergely Tamás, Bethlen Kata önéletírásának és imádságoskönyvének filológiai kérdései, Irodalomtörténeti Közlemények (tematikus szám: Az értelmezés hatalma: Módszertani tanulmányok, szerk. Tóth Zsombor), 2019 (megjelenés előtt).

Fazakas 2020 Fazakas Gergely Tamás, Egy 18. századi református özvegyasszony publikál? Árva Bethlen Kata önéletírása a kéziratosság és nyomtatás határán = Özvegyek és árvák a régi Magyarországon, 1550−1940, szerk. Erdélyi Gabriella, Budapest, BTK TTI, 2020, 247−270.

Fekete 2007 Fekete Csaba, Festett mellvéd és kegyesség, Református Szemle, 2007/5, 1106–1121.

Fekete 2009, Fekete Csaba, Írt-e Apafiné zsoltárparafrázist?, Református Szemle, 2009/3, 286–294.

Gesztelyi 2012 Gesztelyi Hermina, Kettős önmegjelenítés – A Bethlen Katához köthető iparművészeti alkotások mint az egyéni és közösségi reprezentáció médiumai, Szkholion, 2012/2, 94–103.

Gesztelyi 2016 Gesztelyi Hermina, Térítő terítő? Bethlen Kata úrasztali abrosza az unitárius Olthévízen = Szöveg, hordozó, közösség: Olvasóközönség és közösségi olvasmányok a régi magyar irodalomban, szerk. Gesztelyi Hermina, Görög Dániel, Maróthy Szilvia, Budapest, Reciti, 2016, 33–40.

Gesztelyi 2017 Gesztelyi Hermina, Református terítő unitárius közegben – Bethlen Kata 1735-ös olthévízi textíliájának felekezeti jelentősége, Keresztény Magvető, 2017/2–3, 345–358.

Gesztelyi 2018 Gesztelyi Hermina, Bethlen Kata templomi adományai, Erdélyi Múzeum, 2018/1, 88–110.

Graham 2000 Elspeth Graham, Epilogue: ‛Oppression Makes a Wise Man Mad’: the Suffering of the Self in Autobiographical Tradition = Betraying Our Selves – Forms of Self-Representation in Early Modern English Texts, ed. Henk Dragstra, Sheila Ottway, Helen Wilcox, Basingstoke, Palgrave, 2000, 197–211.

Hegyaljai Kiss 1923 Hegyaljai Kiss Géza, Árva Bethlen Kata (gróf Széki Teleki József özvegye) 1700−1759 Tanulmány a XVIII. századi magyar irodalom köréből, Budapest, Szórády Ferenc könyvkereskedése, 1923².

Horn 1996 Horn Ildikó, Nemesi árvák = Gyermek a kora újkori Magyarországon, szerk. Péter Katalin, Budapest, MTA TTI, 1996.

Horváth 1964/2012 Horváth Barna, Bethlen Kata ismeretlen verse (1964) = H. B., Biblia az irodalomban, Budapest, Amfipressz, 2012, 114–118.

Kapus 2014 Kapus Erika, „Pillangó-nagyasszony borostyánba zárva”: Árva Bethlen Kata teremtett alakja a dzsenderkritika tükrében, Első Század, 2014/nyár, 87–105.

Kovács 2000 Kovács Kiss Gyöngy, A Habsburg-uralom erdélyi kiteljesedésének folyamata a korabeli magyar emlékirat-irodalom láttatásában, Kolozsvár, EME, 2000.

Künstlerné 2018 Mária Teréziának küldött jelentés Bethlen Kata önéletírásának kiadása és kinyomtatása ügyében tartott vizsgálatról és tanúkihallgatásról, Kolozsvár, 1765. augusztus 31. és szeptember 2., = Dokumentumok az MNL Országos Levéltárából, szerk. Künstlerné Virág Éva, Budapest, MNL, 2018, 156–159. (Az irat jelzete: MNL OL F 234 – XXV /a. – m. – Res religiosae – No. 42.) Köszönöm Balázs Mihálynak, hogy felhívta erre a figyelmemet.

Markos 1964 Markos András, Árva Bethlen Kata Vallástétele és Önéletírásának kiadatlan töredékei, Református Szemle, 1964, 308–323.

Markos 1969 Markos András, Bod Péter és Árva Bethlen Kata, Református Szemle, 1969/szept.–dec., 339–357.

Markos 1970 Markos András, Bethlen Kata vallástétele és önéletírásának kiadatlan töredékei, Irodalomtörténeti Közlemények, 1970, 67–75.

Morvai 2016 Morvai Nagybali Tamara, A beteg test árva Bethlen Kata Önéletírásában, Tanulmányok (Újvidék), 2016/2, 131–151.

Nagy 1926 Nagy Géza, Árva Bethlen Kata kálvinista kegyessége, Református Szemle, 1926, 445−8, 461−4, 476−80.

Nagy 2006 Nagy Zsófia, Imádság – dokumentum – önéletrajz: Női imák a 18. századból = A komparáció etikája a kritikai vizsgálatokban, szerk. Berszán István, Egyed Emese, Kolozsvár, BBTE, 2006, 170–189.

Nagy 2010/1 Nagy Márton Károly, Szépen elkészített grádicsok (Bethlen Kata lelki arcképe), Református Egyház, 2010/10–12, 257–264, 282–288, 299–304.

Nagy 2010/2 Nagy Márton Károly, A lelki élet narratívája – Bethlen Kata Önéletírásáról = Epika. Fiatal kutatók konferenciája, szerk. Dobozy Nóra et al., Budapest, ELTE, 2010 (Arianna könyvek, 3), 67–79.

Nagy 2011/1 Nagy Márton Károly, A példázattá írt élet, Irodalomtörténeti Közlemények, 2011/6, 689–705.

Nagy 2011/2 Nagy Márton Károly, Életút-konstrukciók Bethlen Kata műveiben = Tudományra nevelve, szerk. Györgyiné Koncz Judit, Kozma Gábor, Szeged, Gerhardus, 2011, 85–92.

Nagy 2012 Nagy Márton Károly, Bethlen Kata imádságai = Régi magyar imakönyvek és imádságok, szerk. Bogár Judit, Piliscsaba, PPKE BTK, 2012, 155–166.

Nagy 2014 Nagy Márton Károly, „a méltóságos Teleki famíliába lött béplántálásom”: Árva Bethlen Kata a Teleki család rendszerében = Társadalom- és életmód-történeti kalandozások térben és időben: A nyugat-dunántúli végektől a Kárpátokig, szerk. J. Újváry Zsuzsanna, Piliscsaba, PPKE BTK, 2014, 119–151.

Németh 1940/1969 Németh László, Sziget Erdélyben (1940) = N. L., Az én katedrám, Budapest, Magvető–Szépirodalmi, 1969, 138–154.

Németh S. 1979 Németh S. Katalin, A levélíró Bethlen Kata, Irodalomtörténet, 1979, 6–16.

Németh S. 1984 Németh S. Katalin, Bethlen Kata Önéletírása és a XVIII. századi halotti beszédek, Irodalomtörténeti Közlemények, 1984, 195–198.

Németh S. 1985 Németh S. Katalin, „Sok és nagy erőtlenségekkel küszködő ember…” Bethlen Kata a kortársak szemével, Theologiai Szemle, 1985, 233–237.

Németh S. 1994 Németh S. Katalin, Bethlen Kata és Eleonora Petersen-Merlau = Klaniczay-emlékkönyv, szerk. Jankovics József, Budapest, MTA ITI – Balassi, 1994, 372–385.

Rettegi 1970 Rettegi György, Emlékezetre méltó dolgok, 1718–1784, kiad. Jakó Zsigmond, Bukarest, Kriterion, 1970.

S. Sárdi 1999 S. Sárdi Margit, Bethlen Kata (1700–1759), Irodalomismeret, 1999/2. http://www.c3.hu/~iris/99-2/bethlen.htm (utolsó letöltés: 2019. március 20.)

S. Sárdi 2012 Bethlen Kata Orvosló könyve, Anno 1737, s. a. r. S. Sárdi Margit, Máriabesnyő, Attraktor, 2012

S. Sárdi 2014 S. Sárdi Margit, Napló-könyv: Magyar nyelvű naplók 1800 előtt, Máriabesnyő, Attraktor, 2014.

Szabó 1999 Szabó Csaba, Árva Zay Anna „Nyomorúság oskolája” című ima- és énekeskönyve (1721), Szeged, Scriptum, 1999.

Szádeczky 1895 Szádeczky Lajos, Gróf Bethlen Kata élete és végrendeletei (1700–1759), Budapest, Athenaeum, 1895.

Szávai 1985 Szávai János, Bethlen Kata modernsége, Új Írás, 1985/6, 81–88.

Szávai 1988 Szávai János, Magyar emlékírók, Budapest, Szépirodalmi, 1988.

Szilágyi Márton, A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói, Bp., Ráció, 2014

Szilágyi 1867 Szilágyi Sándor, Gróf Bethlen Kata élete = Vértanuk a magyar történetből: Történeti tanulmányok, Pest, Heckenast, 1867, 379–395.

Tóth 2017 Tóth Zsombor, A kora újkori könyv antropológiája: Kéziratos irodalmi nyilvánosság Cserei Mihály (1667–1756) írás- és szöveghasználatában, Budapest, Reciti, 2017.

Veres 2012 Veres László, Bod Péter olthévízi élete és szolgálata (1743–1749) = Egyház, társadalom és művelődés Bod Péter (1712–1769) korában, szerk. Gudor Botond et al., Budapest, KGRE – L’Harmattan, 2012, 142–157.

Vida 2013 Vida Bianka, „Szent vagy szörnyeteg?”: Új értelmezési szempontok Bethlen Kata Önéletírásának elemzéséhez, Napút, 2013/5, 47–62.