Jankovits László

A Búcsú Váradtól megközelítése

Megjelent: J. L., Accessus ad Janum: A műértelmezés hagyományai Janus Pannonis költészetében, Bp, Balassi, 2002 (Humanizmus és reformáció 27) 117–139.

Janus Pannonius: Abiens valera iubet reges, Waradini

Omnis sub nive dum latet profunda
Tellus, et foliis modo superbum
Canae dum nemus ingravant pruinae,
Pulchrum linquere Chrysium iubemur,
Ac longe dominum volare ad Istrum.
Quam primum, o comites, viam voremus.

Non nos flumina, nec tenent paludes,
Totis stat solidum gelu lacunis.
Qua nuper timidam subegit alnum,
Nunc audax pede contumelioso,
Insultat rigidis colonus undis.
Quam primum, o comites, viam voremus.

Non tam gurgite molliter secundo,
Lembus remigio fugit volucri,
Nec quando Zephyrus levi suburgens,
Crispum flamine purpuravit aequor,
Quam manni rapiunt traham volantem.
Quam primum, o comites, viam voremus.

Ergo vos calidi, valete fontes,
Quos non sulfurei gravant odores,
Sed mixtum nitidis alumen undis,
Visum luminibus salubriorem,
Offensa sine narium ministrat.
Quam primum, o comites, viam voremus.

Ac tu, bibliotheca, iam valeto,
Tot claris veterum referta libris
Quam Phoebus Patara colit relicta,
Nec plus Castalios amant recessus,
Vatum Numina, Mnemonis puellae.
Quam primum, o comites, viam voremus.

Aurati pariter valete reges,
Quos nec sacrilegus perussit ignis,
Dirae nec tetigit fragor ruinae,
Flammis cum dominantibus per arcem,
Obscura latuit polus favilla;
Quam primum, o comites, viam voremus.

At tu, qui rutilus eques sub armis
Dextra belligeram levas securim,
Cuius splendida marmorum columnis
Sudarunt liquidum sepulcra nectar,
Nostrum rite favens iter secunda.
Quam primum, o comites, viam voremus.

(1. Míg az egész föld hó alatt rejtőzik, és ősz dér súlyosodik a nemrég lombja miatt fennkölt ligetre, el kell hagynunk a szép Chrysiust, és a hosszan-úr Isterhez kell röpülnünk. Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.

2. Nem tartanak fel folyók, sem a mocsarak; minden tócsán szilárd jég áll. Ahol tegnap félénk csónakját hajtotta, most merészen, gyalázkodó lábbal ugrál a hullámokon a paraszt. Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.

3. Nem szalad a hajócska a repülő evezőktől hajtva oly könnyedén a kedvező áramlatokon, akkor sem, mikor a könnyed fuvallattal segítő Zephyrus fodrozza a kondor hullámokat, mint ahogyan a lovacskák ragadják magukkal a repülő szánt. Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.

4. Ég veletek hát, meleg források, kiket nem nehezítenek kénes bűzök, hanem a csillámló hullámokba vegyülő timsó, anélkül hogy az orrot facsarná, egészségesebb látást ad. Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.

5. És ég veled, te könyvtár, ki a régiek annyi híres könyvével vagy teli, akit Phoebus Patarát elhagyva óv, és a költők istenségei, Mnémosyné lányai sem kívánnak Castaliába visszatérni. Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.

6. Aranyba vont királyok, ég veletek is, akiket nem égetett meg a szentségtörő tűz sem, s az iszonyú omlás robaja sem érintett, mikor a váron elúrhodó lángok miatt hamu mögé rejtőzött az ég. Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.

7. Te pedig, fegyver borította aranyló lovag, ki jobb kezedben harchozó bárdot emelsz magasba, kinek márványoktól ragyogó oszlopos sírja tiszta nektárt verejtékezett, utunkat, szokásod szerint segítve, tedd szerencséssé. Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.)

Janus sokszor és sokféleképpen értelmezett búcsúverse⁴² egyszerre kínál lehetőséget arra, hogy a műfaji kompozíciót és a költői életpálya alakítását értelmezhessük. Mindkét szempontból sok kérdés vár válaszra.

Az első kérdés, hogy vajon mikor keletkezhetett a vers. A válaszadást megnehezíti, hogy a szöveg e téren nem gazdag információkban. Nem tartalmaz például utalást olyan személyekre, akiktől a távozó elbúcsúzik, holott ez nemcsak a búcsúzásnak, hanem a városdicséreteknek is fontos eleme, s éppen a humanizmus korában lett egyre fontosabbá.⁴³

Ilyen támpontok híján a Janus-kutatás főként Janus magyarországi tartózkodásának időpontjaiból, az akkori események és a versben található információk összevetéséből indul ki. Az időpontok: 1451, amikor Janus először hazalátogat Magyarországra; 1455, második hazalátogatásának időszaka; 1459–1460, hazatérésének ideje, s végül 1465, amikor nagybátyja, Vitéz János megválik váradi püspökségétől, s elfoglalja esztergomi érseki székét – ez esetben Janus Vitéz nevében írja a verset.⁴⁴

Az 1451-es hazalátogatás mellett nagyon kevés érv szól, ellene annál több. A teljesség kedvéért hadd szaporítsuk a mellette szóló érveket eggyel. Egyedül ebből az időszakból vannak adataink Vitéz tél eleji váradi tartózkodásáról, majd budai utazásáról: 1450. december 20-án Váradról keltezi levelét (I, 72), 1451. január 4-én Csanádról (I, 73), január 20-án Szalárdról (I, 74), március 17-én pedig Budáról (I, 75).⁴⁵ Ezekből kiindulva könnyen elképzelhetünk egy januári utazást Váradról Budára, amelyet a püspök és unokaöccse együtt tesz meg. Ám ez ellen szól, hogy az útitársak legfeljebb egyenrangúként, mint comites, kísérők jelennek meg. Ezenkívül

Janus 1451-ben még csak diák volt és látogatóba jött haza Olaszországból, azzal a tudattal, hogy nemsokára újra visszatér oda. Ilyen körülmények között egy meghívás Budára nem jelenthetett számára végső elszakadást...⁴⁶

A búcsúversek konvencióiba szintén beleillik egy ilyen helyzetben a visszatérés ígérete. Végül pedig – mint ezt később igazolni próbáljuk – a vers sokkal gyakorlottabb költő munkájának tűnik, mint amilyenre a többi, 1451 tájára tehető Janus-vers utal.

Az időben legkésőbbi datálást, Boda Miklós hipotézisét a versről írott korábbi tanulmányomban cáfoltam. Indoklásom részben merő tudatlanságon alapult;⁴⁷ más indokok alapján viszont továbbra sem tartom valószínűnek ezt a datálást.

Boda fő bizonyítéka az epigramma (Teleki, ep. 1, 51), amelyben Janus Vitéz János esztergomi érsekké választását ünnepli, közelebbről a 7. sor: „cedat Strigonio Waradinum, Chrysius Histro” (hódoljon Esztergomnak Várad, a Körös a Dunának). Janus itt hasonlóan fogalmaz, mint a Várad-vers 4–5. sorában: „pulchrum linquere Chrysium iubemur / ac longe dominum volare ad Histrum” (el kell hagynunk a szép Köröst, s a hosszan-úr⁴⁸ Dunához kell repülnünk).

A megfogalmazás nagyon is hasonló. Ugyanakkor az a tény, hogy Janus hasonló metaforát használ a Vitézt ünneplő epigrammában és a Várad-versben, csak akkor bizonyítja kétségkívül a két vers egyidejű keletkezését, ha igazolni tudjuk a többi Janus-vers alapján, hogy a költő egyazon időszakban egyazon eseményre igen gyakran ugyanazokat a kifejezéseket használja, valamint akkor, ha nem merülnek fel más ellenérvek a hipotézissel szemben. De vannak ilyen ellenérvek. Ha a versbeli búcsúzó Vitéz János, aki egyazon helynek már húsz éve püspöke, nehezen érthető, miért nem hangzik el búcsúszó az otthagyott emberekhez, vagy miért nincs legalább utalás rájuk. Másfelől pedig egész strófát olvashatunk az otthagyott könyvtárról. Nem könnyű megmagyarázni, hogy ha a távozó személy Vitéz, akkor miért a búcsúzás a régiek könyveitől, az ott lakozó Phoebustól és a Múzsáktól; ebben az esetben ha másként nem, a szándék szerint, mindhármójuknak, de legalább az elsőnek a Hister mellé kell távozniuk a búcsúzóval együtt.⁴⁹

Valószínűbb tehát egyelőre az 1455-ös és az 1459–60-as időpont.

Janust 1455-ben

egy időre hazarendelték Itáliából, hogy tisztes egyházi javadalmát, a váradi custodiátust átvegye. Ez Janus számára véget vetett a diákévek anyagi függőségének, és a társadalomban is statust jelentett. Ezt tudnunk kell, hogy a versek magabiztos hangvételét megértsük…

– írja Ritoókné Szalay Ágnes Janus és Enea Silvio Piccolomini verses levélváltásával kapcsolatban.⁵⁰ Janus mint váradi őrkanonok, a szent király ereklyéjének őre ekkor bemutatkozik a káptalan előtt, teljesíti hivatalával járó kötelezettségét, s mikor búcsúverset ír, abban a humanista értékítélet és a tisztes jövedelmű hivatal biztonságából származó jókedv mellett az egyházi élet ösztönző hatása is megjelenik: az utóbbinak tudható be a refrénes versforma, amely talán a karbeli énekekhez kötődik.⁵¹

Ezt a datálást további érvek is támogatják. Mint később igazolni próbáljuk, Janus a megfogalmazásokban sokkal inkább az elégiák konvencióit követi, mint azokét a panegyricusokét, amelyek egyikét 1458-ra feltehetően már befejezte. Ezenkívül a vers olvasóközönségét nem annyira a magyarországi, mint inkább az itáliai humanista közönségben sejtjük. Elgondolkodtató viszont Petrovich érve, az, hogy a versben nincs utalás a majdani visszatérésre.

Megmagyarázható viszont a visszatérés bejelentésének hiánya az 1459–1460-as datálás esetében. Emellett az 1455-ös datálásnak a klerikus életformára és az új pozícióval kapcsolatos indíttatásra vonatkozó érvei ugyanúgy érvényesek a titeli prépostra, a reménybeli vagy már bizonyosan pécsi püspökre, aki megválik attól az egyháztól, amelyben hajdan őrkanonok volt, s ahol nagybátyja és pártfogója püspök, s elindul, hogy elfoglalja helyét régi-új hazájában. Ez a helyzet érthetővé teszi a visszatéréssel kapcsolatos rész elmaradását.

A vers datálásakor tehát két időpont között tudunk választani – ha egyáltalán tudunk valamikor. Ha viszont nem adott időponthoz kötjük a választást, hanem valamely elképzelt helyzethez, akkor ez a kérdés nem tűnik annyira fontosnak. Mindkét esetben új, megszilárdult élethelyzetről, s egyben az újrakezdés, a költészet új lehetőségeinek kipróbálásáról, Janus „magyarországi költői korszakának nyitányáról”⁵² lehet szó. Hogy az accessus ad auctores már ismert terminológiájában fogalmazzunk, a vers intentiója, a költői szándék ehhez a helyzethez köthető.

A vers hagyományos értelmezéseinek egyik fontos típusa Janus életrajzára, élményvilágára hivatkozik. Ilyen válaszra példa a Kortárs nevezetes, Janus-fordításokban és kommentárokban bővelkedő számában Benjámin László, Csorba Győző és Bede Anna álláspontja. A három szerző egyazon módszerrel él, de nem egyforma következménnyel. Benjámin László a veszedelemérzettel kapcsolatos feszültséget,⁵³ Csorba Győző a költő fantáziájának és lelkiállapotának feszültségét,⁵⁴ Bede Anna a költőt már ekkor fenyegető halál előérzetét⁵⁵ látja a versben.

A válaszadók másik csoportja a klasszikus minták kutatására koncentrál. Ezen a téren nagy segítség Török László és Vadász Géza munkája. Tanulmányaik céljukból következően nem foglalkoznak az életrajzi kérdéssel. A Kortárs fordítói közül Somlyó György és Takáts Gyula⁵⁶ tulajdonít fontos szerepet a latin költők hatásának. „Janus nem lop, hanem hódít, felhasznál, beépít, idéz, rezonanciát teremt, mégpedig tudatosan és nyíltan”, írja Somlyó György; Takáts Gyula szerint pedig Janus „latin verseivel színezte Pannónia arcát és tudatát”.

A kétfajta értelmezés néhol – például Benjáminnál – szembekerül egymással, néhol kiegészíti egymást. A Janus által tanultak az utóbbi megoldást támasztják alá, vagyis azt, hogy a régiek felhasználását, az allegorikus jelentést, az életpálya eseményének feldolgozását és a költői szándékot együttesen értelmezzük, olyan tudást feltételezve, amely által a humanista költő saját életét a mesterségbeli tudás révén költői programban tudja kialakítani, a régieket követve vagy velük versengve. Mint korábban feltételeztük, ez a magyarázó módszer a Vergilius-életrajzok hagyományából, az ott található causa–intentio fogalompár felhasználásából származik.⁵⁷

A vers causája, a tárgyválasztáshoz kapcsolódó, a művet időben megelőző esemény Janus váradi tartózkodása, ottani kapcsolatai s a helytől való megválása. Ami a causa alszempontjait, a választott műfaj és az élethelyzet által felkínált lehetőségekre vonatkozó origo és a lehetőségek közül történő választás, a voluntas szempontját illeti, azt mondhatni, hogy az életében és költészetében régi és egyben új helyen, új korszakot kezdő költő a syntaktikon műfajának lehetőségei közül bizonyos elemeket, mint a visszatérés szándékának jelzését, tudatosan nem használ fel. Ami pedig az intentiót, a jövőre vonatkozó, a művészetben és az egyéni életben elérendő hatást illeti, ezt ifj. Horváth János és Kardos Tibor nyomán az északi világ lakhatóvá tételében, a humanista értékek szerinti dicsőítésében határozhatjuk meg. Ahogy Vergilius elhozta a Múzsákat a Mincius partjára (georg. 3, 10–15), úgy hozza Janus az antik város és vidék méltóságát a Hister mellé.⁵⁸

Ebbe az értelmezésbe, reméljük, belefér például Csorba Győző már idézett magyarázata, de nem fér bele a latin tudóskodást kárhoztató Benjámin-magyarázat. Belefér Vadász Géza szinte valamennyi megállapítása, de ott, ahol az audax jelzőben a sztoikus filozófia hatását látja, meghátrálnék: a feltételezett mesterségbeli tudás a költőé, s nem a filozófusé. Nem használhatom fel Benjámin László és Bede Anna közkeletűvé vált értelmezését sem a pannon tél halált jósló sivárságába kivacogó lírai énről.

A fentieknek megfelelően a továbbiakban először a vers műfajáról, a forrásul szolgáló költői hagyományról lesz szó, majd a hagyomány átalakításáról, s az elérni kívánt, a szövegben allegorikusan megjelenő célról.

Kovács Sándor Iván Várad-tanulmánya óta a verset a szakirodalmi hagyomány „a búcsúvers, a hellenisztikus eredetű propemptikon”, illetve az apobatérion⁵⁹ műfajába sorolja.

A propemptikonról először a Menandrosnak tulajdonított, A bemutató beszédről írt második értekezésben olvashatunk (Men. Rhet. 393, 31–394, 12. 430, 9–434, 9). Menandros szerint azonban a logos propemptikost nem a búcsúzó mondja, hanem éppen hozzá intézi a szónok, aki búcsúztatja őt.⁶⁰ A búcsúzó, a valamitől megváló szónok búcsúbeszéde a syntaktikon műfajába tartozik. Ha tehát Menandrosra, a két műfaj legrégibb ismert forrására támaszkodunk, inkább a propemptikon e párdarabját kell használnunk műfaji megnevezésként.⁶¹ Az apobatérion mint műfaj terminusa pedig sem a régieknél, sem Janus korában nem fordul elő. Legkorábbi, feltehetően első előfordulását Scaligero Poétikájában találtam.⁶²

Honnan s miként ismerhette meg Janus a syntaktikon műfaját? Erre a kérdésre csak bizonytalan választ tudunk adni. Menandros munkájának egy részét – a halotti beszédről szóló részt – ugyan már 1423-ban lefordították latinra, de a teljes szöveg fordítását Janus nem érhette meg.⁶³ Menandrost Janus sehol nem említi. Guarino levelezésében sem szerepel, s nem találhatjuk Battista Guarino korábban többször idézett pedagógiai értekezésében sem. Közvetlen ismeretét tehát kizárhatjuk. De talán feltételezhetjük jelenlétét a bizánci hagyományban, s azt, hogy az idősebb mester tanulmányai során szerzett Menandrosra visszavezethető műveltséget. Guarino konstantinápolyi tanulmányai során, Manuél Chrysolóras iskolájában találkozhatott a syntaktikonnal, nem feltétlenül Menandros, hanem Homéros tanulmányozása, a Homéros alapján megadott beszédgyakorlatok során. Menandros a syntaktikon mintáját, mint más műfajokét is, Homérosnál találja meg, ez esetben a phaiákoktól búcsúzó Odysseusnak a phaiák királyhoz és királynőhöz mondott beszédeiben (Men. Rhet. 430, 12–30. hivatkozik Od. 13, 59–62. 38–41.) Olyan sorok ezek, amelyek folytatását Janus feltehetően felhasználja a Várad-versben, s ez közvetve tovább erősítheti a Homéros-hely felhasználását. Homéros vagy egy más auktor olvasása kapcsán megtörténhetett, hogy a tanítómester Menandros, vagy egy hozzá visszavezethető hagyomány alapján gyakoroltatta a búcsúbeszéd műfaját tanítványaival. A további kutatásnak mindenesetre érdemes számolnia Menandros jelzett részével mint ősforrással, a műfajt pedig – ha egyáltalán értelmes Menandros előírásait használni – propemptikon helyett érdemes syntaktikon néven neveznünk, s ennek szabályait is figyelembe véve értelmeznünk.⁶⁴

Syntaktikon Menandros szerint a következőképpen alkotható. Idegen föld elhagyása esetén a szónok nyilván szomorú a távozás miatt; vagy ha nem is az, valamilyen módon mutassa ki szeretetét azok iránt, akiket elhagy. Adja elő a távozás indokait, majd dicsérje az elhagyott várost úgy, hogy közben szője bele a dicséretbe a szomorúság kifejezését amiatt, hogy mindeme szépségeket ott kell hagynia. Ha ezt nem tenné, pusztán dicsőítő beszédet mondana.

Illendő elsősorban azt a várost dicsőítenie, amelyet elhagy, de azután idézze fel azokat a helyeket, amelyek felé elindul. Ha ezek ismeretlenek, mutassa ki aggodalmát; ha hazájába készül, mondjon újabb városdicséretet arról, a távozás indoklásaként.

A búcsúzó végül imádkozik az otthagyottakért, valamint szerencsés hajózásért és visszatérésért, kiválasztva a legszebb imákat a költőktől; fogadalmat tesz, hogy visszatér, és hogy gyermekeit e városba küldi majd tanulni.

A szülőhaza elhagyása esetén hasonló a beszéd szerkezete. Inkább arány-eltolódások láthatók: a szónok többet foglalkozik a távozás indokaival, a szülőföld dicséretével, a visszatérés és a majdani szolgálatok ígéretével, és kevesebbet annak a helynek a dicsőítésével, amely felé utazik.

A város magasztalásában a szónok felhasználhat bármit, amit alkalmasnak talál: dicsérheti, hogy mennyi a bámulnivaló az ottani régiségekben, az éghajlatban, a táj képében, mennyi az oszlopcsarnokokban, a kikötőkben, a fellegvárban, valamint a nagyszerű templomokban és szobrokban. Ezeken túl dicsérheti az ottani ünnepeket, a Múzsáknak szentelt helyeket, a színházakat és a versenyküzdelmeket; dicsérheti az embereket is, mint például a papokat, ha vannak, a fáklyahordókat és a misztériumok papjait, az emberek szokásait, azt, hogy műveltek és vendégszeretőek. A barátoktól is búcsút vehet, és kimutathatja, hogy szenved és könnyezik az elválás miatt. A beszéd második részében dicsérheti a várost, amely felé igyekszik, annak dicsőségét és jó hírét, azt, hogy meggyőződése szerint a város hatalmas és csodálatos, hogy hallomása szerint a tanulmányok és a Múzsák otthona: igazából ott laknak a Pieridák, ott a Helikón. Ékítse fel a beszédet képekkel, történetekkel, példázatokkal, másféle díszítésekkel és leírásokkal: ezekben a várost, az oszlopcsarnokokat, a kikötőket, a folyókat, a forrásokat és a ligeteket is dicsőítheti.

Ilyen toposzokat persze más olyan szónoklattani előírásokban is találhatunk, amelyek valamilyen hely – például a falu és a város – dicsőítéséről, kárhoztatásáról, összevetéséről szólnak.

Nulla... urbs est, quae vel rebus gestis vel viris vel situ fluviove aut aliis rebus non sit a ceteris longe diversa, quae a poeta non debent praetermitti…

(Nincs ... olyan város, amely nem különbözik nagyban a többitől a viselt dolgok, a férfiak, a fekvés, a folyó, vagy más dolgok tekintetében; a költőnek ezeket nem szabad mellőznie…)

– kritizálja Galeotto a lehetőségek széles körének tudatában a városok nevét szerinte túlságosan szárazon feltüntető Francesco Filelfo panegyricusát.⁶⁵ Guarino versbe is foglalta a dicsőítés négy alapvető szempontját unokaöccse, Lodovico Ferrari számára:

Quattuor ista solent augere negotia cuncta:
Utile, iocundum, laudes, iungetur honestas.

(Bármely ügyet négyféle szempontból szokás részletezni: a haszon, a kellemesség, a dicsőség szempontjából, s ezekhez kapcsolódik a tekintély…)⁶⁶

Maga a dicsőítés Menandrosnál a természeti adottságok és az emberi alkotások szerint osztható fel.⁶⁷ Ehhez hasonló felosztást ad meg Quintilianus is a városdicsérettel foglalkozó utasításaiban.⁶⁸ Az általa javasolt toposzok közül azonban csak három olyan van, amit Janus mintájának tarthatunk: a templom és az erődítés, valamint a vidék egészséges voltának dicsérete. Ha például Hermogenés előgyakorlatait tekintjük, a dicsérő beszédet tárgyaló 7. fejezetben szintén csak általánosságban olvashatunk a városdicséretekről.⁶⁹ Bővebben tartalmazza a városdicsőítő toposzokat a halikarnassosi Dionysios retorikai kézikönyve (1, 4), az a munka, amelyet Guarino ismert és az epithalamiummal kapcsolatban felhasznált.⁷⁰ Ám Dionysios felsorolása (elhelyezkedés, eredet, alapító, történet, nagyság, szépség, hatalom, szentélyek, épületek, folyó, mítoszok) nem tartalmazza a természeti adottságok és az ember teremtette tulajdonságok szerinti felosztást.

A Menandros javasolta toposzok viszont hasonló sorrendben következnek egymásra, mint a Janus-versben olvashatók, másrészt részletesebbek, végül pedig a többi forráshoz képest ezek közül találhatjuk meg a legtöbbet a Várad-versben: az éghajlat, a folyó, a források, a Múzsák szállása, a szobrok, a templom és a fellegvár toposzát egyaránt. Tehát nemcsak a szerkezet, hanem az abba illeszkedő elemek is nagyon sok hasonlóságot mutatnak a Menandros kínálta választékkal. Janus verse ezenkívül megfelel annak a fentebb ismertetett menandrosi tételnek, amely a búcsúverset a városdicsérettől megkülönbözteti: Janus a dicsérő toposzok mellett folyamatosan visszatér a megválás gesztusaihoz – gondoljunk a vale búcsúszó, valamint a refrén ismétlődésére. A klasszikus és a középkori latin versek formája mellett így egy másik tényezőt is érdemes számon tartanunk, amikor a vers rímes és strofikus formáját magyarázzuk.⁷¹ A vers ima-zárlata szintén megfelel a syntaktikon kereteinek. Menandros szerint, láthattuk, elsősorban azt a várost kell dicsőíteni, amelyet a szónok elhagy – ilyen szempontból Janus verse nem hagy kifogást, a többi részhez képest igen nagy az ilyen városdicséret aránya. Ha tehát nem tudunk is bizonyosan beszélni arról, hogy Janus – akár közvetítések során keresztül – ismerte Menandros előírásait, változatlanul megállapíthatjuk, hogy a számunkra rendelkezésre álló források közül ezzel található a legtöbb párhuzam Janus búcsúversében.

Az argumentáció és az ima röviden jelenik meg a vers elején és végén. Az elutazás indoklása és az úticél megjelölése csupán két sorban történik. A többi a természetes adottságok és az emberi alkotások dicsérete. A természeti adottságok dicsérete viszont nemcsak az otthagyott városhoz, hanem az úthoz is kapcsolódik, s ennyiben eltér a syntaktikon szabályaitól.

Vannak azután olyan syntaktikon-toposzok, amelyek Janusnál nem találhatók meg: nem beszél az otthagyott város híres embereiről, az otthagyott barátokról, nem dicséri azt a helyet, amely felé tart, és nem ígéri meg, hogy visszautazik. Amint a rész elején említettük, a humanista városdicséretek fontos tulajdonsága a régi és a jelenkori nagyok dicsérete. Guarino temetésén mondott beszédében például Lodovico Carbone a mester szülővárosa, Verona dicséretére is kitér, és a természeti környezet, a hegyek közelsége, a különösen egészséges éghajlat, az eleven források, a Garda-tó meg az Adige, valamint az antik emlékek, a csodálatos művészettel épített színházak mellett az embereket is magasztalja, mind általánosságban a polgárok egyetértését és vendégszeretetét, mind a régi és az új nagyságokat, Catullust, Macert, a két Pliniust, a kortársak közül pedig Guarinót.⁷²

Miért nem dicsőíti tehát Janus legalább a jelenkori váradi kiválóságokat, legalább Vitéz Jánost, miért nem él ezzel a mintái szerint is lehetséges megoldással? Talán azért, mert nem az otthagyottakkal foglalkozik: az itáliai normák szerint vajmi kevéssé híresek azok a személyek, akiket dicsőíthet – az egyetlen lehetséges kivétel, Vitéz János ekkor már a kancellária vezetője, s többet tartózkodik a messzi földön úr Isternél, mint a szép Chrysiusnál. Az otthagyott város sem baráti társaságot, sem közönséget nem jelenthet az Itáliából hazatérő, s Váradhoz inkább csak jövedelme miatt kötődő Janusnak. Az utazás céljának általános megfogalmazását talán a bizonytalanság indokolja, de inkább az az intentio, hogy a vers ne csak egyes helyeket foglaljon magába, hanem Pannonia legjavát.

A költő akaratát meghatározó, a költői mesterséghez tartozó rész másik forráscsoportját a régi poéták búcsúversei, más, ide kapcsolható művei adják. Várad nevezetességei önmagukban nem számíthatnak érdeklődésre: helyet kell találni nekik az antik költészet lakott világában. Olyan célkitűzés ez, amely a hagyomány ismeretében fölöttébb nehéznek mondható. Ez az a hely, amelyre a régiek szinte versengve pazarolják a kárhoztatás kifejezéseit: az egyetlen – kényszerű – ittlakó, Ovidius szavával élve, „regio, magni paene ultima mundi, quam fugere homines dique”, a vidék, amely szinte a széle a nagyvilágnak, amelyet kerülnek az emberek és az istenek (trist. 4, 4, 83).⁷³ Hérodotos óta (4, 28) visszhangzik, hogy itt

minden kőkeményre fagy... befagy a tenger és az egész kimmer Bosporos, és az árkon innen lakó skythák a jégen át vonulnak hadba úgy, hogy szekereikkel áthajtanak a túlsó partra.⁷⁴

Az elsők, akik itt megjelentek, az Argó hajósai, köztük Orpheus – de ők, miután sikerrel jártak, eltávoztak innét. (Az Orpheus-analógia mindenesetre lehetőséget adhat a vers olyan olvasatára, amely szerint a versben szóló költő Orpheus mintájára énekével diktálja a ritmust kocsihajtó társainak – ezzel a refrénes szerkezet új magyarázatát is adhatjuk. Ez a kósza feltételezés azonban további vizsgálódásokat igényelne.) A második költő, aki ide kerül, Ovidius, keserves összevetésekben ad számot az Argonauták és saját sorsa különbözőségéről: a szintén száműzött Iasón barátaival együtt érkezik, az istenek pártfogó jelenléte mellett hajtja végre hőstetteit, míg őt elűzték hazájából, s egyedüllétben tölti napjait (Pont. 1, 4, 23–46). A vidék lakói a szkíták, akiket a kortársak nagy része – Janus egész bizonyosan – a magyarokkal vagy azok őseivel azonosít,⁷⁵ de akik például mesterének tollán sem tűnnek fel éppen kedvező színben: „ut aliquando Scytha esse desinam idest ut errandi circumvagandi obeundi finem faciam” (hogy valaha abbahagyom a szkíta létet, vagyis hogy véget vetek a kószálásnak, a köröskörül bolyongásnak és a kóborlásnak). Ebben a reményben fogadja a pestisveszély megszűnésének hírét az északra – mármint Észak-Itáliába – bujdosó Guarino.⁷⁶ Amikor pedig az ifjabb Guarino egy feltételezhető, de számunkra nem ismert meghívásra verses levélben válaszol, a címzett Janust mint valamiféle világvégi kalauzt üdvözli: amiképpen Janus oldalán biztonságban utazna a felperzselt déli világvég tájain, a Charybdisen, a Symplegasok összecsapó szikláin és a Scylla mellett, ugyanúgy biztonságban lesz majd, amikor barátja vezetésével boldogan bámulhatja a megmerevedett folyamok hátán húzódó keréknyomokat, a dákok, a szkíták, a geták, a szarmaták vidékeit, a Riphaios-hegy meredélyeire néző utat, a Fekete-tenger habjait, az Ovidius keserveiről híres Tomi vidékét (Teleki, app. no. 2, 17–30).

Ami a költészetet, a Múzsákat illeti: nagy a különbség itt is Itália és az Észak vidéke között. Itáliát – ezt a humanisták is tudják – a Múzsák belakták: egy híres humanistával bátran vándorolhatnak ide-oda. Eleve Itáliában laknak, a tehetséges költő ide-odavezetgeti őket Itálián belül,⁷⁷ olykor elegendő felébreszteni őket, ahogy a Beccadellit dicsérő Poggio Bracciolini mondja: „Latinas musas, quae iam diu nimium dormierant, a somno excitas.”⁷⁸ A fagyos északra viszont csak Ovidiusszal kerülnek a Múzsák, a száműzött társaiként – ahogy a Tristiában (4, 1, 49–52) írja:

iure deas igitur veneror mala nostra levantes,
sollicitae comites ex Helicone fugae,
et partim pelago, partim vestigia terra
vel rate dignatas vel pede nostra sequi.

(Joggal tisztelem hát az istennőket, bajaim megkönnyítőit, a Helikonról jött társaimat az aggodalmas menekülésben, akik méltónak tartottak arra, hogy hol a tengeren, hol a szárazföldön, hajón, vagy gyalog kövessenek útjaimon.)

Mindennek felsorolása után talán még meglepőbb, hogy Janus híres sorai, amelyek hasonló cselekedetről szólnak, nem a Keservek hangján szólnak. A Múzsák kényszer és bánat nélkül jönnek az északi tájat önként választó költő vezetésével az Isterhez. Ha tehát valamiben első a Várad-vers szerzője, az a vergiliusi vállalkozás Ovidius száműzetésének vidékén: egy barbárok lakta északi táj dicsőítése a görög és latin kultúra nyelvén.

Célja nemcsak utánzás, hanem vetélkedés, aemulatio is: az antik poéták által oly sokszor kárhoztatott északi tél világának dicsérete. Ez a dicsőítés tüntető szakítás a hagyománnyal. Janus eljárása hasonló Berzsenyiéhez, aki témáját ironikusan így indokolja meg a vidéket Horáccal festő Vitkovics Mihályhoz írt városdicsérő episztolájában (11–14):

Igen de minthogy minden verselők
Homér atyánktól fogva ekkorig
Falut dicsértek, engedd meg nekem,
Hogy én Budáról s Pestről énekeljek.

Tekintsük a Várad-vers kezdő sorait. A liget – a költők konvencionálisan kedvelt helye –, amelyet dér borít, akár a költő vállalkozásának metaforája is lehet. Megint hivatkozhatunk a hasonló hagyományból merítő Berzsenyire: az ő hervadó ligete is egy költői program jelképeként értelmezhető.⁷⁹

Ismeretes, hogy Janus a refrénben és a búcsúzás indoklásában Catullustól veszi a viam vorare kifejezést, s tőle, a 46. epigrammából a volare igét és a társak, a comites említését – s hogy az utóbbi vers és a Várad-vers mint búcsúvers is összemérhető.⁸⁰ Ha azt tekintjük, milyen toposzokat tartalmaz a két vers, Janusnál számos változtatást találhatunk: Catullus elválik társaitól, Janus vezeti őket; Catullus az úticélt, az attikai városokat dicséri, s főként saját izgatott boldogságát írja le, Janus azokkal a helyekkel foglalkozik, amelyeket elhagy. Catullus a nicaeai mezők forróságát hagyja ott a Zephyros szelétől hajtva, Janus viszont akkor indul útnak, amikor – végre – már mindent hó takar.

Az utazás – illetve az utazás kiemelt formája, a tengeri utazás – az antik hagyományban érthető okokból a tavaszhoz kapcsolódik. Nemcsak Catullust idézhetjük: a Zephyros megerősödése, a virágok, a nyugodt tenger, a hajózási időszak kezdete, a véget ért tél nyomorúságára való utalás megtalálható az Anthologia Palatina számos versében (9, 363. 10, 1–2. 4–6. 14–16), Horatiusnál (carm. 1, 4. 4, 1. 4, 12), és Ovidiusnál (fast. 1, 151. trist. 3, 12).⁸¹ A régi és a régieken iskolázott költőknek ekkor illendő útnak indulniuk. A szabályszerűséget mutatja a szabályszegés ábrázolása: a halálraszánt Dido szemében Aeneas távozása annál is megdöbbentőbb, mivel télen válik meg tőle (4, 309–311). Hasonlóképpen kárhoztatja Propertius az északra távozó kedves szándékát, aki gelida Illyria, a fagyos illír földnél kevesebbre tartja őt (1, 8, 2–4).⁸²

Azt, hogy a Várad-vers búcsúzója éppen télen fog bele vállalkozásába, a hagyománnyal való vetélkedés mellett azzal is magyarázhatjuk, hogy ezt a költőt Janusnak hívják – annak az istennek a nevét viseli, aki az év mellett az év leghidegebb szakaszát is megindítja. „Ianus hiemes... annis commodabit”, a téli időt Ianus kölcsönzi az esztendőknek, írja Martialis (9, 1, 1–2).

A hagyománnyal való versengés egyik módja tehát a régiek télgyalázó sorainak ellenkező értelmű felhasználása. A Vergilius Georgicájában leírt szkíta tél így válik a gyors utazás elősegítőjévé, éppen az antik poéta számára oly borzasztó jégpáncél révén. Ez a szöveghely azért is érdekes, mert éppen azt a sorát, amely a befagyott vízen megjelenő szekerekről szól, már a késő antikvitásban felhasználták iskolás témaként. Az úgynevezett tizenkét bölcs különböző, néha Vergiliustól és Ovidiustól származó sorokra írott parafrázisairól szóló énekei között olvashatunk olyan, a befagyott vízről szóló distichonokat, amelyek éppen az említett leírás nyomán készültek.⁸³

Ezt a Vergilius-sort Janus idézi korábbi munkájában, A szelek versenyében is, ám ott korántsem önállóan. Tanulságos idézni a Janus- és a Vergilius-szöveghelyeket, s megjelölni az egyezéseket:

Vergilius (georg. 3, 360–362):

Concrescunt subitae currenti in flumine crustae
Undaque jam tergo ferratos sustinet orbes,
Puppibus illa prius patulis nunc hospita plaustris…

Janus A szelek versenyében (243–246):

Asstringunt subitae, currentia flumina, crustae,
Concreta glacie cursus frenantur aquarum.
Et jam ferratos plaustrorum sustinet orbes,
Qui ratibus longis fuerat prius hospitus humor.

Janus a Búcsú Váradtól-ban (7–11):

Non nos flumina, nec tenent paludes,
Totis stat solidum gelu lacunis.
Qua nuper timidam subegit alnum,
Nunc audax pede contumelioso
Insultat rigidis colonus undis.

A két vers különbözősége alapján arra kell gondolnunk, hogy a Várad-vers jóval később született, egy olyan költő tollából, aki a professa imitatio, a bevallott utánzás mellett rendelkezik az artifex dissimulatio, a jártas megmásítás képességével is. Az 1450–51-re keltezett A szelek versenyét és a Várad-verset Janus nem írhatta egy időben.⁸⁴

Ami a fent idézett részt illeti, a megfogalmazás nem példátlan a ferrarai költészetben: Tito Strozzi igencsak hasonlóan használja fel a befagyott folyó toposzát, a De Pado concreto frigoribus, a fagyban megszilárdult Póról szóló következő, Leonello vagy Borso d’Estét dicsőítő epigrammájában (Erot. 2, 17; kiemelések tőlem – J. L.):

Qui Phaetonteos extinxit plurimos ignes,
Paene gelu absumptis nunc Padus aret aquis.
Atque repentinos Borealia frigora pontes
Struxere, et sicco pervia lympha pedi est.
Quaque rates variis oneratae mercibus ibant,
Nunc plaustris junctos cernimus ire boves.
Ad nova concurrit spectacula vulgus, et audax
Turba per insuetum fluminis errat iter.
Mira quidem sunt haec: sed te mirabile princeps
Optime, nil aetas protulit ulla magis.

(A Pó, amely Phaethón lángjainak özönét kioltotta, most attól száradt ki, hogy a fagy szinte felemésztette vizét; a Boreas hidege pedig hamarjában hidakat emelt, és a víz száraz lábbal járható. S ahol a hajók haladtak, megrakva különböző árukkal, most társzekerekbe fogott ökrök vonulását szemléljük. Az új látványosságra összeszalad a népség, és a merész tömeg a folyó szokatlan útjain kószál. Csodálatos ugyan ez, de nálad nagyszerűbbet, csodálatraméltó, legkiválóbb fejedelem, egy kor sem szült.)

Nemcsak a – vergiliusi kifejezésekkel leírt – befagyott folyó, hanem a folyón a tengerjáró férfiak merészségével ugrabugráló népség toposza is párhuzamos Janus versével.

A következő versszak, amely a hajóúttal veti össze a száguldó lovak gyorsaságát, Vadász Géza szerint „túlságosan kiragyog, megbontva a vers fátyolos hangulati és színtónusát, harmóniáját”.⁸⁵ Erénynek tarthatjuk, hogy egy impresszionista⁸⁶ olvasásmód is szépségeket tárhat fel a versben, s ilyen szemmel nézve a rész valóban „kiragyog”. Ám, ha valamelyik rész tömörebb, mint a többi, kommentárunkban érdemes mintát keresni hozzá. A harmadik versszakhoz találhatunk: Vergiliust, közvetve Homérost.

Az Aeneisben az ötödik ének hajóversenyének leírása során Vergilius a következő, a Georgica sorait (3, 103–112) tömörítő comparatióval él (5, 144–147):

Non tam praecipites biiugo certamine campum
corripuere ruuntque effusi carcere currus
nec sic immissis aurigae undantia lora
concussere iugis pronique in verbera pendent.

(Nem tör a kétfogatú kocsi sem, ha kinyílik a korlát, / Így vetekedve a versenyeken, vágtatva a pályán, / S nem hullámzik a gyeplü sem így, nem pattog az ostor, / Hogyha előrehajol, fogatát kibocsátva, a küzdő.)⁸⁷

Ezzel a megoldással Vergilius összefoglalja a kocsiverseny jellemző jegyeit, legalább olyan zsúfoltan, mint Janus. Kérdés, hogy ez a zsúfoltság hátrány-e a régiek régiekről mondott véleménye szerint.

Battista Guarino sokat idézett tankönyvében a Vergilius- és a Homéros-tanulmányokat a következőképpen fogja össze:

…hinc erit illa animi iocunditas ut Virgilii imitationem contemplari queant, qui tanquam in speculo Aeneida ad illius opera confirmavit adeo ut ferme nihil in Virgilio comperiatur quod idem apud Homerum non sit.

(Innen származik a lelki vigasság, hogy szemlélhetik, miként utánoz Vergilius, aki az Aeneist mintegy tükörben, a másik munkához mérve erősítette meg, olyannyira, hogy szinte semmi olyat nem ismerünk meg Vergiliusban, ami nincs meg ugyanúgy Homérosnál.)⁸⁸

A tükör-hasonlatot Battista valószínűleg Macrobius Saturnaliájának 5. könyvéből vette,⁸⁹ ahonnan mind ő, mind Janus számos Homéros–Vergilius összevetést ismerhetett meg, vagy az idősebb Guarino közvetítésével, vagy – amint maga Battista javasolja – a mű önálló kivonatolása során:⁹⁰ köztük a homérosi és vergiliusi versenyküzdelmek összevetését is. A két szerző ilyetén tárgyalása Angelo Decembrio már említett Politia litterariájában is megtalálható, s szintén Macrobius nyomán.⁹¹ Janus tehát mint a régiek tanítványa alkot a Homérosszal mérkőző Vergiliusszal versengve hasonlóan tömör és színpompás hajóleírást.

Ugyancsak Macrobiusnál (Sat. 5, 11, 1) olvashatunk arról, hogy Vergilius képes volt „in transferendo densius excoluisse”, a fordítás során tömörebben kimunkálni az eredetit. A fent idézett részek macrobiusi összevetését (Sat. 5, 11, 20–22) e szempont figyelembevételével érdemes teljes egészében idéznünk. Macrobius a fentebb idézett Vergilius-hely, a római Odysseia négy sora után Homéros Odysseiájának három sorát (13, 81–83) adja meg:

οί δ' ὣς  έν πεδίῳ  τετράοροι ἂρσενες ἲπποι, 

πάντες άφορμηθέντες ύπὸ πληγῄσιν ίμάσθλης,

ύψόσ' άειρόμενοι ῥίμφα πρήσσουσι κέλευθα 

(És a hajó – valamint ha a síkon négy kitünő mén / együtt kezd rohanást, mikor éri az ostor ütése, / ágaskodva magasra, befutja sietve a pályát).⁹²

Macrobius a következő magyarázatot fűzi a két szöveghelyhez:

Graius poeta equorum tantum meminit flagro animante currentium, licet dici non possit elegantius quam quod adiecit ύψόσ' άειρόμενοι, quo expressit quantum natura dare poterat impetum cursus. verum Maro et currus de carcere ruentes et campos corripiendo praecipites mira celeritate descripsit, et accepto brevi semine de Homerico flagro pinxit aurigas concutientes lora undantia et pronos in verbera pendentes: nec ullam quadrigarum partem intactam reliquit, ut esset illi certaminis plena descriptio.

(A görög költő csupán az ostortól feltüzelve rohanó paripákról emlékezik meg, még ha nem lehet is választékosabban mondani az általa használt jelzőt – hypsos aeiromenoi (ágaskodva magasra) –, amellyel kifejezte mindazt a lendületet, amit a természet a rohanásnak adni tudott. Maro viszont mind a korlátból kirontó kocsikat, mind azt, ahogy a pályára hanyatt-homlok kiragadják őket a lovak, csodálatos gyorsaságban írta le; alapul vette a csekély kezdeményt, s a homérosi ostor alapján hullámzó gyeplőket rázó és az ostorozásban előredűlő kocsihajtókat festett: nem hagyott érintetlenül egy részt sem a négyesfogatból, hogy teljes leírás legyen erről a versenyről.)

Ha jól látjuk, Janus sorai éppen a rövidséggel párosuló részletességben kelhetnek versenyre: a vergiliusi kocsileíráshoz méltó hajóleírást olvashatunk. Ezzel mintegy eleget tesznek a Janus által másutt szabott követelménynek (Teleki, ep. 1, 35, 3–4): „excusatus eris, quin et laudabere vates, / si modo surripias, ut Maro surripuit” (bocsánatot nyersz, sőt még dicsőítenek is a költők, ha épp úgy lopsz, ahogy Maro lopott.)⁹³

Ilyen Vergilius-követő leírásokat olvashatott talán – ha hiszünk Battista Guarinónak – Janus elveszett Leonello-epithalamiumában a ferrarai orvos, Johannes Asculanus:

mikor ezt olvasta vagy hallgatta, azt szokta mondani, hogy a beleszőtt versenyjátékok hasonlósága és a költemény utánzása miatt (propter ludorum similitudinem et carminis imitationem) mintha az Aeneis ötödik könyvét olvasná vagy hallaná.⁹⁴

A szöveg e része a Homéros–Vergilius hagyomány mellett más szempontból is érdemes figyelmünkre. A Janus leírta hajó bizony nagyon is eltér attól, amiről Vergilius hajóversenyében (Aen. 5, 114–115) olvashatunk:

prima pares ineunt gravibus certamina remis
quattuor ex omni delectae classe carinae.

(Hát egyforma nehéz evezőkkel először előtör / Négy hadibárka a teljes rajból, küzdeni készen.)⁹⁵

Janusnál a nehéz evezőjű hadihajók helyett a repülő evezőjű, rövid, gyors csónak, a lembus jelenik meg – olyan hajó, amelyet ugyancsak Vergiliustól, a Georgicából (1, 201–202) ismert meg először: a romlással szembeni emberi küzdelem nehézségének allegóriájában az árral szemben hajtott csónak evezőse jelenik meg, a Várad-vershez többszörösen hasonló szóhasználatban: „qui... lembum remigiis subigit.” A Vergilius-sorokat kommentáló Servius szerint navicula admodum brevis (felettébb kicsiny hajócska) ez – ugyanúgy nem illenék az Aeneisbe, mint a manni, a lembushoz hasonló jellegű, apró, kényes, gyors gall lovacskák⁹⁶ az összevetés másik felében Vergiliusnál feltűnő hatalmas versenyparipák közé. A megfogalmazás mást is rejthet, mint a téli táj utazási lehetőségeivel való büszkélkedést: metaforikusan a nagyszabású epikus művek és az elégia stílusa közötti különbségre utalhat – arra, amit Janus bővebben kifejtve fogalmaz meg az Eranemosban (5–9) vagy a Tito Strozzihoz írt első elégiában (Teleki, el. 2, 8, 195–198), amikor arról szól, hogy maga még csak belekezdett a nagy művekbe, kicsiny csónakja imbolyog, először izzad paripája az aréna homokjában.

Az antik-római gyakorlattól az éppen e helyen megszentelt kifejezéseket lehetőleg halmozza, mintha csak a költő tüntetőleg be akarná bizonyítani, hogy ismeretei e téren hiánytalanok

– állítja Huszti az Eranemos itt idézett helye kapcsán.⁹⁷ Feltételezhető, hogy ismereteit kihasználva Janus a vergiliusi keretben szándékosan nem élt az Aeneis kifejezéseivel. Török László és Vadász Géza nyomán inkább azt a stílust fedezzük fel, amellyel – szintén hasonlatban – Catullus írja le a hajnali tengert.⁹⁸ De a versszak értelmezésében talán Catullusnál is fontosabb a fent idézett Homéros-részlet folytatása (II. 13, 84–88):

ὣς άρα τῆς πρύμνη μέν άείρετο, κἀῠμα δ' ὂπισθεν  

πορφύρεον μέγα θυῐε πολυφλοισβοιο θαλἀσσης. 

(orral fölmagasodva suhant; habos útja nyomában / hömpölyödött bíbor hulláma a sokzaju árnak)⁹⁹

E sorokkal kapcsolatban érdemes kiegészíteni Vadász Géza fontos magyarázatát. A purpurat igét ő így fordítja: ’bíborszínűre fest’. Ismerteti Gellius Attikai éjszakáiból azt a fejezetet, amelyben a grammatikus Caesellius Vindex a költő Furius Antiast megrója a következő verssorért: „spiritus Eurotum viridis cum purpurat undas” (Vadász: míg Eurus fuvása a zöld habokat bíborszínűre festi).¹⁰⁰ Gellius megmagyarázza az ige jelentését: „ventus mare caerulum crispicans nitefacit” (Vadász: a szél a sötétkék tengert fodrozva csillogóvá teszi). A magyarázat Vadász Géza szerint: a két szín egymásmellettisége a színhatás élénkségét fejezi ki. Szerintünk a magyarázat a görögös szóhasználatban rejlik. A bíbor görög megfelelője, a porphyros szó etimológiájában a phyró (’kavar’) ige reduplikációjához jutunk. Ez a reduplikált alak található meg a latin purpuro igében. A görögösen értelmezett purpuro ige jelentése Gelliusnál: felkavar, úgy, hogy ettől a tenger fodrozódik, kondorodik (esetleg, a kettős jelentést érzékeltetendő, mondhatjuk: a széltől ’bíborog’ a tenger).¹⁰¹

A 30. sor utáni részben idézett, arany borította királyok megmenekülése a tűzvészből olyan csoda, amelyre az egykori források mellett¹⁰² antik példát is idézhetünk: Janus Pannonius iskolai olvasmányát, Valerius Maximust, s választott mintáját, Martialist. Martialis epigrammája (1, 12, 82) a romokból csodálatosképpen megmenekült Regulusról szól. Valerius Maximus egyik helye (1, 8, 11) pedig több példát tartalmaz:

Possunt et illa miraculorum loco poni: quod deusto sacrario Saliorum, nihil in eo praeter lituum Romuli integrum repertum repertum est: quod Servii Tullii statua, cum aedes Fortunae conflagrassent, inviolata permansit: quod Q. Claudiae statua in vestibulo templi Matris deum posita, bis ea aede incendio consumpta, prius P. Nasica Scipione et L. Bestia. item M. Servilio et L. Lamia coss., in sua basi flammis intacta stetit.

(A csodák közé számítanak a következők is: miután a Saliusok szentélye leégett, Romulus botján¹⁰³ kívül semmit sem találtak meg épségben; Servius Tullius szobra, mikor Fortuna épülete lángba borult, sértetlenül megmaradt; Q. Claudia szobra, amely az Istenek Anyjának templomában volt elhelyezve, mikor ezt az épületet kétszer is megemésztette a tűzvész, először P. Nasica Scipio és L. Bestia, majd M. Servilius és L. Lamia konzulsága alatt, sértetlenül maradt állva talapzatán.)

Vadász Géza idézésre méltó megfogalmazása szerint a verset Apollón és a Múzsák „isteni praesentiája ragyogja be”.¹⁰⁴ Ez a ragyogás talán már a Chrysius névben megjelenik. A latinos alak görög értelme (aiol χρύσιος, attikai χρυσοῦς) ’aranyló, aranyos’: ez Apollón – főleg a Napisten-Apollón, a Hyperion aureus (Teleki, ep. 1, 171) – jelzője a görög mitológiában. Nemcsak az istennév mellett, hanem kultuszhelyének és papjainak nevében is megjelenik. Gondoljunk Chrysé papjára, Chrysésre, akinek lányát, Chryséist a védelmező Apollón bosszulja meg az achájokra küldött dögvésszel. Apollón születésekor Délos aranyba borul. A Chrysius név, ha nem is Janus találmánya – valószínűleg az övé –, a vers szövegösszefüggésében többletjelentést kap.¹⁰⁵ Ezzel Janus ugyanazt a görögös névmagyarázatot műveli, mint amit mestere, aki a szőlőjét övező helyet, Valpolizellát a görög πολύξηλος, ’sokban irigylésre méltó’ szóból vezeti le.¹⁰⁶

Mindazonáltal Apollón jelenléte a hegyentúlon magyarázatra szorul. Egy kis-ázsiai város könnyen állíthatja magáról ezt – annál nehezebb elhitetni a szkíták földjéről. Márpedig Janus a költészet istenét a váradi könyvtárban látja. Bármely tudós hallgatója rákérdezhet: mit keres Phoebus Váradon?

Nos, a délosi Phoebus-mítoszok szerint az isten a szigetről, ahol született, évente Patarába távozik, onnan indul a hyperboreosok népéhez. A delphoi Phoebus-mítosz szerint Phoebus egyenesen a hyperboreosok földjén született, ezért tér telente vissza.¹⁰⁷ A humanisták által ismert etimológia szerint a hyperboreosok az északi hegyen, a Rhipaios-hegyen túlról eredő szél, a Boreas fölött laknak – idézzük Ovidiust (Pont. 4, 10, 41–42): „hinc oritur Boreas oraeque domesticus huic est / et sumit vires a propiore loco” (innen ered Boreas, ezen a tájon honos, s a közelből meríti erejét).

A Rhipaios-hegyet, ahonnan a legnagyobb folyók erednek, az antik geográfusokra a mitológia hagyományozta mint problémát: hiszen a „nagy északi hegy” típusú meghatározásokkal vajmi nehezen lehet boldogulni egy szisztematikus világleírásban. Ezért a Pireneusoktól az Alpokon át a Kaukázusig minden nagy, az adott nézőpontból északra eső heggyel azonosították. A tippek között természetesen a Kárpátok hegylánca is szerepel, például Statiusnál – vagy talán Janusnál is, aki özönvízleírásában Ovidiust Carpathius vatesként említi (Teleki, el. 1, 13, 149). A hyperboreosok a szkíták mellett laknak. Ez nem egészen lényegtelen egy költő számára, aki olyan történeti hagyományban gondolkodik, amely szerint a magyarok a szkíták utódai. Janus egyik első témája Tomyris, a Kyrost legyőző szkíta királynő története volt.¹⁰⁸ Alkalom kínálkozik akár a két nép hallgatólagos azonosítására is, például a Georgica Scythia-leírásában (3, 381). A szelek versenyében (335–336) Janus ezzel a jelzővel ékesíti a győztes északi szelet:

Postquam pacatas vidit rex Aeolus iras,
Dat Scythico palmam Boreae...

(Miután Aeolus látta, hogy haragjuk lecsendesedett, a pálmát Boreasnak, a szkítának adja.)¹⁰⁹

Janus és Boreas kapcsolatát érvként hozza fel Tito Strozzi abban a versben, amelyet az őt a szerelemről lebeszélni kívánó magyar poétának adott válaszként. Hivatkozik arra a híres, Platón Phaidrosában is említett mítoszra, amely szerint Boreas, az északi szél az Ilissos mellől elragadott egy halandó lányt, Óreithyiát, s számon kéri Janustól a mítosz ismeretét, hiszen (Erot. 1, 8, 344–345):

Nec tamen a Latio, gelidae sed rupibus Arcti,
Et Patriae rigido venit ab axe tuae.

(Mindazonáltal nem Latiumból, hanem a jeges Észak sziklái közül, s a te hazád dermedt tájáról jött.)

Ez az a táj, ahonnan Janus később egészen más felhanggal küldi Galeottónak verseit (Teleki, ep. 1, 35, 1–2):

Haec tibi Pannonicis, epigrammata mittit, ab oris,
Inter Hyperboreas, maximus Ister, aquas.

(Ezeket az epigrammákat pannoniai partjairól küldi neked az Ister, a legnagyobb a hyperboreos vizek között.)¹¹⁰

Az utóbbi idézet láthatóan korántsem dicsérő folytatású: ezen a barbár tájon Cicero és Vergilius sem tudna igazán nagyot alkotni.

A megváltozott élethelyzet, a causa átalakítja az intentiót is: Pannonia alkalmatlansága, az ingenium otthontalansága, a lélek testbe zártsága válik a későbbi magyarországi versek jelentős részének causájává: a Janus ingeniuma által nobilisszá tett haza helyett a jelző az Ad animam suamban mintegy visszaszáll az ingeniumra. Janus maga mond le arról a lehetőségről, amelyet – hegyentúli humanistaként valószínűleg elsőként – megfogalmaz.